Bogdán László

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Ricardo Reis Tahitin (versek és regény). Arad, Irodalmi Jelen, 2009.


Reis

                                      
                RICARDO  REIS  TAHITIN


                   A HOLD ARCA


                                                                               
                                      első rész


Bensőmben sokan élnek,
De nem tudom ki érez,
Ha érzek , és ki gondol,
Ha gondolok akármit.
Mivel a hely vagyok csak.” (1)

    
Tartalom

I. A POKOL SZÁJA

l.  Éjszaka a fedélzeten
2. Első levél Lídiának
3. Istenek
4. Első levél mesteremnek, Alberto Caeironak
5. Az elveszített éden
6. Első levél Pessoának
7. Kérdések
8. Első levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak
9. A fehér város
1o. Első levél kritikusomnak, António Morának

11. Lídia arca
12. Az első levél, ismeretlenül Bernardo Soaresnek
13. A gólem
14. Első levél Tejve mélyen tisztelt bárójának
15. Visszaesések
16. Első levél Alexander Search-nak
17. Kezdetek
18. Első levél, a rejtőzködő Vicente Guedesnek
19. A száműzött
2o. Első levél A. A. Crossnak
21. Félreértelmezhetőségek
22. Első levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak
23. A pokol szája
24. Az utolsó varázslat

II. A   FEHÉR  KAPU

25. Dél
26. Második levél Lídiának
27. A dallam
28. Második levél mesteremnek, Alberto Caeironak
29. Sokért nem adnám ha az életem vitorlás hajó volna…
3o. Második levél Pessoának
31. Képzelgések
32. Második levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak
33. A kísértetváros
34. Második levél kritikusomnak, António Morának
35. Pessoa önarcképe
36. Második levél Bernardo Soaresnek
37. A halál belovagol Perzsiába
38. Második levél Tejve különc bárójának
39. Az élet betegsége
4o. Második levél Alexander Search-nak
41. Naplemente
42. Második levél, a rejtőzködő Vicente Guedesnek
43. Anima és animus
44. Második levél a kitűnő A. A. Crossnak
45. A tűz körül
46. Második levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak
47. Álom. Az óratorony
48. A fehér kapu

III. A  VÉGTELEN  JÁRATOK
 
49. A fekete tükör
5o. Harmadik levél Lídiának
51. A vadászok
52. Harmadik levél mesteremnek, Alberto Caeironak
53. A hegyi pásztor
54. Harmadik levél Pessoának /1 –2/
55. A démon unottan fordul el
56. Harmadik levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak /1-2/
57. A perui farsang /rémálom /
58. Harmadik levél, a kételkedő António Morának /1-2/
59. A tibeti barlang
6o. Harmadik levél, az elbizonytalanodó Bernardo Soaresnek
61. A végtelen járatok /A tibeti barlang folytatása /
62. Harmadik (hívó)levél Tejve különc bárójának
63. A görög sziget
64. Harmadik levél Alexander Search-nek. Jöjjön!
65. A görög templom romjai /folytatás /
66. Harmadik levél Vicente Guedesnek, ne késlekedjen!
67. A befalazott cella /folytatás /
68. Harmadik köszönő levél, A. A. Crossnak
69  A Nekronomikon
7o. Harmadik levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak /1 – 5/
7l. Az ora-fa magva, avagy tupapauk, a hullócsillagok – tahiti világmagyarázatok Gauguin szerint /1-4/
72. A tahiti labirintus
Első levél Lídiának
Második levél Noahnak
Harmadik levél a heteronimáknak
A skorpió havában /1 – 2/

Jegyzetek



          A POLINÉZIAI ÚTVESZTŐ

                                           második rész


 

“… sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is
                vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a mienk? Tehát két körül
                ményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden örök
től fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy vala
 ki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyan
      azokat a jelenségeket, másodszor, hogy a leghosszabb és a leg-
                rövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jele
                pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek
              nincs, azt el sem veszítheti.”
Marcus Aurelius



Tartalom

l.  Hajnal a tengerparton (1)
2. A haciendán (21)
3. Taroa és a hold (42)
4. Találkozás Drakulával (55)
5. A léghajó utasai (71)
6. Együtt (8o)
7. Kék háromszögek (94)
8. A szeánsz (1o8)
9. A varázstükör (123)
1o. A hold arca (139)
11. A vízesés mögött (151)
12. A titokzatos Areoik (169)
13. A mutánsok (184)
14. A fotográfiák (2o4)
15. Az alkimista (221)
16. Egy kihallgatott beszélgetés (238)
17. Mirandolina (249)
18. A költői verseny (263)
19. Az elsüllyedt város legendája (289)
2o. Egy illúzió vége (3o4)
21. Váratlan vendégek (321)
Találkozás Pessoával (341)
Tengeren, sivatagban (355)
Baljós előjelek (368)
25. Végjáték Alexandriában  (377)

   Jegyzetek (393)


I. A POKOL SZÁJA     


1. Éjszaka a fedélzeten

                                                  Ricardo Reis (2) életén töpreng

Eltelt az élet. Ennyi volt csak?
Napfelkelték. Meztelen lányok.
Lídia arca. Betegek. Halál.
Orvosságszag. Tehetetlenség.
Orcus bús, korom-virágai.
Mentem az utcán. Meg-megbotoltam.
A piros léggömb cikázott. Elszállt.
Sivatag, tenger zárult körém.
Ennyi lett volna? Alig hihetném.
Kupámban még az utolsó korty bor.
Hajszolom lovam. Nem tudom miért?
Azt se, hogy merre? Nem állhatok meg.
Utolérnének ellenségeim.
Ingerel, dühít a képes beszéd.
Hiszen lovam sincs. Sivatag sehol.
Ellenségeim a szárazföldön.
Fejem fölött a Dél Csillaga.
Szántatlan tenger hátán hajózom.
Körülfognak a homály árnyai.
 
2. Első levél Lídiának (3)

Már a harmadik napon, Tahitin,
remegve a rumtól és az érzelmek rohamától,
félmeztelen és kifestve, mint egy
ellenségeit kutató törzsfő,
hatoltam be a dzsungel mélyére,
mintha düh, bosszú vezérelt volna,
lankadatlanul követtem az áruló jeleket.
Bokrok, fák, kúszónövények, liánok
vibráló hálója borult reám.
Fénypászmákkal tarkított, színes tollú,
számomra ismeretlen madarak
énekétől hangos, zöld félhomályban,
belélegezve a pórusaimat is megtöltő
nedves, olajos, tapadós növényi illatot,
a rothadás és az újjászületés szagát,
különös érzés töltött el, barátném,
mintha varázsitalt szürcsöltem volna, mákonyt,
teljességérzés, amiről mindig
annyit képzelegtem, emlékszel?
De nem érhettem el soha,
következésképp nem is érezhettem,
de ami után – most, hogy már megismertem! –
a halálomig vágyakozni fogok,
mert nem tart örökké…
Üvölteni tudtam volna kínomban.
Pörgetett a tehetetlenség.
Körbefordulva néztem szét a fák közt.
Sajnáltam, hogy nem lehetsz itt, velem,
ebben a hallucinatórikus, zöld homályban,
kellett volna mindig szeressük egymást,
akkor talán másként alakul minden,
az ágak közt hintázó madarak énekét figyelve,
egyesülhettünk volna, Lídia!…
És nem váltunk volna szét soha többé.

3.Istenek

“Az Isteneitek milyenek lehetnek?” –
kérdezem türelmetlenül,
de a bennszülöttek nem válaszolnak,
hiába kérdezem újra meg újra,
úgy bámulnak rám, mintha nem értenének,
pedig tudom, hogy értik,
csak a kérdés szokatlan,
vagy nem akarnak válaszolni, félnek?
“Láthatólag még nem gondolkodtak rajta!” –
nyugtatott meg kísérőm.
Ezt nem hiszem.
Nagyon is jól tudják ezek,
hogy kiről énekelnek,
kihez fohászkodnak,
kinek a segítségét kérik.
“Az Isten olyan, mint az Isten. –
mondta egy öregember és vigyorgott.
Fogatlan szája éneke tenger. –
Az Isten a hullám, a felhő, a fa.
Az Isten a tűz, az erdő, az asszony.
Mindenütt ott van, de nincsen sehol.”
S táncolt a hullámsapkás tenger.
“Az Isten a levegő, a kés, az ellenség.”

4. Első levél mesteremnek, Alberto Caeironak (4)

A dzsungel semmire nem emlékeztet,
Mégis, állandóan úgy érzem,
már jártam itt valamikor,
Pán elveszett sípját fújva a homályban.
Kísérőm, egy fiú, a tegnap,
magabiztosan követve
a számomra láthatatlan csapást,
szuggerálva, hogy utunknak
mégiscsak lehet valami célja,
egyre beljebb vezetett a sötétség mélyébe.
Ó, ha láthattad volna!…
Karja ütemesen mozgott léptei ritmusára,
sajnáltam, hogy nem vagyok festő…
A karja, a válla, a háta
meg a lábizmai mozgása,
verítéktől csillogó bőre alatt,
minden lépésnél régmúlt korok
harcosait vagy vadászait idézte,
ahogy az éjszaka mélyére hatolva,
ellenségeiket keresik,
hogy megöljék őket és levágott fejüket,
győzelmi éneket harsogva,
vigyék haza vállukon,
feláldozva könyörtelen isteneiknek,
akiknek jelenlétét.
a ránk hálószerűen boruló,
ősállatokra emlékeztető fák
kusza homályában is állandóan,
rettegve érzékeltem.
                                                        
Az elveszített éden

                                                Mário Vargas Llosa átirat (5)

Patak partján ért véget az út,
hogy a túlparton folytatódjék.
Begázoltunk a patakba,
a kis vízesés moraja elvarázsolt.
És ekkor valami teljességgel felfoghatatlan történt.
A fiú közelebb húzódott hozzám.
Megérintett!
Zöld és kék volt minden,
barna, lila és skarlátvörös.
Egyetlen madárfütty sem zavarta meg
a szörnyekre emlékeztető kövek között
robbanó víz győzelmes harsogását,
már akkor is így zuboghatott amikor a légiók,
elefántokon keltek át az Alpokon…
A fiú tekintete rám villant, hozzám simult,
Éreztem vaníliaillatú leheletét
s noha szám kiszáradt a vágytól
és magamévá szerettem volna tenni,
mint egy asszonyt,
hevesen taszítottam el  
és mondtam is valamit.
Ő nyilván nem értette,
csak az elutasító hangsúlyt foghatta fel,
döbbenten bámult rám,
tágra nyílt szemébe veszett az éden.

Első levél Pessoának(6)

                                                   André Malraux átirat (7)

A bennszülött lány nevetett,
combjai összekulcsolódtak a derekamon
és amikor végigfutott,
nedvesen csillogó testén a remegés,
mindentudó ujjai
egy pillanatra fönnakadtak a semmiben,
szája becsukódott,
mintha csak egy szempilla zárulna le.
Öle még meg-megrándult,
de a betelt test, már feltartóztathatatlanul
távolodott tőlem.

Soha, soha nem ismerhetjük meg
mit is érzett és mit gondolt?
Ha ugyan érzett vagy gondolt valamit egyáltalán?
Soha, soha nem találhatunk mást, ebben a
közös, részeg, rángatózó őrületben,
mint a legkegyetlenebb válaszfalat.

Még az sem a miénk, amit birtokolunk.

Kérdések

Ki vagyok? Aki elragadta magával ezt a
némán, becsukott szemmel fekvő lányt,
hogy azután végképp elveszítse,
ha ugyan megtalálta,
egy életfogytiglani pillanatra is?
Vagy aki, tőle távolodva,
kábán veti rá magát önmagára,
mint kábítószerre,
őrülten a vágytól, hogy erőszakosan
semmisítse meg ezt a közömbös arcot,
amely, anélkül hogy  a szándékában állna,
öntudatlanul is a halál felé taszítja…
Ki vagyok? Aki átéli mindezt?
Aki leírja érzéseit,
hogy megint és újult erővel élhesse át?
Ki vagyok? Aki érez? Aki gondol? Aki rögzít?
Aki a háttérből vigyorogva figyeli önmagát?

Beláthatatlan minden, mint a tenger.

8. Első levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak(8)

Innen a sötétség mélyéből,
a zöld elvarázsolt világából,
üzenek néked,
innen, ahol kúszónövények, fák és bokrok
szűrik meg a fényt
és színes tollú madarak énekelnek,
fáradhatatlanul,
s valahol, közel morajlik a láthatatlan vízesés,
amely valószínűleg akkor is így harsogott és dübörgött
és igyekezett megtörni a köveket,
amikor Hannibál elefántok hátán kelt át az Alpokon
és Caesar összecsuklott
a tőrdöfések halálos csapásai alatt,
s reszketve, dideregve kérdezte,
“te is fiam Brutus?!”
Igen, testvérem,
innen valószerűtlennek tűnik az ipari táj,
hajók, mozdonyok, automobilok, gőzgépek.
Innen, a dzsungel smaragd őrületéből,
kiáltok hozzád
Elképzellek, amint a dokk előtt állsz,
s a rakodómunkásokat figyelve
Walt Whitmanra gondolsz,
aztán tereken bolyongsz, éjszaka,
amikor feltámad a szél,
s görgeti az eldobált újságokat,
a csörömpölő konzervdobozokat, az üres üvegeket.
És  a távoli mezőkön villódzó lidércfényeket,
elhomályosítja a kohók vörösen villogó fénye,
s a reklámok színesen örvénylő hazugságai közben
tanácstalannak tűnik győzedelmes, fiatal arcod.
Lehetséges, hogy mégsem erre a világra vágytál,
ahol fel kell adni az avantgárd hazug aszkézisét,
de már nincs megállás!…
 
Igen, Whitmanra gondolsz és Amerikára,
aztán bordélyba térsz be, barátom,
a kis vörös hajú lányka most is megvigasztal –,
legalábbis azt hiszed –  combjai szorításában,
és úgy véled, hogy kitáruló szeméremrésén át,
ha akarnád, megláthatnád.
végre már a jobb világot,
amely eljön,
hamarosan eljön, mint az őszi esők,
mint az amerikai partoknál dörömbölő tájfunok.

Hajnalban, egy kávéházban
az újságokat lapozod. Nincsenek hírek.
Hír az egész világ.
Csak legyen időd elolvasni
a gyárfüst kérdőjeleit,
a gépek kijelentő mondatait,
a száguldó automobilok állításait,
a kazánok dohogó tagadását,
miközben kávézaccból jósolod meg a jövőt,
testvérem, Álvaro de Campos,
és hiszel abban, hogy dübörögve érkezik az új világ,
amikor minden egyenlő lesz önmagával,
csak az ember lesz jobb,
elszivárog a féltékenység,  az irigység eltűnik,
a káröröm, a harag, a bosszúállás képzetei már
kizárólag  az átkos múlt fogalmait  értelmező
kézikönyvekből lesznek érthetőek,
és nem kell bezárni, távozásunk után,  
lakásunk ajtaját sem,
hiszen nem lesznek tolvajok.

Egy pillanatra mesterünkre, Alberto Caeirora gondolsz,
Látod, amint ott ül a dombon és furulyázik
és körülötte örvénylenek a fehér bárányok.
A szamár a fa mellett áll és vizel.
A nap süt.
Édeni örömállapot, ez, édeni.
Nekünk soha nem adatik meg.
Engem a dzsungel zöld őrülete fojtogat,
téged a városi forgalom zaja.
Megérkezünk-e egyszer testvérem, arra a domboldalra,
hogy hanyatt fekve nézhessük végre
a direkt kökény kék eget
és várjuk a múzsát?
Mert el fog jönni, meglátod.

9. A fehér város

A fehér városban egyedül
a bulvárokon. Balusztrádok
szűrik meg a fényt. Istenszobrok
idézik tenger némaságát.
Sárga, kénsárga levelek hullnak,
Lídia nem jön. Nem jön senki.
Elmentek, akik jöhetnének,
tetteinket semmi nem menti.
Akik itt laktak, mind, egyszerre
mentek el. Hova hívták őket?
Lídia sem jön. Rejtik arcát
régi sírások, nevetések.
Egyszerre hallom meg a szörny
rémes, dübörgő lépteit.
Elvesztem. Nem is menekülök.
Lídia sem jön. Nem segít–  
het senki rajtam. Megfordulok.
Szemből halál! Ez nem lehet,
A szörnyeteg is én vagyok,
önnön arcomtól rettegek?
Lídia megjön. Mosolyog.
De ki öleli? A szörnyeteg?  
Vagy én? De ő is én vagyok.
Innen nem érti senki meg.
                     
1o. Első levél kritikusomnak, António Morának(9)

Üdvözöllek a zöld őrület birodalmából.
Annyit érdeklődtél felőlem,  
nem akarván elhinni, hogy
kínzó, önkínzó, tékozló bolond vagyok,
hogy óhatatlanul is be szeretnélek avatni,
abba a reménytelen, magába vesző
labirintusba, ami az életem.
Mindenekelőtt tudnod kell,
hogy mennyire szeretem Lídiát.
Perverz játékaimat sem szabad
csupán szegényke egocentrikus
őrületének számlájára írni,
már csak azért sem, mert
Lídia istennő, a hold istennője!
Tudtad?

Elnézem arcát, amikor alszik,  
talányosan úszik a felejtés tengerében,
akár a hold,
a melankólia távoli partja felé,
ahová én már nem követhetem
és elönt a szégyen.
 
Nem, soha nem szerettem annyira,
hogy akár az ötórai teámat
elmulasztottam volna érte.

Csikorgatom a fogam,
soha semmi nem úgy alakul,
ahogyan kellene.
 
Érzem el fogom veszíteni,
nem jön meg valamiért,
háború tör ki, tájfunok dühöngenek,
mozgásában korlátozzák az esztelen hatalmak,
vagy hajója süllyed el, és akkor
teljesen értelmetlenné válik az életem.

Hát nem lenne jobb befejezni már most
és feloldódni ebben a
robbanó zöld szkizofréniában?

11. Lídia arca

Hullámra hullám. A tajtékok
Lídia arcát idézik,
lesem a láthatárt,
mint a száműzött Ovidius,
de nem jön a gálya,
hogy  elhozza hozzám,
hogy rám mosolyogjon,
úgy, ahogy soha senki,
ahogyan először,  a kávéházban,
ahol egy újságot kértem el tőle,
kezünk egy pillanatra összeért
és úgy éreztük belénk csapott a villám.
Áram rázott meg, dideregtünk
és egymástól vártunk enyhülést.
De Lídia sehol, csak a tajték
kékeszöld csipkéi hipnotizálnak.
Távolodom magamtól. Zuhanok.
Fűben, fában,
a felröppenő madarak szárnyalásában,
s a Hannibál elefántjait idéző felhőkben is
egyre Lídia győzedelmes,
fiatal arca lebeg.

Ó, csak jönne már!…

12. Első levél ismeretlenül, Bernardo Soaresnek(1O)

Az egyik öreg törzsfőnök,
tegnap megmutatta a hadi ösvényt,
ahol kifestett harcosok menetelnek,
lándzsáikat rázva és már azelőtt
megölik ellenségeiket, mielőtt meglátnák.
Így, amikor végre, szemtől szembe
találkoznak velük,
már csak a százszor átélt mozdulataikat ismétlik,
a gyilkolás rituális koreográfiáját,
hogy a lehanyatló ellenség fejét levágva,
és lándzsáikra tűzve, peckesen
masírozzanak vissza a faluba,
ahol győztesekként ünneplik őket…

“Évezredek óta így megy ez!” –  
sóhajtott  a törzsfőnök és rám nézett,
pillátlan fekete szeme mélyén
a téboly vörös körei örvénylettek.

“De ha az ellenség a gyorsabb?” – vetettem közbe.
“Ez nem lehet!” –  öntötte el az indulat,
féltem elnyelnek a szemében pörgő körök.
“De ha mégis?”
“Akkor elfoglalják a falut,
leölik az öregeket, a gyerekeket,
és asszonyainkkal hálnak!
Most már tudod miért kell
a mi harcosainknak gyorsabbnak lenniük?”

13. A gólem

Óváros. Prága. Ferde fények.
Patkányok. Éjsötét sikátor.
Valaki jön. Valaki elmegy.
Kopog egy bot. Nem fogja kéz.
Árnyak úsznak a Hradzsin körül.
Nem menekülhetek. A gólem
úgyis utolér. Az éjszakából
nincs menekvés. A hajó késik.
Hallom a gólem röhögését.
Tenger morajlik. Be fog törni,
utánam jön ide és megment.
Vár az utolsó hajó. Ránk vár.
Lídia is ott a fedélzeten.
“Siess! – kiáltja. – Utolérhet!”
Megfordulok. Sehol a gólem.
Kopog a bot. Nem fogja kéz.
A hajón, Lídiát ölelve
is hallom baljós röhögését.
“Visszajössz úgyis. Visszajössz!
Tőlem nem mehet senki el.”

14. Első levél Tejve (11) mélyen tisztelt bárójának

Nem akartam a szobámban lévő
asztalon hagyni ezt a könyvet,
kitéve a szállodai személyzet,
kétségesen tiszta kezű matatásának,
Ovidius (12) évezredeken átkelő,
mélabús költeményeit,
ezért,  némi erőfeszítéssel
kihúztam a fiókot, beletettem
és a mélyére csúsztatva rejtettem el,
a Nagy Száműzött üzeneteit.
A fiók mélyebb volt, amilyennek látszott.
Nekiütközött valaminek.
Mohó érdeklődéssel nyúltam be.
Egy revolver volt, amellyel
vadnyugaton gyilkolják egymást,
a halál táncába szédült mesterlövészek.
Álmélkodva húztam ki
a hatlövetűt. Megpörgettem a tárat
s egy életfogytiglani pillanatra,
a cső sötétlő örvényébe meredtem.
Kezem összekulcsolódott
a colt fekete markolatán,
mutatóujjam, mintha végső
helyét találta volna meg,
a ravaszon pihent. Nem tudom
mi történt volna ha meghúzom,
de kopogtak, s én gyáván rejtettem
a fiók mélyébe a fegyvert, sietve
nyitottam ki az ajtót. Akkor
érkezett meg, báró, a leveled.
Döbbenten olvastam, azt írtad:
“…Senki nem alakíthatja már
át az életemet. Hacsak…hacsak.
Igen, de ha mindig van valami,
ami nem történt meg, és ha nem történt meg,
akkor miért tételezzük föl, hogy
valami lenne, ha mégis megtörténne?”

Többé soha nem nyitom ki azt a fiókot.

15. Visszaesések

És valahol már énekelni kezdtek,
vetkőzni kezdtek, egymást simogatták,
Odüsszeuszt várták, egymást marcangolták,
gruppenszex iszonyú lázában vacogtak
szomorú szirének. De jaj, az ősi ének
hangja idáig (idáig!) nem ért el.
Ég térítette el. Levegő falai
is eltérítették. Hullámok házai
fogadták be őket. Hol vagy, Odüsszeusz?

16. Első levél Alexander Search-nak (13)

Ülök a parton, Tahitiben.
Táncol a hullámsapkás tenger.
Fehér hullámok legelésző
juhnyájakat idéznek.
Tegnap meghalt a törzsfőnök.
“Holnap ilyenkor hol leszek?”  –
kérdezte és pillátlan
szemében  kérdések örvénylettek.
Szűnünk egy miccenésre, igen!
De ég és föld között,
mintha kiléphetnénk az időből.
Érzem az öreg jelenlétét.
Sokat utaztam. Tengeren,
sivatagban. Nagyvárosok
útvesztőiben kóvályogtam,
gettóban, sikátorban.
Kérdezek, de nem válaszol senki.
Az öreg törzsfőnök szelleme
ott libeg a közönyös víz felett,
terelgeti a hullámok nyáját.

17. Kezdetek

Fekete parton férfi kopogott.
Fölötte táncoltak a sirályok. Néma sirályok.
A szél sem beszélt, immár reggel óta
fellegeket kergetett. A tenger,
néma óriás nyitott szeme, tükörképére meredt.
Az égre meredt a tenger és nem beszélt.
És nem beszélt a kavics sem,
hiába ütött hátára nagyokat a bot.
Hallgatott az ég, a homok,  
a móló minden, ősállatokra emlékeztető köve
és hátrább a smaragdzöld dzsungel is hallgatott.
És hallgatott a korlát, oszlopok
hallgattak, a hangszóró ásított,
kábelek, huzalok, reflektorok
húzódtak vissza és nem beszéltek.
Fekete parton férfi kopogott.

18. Első levél a rejtőzködő Vicente Guedesnek(14)

Ismeretlenül írok, Pessoa
beszélt rólad ugyan, de elfelejtette
ideadni regénytöredékeid, bár ennek
itt a dzsungel és a tenger metszéspontjában,
immár semmi jelentősége nincs.
Igen, ide jutottam én is,
az idegenség  sötétlő erdejébe.
Néhány éve, a Húsvét szigeteken,
farkasszemet nézve
a parton tántorgó, hatalmas szobrokkal,
jöttem rá, hogy hiába emigráltam
a tengerre, az emberi világból,
az időből mégsem disszidálhatok...
Emlékeimben eleven még minden
ellenségeim előbb-utóbb utolérnek
hisz annyit gondolok reájuk,
magam elé képzelve gyűlölt arcuk,
hogy előbb-utóbb, óhatatlanul is
rematerializálódnak a semmiből.
Már hallom lovaik patarobaját
a homokon és Senecát is megértem.
Menekülhetett volna, de nem menekült,
felemelt fejjel fogadta végzetét.
Én sem menekülök. Hova is mehetnék?
Fejem fölött Paracelsus rózsája bíborlik
és hamarosan Lídia is megérkezik.
Az alkonyatban mégsem leszek egyedül.

                                               
19. A száműzött

Ott ült a parton, emberfejhez
hasonló hatalmas kövön,
mintha egy óriás feje lett volna.
Nézte a hullámokat,
megint nem jött a gálya,
s ha lehunyta szemét városát látta,
mint mostanában mindig,
és szörnyű látomásában lángra gyúlt Róma,
lángnyelvek csaptak fel a Capitóliumon,
tűz tombolt a Pantheonban,
városrészek égtek, templomok,
vádlón gőzölgött a  Tiberis,  
jajgató veteránok, hetérák,
öregek, asszonyok, gyerekek menekültek.
Egy kövér szenátor, tunikájában megbotolva
vágódott végig a földön,  
banán és tökhéjak között nyöszörgött,
aztán lángra gyulladt, fehér kérdőjel
és az égen ott úszott a hold,
tőle távol élő felesége vádló szeme.
Borzongott és arra gondolt,
elmenjen-e a vadászatra,
a géta vezérek kedvesen hívták,
s ha már, nyelvüket is megtanulva,
géta verseket is írt,
igazán elolvashatná végre már nekik!
Mert legjobban mégis ez hiányzott,
vált el égő városa gyötrelmes képétől,
a közönség, a verskedvelő hölgyek,
a pletyka, a társaság, a többi költő…
Megfordult és végignézett a barbár vidéken,
kopár földek, ürömtenger, kecskék, bogáncsok.
Szeméből lassan szivárgott el az idő,
szívéből a vágy,
tudta, már nem megy innen sehova.
Feje fölött tébolyítóan tombolt a nap,
akihez évek óta hiába fohászkodott.
És hallotta megint a fuvolaszót,
látta az áttetsző lepelben vonagló lányt,
aki húsz éve, tegnap,
olyan gyönyörűen fuvolázott egy éjszaka,
hogy azóta sem tudja elfeledni.

2o. Első levél A. A. Crossnak (15)

És kitalálunk majd egy angol költőt,
Indiában él, Ausztráliában, természetesen agglegény,
szereti a rákot, a sötétet, a szélzúgást,
Tennyson és Robert Browning verseit,
a barna sert, a maláta whiskyt és a szőke nőket.
Kopár szobájában szivarozva, éjjeleken át
bámulja a feszület helyét a fehér falon.
Előtte egy misszionárius lakott itt,
de elvitte magával, hogy a helye,
hiányára emlékeztessen örökké.
Költőnk – nevezzük  Charles Robert Anon-nak(16) –
félrehajtott fejjel, a feszület
helyét hosszan elnézegetve,
az időre gondol.
Hány büszke torony összeomlott már!…
skandálja mélán, s legszívesebben
homokórába rakatná hamvait,
ha meghalna és ha elhamvasztanák,
de függetlenül attól, hogy temetőben
nyugszik-e majd, hatalmas hársfa alatt,
árnyékában szerelmesek is megpihenhetnének,
lombjai közt csivitelő,
boldog madarak rakhatnának fészket,
vagy homokórában méri, minden porszemével az  időt,
holtában is hasznossá téve magát,
a kérdés, hogy hallhatatlan lelke ezalatt
hol üzekedik? hol bujkál? hol bolyong?
 
A kérdés fennáll, mint az eseteivel azonos világ.
És képtelen válaszolni rá.

21. Félreértelmezhetőségek

Gömb belsejében élünk,
s mikor hinnénk,
kipotyoghatunk végre már belőle,
az átélt,
vad zuhanások után,
kerülünk át egy másik gömbbe.

22. Első levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak(17)

Kedves Márióm, a másvilágon is tudnod kell,
hogy halálod híre csak több hónapos
késéssel jutott el hozzám.
Brazíliában különben is lassan jár a posta,
de én akkoriban az óceánon álmodtam,
hajóm fedélzetén,
remélve, hogy egy hajnalon mégiscsak eljön,
vállon üt és elvarázsol az angyal.
S a várakozás iszonyú óráiban,
ódákat írtam Lídiához, ezerszer megbánva,
hogy nem hívtam magammal,
félvén, hogy a több hónapos hajóút alatt
unatkozni fog…
                                 Indokinából visszatérve, – ahol
tapasztalhattam az ópiumbarlangok gyönyörét
és láthattam a lányokat, akik a hátukra fekszenek,
majd, miután kis, tojólúd hasukig
húzzák fel a combjuk, behajtva térdüket,
úgy nyitják szét gyönyörű lábuk,
mint egy könyvet, s tudnod kell,
erre a mutatványra az európai nők képtelenek! –  
azonnal a falusi házamba mentem,
hogy Lídiával lehessek végre,
és Propertius verseinek fordítására koncentráljak.
Pessoa, halálod hírét tudató levelét,
így csak késve kaptam meg, de
halálos happeninged mélységesen
meghökkentett és felkavart!
Öngyilkos lettél, te, nemzedékünk büszkesége,
akinek éhes álmaiban ott korzózott
Ezeregyéjszaka minden gyönyörű hurija,
bíbor és aranyfényben fürödtek a nők,
lebegve az édenkert gyümölcsfái közt,
és az őrület ott körözött körülöttük, alakokat öltve…
És ott várakoztak az angyalok is.
Egy francia lánnyal töltött éjszaka után,
valószínű mámorosan a szerelmi élménytől,
a láztól, az abszinttól, felcsigázva
az érzelmek rohamától, képzelgéseidtől,
társaságot csődítve magadhoz,
sztrichnint vettél be és mások is
tanúi voltak haláltusádnak,
amely utolsó versed lett, barátom!…
Színházi látványosság.
Performance.
Luzitán happening Párizsban.
Az utolsó üzenet!
De én még most sem értem,
hol tévedhettél el, a képzelet útvesztőiben?
Miért gondolhattad, hogy
szerelmes éjszakádnak nem lehet folytatása?
Hogyan döbbentél rá életed képtelenségére?
Nem is értem!?
Miképpen tudott átcsábítani magához a másik,
aki uralja éjszakáink, álmaink felügyeli,
de éber nappalainkban helye nincs!
Nem értem, kedves Márió.
Nem értem.
Siratlak.

23. A pokol szája

Péntek volt, péntek. Eltűnt a mágus.
Péntek volt, péntek. Pénteken tűnt el.
Az ördög szájában  tűnt el a mágus.
Cascais mellett. Péntek volt, péntek.
Nem is oly távol, egészségházban,
töprengett Mora új pogányságon.
Pessoa ott állt a mágus mellett,
az ördög szájánál,  s egyszerre eltűnt.
Köddé vagy léggé, semmivé válott,
az angol mágus. Szabadon szárnyalt
lelke, de mi lett porhüvelyével?
Péntek volt, péntek. A napsütésben
Csak kérdőjelek vibráltak helyén.
Hibás horoszkóp okozta vesztét?
Az ördög szája sötéten tárult.
Nem lelte senki. A Scotland Yard sem.
Ördög szájából indult volna el?
Átlépett volna másik világba?
Hova tűnt, hova? Péntek volt, péntek.
Egy skarlát betű lángolt az égen.
Hibás horoszkóp visszakísértett.
De miről beszélt, mielőtt eltűnt
kísérőjének a kikötőben?
Jártak az utcán gyönyörű lányok,
a villamosok is csörömpöltek,
öregek nézték kávéjuk zaccát,
tűzoltókocsik indultak útnak.
Körülöttük a fehér város
nyújtózkodott a napsütésben.
Akkor még ott volt. Miről beszéltek?
Miért mentek a pokol szájához?
Sejtette Mora az ispotályban,
hogy mi is történt? A domboldalon
ott ült a pásztor. A másik mester.
“Hogy mit jelentek saját magamnak?
Önmagam érzete vagyok.” Csak ennyi.
De a mágus az ördög szájánál,
kinek érzete volt, mikor eltűnt?
És ha a tüzet mennek megnézni,
eltűnt volna-e? Vagy ma is élne?
S hogy vélekedik Pessoa erről,
hiszen végül is mellőle tűnt el?

24. Az utolsó varázslat

                                        in memoriam Aleister Crowley(18)

A halott, kezében kereszttel kikel
sírjából, felénk int és megindul.
Kérdezhetjük, de többé nem felel.
Kezében tartja koponyáját.
Fehér, fekete mágia. Harc dúl.
Templom omlik le. Utolsót kondul
egy harang. Vége. A varázspálcát

eltörted immár Prospero. Vége!
Arany oroszlán ugrani készül.
Segélykérően néz a nagy égre
Áriel s nevet. Nincs varázspálcád,
varázsolhatsz-e jogarod nélkül,
vagy a hatalmad véle elévül,
ölthetsz álruhát, maskarát, álcát?

Egyik születése, másik halála.
Sírhely előtt vet magot egy halott.
Fényben villan meg a kedves válla.
Szitáló, ezüst holdfényben a táj
ellebeg. Tűnik minden visszaút,
az ösvény már a végtelenbe fut.
Megidézhető a régi bűbáj,

a pálcád nélkül? Prospero vigyázz!
A máskor néked szolgáló démonok
elszabadulnak. Kacajuk cikáz
és rabságba ejt, ha megidézed.
Világod varázsgömbként elforog,
elrothadnak a földben a magok,
mindeneken úr lesz az enyészet.

De jön április, robban már a zöld,
rothadó magból rózsa születik,
tavaszi arcát ölti már a föld
és új alakot választ a halott,
arcát, a rózsát esők fürdetik.
Varázsolj sorsot, életet nekik,
legyen ez utolsó varázslatod.

A régi bűbájt hiába idézed,
többé egyetlen démon se segít,
tűnnek, szétesnek a régi képek,
magad csapod be, ha csodára vársz!
Napot varázsolsz? Elborul. Esik.
Arcod májusi esők fürdetik.
Vissza magadhoz többé nem találsz.

Fityiszt mutatnak parancsszavadra,
máskor rettegő, dévaj szellemek,
téged szolgáltak, tegnap, hatra-vakra,
önállósulnak, hogy becsapjanak,
elorozzák a nevetésedet,
nem fogadnak szót többé már neked,
uralmadból, lám, semmi nem maradt!

Változz hát át egy végső varázsban
önnön szobroddá! Idézd önmagad.
Uralkodhatsz az utolsó házban,
elhagyhatod eltékozolt tested,
új világokat teremthet szavad,
ami volt, semmiként is az marad,
végre szabad, légbe tűnhet lelked.
 

II. A  FEHÉR  KAPU

 
25. Dél

                                                          Reis egyedül

Dél Tahitin. Meztelen lányok.
A tengert nézem. Nem jön a gálya,
hogy elhozza végre, drága Lídiám.
Hát a bennszülött lányokat vizsgálom.
Nem értik mit akarok? Hogyhogy orvos?
A beteg meghal. Meggyógyítani
úgysem lehet senkit. A törzsfőnök
tegnap még itt volt. Mostan hol lehet?
A betegség szerintük varázslat.
Gonosz démonok laknak a fában,
fűben, virágban, kőben, szavakban,
kacag egy dévaj kislány. Elcsábít.
Mögötte suttog a dzsungel. Vigyázz.
Válla fölött a tenger morajlik.
Vigyázz, rikoltják mohó sirályok.
Magam maradok utána megint.
Ráng még az öle, de távolodik
a lány. Semmibe mered pillantása,
fönnakad egy virágon,  sirály
ragadja el. Ásít és elalszik.
Nem jön a hajó. Nem jön Lídia.
Egyre fakul, elvész drága arca.
Poe hollója károg: “soha már!”
Körülfognak a káprázatok.

Elszakad tőlem, színt vált a világ.
Ez a dél kísértése. Ideák
tűnnek fel. Lídia is ott ragyog,
fénybe ívódnak a magnóliák.

26. Második levél Lídiának

Minden nap várlak. Ott kószálok a parton,
mint egy hazajáró lélek,
kémlelem a látóhatárt, jön-e a hajód?
 
Tegnap, dél felé, a kellemetlen szúró fény elől
egy parti kocsmába menekültem és angol
tengerészekkel ismerkedtem meg,
szomorúak voltak, esetlenek, furán mozogtak,
mintha el lettek volna varázsolva…
 
Amikor meghallották, hogy orvos vagyok,
ráadásul hajóorvos, aki ha akarta, ha nem,
hosszú élete során,
a trópusi betegségekkel is szembesült.
hihetetlen izgalom vett erőt rajtuk,
egymás szavába vágva magyarázták,
hogy két hete, amióta a szigeten vannak,
furcsa, megmagyarázhatatlan álomkor tört rájuk,
a nap bármelyik órájában, bárhol meglepheti őket,
s ezért már feljebbvalóik is, a bennszülött lányok is
úgy néznek rájuk, mint az őrültekre…
Meg kellene vizsgálnom őket, noha azt hiszik,
a titokzatos álomkor mégiscsak
a totemmel lehet összefüggésben,
a hold arcával.

“Hogy mivel?” – kérdeztem döbbenten,
erre a legbátrabb, egy yorki óriás,
megígérte, hogy, ha akarom, elkísér a szoborhoz.
Kiittuk whiskyket és elindultunk.
A dzsungel zöld félhomálya izgalommal töltött el,
az olajos, nedves, tapadós illatok elbódítottak,
már épp vissza akartam fordulni,
mert mit is keresne egy szobor a dzsungelben,
amikor egy vízesés mellett,
hirtelen szembetalálkoztam a hold arcával.
 
Hatalmas fej volt. Tágra nyílt fekete szemek.
Először azt sem bírtam megállapítani,
hogy férfi vagy női arc-e?
Hihetetlen szuggesztivitással meredtek rám a szemei,
féltem elnyelnek, magukkal ragadnak, megsemmisítenek.
 
A yorki kormányos keresztet vetett és elfordult.
Én percekig, hipnotizáltan néztem a hold merengő arcát.
aztán megfordultam, intettem remegő kísérőmnek,
visszamentünk a kocsmába s mialatt ők aludtak,
kíváncsian vártam, hogy rám tör-e a titokzatos álomkor,
hogy elragadjon a bálvány birodalmába,
de nem éreztem álmosságot,
ellenben akkor hallottam  meg először
azt a rejtélyes dallamot.
 
Kísért azóta is.

27. A dallam

Mentem, meg-megbotoltam,
egy sóvár, röpke dallam,
incselkedő, kis Ámor
vezetett. A sikátor
is eltűnt, köddé válott,
elhagytam a világot.
Csak lábujjhegyen, halkan!
Hova vezet a dallam?
Fűben – fában – seholban,
hallom megittasultan.
Rémálom, torz tévképzet,
halál, csend és enyészet,
nem lehet úrrá rajta,
benne Lídia arca.
Jön Lizutániából.
Elbújhatok. Akárhol
megtalál, körülölel,
megvigasztal, fölemel,
s repít már észrevétlen,
a tiszta levegőben.
A lányok mosolyában,
vakító napsugárban,
a hold ezüst terében,
sírásban, nevetésben
hallom ameddig élek.
Lídia, nevetésed
is borzong benne halkan,
megmentőm ez a dallam.

28. Második levél, mesteremnek Alberto Caeironak
                                                                    
Álomkorban szenvedő angol tengerészek meséltek  
egy rémisztő, titokzatos bálványról, a hold arcáról.
Fekete szemei örvényébe vesztek, panaszolták,
amióta meglátták álmosság kínozza őket,
s a nap bármelyik órájában,
a legváratlanabb helyen és helyzetben tör rájuk.
Nincs menekvés!
Mindez már veszélyezteti hivatásukat is,
mi lesz majd a tengeren, ha elalszanak a kormány mellett,
a hajóhídon vagy az árbockosárban!?
 
Megkerestem a bálványt, mesterem,
egy vízesés mellett találtam rá, a dzsungel poklában,
fekete szemei hipnotizáltan meredtek rám,
azt se tudtam hirtelen megállapítani, hogy
fából vagy kőből van-e a hatalmas,
emberfejre emlékeztető szobor?
Lehet volt teste is, besüppedve a földbe?
Nem mertem megvizsgálni.
Sokáig meredtem rá, farkasszemet néztünk,
éreztem hatalmas,
ezüstösen derengő terek nyílnak előttem,
pókbolyok vonaglanak, meztelen lányok,
láttam a cseles Odüsszeuszt, amint viasszal a fülében,
árbochoz kötve, hallgatja a szirének bűbájos énekét
és akkor hallottam meg azt a Lídiára emlékeztető,
kósza és sóvár dallamot,
viszont nemhogy álmosság nem tör rám,
mint a balszerencsés angol tengerészekre,
de elaludni is alig bírok azóta.

29. Sokért nem adnám, ha az életem vitorlás hajó volna…

                                                     Alberto Caeiro átirat (19)

Sokért nem adnám, ha az életem egy vitorlás hajó volna.
Hajnalban dagadó vitorlákkal röpülne a nyílt tengeren,
aztán öreg estére visszatérne,
a kikötőbe, ahonnan elindult.

Nem volna szükségem reményre, csak vitorlákra…
Nem látnám magamon a vénség jeleit, a ráncokat, őszülő hajam…
Amikor már nem látnák hasznomat,
leszerelnék rólam, ami mozdítható.
S roncsként hevernék, egy dokk mélyére lökve.

3o. Második levél Pessoának
 
                         “Az őszinteség az egyik nagy bűn a művészetben. .                                                          
                         De ugyanolyan nagy bűn az őszinteség hiánya is.”(2O)

Hát jól  elintéztél bennünket, Fernando.
Mesterünk Albert Caeiro meghalt,
de legalább tragikusan hirtelen vége előtt leírhatta, hogy:
“…minden más, mint mi, ezért is létezik minden.”
António Morát, nemzedékünk büszkeségét,
az új pogányság ideológusát,
bizarr fintorral egészségházba száműzted,
Cascaisba, az Ördög szája rémes barlangja mellé,
ahol a hírhedett angol mágus is eltűnt!
Őt is te tüntetted el, te rettenetes varázsló!?
Szegény Bernardo Soarez, állandóan
félhomályos irodákban körmöl,
s éjszaka, nyomorúságos szállásán,
a pókhálós sarokba meredve, a holddal társalog.
Vajon mi lenne, ha meghívnám, ide, Tahitibe
és szembesíteném a hold arcával?
Álomkór törne rá? Vagy ellenkezőleg,
a bennszülött lányokkal ismerkedne?
Én a tengeren bolyongok,
nemes gesztussal tüntettél el köreidből,
mondván hogy királypárti vagyok,
s ezért hagytam volna el a Luzitán köztársaságot
s emigrálva Brazíliába?
De ez nem igaz!
Te is tudod, nem vagyok királypárti,
semmilyen párti nem vagyok,
undorodom a politikától,
költő vagyok és én is, mint Alberto Caeiro,
le szeretném írni a világot,
úgy hogy közben nem is gondolok rá,
de én, mesteremmel ellentétben, erre képtelen vagyok…
Így hát  folytatom híveid mélakóros sorskatalógusát!
Tejve báróját, ezt a sztoikus gondolkodót,
ezt a vakító szellemet, kastélyában tartják fogva ideái,
melyeket te kölcsönöztél neki, hogy rabul ejthesd!
Miért nem hívod emberek közé?
Szegény A. A. Cross rendületlenül
írja angol  cikkeit, a The Times rejtvénypályázatára,
ha nyer, állítólag feleségül veszed Campos szerelmét,
mintha Ophéliácskán kívül,
nem lenne más lány a fehér városban!…
De a robotoló Cross él-e,
szerelmes-e, leissza-e magát néha?
S a többiek?
Szegény Vicente Guedes,
noha egy időben vele is nagy terveid voltak,
valahol, mellőzötten borong a félhomályban,
az asszociáció sötét mezőin,
az idegenség erdejében…
Létezik-e egyáltalán ez a szerencsétlen?
Alexander Search nem tudni mit csinál,
a te verseidet fordítja angolra, regényt ír,
folytatja gyönyörű ezoterikus költeményeit?
De hogyan alakul az élete, válaszolj?
Valamelyikünk azért már családot is alapíthatna,
ha én, vagy Mora nem is,
de a többiek vágyhatnak gyerekekre…
Csak Álvaro, a kedvenc maradt melletted,
de hallom őt is állandóan zaklatod és bosszantod,
szerelmét, Ophéliát is megpróbálod elcsábítani tőle…

Elgondolkodhatnál már kedves Fernando,
mihez kezdesz velünk?
Múlik a nyár.

31. Képzelgések

Mióta itt vagyok Tahitin, egyre
Lídia arca lebeg előttem,
látom amint a tükre előtt ül,
a promenádon sétál, de galád
módon azonnal levetkőztetem,
karcsú testével nem tudok betelni,  
vakító fényben képzelgek egyre
és akkor is előttem van, mikor
elveszetten, bennszülött lányokkal
ismerkedek, és megértem Gauguint,
mért is szerette az itteni nőket,
miért élt Tahitiben, az óceán
s a dzsungel őrült metszéspontjában?
Mióta az a kótyagos matróz,
elvitt a hold talányos arcához,
sóvár dallam vezet. Várom Lídiát.
Hetek óta sürgönyöztem, azonnal
jöjjön, mert vele szeretnék lenni,
vele szeretném leélni azt a
néhány esztendőt, amit gondolom,
kedves  Pessoa, meghagytál nekem.
 
Nem jön a hajó. Egyed ül vagyok.
 
32. Második levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak
Van Gauguinnek, Noa Noa (21) szerelmesének egy festménye,
Manau tupapau, a holtak szelleme  őrködik,
Imádott vahinéját (22) látjuk a kép előterében,
egy pareuval letakart ágyon,
fekszik meztelenül, arcra borulva,
mintha szeretőjét várna,
a pozíció legalábbis félreérthetetlen,
bár megfogalmazódhatnak kételyeink is,
ha belépünk a képbe, hiszen ez a lány
láthatólag retteg a félelemtől,
eltorzul az arca, szeme kitágul,
a sárga lepedő már-már foszforeszkál.
Különös alak áll az ágy mellett,
arcvonásai belemosódnak a homályba,
Nem világos, hogy mit akar?
Az sem, hogy mitől fél a lány? Tőle?
Sejteni sem lehet, hogy ki az rettenetes alak?
Mit akar?
Magáévá akarja tenni a remegő lányt?
El akarja rabolni?
Kapcsolatuk teljességgel megfejthetetlen.
Nem tudom tetszene-e neked ez a festmény?
Engem mindenesetre elbűvöl és megrémít,
amióta rendszeresen figyelhetem
ezeknek a lányoknak a kéjben úszó,
mégis kiolvashatatlan arcát.
Rejtélyesen mosolyognak,
szemükben mégis örvénylik a rettegés,
mintha állandóan attól félnének, hogy a másik,
a halott szelleme elragadja őket,
egy olyan dimenzióba, ahonnan nincs visszatérés.
Ezért is félnek egyedül maradni.
Életük önmagában elképzelhetetlen.
Halála előtt az öreg törzsfőnök,
amikor erről faggattam, vigyorgott.
“A ti városaitokban is sokan vagytok,
állandóan érzitek egymást,
az utcán, a lakásban, a vendéglőkben,
a gyárakban, a mezőkön, a vonaton,
az egészségházakban, a csatatereken…
Aki egyedül marad
védtelenné válik, kiszolgáltatottá,
és lecsaphatnak rá a holtak szellemei,
elragadhatják.
Hát ezért nem szeretünk mi soha,
magunkra maradni!… – magyarázta az öreg
és talányosan vigyorgott. –  
Ellenségünk annyi, mint a lián a dzsungelben,
s ha meg is halnak,
a viszály és a harag azzal nem múlik el,
láthatatlanul ugyan, de jelen vannak
és lesik, az átkozottak,
hogy mikor csaphatnak le ránk.
Résen kell lennünk.
Senki sem védelmezhet meg minket tőlük,
az Isteneink sem!
Vigyáznunk kell egymásra,
hogy magunkra vigyázhassunk.
Egész életünk rettegés, hatalmas,
nyomasztóan érthetetlen honvágy.
Hiszen ugyanakkor,
bármennyire furcsán hangzik,
szeretnénk is, ha elragadnának már a szellemek,
hiszen véget érhetne a hajsza
és mi is beléphetnénk a vadászok,
a holtak szellemei társaságába,
s már nem ránk vadásznának,
hanem mi őrjíthetnénk meg másokat.
Mert ennyi az élet! –  vigyorgott
és hangyabolyok örvénylettek a szemében. –  
Vagy te vadászol, vagy rád vadásznak…”

33. A kísértetváros

Ha lehunyom a szemem és fölcsendül a rejtelmes,
Lídiát idéző dallam, szédülni kezdek,
remegek, mint a versenylovak start előtt.
Érzékelem még, szemhéjamon keresztül is,
a dzsungel fölött úszó hold talányos vigyorát,
de ha kinyitom a szemem,
egy nagyváros utcáján fekszem,
a hold vörös arca sincs fölöttem,
elragadhatták a dzsungel árnyai,
és hallom, amint a szél konzervdobozokat,
üres üvegeket, újság papírokat görget,
neki-nekiverve zsákmányát falnak, járdaszegélynek.
Csend van, semmi jót nem ígérő, ijesztő,
egy ilyen metropolisban elképzelhetetlen csend.
Az ablakok sötétek Nem jön autó,
villamos sem csörömpöl a sarkon,
sehol nem szól rádió,
nem beszélgetnek emberek,
nincs is aki beszéljen,
nincsen ember az utcán!
Hová tűnhettek a járókelők, a szerelmesek, a koldusok,
a cekkerükkel bevásárolni induló háziasszonyok,
a kocsmából kidobott részegek, a sétálók,
a kutyáikat sétáltatók, a rendőrök, kurvák,
a hivatalnokok, a gyerekek, az öregek,
a kéjlesők, a postások, az üdvhadsereg  megszállottjai,
az ihletüket leső költők, a hazainduló hivatalnokok?
Mindenkinek egyszerre akadt valami sürgős dolga?
Mindenki egyszerre ment el innen?
Lehet, járvány dühöng a városban!
Kitelepítették volna őket?!
Remegve indulok el,
ovális alakú térre érek,
nézem a lovas szobor fején és kivont kardján
tollászkodó galambokat,
a szökő kutakban valcerozó vizet,
a park talányosan suttogó fáit.
Madarak motoznak a lombok között.
A világ, rejtély, tiltás, kényszer.
A játszótér hintái még mozognak,
mintha most ugrottak volna le róluk,
a város láthatatlan lakói.
A lámpák sem égnek,
mégis valahonnan, talán a falakból
sejtelmes, ezüst fény árad.
Ellenőrzöm arcom a kirakatban,
sápadt vagyok, mintha már meghaltam volna,
zöldes az arcom, mint egy vízi hullának,
aztán meghallom a rém dübörgő lépteit
s elvész a dallam.

34. Második levél kritikusomnak, António Morának

Mostanában azon töprengek, hogy Fernando,
ha nem írna –  rossz rágondolni is,
de akkor is képzeld el s ne törődj  azzal,
hogy mi lenne akkor velünk,
hiszen ez csak feltevés, képzelgés, kósza ötlet,
noha egészen jól elboldogulnánk mi, magunkban is  –,
ha nem fehér lapok előtt töprengene,
írópultja előtt görnyedve,
hogy a levegő árnyai közül előcsalogathassa,
a rögzítésre váró szavakat,
amelyek végül, a ferde esőben
versekké állanak össze,
hiszen gondolata,  tőle magától tudjuk,
folyó a föld alatt.
Egyszóval, ha nem írna,
hanem mondjuk festene,
mialatt mi ön- és közveszélyes figyelme alól kikerülve,
élhetnénk végre saját életünket,
s nem korlátozna állandóan mindenben,
rettenetes zsarnoki szokása szerint.
Szóval, ha festékeket kevergetne,
s nagy fehér vásznak előtt állingálna egész nap,
ecsettel a kezében,
amellyel, akár karmester a nagy zenekart,
vezényelné morbid és elvetemült képzelgéseit,
miféle képeket varázsolna a vászonra?
Kedves Mora, szívesen venném
hozzászólásod a témában, észrevételeid e sikamlós,
s ránk fölöttébb veszélyes tárgyban.
Csakugyan milyen képeket festene, Fernando,
ha Isten kifogyhatatlan kegyelméből,
holnaptól, de nem, nem már mától,
ettől a pillanattól kezdve
piktor lenne és nem éhenkórász poéta?!

35. Pessoa önarcképei

                                                             José Saramago átirat (23)

Egy magányos férfi arca,
aki a szürkületben, félrehajtott fejjel,
félig telt borospoharát hosszan elnézegeti?
Szembenéz a tükörrel, de máris félprofilból,
háromnegyed részt elfordított tekintettel,
maga elől is rejtőzködve, önmagát fürkészi,
mintha még mindig eltöltené, saját fiatal arca,(24)
noha észrevétlenül telt el az élet,
s arcán sokasodnak a ráncok,
szemébe bizalmatlanság költözik,
szíve körül acsarognak a bánat fekete kutyái.
Zátonyra futott élet.
Milyen arcot választ és mennyi időre?
Az életkorok szerint változó sajátját,
mely hasonult fényképeihez,
vagy a születés és a halál között.
egymást követő,
meg nem örökített,
de a pillanatokban
rejtélyes módon mégis fönnakadó,
s ezért megmaradó képmásait?

Itt még a Sao Carlos téren áll
és hunyorogva átnéz a világon,
mintha Paracelsus rózsáját figyelné,
de ott már a Sao Luis-i kórház vaságyán fekszik
és ágya körül rejtelmes árnyak sorakoznak,
a homály szobrai, melyeket szintén megfest,
lankadatlan szorgalommal, szívós fegyelemmel.

Kalappal a fején ábrázolná magát?
Keresztbe tett lábbal, ülve egy széken?
Ujjai közé szorított cigarettával?
Imádott Ophéliája mellett, akit elcsábított Álvarótól,
de hamarosan szakított vele, mert megijedt,
nem tudta volna önmagát elképzelni,
amint verset ír szárnyas pelenkák alatt.
Vagy esetleg a borosüveg
és a félig telt pohár csendéletébe
lopná be utált arcát?
Szemüvege megvillanna.
Felöltött vagy vállra vetett kabátban,
afféle luzitán köpönyegben lenne,
amelyből mindannyian kibújtunk?
Ezért azután Álvaro,
a frissen végzett glasgow-i hajómérnök
képében is megfesthetné magát,
vagy mindnyájunk mestere, Alberto Caeiro képében.
Soha nem bocsátom meg neki, hogy idő-nap előtt,
kegyetlenül tüdőbajt bocsátott rá,
s a szörnyű betegség, a költőt
élete virágában ragadta el,
képzelt nyájai közül, a domboldalról.
Esetleg az én szomorú arcom is felölthetné,
vagy a Moráét, az A. A. Crossét…
Velünk is elbánt, engem
Brazíliába száműzött, s az óceánra,
Crosst, a rejtvények megszállottját,
az írógép elé parancsolta, mindhalálig,
szegény Antoniót az egészségházba,
az ördög szája mellé,
hogy kidolgozhassa magányában,
az altatók fehér holdja alatt,
az új pogányság ideológiáját,
melynek kifejtésére ő teljességgel képtelen volt!
Inkább a rózsakeresztesekről írt ezoterikus szonetteket.
Esetleg ott, a pokol rémisztő szája előtt,
a később rejtélyesen eltűnő angol mágus
társaságában is megfesthetné magát,
amint előrehajolva, döbbenten figyeli,
hogy ki is ragadja el a szerencsétlen Crowleyt,
vagy szegény Bernardo Soarez képében is,
akit zugkávéházakban, piszkos irodákban
és homályos hónapos szobákban tart fogva.
Akár Tejve bárója kevély arcát is felpróbálhatna,
míg kastélya kongó termeiben küszködik az ideákkal,
amelyeket szintén Fernandó ajándékozott neki,
hogy ne unatkozhasson soha.
Vicente Guedes arcát is felölthetné,
így legalább tudnánk hogy nézett ki
ez a balszerencsés árny,
aki ígéretesen indult,
csodagyerekként írta meg Az idegenség erdejét,
de Fernando szeszélye folytán,
mindörökre megrekedt az asszociációk sötét mezőin?
Alexander Search szenvedő arcát is felölthetné,
csak írja a költő,
balcsillagzata sóvár fényénél,
enigmatikus költeményeit, angolul…
Jelképekkel is körülvehetné magát, talányos önarcképein,
kabbalisztikus számokkal , horoszkóp jegyekkel,
Tejo parti sirályokkal, rakparti kövekkel,
angolból fordított hollókkal, kék lovakkal, sárga zsokékkal,
kísértetvárosokkal, homokvárakkal, Sebestyén király árnyával,
szerzetesekkel, katonákkal, Luzitánia múltjával és jövendőjével,
jövőt sugalmazó sírhantokkal?

Hogyan festené meg önarcképét Fernando Pessoa? Hogyan?

36. Második levél Bernardo Soareznek

Tegnap éjjel, régi, morva bányászlámpám fényénél –
mióta hurcolom magammal,
nyolcszögletű lámpa és minden oldalán
egy-egy törpe van, bányászszerszámokkal.
A hét törpét azonosítottam már,
de fogalmam sincs ki lehet a nyolcadik?
És arról sem, hova tűnhetett Hófehérke? –
Fernando régi füzeteit olvasgattam,
még hősi ifjúságunkban bízta rám,
már nem is tudom miért?
Önmagát elemzi, rá jellemző lankadatlan mohósággal
mindig viszolyogtam émelyítő nárcizmusától!
Ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt.
“…hatalmas gyöngédségemmel és jóságommal együtt
egy ezekkel teljesen ellentétes elem került be jellemembe,
a szomorúság, az egocentrizmus, vagyis az egoizmus eleme,
amelynek kettős hatása van: eltorzítja és károsítja
a többi tulajdonság fejlődését…”(25)
De miért vagyunk ennek is mi a kárvallottjai,
kedves Bernardo?
Ajánlanám lázadj fel zsarnoksága,
szűk látókörű, beteges önzése ellen,
tedd pénzzé ingóságaidat,
vedd meg a hajójegyet s gyere Tahitibe!
Elvégre már Rilke is megírta:
du musst dein leben andern! (26)
Szeretettel várlak.
Itt mindig süt a nap,
táncol a hullámsapkás tenger,
a dzsungel titkokat rejt,
gyönyörűek a lányok
és a misztikus bálvány, a hold arca 
átcsábít egy másik, jobb világba…

Ne tétovázz! Gyere!

37. A halál belovagol Perzsiába

Napszemüvegben a halál belovagolt
a perzsa városba. Négy óra volt.
A semmi körözött, ferde ellenfényben.
Tornyok várták, házak, ugrásra készen.
A geometria hibbant ragyogása,
nyűgözte le, a porszemcsék tánca.
Mustársárgán villództak az épületek.
Kénsárgán virágok, citromsárgán kövek.
Rózsaszín szemüvegen át lilának, hupikéknek,
tűnik minden sárga. Úr az enyészet.
Lova patája alatt kérdőjelek
sűrűsödnek, el nem hibbant porszemek.
Balusztrádok, tornyok, mellvédek, oszlopok,
kiszáradó szökőkút – minden elforog.
Csak a szél ordítoz a sikátorokban,
lovagol a halál, halott városban.
Próféta zászlaja csattog a tornyokon,
Az utca porában sunyi patkány oson.
Hatalmas platánfa alatt férfi várja,
“Hát megjöttél?” – Máris villan a kaszája. –  
“Engem elragadhatsz. A többivel mi lesz?”
“Miféle többivel? Ki beszél itt kihez?
Őket is elviszem!” “De hát ők nem élnek,
azaz élnek mégis, bennem, bennem élnek.”
“Akkor veled halnak!” “Nem ilyen egyszerű!”
“De nem is bonyolult. Ha borúra derű,
értük is eljövök. Nyugodj már meg végre,
költő vagy, készülődj boldog öröklétre!”
Aztán nézelődik a halott városban.
Tutul a szél sunyin a sikátorokban.
Elgondolja, régen, mikor még itt voltak
a perzsák, asszonyok  karjába omoltak,
fuvola feleselt, gordonka brummogott,
álruhában Harun az utcán battyogott.
A városkapunál koldusai várták,
gyönyörű leányok pengették a hárfát,
sütötték a tortát, mert a koldustorta,
hihetetlen finom. Evett a kalifa.
Őt is megkínálta. Mielőtt elvitte
Harun Ar-Rasidot, a tortáját ette.
A koldustortáját. Régen volt az igaz,
ha ugyan igaz volt, s ha ez nektek vigasz.
Mélázik a halál, s a perzsa városból,
szürkülődik immár, mélán  kilovagol.
“Engem elragadtál,  a többivel mi lesz?”
“Mi lenne?” A halál indul a többihez.

38. Második levél Tejve különc bárójának

                          “…a gyönyör a kutyák osztályrésze, a panasz
                          az asszonyoké, a férfié csupán a becsület vagy a         
                          hallgatás.”(27)

Álmomban egy orvosi váróteremben ültem, én az orvos,
Öregek, törődöttek, betegek között.
A félhomályos szobában  a kloroform szaga,
a betegek kipárolgásával vegyült és émelyített,
patkányok surrogtak a sötét sarkokban.
Valahol, egy távoli szobában, tizenkettőt ütött az óra.
Kinyílott az ajtó és a hetes számú beteget
szólította egy fehér ruhás, főkötős ápolónő.
Rápillantottam kezemben szorongatott cédulámra,
tizenhárom, még várnom kell, gondoltam bódultan.
Ne érts félre, a helyzetet számtalanszor átéltem már,
mindenképpen túl hosszúra nyúló életem során,
de mindig én voltam benn a szobában,
én hallgattam a betegek,
egymásnak ellentmondó panaszáriáit,
én vizsgáltam meg őket, felírva a gyógyszereket,
én mondtam néhány bíztató szót,
még a reményteleneknek is,
akiknek semmi esélyük nem volt a gyógyulásra.
Hát meglehetősen szokatlan volt,
hogy most kinn várok,
és pontosan a tizenhármas cédulával a kezemben.
Egyszerre megváltozott a szereposztás,
talán, hogy tapasztalhassam én, az orvos, hogy
milyen érzés sivár váróteremben várakozni,
törődöttek, elkeseredett, szenvedő betegek között.
Borzongtam.
És az is megdöbbentő volt,
hogy nem a nyolcas  számot  szorongató beteget
szólította a szigorú, főkötős nővér,
hanem az ötvennégyest!?
Ez, esélyeimet illetően semmi jót nem ígért.
Saját praxisomban ilyesféle anarchia,
báróm, egyszerűen elképzelhetetlen volt,
nálam, a kettes számú után
a hármas következett, majd a négyes,
fel sem tudtam fogni milyen rendszer szerint
szólítja a bent ülő, láthatatlan kolléga a betegeket?
S már, amikor arról is lemondtam,
hiszen váratlanul egy nyolcszáz ötvenkilences
számot szorongató öregembert szólítottak,
hogy valaha bejutok,
és megtudhatom, miért is vagyok itt?!
Egyszerre a tizenhármas számot mondotta a nővér,
kedvetlenül rám pillantva,
s én kihúzva magam, mint egy gavallér,
aki randevúra igyekszik, besétáltam a szobába...

Itt az álom sajnálatosan megszakadt. Felriadtam.
Szívem verését hallgatva figyeltem
a homályban ugrásra kész állatokra
emlékeztető bútorokat és féltem.
Soha nem tudom meg már, hogy
álombéli kollégámnak mi lett volna a diagnózisa?
Azt se, hogy van-e esélyem a gyógyulásra,
ha ugyan egyáltalán beteg vagyok!?                                                       

39. Az élet betegsége

                                     luzitán rekviem

Portugál költő volt.    Vakító, fénylő szellem.
A futuristákért és    a hurikért rajongott.
A nők érte rajongtak,   de elkerülte őket.
Abszintot ivott, várta    nyelje el látomása.
Előtte fékezett a     nagy Marinetti autó,
üvegkalappal fején,    integetett a Mester.
De ő nem utazott el.    A párizsi restikben
várta, hogy jöjjön érte,    ama híres zöld angyal,
aki John Dee mágus    előtt is megjelenvén,
ígérte, hogy segíti,    hatalmat és erőt ad.
“Mit nekem arany, dollár?    – A költőnk már üvöltött. –
Ha nincsen örök élet,    nem ér az egész semmit.”
Ilyen állapotában    találta meg  egy kislány.
Már régóta figyelte,    tetszett neki a költő.
Felvitte hát magához,     és el is csábította.
de reggelre otthagyta,    dolga volt valahol.
És költőnk, akinek, ő    volt legelső kalandja,
úgy érezte becsapták,    értelmetlen az élet.
Ennek az éjszakának    nem lehet folytatása,
akkor hát miért éljen?     És bevette a sztrichnint.
És nagy társaság előtt,    – őket  tanúnak hívta! –
szobája közepén,    egy pamlagon haldokolt.
Halála lett a végső,     utolsó alkotása.
“Pedig jó szerető volt!    sírt  temetésén a lány. –
Végül a stricimet is    kidobtam volna érte.”

4o. Második levél Alexander Searchnak

Alexandriában, ebben a rejtelmes városban,
ahol Európa találkozik Ázsiával és sötétedés után,
a kietlen sikátorokban hamar
kést kaphat hátába a gyanútlan vendég,
van egy bár, ahol 19l8 vagy l9l9 sivár őszének
egyik különösen nyomasztó napján,
amikor minden látványosan haldokolt körülöttünk,
találkozhattam a város különc, öreg költőjével.(28)
Sarokasztalnál ült egyedül,
poharában arcát hosszan elnézegette.
Nem foglalkozott semmivel, tágra nyílt szemében
lányos arcú fiúk vonaglottak, s távolabb dübörgött a tenger.
Odamentem s bemutatkoztam, ijedten nézett fel,
összerezzent, tétován vigyorgott.
“Nem, nem ismerem Pessoa urat –  
mondotta kifogástalan angolsággal –,
sajnos nem volt eddig szerencsénk, kereskedő, netán hajós?”
“Nem!  Költő! – jöttem indulatba. –  Költő,  mint ön!”
De ő széttárta a kezét, tehetetlenül.
“Sajnos nem ismerem a költeményeit! –  szontyolodott el –,
bizonyára nagyon szépek.”
“Hogyan?! Hát nem küldte el őket Önnek?”
“Hogy mondotta? Pessoa? Senki? Semmi? –  
és elfordult, közönyösen vetve oda –
lehet, hogy ott vannak valamelyik, felbontatlan borítékban,
tudja, mostanában nem foglalkozom a postával,
titkárom is beteg, s amúgy sem tudok portugálul. –  
Hirtelen merőn rám nézett. –
Maga, maga a költő doktor úr, ne is tagadja.
Azt tanácsolom sétáljon végig a főutcán,
el egészen a Hippodromig…
S csodálja a várost, mert csodálatos.
Menjen el a világítótoronyhoz,  
nézze a tengert,
hiszen ezt látta Antonius is,
aztán csak Kleopátrát! –
Hirtelen fordult el,  
érdeklődését egy belépő fiú köthette  le,
olyan volt, mint egy fiatal görög isten. –
Na, nem adja ide? –  fordult felém vigyorogva –,
ne is tagadja maga a költő,
nem az a, hogy is mondta, Pessoa…Senki…Semmi…”

De én akkor már messzire jártam,
eldöntöttem, többé nem ismerkedek költőkkel,
elég ha minden nap láthatom magam,
beretválkozás közben a tükörben.
A tengert, a világítótoronyból sajnos nem nézhettem meg,
mert elborult az idő, zuhogott.
Így, sajnos soha nem tudhatom meg,
mit láthatott a balszerencsés Antonius,  
hogy utána csak Kleopátra  bűvölte el.
Mindenesetre  beteg állatként nyögdécselt,
hallhatóan szenvedett a tenger,
mintha végleg feladta volna a reményt.

Még aznap délután tovább utaztam Kairóba.

4l. Naplemente

Mióta várom Lídiát és nem jön a hajó, csak asszociációm
egymásra futó mezői sötétülnek el, miközben
elzavarva a tolakodó helyi leányzókat,
a parton ülve nézem a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat.
Amióta a törzsfőnök meghalt, az angol tengerészek kihajóztak
és kedves itteni szeretőm, Noah is eltűnt valahova,
nincs kedvem érintkezni senkivel,
betöltenek a múlt árnyai, verseim árnyékában élek.
Noah persze nagyon hiányzik. Idegesít,
hogy képtelen vagyok kideríteni hová tűnhetett?
Mintha a rejtelmes föld, a tébolyító ég,
a táncoló, hullámsapkás tenger,
vagy a mézízű levegő nyelte volna el,
amelyről a tengerészek riadtan vigyorogva mondották,
hogy elvarázsolja őket, kiragadván önmagukból,
úgy érzik pucérak és védtelenek,
mint a kagylójukból kifordított éti csigák…
A dzsungel rabolta volna el mégis a szeretőmet,
vagy a hold arca vonzotta volna magához?
És a bálvány birtokára távozott volna ez a szerencsétlen,
mely számunkra, halandók számára láthatatlan,
de én, a ráció meggyőződéses híve
sem mondhatom, hogy nem létezik!
Egyébként is, itt elmosódnak a valóság és a képzelet határai.
Napról napra süllyedek,
mintha idegen erő venné birtokába testem,
anélkül azonban, hogy szellemem érintené?
Hetek óta egy álomban élek Tahitin,
amelynek, félek, holnapra halál lesz a neve,
s szegény Lídia, csak a temetésemre érkezik meg,
ha megérkezik egyáltalán?
Ráadásul Noah is eltűnt!
Hiába érdeklődtem, társnői nem válaszoltak,
csak elnéztek, kifürkészhetetlen arccal valahova messze
és mezítelen, gyönyörű testükön hullámzott a félelem,
a rettegés hangyabolyai költöztek fekete szemükbe.
“Azt mondjátok meg hol van?!” –  követeltem,
mire ők remegve fonták rám magukat,
mintha süketek lettek volna, féleszűek
vagy nem értették volna a kérdést?!
Mióta kezdem otthonosan érezni magam a szigeten,
rádöbbenek, még annyira sem értem az ittenieket,
mint először és hiányzik, nagyon hiányzik a törzsfőnök.

Most a hajót lesve, hogy végre elhozza Lídiát,
megbűvölve figyelem, amint a narancsra hasonlító nap
belebukik a tengerbe. Először negyede tűnik el,
azután a fele, majd egészen odavész,
életfogytiglani pillanatokra vérvörös fénybe borítva a tengert.
Ilyenkor érzem (őrjítőek ezek az örökös analógiák!),
hogy mit érezhetett naplementekor, a mélabús Odüsszeusz,
miközben Pénelopé után sóvárgott,
de gályája orrát sehogyan sem fordította Ithaka felé.

42.Második levél a rejtőzködő Vicente Guedesnek

Amióta itt élek Tahitin, a sugárzó nap
és az ezüstös fényt szóró hold, örökre kiismerhetetlen birodalmában,
egyre inkább eltűnik a különben is minimális különbség
a tegnap és a ma, a jelen és a múlt között,
s mint a cseles Odüsszeusz a tengeren,
életem szigetei között bolyongok.
Néhány éve tényleg a görög szigettengeren
utazgattunk Lídiával, s Naxosz renitens szigete mellett,(29)
(az itt élők állandóan hadakoztak valamely hatalommal,
egyetlen háború volt az életük),
egy sziklaszirten láttam meg, azt a különös hófehér kaput,
amelybe belépve megváltozott az életem!  
Fehér pároszi márványtömböket raktak egymásra
az egykori építők, mégsem úgy néz ki ez, mint egy rom,
inkább mint egy szikrázó figyelmeztetés, mint egy szobor!
S nem érteni mit akartak ezekkel a rettenetes,
tonnányi tömbökkel, ezzel a vakító fehér négyzettel, azok,
akik hihetetlen kitartással a szirtre emelve,
egymásra rakták őket? Nem érteni miért akartak,
a tengerből harciasan kiemelkedő sziklára templomot építeni,
s ha megkezdték, akkor miért hagyták félbe?! Végtére is
mekkora lett volna ez az Apolló templom, ha elkészül?!?
De soha nem fejezték be, sajnálatosan félbemaradt,
s mivel nem Kelet felé nyílik az ajtaja, amelyet jelként
hagytak itt nekünk, hanem Észak felé,
lehet, hogy nem is az eget, a tengert, a szigeteket
birtokló Apollónak akartak templomot emelni,
hanem szentély lett volna ez,  Dionüszosz – szentély,
hiszen a bor és a mámor istene is járt errefelé.
Itt ismerte meg Ariadnét, aki előzőleg
a labirintusban raboskodott, de fonala segítségével,
a bátor Thészeusz elért az útvesztő középpontjába,
s megölve a bikafejű szörnyet, kiszabadította őt,
azonban Naxosz szigetén, éjszaka, nem tudni miért,
magára hagyta? Talán najádok nimfák után kajtatott a hős?!
S a pityergő királylányra így talált rá,
az épp erre hajókázó Dionüszosz?! –
Vannak-e véletlenek rejtőzködő barátom,
vagy nagyon is jól tudta a mámor istene,
miért jár éppen erre? – s miután megvigasztalta és szerette,
hajnalban, nem tudván megválni tőle,  égbe emelte őt a kocsiján…
Néztük Lídiával a rejtelmes fehér kaput,
a szikrázó reggeli fényözönben és megborzongtunk.
Ezt, ezt a borzongást érzem azóta is, de nem jön Lídia,
nélküle önmagam sem érinthetem meg itt Tahitin,
ahol a sírás összekeveredik a kacagással,
s állandóan érezni a tenger és a dzsungel mágikus jelenlétét.

Nélküle semmit nem értek semmiből.

                               43. Anima és animus

Lídia az én lelkem
sovány hűtlen ebecske,(3O)
elhágy ha úgy van kedve,
szertefoszlik a szellem,
csupa tettetés, kellem,
az énünk parádéja.
Színes hazug egekbe,
Réved, s a fellegekre
és önmagára végül.
Hancúrpartikra vágyik,
ha hirtelen felindul,
s elmegy, akár tavaly te,
félbehagyott világban,
e vigasztalan földön,
tenger és őserdő közt,
ha többé vissza nem jön,
mit csinálok lelketlen?

44. Második levél  a kitűnő A. A. Crossnak

Reméltem, a velencei karneválon viszontlátom Lídiát,
Istennőnek öltözik, nimfának, olyan mindegy,
járásáról, szemvillanásáról, kacagásáról úgyis megismerem.
Én martalócnak öltözök, így legalább
nem kelt különösebb feltűnést, ha elrabolom.
Hirtelen döbbentem meg, a távoli Tahitiről
aligha juthatok el Velencébe.
Arra is gondoltam, idehívom Lindberghet,
s világjáró repülőjén érkezem a lagúnák városába,
de kétségbeesetten döbbentem rá,
itt, a zöld örvénylő birodalmában, nem is tudna leszállni,
csak kerengene a sziget fölött, mint egy nagy madár,
megtébolyítva a vijjogó sirályokat.
Sírtam és egyre Lídiát láttam,
amint áttetsző fehér lepelben – mégiscsak nimfa! –,  
forog a bálterem közepén,
s én nem mehetek oda hozzá,
hogy táncra kérjem és elraboljam.
Láttam, amint egy mandarin kéri fel,
majd a velencei kalmár,
de lekéri tőle is egy orosz gárdatiszt.  
És üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől.

Dobogó szívvel riadtam fel, a háborgó tenger fölött,
jól láttam kunyhóm ajtajából,
ott kerengtek az éjszaka árnyai.
Lídia és a gárdatiszt  is ott tangóztak,
egymáshoz simulva, a hold vörös uszályában,
s hallottam szerelmem összetéveszthetetlen kacagását.
Tudtam többé nem mehetek el innen,
te viszont, kedves Cross szabad ember vagy,
még ha nem is hiszed el! Azonnal hagyd abba a robotolást,
mondd meg Fernandonak, találjon ki más bolondot,
haladéktalanul utazz el Velencébe,
keresd meg Lídiát, üljetek hajóra,
Velencéből minden nap indul erre hajó.

Ne késlekedj! Várlak!
Írtam a többieknek is. Polinéziában lesz a csúcstalálkozó,
eldöntendő, mihez is kezdünk, Fernando nélkül,
akinek a zsarnoksága úgyszólván elviselhetetlen.

45. A tűz körül

Tűz körül üldögélve.
figyelve a leányok
homályból kivillanó,
ismeretlen, vad arcát,
mintha ősi bálványok,
ülnének körülöttem,
a nagy ugrásra készen?
Reszketek és elszántan
szorongatom kezemben
az obulust. Ha mégis
elragadna az Isten,
utolsó mozdulattal  
csúsztatom nyelvem alá…
Az út végén, az éjben,
alakot változtatva,
amikor árny leszek csak,
renitens, perverz árnyék
és Lídiát kísértem,
ne legyen nyugta tőlem,
megnyughatok végre?
Emlékeiben élek.
A halál átmenet csak.
Véget soha nem érünk
Közömbös csillagok közt,
kerengünk a nagy űrben.
míg a homokórákban
porunk az időt méri,
a könyörtelen időt,
ami nem kímél semmit.

46. Második levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak

Itt, ezen a fényben izzó szigeten, soha nem havazik.
És a lányoknak képtelen vagyok elmesélni
milyen lehet a havazás,
hiszen azt sem értik, hogy mi a hó!
Itt vagy esik vagy a nap süt, soha nincsen tél.
Elképzelni sem tudom mi lenne, ha hirtelen
nagy fehér pelyhekkel kezdene havazni,
s a dzsungel tébolyító smaragdzöldjét,
átmenetileg fehérré varázsolna az Isten?!
Mióta itt vagyok egyre többet gondolok rá,
valaki kétségtelen kézben tartja ezt az eszelős zuhanást.
Ha tényleg a mennyei úr, te kedves Márió,
már sokkal többet tudhatsz róla!
Ne érts félre, nem irigyellek, s ha mégis – értelmetlen,
hiszen hamarosan találkozunk,
de addig is, még szeretnék egyszer biliárdozni.
Az egyik lány, amikor megpróbáltam leírni neki
a biliárdasztalt és a fehér és vörös golyók cikázását
a zöld abroszon, nevetni kezdett.
“De hát van ilyen – magyarázta –, az egyik vendéglőben,
biztosan van, hiszen a tengerészek,
akik időnként odamennek mulatni, sokat meséltek róla.”
 
El kellene indulnom immár,
szétnézni a sziget mondén helyein,
de addig is elképzelem, amint,
a megkrétázott dákóval a kezemben,  
a mozdulatlan golyókat figyelem.
 
Talán ennyi elég is!
 
Az élményhez tudna-e, tudhatna-e hozzáadni valamit,
ha megvalósítva eszelősnek tűnő elképzelésem,
tényleg biliárdoznék is? Egyedül, hiszen partnert
aligha találhatnék. Már hetek óta nem jött hajó.

Milyen a másvilág Márióm?  
Milyenek a szellemi szférák? A kapcsolatok?
S egyáltalán milyen testetlen cikázni az űrben?

Amikor, halála előtt, az öreg törzsfőnök,
meglátva fekete varázstükrömet –
még Mesterünk, Caeiro ajándékozta nekem
hogy láthassam a jövőmet,  ha akarom –,
megdermedt és kezével takarva el az arcát,
eszelősen hadarva tiltakozott:
“…ezt ne, ezt nem szabad, veszélyes!
A Nyereg-szigeten van egy tavacska,
ha valaki belenéz – magyarázta sápadtan –, szörnyethal!
A víz mélyében rejtőzködő démon
megfosztja tükörképétől és ezzel az életétől is!”(31)
Az itteniek ösztönösen irtóznak a tükröktől.
Még a pocsolyába se mernek belenézni.
“Mélyükben – magyarázta az öreg  –
szörnyeteg bujkál és elrabolhatja tükörképüket.”
A szigeten alig van tükör, de vannak edények,
pocsolyák, tavak és ott van a tenger,
“Ha arcunkat szemléljük, szörnyetegek ragadhatják el –
magyarázta az öreg s tehetetlenül meredt maga elé –  
és mit csinálunk az arcunk nélkül?
Hát ezért nem nézünk tükörbe, doktor,
semmibe, ami visszatükrözhetné az arcunk.
Elég ha egymást látjuk!
Hiú leányainknak is az a fontos,
hogy tetszenek a fiúknak,
hogy a fiúk versengjenek, rajongjanak érettük,
s ne  önmagukban gyönyörködjenek!
Ez amúgy sem vezet jóra!” És nevetett.
Talán ezért is tisztelik a vakokat.
Ők már nincsenek veszélyben, hiszen akkor sem
nézhetnének tükörbe vagy vízbe, ha akarnának.
                                                 
47. Álom. Az óratorony

Az óratoronyban, ezernégyszázban,
félhomály és egy másik világ van.
Az óratoronyból messzire látni,
kívül és belül történhet bármi,
az óratoronyból látható.
Barbár, martalóc hordák robognak,
káromkodnak az ostromlottak.
Mórok is jönnek ezen az őszön,
fények görögnek künn a mezőkön.
A város még meddig tartható?
Az óratoronyban homály és árnyak.
Vívja az ellen a várost, a várat.
Lidércfények baljós lila árnya,
pulzál a mezőn, ezernégyszázban.
 
48. A fehér kapu

Fehér kapun keresztül,     nézett minket az Isten.
Nekünk minden sikerül.     Naxosz szirtjén azt hittem
meg nem állíthat semmi.     Szikrázott a nap. Mámor
öntött el. Megremegtem.     Akkori énem vádol.
Kéj is kevés volt, szerelem!     Féltél önmagad lenni.
Vers-olvasód bűvölt el.     Pessoa. Senki. Semmi.
Lídia szeretett és     ében tükröd villámlott.
Csapdába csalt, ne tagadd,     esztelen látomásod.   
S most már minden hiába!     Elsuhantak az évek.
Nem éred el soha,     eltűnő örökléted.
Szeszélyes voltál, önző,      és magadra maradtál.
Caeiro szomorú.      “Semmi nem rosszabb annál,
mint a végén feladni!”       Ködbe tűnik a dombról,
de hallod furulyáját,     már mindenütt kolomp szól.
Hogy segíthessen rajtad,       sorsod sorsába szője,
fújta meg furulyáját     a nyájak őrizője.
Nem, még nem lehet vége!       A többiek is jönnek.
Az a csúcstalálkozó       nem is olyan rossz ötlet.


III.   A   VÉGTELEN  JÁRATOK

                          
49. A fekete tükör

                        Reis elrontott életén töpreng

Elhomályosult fekete tükröm.
Nem mutatja  jövőm, sem az arcom.
Félek. Nem tudom mi történik velem?
Búsan ólálkodok a parton.

S a tengert lesem. Nem jő a gálya.
Hetek óta nem történik semmi.
Már hetek óta nem jön hajó.
Szédülök. Érzem, el kéne menni.

De nincs mivel, s főként nincs hova.
Lídia is bármikor megjöhet.
Gúnyosan villan meg ében tükröm.
A tengert nézem. Nincsenek hírek.

Dombon ültünk. Köröskörül a nyáj.
Bárányok fehér kérdőjelei.
“Varázstükör! Mágus ősömé volt.
Szerencsét hoznak baljós fényei –,

nyújtotta át, feltündökölt ami
nem volt, de még lehet. Hideg rázott.
Vigyázz! – meredt rám. – Mindent megmutat.
Múltat, jövendőt, álmot, világot.

Soha be nem csap. De vigyázz vele.
Ne légy ostoba, vad, telhetetlen.
Ne képzelegj! Hagyd őrültségeid.
Kételkedő legyél, ne hitetlen.”

Mesterem arca elborult. A szél
fújni kezdte nagy, őszi kürtjeit.
A tükörbe néztem és a dombon
láttam Lídia borzas fürtjeit.

Hiába nézem. Most nem mutatja
Lídia arcát, jövőm napjait.
Kérdőjelek villámlanak némán,
homályos síkján. Vakul. Megvakít.

Voltam s vagyok még. De ki is voltam?
Ki vagyok? Környékez az őrület.
Elmúltak mind a messiási álmok.
Itt dekkolok. Nem kellek senkinek.

5o. Harmadik levél Lídiának

Nem tudom miért? Nem tudom hogyan?
Nem tudom mikor? Hogy hol, nem tudom?
Csak szemed zöld íriszére emlékszem.
Veres körök forgatnak. Szédülök.
Csak hajad jázmin illata bódít,
csak szád mandula íze, csak táruló öled,
csak kacér mellbimbóid, két vöröslő málnaszem,
csak nyakad íve, csak combod és hasad,
csak kezed, pillangó a vállamon,
csak fojtott lihegésed, csak az őrület,
csak sírásod, nevetésed, csak a fájdalom,
amint a fennsíkon romokban heverő házunk nézem.    
Távolodsz. Már a hold uszályában énekelsz.
S a platán ágai között felsír egy rigó.

51. A vadászok

Lídia, a vadászok,
megannyi festett arcú,
komor, mogorva férfi,
akár a kőbálványok,
ülnek este a tűznél.
Ijesztően lobog az
arcukra festett kígyó.  
Bármikor megéledhet,
már hallom sziszegését,
s a mellükre tetovált
tigris ugrani készül,
fehér fogai között,
esküszöm felvicsorít,
morzsolja a világot
és ízzé–porrá zúzza.
Semminek ami él. már
nem kegyelmezhet! Vége!
Talán felsóhajtottam,
talán félve remegtem,
lehet, hogy sikoltottam,
tény, hogy a hideg rázott.
“Mi van magával, doktor? –
szólott az egyik vadász. –
Ha nincs kitinje, adok,
hiszen váltóláz gyötri.
Vagy képzelete játszik,
a tigrisemtől retteg?
De hát itt nincsen tigris,
a tigrisek a lányok…”
Pálinkával kínáltak,
fulladozva nevettek,
tűz körül a vadászok.
“Ne keseregjen doktor!
Élünk és amíg élünk,
még minden megtörténhet.”(32)  

52. Harmadik levél mesteremnek Alberto Caeironak

Hunyt szemmel, a hajót várva,
amely elhozza végre Lídiát,
érezve tarkómon is,
több mérföldről
a hold arcának szúrós tekintetét –
amióta itt vagyok minden lépésemet követi
és ellenségesen mered rám,
ha eléje járulok, hallgat
és hallgatásában van valami fenyegető! –
rád gondolok, Mesterem
és kiszakadva a döglött jelenből,
máris melletted ülök, a domboldalon,
körülöttünk a bárányok hófehér kérdőjelei
és a költészetről faggatlak, de te nem felelsz.
Csak egy vén varjú kárál,
egy  romló látomásban.
Ha onnan, ahol most vagy, el bírsz mozdulni,
ha ura vagy még valamiképpen önmagadnak,
el kellene jönnöd Tahitibe.
Itt lesznek a többiek is, ideje megismerned őket.
Mindannyian a tanítványaid.

53. A hegyi pásztor(33)

                                                    a harmadik levél folytatása   
 
Egyik legmegrendítőbb versedet,
s most ne nevess,
ne magyarázd a végtelenségig,
hogy te soha nem akartál megrendíteni senkit,
a hegyi pásztorról írtad,
aki oly távolt került tőled juhaival,
mint te éntőlem,
s most egyszerre kérdezhetem tőled,
aki már szintén messzire tűntél
és a pásztortól,
akiről nem tudni, egyáltalán létezik-e,
hogy mi a boldogság?
S kinek a lénye sugározza a békét,
a tied, az övé?!
Vagy a béke és a boldogság
csupán önmagával egyenlő?
A tied soha nem lehet, írtad,
mert nem tudod, hogy a tied!
Ugyanúgy, az ismeretlen pásztoré sem lehet,
mert nem tudja, hogy az övé.
Te Alberto Caeiro vagy, a luzitán költészet büszkesége,
ő pedig az ismeretlen pásztor,
akiről írsz, s akiről most én is  írok,
noha fogalmam sincs arról,
hogy kicsoda ő? És egyáltalán létezik-e?
És én? És te? Mi vajon létezünk?
Csak egyet tudok: a nap –  nap,
hogy egykori tanításod visszhangozzam,
sugárzó fénybe von mindent, melegít,
miközben te másra gondolsz,
akárcsak az idegen pásztor,
hogy mire gondoltok, nem tudhatom meg soha!
És a villámló nap,
mely titeket is melegített,
most arcomba süt és elvakít,
miközben én csak Lídiára gondolok.
Ő az én napom,
feléje fordítom szomorú arcom
és várakozok.

54. Harmadik levél Pessoának

                                               1

Ellentétben veled, kedves Fernandó. én sokat utaztam.
Ezt a sorsot szánták nekem a kiszámíthatatlan,
szeszélyes istenek,
akiknek szándékait nem érthetjük meg soha.
S te, aki nyilván azért nem utaztál,
hogy megteremthesd a mi életlehetőségeinket,
hogy legalább mi utazhassunk,
ha téged, már örök időkre rabul ejtett a fehér város,
Luzitánia és Szent Sebestyén mítosza.
Hiszen a nagy király bármikor visszatérhet,
és akkor azoknak, akik
a portugál újjászületésnek  szánták életüket,
mint például te is, drága teremtőm,
jelen kell lenniük,
szerzetesek, katonák, államhivatalnokok,
szájtátiak, koldusok, utcalányok között
kell fogadniuk  a jó lovagkirályt!…
Hiszen te is elmondhatod vele:
“…bolond vagyok nyilván nagyságra vágytam,
olyanra mit véletlen sosem ad!…”
És azt is, hogy “…téboly nélkül az ember mivé válhat?”(34)
Ha egyebet nem is, ezt azért már sejtem.
Belénk sem hazaszeretetet, sem tébolyt
nem “csöpögtettél” a kelleténél többet,
talán mégiscsak szerettél minket,
ragaszkodtál hozzánk, óvni akartál
a kiszámíthatatlan következményektől?!
Sejtve, hogy milyen sors vár a tébolyodottakra,
ebben az amúgy is őrült világban?
Még ha lassú is ez a téboly és veszélytelen is?
Leszámítva szegény Antonio Morát,
akit meggondolatlanul, hiú féltékenységtől vezérelve,
a Pokol szája  mellé száműztél, az egészségházba,
hadd oldja meg, ha tudja, az új pogányság,
számodra közben érdektelenné váló elméletét…
Persze az ő őrületéről is vitát nyithatnánk,
a téboly és a megszállottság közötti hajszálvékony,
de azért határt vonható különbözőségekről –
pontosan te ne tudnál, a mi megteremtőnk?!
De azért a tündöklő elméjű Mora
mégsem volt az  “elméletieskedés szeszélyeinek
áldozó árnyalak”, ahogyan te állítottad róla,
meglehetősen rosszmájúan…
Irigyelted volna? Idegesítettek volna elvont okoskodásai?
De hát te akartad, hogy ilyen legyen. Te teremtetted ilyennek őt!
És amikor Campos és én megismertettük Alberto Caeiroval,
és elbeszélgethetett a nyájak nyájas őrizőjével,
hirtelen rátalált az igazságra,
megkapta a lelket, amely korábban teljességgel hiányzott belőle!
És megtörtént a csoda, Caeiro ösztönös gondolatainak
rendszerré és logikai igazsággá tömörítése,
ahogyan Álvaro de Campos, mindezt öröm ujjongva le is írta,
Mora doktor Az Istenek visszatérése és a Bevezetés
a pogányság átalakításához  című, briliáns esszéit méltatva.
És ezt a vakító szellemet rejtetted el szem elől,
kedves Fernandó, száműzve örök időkre, a “pokol szája” mellé,
az egészségházba, valóságos bolondok közé!…
Egy idő után, nem kétlem, megfeledkeztél róla,
miközben ő ott szenvedett az elmélet útvesztőjében,
a magukat Napóleonnak vagy fagylaltárusnak,
török basának, vándorköszörűsnek, királynak,
Stuart Máriának, Jézus Krisztusnak képzelő bolondok között.
S még a leveleit is ellenőrizhették tanulatlan ápolók.

Annyi esztendő után, válaszolhatnál végre a kérdésemre: miért?

Már csak ezért is Tahitibe kellene utaznod,
ide jönnek lázadozó heteronimáid is.  
Itt lesz a csúcstalálkozó. eldöntendő hogyan tovább?!

                                           2

De van itt még valami más is. Őrült veszély fenyegeti a világot.
Már csak ezért is el kell jönnöd. Segítened kell!
Hiszen közülünk, beszámítva szegény Mario de Sa-Carneirot is,
te ismered a legjobban a fekete és a fehér mágia rejtelmeit,
az okkult tudományok tudóra vagy!
S nagyon jól tudod, hogy a Nekronomikon (35) tanúsága szerint
(a könyv egy szír példányát azon a rejtelmes  görög szigeten
találtuk Lídiával, egy rommá dőlt Dionüszosz szentélyben,
ahová nyaralni mentünk, pihenni, kikapcsolódni,
de a rejtelmes sziget átvette az irányítást
s a könyv nyomára vezetett!…)
végveszélyben vagyunk! A küszöbön, a kapuk előtt,
a titokzatos, ismeretlen féregjáratokban
ott toporognak, visszatérésükre várva,
az “ős öregek”, a csillagfejű, ötszögletű lények,
akikről pontosan te írtad, hogy  “…világunkat valaha
egy másik faj lakta, mely a fekete mágia
gyakorlása miatt száműztek, ám az eltűnt dimenziók
mélyén várja, hogy újból hatalmába kerítve a földet,
szolga-sorba taszítva megalázza,  
végül meg is semmisítse az embert!”
Különös, hogy nekünk,
teremtményeidnek, a heteronimáknak,
jutott ama feladat –  kedves Fernando, tudod
viszolygok a pátosztól,
de erre egyszerűen nincsen más szavam –,
ama nemes  hivatás,
hogy megmentsük a földet.  
Ha eljössz és tanulmányozod
a dzsungel mélyén őrködő, A hold arca nevű bálványt,
rájössz, hogy szemei lehetséges átjárók, afféle kapuk,
a rejtett dimenziók viszolyogtató féregjáratai,
s  ha megnyílnak, elhárul minden akadály,  
a rettenetes öregek  visszatérése elől!
Itt vannak már egészen közel,
érezni a Shoggothok (36) szörnyű bűzét,
amit aligha viselhet el, ép elmével ember!
 
Ne tétovázz!
Ülj hajóra és gyere!
A jövőről van szó!
 
55. A démon unottan fordul el

Mivel ittam is és lábon elhúztam,
végig azt is hihettem, megúsztam,
de azóta se ér véget az éjjel.                                                                                      
Hajnali kakas, amint kukorékol,
tudhatjuk már: elég volt a jóból,
múlhatna már, múlhatna az éjjel.                                              
De ha meg nem gyógyulok reggelre,
gondolkodhatok: meddig? Hova? Merre?
Tovább baktatva, nem is nézve széjjel.
Ki tudhatná igazán mire vágyik?
Hátam mögött ott szobrozik a másik?
Pessoa, Campos, mesterem vagy Mora,
Itt várakoznak már egy idő óta.
S a többiek is Guedes, Soarez,
Search, Cross, Tejve téveteg bárója.
Az érzésem csak intésemre várnak!
S mégsem akar elmúlni az éjjel,
telíteni lehetne szenvedéllyel,
hogy múljon el már, hulljon végre széjjel.
“Szófia beszéd!” Alteregóm ásít.
És a sarokban felröhög a másik.
A démon unottan fordul el. Köhög.
Grímászkodik. Még nem lehet vége!
Még Lídia is megjöhet estére.

56. Harmadik levél testvéremnek                              
                                             Álvaro de Camposnak

                                            1

Szerelmünk havában, amely, áldhatom a sorsot
hosszú esztendőkre nyúlt
s még remélem ma sincsen vége,
imádott Lídiámmal rengeteget utaztunk.
Bejártuk a görög és a dalmát szigettengert,
botladoztunk, csuklyával a fejünkön
a szaharai sivatagban, és Tibet széljárta fennsíkjain
képzelegtünk az örökkévalóságról,
amely ott, a Himalája derengő csúcsait figyelve,
elérhetőnek tűnt. Megfoghatónak…
Jártunk természetesen választott hazánk,
Brazília végtelen őserdőiben,
és megtekinthettük a Makcsu Pikcsu csodáját,
noha ez a kirándulás igen veszélyesnek tűnt,
Lídia szegény, a bal bokáját is kificamította,
de nem csak ezért nem  tudtunk többet időzni
a föld eme páratlan helyén.

                                          2

Ez a templom vagy vár, az Urubamba völgyében,
négyezer méter magasságban,
hatalmas trachit kockákból épült,
noha a legközelebbi  trachit lelőhelyek
két órai járásra vannak,
s a monumentális, ijesztő sziklavárat,
egy húsz méter széles, rohanó, zubogókkal teli,
tajtékzó, vad hegyi folyó,
és meredek szakadékok, völgyek választják el!
Te, a modern ember, a technika szerelmese,
bizonyára fintorogsz, ilyen nincs,
ilyesmit csak a te, Ricardo barátod talál ki…
Mindazonáltal, ha elhiszed és miért ne hinnéd,
hogy mindez létezik, óriásokról is képzeleghetsz!
Miért is ne?! Gondolkodtál már azon
kik is voltak itt előttünk?!?(37)
De a hóbortos trachitra visszatérve,
Novalis azt állítja: vannak filozófus kövek,
artista kövek, pojáca kövek, sztoikus kövek,
s innen kiindulva viszonylag könnyen el lehet képzelni,
hogy a trachit kétes félhomályának sűrű,
mozdulatlan tömege, valósággal megejthette építői lelkét.
Kik lehettek ők?! Gondolkozz! És hogyan voltak képesek,
ilyen mostoha körülmények között,
megépíteni ezt a sziklavárat?!
A trachit különben is igen különös kő, kedves Álvaro,
Szürke, kétértelmű, maga a testet öltött félhomály,
a magába mélyedő rejtély, a feltörhetetlen titok.
Olyan, mint a magas fennsíkok gomolygó, szürke felhői,
semmire sincsen szüksége! Fényre sem!
Nem utasítja el ugyan a fényt, de nem is igényli.
Elnyeli, magába szívja, magába zárja,
mintha csak jobb napokra őrizné meg,
amelyek nem jönnek el soha.
Mert mihez is kezdhetnének velük az itteni,
a trachithoz hasonlóan mogorva és kemény emberek?
Mit kezdhetnének ama bizonyos
jobb napokkal, boldog órákkal,
időn túli esőkkel, a nap tombolásával, az örömmel?
Minden bizonnyal megőrülnének
és alászállanának a rémisztő mélységekbe.
A keskeny utat ijesztően mély,
tátongó szakadékok környékezik.
Egyetlen félrelépés és máris aláhullhatnának a semmibe.
Vagy ellenkezőleg,
cáfolva a fizika törvényeit, gúnyt űzve belőlünk,
egészen egyszerűen a levegőbe emelkedhetnének!…

Milyen emberek lehettek, testvérem,
akik ezzel a szeszélyes, titkokat őrző, magának való,
homályos és kiszámíthatatlan trachittal építették,
eszelős és monumentális templomaikat és váraikat?
Gondolkozz!

Különben itt, Tahitiben lesz a csúcstalálkozó,
Ide utazik Fernandó is, itt lesznek mind a többiek!
Neked is el kellene jönnöd. Régen találkoztunk.
Gondolkodhatnál azon is, testvérem,
hogy darab időre ide is költözz,
a tomboló nap és a sugárzó fény földjére, Tahitibe.
Végre megírhatnánk régen tervezett emlékezéseinket,
mesterünkről, Alberto Caeiroról,
s a két kezes, veres könyvet is,
amelyet ugyancsak régóta tervezünk,
még Mario de Sa-Carneiro adta az ötletet, emlékszel?
“Ti két petéjű ikrek vagytok” – gúnyolódott,
de komolyra fordítva a szót kimondta,
hogy tulajdonképpen egymásnak vagyunk teremtve,
hogy egymás nélkül sötétben vagyunk!…

És különben is van még néhány feladat,
amit csak közösen oldhatunk meg.

57. A perui farsang /rémálom /

                         Hamvas Béla átirat(38)

Pompás helyet találtunk, teljes fenségében láttuk
a komor sziklavárat, s felettünk fehér
bárányfelhők kergetőztek, a kökénykék égen.
Lídia ölébe hajtva a fejem elaludtam
és hirtelen, megmagyarázhatatlan módon,
de hát ez álom, ne keress benne logikát,   
ott voltam a perui farsangon!
Végig tudatában voltam annak, hogy nem másvalaki,
hanem én – én! én! én! én! – vagyok,
noha nem volt tükör,
hogy meg is bizonyosodhattam volna róla.
Félig érett, tizenkét-tizenhárom éves
mezítelen gyerekek forgolódtak körülöttem,
kezükben éles kések villogtak.
A nap tomboló fényében ölelkeztek!
Láttam, hogy merevedésük támad
s miközben buzgón elégítik ki,
análisan és orálisan, de hagyományos módon is egymást,
szurkálják is a másik, szenvedélytől remegő testét,
esztelen kéjjel. Érthetetlen vigyorral szurkálják.

Sok száz, sok ezer gyermek ölelkezett és vagdalkozott,
s minden húsz, harminc fiúra esett tíz-tizenöt kamaszlány,
ők ha lehet még vadabbak voltak, szájuk szélén csorgott a vér,
ágyékon szurkálták a fiúkat, akik azelőtt lihegve
elégítették ki őket és nyalták a vért,
szemük villogott, mint a prérifarkasoké,
felbontott hassal, lógó belekkel, kiszúrt szemekkel,
levágott nemi szervekkel, megcsonkítva,
véresen fetrengtek a tetemek a csatatéren.
 
Egy lány rám is szemet vetett,
felém szúrt, de én elhajoltam, elkaptam a kezét,
hasára fordítva, sztentori hangon üvöltve hatoltam beléje,
még szűz volt, vinnyogó sírása csak növelte kedvem,
miközben szólt, egyre erősebben szólt a zene.
A tomboló dobszó valósággal  megőrjített mindenkit,
s a véres, összehasogatott tetemek közé,
a  kiguvadt szemű papok üvöltő kórusától biztatva,
önkívületben rohantak be a nézők,
megrohanva a még élő gyermekeket,
széttépve a még élő áldozatok húsát,
mohón kapták be a mellkasukból kivágott szívüket
és habzsolták vért, kifordult szemekkel szürcsölték
a még meleg tagokból és felnyalták a nap melegét árasztó,
közönyös trachit - tömbökről is.
Én a kamaszlányt menekítettem volna,
de ő, nem értve mit akarok
kétszer is belém mártva éles kését, motyogott valamit.

“Te vérzel” –  rázott fel Lídia
és kerekre tágult szemekkel bámult rám.
“Rosszul vagy?”  Kezét nyújtotta, megindultunk,
S miközben én vérző hasamat bámultam,
Ö félrelépett és kificamította a bokáját…
Sikolya sokáig visszhangzott
a trachit közönyös, szürke tömbjei közt.

Hát így ért véget a kirándulás  
és így tapasztaltuk meg Lídiával,
mesteremet Caeirot idézve,
a perui Istenek hús-vér jelenlétét.
 
Hasamon, orvos vagyok,
igazán meg tudom állapítani,
két (késsel szúrt!) seb döbbenthetett meg,
még mindég ömlött belőlük a vér.
Pánikba estem.
Nem tudtam előbb Lídia bokáját
rakjam-e helyre,
vagy magamat kezeljem?
Elképzelhető volt az is, hogy vérmérgezésben
pusztulok el hamarosan, a trachit fenséges,
néma, közönyös és komor tömbjei között.
Apró gyerekkorom óta rettegek a vérmérgezéstől.
Ám lám, már azért is érdemes volt idejönnünk,
hogy beteljesíthessem életem legborzasztóbb álmát…
 
De aztán sebeim úgy-ahogy elszorítva,
egyetlen rántással raktam helyre
sikoltozó szerelmem bokáját,
majd az ő segítségével sikerült
saját sebeimet is bekötöznöm.

Hát így jelezték jelenlétüket Peru ősi istenei.
Na jó, engem rémálmomban szurkált össze
egy három ezer esztendővel ezelőtt élő,
elvadult, esztelen, szadista kamaszlány.
Ez eddig rendben is volna!…
De hogy, az addig gazellaként
szökdécselő Lídia,
hogyan is ficamította ki bokáját olyan hirtelen?
Csak találgathatunk…

De most, amikor ezt írom, a tahiti nap
eszelős fényében is megképződik előttem
az álombeli kamaszlány őrjöngő, fekete szeme,
és igazán nem lehetnek kétségeim
Lídia balesetét illetően,
s csak áldhatom a sorsot,
hogy nem a nyakát szegte, szegény szerelmem.

Azonnal elhatároztam, hogy
amilyen gyorsan csak lehet
távozunk erről a barbár vidékről.
Nem jó kikezdeni a perui istenekkel.

                                         
58. Harmadik levél a kételkedő António Morának

Jöjj Tahitibe, Mora,
itt megállt minden óra.
A hold arca is rád vár,
ki tudja már mióta?
Kinek nem tetszik, elszáll,
léggé váll, virradóra.
Jöjj Tahitibe, Mora,
itt megállt minden óra.
Időtlen idők óta,
Szeléné (39)is itt sétál.
Véle már boldog  voltál,
a távoli seholba.
Jöjj Tahitibe, Mora!                                              

            Inverz

Jöjj Tahitibe, Móra,
a távoli seholba,
véle már boldog voltál,
Szeléné is itt sétál,
időtlen idők óta.
itt megállt minden óra.
Jöjj Tahitibe Móra.
Léggé váll virradóra,
kinek nem tetszik, elszáll.
Ki tudja már mióta,
a hold arca is rád vár?
Itt megáll minden óra.
Jöjj Tahitibe, Móra.

                         59. A tibeti barlang

Hogy hogyan maradtunk magunkra a tibeti fennsíkon,
tavalyelőtt,  az évszak igazán nem fontos,
amúgy sincs összehasonlítási alapunk,
nem érdekes,
magányra vágytunk, kalandra,
vagy még egyszerűbben
ki szerettük volna próbálni magunk?…
Mindenesetre ón-szürke volt az ég
és az arcunkba lógtak,
a lomha ősállatokra emlékeztető felhők,
s noha egyetlen fát, egyetlen bokrot sem láttunk,
nagy sárga, kénsárga, és kisebb vörös, karmazsinvörös
leveleket lebegtetett a fel-feltámadó szél,
és mi megpróbáltuk kiolvasni,
a föld repedéseinek hieroglifáit.
Valami rejtélyes üzenetre vágytunk,
ami értelmet adhatott volna, kilátástalan életünknek.
Hasra feküdtünk egymás mellett,
és fülünket a rögökre szorítva,
igyekeztünk kifürkészni a föld hangjait,
de Tibet nem felelt.
Nem hallottunk semmit,
csak valami bizarr, tétova zúgást,  
ami  egy idő után balsejtelemmel töltött el.
Akkor figyeltünk fel a mennydörgés,
egymást sokszorozó robajára.
Olyan volt, mint a dobpergés,
mintha óriások verték volna a dobokat,
valahol távol, láthatatlanul, de mégis jelenlevőn.
Villámok fehér csíkjai keresztezték az eget,
amire megtaláltuk a barlangot, már zuhogott.
Azonnal levetkőztünk, kiterítettük száradni.
ronggyá ázott ruháinkat,
és állva szeretkeztünk, a félhomályban,
önfeledten, egymásba veszve,
aztán meztelenül, egymást átölelve indultunk el,
zseblámpával a kezünkben,
a barlang titkokat rejtő, ásító mélye felé,
nem is számolva a veszéllyel,
ami ismeretlen helyen mindig meglepheti az embert.

6o Harmadik (hívó) levél a dönteni oly
                               nehezen bíró Bernardo Soaresnek

                        Azt mondják csupa tettetés
                           Amit írok. Nem és nem.
                           Csak nem használok szívet, és
                              Versben el sose vérzem.
                                    Képzelek, és nem érzem. (4O)

Levélben annyit hívtalak,
de hát a próza –  játék.
Most versben csábítlak ide,
ahol sosincs köd és üde
lányok várnak. Ajándék

Tahiti. Hidd el és gyere!
Gauguin szigete rád vár!
Tedd pénzzé ingóságaid.       
És teljesítsd be vágyaid.
Az ember ingó nádszál.

Rád vár Tahiti édene,
a titokhold ma arctalan,
szívünk felé a félelem,
lopakszik sunyin, nesztelen,
harminchárom alakban.

Idézhetnék kétségeid
könyvéből  is, miért ne?     
Érvre év hull, okra bók,
amely bennünk gomolyog,
Isten beilleszthetne
 
a rendbe, mely tökéletes,
nem lelheted fel mását,
moraja minket is betölt,
akit ölnek, s ő sohse ölt,
keresi égi mását.

Tán Tahitibe fölleli,
Gauguin aktjai várnak.
Befejezheted könyvedet,
pártfogolnak az Istenek,
felépítjük a házat.

Smaragd-dzsungel őrületét
telítni szenvedéllyel.
Eljönnek a többiek is,
lehet eljő Pessoa is,
hátunk mögött a tenger.

Együtt lehetünk végre mind,
polinéz kommunába,
szomorú heteronimák,
túléljük-e az éjszakát,
elérünk-e a mába?

61. A végtelen járatok

                                                  /A tibeti barlang folytatása /

Alig tettünk néhány lépést, a barlang
homokos földjébe bokáig süppedve,
hirtelen. átmenet nélkül aludtak ki a zseblámpák,
először az enyém,
majd néhány pillanat múlva a Lídiáé is,
noha világosan emlékeztem rá,
hogy reggel cseréltem ki az elemeket
és minden emberi számítás szerint
ennyi idő alatt még nem merülhettek volna ki.
De ezen sem értünk rá sokat tépelődni,
mert valami különös, bizarr, zümmögő hangot hallottunk,
mintha szél hárfázott volna,
a magasfeszültségű vezetékek drótjaival
S hirtelen, borzongva éreztem meg az idegen jelenlétét,
tudtam, nem vagyunk egyedül,
van itt még valaki és ránk les a sötétben,
de erről egyelőre nem beszéltem
az amúgy is didergő Lídiának,
csupán annyit mondtam,
ideje lenne eltűznünk innen,
noha, a zajokból ítélve, künn
valóságos ítéletidő tombolt, s úgy esett,
mintha kilyukadtak volna az ég csatornái.
Tétován forogtunk magunk körül,
a bejárat derengése igazított el,
visszabotorkáltunk csomagjainkhoz,
megkeresni a gyertyákat, de sehogyan sem találtuk.
Akkor már sejtettem,
nemcsak Urubamba völgyének istenei unatkoznak,
hanem a fenséges tibeti istenek is!
De lehet az unalom nem is a legpontosabb kifejezés,
lehet kegyetlenül játszadoznak velünk.
Bevallom kilátásaink nem sok örömmel töltöttek el,
ráadásul mezítelenül cidriztünk,
mert még nedvesek voltak a ruháink.
Az őrjöngő szél, vörös és kénsárga leveleket
pörgetett be a bejárati nyíláson,
és egy szív alakú, karmazsin levél
Lídia, két merészen kidomborodó
melle közé tapadt, mint egy fétis.
Feléje nyúltam, hogy elvegyem,
s ekkor, váratlanul egy sikoltó hangot hallottunk
és a villámok ezüstösen villódzó fényében,
megláttuk a hatalmas termetű hegyi embert,
akiről legendák is szólnak,
noha elevenen még senki nem láthatta őt.
 
Jól sejtettem, nem voltunk egyedül.
Mereven bámult ránk, de nem lépett felénk,
megdermedtem, mozdulni se bírtam a rémülettől,
Lídia viszont nem veszítette el a fejét,
gyufát gyújtott, s a lángtól a megrémülő óriás,
hanyatt–homlok kezdett menekülni,
a barlang, valószínű végtelen, belső járatai felé.
Mivel nem találtuk a gyertyáinkat,
noha világosan emlékszem, hogy
a hátizsák bal  zsebébe csomagoltam őket,
s a zseblámpáink is
változatlanul működésképtelenek voltak,
nem követhettük,
pedig a barlang végtelen járataiban,
ma már belátom, számtalan titoknak és rejtélynek
juthattunk volna nyomára,
különösen értékes
felfedezésekkel gazdagítva a tudományt.
De mi, s az előzmények ismeretében
talán nem is csodálkozhattok ezen,
villámgyorsan öltöztünk fel,
már nem számított az sem, hogy vizesek a ruháink,  
gondolkodás nélkül rohantunk ki az esőbe.
Csak minél távolabb ettől az elátkozott barlangtól,
csak minél távolabb!
Soha nem lehetünk tulajdonképpen elég messzire tőle.

A hegyi ember arca azóta is előttem vibrál,
kérdései, amelyeket nem bírt feltenni
és a szemében elnyeléssel fenyegető,
örvénylő, bíborvörös körök,
amelyek semmi jót nem ígértek.

62. Harmadik (hívó)levél Tejve különc bárójának

Jung, a nagy pszichológus,      mikor fogadott végre,
s megkérdezhettem tőle:     “…vannak-e csészealjak?
Azonosíthatatlan,     repülő szerkezetek?
Látogatnak-e minket,     renitens zöld bolygónkat,
kicsi zöld emberkék és     gyíkszerű idegenek?
Hallott valamit róluk?     Transzban beszéltek róla,
szánandó betegei?     És ha igen, mióta?!”
Derűsen vigyorgott rám.     “Ön sokat kérdez, Reis úr!”
De hamar kiderült, hogy     az államokba indul,
Pontosan ez érdekli,        titkos találkozások,
rejtélyes esetek,     eltérítés, rablások.
“Kell emléknek is lenni!      Freud is beszélt róla,
lehetnek rémképzetek     a tudatalattinkba!…”
Hát ennek néz utána,     izgatja is a földrész!(41)
A Harvardra régen hívják,      most legalább körülnéz.
“És ön az Amazonász       mentén hallott ufókról?”
Tétován vigyorogtam,      elegem lett a jóból.
De most, amikor tisztelt      bárom ide csábítlak,
Ebbe a zöld pokolba,        tanítsalak s taníthass,
Mert el kell ide jönni,        Gauguin aktjai élnek,
a “hold arca” is rád vár     és a tahiti vének…
Ki kell mozdulnod immár,     kísértet kastélyodból,
A többiek is jönnek.      És Fernando is eljő,
eltervezni a jövőnk.      Olyan lesz, mint a felhő,
amelyikre csészealj      árnyéka vetül éppen.
Egy látomásban élünk,       elképzelt öröklétben.
Tegnap éjjel két hold       kerengett fenn az égen,
az egyik csészealj volt,       egy órát figyelt engem,
majd együtt megfigyeljük,      ne tétovázz! Gyere!
A többiek is várnak,      s Tahiti szelleme.
És kapcsolatba lépünk      a kicsi, zöld emberkékkel,
hisz annyi nyelvet tudunk,       föltámadhatna Bábel.

63. A görög sziget

                       /a levél folytatása, feljegyzés Lídiának /      

Ezen a görög szigeten,
egyszer boldogok voltunk, emlékszel?
Zizegtek a babérfák.
Játszott a szél aranyos fürtjeiddel.
Hüpnosz (42) álmot bocsátott ránk.
Sokáig aludtunk, egymást átölelve.
A sziget is élt álmunkban.
De nem úgy, mint egy ember. Nem!
Éreztük jelenlétét mégis.
Nyugalommal töltött el,
s a szél hangján suttogott,
gyertek csak, kövessetek!
És mi követtük, noha rajta álltunk, mégis
körülöttünk lebegett, testetlenül,
és vezetett át a babérligeteken.
Hátunk mögött, nyugtalanítóan morajlott a tenger,
mintha figyelmeztetni akart volna a veszélyre,
amely a testetlen sziget,
alattomos suttogásában rejtőzködik,
ugrásra készen lapit,
a zizegő babérlevelek között,
vagy egy fügefa ízletes gyümölcsei között bujkál.
Dombra értünk fel és hirtelen szembe találkoztunk
egy bizonnyal több ezer éves,
görög templom romjaival.
A falak már kidőltek
Elgurultak a fűbe a dór oszlopok.
Olyan volt a templom, mint egy halott vadállat.
Fehér csontjai, – a falak, az oszlopfők,
a márvány-törmelékek –
vádlón  meredtek ránk, de a különös sziget,
mint akinek határozott célja van,
egyenesen a romos szentélybe vezetett.
Megdöbbentem: a templom hajdani bejárata,
nem kelet felé nyílott,
mint a görög templomoké általában,
hanem, nyugtalanító módon északnak,
s hirtelen döbbentem rá, ez nem Apolló – templom,
ez Dionüszosz – szentély,
akárcsak a fehér kapu, Naxosz szigetén!
Kik építhették, döbbentem meg, míg Lídia,
talán a változatlanul sugdolózó sziget
tanácsait követve, ide-oda tekintgetett,
hajladozott, mintha keresni akart volna valamit.
A nyugtalanságérzetem erősödött,
talán mert itt, a romos szentélyben már nem hallottam
a dübörgő tengert? Valami eszelős némaság
borult ránk, mint egy búvárharang,
s már éppen figyelmeztetni szerettem volna Lídiát,
ideje távoznunk innen, amikor felsikoltott,
és az egyik sarokban, elmozdítva néhány követ,
egy rejtekhelyre bukkant,
minden bizonnyal, a szél hangján sugdosó
sziget tanácsait követve.
Hasra vetette magát, hogy valahogyan
átpréselődjön a szűk résen.
Mire én sztentori hangon ordítottam rá: “csak ezt ne!”
És egyszerre riadtunk fel.
Már késő délután volt,
a babérliget fáinak levelei megszűrték a napot,
mintha rácsokat láttam volna kedvesem arcán.
Megborzongtam, s úgy döntöttem,
vele teljes egyetértésben,
hogy nem megyünk el az esti hajóval,
pár napig még itt maradunk,
ezen a rejtelmes szigeten,
kitapasztalni csodáit és fölfedezni  titkait.
Az volt az érésünk rejteget valamit előlünk.
De fel fogja fedni hamarosan, mert célja van velünk.

64. Harmadik levél Alexander Searchnak. Jöjjön!

Kedves Search, irodádból ki kéne végre jönnöd.
Tahiti rejtelmes hely. Gyönyörűek a lányok.
Kezdődhet új életed. El kéne ide jönnöd!
Föladva az avantgárd aszkéta, hiú gőgjét!
Másképpen fogod látni ezentúl a világot,
ha ide látogatsz, beteljesítve álmod, .
amit mindannyian  szívünk legmélyén őrzünk,
s a meghittség percében, szemérmesen idézünk.

Könyvet is írhatnál! Gauguin aktjai várnak.
Öregasszonyok, nyilván, de szívesen mesélnek
a vörös hajú piktorról, hisz lefestette őket,
mikor még üdék voltak, fiatalok és szépek.
Élnek a férfiak is, akik vadászni hívták,  
él egy kereskedő, ismeri minden titkát
Gauguin műveinek, számtalan képét őrzi,
őt is megszólaltatnád, hiszen szeret beszélni.
Az a fiú is él még, aki elcsábította,
a vízesés alatt. S ez se maradt titokba.
Hisz őt is lefestette. A képen fiatal még,
S most öregen idézi vörös férfiszerelmét.
Ne tétovázz! Gyere! A tengerparton várlak,
ahol tünékenyen bújócskáznak az árnyak.
Áttetsző levegőből nevet ránk Áriel.
Mindenkit elvarázsol. Ezért is gyere el!
Együtt lehetnénk végre. A többiek is jönnek.
Így a heteronimák is végre összejönnek,
és megismerik egymást! Fernando is eljő,
megtapasztalhatjuk hát, milyen is a teremtő,
ki minket megálmodott. De miért is, ki tudja?
Életet lehelt belénk, műveink összehozta,
kiengedve Áriel szellemét a palackból,
s a kópé szellem azóta fantáziánkban tombol.
Ezért is kötötted a Sátánnal szerződésed.
Verssoraid között süvöltözik a végzet.(43)

Ne tétovázz, kedves Search. Ül hajóra s gyere,
meglátod, hogy lenyűgöz Tahiti szelleme.

65. A sziget rejtelmei

               /folytatás /

Ami után a kis vaporetto elpöfögött,
egymásra meredtünk Lídiával
és összecsomagolva dolgainkat, előkészítve
a zseblámpákat, ezúttal működtek,
nem, mint a gyászos emlékezetű tibeti barlangban
és minden eshetőségre készen,
a gyufákat és a gyertyákat is,
megindultunk a babérligetben,
arrafelé, amerre álmunkban  jártunk immár.
(Tisztáztuk ő is ugyanazt álmodta amit én
és akkor riadt fel, amikor hason csúszva akart volna
bepréselődni a résen, de én sikoltva tiltakoztam.)
A lemenő nap ellenfényében
aranyzuhatagként vakított a haja,
s már az sem zavart,
hogy a babérlevelek árnyéka,
arcára vetülve, állandóan baljós rácsokat idézett.
 
Kiértünk a ligetből,
egy fügefa mellett álltunk meg,
minden eshetőségre készen,
befaltunk néhány ízletes fügét,
majd határozottan indultunk tovább,
noha most mélyen hallgatott a sziget,
nem hallottuk rejtelmes utasításait,
csak a  csalafinta szél zizegtette a babérleveleket,
és reszketett a távolabbi olajfák között,
a szél, amely a cseles Odüsszeusznak is csábos
tanácsokat adott hajdanán,
amikor annyit könyörgött,
támadna már fel,
dagassza már a vitorlákat,
hogy indulhassanak a felszántatlan tengeren,
távoli partok felé, ahol bizonnyal,
gyönyörű nimfák várják őket…
Mi után törekedett Odüsszeusz, a hős,
miközben otthon várta a hűséges Pénelopé?
Mit akart elérni,
ő, akinek úgyszólván minden sikerült,
amit csak eltervezett?
Mi ösztönözte?
Igen, az volt az érzésünk, megállott az idő,
kiestünk az időből  
és most a történelemben kóválygunk,
bármikor nimfákkal, héroszokkal,
najádokkal találkozhatunk mi is.
Éreztük az álmok ravasz istenének,
Hüpnosznak is a jelenlétét.
Itt repült a szárnyas bokájú Hermész is
és valahol távol, a domb túlsó oldalán,
bánatosan fújta furulyáját a mezők víg istene,
a kecskelábú Pán,
a szép Szeléné után sóvárogva,
aki hamarosan feltűnik az égen,
miután tengerbe hal a nap.
S erre kószálhat az unatkozó Dionüszosz is,
elvégre az ő, romba dőlt templomát keressük,
amely annyira elevenen
állott előttünk ikerálmunkban.
S most hirtelen, mint egy délibáb
tűnt fel a dombtetőn,
a lemenő nap fényében
fehér csontokként villództak a ledőlt oszlopok  
és váratlanul megint meghallottuk
a sziget rejtelmes hangját.
“Erre ! Erre! Ne tétovázzatok!”
S mi egymást átölelve, reszketve léptünk be
a romba dőlt Dionüszosz – szentély belsejébe.
Hátunk mögött utolsót lobbant és elveszett a nap,
egy életfogytiglani pillanatra vérvörösre varázsolva
a tenger zöldesen- haragosan sustorgó vizét,
de Lídia már ezzel sem törődött,
lehet észre sem vette,
az alvajárók biztonságával indult
a sötét sarok felé,
ahol csakugyan ott derengett az álombeli rés,
valamely befalazott, rejtett kamra bejárata.
S már tudtam, aligha tarthatom vissza,
be fog hatolni oda, bármi történjen is.
Sóhajtottam, s künn mélabúsan pengette a szél,
a babérfák smaragdzöld leveleit,
éreztük mámorító illatukat is,
s még jól hallhatóan morajlott a tenger,
mintha csak figyelmeztetni akart volna valamire.
De akkor megint megszólalt bennünk a sziget
csalafintán számon kérő hangja,
s már nem volt visszatérés.
A ravasz, gondolkodó sziget,
görög földön vagyunk,
jöhet egy görög hasonlat!   
megtalálta Akhilleusz sarkunkat, a kíváncsiságot,
s ettől kezdve azt csinált velünk, amit csak akart.
Most épp a rommá dőlt Dionüszosz szentélybe vezetett.
Ó tudta miért!
S mi szélütötten, tétovázás nélkül,
hallucinatórikus állapotban hagytuk, hadd vezessen,
noha a tenger riadt morajlása figyelmeztetett,
veszélyes útra tévedtünk,
amelynek beláthatatlan következményei lehetnek,
de már nem volt megállás!
Nem volt visszatérés!
Lépegettünk, mint az alvajárók.
Egyszerűen nem cselekedhettünk másképp.
Nem voltunk már ura akaratunknak.
Egy szeszélyes és áttekinthetetlen parancsot követtünk.
Egy élő organizmus,
egy titokzatos sziget utasításait.

66. Harmadik levél a magányos
                                                      Vicente Guedesnek: ne késlekedjen!

Legmagányosabb, ismeretlen barátom, várlak!  
Ideje, hogy megismerd a heteronimákat.
Kik közé te is tartozol, de Fernandó szeszélye,
meggátolta, hogy feltörj. A létezés veszélye
neked nem adatott meg. Nem törtél ki a fényre,
reszketsz az idegenség kísértet-erdejében.
Ideje megmutasd magad. Ne tétovázz gyere,
meglátod felszabadít Tahiti szelleme.
Verset is  írhatsz, többnyire mi mind költők vagyunk.
Regényt esetleg esszét,  akadjon el szavunk.
Elemezheted Gauguin bűvös festményeit,
netán az őslakósok vad képzelgéseit.
Egy képre külön is felhívnám a figyelmed,
Nevermore a címe,  s ólálkodik a végzet,
holló alakjában, a festmény hátterében,
elől egy meztelen lány, teste akár az ében.
De fél valamitől, jól láthatóan retteg,
nem bírja jelenlétét a halott szellemeknek.
Az ablakban pedig Poe gonosz hollója károg,
romlottan is idéznek a Gauguini látomások.
Ne tétovázz gyere, kedves Vicente. Várlak.
Az ember törékeny nádszál, gondolkodó állat.
Fernando is itt lesz, így végre megteremthet.
Te is megélheted a heteronima – létet!

67. A befalazott cella
                                                                
                                     /a folytatás /                                                                  

Reggel, a parton ülve figyeltem,
a tengerből kiemelkedő napot,
a hajót várva, amely elhozza végre Lídiát,
amikor nesztelen lépteket halottam hátam mögül,
de mire megfordultam volna, két kicsiny kéz  
simult az arcomra, takarta el a szemem
és a boldogságtól remegve,
azonnal megismertem Noah mámorító illatát.
Sovány volt, nagy fekete szeme kerekre tágult
s azonnal ott a homokon magára húzott,
az sem érdekelte, hogy esetleg arra járhat valaki
és tanúja lehet eszeveszett ölelkezésünknek.
Nem érdekelte semmi, mohón csókolt,
odaadóbb volt, mint valaha,
ezek szerint én is hiányozhattam neki, nemcsak ő nekem.
Fölöttünk éhes sirályok vijjogtak,
miközben pulzáló ölébe vesztem és megállott az idő.
Kérdésemre viszont, hogy hol volt, merre járt,
hova tűnt el hosszú hetekre, nem akart válaszolni,
úgy tett. mintha nem is értette volna a kérdést,
nevetett, majd sírt, többször is,
elcsukló hangon kérdezve: “hát ennyire hiányoztam?
Mégis szeretsz, jobban szeretsz,
mint azt a nőt, akit annyira vársz?”
Nevettem és megcsókoltam puhán szét nyíló ajkát.

Most mellettem alszik a parton, feje az ölemben
s én megpróbálom felidézni a rejtelmes szigetet,
a romos Dionüszosz szentélyt
s a sziget suttogó, baljós hangjait
és a hűséges tenger figyelmeztető mormolását,
miközben a szél ott sír az olajfák közt,
mélabús dallamokat csalva ki
a zizegő-illatozó babérlevelekből.

Lídia újra hasra feküdt, hogy bekússzon a résen,
én viszont figyelmeztettem, nehéz lesz
és egy farúddal megpróbáltam tágítani a rést.
Meglepően könnyen ment, hamarosan
föltárult előttünk a befalazott cella.
Egy nagy láda volt a sarokban, felfeszítettük
és egy könyvet találtunk benne,
számunkra ismeretlen nyelven íródott.
Az ábrák szerint valami alkimista könyv lehetett.

Kibotorkáltunk a romos szentély elé
és lapozgatni kezdtük.
Közben lement a nap és testet öltöttek körülöttünk
a homály lopakodó, fenyegető árnyai.
Újra úgy éreztem,
akárcsak néhány éve a tibeti barlangban,
hogy van valaki a közelünkben
s jelenléte baljós félelemmel töltött el.
Ideje volt fölverni a sátrat is,
érzékelhetően sötétedett. Éjszaka, álmomban
újra hallottam a sziget baljós hangjait,
de ezúttal nem értettem a szavakat,
következtetni se tudtam arra, hogy mit akar
s mint kiderült hajnalban, Lídia is ugyan így volt,
ő se bírta fölfogni,
még  mit akarhat tőlünk a rejtelmes sziget?
 
A könyv mindenesetre ott sötétlett a homokon,
s ahogy lapozgatni kezdtük, rájöttünk valami
megmagyarázhatatlan rejtelemmel állunk szemben,
amit értelmünk fölfogni képtelen,
A könyvnek ugyanis nem volt két egyforma oldala!
Amikor minderről, egy hosszú levélben,
beszámoltam Fernandonak, izgatottan kért
küldeném el a könyvet,  
valószínű a Nekronomikon lehet,
a holt nyelvek könyve,
eredeti arab címén az Al Azif,
amelyet egy őrült arab, bizonyos Abdul Alhazred (44) írt,
Krisztus előtt 738-ban, Damaszkuszban,
nem sokkal azelőtt,
hogy a sivatag rejtélyes szörnyetege,
fényes nappal támadt rá az utcán és elevenen fölfalta őt.

A Nekronomikon a vénekkel foglalkozik,
akik előttünk voltak jelen a földön – világosított fel,
az izgatott Fernando. – A vének voltak vannak és lesznek.
Nem az általunk ismert terekben várakoznak
türelmesen a sorsukra, hanem egy köztes dimenzióban
és csak az alkalmat lesik, hogy valamiképpen
visszatérjenek és átvegyék az uralmat…
Itt tartottam körülbelül, amikor Noah felébredt
és kézen fogva húzott magával a tengerbe.
 
Dél volt. Az emlékezés, a rettegés,
az öröm és a szerelem dele. Nem jött a hajó,
de először, mióta itt voltam, nem is bántam,
Noah teljesen kisajátított és a kéj eddig ismeretlen
dimenzióiba ragadott magával…
Arról, hogy hol volt, hova tűnt hetekre el,
változatlanul nem volt hajlandó beszélni.

68. Harmadik, köszönő levél A. A. Crossnak

Zajló dzsungelen át, csak a hold, csak a hold,
úszik, kerengőzik riadtan,
kergeti árnyát, veres, kerge kobold,
ének bájolja szakadatlan.

Az a hang, az az arc, elfojtott zokogás,
felizzik az arca, sugárzik,
foszforeszkál, bűvöl, kelekótya varázs:
Hold arcával a sors kockázik.

Kedves Cross leveled, megörvendeztetett.
Lídiát végül rábeszélted
Az első hajóval gyertek. Siessetek!
Megérintheted, el sose éred,

felhők mögé búvik, setétbe vész a hold,
elnyelik a kannibál évek.
Elhalkul az ének, csak a bagoly rikolt.
Még három hét és ideértek.
 
69. A Nekronomikon
                                                           
                               utolsó kérés A. A. Crosshoz                                                   
 
Kedves Cross, ha levelem még Londonban talál,
sürgősen vásárolj egy szír - görög, vagy egy szír - angol,
esetleg egy szír- latin, egy szír - német, egy szír - spanyol
vagy egy szír - portugál szótárt.
(Nem tudom létezik-e egyáltalán ilyen? /
Ránk váró feladataink miatt létfontosságú ez,
mindjárt elmagyarázom miért.
Esetleg elmehetnél a British Líbrary-be is,
itt, akárcsak a párizsi Nemzeti könyvtárban,
a harvardi és a Buenos Airesi könyvtárakban,
megtalálható annak a különös könyvnek egy-egy példánya,
amelynek én egy szír változatát őrzöm,
s amelynek a címe a baljósan hangzó Nekronomikon.

Lídiával találtuk egy rejtelmes görög szigeten,
néhány éve, egy rommá dőlt
Dionüszosz  szentély befalazott cellájában.
Akármennyire képtelenségnek tűnik neked,
de a rejtelmes szigettől kaptuk,
telepatikus úton az utasításokat,
ezt különben Lídia is tanúsíthatja
és szigetünk  parancsait követve,
jutottunk végül a holtak könyvének nyomára.

Pessoa sokat tud erről!
Rettentő izgalomba jött amikor,
Rio de Janeiróba visszatérve,
levélben tudattam vele,
különös felfedezésünket, hiszen Lídiának
oroszlánrésze volt abban, hogy a romos szentélyben
megtaláltuk a befalazott cellát, majd a könyvet,
amelyet Fernando szerint egy őrült arab,
bizonyos Abdul Alhazred írt, Krisztus előtt 768-ban,
Damaszkuszban, s miután befejezte,
a rejtelmes féregjáratokon, melyeket valamiképpen
maga a könyv nyithatott meg,
a holtak borzongató könyve,
áthatolt  a rejtett dimenziókból, egy szörnyeteg,
és fényes nappal, az utcán,
mindenki szeme láttára felfalta őt,
megteremtve a szörnyű legenda alapjait.

A kódex eredeti arab címe Al Azif,
amely bizonyos éjszakai rovarok
által kibocsátott, de a néphitben
démonoknak tulajdonított  rémisztő hangra utal.
A kódexet a konstantinápolyi
Theodorus Philetas fordította görögre,
majd Olaus Wormius l228-ban latinra.
Fernandó barátja és levelezőtársa,
Lovecraft amerikai író,
Edgar Allan Poe méltó örököse szerint,
aki talán a legtöbbet tud a holtak titkos könyvéről,
John Dee, a rejtélyes angol mágus is megszerezte
és kísértetkastélyában,
(amely, nem sokkal azután, tűz martaléka lett,
a tudóst fekete mágiával gyanúsító,
s szerintük az ördöggel cimboráló
csőcselék gyújtotta fel!)
angolra fordította!
Nem világos, arab eredetiből-e?
Vagy a görög, netán a latin változatot használta?!
 
Az angol változat tehát, minden bizonnyal létezik,
ám mindeddig sajnos nem sikerült nyomára bukkanni.
A könyv egy latin példányát a British Library
zárt részlegén őrzik. Nem kikölcsönözhető.
Ha tudod, egyszerűen lopd el,
könyvet lopni nem szégyen,
s különben is fontosabb érdekek forognak kockán.
 
Ha nem sikerül ellopni, legalább a szótárakat szerezd be.
Közülünk, heteronimák közül senki nem tud szírül,
de egy közvetítő nyelv segítségével talán sikerül
közösen lefordítanunk a holtak könyvét,
amelyet különben  IX. Gergely pápa  
egyházi átokkal sújtott, s az átok,
mai szent napig érvényben van!
Nemcsak a könyvre vonatkozik,
de azokra is, akik csak hozzáérnek,
kézbe veszik, netán uram bocsá’ tanulmányozzák!
 
A könyv – hogy végre világosan érthesd,
miről van szó –, arról beszél, hogy
az emberek előtt különös öregek
uralták a földet,
akiket a fekete mágia gyakorlása miatt,
egy rejtett dimenzióba száműztek az Istenek,
de a Lovecraft által meg is nevezett vének
(így mindenekelőtt Cthulhu, aki R’lyeh
víz alá süllyedt városában várja az ébredést,
Yog-Sothoth , a szentségtelen tudás őre,  
Azatoth, az univerzum közepén fortyogó káosz ura,
körülötte csontfurulyák tébolyító hangjára járják,
leállíthatatlan táncuk a démonok,
Nyarlathotep, az emberi alakot öltve
közöttünk kísértő herceg,
Shub-Niggurath , a torz termékenység-istennő,
a naprendszer peremén kerengő  titokzatos bolygó.
Yuggoth lakói, vagy a gombaszerű Mi-Gók,
Himalája két-három méteres vademberei, a jetik,
s a névtelen, a halottak feltámasztásával
foglalatoskodó, nyughatatlan  boszorkánymesterek!)  
résen állanak! Csak az alkalmat lesik,
hogy visszatérhessenek és végleg átvegyék a hatalmat.
Vannak átjárók, féregjáratok, kapuk,
az egyiket pontosan itt Tahitiben,
A FÉNY SZIGETÉN SIKERÜLT FELFEDEZNEM.
Egy bizarr, több ezer éves szobor,
neve A HOLD ARCA.
Földbe süppedő alakot ábrázol,
csak hatalmas, riasztó feje emelkedik ki a talajból,
s mögötte ott dübörög egy hatalmas vízesés.
Több ezer éves lehet,
talán egyidős, talán vénebb a szfinxnél!
Szörnyű tekintetét élő ember
el nem tudja viselni, belebolondul.
Mögötte tébolyító vízesés dübörög,
valószínűleg egy barlangot rejt.
Ezt is fel kell fedeznünk, majd ha megérkeztek.
 
Angol tengerészek hívták fel a bálványra a figyelmem,
tudták, hogy orvos vagyok és a segítségemet kérték,
hiszen azért, amiért megtekintették, A hold arca
álomkórral bűntette őket! A legváratlanabb pillanatokban
aludtak el, fogalmuk sem volt, hogy mi lesz velük,
ha tengerre szállanak, s esetleg a kormánynál  
vagy az árbockosárban ragadja el őket, a kegyetlen Hüpnosz?!
Az egyik megkeseredett yorki tengerész kalauzolt el
A hold arcához. Érdekes, én azóta sem tudok aludni.
Csak fekszem a hátamon, tűre feltűzött bogár
és elrontott életemen töprengek.
Rám valamiért másképpen hatott a bálvány,
nem álomkórral, álmatlansággal büntetett…

Hát szerezed meg a szótárakat,
esetleg az angol, Dee – féle változatot is
és gyertek, már türelmetlenül várlak.
Sok mindent szeretnék megbeszélni veled
és kimondhatatlanul vágyakozom Lídia után.
Úgy tervezem itt Tahitiben lesz az esküvőnk,
mert elveszem feleségül,
de ezt egyelőre ne áruld  el neki,
hadd legyen meglepetés.
Azt szeretném, ha mi, heteronimák,
ezentúl itt, ezen a csodálatos,
polinéziai szigeten élnénk, egy kommunában.
A pénz nem akadály,
sikeres hajóorvosként nagy vagyont sikerült gyűjtenem.
Feladatok is várnak ránk,  
meg kell gátolnunk a szörnyű öregek visszatérését.
 
A versektől különben is rettegnek,
írta Lovecraft Pessoának,
a rímektől, a ritmustól, a metaforáktól,
mert nem értik,
és amit nem értenek, az fölött nincsen hatalmuk.
Siessetek!

Az viszont még mindig rejtélyes,
hogy mit is akart velünk
az élő, csalafinta sziget
és miért vezetett,
a holtak elátkozott könyvének nyomára?
És kik rejthették el a Nekronomikon szír változatát,
pontosan egy Dionüszosz szentély,
befalazott kamrájába?

Olyan keveset tudunk!…

Harmadik levél a másvilágra, a tisztelt és szeretett
                  Mário de Sá-Carneironak
               
                         1

Mário de Sa-Carneiro, hívlak.
Ha lehet, térj meg a másvilágról.
Idézlek kedves barát, árnyalak,
lelked mezőkön, kék fényként világol.
Öltsd fel, ha lehet, régi testedet,
Fernandó és a heteronimák,
várják már az érkezésedet.
Énekeld el a víg nagyáriát.
Nélküled, hidd el, egyedül vagyunk.
Hiányod átjár. Nem szabadulunk
jelenlétedtől. Régi csínyjeid,
halálod elszánt, bősz happeningje,
test sem telik be vele, sem az elme,
őrzik vakító képességeid.

                       2

Szükségünk lenne tanácsaidra.
A legokosabb közülünk te voltál.
Mindenki, rögtön rád figyelt, ha szóltál.
Kétség hálóz be, rémséges hidra
fojtogat, el nem ereszt, el nem enged,
Tahiti fénylő napja megbolondít.
Te jól tudod a költő sose lódít.
Rémálom nyűgöz. Semmi meg nem menthet.
Romló látomás ejtett foglyul minket.
a hold arcával van összefüggésben.
Szörnyű bálvány ez, smaragdzöld szellem,
átjárót biztosít az “öregeknek”.
      Akik egy másik dimenziónak
      rabjai még, de visszatérnek holnap.

                             3

Ha visszatérnek. A kapuban állnak
a föld urai, a régi istenek,
elrabolják a nevetésedet.
a hold arcának szemeiben várnak.
Cthulhu, víz alá süllyedt városában
álmodva várja az ébredést.
Csontfurulyák hangjára táncot járnak
Azatoth gonosz démonai. A rést
keresik, hogy visszajöhessenek,
Yog-Sothoth, az őr és mind, a többiek.
“A  szentségtelen tudás” tébolya,
várja, hogy újra úrrá lehessen
a földön. Végleg visszajöhessen
Nyarlathotep. S a fekete mágia.

                             4

Hát ezért kérjük segítségedet.
Vissza kell térned, kedves Márió,
máskülönben vad rebellió
őrjítheti meg az embereket.
Sokat tanultál a másvilágon.
Segítened kell! Nem térhetnek vissza,
nem nyűgözhet le újabb rémálom,
az eszeveszett, ősrégi  kulissza
mögül Shub-Niggurath elő nem mászhat,
nem keletkezhet újabb féregjárat,
le kell zárni az utolsó kaput.
Háború van, egymást ölik a népek,
hol etyepetye, hol világnézet
és minden út a kárhozatba fut.
 
                           5

És mindannyian verssé változunk,
hogy meggátoljuk a behatolást.
Az öregek nem értik a verseket,
nem viselik el a rímvarázst.
A ritmus végleg megbénítja őket!
Segítségünkre lehet Áriel,
aki nevetve skandál verseket,
hogy adják fel, s végleg tűnjenek el,
az univerzum dimenzióiban.
Segíthetsz te is, ha hazatérsz.
Jambusok között kósza szél suhan.
A versed pompa, kellem, tréfa, élc.
      És megzavarodnak az öregek.
      Nem viselhetik el a verseket.

71.Az ora-fa magva avagy tupapauk, a hullócsillagok

            tahiti világmagyarázat Gauguin szerint (45)
 
                                              1
 
Először volt az ora-fa. A holdban.
A kínai holdbéli nyúl kerülgette,
és a csónakos szemelgette magvait,
akit akkor látni, amikor meghízik
és vörös lesz a hold, mint a vérnarancs.
 
Az ora-fa magvát egy fehér galamb hozta le a földre.
Két holdhónap alatt elérte a holdat,
két holdhónap alatt teljesen csupaszon tért vissza,
nem maradt rajta egyetlenegy toll sem.

Hova tűntek ezek a tollak, kedves Mário?
Az univerzum melyik dimenziójában
várakoznak a titkos jelre?
Hátha valaki írni fog velük,
titkos üzeneteket a múltról?
És ezekben az üzenetekben,
(ha nem lesz tintája, vérével fogja írni!)
benne lesz majd a jövő is és a jelen,
az egész világmindenség,
minden ami megtörtént, történik és történni fog.
Itt tolong minden megcsalt szerető,
féltékeny hitves,
minden elesett katona, balszerencsés kártyaspíler,
csatákat veszített hadvezér,
minden háztól elűzött kutya,
minden elveszített játék, elromlott szerkezet,
végleg megálló óra…
Mert minek idő?
Itt tolong minden kard, amelyet valaha kivontak
és azok is, amelyeket nem vontak ki,
a magányos vasárnap délutánok unalma,
a hegytetőn magukra maradt fenyők szomorúsága,
minden eltérített folyó,
kiszikkadt patak, megmérgezett forrás.
Itt tolonganak a megalázottak és megszomorítottak.
Az örök vesztesek. A száműzetésre ítéltek.
Minden befejezetlen szimfónia és elveszített kitüntetés.

A tahiti útvesztőben elfér a világ.

                                             2

Halála előtt az öreg törzsfőnök elmesélte a különféle,
érdekesebbnél érdekesebb, bizarr teremtésmítoszokat.
A fenséges származású Rua,
feleségével, a sötét földdel szeretkezett.
Az asszony először királyának, a Talajnak,
majd az Alkonyatnak,
végül a Sötétségnek adott életet.
Azután megcsalta feleségét,  
a Nagy Egyesülés  nevű asszonnyal,
aki megszülte az egek királynőit, a csillagokat…
Mivel Rua nagy nőfaló volt, akárcsak Zeusz.
Fanui nevű, szépséges szeretője
szülte meg a Taura csillagot, a Vénuszt,
törvényt szabva a nappalnak, az éjszakának,
a csillagoknak, a holdnak, és a Napnak,
irányt mutatva a tengerészeknek, segítve a hajósokat...

Egy másik változatban Rehua feleségével,
Ura Tancipával ölelkezett,
tőlük származnak az Iker királyok, a Fiastyúkkal szemben.

A törzsfőnök, akárcsak az öreg varázsló,
nem hitte el nekem, hogy a hullócsillagok,
amelyek olyan csodaszépen világítanak
az égbolt fekete bársonyán,
nem a szerencsétlen, száműzött szellemek, a tupapauk,
amelyek olyan nagyon megrémítették,
Gauguin, több képen is megfestett szerelmét,
s akik azért haladnak át oly lassan, a Nagy Völgyön,
a vénséges varázsló szerint, hogy új hazát keressenek
szebbet, jobbat, mint Tahiti…

Egy harmadik mítoszban és ez már tiszta költészet,
Mahui csónakján kereng a tengerben
s a vízbe lógatja szerelme hajából font zsinegét,
erre kötözi horgát és amikor a horgot,
a világmindenség mélyére ereszti,
kihalássza onnan a Nagy Halat, a földet.

Nem világos, hogy ezek a maori teremtésmítoszok
(még számtalan van, ezeket is elmesélem, ha eljösz!),
a rettenetes Nagy Öregek megjelenése után keletkeztek-e
vagy az ő uralkodásuk közepette?!
 
Lehet, ide az Isten háta mögé nem ért el a hatalmuk!

                                           3

Kedves Mário, bizonyos dolgokat helyesbítenem kell!
A.A. Cross, ez a kitűnő szellem,
újabb tények nyomára bukkant.
Ő különben Fernando verseit fordította angolra
és maga is írt gyönyörű angol szonetteket,
ilyen sorokat, hogy:

                       “Hány maszk és  maszk a maszk alatt a lelkünk
                           Ábrázatán! Honnan tudja, ha kedve
                           Támad levetni, a lélek, hogy eltűnt
                           A végső maszk, és már nincs semmi fedve? ”(46)

Nos, ez a kitűnő költő, hamarosan
hajóra száll Lídiával és idejön,
mivel megbíztam a Nekronomikon felkutatásával,
buzgó filológiai kutatómunkába kezdett
és villámgyorsan kiderítette,
hogy az egész nem Pessoa zárkózott,
beteges barátjának, a horror nagymesterének,
a bizarr képzelőerővel alkotó
Lovecraftnak az elmeszüleménye.
Cross, a British Libraryban kiderítette,
hogy a Nekronomikon tényleg létezett!
Iszaak ben Ammonidesz rabbi könyvészeti munkája,
ez a felbecsülhetetlen értékű mű, tájékoztat arról,
hogy a tűzvészben  sajnálatosan elpusztult
alexandriai könyvtárban őrizték
Balthazar Szator gnosztikus,
Nekronomikon  című, különös, misztikus művét,
amely három dekameronból állott.

Az első rész a képzeletbeli Kadath ország
törvényeivel és szokásaival ismertet meg,
rendkívül izgalmas,
tizennégyes alapú számmisztikába ágyazva.

A második dekameron,
amelyben a hellenisztikus kalandregény
a gótikus románnal ötvöződik,
rendkívül ötletesen lengi Nyarlatoth herceg
vándorútjáról szól,
aki a Lenyugvó Nap városának keresésére indul
és sorra küzd meg, diadalmasan,
az útját keresztező, gonosz ellenségeivel.
Végül természetesen eljut a mesés Kadathba.

A harmadik dekameron a lenyugvó Nap
városának utópiájáról beszél.

Cross szerint Ammonidesz rabbi glosszája csak
1547-ben jelent meg Prágában, a misztériumok városában,
a Nekronomikont azonban már l3oo körül lefordította,
egy különös, félőrült kabbalista, Abdul Alhazred – arabra!
A mű, Spanyolországon át jutott el Európába.
(A mór kapcsolat!) Itt egy névtelen alkimista
fordította vissza görögre, s minden valószínűség szerint,
ez a szintén elveszett görög változat, szolgálhatott alapul,
Olaus Wormius Toledóban közreadott fordításához,
amelynek már, legalábbis tudós barátunk, Cross szerint,
csak nagyon kevés köze van,
az alexandriai könyvtárban őrzött
és tűzben ellobbanó, eredeti regényhez…
.
Alhazred fürge tolla nyomán – el is nyerte szegény
méltatlan jutalmát, fényes nappal falta fel az utcán egy,
a könyv szöveglabirintusának féregjáratán átjutó szörnyeteg –
a Cthulhu kitalált mítoszára épült
és a fekete mágia rettegett és üldözött kézikönyve lett.
 
                                             4

Cross különben megszerezte az eredeti változatot,
s mivel az angol könyvtárból
lehetetlen volt ellopni Alhazred művét,
görög - szír, latin - szír és angol - szír szótárakat is beszerzett,
hogy majd a nálam lévő példányt közösen lefordíthassuk.
Gondosan összehasonlítva az eredeti változattal,
hiszen minden gyönyör közül, ó Márióm,
az összehasonlítások gyönyörének tudtunk legkevésbé ellenállni.
Csakhogy kedves barátom, én, a kitűnő Crossal ellentétben,
ezt a mítoszt nem tartom puszta képzelgésnek,
rémálomnak, kitalációnak, hagymázas fantazmagóriának.
Sőt!
A veszély reális!  
Az öregek  itt toporognak a kapu előtt.
Szolgáik a Shoggothok is itt várakoznak,  
a bűzük érezhető, megvadítják a kutyákat…
Öltsd fel régi alakod és minél hamarabb gyere Tahitibe.
Nagy dolgok vannak készülőben.
A késlekedés halál.

72. A skorpió jegyében
                                                        
               /a tahiti útvesztő /

                                         “Kell, hogy sok zöld sziget legyen
                                          a hatalmas Ínség-tengeren,
                                                 vagy nem bírná tovább nehéz
                                                 útját a bús tengerész. –
                                                 Napra éj és éjre nap,
                                                 Gyászos útján így halad
                                          Sűrű, s a hajó nyomát
                                          Elnyelő sötéten át…”                                                          


                                    Shelley: Sorok az euganei dombok közül (47)
                                                        
1         
     
         Lídiának

                                                           
Naxosz szigetén, a zord Tibetben,
s Macsu-Pikcsu vad, trachit tájain,
Urubamba zord, sivár, kietlen
völgyében, Prága sikátorain
átnövő  fehér város éjjelében,
legyilkolt hattyúk angyalszárnyain,
    Párizsban, Firenzében meg-megálltunk,
    Ravennában egy hétig deliráltunk.

Rejtelmes, élő szigetünket,
nem is említem, szél hangján beszélt,
irányította lépéseinket,
míg a szél babérfák között zenélt,
Felidézem most közös éveinket,
szép volt akkor is, ha vígabbat remélt,
            ki mindenkiben  csalódott végül,
            s már meghalt volna Lídiája nélkül.

A tupapauk hullócsillagok
Vélik a maori öregek
Fájdalmuk vérvörösen felragyog,
szerencsétlen, száműzött szellemek.
Az egyik hullócsillag én vagyok,
új hazát keresek nagy völgyeken,
            az égen mélabúsan futok át,
            keresem csillag-párom, Lídiát.

Én Ricardo Reis, sztoikus szellem,
Vergilius és Horatius
követője, új világra leltem,
akár Tomiban bús Ovidius.
barbár vidéken, messzi idegenben,
akár a menekülő Marius,
            ki ellenségén szörnyű bosszút állt!
            De Tahitin a római világ

távolodott tőlem, messze tűnt,
megigéztek a sziget napjai,
a bennszülöttek bohókás, idült,
bizarr, hitetlen, víg mítoszai,
s mivel az álom hosszan elkerült,
lefoglaltak a világ dolgai.
             Így találkoztam a hold arcával,
               a nagy öregek féregjáratával.

A Skorpió vad jegyében születtem,
sokáig nem kellettem senkinek,
betegeket kezeltem száműzötten,
amíg Lídia fel nem fedezett.
És egymásra nem találtunk mi ketten,
parodizálva a  végzetet.
           Utazgattunk. Kitárult a világ,
           Virághoz hasonlítottam Lídiát.
 
 2

                                                          
         Noahnak
 
Amikor kárókatonák,
repülnek csapatoslag át,
egy kopár vízmosáson,
és a tótükör megremeg,
szigorodnak a fellegek
egy hajnali félálom
ónszínű egén reszketeg,
kusza ábrák, kósza jelek,
egy hajó, egy lány, egy várrom,
szürke, trachit tömbök között,
kopár vidékre száműzött,
ikerpáromat várom.

Valahol mindig elakad,
a szó, a nyár, a mozdulat,
ne menj el, Noah, várj még,
csak most kezdődik, ne siess!
Megrezzen most az árnyék
Szélfútta tájszavak mögött,
zegzugos átjárókban,
mocorog már egy főnév,  
jeltelen szerkezet,
zaj kél, zümmögés, tétova
mozgás
            – még maradj! Várj még!
Hold arcának szemeiben,
leskelődnek az öregek,
várják, hogy áttörhessenek,
készülődik valami
és leleplezi a szándék!

Végre szembe nézek velük,
fogy, egyre fogy az idejük,
elriasztják a versek,
amiből mit sem értenek,
lehet ezért idegesek,
mondj nekik Noah verset.
Hamarosan a többiek,
is mind ide sereglenek,
limericket és ódát,
szonettet, dalt, elégiát,
Gergely alkonyi himnuszát,
episztolát, víg eposzt,
Villont kívülről fújják.
Citáljuk Kavafiszt, Blake-t,
Apollinaire-t, Poe-t, Rilkét,
kerülgesse az őrület,
az acsarkodó véneket,
maradjanak hol vannak,
téboly, kín kráterében,
rejtett dimenziókban,
lángolva, megdermedve
tengerben, sivatagban.


Hát skandáld verseid, Noah.
Guta üsse meg őket!
Legyen úrrá e szörnyeken,
a lopakodó enyészet.
                                      
3

                                                          
        a heteronimáknak

A többi heteronimák soha se érdekeltek,
csak Caeiro, Campos,  Mora és a végzet,
ami nyomunkban járkált, tizenkilenc alakban
és kísértette sorsunk, gőgösen, szakadatlan,
hogy mi majd megmutatjuk Fernando Pessoának,
hogy nem véletlen lettünk,
                                     árnyék-létünk  csak látszat
.
A tahiti labirintus alaposan átformált
és érdekelni kezdtek a többi heteronimák.
Rádöbbentem Soares prózája is kiváló,
és Cross angol szonettjei, és a fel-felhomályló
Guedes-töredékek, Search áradó bűbája,
és Tejve bárójának kevély, bölcs okossága.
Az önmagához hű, vakító tiszta szellem,
csillám-aforizmáin őszintén megdöbbentem,
És levelezni kezdtem a heteronimákkal,
és csábítottam őket gauguini-ideákkal.
Egy kommunában élni, a fénylő nap szigetén,
ahol le se kell írni, az élet  költemény.
És levelezni kezdtem a halott Márióval.
Érdekelt árnyék-léte, hogy szálldos, mint a sóhaj.
És csábítani kezdtem Lídiát is újra,
hiszen nélküle lelkem, önnön magába fúlna.
 
S már legjobb úton voltam, megváltoztatni létem,
ragyogott körülöttem ében tahiti éden,
mikor történt valami, jöttek a tengerészek,
akiket A hold arca, a bálvány megigézett,
álomkórsággal sújtott, aludtak ülve-állva
és féltek visszamenni a háborgó óceánra.
Velem fordítva történt, elaludni nem tudtam
s rémeseket álmodtam, ha mégis elaludtam.

Álmomban kísértettek a régi öregek,
Cthulhu víz alatt alva is rajtam nevetett,
Értesült terveimről: “… a féregjáratokat
úgyse tudod lezárni. Barátaidat  
kár ide transzferálni, ti nem vagytok élőlények,
titeket kitaláltak, hiszen ti nem is éltek…”
“Hiszen ti nem is vagytok, csak Pessoa agyában,
károgtok szakadatlan, egy romló látomásban,
képzelt bohócok, idült fantazmagóriák,
bohókás versvigécek, testetlen ideák.
Hát mit számít nektek, hogy ki lesz az úr a földön? –
Nyarlathotep röhögött. –  A Terra amúgy is börtön.
Fasiszta kommunizmus, elnyomás, diktatúra.
Nem térített jó útra, mégse a Káma - Sutra…”
A mindenség  közepén, a káosz még fortyogott,
Szólt Azatoth csontfurulyája. Őrült démonok,
járták a táncuk egyre. Homályos virradatban,
Noah karjai között, lihegve felriadtam…
A kérdés, amit Hamlet, Don Quijote is feltesz,
tartozhat-e az ember, csoporthoz, közösséghez?
És ha igen, életét, egy ideál nevében,
feláldozhatja-e? Szolgálhat-e a szellem?
A válaszom igenlő. A többiekért élünk.
Velük teljesedhet ki heteronima - létünk.
                                       
73. A skorpió havában
 
               Borgesnek (48)

                                    1

Tahiti átformált, a napfény és a lányok
és a gyönyörű Noah, a rejtelmes boszorkány.
Vele a szerelemben másik énemre leltem,
mintha a perui lány született volna újjá,
csak ő nem megölni akart, nem véremre vágyott.
pulzáló ölében otthon éreztem magam,
akárcsak Lídiában, de ez mégiscsak más volt,
mintha tényleg két világ találkozott volna.
Szerelmünk elsodort, eszeveszett vadsága,
felszabadította  mindazt, mit elfojtottam,
mindazt mit eltakart  a civilizáció,
az etikett, az ostoba  beidegződések,
az örökös elfojtások, tiltások, kényszerek,
viselkedési normák, a perfid hazugságok.
Felszínre került végre  pogány kori énem.
Szépsége bűvölt el, lénye, odaadása.
Soha nem méricskélte, hogy mit hozhat a holnap?
A mában éltünk! Erről mesélt annyit a Mester.
Fekete tükrömben, amit még tőle kaptam,
s mely vak egy idő óta, a naxoszi kapu,
megjelent ma hajnalban, fehér kapuban álltunk
Lídiával, a szirten, szemben a jövendővel
és sugárzott az arca, mint aki nem sejt semmit,
vetélytársáról nem tud. Nem is sejti, hogy Noah
tölti be most a helyét…Sírni lett volna kedvem,
arcomról kaparni a bőrt, akár a vadak.
Belesajdult a szívem, annyira kívántam
Lídia ölelését. Hunyt arcát, amint úszik,
messzire úszik tőlem, mikor legközelebb van.
Elérhetetlen. Őrzi független magányát.
És mégis tükrök vagyunk, szembefordított tükrök,
egymás nélkül mit sem ér ez az elcseszett élet.
Egymás tükörképei, vízben elúszó hattyúk.
S amíg Noaht öleltem, őróla képzelegtem.
A polinéz útvesztőben valószerűtlen mindez.
Itt Noah a valóság, s attól a gondolattól,
hogy választanom kell, hisz Lídia hajója
bármikor megérkezhet, s akkor mi lesz Noahval,
már szinte megőrültem. A képtelen valóság:
Lídiára vágyom, mikor Noahba veszek,
amikor Lídiában, Noah a látomásom.
Minek választani, hisz mindkettőt szeretem,
bármikor életem is feláldoznám értük.

                                  2

Álmomban megjelent a szentségtelen  tudás
őre,  az iszonyatos Yog-Sothoth s röhögött:
“…te szállsz harcba velünk, te balszerencsés árnyék,
aki két nő közül sem tudsz választani,
te tartasz vissza minket, te vigéc verspojáca?”
S ekkor mondani kezdtem Fernando egyik versét,
a kis felhúzós vonatról, nevét a szívtől kapta,
és vonítani kezdett a becstelen tudás őre,
a vad Yog-Sothoth, menekült Nyarlathotep,
álmába emigrált, a vizek alatt Cthulhu,
Azatoth  borzalmas csontfurulyája is
hirtelen hallgatott el, csak a démonok járták
tébolyult táncukat és örvénylett a káosz.
Még a bűzlő Shoggothok is bőszen fintorogtak,
pedig ők nem beszéltek, telepatikusan
irányították őket a régi öregek.
Ők építették  vad sziklavárosaikat.
Hallani hallhattak, bőszen fordultak el.
“Mi van veled? – fonta rám testét Noah és csókolt. –
Megint velük álmodtál?” És hirtelen sodort el
a dzsungel őrülete és a morajló tenger.
Az élő mítoszok. A lovasok a parton.
Mintha Gauguin festménye elevenedne meg.
Éjszaka az öreg holló is megjelent és
gyászosan károgott, mintha figyelmeztetni
akart volna valami, közeledő veszélyre,
amelyet nehéz lesz valahogy elkerülni!
Talán nem is lehet. Közeleg már valaki,  
valahol a vízparton, hallani lépteit.
Gonosz szándékkal jön? Vagy mégis jó barátként?
Beleszól életembe? Megváltoztatja sorsom?
Van-e sorsuk vajon a heteronimáknak?
Hallom a gonosz Cthulhu idétlen röhögését,
behunyt szemmel fekszik az óceán fenekén,
R’lyeh  örök időkre elsüllyedt városában,
kétéltű, mint a békák, vízben is tud röhögni,
nem vesz komolyan engem, nem is vesz emberszámba,
szerinte maskara, versbolond, árnyék vagyok
rímkovács-pojáca, vigéc, dalfüzérárus,
nagyralátó, szeszélyes, de elfuserált szellem.
Lehet hogy ő közeleg. Sikerült átjutnia,
a Nekronomikon rejtett féregjáratán,
mely azóta lehet nyitva, mióta szegény Abdul
olyan balul végezte, szörnyeteg falta fel.

A holló idegesen az ablakomra szállott,
figyelmeztetően és baljósan károgott,
de én csak legyintettem, mérgesen tovaröppent,
csak egy fekete tolla vitorlázott a házban.
Írnom kellene vele, előbb el kéne kapnom,
állandóan kisiklik, Noah figyel s nevet.
“Hagyjad majd én!” – s elkapja,
                      térdelve nyújtja át…
 
Fityiszt mutat  valaki  a fekete tükörben.
harsányan hahotázik az ablakom alatt…
És vahiném is késik, nélküle nagyon félek,
a tupapauk házam körül köröznek
valami történni fog. A telehold vérvörösen
áll a tenger fölött, a Skorpió havában.
                                     (2oo6)

Jegyzetek

1. Idézet Reis verséből, Takács Zsuzsa fordítása.
2. Pessoa egyik első heteronimája, aki korán távozik Portugáliából Brazíliába és hajóorvosként dolgozik.
3. Reis szerelme, akihez számtalan verset írt.
4. Pessoa első, korán elhalálozó heteronimája. Pásztorköltő, a többiek mestere
5. Perui regényíró, a fragmentum Édenkert a sarkon túl című regényéből való, szerepel Gauguin Noa Noa című önéletrajzi könyvében is, ha nem is ugyanígy...
6. A század egyik legjelentősebb költője, számtalan alakmást, heteronimát talált ki, róluk szólnak a versek...
7. Francia író, a fragmentum Királyok útja című regényéből való.
8. Pessoa másik híres heteronimája, glasgow-i hajómérnök, avantgárd költő.
9. Pessoa kritikus és teoretikus heteronimája. Elméje elborult, ezért a költő a cascaisi őrültek házába utaltatta be. A környéken található Az ördög szája elnevezésű,  történetünkben fontos szerepe betöltő barlang.
1o. Pessoa prózaíró heteronimája, fő műve a befejezetlen A kétségek könyve.
11. Pessoa filozófus alakmása. Művei az utóbbi időben kerültek elő.
12. Nagy római költő, aki élete utolsó éveit száműzetésben töltötte, a birodalom távoli provinciájában, egy Tomi nevű kikötővárosban...
13. Pessoa angol alakmása. Ezoterikus költő.
14. Pessoa soha elő nem hívott, az asszociációk sötét mezőin bujkáló prózaíró alakmása.
15. Pessoa angol heteronimája, avantgárd költő, a rejtvényújságok munkatársa.
16. Pessoa egyik első képzelt alakmása, aki sajnos csak elképzelés maradt...
17. Pessoa barátja, portugál költő, párizsi halálának bizarr részletei mélységesen megrázták Reist.
18.Angol mágus, költő, okkultista, aki magát csak “fenevadnak”, nevezte. A vers különben Pessoa hasonló című költeményének átirata.
19. Alberto Caeiro Sokért nem adnám, ha a életem egy ökrös szekér volna című, Döbrentei Kornél fordította  versének az átirata.
2o. Részlet Pessoa egyik vallomásából.
21. GauguinTahitiről szóló könyvének címe.
22. Feleség, maori nyelven.
23. Nobel díjas portugál író, könyvet írt Ricardo Reisről s egyik esszéjében feltette a vers kérdését, milyen lenne Pessoa önarcképe?
24. Idézet Rilke Utolsó este című verséből. Fordította Vas István.
25. Idézet Pessoa egyik önvallomásából.
26. Rilke Archaikus Apolló torzó című versének híres sora, Tóth Árpád fordításában: “Változtasd meg élted.”
27. Idézet Tejve egyik vallomásából.
28. Kavafisz. Durell nevezte így Alexandriai négyes című regényében.
29. Görög sziget. Egy szirten látható az emlegetett fehér kapu.
3o. Szilágyi Domokos Kiben maga lelkihez szól című verse egyik sorának parafrázisa.
31. Frazer is említi Az Aranyágban, de találhatóak utalások a Rákos Sándor fordította, a polinéziai népköltészetet bemutató Táncol a hullámsapkás tenger című gyűjteményben is.   
32. Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye utolsó mondatának parafrázisa.(“És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”)
33. Utalások Caeiro Hegyi pásztor, ki oly messzire keveredtél tőlem című versére. Fordította Döbrentei Kornél.
34. Részletek Pessoa Sebestyén, Portugália királya című verséből. Fordította Nemes Nagy Ágnes.
35. Lovecraft amerikai író műve, többféleképpen is fordítható, Halott nevek könyve Holtak országának kalauza. Lovecraft szerint egy arab, bizonyos Abdul Alhazred írta és 738-ban jelent meg Damaszkuszban. Legendáriuma benne van a versekben.
36. Lovecraft elképzelései szerint eonokkal az ember földi megjelenés előtt, különös szörnyű lények uralták a földet, akik azóta is várják, hogy visszatérhessenek, Cthulhutól kezdve szerepelnek a versekben. Lovecraft különös műveiben Az őrület hegyeiben és az Árnyak az időn túlrolban, a száműzött öregek utáni teremtményekről is beszél, az antarktiszi csillagfejű szárnyas öregektől a dicső fajig és a mérhetetlen vénekig. Róluk a verseket követő hosszú történetben esik  majd szó...
37. A csillagfejű, szárnyas öregek élő “robotjai”.
38. Hamvas Béla Az inka köve című esszéje egyik részletének átirata...
39. A hold istennője a görög mitológiában. Római megfelelője Luna...
4o. Pessoa Ez című versének részlete. Fordította Kukorelly Endre.
41. Ismeretes Jung UFÓ-könyve.
42. Az álmok istene a görög mitológiában.
43. Search  l9o7október 2-án szövetséget kötött a Sátánnal. A szerződés negyedik pontja így szól, a szerződő felek “...soha nem feledkeznek meg az emberi szenvedésekről és fájdalmakról...”
44. Lovecraft hőse, neki tulajdonítja a Nekronomikont. Öt éves korában az Ezeregyéjszaka olvasása közben találta ki, s l973-an, mikor írásai temetőjéből végre előbányászták szorgos kutatók, lelkes hívei A halott nevek könyvét, amely addig nem jelent meg, Abdul Alhazred nevén publikálták.
45. Gauguin Noa Noa című könyvében megörökített tahiti világmagyarázatok átirata.
 46. Pessoa nyolcadik angolul írt szonettjének sorai, Várady Szabolcs fordításában.
 47. Molnár Imre fordítása.
 48. Az elmúlt század egyik legfontosabb írója, Reis jó barátja, aki Lovecrafttal és a heteronimákkal együtt megjelenik Tahitin, a verseket folytató hosszú történetben. A viszontlátásra...

                            A POLINÉZIAI ÚTVESZTŐ

                                           második rész


 

“… sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is
                vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a mienk? Tehát két körül
                ményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden örök
től fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy vala
 ki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyan
      azokat a jelenségeket, másodszor, hogy a leghosszabb és a leg-
                rövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jele
                pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek
              nincs, azt el sem veszítheti.”
Marcus Aurelius



Tartalom

l.  Hajnal a tengerparton (1)
2. A haciendán (21)
3. Taroa és a hold (42)
4. Találkozás Drakulával (55)
5. A léghajó utasai (71)
6. Együtt (8o)
7. Kék háromszögek (94)
8. A szeánsz (1o8)
9. A varázstükör (123)
1o. A hold arca (139)
11. A vízesés mögött (151)
12. A titokzatos Areoik (169)
13. A mutánsok (184)
14. A fotográfiák (2o4)
15. Az alkimista (221)
16. Egy kihallgatott beszélgetés (238)
17. Mirandolina (249)
18. A költői verseny (263)
19. Az elsüllyedt város legendája (289)
2o. Egy illúzió vége (3o4)
21. Váratlan vendégek (321)
 Találkozás Pessoával (341)
 Tengeren, sivatagban (355)
 Baljós előjelek (368)
25. Végjáték Alexandriában  (377)

   Jegyzetek (393)




l. Hajnal a tengerparton

Ott ültem a parton és néztem a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat, amikor virággal a hajában megjelent vahiném, – mert nemcsak ő és a szomszédaim, az ismerősök és ismeretlenek, de én is, akármennyire is bizarrul hangzik, a feleségemnek tekintettem immár! –, és félreérthetetlenül nézett rám. Tudta, hogy mit akar és egyáltalán nem zavarta, hogy esetleg erre járhat valaki. Miközben eszeveszetten szeretkeztünk, forogva a még nedves homokon, fejünk fölött ott kóvályogtak, az örökké éhes sirályok, le-lecsapva a partszegélyre, kagylókra, rákokra vadászva. Vijjogásuk ma is hallom, állandóan hallom, afféle kísérőzene. Miután Noah elment – éneklő lépteiben gyönyörködve szedtem elő a noteszemet és verset írtam, arról az engem érintő, megoldhatatlannak látszó problémáról, ami már Tahitibe érkezésem előtt is intenzíven, már-már öngyötrően foglalkoztatott és itt, az első hetekben valósággal eluralgott gondolataimon, és amit, azzal a kabaréba illő filozófiai kérdéssel lehetne kifejezni, hogy végeredményben ki is vagyok én?! Minden gondolkodó emberben felmerül, élete során, előbb-utóbb ez a kérdés, bennem viszont, aki csak részben vagyok ember – erről bővebben később! – különös erővel merült fel. Tudtam, amíg ezt legalább a magam számára nem válaszolom meg, logikusan, elfogadhatóan és megnyugtatóan, semmi esélyem sincs arra, hogy kievickéljek abból a káoszból – nevezzük az érthetetlenség kedvéért “gödörnek” –, amibe, teremtőm, atyám, mesterem és barátom, Fernando Pessoa hathatós segítségével én juttattam magam, s legfeljebb annyi esélyem volt, hogy önerőből kievickéljek belőle, mint Münchhausen bárónak, aki tudvalevőleg, más segítségére nem számíthatva (senki nem volt a közelében!), önmagát húzta ki, végső erejét mozgósítva a mocsárból.
Íme a vers, ami sokat elárul arról a lelkiállapotról – nevezzük jobb híján depressziónak? –, amely már Tahitibe érkezésemkor is jellemzett, s amit – az írást mindig is önterápiának fogva fel –, versekkel próbáltam gyógyítani!… Egy pszichiáter, egyébként, hiú, beképzelt, öntelt alak, egyszer gúnyosan meg is jegyezte, ő nem tud engem “megmenteni”, nem Isten, de még csak nem is a világhíres Freud vagy Jung, egyébként a magam módján én is neves költő vagyok, fordulhatnék egyenesen hozzájuk is, nagyság a nagysághoz –, egy ötlete azért mégiscsak lenne, próbáljam leírni mindazt, ami nyugtalansággal tölt el, számára úgy tűnik, én csak akkor vagyok képes valamit megérteni, “feldolgozni” önmagam számára –, ha leírom…
Jöjjön tehát a tengerparton írott versem!...
Miközben az erősödő szélben morajlottak a hullámok és csattogva törtek meg a móló furcsa alakú, ősállatokat formázó kövein, fél szemmel a víz őrjöngését s a távoli kikötőt is figyelve, nem-e jön hajó? – írtam, egyre csak írtam. Már türelmetlenül vártam Lídiát és a többieket, de a várakozás nem gátolt az írásban.
Sőt!
Egyenesen ösztönzött, hiszen valamivel az időt is el kellett töltenem.
Írtam, mert egyszerűen nem tehettem mást. Persze időnként szeretkeztem is, beszélgettem is vahinémmal, de azért Noah mégsem volt Lídia, vele nem tudtam megbeszélni problémáimat, fogalmam sem volt például arról, hogy egyáltalán mit fog fel és ért meg abból, amit hiú, öntelt módon, időnként ellentmondást nem tűrően, zavarosan és gőgösen előadok neki. A nagyralátó ifjú lélekgyógyásznak – aki egyebekben annyit értett az emberi lélekhez, mint a ló az ábécéhez és érzéketlenebb volt a szokásosnál is, előttem, magam is orvos lévén, nem is igyekezett “megjátszani” magát, leplezni rosszindulatú hiúságát –, mégiscsak igaza lehetett abban, hogy én úgy látszik tényleg csak azt tudom földolgozni, “megemészteni” magam számára, amit megírok…
Vajon ha a hatalmas Cthulhut, aki R’lyeh évmilliók óta víz alá süllyedt városában álmodva várja a végső ébredést, a Leng fennsíkon, mindenkit megtévesztve emberi alakban vándorló, Nyarlathotep herceget, aki Kaddath jégbe fagyott, rémületes hidegséget árasztó városát keresi, Yog-Sothotot, a rettenetes és becstelen tudás őrét, Azatothot, az univerzum közepén fortyogó káosz urát (csontfurulyája hátborzongató hangjára megállíthatatlan járják őrjítő táncukat a tébolyult démonok),vagy a csillagfejű, egykor az Antarktiszt uraló, szárnyas öregeket és szolgáikat, az iszonyatos bűzt árasztó, több tonnás, henger alakú, koromfekete kúpokra emlékeztető, de iszonyúan gyors és erős Shoggothokat is megírnám, vagy lerajzolnám(1) – hiszen imádok és tudok is rajzolni! –, megszabadulhatnék-e kísértő rémálmaimtól, amit a franciák velőtrázó pontossággal cauchemar – nak, míg az angolok, nem kevésbé hideglelős érzékletességgel nightmare – nak neveznek. S ha váratlanul megszabadulnék, ha nem kísértenének többé, nem nyugtalanítanának álmomban ezek a szörnyű lények – amelyeknél viszont, legalábbis Borges szerint vannak még szörnyűségesebbek is, de erről talán majd élőszóban cserélhetünk eszmét, ha megérkezik végre Tahitibe, álmaink és az örökös verőfény, elvarázsolt szigetére –, mi történne, mi történhetne!? Megnyugodhatnék-e vajon?!

A kérdések

Reis doktor verset ír,
jobb híján Reis doktorról.
Az-e Reis aki ír,
vagy akiről a vers szól?

Ki Reis doktor, aki ír?
Ki önmagát idézi?
Három évesen sír
és a tükrében nézi?

Fekete tükre melyik
Ricardot mutatja?
Bezárul most a kör,
de ki is ő? Nem tudja.

Ki a síró gyerek
fájdalmát is átérzi?
És a régi sebek
helyét most bevérzi

Noah harapása.
Elvész ringó ölében,
és a két alakmása
ott kereng észrevétlen.

De melyik ő? Ki érez?
Ki érzéseit írja?
Ki a tükörben vérez
?
Aki mindezt elsírja?

Már semmi nem világos,
a tükre újra vak,
és Noah, noha álmos,
újra beleharap.

Így kerengenek egyre,
kéj, kín szédületében.
A tükörben egy hegyre
indulnak. Ez az éden?

De ki ő? Aki átéli
mindezt? Aki leírja?
Ki magától Noaht félti?
S Lídiát visszasírja?

Ki Noahba veszetten
is Lídiára vágyik.
Vicsorog a tükörben.
Ő-e? Vagy az a másik?

Noah eltűnt a partról, egyedül maradtam – édeni örömállapot! – és néztem a tengert.
Aztán Lídiára gondoltam, megpróbálva magam elé idézni kedves arcát. Szerelmem ez időtájt (az év, l936 decemberének utolsó napjaiban jártunk) már bizonyára Nápolyban lehetett, kíváncsi volt milyen Possilippo télen és meg akarta nézni az Averno tavat, hogy gyönyörködhessen az antracit víztükörben, amely erdélyi látogatásunkra, a Drakula kastélya melletti feneketlen, hegyi tóra emlékeztette őt. és természetesen látni akarta az alvilág bejáratát is, hiszen két megbízható tanú, Homérosz és Vergilius szerint is, valahol ott kell lennie a plutóniumnak, az alvilág lejáratának…Itt ment föld alá Aineas, találkozni a cseles Odüsszeusszal és a Hadeszek nyugtalan, nyughatatlan, szenvedő árnyaival, Akhilleusszal és a pokolra menőkkel…A kamerosiak földje ez, nyomasztóan sötét föld, mélakóros népe csak várakozik, várakozik s már maga sem tudja, hogy mire? Különben mindenki elkerüli őket. Fejük felett még madár sem repül át…Egyszer, ősszel már jártunk erre, s ő azóta visszavágyott…Terveink szerint onnan menne szilveszterezni és természetesen a karneválra, Velencébe, ahol végre hosszú hónapok után találkozhatnánk, mivel én körülbelül egy hónapot szerettem volna Tahitiben eltölteni és a karnevál nyitóünnepségére érkeztem volna meg, a lagúnák misztikus városába…Nemcsak a nosztalgia – Gauguin festményeinek tagadhatatlan varázsa – vonzott ide, hanem valami más is!…Ki szerettem volna lépni az életemből, mint egy rossz cipőből, s kiszabadulva Fernandó Pessoa egyre nyomasztóbb hatása alól, nézni szembe a kikerülhetetlen kérdéssel, ki is vagyok én?!…Mesterem nemrég halálozott el Lisszabonban, a fehér városban, de több heteronimát, így engem is, érthetetlen módon életben hagyott?
Lehet egyszerűen megfeledkezett volna rólunk?!
Először életében önmagával lévén elfoglalva?…
Mindenesetre akkoriban már egyre többet ivott, egyik utolsó fényképén is borospohárral a kezében látható, amint a félig telt palackot óvón hóna alá szorítva, nehogy elvegyék tőle a kép hátterében ólálkodó ellenségei, melankolikusan mered maga elé, láthatólag a fényképész vidám rikoltása, “ni, ott repül a madárka!” sem deríti jobb kedvre, elvégre látott Pessoa szenvedélyes és szenvedésekkel teli életében éppen elég madarat. A képet egykori szerelme, Ophélia küldötte el első szeretőjének, Álvaro de Camposnak, akit viszont Fernandoért hagyott el, remélve, hogy a híres költő végre elveszi feleségül, erre Álvaro ugyanis nem volt hajlandó. A képet viszont (a sértett Ophélia megjegyzésével “na, hova jutott öregségére ez a szegény Fernando!”) elküldötte nekem.
Néztem teremtőm megviselt arcát, azt a szánalmas emberi roncsot, akivé lett és sírni támadt kedvem és magányosnak, védtelennek éreztem magam. Nagyítóval olvastam le nagy nehezen a képen, a hóna alatt szorongatott boros flaska címkéjét, vásároltam egy ugyanolyan márkát, portói volt, a nemesebb fajtából és megittam a tiszteletére. Hirtelen szabadnak éreztem magam, hiszen, döbbentem rá mámorosan az elfogyasztott bortól és az érzelmek hullámszerűen rám törő rohamától, először életemben én dönthetem el, hogy mit kezdek szabadságommal.
És ez most már így is lesz, nem változik meg soha!
A költészet és a betegeim mellett évtizedekig nem érdekelt semmi, mígnem egy napon Buenos Airesben – hajóorvosként teljesítettem szolgálatot akkor, több napig állomásoztunk az argentin partokon, bementem a híres könyvtárba, eredetiben tanulmányozni és fordítani Horatius, Ovidius és Sextus Propertius, engem akkor szenvedélyesen érdeklő költeményeit. (Fordításokat, átiratokat is készítettem, ezek még nem jelentek meg tahiti, fekete noteszemben várakoznak a nyilvánosságra…)
Ott, a könyvtár csendes olvasótermében ismerkedtem meg egy kitűnő argentin íróval, bizonyos Jorge Luis Borgesszel, aki jól ismerte Fernandot és így, a dolgok állásából következően engem is, s adott néhány ötletet további életemre vonatkozóan. Éles elméjűen fejtegette, ha én heteronima vagyok, tehát csak félig ember, egyáltalán nem bizonyos hogy hatnak rám a természet törvényei. Úgy bámultam rá, mint a borjú az új kapura…Nem értettem mit akarhat? Nevetett és elhívott egy strandra, majd zárás után – ismerte a tulajt, aki megengedte, hogy még maradjunk –, rábeszélt arra, hogy merüljek a víz alá, s addig maradjak lenn, ameddig csak bírok, mert nagyon kíváncsi arra, hogy mi fog történni? Nos, nem történt semmi, kiderült, hogy valamiképpen, noha nincsenek kopoltyúim, kétéltű vagyok, mint a békák és nem fulladok meg, annyi ideig maradhatok a víz alatt, mindenféle maszk, oxigén palack, búvárfelszerelés nélkül, ameddig csak akarok.
Másnap, a híres Buenos Airesi könyvtárban, a lelkes fiatal író, fáradtságot nem kímélve kereste ki nekem a történelmi hajószerencsétlenségek siralmas krónikáját, s kiírtuk ama hajókat is, amelyek az elmúlt századokban, nagyobb pénz, pontosabban arany szállítmányokkal süllyedtek el, aztán béreltünk egy kisebb vitorlást és egy esztendő alatt (fizetés nélküli szabadságra mentem cégemtől, egy hajótársaságtól, melynek hajóin teljesítettem az időtájt szolgálatot) öt különféle hajóroncsot kutattunk fel, aminek következtében egyszerre milliomosok lettünk. mesés vagyonra tettünk szert, a dollármilliókon, melyeket az aranyrudakért kaptunk, természetesen megosztoztunk Borgesszel, az ötletgazdával és mindketten tetemes összeget ajándékoztunk három cimborájának, a tengerészeknek, s a summa egy másik részéből alapítványt hoztunk létre, a költészet támogatására…
Így is maradt még néhány millió dollárom, kiléptem a hajótársaságból, ahol addig, mint említettem hajóorvosként tevékenykedtem s nyugalomba vonultam. Utolsó kérésem az volt, hogy a társaság egyik hajóján utazhassak el a távoli Tahitibe, nem akartam költekezéseimmel, “rongyrázásommal” felesleges feltűnést kelteni. A pénzemet különben egy jó hírű svájci bankba helyeztem el, egy millió dollárt utalva át Lídia bankszámlájára, előzőleg természetesen a titokba is beavatva őt, nehogy azt gondolja, hogy bankokat rabolunk a kitűnő Borgesszel, s aki, egy kincskereső utunkon velünk is jött, elkísért és végig ott izgult a fedélzeten, halálra válva, amíg én lemerülve, a hajóroncs titkait igyekeztem felderíteni, felszínre hozva mindazt, amit egyáltalán érdemes…Szerelmemnek így szintén megszűntek nyomasztó anyagi gondjai, ott hagyhatta állását és szabadon utazgathatott a világban...Mivel régi cégemnél, a nagy brazil hajótársaságnál elégedettek voltak munkámmal, előzékenyen tettek eleget kérésemnek.
November elsején érkeztem a fény csodálatos szigetére, ahol napok alatt változott meg az életem.
Nagyon hamar rájöttem – megejtett a sziget varázsa, a táj szokatlan szépsége és a lányok odaadása, valamint a maorik népköltészete, legendái és mítoszai –, hogy egyelőre nem fogok elmenni innen, erről a csodálatos szigetről, az is felmerült bennem, hogy talán nem is fogok távozni innen soha és sűrű levelezésbe kezdettem, elsősorban Lídiával, akivel terveink szerint, mint említettem a híres velencei karneválon kellett volna találkoznom. Megírtam neki, hogy terveink változtak és haladéktalanul jöjjön ide Tahitibe, nem fogja megbánni, sokkal izgalmasabb ez, mint a farsang a lagúnák városában…
Leveleket kezdettem el írogatni, méghozzá többnyire verses leveleket, levélnek álcázott verseket Pessoának is, aki időközben elhalálozott ugyan a fehér városban, a luzitán pokolban, de ez, ha lehet még intenzívebbé, s egyúttal közvetlenebbé, már-már bizalmassá tette kapcsolatunkat. Levelezni kezdettem Mário de Sá-Carneiroval, legjobb barátjával is, aki szintén meghalt (hogy hogyan, az a leveleknek álcázott versekből és ott írt költeményeimből, melyeket Pessoa bosszantására, többnyire test vérem, Álvaro de Campos futurista valamint teremtőm fellengzős és ezoterikus modorában írtam!) világosan kiderül.
S őrült levelezésbe kezdettem természetesen a többi heteronimával is, – mesterünk Alberto Caeiro szintén meghalt már! –, de többen, mint én is, Pessoa feledékenységének, betegségéből eredeztethető elgyengülésének következtében – életben maradtak. Többjüket nem is ismertem személyesen, de ez nem gátolta meg leveleink közvetlen, sőt baráti, testvéri hangját…
Mindannyian válaszoltak, kiderült magányos farkas hírem, kegyvesztettségem miatt leplezetlenül csodáltak, irigyeltek és felnéztek rám…
Pessoával különben a viszonyom igen furcsán alakult, szinte semmiben nem értettünk egyet s zavarta az is, hogy én, akárcsak Álvaro és kritikusunk António Mora, Alberto Caeirot tartottuk mesterünknek, mindent megtettünk irodalmi kultusza megteremtéséért, kiadtuk verseit, tanulmányokat, vallomásokat, emlékezéseket, verseket írtunk róla!…
Caeiro korai halála után – nem vitás, Pessoa féltékenységből döntött úgy, hogy a nyájak őrizője élete delén halálozzon el, nem véletlenül éppen akkor, amikor költészete radikális fordulatát készült végrehajtani! – Fernando bosszúból száműzött Brazíliába, állítván, hogy megrögzött royalista vagyok, figyelmembe ajánlva egy magyar költő, bizonyos Alexander Petőfi egy versét, amely már címében is félreérthetetlenül kimondja, hogy “akasszátok fel a királyokat!” És szegény António Morát, a Caeiro kultuszában velünk együtt munkálkodó esztétát is ezért utaltatta be (amint a leveleimből és a versemből napnál világosabban kiderül) az egészségházba, a pokol szája nevű borzalmas hely mellé, ahol különben barátja, Aleister Crowley, a híres angol okkultista, alkimista, költő és mágus megmagyarázhatatlan módon eltűnt. Még hozza Pessoa szeme láttára, akit ezért gyanúsított és többször is kihallgatott a mágus ügyében együtt nyomozó portugál rendőrség és a Scotland Yard.
Új felfedezettjét, a prózaíró Bernardo Soaerest, megalázó körülmények között tartotta – segédkönyvelőként kínlódott, lerobbant irodákban, olcsó kifőzdék és vacak kuplerájok Bermuda háromszögében, fáradhatatlanul írva A kétségek könyvét, amelyet mi, a többi heteronimák, a megjelent részletek ismeretében figyelemreméltó könyvnek ítéltünk, sajnálván szegény Bernardót, megalázó életkörülményei miatt…Vicente Guedest, aki Az idegenség erdejében című figyelemreméltó, poszt-szimbolista elbeszéléssel jelentkezett, még 19l3-ban, az egyre kontrollálhatatlanabb és szeszélyesebb Pessoa, talán irigységből. többé nem is hívta elő asszociációi sötét mezőiről Nem jártak jobban angol heteronimái sem! Alexander Saerch-et, a tüneményes, ezoterikus költemények íróját és a kiváló, a futurista múltját soha meg nem tagadó, Álvaro de Camposhoz hasonlóan, az avantgárd bűvöletében alkotó A. A. Crosst pedig egyértelműen kihasználta, saját verseit fordíttatta velük angolra, pusztán irodalmi karrierje megalapozásához és kiépítéséhez volt szüksége rájuk!…Akkoriban Fernandót mániákusan foglalkoztatni kezdte költői hírneve, levelezett Kavafisszal, Pounddal, Eliottal, Garcia Lorcával, s a fiatal Borgesszel. Ráadásul, amikor még komolyan gondolta, hogy mégiscsak családot alapít és feleségül veszi Opheliát, Crosst arra kényszerítette, hogy angol rejtvényújságokba is dolgozzon, hiszen a családalapításhoz pénzre volt szüksége, amit maga, lévén lusta, feledékeny, szeszélyes és könnyelmű, soha nem tudott volna előteremteni, örökségét pedig kárászéletű irodalmi lapokba ölte….(Kár, nagy kár, hogy ami után én, Borges zseniális ötletének jóvoltából az armada, a portugál, a spanyol, a holland és az angol királyi flotta elsüllyedt hajóit fosztogatva, többszörös milliomos lettem és segíthettem volna rajta, már nem élt…)
 Még különösebben járt Tejve különc bárója, akit szinte bezárva tartott a sztoikus gondolkodó arisztokrata, patkányok és kísértetek járta kastélyában, és nem engedte emberek közé, ébren tartva Tejve bárójának mérhetetlen gőgjét, világfájdalmát, azt sulykolva tevékeny elméjébe, hogy embertársai nem is érdemlik meg őt!…
 Csupán Álvaro de Campos tartott ki mellette, ő volt a kedvence, noha irodalmi felfogásuk nem egyezett, testvérem áradó szabad verseket írt, rajongott a futuristákért és a nagy Marinettiért, míg maga Fernando portugál hazafinak és konzervatív költőnek tartotta magát, szenvedélyesen hitt Sebestyén király közelgő visszatérésének, oly sok csillogó elmét megbolondító, esztelen mítoszában…
Írt róla egy csodálatos verset is, amikor valamiért megalázott, megsértett vagy felbosszantott, mindig ezzel a verssel vigasztaltam magam:

’’Bolond vagyok, nyilván: nagyságra vágytam,
olyanra, mit véletlen sosem ad.
De nem ez védte meg bizonyosságomat,
távozóban, a sivatag homokján
a régi lény maradt nem a tartós anyag.

Tébolyomat s következményeit,
hatását bár mások magukra vennék.
Téboly nélkül az ember mire válhat?
Mi más, mint egészséges állat,
elnapolt hulla, aki nemz még?” (2)

S ha Fernando, a szó konkrét értelmében nem is nemzett utódokat –Opheliától is azért riadt vissza, mert nem tudta volna elképzelni önmagát, amint nélkülözések közepette, nyomorogva, száradó pelenkák alatt írja verseit –, mégis fáradhatatlanul megalkotott, létrehozott, kitalált és útnak indított bennünket, heteronimáit , aki ő is voltunk, meg nem is, viseltük bonyolult én- je bizonyos vonásait, de nem is hasonlítottunk rá és egymásra sem, mindez mindenféleképpen, az önmagát többször is, Sebestyén királyhoz hasonlóan elnapolt hullának nevező Fernando kimeríthetetlen lelkierejét, alkotásvágyát és kísérletező kedvét dicséri!…
Én Brazíliában alakítottam ki az életem, s tulajdonképpen, Lídiával való megismerkedésem után váltam valamiképpen élő, szerelmes emberré, s talán igazi költővé...Lídia átalakított, akárcsak Tahiti rejtelmes fényei és a bennszülöttek sajátságos életfilozófiája és mitológiája, amit minden valószínűség szerint a természetközelség alakított ki és ami belőlem, a római költészet rajongójából, a sztoikus költőből bizonyos értelemben valaki mást varázsolt elő...Énem egy, eddig ismeretlen, homályban lévő változata erősödött fel, amelynek alapja, a részvét, orvosként talán eddig is megvolt bennem, bár költőként meglehetős sikerrel fojtottam el, megjátszva a közömbös, életunt, blazírt férfiút, akinek minden mindegy, akit nem érdekelnek különösebben a világ dolgai…
Lídia különben is nagy hatással volt rám.
Egy cukrászdában figyeltem fel rá, majd váratlanul a várótermemben ismerkedtünk meg, – akkor éppen Sao Paoloban dolgoztam s nem hajón, egy idő után meguntam a háborgó tengert, amelyet annyi ideig szántottam legalább, nyughatatlan, zaklatott életemben, mint a cseles Odüsszeusz!…Ideges szívpanaszokkal fordult hozzám, de neurózisából –  egészséges volt ugyanis, gyönyörű, harminc éves, elvált asszony, akinek zöld szemeiben ott örvénylett a rám váró éden –, nagyon hamar sikerült kigyógyítanom. Kapcsolatunk hosszú esztendők óta tartott már, s ha valami, akkor a pénz nyomasztó hiánya gátolta boldogságunkat, mindketten szerettünk volna ugyanis utazgatni a világban…Aztán hirtelen lett pénzem, túl voltunk Borgesszel, a gyönyörűséges Karibi tengeren elsüllyedt spanyol és angol gályák felkutatásán, s szerencsésen sikerült is felszínre hoznunk a hatalmas aranykincset, megalapítva mesés vagyonunkat, amit ő, még szeretői és édesanyja előtt is gondosan eltitkolt, s nem tiltakozott akkor sem, amikor őt, Argentína legkiválóbb íróját, az argentin kormány, érdemei elismeréséül a Buenos Airesi piacok szárnyasainak főfelügyelőjévé nevezte ki, államtitkároknak kijáró busás fizetéssel…
Amikor kíváncsian firtattam. mire akarja fordítani a pénzét – ne veszítse el a reményt, a tengerek fenekén még számtalan aranyszállító hajó alussza örök álmát, melyeket ugyancsak megszabadíthatunk nemes terheiktől, ezért ne spóroljon, élje az életét, utazgasson, járja be a föld őt annyira érdeklő rejtelmes helyeit –, azt válaszolta, hogy egyetlen vágyát szeretné megvalósítani... ’És mi lenne az?’ – érdeklődtem. Könyvtárat akar alapítani, egy bábeli könyvtárat, de természetesen utazgatni is fog, el akar jutni minél hamarabb Izlandra, hiszen kimondhatatlanul érdekli az ó-izlandi költészet és gyerekkora színhelyére, Genfbe is, ahol kiskora óta nem járt, s ahol annyiszor figyelte a tavon a hattyúkat, és az Alpok lila-fehéren derengő, távoli csúcsait. Be akarja járni Spanyolországot, Itáliát, a görög szigettengert, el akar jutni Alexandriába is, Perzsiába, Indiába, Tibetbe, Kínába, Japánba, vannak tehát tervei s máris kinézett három hajót, körülbelül már azt is meg tudja határozni hol süllyedtek el, hol alusszák roncsaik, (belsejükben az értékes aranyrudakkal) az örök álmukat, hamarosan indulhatunk tehát az új expedícióra, a fiúk, a három Buenos Airesi tengerész már készen állanak…
Semmi nem állott tehát a Lídiával kialakuló szerelmünk útjába. Akkoriban össze is költöztünk és sokat utaztunk, bejártuk a görög szigettengert, Spanyolországot és a napfényes Itáliát, jártunk Észak-Afrikában, Perzsiában és Tibet széljárta fennsíkjain, eljutottunk Makcsu Pikcsuba is, az Urubamba zord völgyébe, a távoli Transsylvániába, Drakula gróf kínkastélyába, Prágába a misztériumok városába, a gólem nyomait kutatni, és a különös dalmát szigetvilágba is, de ezekről az élményeinkről leveleimben és verseimben bővebben is írok. ezért most nem részletezem. Szerelmünknek egyetlen komoly akadálya volt, nem lehetett gyerekünk. Bizonyos értelemben én, a heteronima mégsem voltam teljesen ember, de Lídia szeretett, ha nehéz szívvel bár, de ebbe is belenyugodott és egy vad szeretkezésünk után, sírva közölte velem, hogy én leszek az ő gyermeke, én leszek a mi soha meg nem született gyermekünk is…mindene én leszek, férje, szeretője, testvére, fia…
Ezt felidézve, fekete tükrömben váratlanul jelent meg Lídia arca, kétkedve, számon kérően, szánakozva nézett rám, aztán villámlott egyet a tükör és elhomályosult szerelmem képe.
Hol lehet most? – töprengtem öntudatlanul is nézve a tengert.
 A part közelében feltűnt egy fatörzsből vájt csónak, orrában egy asszony állott s meglátva engem integetni kezdett. Visszaintettem, aztán újra magam elé húztam a noteszemet és írni kezdtem, miközben távolabb, a feltámadó szélben hajladozni kezdettek a remegő kókuszpálmák, mintha el akarnának törni.

Nem azt a sorsot!…

Lídiának

Nem azt a sorsot, éljük amit élünk.
Igazán nem azt akarjuk, amire
vágyunk. Kerenget, forgat a létünk
és nem emlékszünk végül már semmire,
csak arra ami mégiscsak szép volt,
napfelkeltékre a kék Adrián,
mikor nevetve kortyoltuk az óbort
Makcsu Pikcsun, az ónszürke glórián
már megjelent és vakított a nap,
Urubamba vad, kietlen völgyében
lángoló, vörös, élő kábulat,
mindent mozgásba hozott észrevétlen.
És ránk várt még a tibeti barlang,
és Peruban az esztelen farsang
.

Fejszecsattogásra lettem figyelmes. Az asszony közben partra kormányozta fatörzsből vájt csónakját, kiszállt s akkor vettem észre, hogy mellette, egy szinte teljesen meztelen férfi áll – eddig valószínűleg a csónak aljában feküdhetett és aludhatott – és most feje fölé emelve fejszéjét, melynek élén megvillant a reggeli nap, lecsapott a kókuszpálma védtelen törzsére, amely a hasonló látványt megörökítő Gauguin szerint, távolról óriási papagájnak látszott, amelynek aranyszínű farka a földet söpri, karmai között pedig nagy kókuszfürtöket tart.
Elfordultam.
   Most Noah arca jelent meg fekete tükrömben – Alberto Caeiro ajándékozta nekem, barátságunk egy meghitt pillanatában, egykori nevezetes alkimista őséé volt, varázserővel rendelkezett, megmutatta a múltat, a jövőt, a jelent, bármit, csak éppen irányítani nem lehetett, vagy én nem voltam képes rá, mostanában teljesen önállósult és kaotikusan kavarta a valóságot az álommal.
Noah mosolygott, hajában villámlott a karmazsinvörös virág, amelyet annyira szerettem, de amelynek nem akarta elárulni a lelőhelyét és a nevét.
Közben a férfi fejszéjét újra magasra emelte és a kék égen, egy életfogytiglani pillanatra ott maradt a lendülő fejsze ezüstös nyoma, mintha megmagyarázhatatlan módon tényleg megállott volna az idő.
Elképzeltem Gauguint, aki mindezt látta és leírta, s most én is látom és részben őt idézve örökítem meg és szelíden, megadóan mosolyogtam a dolgok örök körforgásán és hiábavalóságán...
Noah is változatlanul és talányosan mosolygott a tükörben.
Magam elé húztam a noteszt.

Nem azt a sorsot!…

Noahnak

Nem azt a sorsot éljük, amit nekünk
mértek ki derűsen az istenek,
akik megváltoztatták életünk,
neked hagyva vad nevetésüket.
Talán, hogy engem megvigasztalhass,
tévelyegtem, eltévedtem, idétlen
énem útvesztőjében, hatalmas
nagy sötétlő erdők éjjelében.
S akkor jöttél te! És jött a sziget.
Mikor először néztél rám s nevettél,
mámor sodort el. Kéj és bűvölet.
Egy félóra és máris levetkőztél.
   Vén vagyok hozzád, motyogtam rekedten
   S te ringatóztál bennem önfeledten ..
 
A férfi közben kivágta a kókuszpálmát, ültek az asszonnyal a fa mellett a homokban és önfeledten szürcsölték, bizonyára a férfi görbe késével meglékelt kókuszok tejét.
Amikor látták, hogy feléjük nézek, a férfi felemelkedett és kezében egy kókuszdióval, hívogatóan intett felém, akkor jöttem rá, de hiszen ismerem, ez Pomare, a szomszédom, de én megráztam a fejem, mire a Titi névre hallgató, karcsú, szép asszony elvette a kókuszdiót és ringatózva (egészen egyszerűen nem tudtam betelni a tahiti nők éneklő lépteivel, gazella-mozgásával) indult felém, szó nélkül adta át, rejtelmesen mosolygott és megkérdezte: “…merre ment Noah?”
Vállat vontam, “nem tudom” – motyogtam, megköszönve a kókuszdiót amelyet gondosan meg is lékeltem és szürcsölhettem az ízletes nedűt.
“Én a maga helyében nem volnék ilyen nyugodt – jegyezte meg, legyintve fordult el és indult vissza a férfihez. A válla fölött még visszaszólt. – Veszélyben van, végveszélyben, jobban is vigyázhatna rá, ha tényleg ennyire szereti…”
 Magam elé húzva noteszemet, tovább írtam. Egyszerűen nem tudtam leállni.

Bolond voltam!…

Bolond voltam, mert halálra vágytam,
tengerek mélyén hajóroncsokat
fosztogatva, kéj, kín, kábulat
forgatott. Egyre Lídiát láttam,
amint a hajó fedélzetéről
meredten bámul, megjelenek-e,
vagy foglyul ejt a sorsom végzete,
s végleg eltűnök az életéből?
De én, iszákomban aranyrudakkal
emelkedtem ki hazug habokból.
Türelmetlen várt, tűnő ámulattal,
mint ki halálból visszatérőt csókol
    fonta rám magát, sírt és nevetett,
    s az égből néztek csalárd istenek.

Kitört a ceruzám hegye, annyira megnyomtam az “istenek” szót. Felálltam, odamentem a kivágott kókuszpálma mellett üldögélő Pomarehoz, az asszony ismét eltűnt valamerre, valószínű beszállott a csónakjába és elevezett a háborgó tengeren. Nem voltam figyelmes, írás közben soha nem vagyok képes másra figyelni. Köhintettem és a nyitott szemmel alvó férfitől, akit valami mély, embertelen, esztelen fáradtság nyűgözhetett le, elkértem görbe kését, hogy meghegyezhessem a ceruzámat.
“Ír?” – kérdezte közömbösen, mint akit tulajdonképpen nem is érdekel a válasz s félig nyitott szemmel nézett rám, előzékenyen nyújtva át kését, amellyel bizonyára már sok vadállatot s sok ellenségét is megölhette.
“Igen. Írok” – válaszoltam s ügyetlenül kezdettem el hegyezni a ceruzát, elvágva az ujjam.
    “És miket ír?” – kérdezte, kivéve a kezemből a kést s a ceruzát, előzékenyen ő maga hegyezte meg.
 “Verseket” – válaszoltam türelmesen, véres ujjamat szopogatva.
 “Mint a mi dalaink, olyanokat?”
 Bólintottam
 “Írni veszélyes!” – mondotta mély meggyőződéssel.
 “Miért?” – kérdeztem döbbenten s rájöttem még mindig nem értem ezeket az embereket, noha szomszédom nem volt akárki, gyerekkorában a szerzetesek közé került, akik sok mindenre megtanították, többek között franciául is, s azt akarták maradjon örökre ott velük, de ő, noha mélyen vallásos volt, húsz évesen úgy döntött mégsem lesz pap, kilépett a missziótól és megnősült…Azóta itt él a tengerparton, halászik, vadászik, szereti a gyönyörű asszonyát és láthatólag elégedett a sorsával, ellentétben velem, aki állandóan másra vágyok, elégedetlen vagyok azzal, ami éppen van…
 “Mert amit ír, bármikor meg is elevenedhet. Amit leírnak valósággá változik – tette hozzá mély meggyőződéssel. – Hallom A hold arcáról is ír és a bálvány szellemei egyre nyughatatlanabbak…” – Elhallgatott, bizalmatlanul nézett rám és láthatólag akart még valamit mondani, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen bele...nyugtalanul nézett körül, mintha máris körülöttünk ólálkodtak volna a bálvány szellemei, a rémálmaimban kísértő régi öregek.
“Kitől hallotta?”
    “Beszélik – vont vállat. – És tudja a szél is erősödik és azok a füttyögő, borzalmas hangok is…”
    Ekkor kiáltást hallottunk, az asszony kiabált a távolban ismét megjelenő csónakból, a Pomare felállott, átnyújtotta a tűhegyesre hegyezett ceruzámat, s még egy kókuszdiót, mogorván kért elnézést, hogy sürgős dolga van, de alkalomadtán, természetesen ha ráérek és nem zavar, bővebben is beszélne ezekről a nyughatatlankodó szellemekről és A hold arcáról, különben is hallotta hamarosan vendégeim érkeznek, akiket bizonyára érdekelnek a tahiti mítoszok, s a bálvánnyal és a kísértetiesen füttyögő széllel összefüggő legendák, melyeket ő jól ismer, hiszen nagyapja volt a törzs varázslója, a mostani, már szintén öreg varázsló elődje ...
Kezet ráztunk és fáradtan indult a tenger felé.
“Ha sikerül halat fognunk, majd felkeresem és viszek” – mondotta még és beugorva a tengerbe, úszva közelítette meg a csónakot, amelyben a gyönyörű Titi, bizonyára már türelmetlenül várta.
Képtelen voltam megemészteni a hallottakat, sokáig néztem utánuk, aztán elhessegetve az aggodalmaimat, amelyet szavai idéztek elő, visszamenve régi helyemre, újra írni kezdettem, talán, hogy darab időre legalább megfeledkezzek a nyugtalanító fejleményekről. Néhány napja levelet kaptam Jorge Luis Borgestől, akit szintén hívtam, Tahitibe s bejelentette, hogy errefelé is vannak elsüllyedt spanyol, holland, portugál és angol gályák, érdemes lesz tehát megint próbálkozzunk, ezért hamarosan megérkezik, különben is hevesen érdekli a sziget, Gauguin élő emléke, festményei, Wawiri legendája, a bennszülöttek mítoszai, spanyolra szeretné fordítani a polinéziai népköltészet remekműveit, a szigetvilág története is izgatja, s mit tagadná a gyönyörű és legalábbis Gauguin szerint odaadó lányok, a szerelem polinéziai istennői is, de legfőképpen testvéreim, a heteronimák érdeklik, akikkel szívesen cserélne eszmét, s nyilván én is érdeklem, akit, lehet, hogy túlzásnak hat amit állít, de barátjának, közeli barátjának érez…S korántsem csak azért mert az én jóvoltomból tett szert mesés vagyonra…
Arra a kérdésemre, hogy mit csinálnak alattvalói, az argentin szárnyasok, vidáman írta, hogy nevükben is köszöni érdeklődésemet, jól vannak és egy fekete kakast is hoz majd magával, amellyel jósolni szokott – padlóra rajzolva a latin ábécé betűit, minden rekeszbe egy-egy búzamagot rejtve el, indítja meg kukorékoló jósát, aki csipegeti a szemeket s így a búzamag nélkül maradt betűk nyugtalanító szavakká és természetesen jóslatokká állanak össze, időnként, tudnom kell, megdöbbentő jóslatokká, már a rómaiak is alkalmazták a jóslás eme formáját, nem egy ókori nép különben is szent állatnak tartotta a kakast, Merkur és a túlvilág küldöttének. Mások szerint az ördög is kakas lábakon jár, de ha érdekelnek engem a kakassal összefüggő legendáriumok szívesen megismertet velük, ha végre megérkezik, már unja Argentínát, melegségre, fényre, nyugalomra, barátságra vágyik s tudnom kell meglepetésként hozza magával a rejtélyes Pnakotikus kéziratok-at is, hogy a Nekronomikon mellett még legyen amivel töltenünk az időt, s kikölcsönözte a könyvtárból, könnyen tehette, ő az igazgató, d’Erlette gróf Cultes de Goules című alapművét, és Eibon könyvének döbbenetes töredékeit, melyeket ő maga másolt le saját kezével a Miskatonic egyetem könyvtárában, ahol az egyetlen fennmaradt példány részletei találhatók…De hozza a boszorkánysággal foglalkozó könyvritkaságokat is, a Malleus Maleficarum-ot s a Sinistrai Daemonialitas-t, és Olaus Magnus hírhedett, cím nélküli töredékes művét, amely puha fekete bőrbe volt kötve, mely bőrről sokan állították, hogy emberi bőr… És hoz egyéb alkímiai, asztrológiai könyveket is: Hermész Triszmegisztosz Tabula smaragdínáját és más töredékeit, Geber művét, A könyörület könyvét,  a kabbalista Zohar és a nagy hírű Albertus Magnus hírhedett, ezoterikus írásait, Raymond Lully, Roger Bacon, Fludd lönyveit és Trithemius a ritkaságnak számító varázskönyvét, az Antipalus maleficarum- ot és Agrippa von Nettesheim De Occulta Philosophia című nagy hírű munkáját, s természetesen Paracelsus műveit. Hogy unatkozni nem fogunk az egészen bizonyos.

És Borges is írt…

És Borges is írt Argentínából,
kitalálta a hallhatatlan embert,
római katonát, kétezer éve él,
unalmában bomlaszt minden rendszert.
Kedves Ricardo, az ötlet a tied,
és a rejtélyes heteronimáké!
Sokat idézem sorsod. szellemed
!
A te sorsod az, vagy a Pessoáé?
Én azt hiszem mégiscsak a tiéd.
Életed éled, hát mégis kiét
élhetnéd? És Lídia is szeret.
Kérdezhetnéd, hogy ki is vagyok én:
hisz bolyong bennünk sok idegen én,
s nem uralkodik rajtuk a képzelet.”

 2

inverz

S nem uralkodik rajtuk a képzelet,
hisz bolyong bennünk sok idegen én,
kérdezhetnéd, hogy ki vagyok én?
De nem kérdezed, hisz Lídia szeret
.
Életed éled, hát mégis kiét
élhetnéd? Tiéd vagy a Pessoáé?
Én azt hiszem, hogy mégiscsak tiéd,
akárcsak a heteronimáké.
Sokat idézem sorsod, szellemed,
kedves Ricardo! Jó az ötleted,
kitaláltam a hallhatatlan embert!
Római harcos, kétezer éve él,
már semmiben nem, hisz nem is remél,
unalmában bomlaszt minden rendszert
.”

Hajókürt hangját hallva pillantottam fel, a távolban egy hajó közeledett, felugrottam és szinte futva indultam a kikötő felé, tudtam van időm, hiszen a hajó bizonyára lelassít a korallzátonyok között, a Vénusz-fok felé veszi az irányt, és amíg besiklik a papeetei szorosba, horgonyt vetve a kikötőbe, nyugodalmasan odaérkezhetek én is.
Türelmetlenül rohantam mégis, reméltem Lídia érkezik Crossal, de az is lehet Álvaro de Campos jön meg…Testvérem mindig, mindenkor szeretett elsőnek érkezni, valóságos sportot űzött abból, hogy mindig ő legyen az első, diákkorában atletizált, sorra nyerte a futóversenyeket, aztán írni kezdett s egy jeligés verspályázaton is nyert, rendszeresen lóversenyezett, jövedelme tetemes része is nyereményeiből származott, de versenyszerűen biliárdozott, golfozott s elképesztően magas összegekben rulettezett is, a nagy kaszinókban már rettegtek tőle a krupiék és pókerezett is, mondanom sem kell a kártyaszerencse sem pártolt el tőle, a sakk és a bridzs is érdekelte, tagja lett a luzitán bridzs válogatottnak, megnyerte az országos sakkbajnokságot, de időnként a lisszaboni parkban is leült a hivatásosak, a pénzért sakkozók közé és rendszeresen nyert.
Már a sakkozók között is félelmetes híre volt s a vagányok sem tudták megfélemlíteni, természetesen itt is működött a maffia, a jobb sakkozóknak megvoltak a verőlegényei, mert Campos kiválóan bokszolt és értett az ázsiai küzdősportokhoz is, a judohoz és a karatéhoz.
A szerencse fia volt, ahogy nevetve mondogatta, nyerő típus, csak a szerelemben nem volt, legalábbis eddig szerencséje, élete nagy szerelmét, Ophéliát, maga Pessoa csábította el tőle, amit Campos soha nem bocsátott meg teremtőnknek, noha viszonyuk ezután sem változott, Fernando kedvence mindig is Álvaro maradt, elbűvölte testvérem férfias bája, őszintesége, nyílt és egyenes jelleme, megnyerő modora.
S azt hiszem Ophelia, noha remélte, hogy az agglegény Pessoa végül mégiscsak elveszi feleségül, Álvarohoz sem lett hűtlen, aki nyíltan bevallotta a lánynak, hogy szerelmes ugyan bele, bármikor meg is halna érte, de nem nősül, életfelfogásával összeegyeztethetetlen a családalapítás, mint ahogy Fernando is a végén avval utasította el a bájos Opheliát, hogy elképzelni sem tudja, hogyan írhatna verseket, a szárnyas pelenkák között, ha feleségül venné és isten kegyelméből fiú- vagy lánygyermekkel ajándékozná meg…
Hát így került a balszerencsés Ophélia, két szék közül a pad alá…
De legalább elmondhatta, hogy Luzitánia két legnevesebb költőjének volt a kedvese, mert a harmadik a felejthetetlen Mário de Sá–Carneiro akkorra már halott volt…
Borges levele meglepett s az a javaslata is – hogy én erre miért is nem gondoltam eddig, nem is értem? –, hogy magát a nagy Lovecraftot, a Nekronomikon szakértőjét is hívjuk meg Tahitibe, hiszen ha valaki, akkor ő igazán mindent tud Cthulhuról és a többiekről és nagy segítségünkre lehet.
A kikötőben leültem egy padra, a hajó még nem futott be, előszedtem a noteszem és szélsebesen írni kezdtem:
 
Levél Lovecraft mesternek

Kedves Lovecraft, ismeretlenül
írok, Pessoát bizonnyal ismeri,
leveleztek is, tudtommal barátok,
ezért hát mégsem vagyok teljesen
idegen, noha kérésem bizarr,
és minden bizonnyal meg is lepi.
Arra szeretném kérni ugyanis,
az első hajóval utazzon ide,
Tahitibe, a rejtelmes szigetre.
Borges ötlete volt, de nekem is,
eszembe juthatott volna, hiszen
vitán felül ön a Nekronomikon
szakértője és nő, nő a veszély,
percről percre, napról napra nő!
A kapu előtt türelmetlenül
ott várakoznak már az öregek,
kikről ön szinte már mindent megírt.
 
Van egy bálvány itt, a dzsungel mélyén,

a hold arca a neve. Iszonyú,
teljesen földbe süppedt, szörnyű fej,
csak szemei élnek. Tekintetét
elviselni nem tudja élő ember,
mert álomkórsággal bünteti,
s az őrületbe segíti át őket.
Nem vagyok régész. A bálvány korát
felbecsülni se tudom, de a Szfinx
idejében keletkezhetett,
s azóta vár, s csak mi tudjuk mire!
Mert a hold arca egy féregjárat,
ott toporog Cthulhu s a többiek,
várják hogy végre visszatérhessenek
és átvegyék a földön a hatalmat.

Hát ezért kérem nyomatékkal, Mester,
ha teheti, az első hajóval,
jöjjön ide, a költségeit én
természetesen megtérítem és
nem mellékesen, a fényes sziget
is gyönyörű. És csodaszépek
a lányok. Szebbek, mint Gauguin képein.
Nem véletlenül bűvölték el őt.
Itt lesz Pessoa, Borges, Sá–Carneiro,
a másvilágról, Crowley is, a mágus,
itt leszünk mi, a heteronimák.
Fernandó költő-teremtményei.
Megidézzük a nagy John Deet is,
a holtak könyve angol fordítóját.
Üljön hajóra, Mester, és siessen!
A szentségtelen tudás szörnyű őre,
Yog-Sothoth már itt toporog
Türelmetlenül, az alkalomra vár,
hogy átjöhessen. Nincsen sok időnk.

Itt tartottam körülbelül, amikor a kikötőben megjelent a hajó.
Kitéptem a noteszlapot, borítékba tettem és bevittem a postahivatalba.
“Az első hajóval elmegy ” – nyugtatott meg a hivatalnok, aki már ismert hiszen mióta itt vagyok már rengeteg levelet küldöttem a világ minden részébe, Lídiának, Pessoának, Borgesnek, Mário de Sá-Carneironak és a heteronimáknak…
 Akkor gondoltam arra, hogy ez talán mégis túl késő lesz s táviratként adattam fel a verset. “Drága lesz” – figyelmeztetett a hivatalnok, de legyintettem, “a pénz nem számít!” s az öregedő férfi döbbenten pötyögtette a telegráf készüléken a verses levelet, időnként fürkészve tekintve rám. Ami után végzett és újra, kíváncsisággal vegyes félelemmel meredt rám, búsás borravalóval jutalmaztam fáradozását.
“Így – emelte rám rémült tekintetét –, Lovecraft mester talán még a mai napon megkaphatja a táviratot. Ne aggódjon, mister Reis!”
Amikor kiléptem a postahivatalból, s a kikötő felé pillantottam, megláttam a taton egy különös, középmagas emberkét. Papos, fekete ruhában volt, széles karimájú fekete kalapban és távcsővel nézett felém.
Azonnal ráismertem: Bernardo Soares volt, A kétségek könyve írója. Azt azért álmomban sem hittem volna, hogy ő érkezik elsőnek.
Leeresztették a lépcsőket és az író megindult felém, háta mögött a szolgák cipelték, az erőfeszítéstől eltorzult arccal, hatalmas hajóládáját. Bőröndjét, amelyben kéziratai lehettek, magánál tartotta, nem adta ki a kezéből…
S ekkor a fedélzeten feltűnt Álvaro de Campos is, tehát együtt utaztak, és engem meglátva indián csatakiáltást hallatva emelte magasba a karjait, amint találkozásainkkor mindig.
Megkezdődött, gondoltam kábán, vajon jött még valaki velünk, vagy tényleg ők ketten érkeztek elsőnek?
Nem is sejtettem, hogy ismerik egymást, mindenesetre ez kissé megzavart. Még az is lehet, hogy titokban jó barátok, gondoltam kábultan, némi tagadhatatlan irigységgel, hiszen Álvaro ajánlotta Pessoa figyelmébe a kétbalkezes segédkönyvelőt, akinek élete homályos és huzatos irodákban telt el, repedt üvegfallal elválasztott cellájában körmölt fáradhatatlanul, tűrve valószínűleg fennhéjázó és ostoba főnökei basáskodásait. Aztán elment a szellőzetlen, égett olaj- vagy halszagot árasztó étkezdébe, étvágytalanul evett valamit, talán egy sarki kocsmában megivott egy kisfröccsöt vagy egy üveg sört, aztán sétált a sötét utcákon, kerülgetve a részegeket és az egymáshoz tapadó szerelmespárokat, két hetenként pedig elment egy kuplerájba, de a fizetett nőkben sem lelhetett sok örömet, végül hazament albérleti lakásába és a lámpafényben fáradhatatlanul írta fehér ívpapírokra (melyeket meg sem számozott szórakozottságában, ezért azután teljesen összekeveredtek s már ő maga sem tudott eligazodni bennük!) A kétségek könyvét, miközben a fényben árnyékok mozogtak mögötte a falon és künn a kertben nyávogtak a társukat kereső, megveszekedett macskák, néha dühösen vonított fel egy-egy kutya és a vérvörös telihold úgy úszott az égen, mint egy lángoló lampion…

2. A haciendán

Bernardo Soares kalapját lengetve indult felém, mögötte ott jött Álvaro is, valakit támogatva, a csont-sovány alakban csak későre ismertem fel – romlott volna a látásom itt, a fény szigetén? – kritikusunkat, nemzedékünk büszkeségét, a vakító elméjű, hihetetlenül művelt és tájékozott, de fölöttébb szerencsétlen sorsú António Morát, akit láthatólag nagyon megviseltek az egészségházban eltöltött sanyarú évek, s pillanatnyilag fogalmam sem volt arról, hogy hogyan sikerült Álvaronak kiszöktetnie onnan? Az ő érkezésére, éppen balszerencsés életkörülményei miatt, nem is nagyon számítottam. De hogy sikerült kihozni a bolondok házából, az őrültek közül, ahol barátom élete legszerencsétlenebb éveit töltötte?…
A kérdésekre pillanatnyilag nem tudtam meggyőzően válaszolni s ez heveny, érthetetlen, talán féltékenységgel keveredő nyugtalansággal töltött el, s kitolva a találkozás idejét, amennyire csak lehetett – mi, heteronimák tetszés szerint gyorsíthatjuk avagy lassíthatjuk az időt, ha azt akarjuk repüljön repül, ha pedig félünk valami szokatlan eseménytől lelassul, s már szinte csak vánszorog…
Persze számításba kellett vennem, hogy jelenleg három akarat áll szemben eggyel, az enyémmel, mégis rám tört az írásgörcs és megkísértettem a lehetetlent, ezúttal elő sem szedve noteszem, ne keltsek mindenáron feltűnést, fejben írtam verset az engem kínzó, nyugtalanító kételyekről.
Amelyek, beszámítva az öregek miatt érzett aggodalmamat, szorongásomat sőt mit tagadjam kimondhatatlan rettegésemet, már-már azzal fenyegettek, hogy még imádott Lídiám megérkezése előtt – mert, hogy jönni fog, abban egy pillanatig sem kételkedtem! – összeroppanok, s Lovecraft vagy Borges megérkezéséig vezető nélkül marad kis társaságunk, nem lesz aki levezényelje a ránk váró feladatokat, irányítva az eseményeket, Pessoában – mindég is szeszélyes, zavart, óvatos, félénk alak volt, már-már beteges döntésképtelenséggel keveredő nárcisztikus hajlam jellemezte –, egy pillanatig sem bíztam, s a különben vezetőnek termett testvérem, Álvaro de Campos már csak azért sem vehette volna át az irányítást, mert – gondoltam én ostobán! –, nem volt tisztában az eseményekkel. Noha ő és ez hamar kiderült, már azelőtt utánanézett ennek-annak s a hajón, kihasználva Mora páratlan tájékozottságát, már-már megszállott közlésvágyát, mindent megtudott az öregekről és a körülöttük kavargó káoszról, hiszen a sors kifogyhatatlan kegyelméből Morát is hosszú esztendők óta izgatta a földön élő emberszabású és másmilyen élőlények története, épp a Pessoának élénken előadott felismerései vezették szigorú teremtőnket azon döntéséhez, hogy valamit tenni kell, hiszen Mora csodálatos elméje megbomlott és sürgős ápolásra szorul. Ezért utaltatta tehát be a borzongató, pokol szája nevet viselő hely mellett álló őrültek házába…
Az idő tényleg lelassult, testvéreim szinte lebegve közeledtek, mialatt én fejben gondoltam ki a verset, Lídiának (ezzel szerettem volna fogadni, amikor megérkezik, hiszen egy közös élményünket igyekeztem verssé formálni):

 A kiskutya

Lídiának

Emlékszel Velencében, az Il Bucentoro
Útra kelése című festmény előtt merengtünk.
Megállott az idő. Egy kiskutyára leltünk
a kép előterében. Az Il Bucentoro
megremegett. Felhördült a parton a tömeg:
kisasszonyok, katonák, diákok, utcalányok,
kereskedők, koldusok, tolvajok, nemesek,
mind az Il Bucentoro indulását várók.
De kié lehetett az az árván kószáló,
kénsárga színű, reszkető, éhes, szomjas.
felvinnyogó, morgó, vonító, mórikáló
maga alá vizelő, reménytelenül borzas
kiskutya? S mért rajzolta olyan szeretettel,
a mindenre figyelő, pepecselő festő,
kéjesen bíbelődve tűnő részletekkel?
És hogy hívták, Lídia? Ki volt a teremtő?
“Vegyük örökbe! Vásároljuk meg!” – sírtál.
De hát hogyan? Nem vehetjük le a falról?”
Míg a kép ára után érdeklődtem, írtál
bankodnak, s akkor még nem beszéltünk az égről,
kéken derengett, lágyan világított a nap,
és megtudhattuk, a festménynek nincsen ára!
Nem eladó. Velence büszkesége. Másnap
eltűnt a kép és nem leltünk a kiskutyára.
Azóta csak emlékeinkben vonít.
Rohangál, morog, egy széket felborít. /3/

Itt tartottam körülbelül, amikor a vendégeim mozgása érzékelhetően felgyorsult.
“Van itt taxi? – kérdezte a praktikus Álvaro és megölelt, éreztem arcszeszének különös, ismert illatát és megremegtem.
“Messzire laksz innen? – ölelt meg Mora is, ügyetlenül szorítva arcomhoz borostás arcát s hirtelen csapott meg a kórházszag, amit még a több hetes hajóút szelei sem bírtak kiűzni belőle, pórusaiba ivódhatott az egészségházban töltött iszonyatos esztendők alatt. – Tudod, én gyenge vagyok még, képtelen lennék hosszabb sétákat tenni. Noha, megerősödésem függvényében tervezem!”
Soares levett kalapjával a kezében állott meg előttem és figyelmesen nézett rám. – “Hát maga az, a levelei és a versei alapján másnak képzeltem…”
Zavartan elhallgatott, köhintett s így egyelőre nem tudtam meg, mégis milyennek képzelt engem ez a balszerencsés segédkönyvelő, akinek az utazás és Tahiti szigete, amelyet még meg sem nézett “rendesen”, hiszen engem bámult, maga lehetett a megvalósult álom, a szabadság igézete, az új élet helyszíne…
“Taxi? – nevettem. – Van csakhogy az én haciendámra nem visznek el, majd megtudjátok miért. Kétkerekű szekereket rendeltem, ott várakoznak!” – intettem fejemmel a kocsma bejárata felé.
A szekeresek félreértve intésemet egyszerre indultak meg felénk, kiragadva vendégeim csomagjait a vonakodó hordárok kezéből.
Veszekedés kezdődhetett volna, de a praktikus Álvaro, átlátva a helyzetet, azonnal intézkedett, busásan kifizetve a hordárokat, s megindultunk négyen, egymás mellett, a csomagjainkat cipelő félmeztelen maorik után.
Órámra néztem, fél kilenc volt de már alig lehetett elviselni meleget.
A nap tombolt.
Arra gondoltam, hogy az év ezen szakában a föld nagy részen hó van, hideg és kellemetlen szelek fújnak, aztán a többiek felől érdeklődtem. Álvaro elárulta, hogy Lídia, a minden körültekintően és precízen megszervező Cross és barátunk, Search társaságában holnap érkezik egy holland hajóval, s ha minden igaz a rejtélyes Vicente Guedes is a társaságukban lesz, akit még ő sem ismer személyesen. Meglátogatta viszont kísértetek és egerek járta, düledező kastélyában Tejve báróját, ezt a különc úriembert és sztoikus filozófust, aki minden bizonnyal szintén hamarosan megérkezik, a Nekronomikon és az általam egyáltalán nem említett Pnakotikus kéziratok, s más démonikus őslegendák kiváló ismerője, érdekli a dolog, téged is meg akar ismerni, a többieket is, örül annak, hogy a tervek szerint itt lesz Borges, akinek időről szóló elmélkedéseit egyebekben részleteiben vitatja és Lovecraft, akinek ragyogóan megírt, szellemes és mélakóros történetei borzongással töltik el. Ami pedig Fernandót és Máriót illeti, őket az első tanácskozás alkalmával megidézzük és megpróbáljuk átcsábítani darab időre a másvilágról Aleister Crowleyt, a Pokol szájánál rejtélyes módon eltűnő mágust is, hátha tud valamit erről a fenyegetésről is, ő, aki állandó kapcsolatban állott túlvilági hatalmakkal…
 Sőt, erről a több, mint különös, de egyszerre bizarr és fenyegető kapcsolatról ő maga is vallott, legemlékezetesebben egy versébe n, amelyet maga Fernando fordított portugálra:

Komor köpenyét rám teríti a Sötétség,
Eltakar világot s tündérálmokat.
Ha nem látnám őt, talán félnék.
Egyedül, de Ő nem hívogat.
A fülembe súg. Hogy értsem én is
A mélységes mély titkokat:
Hallgass balga gyermek
Csitt most, jöjj velem!
Istenekként szállunk majd
A bársonypuha égen.” /4!


Elhelyezkedtünk a szekereken, én Álvaroval, Soares Morával utazott.
Különös látvány lehettünk, én szinte mezítelenül, ágyékkötőben, ami igen praktikus viselet errefelé, Álvaro fehér ruhában s trópusi sisakban, Mora, kifakult csíkos kórházi köpenyében, Soares pedig fekete ruhában, mintha temetésre jött volna, térdén tartva széles karimájú fekete kalapját, féltőn szorítva magához rejtélyes bőröndjét…
Sokan utánunk is fordultak, megbámultak, de hamar elhagytuk Papeete - t, az európaiak által lakott központot, buja, egyhangú vidéken utaztunk tovább, jobbra tőlünk ott harsogott a tenger, vijjogva kerengőztek a kék ég alatt az éhes sirályok, le-lecsapva a homokra, rákok kagylók után kutatva, távolabb a különös fényben játszó korallzátonyok világítottak, a fel-feltámadó szélben föl-föl tarajló haragos hullámok hevesen csapódtak a különös őslényeket formázó sziklákhoz.
Álvaro elhallgatott, érdeklődve nézelődött, láthatólag lenyűgözte a látvány, akárcsak Soarest, csupán Mora ült közönyösen, mellére horgadt fejjel, őt a legkevésbé sem érdekelte a vidék, arra gondolhatott, ha végleg itt marad, nézheti eleget…
Mert, mint később megtudtam mindannyiuknak tetszett a kommuna ötlete, csak az anyagiak miatt aggódtak, nem is sejtették, hogy milyen könnyen tehetünk szert aranyra, csupán egy kis jachtot kell vásárolnunk, hiszen errefelé is rengeteg az elsüllyedt hajó és Borges hozza a listát, csupán a helyüket kell megtalálnunk!
Mora – de a többiek sem sejtették, hogy én időközben milliomossá váltam, mindenesetre a beteg esztéta lehunyta a szemét, lehet el is aludt. Imádkoztam, legyen könnyű az álma, ne kísértse Cthulhu mostanság aktivizálódó szelleme, s az Azatoth csontfurulyájának tébolyító hangjára őrült táncukat járó démonok se jelenjenek meg előtte…
“Messzire laksz? – érdeklődött Álvaro. – De jó is, hogy elhagyjuk a civilizációt, vadságra, természetességre vágyom.”
“Az ott a házam” – mutattam.
Nagy tizenöt szobás, két emeletes fehér épület volt, ehhez társult még a kerek toronyszoba, ahol csillagvizsgáló távcsövem szereltem fel, de írni is sokat írtam ott. Egy holland kereskedőtől vásároltam, aki felesége halála után úgy döntött elhagyja a szigetet és hazamegy meghalni Rotterdamba…Rendkívül praktikus volt a ház beosztása: a földszinten volt a nagy hall, hátul a konyhával, két oldalán két hatalmas szoba, a jobboldalit könyvtárnak, a baloldalit társalgónak rendeztem be. Mindkét emeleten hat hat szoba volt, és két két fürdőszoba…Kiszámítottam, ha mindenki megjön – Álvaro, Soares és Mora mellett számíthattam Borgesre, Tejve bárójára, Crossra, Search-re, Vicente Guedesre, esetleg Lovecraftra, de így is marad két üres szoba. Nem aggódtam. Még a szellemek, Fernando, Mario és Aleister Crowley is beköltözhetnek, ha átmenetileg is egy-egy szobába…
A ház jobb oldalán, jó húsz-huszonöt méterre dübörgött a nyughatatlan óceán, izgalmas látvány lesz nekik majd a teraszon, whiskyvel a kezükben, míg a másik oldalon, a ház háta mögött ott zúg és sustorog az őserdő, hátrább hatalmas hegység emelkedik, amelyet megmászunk majd, s bal oldalán, ahol az erdő kezdődik, az egész szigetet titokzatos módon átszelő szakadék tátong, sötéten ásító, borzalmas gondolatokat ébresztő mélységét rejtik, valamennyire, a szélben remegő mangófák.
“Itt lesz a kommuna? – érdeklődött Álvaro. – Szívesen maradok én is itt, életünk végéig, elegem van a civilizációból, Európából. Háború lesz Ricardo kedves, az őrült Hitlert meg nem állíthatja senki…”
“Lenn a parton – magyaráztam –,az emberfej alakú szikla mögött, van egy kis kunyhó is, időnként ott húzom meg magam és írok, egyre  írok…De ilyesfajta kunyhókat mindenkinek építhetünk, itt mérföldekre végig az enyém az egész terület. S tervezem, hogy veszünk egy jachtot, hogy hajókirándulásokat tehessünk, egy bárkám már van, most rendeltem meg egy motorcsónakot és egy aeroplánt…”
“Örököltél? – meredt rám. – Fernando szegény volt, mint a templom egere…”
“Hajóroncsokat fosztogattam – nevettem, elképedt arcába bámulva. – A jacht is azért kell. Ezentúl együtt fosztogatjuk a régen elsüllyedt, aranyat szállító hajókat…”
“Te viccelsz!” – jött izgalomba.
“A Borges ötlete volt. Azt mondta, ha én nem vagyok olyan ember, mint mások, akkor a természet törvényei sem érvényesek rám s korlátlan ideig bírom a víz alatt. Most már érted?!”
“Elképesztő – dadogott. – Hogy én erre nem jöttem rá…”
“Borges felderítette a Buenos Airesi könyvtárban azokat a fontosabb pénz- és aranyszállító hajókat, amelyek az elmúlt évszázadokban elsüllyedtek, béreltünk egy kis hajót, felkutattunk és kifosztottunk öt, évszázadok óta az óceán fenekén rejtőzködő roncsot. Milliomosok lettünk. De ha jachtot vásárolunk, újabb roncsokat kutathatunk fel, vagyonunk gyakorlatilag kifogyhatatlannak látszik…” Nevettem.
“Vahinéd van:” – érdeklődött ő is mosolyogva.
“Igen –vörösödtem el. – Van, majd megismered. Gyönyörű és odaadó…”
“És Lídiának, hogy fogod ezt majd megmagyarázni…”
“Hát ez az – néztem a szemébe. – Azt szeretném, ha átadhatnám neked…”
Álvaro füttyentett. – “És neki már szóltál?”
Nem volt időm válaszolni, mert a szekerek behajtottak a kapun és megálltak, vendégeim érdeklődve járkáltak, nézelődtek a buzgó kocsisok a teraszra hordták a csomagokat, kifizettem őket s mély hajlongások közben távoztak, az egyik még súgva megjegyezte:”… történik valami doktor úr, nyughatatlanok a szellemek, a hold arca körül újra borzalmas események történnek!…”
De nem részletezte, felült szekerére, kis lovai közé csapott s társa után hajtott, én pedig siettem vendégeim után.
A teraszon meg volt terítve az asztal, mégiscsak jó nevelést kapott Noah az apácáknál. A whiskys üveg és a talpas poharak világítottak a sugárzó fényben. Az asztal közepén, fehér vázában egyetlen szál karmazsinvörös virág is volt, az a fajta, amelyiket Noah szokott a hajába tűzni, de babonából nem akarta nekem elárulni a nevét.
És ott állt az ajtóban maga Noah is, fehér ruhában, amit tőlem kapott ajándékba és mosolyogva bólintott a vendégek felé.
Töltöttem, felemeltük a poharakat, koccintottunk és ittunk.
“Lídia el lesz ragadtatva! – súgta Álvaro. – A lány valóban gyönyörű. De vajon benne lesz a cserében?”
Vállat vontam. – “Ezt majd talán tőle kérdezzük meg.”
“És, hogy gondolod – suttogott tovább Álvaro, mint egy összeesküvő, kortyolgatva whiskyjéből. – Titokban azért még…”
“Ugyan – vigyorogtam, noha üvölteni szerettem volna a tehetetlenségtől és arcomról tépni a bőrt, mint a vadak. – Lídia kikaparná a szemem, tudod, hogy milyen őrülten szeret és milyen féltékeny…”
“Maga az? – jött oda hozzánk Noah, mint ha megérezte volna, hogy róla beszélünk és az ő sorsáról döntünk. – Ricardo sokat beszélt magáról s persze magukról is, a testvéreiről – fordult a tengert hipnotizáltan bámuló Mora és a teraszon, pohárral a kezében ide-oda sétálgató Bernardo Soares felé. – Jó, hogy megjöttek, már nagyon egyedül érezte magát.”
“Menjünk le a partra – javasoltam. – Van egy kis kunyhóm is, aki a tenger közelében lenne szívesebben, akár ott is aludhat. Van egy függőágy…És természetesen asztal is, papír, írószerek, lámpa…”
Egymás nyomába lépve sétáltunk a tenger felé, Álvaro megfordult, nézte a komor hegyet, a smaragdzöld erdőt s a mangófák takarta szakadékot. – És az ördögi bálvány, az a hold arca merre van?”
“Messzire. Egy óra járásnyira innen egy vízesés előtt – magyaráztam. – De ma valahogy nem szívesen vinnélek oda benneteket.”
“Tejve bárójának is ez volt a véleménye, amíg Lovecraft, Borges meg ő nem érkeznek meg, ne menjünk oda. Veszélyes lehet. Meglátjuk mit mond Fernando és Mário? Crowleyt vajon sikerül átcsábítanunk?”
“Aligha – komorodott el António Mora és aggodalmasan nézett szét maga körül, mintha keresett volna valamit. – Ő az ördög szájánál, ezen a förtelmes helyen, örökre eltűnt. Álmomban viszont, be kell vallanom megjelent az éjszaka, s mondani is akart valamit, mintha kifejezetten óvni akart volna valamitől, de a szörnyű szélzúgás elnyomta a szavait. Fütyült, sátánian füttyentgetett a szél!…”
“Én keveset tudok mind erről – emelt fel egy kagylót a homokból Bernardo Soares, s félrehajtott fejjel hosszan elnézegette, láthatóan gyönyörködött benne. – Most a hajón tanulmányoztam Álvaro feljegyzéseit és azzal a feltételezésével végeredményben egyetértek, amit maga, a szerencsétlen sorsú tévelygő, Abdul Alhazred fogalmazott meg. Nem szabad azt hinnünk, figyelmeztetett, hogy az ember a legrégebbi, vagy éppen a legutolsó a föld urai között, vagy hogy a mi életünk az egyetlen lehetséges élet, hogy az általunk ismert anyag állapota az egyetlen lehető állapot…”
“Cross beszerezte a szótárakat!” – jött izgalomba Mora.
“Igen. És Borges is sok értékes kéziratot és feljegyzést hoz. –magyaráztam. – Egy egész listát írtam össze neki s ő is tudja, amit tud s azt is, hogy mi érdekelhet bennünket…”
“Le fogjuk fordítani az eredeti szöveget is – fogadkozott António lelkesen. –Tudnotok kell, hogy zaklatott ifjúkoromban, amikor az új pogányság elméleti alapvetését végeztem el, a Buenos Airesi könyvtárban. magam is forgattam és elolvastam a különös és borzongató, őrületesen izgalmas Pnakotikus kéziratok-at is, a jegyzeteim megvannak…Mindent megőriztem, barátaim, mintha csak tudtam volna, hogy egyszer szükségünk lesz rájuk…És most eljött az idő. Higgyétek el, lesz mit megbeszélni!…Már amikor betegségem megkezdődött, mert tudnotok kell, nem csupán Fernando fantazmagóriája volt ez, vagy esetlen és hiú becsvágya és féltékenysége, én tényleg az ideg összeroppanás határán állottam akkor, amikor töprengeni kezdtem az új pogányságon, s még az esztétikám kidolgozása előtt, történetiségében is végig szerettem volna gondolni az egészet…És ekkor kezdettem kutatásaimba, melyek során Pessoa jóvoltából (még ma sem tudom honnan kerítette elő az utazásaimhoz szükséges pénzt?!) megfordulhattam a Buenos Airesi nagykönyvtárban, a Harvard és a Miskatonic egyetemek könyvtáraiban, kutathattam a mormonok titkos, féltve őrzött levéltárában, természetesen a londoni, a párizsi és madridi könyvtárakban, Bécsben, Firenzében, Velencében, Rómában, Athénban, Alexandriában. Oroszországba sajnos, a közben kitörő háború miatt nem utazhattam el, utána pedig a szovjetek vették át a hatalmat, s Borges sem kapott beutazási engedélyt, noha ifjúkorában bevallottan rokonszenvezett a bolsevikokkal és eszméikkel, amit egy versciklusa is tanúsít…”
“Amit azóta megtagadott” – szólok közbe.
“De attól még a Vörös ritmusok címet viselő versciklus létezik! – fintorog Mora. – Bizonyára én sem kaphattam volna beutazási engedélyt, valamiért gyanúsnak számítottam volna a bolsevik vezérek szemében, de akkor már nem utazhattam. már a cascaisi egészségház vendége voltam…A háború előtt, az utolsó békeévben viszont hónapokig folytathattam tanulmányokat, Pessoa nagylelkűségének köszönhetően, a világhírű Bibliotheca Universitatis Catholicae Lovaniensis-ban, ebben a páratlan kézirat gyűjteménnyel rendelkező könyvtárban, ahol több, mint ezer köteten és fóliánson volt olvasható az ’inkunábulum’. A világ számtalan híres könyvének első kiadványai ebben a könyvtárban voltak találhatóak…De ez még nem minden, ebben a könyvtárban volt akkor még föllelhető, majdnem ezer kézirat is, köztük páratlanul érdekes XII - ik századi útleírások…Hogy miért használom a baljós múlt időt?! Azért, drága barátaim, mert kitört a háború, amely az én nyugodt életemet is feldúlta és megváltoztatta, hiszen nem kutathattam, utazgattam tovább, haza kellett térnem. Már a háború első évében porig égett a város, felgyúlt a könyvtár is, nem kerülhette el a sorsát, és a példátlan értékű kincsek nagy része lángok martalékává lett…De akkor, életem utolsó boldog nyarán, még megvolt minden és itt Leuvenben, ebben a halottnak, legalábbis az egyetemi szünet alatt kihaltnak tűnő városkában, a könyvtárban ülve vagy nagy sétákat téve a Dijle partján döbbentem rá lassan, fokozatosan arra az ijesztő és elmémet fölkavaró tényre, hogy az az öt-hatezer év amelyben a történészek gondolkodnak, (mondjuk európai viszonyok között a bizonyos aranykortól, a hét görög bölcstől, a vakító elméjű Püthagorasztól és a bátorító emlékezetű Hérakleitosztól elkezdődően, aki leszögezte, hogy: mindaz amit ébren látunk halál, mindazt amit alva álom, de azt is, hogy “az ember sorsa a daimon!”) pusztán csak egy röpke pillanat a históriában, s a sumer, az egyiptomi, indiai, arab, perzsa, kínai töredékek – itt látszik milyen mérhetetlen tragédia volt s mekkora űrt hagyott maga után az alexandriai könyvtár leégése és a felmérhetetlen értékű, gondosan összegyűjtött írott anyag elpusztulása – legfeljebb csak meghosszabbítják ezt a történelmi pillanatot, de ma már, csak a rejtélyes szfinx emlékeztet kifürkészhetetlen kő-mosolyával arra, hogy mi lehetett előtte, s a piramisok és a számtalan rom és romváros – Dél Amerikától Egyiptomig, Indiától Perzsiáig – figyelmeztet rá, hogy valami már előttünk, a mi vélt aranykorunk előtt is volt, s akkor még mi lehet a sivatagok homokja, a déli és az északi sark jégpáncélja alatt, az óceánok mélyén, az Amazonász és Afrika ember nem járta dzsungeljeiben, Szibéria ősrengetegében, Peruban, az Andok és a Himalája ember nem járta, titokzatos barlangjaiban vagy a Csendes óceán, Új Guineától északra fekvő, tizenegyezer méter mély Mariana nevű szörnyű árkában, amelyik mai tudásunk szerint a föld legmélyebb pontja...Egyre inkább kikristályosodott bennem ama, első hallásra szentségtörőnek, blaszfemikusnak ható gondolat, hogy a mai ember előtt még éltek élőlények a földön, változatos formákban...Egy ideig hajlottam arra is, hogy elfogadjam Hörbiger, a maga korában sokakat felháborító, forradalminak ható elméletét, aki tízezer éves ciklusokra osztja a világtörténetet, szerinte tízezer év alatt eljut a világ a pusztulásig s utána végtelen körforgást bizonyítva, kezdődik minden elölről. Csakhogy bizonyos romok, amelyek korát több mint tízezer esztendőre becsülik, ellentmondani látszanak a katasztrófaelméletnek, ezek a romok puszta létükkel bizonyítják, mintegy áttörve az időn – de mi is az idő és itt van vitám Borgesszel, a kiváló költővel és elbeszélővel – ,hogy előttünk volt még valami, voltak valakik, változatos fajok és lények és bizonyára utánunk is lesznek még, úgy, ahogy előttünk is voltak. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, testvéreim, hogy mi csak egy vagyunk a lények és fajok végtelen sorából, amelyek az évmilliárdok során, egészen pusztulásáig benépesítik, lakják és használják azt ősi Terrát!…A Nekronomikon balszerencsés szerzője, Abdul Alhazred egyebekben világosan leszögezi: Nem szabad úgy hinni, hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehetséges állapot…A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek. Nem a minékünk ismerős terek lakói ők, hanem e terek között, háborítatlan s a kezdetektől fogva számunkra láthatatlanul létezők. Yog-Sothoth ismeri a kaput. Yog Sothothban egy a múlt, a jelen, a jövő. ő tudja, hol törtek át a Régiek egykoron, s hogy hol törnek majd át megint. /5/
A végső lökést az adta, hogy egyszer a hajón, Amerikából Lisszabonba jövet unalmamban olvasgatni kezdtem néhány színes amerikai magazint, amelyet egy unatkozó úr felejtett a társalgó asztalán s elolvashattam a számomra addig teljesen ismeretlen Lovecraft két írását, Az őrület hegyei és az Árnyék az időn túlról címűeket, s hogy is mondjam, kedves barátaim, hirtelen megvilágosodásom támadt és összeért a kép, de amikor minderről lázasan kezdettem el mesélni Fernandonak, drága teremtőnk megijedt, látva zavart állapotomat és azonnal beutaltatott az egészségházba, ahol, ha nehezen is, ha sanyarú körülmények között is – Fernando közbenjárására nem kobozták el kézirataimat, könyveimet –, tovább folytathattam tudományos kutatásaimat, ott a fehér házban, az ördög szája mellett, őrültek között, számotokra elképzelhetetlen magányban….Csak Álvaro látogatott meg néha, ő szerezte be azokat a könyveket, amelyekre időközben szükségem lett, hiszen én nem hagyhattam el a bolondokházát, s Reis levelei hoztak némi változást, megkönnyebbülést és örömet az életembe és a versei, mert pályafutásotokat, az Álvaroét és a tiedet, kedves Ricardo, nagy érdeklődéssel követtem nyomon, csak későbben hozta be Álvaro, a hűséges barát, Soares úr regényrészleteit egy izgalmas töredéket bizonyos Vicente Guedestől, aztán Search ezoterikus és Cross avantgárd, angol nyelvű költeményeit s legvégül Tejve bárójának, ennek a páratlanul mély elmének és sztoikus gondolkodónak az írásait, de ekkor már nem tudtam rátok összpontosítani, az új pogányság eszméje is halványulni kezdett s elmémet a föld történetének homályos pontjai, a történelem rejtélyei kötötték le!…
 Lovecraft szerint Terránkat, évmilliókkal ezelőtt, egy, magát Dicső Fajnak nevezett, különös kinézetű teremtmények csoportja hódította meg, akik a föld történetében először és utoljára a fejlődés legmagasabb szintjére jutva, megfejtették az idő titkát, elméjük erejével kivetíthették magukat a múltba és a jövőbe, évmilliárdok szakadékain ugorva át, akár kirándulók a patakokon, és minden kortudományában elmélyedhettek, mindent megtanulhattak, amit ismertek és valaha is ismerni fognak a föld váltakozó külsejű élőlényei, s a világmindenség, számukra elérhető csillagainak bolygóit benépesítő teremtmények és hatalmas könyvtárban halmozták fel az univerzum szellemiségeiről szóló, felbecsülhetetlen értékű tudást…
Borges is, ennek mintájára szeretné megalapítani a maga bábeli könyvtárát, amelyben legalább az emberi tudás dokumentumait fölhalmozhatja...Lovecraft pontosan fogalmaz, amikor szűkszavúan megállapítja, hogy ennek a tényleg dicső fajnak a teljesítményeiről szól minden legenda és prófécia, beleértve az emberi mitológiát is, a miénket, mert előttünk számtalan, emberszabású és más alakú értelmes faj élt és utánunk is számtalan nem emberszabású, de értelmes élőlény fog élni…
Azok a vének , akikről Ricardo írt kétségbeesett leveleiben, mozgósítva élő és halott barátait, csak egy részét képezik, a bennünket jelenleg fenyegető veszedelemnek, de be kell vallanom, talán a legnagyobbat!…A csillagfejű, szárnyas öregek, akik évmilliókkal ezelőtt a déli sarkot népesítették be és teremtményeikkel, a lassan önállósuló fejlődő és lázadozni kezdő, rettenetes shoggothokkal – ők voltak a rabszolgáik, telepatikusan irányították őket, velük építtették fel páratlanul hatalmas városaikat –, a Dicső Fajjal is harcban állottak, nem a legnagyobb fenyegetést jelentik. A felmérhetetlen veszélyt egy iszonyú vén faj jelenti, nem véletlenül nevezik őket a Mérhetetlen Véneknek! – hiszen gyakorlatilag hallhatatlanok, s csak a föld végső romlásával pusztulhatnak el!…A Dicső Faj, akinek egyedei öt-hatezer esztendőt éltek, különben harcban állott velük…
Miután hatszáz millió évvel ezelőtt, a mérhetetlenül messzi világegyetemből megérkeztek a földre, ablaktalan házakban laktak, érzékszerveik közül például szokatlan módon hiányzott a látás, de érzékeik számunkra (de a Dicső Faj tudósai számára is!) felfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul, áthatoltak minden konkrét akadályon. A Dicső faj vezetői megijedtek, de aztán felfedezték, hogy a pókszerű vagy alaktalan, időnként láthatatlanná váló, vagy formájukat változtatni képes lények (akiknek jelenlétét és működését szélviharok jelezték, mivel uralták a szeleket!) érzékei ugyan tényleg mindenen áthatolnak, de a Dicső Faj számára fölfoghatatlan, leírhatatlan, mert láthatatlan, sajátságos anyaguk nem, mégiscsak van valamiféle anyagi testük tehát és az elektromos energia bizonyos formái képesek elpusztítani őket. Ezek a sötét vének tudtak repülni is, bár tudomásunk szerint nem voltak szárnyaik, s mivel mentális világuk nem vizuális mintára alapozott, tudatuk olyan szerkezetű volt, hogy a Dicső Faj egészen egyszerűen nem tudott kommunikálni velük!… A szörnyű, pusztító háborúk során a föld mélyébe száműzték az elektromos sokkokat valamiképpen túlélő egyedeket, aztán, ahogyan Lovecraft is írja, lezárták a lejáratokat és gondosan őrizték őket, nehogy, a hírek szerint a föld mélyében otthonosan berendezkedő és megerősödő s egyre veszélyesebbé váló Mérhetetlen Vének újra kitörhessenek.
Feltételezések szerint, a föld mélységes üregeiben, a vének mégiscsak kidolgozták az elektromos energia elleni védőpajzsokat is, s már nem volt olyan fegyver ellenük, amellyel a Dicső Faj egyedei, a siker reményében vehették volna fel a harcot…
A Dicső Faj pszichológiájában mindenesetre félelmetes nyomokat hagytak, noha pontosan senki nem írta le, hogy hogyan is néznek ki, szó esik ugyan borzalmas alakváltoztató képességükről, s arról is, hogy megmagyarázhatatlan módon tudtak repülni és időnként láthatatlanná is tudtak válni, de legfőbb jellemzőjük és erejük abban rejlett, hogy a Dicső Faj tudósai számára is érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, irányítani tudták a szeleket, sajátságos füttyögő hangokat hallatva, mely más élőlényeket borzadállyal és rettegéssel töltött el és öt körből álló gigászi lábnyomok maradtak utánuk, ha valahol megjelentek.
Olyanok ők, mert ma is megvannak, mint maga az iszonyat... Hogy a Hold arca egy ilyen évmilliókkal ezelőtt lezárt lejárat-e? talán hamarosan kiderül, egy kérdésem lenne hozzád, kedves Ricardo és Noah kisasszonyhoz is, aki itt él és ismeri a sziget történetét: törtek-e ki félelmetes erejű szélviharok errefelé, amelyeket előre nem jeleztek?!” – Mora kimerülten hallgatott el, füléhez emelve egy kagylót, mintha csak az óceán mormogását akarta volna hallani
“Itt általában kevés a légy!” – kezdte önfeledten Noah és leplezetlen érdeklődéssel figyelte a homokon törökülésben ülő, meztelen Álvarot, akinek első dolga természetesen az volt, hogy megfürödjön a tengerben, Bernardo Soares őszinte megdöbbenésére, hosszan úszott, fröcskölte a vizet, mint egy gyerek, utána meztelenül futkározott a parton s Noah kerekre tágult szemmel bámulta őt, láthatólag csodálatba ejtette a férfi. Talán menni fog a csere, gondoltam és féltékenységtől üvölteni tudtam volna…
“De amikor váratlanul elszaporodnak és egyre elviselhetetlenebbeké válnak – folytatta Noah –, megjön a Nagy Szél, órákig, néha fél napig is tart. Ilyenkor félelmetes füttyögő hangokat is lehet hallani, de ennek minden maori örül, mert a szélcsend után hatalmas viharok törnek ki, és elcsitulásuk után felszínre jönnek, a tenger feneketlen mélységeiből a bonítók és a tonhalak, s megkezdődhet a Nagy Halászat évada, amelyet már türelmetlenül várunk, ilyenkor mindenki dolgozik, kimegyünk halászni a tengerre, s miközben körülöttünk táncol a hullámsapkás tenger, számolatlanul fogjuk a falánk és gyanútlan halakat.
Ilyenkor még a nők és a gyermekek is a partra vonulnak és a kókuszpálma leveleiből készített hosszú fonatú hálókkal, a part és a szirtek, a tengerfenék korallzátonyai között ejtik rabságba ama apró halakat, amelyekért rajonganak a tonhalak és a bonitók és halászaink ezeket használják csalétekül…De van másfajta gonosz szél is, amelytől mindenki fél…”
Noah kimerülten hallgatott el és tovább bámulta eszelős kíváncsisággal, a homokon heverő, fiatal görög istenre emlékeztető Álvarot, aztán odajött hozzám, megcsókolt és súgva kérdezte: “…ha megjön az európai feleséged, akkor én az ő vahinéja akarok lenni, a testvéredé, beszélsz vele?” És tovább nézte rajongva, a homokban hanyattfekvő lehunyt szemű Álvarot, aki lehet, hogy el is aludt.
 Odamentem melléje, lehajoltam és a fülébe súgtam: “oké, le van rendezve!”
 Noah is odajött, kézen fogva vonta fel Álvarot, egy pillanatig egész testével hozzá simult, aztán kibújt ruhájából és maga után húzva rohantak a tenger felé.
 “Alakulnak a párok” – vigyorgott Bernardo Soares
“Talán jobb is így – mosolygott Mora. – Lídiának nehezen tudná megmagyarázni…”
“És én – vörösödött el Bernardo –, én is kaphatnék itt feleséget magamnak?”
“Igen – nyugtattam meg. – Ha ezt akarod, intézkedem. Sok itten a facér leány…”
“S nyilván alig várják a hozzád hasonló, megbízható európai úriemberek jelentkezését” – mosolyog Mora.
 “Ön gúnyolódik velem – sápad el váratlanul a kis ember és rángatózni kezd az arca. – Pedig nem is ismer.”
“Félreért – szabadkozik dadogva Mora. – Miért gúnyolódnék, ismerni pedig nagy művének önhibámon kívül csak néhány részletét ismerem ugyan, de ezek alapján is nemzedéke legjobb prózaírói közé sorolom önt és alig várom, hogy megismerhessem a teljes művet…”
 “Csak részletek vannak!(6) – szabadkozik Soares, láthatólag megbánva előbbi kitörését. – Azokat természetesen a rendelkezésére bocsátom, nagy szerencsének tartanám, ha elolvasásuk után véleményt is mondana róluk. Ön kedves Mora nemzedéke büszkesége, Luzitánia egyik legragyogóbb elméje, műveltségéről és empátiájáról legendák kerengenek… Érdekes lenne látnom magam, az ön szemével…Mert ki is vagyok én? Valahány fennkölt álmom magasából: egy segédkönyvelő Lisszabon városában. De ez az éles ellentét nem nyom agyon – fölszabadít és a benne rejlő irónia belőlem fakad. Az ami megalázhatott volna zászlóm lett, s fennen lengetem, az a nevetés, amellyel magamon nevethettem volna, kürt lett, vele köszöntöm és /teremtem meg azt a hajnalt, amelyen megalkothatom magam…”
Soares hirtelen hallgatott el, szinte ijedten bámult Morára, aki álmélkodva hallgatta.
“De hát ez kitűnő – szóltam közbe én is. – Egy mondatodat, kedves Bernardo, meg is jegyeztem! Méltán tarthatnád jelmondatodnak is, ha ugyan jelmondatokra van szükséged. És szól ez a mondat a következőképpen: Örökké valóan a nem létező nap és a soha el nem jövő hold fényénél…És mondanom sem kell, ez már-már vers, annyira tömör és pontos…”
“És is kiírtam magamnak egy fragmentumot a folyóiratból, amelyet a kedves Álvaro hozott be a bolondok házába. – Mora előveszi noteszét, izgatottan lapozgatni kezd s tagoltan olvassa: Azt sem, tudom, hogy érzek-e, gondolkodom-e vagy létezem-e? Semmi, csak színek, formák, kifejezések leegyszerűsített tárgyilagos rajza, amelynek sziporkázó, olcsó tükre vagyok. Ez annyira rímelt akkori mélakóros hangulatomra, barátom – néz Mora rajongva, az elvörösödő Soaresre –, hogy akár rólam is írhattad volna…”
“S erre is büszke lehetsz – szólok közbe ismét –, hogy is van, lejegyeztem, de nem megyek be a jegyzeteimért, fejből idézem: vakok csiszolták büszkeségemet, kiábrándultságomon koldusok taposnak.”
“Ti tényleg olvastatok engem – képedt el meghatottan Soares s nagy döbbenetünkre könnyeket dörzsölt ki a szeméből. – Hát mégsem volt hiábavaló a rengeteg átvirrasztott éjszaka. Írni, mindig csak írni, miközben annyira nehéz megfogalmazni azt, hogy mit érzünk akkor, amikor azt érezzük, hogy valóságosan létezünk, és hogy a lélek valóságos létező. Hogy nem is tudom, melyek azok az emberi szavak, amelyekkel elmondhatnám. Nem tudom, hogy lázas vagyok-e, ahogyan érzem, vagy hogy elmúlt-e belőlem az élet átalvásának a láza. Igen, ismétlem, olyan vagyok, mint egy utas, aki váratlanul valamely idegen településen találja magát, és nem tudja, hogyan került oda és eszébe jutnak azoknak az esetei – Lovecraft is ír ilyen esetről! – akik elveszítik az emlékezőtehetségüket és hosszú időn keresztül mások…”
“Nem lehetett könnyű neked sem barátom – öleli át Mora. – Én tudom ezt, én is hosszú ideig más voltam. De remélem, hogy itt ezen a fényes szigeten mindketten helyrejövünk, és a költők társaságában megnyugszunk majd.…”
“Élni annyi, mint másnak lenni – mosolyodott el fáradtan Bernardo Soares s legnagyobb döbbenetünkre levetkőzött, gondosan hajtogatta össze zakóját, nadrágját, levetette nyakkendőjét, fehér ingét, lehúzta cipőjét és zokniját, majd kis tétovázás után alsónadrágjából is kibújva, elindult a hullámzó tenger felé. – Iszonyú ez a meleg – magyarázta. – Megfürdöm, de tudják meg, hogy még érezni sem lehet úgy, hogy ma azt érezzük, amit tegnap éreztünk: ma ugyanazt érezni, amit tegnap nem érzés – csupán visszaemlékezünk arra, amit a tegnap éreztünk, élő hullája vagyunk a tegnap elvesztegetett életnek.” – Hangja elhalkult, ahogyan távolodott, majd bement a vízbe és úszni kezdett.
Ez kétségtelenül meglepett, nem is képzeltem, hogy egyáltalán tud úszni.
“Megmártózunk? – néztem Morára, aki nagy érdeklődéssel figyelt egy homokon mászó rákot s végre levetette csíkos kórházi köpenyét s most atlétatrikóban üldögélt. Erősödött, már-már elviselhetetlenné vált a meleg. – Utána majd bemegyünk a házba s pihenhetsz, ha akarsz.”
“Nincs nálam dressz – vörösödött el. – Noha szívesen megfürödnék.”
“Az nem akadály, adhatok kölcsön, ha akarod, de meztelenül is fürödhetnél. Egymás között vagyunk.”
Levetkőztünk és bementünk a tengerbe.
“Furcsa fickó ez a Soares – nézett utána A kétségek könyve írójának, akinek a feje már csak teniszlabdának tűnt, annyira beúszott. – Nagyon felkavartak a szövegei. Van benne valami önkínzó hiperérzékenység, de ugyanakkor ironikusan is képes szemlélni önmagát s ez a kettősség ad a szövegeinek valami furcsa lebegést. Nem tudnám, az általam ismert részletek alapján azt sem eldönteni, hogy valami formátlan én-regényről van-e szó, ahol pontosan a töredékezettségből teremt formát, vagy naplójegyzetek egymást gerjesztő és terrorizáló halmazáról. Nagy erénye, azt hiszem az atmoszférája. Ez a balfácán segédkönyvelő képes, méghozzá igen érzékeny membránként képes reagálni, a nagyvárosban vergődő ember gyötrelmeire…Itt szembe kell nézzünk a ténnyel, hogy a fehér város is felépült a tülekvésnek, a haza jótevője, Salazar uralkodása alatt. S árad a részletekből valami könyörtelenség is, elsősorban önmagával szemben és ez vetül rá aztán a világra. A hajón olvasott egy fragmentumot, arról, hogy kártyalap vagyok egy régi, ismeretlen kártyajátékból, amely megmaradt az elveszett csomagból. Nincsen értelmem, nem ismerem az értékeimet, nincsen mihez hasonlítsam, hogy megtaláljam magam, nincs, amire jó lennék, hogy megismerjem magam…Döbbenetes, nem? De aztán jön a leütés, mint a teniszben, az önirónikus fintor, megállapítja, hogy úgy ír, mint aki alszik, az egész élete egy aláírásra váró nyugta. A tyúkólból, ahonnan meghalni megy, a kakas himnuszt énekel a szabadsághoz, mert két kakasülőt kapott. Fantasztikus, nem?…”
“Az egész ilyen. Legalábbis amit én ismerek belőle. Mert a teljes szöveget senki nem ismeri. Nem is rakta még rendbe, különféle töredékek halmaza, de a hulló hangulat, amely belőle árad, a legbarbárabb elmét is megejti. Nehéz élete lehetett szegénynek, segédkönyvtárosként élt nyomorúságos, rosszul bebútorozott hónapos szobákban, Lisszabon üzleti negyedében, a Baixában. Élete nyomorúságban telt az iroda, a szobája, az olcsó étkezde és a kuplerájok között, a Baixa utcáin, melynek kirakataiban állandóan láthatta reménytelen arcát, és a Tejo- parton, amelyet végtelen bolyongásai során napról napra, estéről estére végigjárt. S ilyen körülmények között is képes volt gondolkodni s egy bátor, önmagához hű szellem könyörtelen következetességével állapította meg például, hogy irigylek mindenkit, aki nem én! De azt is, hogy sarokba hajított valami, utcára hullott rongydarab, méltatlan lényem színlel, ha szembekerül az élettel. Láthatod, sok mindent örökölt teremtőnk nyomasztó rögeszméiből…”
   “Elég bizarr színlelő művész – nevetett Mora és úszni kezdtünk. – Egy bizonyos, vigyáznunk kell vele, tekintettel kell lennünk különös hiperérzékenységére.”
Amint a part felé fordultam észrevettem Noaht és Álvarot, összeölelkezve haladtak a kunyhó felé, s váratlan féltékenység tört rám, remegtem a dühtől, egyre összefonódó testüket láttam a párzás rángógörcs ében és émelyegtem…
Közben Soares is visszafordult és felénk úszott, Mora pedig prüszkölve verte a vizet mint egy kisgyerek.
“Furcsa álmaim voltak a hajón – kezdte, amikor végre kimásztunk a partra és végignyúltunk a forró homokon. – Egy üvegfalakkal elválasztott labirintusban bolyongtam, s képtelen voltam kitalálni belőle. Aztán egy víz alatt alvó istent, valószínű Cthulhut láttam, beszélt is hozzám, de nem értettem a szavait. Könyörtelen tekintete viszont rám szegeződött, iszonyú rettegés töltött el, kiabálva riadtam fel. Ha le tudnám írni, hogy milyen démonok bujkáltak, a szemében forgó, pokoli vörös körök között, én is költő lennék.”
“Az én álmaimban is kísértenek!” – sóhajtottam, de nem tudtam részletezni, mert fújtatva, mint egy fóka, megjelent mellettünk Bernardo Soares és ahogy a ház fele fordultam, észrevettem a reggeli halászt, kedves szomszédomat, aki a kókuszdiókkal is megajándékozott, s most egy kosárral a kezében közeledett.
“Vegyetek fel valamit – fordultam a homokon fekvő társaim felé. – Vendégünk jön.”
Majdnem egyszerre, ijedten ugrottak fel s magukra kapták az alsónadrágot.
“ Szomszéd?” – kérdezte érdeklődve Bernardo Soares, akinek szemmel láthatólag jót tett az úszás, felüdítette.
A férfi illő tisztelettel, franciául köszöntött bennünket, fejet hajtva mutatkozott be. – “Pomare vagyok – mondotta, láthatólag büszkén, hogy úgy hívják mint egyik híres királynőjüket (édesapja, mesélte, épp a királynő iránti tiszteletből adta neki a nevét, egy női nevet, noha ő férfi!…) és felém nyújtva a kosarat, elvigyorodott, kivillantva jég-fehér, egészséges, ragadozókéra emlékeztető fogait. – Szerencsénk volt, sok halat adott a Fennvaló, hoztam maguknak is, megkészítem majd ebédre. – Leült, figyelmesen nézett vendégeimre. – Hajóval jöttek? – érdeklődött kedvesen. – Több hajó is érkezett ma a kikötőbe, künn voltunk a tengeren, halászni és láttuk. Én még nem ültem hajón, csak a bárkával szoktam kimenni a nyílt vizekre, halászni. Szép időnk van, bár az öregek az este nagyon meg voltak ijedve, a bálvány körül zúg, morajlik, mozgolódik, nyughatatlankodik a szél, mint egy megkötözött állat. Az öreg varázsló kifejtette, hogy a régi időkben, az Areoik társasága ilyenkor mindég óvta a népeket attól, hogy a bálvány közelébe menjenek, mindez előre jelezte az elszabaduló, félelmetes szélviharokat. Persze előbb a legyek jelentek meg, a hold úgy fénylett, mintha lángra akart volna lobbanni, olyan vörös volt, mintha a mulandó lények raktak volna tüzet odafenn, reszketve az űr hidegében…
És másnap-harmadnap zúgni, morajlani kezdett a tenger és a bálvány körül megmozdult a föld, és kékes lidércfények villóztak a levegőben és a szél előtört láthatatlan üregeiből, a népek ijedten húzódtak kunyhóikba és könyörögtek a hullámsapkás tengernek, szabadítsa meg őket a szelek uralmától, s még őrülhettek, hogy a szelek nem omlasztották rájuk kalyibáikat…Elmondotta az öreg varázsló azt is, hogy a szelek lecsillapodása és a dühöngő, orkánszerű viharok elcsitulása után, a bálvány mellett, a homokos fövényen ijesztő lábnyomokat láthattak azok, akiknek volt bátorságuk a hold bálványa közelébe merészkedni…De tudják – nevetett a halász. – A kíváncsiság nagy hatalom…
A nagy hatalmú, tekintélyes Areoik szerint, mert ők, már csak hivatalból is megvizsgálták a félelmetes nyomokat, ezek hármasával ismétlődtek, hosszúságuk meghaladta a harminc centimétert, és mindegyik további öt, kör alakú, hét-nyolc centi átmérőjű lenyomatot rejtett, amelyek közül egy előbb volt a többi négynél s a vének tanácsa szerint a szent szelek (mert tiszteltük és imádkoztunk hozza a Hold arca előtt és jóindulatunk jeléül ajándékokkal, nyers hallal, kókuszdióval, mangóval, ananásszal ajándékoztuk meg őket s ezek másnapra el is tűntek, lehet a széllények vitték el őket, lehet gonosz emberek lopták el, soha nem lehetett kideríteni!) nagyon furcsa kinézésű élőlények lehettek, ha ilyen nyomokat hagytak maguk után. Öt lábuk lehet, magyarázták, az egyik előbb van, mint a többi!…De a nyomokat nagyon hamar eltüntették az esők, s a lényeket tulajdonképpen közülünk, maorik közül senki sem látta még idáig, fogalmunk sincsen arról, hogy hogyan is néznek ki valójában ezek a rejtélyes öt lábúak...Én, személy szerint nem szívesen találkoznék velük, ha lehetséges örök életemben el szeretném kerülni ezt a találkozást, amelyet nem is biztos, hogy túlélnék. Ha nem az öt lábú, láthatatlan szélszörnyetegek ölnének meg, a szívem szakadna meg a rémülettől és odakerülnék én is a többiek közé, a holdba, s rakhatnám a máglyát, hogy meg ne fagyjak az iszonyatos hidegben..."
“Hogyhogy a holdba?” – hökkent meg Soares s kíváncsian nézett a halászra.
Nem akartam Pomaret kizökkenteni, ezért én magyaráztam el, hogy a szigetlakók mitológiája szerint az elhunytak a holdba kerülnek…
“Lovecraft is pontosan így írja le – tér vissza a halász előadásához, sóhajtva Mora. – A nyomaikat sokan látták, a Dicső Faj jeles képviselői is, akik szüntelen harcban állottak velük, de a Mértéktelent Véneket, valódi alakjukban még nem láthatta senki, láthatatlanná válhattak, ha nagyon akartak, csak a nyomokból lehetett arra következtetni, hogy valamilyen pókszerű lények…”
“Hogyan? – döbben meg a halász. – Pókok lennének? Valamiféle óriáspókok? De akkor hogyan tudják irányítani a szeleket? Hogyan nem fújja el őket?!”
“Ezt inkább benn beszéljük meg – állok fel. – Meleg van – kacsintok a halászra. – A vendégeink nem bírják a meleget. Még a végén napszúrást kapnak vagy hőgutát…”
Nevetünk és egymás nyomába lépve vonulunk be a házba, az ebédlőben ülünk le, a nagy kerek asztal köré, sört szedek elő az elemmel működő hűtőből, bekapcsolom a szintén elemmel működő nagy ventilátorokat. Házamban jelenleg minden elemmel működik, nincs villany, a sziget néhány helyén, a központban, az európaiak által lakott kis negyedben már van, de idáig elvezetni elképzelhetetlen, egyelőre rendeltem már egy nagy áramfejlesztőt, de a francia tudós akitől tanácsot kértem, két újabb ötlettel is elkápráztatott, a napelemekkel, amelyek a szigeten uralgó, tomboló napsütésben biztosan beválnának és a szél hajtotta áramfejlesztőkkel, amelyek szélcsendes időben nyilván leállnának, de szeles időben vígan működnének, termelve az energiát…
Isszuk a hideg sört.
Pomare kíváncsian újra megismétli kérdését: – “…hogyan nem sodorja el ezeket az öt lábú, láthatatlan óriáspókokat az általuk támasztott szél. Varázslók lennének? Pók-varázslók?”
 Mora a halászra néz. – “Hamarosan megérkezik ama úr is, aki a kérdés szakértője. Szerinte ezek a szeleket irányítani tudók, pókszerű lények, valamiképpen láthatatlanokká tudnak válni, ezért nem is láthatta még őket, eredeti alakjukban senki…”
“De lábnyomaik vannak – szól közbe izgatottan a halász. – S akinek lábnyoma van, aki nyomot hagy a porban, annak alakja is kell legyen…”
“Van is nekik – magyarázza Mora. – Csak mi nem látjuk. Az íróm és ez sem véletlen, Mérhetetlen véneknek nevezi őket, akik évmilliárdokkal ezelőtt, a kozmosz végtelen mélységeiből érkeztek a földre és azóta itt vannak. Egy időszakban, amikor bolygónkat a magát Dicső Fajnak nevezett lények lakták, akik megfejtették az idő rejtélyét és uralták, ami azt is jelentette, hogy a jövőbe is, a múltba is eljuthattak, egyesíthették a földet valaha is lakó és uraló lények, s az univerzumot benépesítő fajok egész mérhetetlen tudását. A saját jövőjüket is látták előre, tudták a Mérhetetlen Véneket nem győzhetik le, miattuk kell majd, egy idő után, tovább vándorolniuk. De először, speciálisan kifejlesztett elektromos fegyvereik segítségével, sikerrel vették fel ellenük a harcot, sokat megöltek és a kevés túlélőt száműzték a föld mélyébe, a lejáratokat pedig nagy acéllemezekkel, szorosan lezárták és gondosan őrizték, hogy ne törhessenek elő többé soha, de a Dicső Faj melankóliáját és szomorúságát, pontosan az okozta, hogy jól tudták győzelmük csak időleges, ideiglenes, hiszen egy idő után, a gyakorlatilag hallhatatlan és hihetetlenül szívós, minden helyzethez maximálisan alkalmazkodni tudó, fantasztikusan intelligens Mérhetetlen Vének hihetetlenül megerősödtek, kifejlesztették védőpajzsukat az elektromos fegyverek ellen, s ezzel gyakorlatilag sérthetetlenekké és támadhatatlanokká váltak. Ekkor kezdődött az akkoriban az Antarktiszt uraló Csillagfejű Szárnyas Öregek és a Dicső Faj összefogása, de közös erővel sem tudták legyőzni a láthatatlanokat…A nagy háború utolsó fejezete a Mérhetetlen Vének győzelmével végződött, akik újra feljöttek a felszínre és visszafoglalták furcsa, hatalmas, ablaktalan épületeiket, de valami miatt mégsem maradtak itt, visszamentek a föld alá…”
“De miért nem próbáltak megegyezni velük? . szól közbe váratlanul izgatottan Bernardo Soares és kortyol söréből. – Nagy a föld, elfértek volna mindannyian, vagy, ha nem tudtak kiegyezni velük, miért nem próbálták elűzni őket? Miért a föld mélyébe száműzték, akkor, amikor időlegesen legyőzték őket?”
“Nem tudtak kommunikálni velük – magyarázom. – Lovecraft szerint a Mérhetetlen Vének tudata másfajta szerkezetű volt, például a vizualitás képessége sem alakult ki bennük…”
“Hogyan – döbben meg a halász. – Ezek a láthatatlan óriáspókok vakok?”
“Hagyományos értelemben igen. Ők másként érzékelik a teret, mint mi – veszi át a szót Mora. – Hogy ez miképpen lehetséges, hogy hogyan tudnak láthatatlanná változni és hogyan tudják uralni a szeleket, hogyan képesek pusztító szélviharokat, őrjöngő tájfunokat, pusztító orkánokat támasztani, még az úgyszólván mindent tudó Dicső Faj tudósai sem bírták kideríteni, akik pedig a múltból és a jövőből és a távoli, értelmes lények lakta bolygókról is ideinvitálták, vagy szép szóval vagy erőszakkal, a legvakítóbb elméket, de egyetlen univerzumbeli értelmes lény egyedei sem tudtak kommunikálni a Mérhetetlen Vénekkel, semmit sem tudtak róluk, s ők is ugyanúgy rettegtek tőlük, mint a Dicső Faj egyedei...Mindenesetre a tudósok rájöttek, hogy még egyesült erővel sem képesek legyőzni őket, ezért a Dicső Faj irányítói úgy döntöttek feladják és menekülni kezdettek, az őket üldöző és kegyetlenül elpusztító Mérhetetlen Vének elől. A földet még nem adták fel, csak sajátságos három méteres, háromszöghöz hasonlító alakjukat és képességeiket kihasználva, először azokba az értelmes, rovarszerű lényekbe mentették át magukat, akik utánunk, emberek után telepedtek meg a lakatlannak tűnő bolygón, mert a félelmetes Mérhetetlen Vének végül mégsem maradtak a felszínen, visszamentek a föld mély üregeibe, valószínűleg azért, mert ott jobban érezték maguk.”
“Hogyan? – döbben meg Pomare. – Akkor nem éltek emberek?”
“Akkoriban már az emberiség kipusztult, a földet egy rovarszerű fajta uralta – magyarázza türelmesen Mora –, de a Mérhetetlen Vének őket is legyőzték, ezért a Dicső Faj egyedei úgy döntöttek, hogy feladják és végérvényesen elhagyják a földet. Először a Merkúr gyönyörű, színes buborékvirágjaiba mentették át magukat, de a Merkúr klímája elviselhetetlenné vált számukra, ezért – s innen további történetük ismeretlen! –, tovább vándoroltak az űrben, olyan helyet keresve maguknak, ahol ismét visszanyerhetik sajátságos alakjukat és nyugodtan élhetnek, szellemi élvezeteiknek és a tudománynak…Innen kezdve, ismétlem, sorsuk ismeretlen, a Mérhetetlen Vének sorsa viszont ismert volt előttük. Ők, akik látták a jövőt világosan tudták, hogy a láthatatlan pókszerű lények, gyakorlatilag hallhatatlanok lévén, valami miatt ragaszkodnak a földhöz és ez lesz a vesztük, a bolygó vége az ő végüket is jelenti majd, a Nap felrobbanása után, a földdel együtt pusztulnak el…”
“De miért nem vándoroltak ők is tovább? –kérdezi megütődve és döbbenten Bernardo Soares. – Ha tényleg világosan látták, hogy a föld pusztulása életterük elmúlását és saját végüket is jelenti?”
“Valószínűleg a hosszú, itt töltött idő alatt elfelejtették a kozmoszban való utazás sajátságos tudományát, elsatnyult, visszafejlődött ez a képességük, ezért, ha akartak volna se tudtak volna elmenekülni…De a Dicső Faj tudósai szerint nem is akartak. Érthetetlenül ragaszkodtak a földhöz.”
Pomare sörös dobozával a kezében ijedten bámul ránk, nem vagyok képes eldönteni mit értett, érthetett meg egyáltalán ebből az egészből, amikor az ajtóban megjelenik a sugárzó Noah, piros virággal a hajában s mögötte a vidáman fütyörésző Álvaro.
És innen más irányt vesznek, hirtelen jönnek mozgásba a dolgok.
 
3. Taroa és a hold

“Hoztam halat – áll fel a halász, Noah fele fordulva. – Megsütjük ebédre, kellene szedni kókuszdiót, ananászt, banánt, mangót…”
“Megyek – fordul vissza engedelmesen Noah s elvesz a teraszról egy kosarat. – Nem kísér el senki?” – kérdezi kacéran, de Álvaro úgy tesz mintha nem hallaná, kinyit egy hideg sört, iszik, a hab lefolyik az arcán.
“Talán én – tápászkodik fel Bernardo Soares –, engem amúgy is érdekel a környék.”
Egymás mellett indulnak el a szakadékot eltakaró mangófák felé.
“Most akarja megbeszélni a dolgokat! – kacsint rám Mora, de láthatólag nem akarja részletezni Soares jövendőbeli vahinéjának ügyét, a tegnapi segédkönyvelő érzéki vágyaiból sem akar gúnyt űzni, sokkal jobban érdekli mindaz, amiről eddig beszélgettünk, a szinte hihetetlen fenyegetettség, amit egy akármilyen szobor idéz elő, a félelemmel vegyes nyugtalanság, ami a halászból árad.
Feléje fordul érdeklődve, s megint kortyol vizespoharából. Ő nem iszik sört. – “Mikor látták utoljára azokat a bizonyos ötös nyomokat, a lenyomatokat?”
“Már nagyon régen – sóhajt Pomare. – Amikor még az öreg varázslónk is kisgyerek volt. Hatalmas orkán dühöngött akkor, napokig nem állott el, utána sok hal jött a felszínre, s napokig nem esett, láthatóak voltak a rettenetes ötlábú szélszörnyetegek nyomai…Ő, vallotta be a varázsló, ma is fél, átérzi akkori félelmét, még a nyomokra gondolni is fél, legszívesebben száműzné az emlékeiből is őket, de nem tudja, ez nyugtalansággal és rettegéssel tölti el, főként mióta zúg és morajlik a föld a hold arca körül és a vízesés is egyre erősebben dübörög. Készül valami, ez kétségtelen. Mindannyian érezzük és félünk…”
“Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi az ami készül” – nyitja ki a második doboz sört is Álvaro. – Már türelmetlenül várom a többieket, hiszen Fernandót és Máriót csak együtt tudjuk megidézni."
“Ők hol vannak?” – kérdezi a halász döbbenten.
“A holdban – mondom komoran és én is iszom egy korty hideg sört. – Ottan rakják ők is a tüzet, azért olyan vörös a telihold, hogy ne fázzanak az űr rettentő hidegében…”
“Hol?” – álmélkodik Álvaro, mint aki nem hall jól.
“A holdban! – mondom és összefoglalom neki, néhány gyors mondatban, hogy – a maori vallás a holdat tekinti az eltávozó lények lakhelyének. Úgy tartják a hold azért vörös, mert az eltávozottak fáznak a világűr hidegében és rakják a nagy tüzeket…A maorik dalaiból kiviláglik, hogy a holdat a mozgás jelképének is tekintik, már csak azért is mert hol elfogy, hol kitelik, képes tehát önmagát állandóan, varázslatosan megsokszorozni, egész a végtelenségig…
A Taroáról, a maorik teremtőjéről szóló dicsérő ének, amit mióta itt vagyok sikerült lefordítanom, kifejti, hogy minden Taroa, a kezdetektől fogva volt és mindig van és mindig lesz, ő már akkor is volt, amikor nem volt föld és nem volt ég, nem volt tenger és nem volt ember, csak Taroa volt és fölötte ott úszott a nagy vörös égi vándor, mintha bíztatta volna Taroát, s ekkor Taroa erőre kapott és sok alakká osztotta szét magát…”
A halász felemelkedik és lelkesen kezdi mondani anyanyelvén, én ahogy tudom követni, fordítom az álmélkodó Álvaronak és a mosolygó Morának
.
Taroa a tenger, Taroa a sziklák,
Taroa a föveny, Taroa a zátony,
Mindennek a lelke Taroa,
Taroa a sötét, Taroa a világos,
Taroa a benn,
Taroa a lenn,
Taroa a mag, Taroa a csira.
Taroa erős.
Taroa bölcs…
Hawaiki földjét,
a nagyot, a szentet,
kagylóhéjul önmagának
teremtette.”/7/

“De hát ez csodálatos – lelkendezik Álvaro. – Ha tényleg itt maradunk, ha összejön a polinéziai falanszter, le fogjuk fordítani angolra és portugálra a meglévő anyagot…”
“Sok még a fel nem gyűjtött, lappangó anyag, még élnek a nagy énekmondók – mondom. – Gyűjteni kell.”
“Nálunk mindenki tud dalokat – sóhajt a halász. – Sokszor szerepeltetnek is bennünket, nagy ünnepeken főként, mint a majmokat a vásárban…”
Az ajtóban megjelenik Noah, a gyümölcsös kosárral, mögötte a boldog Soares és egy jó alakú lány.
“Megbeszéltük az apjával is – mondja az író és a lányra pillant, aki elpirulva süti le a szemét. – Itt is maradhat már, a vahiném.”
“Tehura” – hajolt meg a lány és leült Soares mellé, mint aki végleg megtalálta a helyét.
Az író lelkesen magyarázta, hogy: “… a lány anyja csupán azt kérdezte tőlem, hogy fogom-e szeretni, boldoggá fogom-e tenni a lányát, aki szép és fiatal és egészséges. Megígértem, mert első látásra megtetszett nekem. Azt mondta egy hét múlva látogassuk meg megint, s ha nem lesz boldog a lány, akkor már nem is jön vissza velem. De hát mondom nekem nagyon tetszett, megkérdeztem elfogad-e, akar-e velem lakni és azt mondotta igen.”
Noah odahajol Tehurához, mond neki valamit, bizonyára Soares szavait fordítja, mert a lány elpirul.
“Megmutatom a szobátokat – mondom, hogy letehessétek a csomagjaitokat, hogy berendezkedhessetek.”
A lány feláll, átlátszó világoskék muszlinruháján keresztül megvillan aranybarna bőre, megrezzenek formás, kerek mellei. Felemeli csomagját. Soares is kezébe veszi bőröndjét, s megindulnak utánam, az emeletre. Az egyik tengerre néző szobát ajánlom fel nekik, hatalmas ágy van a szoba közepén. A sarokban komód, van egy íróasztal is, a falon egy rajz, egy Gauguin-vázlat, itt vettem egy francia kereskedőtől, lány látható a képen, hasonlít Tehurához, két kezét feje fölé emeli, mintha föl akarna repülni. Van egy lavór is a szobában, mellette egy korsóban víz és egy szekrény is. Az ablakon szúnyogháló. Bekapcsolom az elemes ventilátort.
“Megfelel?” – kérdezem.
Egyszerre bólintanak.
“Akarsz engem?” – mosolyog Tehura Soaresre, aki a ruháit pakolja ki a bőröndből.
Lefordítom a szavait.
Soares elvörösödik, a lányra néz, érzem itt én már felesleges vagyok és kihátrálok a szobából.
Elképzelem, mindez, hogy meglephette A kétségek könyve íróját, aki olcsó lisszaboni kuplerájok slampos lányaihoz szokott, akik nem is titkolják, hogy terhükre van az aktus, hogy unják, hogy pénzért csinálják s azt sem, hogy nem fizetnek annyit nekik, amennyiért legalább mímeljék a lelkesedést. A lábukat szétteszik, de ennyi, a kedveskedésért, külön kellene fizetni, ha ugyan a szerelem ezen elnyűtt lisszaboni szolgálóleányaiban, még maradt egyáltalán valami kedvesség, amit erősen kétlek? Noha az utóbbi két évtizedben nem éltem otthon, nem tudom megítélni változott-e valami, legalábbis ezen a téren, a fehér városban, Salazar gyorsan változó mintaállamának fővárosában?
Lenn közben felgyorsulnak az események, a halász és Noah pucolni kezdik a halat, Álvaro pedig új versét olvasta fel, a kissé bágyadtnak tűnő António Morának, új versét, amelyet megérkezése után, még Noahval való idillje előtt írt, ajándékba nekem, tahiti fekete füzetembe. Álvaro varázslatos előadó volt, lenyűgözve hallgattuk.

Felriadás

Álvaro de Campos verse Reis tahiti fekete füzetébe

Lisszabon későbben ébred, mint a többi város.
A do Ouro utca felriad,
magára eszmél a Rochio is, a kávéházak.
ébredeznek,
mintha egy soha el nem nyugvó peron középpontjában
riadnánk fel,
amely lüktet, mint egy virrasztó szív az álomban.

Mindig ugyanott virrad fel a reggel, ugyanazon a téren.
Nincs külön reggele városnak és vidéknek.
Itt minden ugyanaz. Reszketve nyújtózik a fény.
Minden hely egyforma, minden utca ugyanolyan.
 Sóhaj kél a város fölött és száll győzedelmesen egyre fennebb.

Saját testünk tanít a spiritualizmusra.
Felriadunk és testünk magára eszmél, elönti az elkövetkező nap
iránti lelkesedés, az öröm, hogy történhet valami jó is.
Megszédítenek érzéseink, miközben körülvesz a hajnal,
s a szél a hegycsúcsokról megtérve
lassan keletről nyugatra szállong az utcákon.
Mellettünk
halkan, elkeseredetten sír egy asszony,
zokogását a sokaság lármája sem nyomhatja el,
s az utcai árus hangja sem, aki máris kántálva kínálja portékáit,
rá is figyeljen az, aki a világot regisztrálja.
Egy angyal villan meg a fényben, szobor a katedrálisban,
Pán kezében megcsillan a bűvös síp.
Igen külön – külön létezik minden, de a középpont felé törekszik,
szeretne helyet találni végre
bennem.

Lelkesedek.
Szívem nyitott hotel, belefér a világ.
Egész életem egyetlen honvágy, csillapíthatatlan érdeklődés,
mely megpróbál nemcsak érteni, megérezni is mindent,
ami szeret, amit csodál, amiért lelkesedik.
A többiekért is rajong, de a kövekért is, a lelkes gépekért,
mindezzel saját személyiségét gazdagítva
.

Szeretném érezni a világot, hogy érezhessem magam.
Szeretném megölelni a mindenséget,
akár kisbabát dajkája.
Mindent szeretek, mindenkit, az egyiket jobban, mint a másikat.
A vonzalmak kioltják egymást, de elragad a látvány.
És emlékezem egy női arcra, egy gépkocsira, egy fára.
Semmi nem hat annyira rám, mint a mozgás.
Az élet vásárán, a csepűrágókat figyelve
kissé meg is hatódom, kissé meg is undorodom.

Liliomot adj nekem, liliomot.
Adj egy szál rózsát.
Rózsákat adj nekem
és liliomot is,
dáliát, krizantémot,
napraforgót és ibolyát
Add nekem mind a virágokat.

Virágokkal teli
a képzelet,
rózsát, rózsát adj
és liliomot is.

Szomorú a szívem
az árnyékos parkokban.
Senki nem
vigasztalhatja meg őket,
kivéve saját árnyékukat,
amelyek ott sötétlenek a lelkemben,
a bánat árnyai között.
Rózsát, rózsát adjál nekem
és liliomot is.

Ébredezik bennem a régi fájdalom,
mint porlepte tégely, ha rásüt a nap.
Felesleges ez a fájdalom.
Akár a kalitka olyan helyen, ahol kihaltak a madarak.
Hallgatag és bánatos ez a fájdalom,
mint egy partszakasz, amelyet már nem érint meg a tenger.
Állok az ablaknál,
roskatag palazzókban
nézek belülről kifelé,
hogy vigasztalhasson a jelen.
Rózsát, adj végre, rózsát
és liliomot is…

De hiába kapok egyre több rózsát, egyre több liliomot,
soha nem elég az amit éppen ad az élet,
valami mindig hiányzik,
valamiért örökké vágyakozni fogok
ezen a puszta színpadon
.

Ne foglalkozz a gondolataimmal,
még időben figyelmeztetlek,
nehogy azt hidd, hogy ez mit sem jelent.
Szegény, balcsillagzat alatt didergő gyermek,
add nekem liliomaid és rózsáid,
rózsát, rózsát adjál nekem
és liliomot is./8/

Elhallgatott, én pedig magam elé húzva a füzetem azonnal írni kezdtem a reprezentatív választ.

Kérdések

Reis válaszverse

A rózsák kinek illatoznak,
kinek virulnak a liliomok?
Ahol nincsenek madarak,
minek a kalitka ott?

Egy asszony sírását hallani,
el nem nyomhatja utcazaj,
már készülődik valami
és brutálisan kitakar,

játszik veled a szerelem,
és leleplez a szándék.
Noah jön, villog Lídia,
legutolsó ajándék.

És elhagynak a városok,
vagy te hagyod el őket?
Rózsát adj, rózsát, liliomot,
Vigaszt a szenvedőknek.(9)

A többiek döbbenten figyelték Álvarot.
“Ő is költő – fordult felém kíváncsian Noah s úgy nézett Álvarora, mintha tényleg most látta volna először. – S én még azt hittem, hogy tudós…”
“Tudós? – álmélkodik fürgén pucolva a halakat Pomare. – Azt jelenti, hogy mindent tud?”
“Senki sem tud mindent – védekezik Mora. – Legfeljebb törekszik rá…”
“Neked nem kell vahiné? – néz rá Noah és csalafintán csillan meg a szeme. Mosolyog. – Nem érzed egyedül magad? Nem vágyódol arra, hogy egy lányt ölelhess, hogy babusgathassad vagy, hogy ő babusgathasson téged, te olyan szeretetreméltónak látszol és ugyanakkor olyan védtelennek. Téged nagyon szerethetne a vahinéd…”
“Fáradt vagyok Azonkívül túlságosan sok brómot itattak velem az intézetben, félek kiölték belőlem a vágyat teljesen!”– védekezik Mora.
“Azt nem lehet. Én be tudom bizonyítani, hogy nem öltek ki belőled semmit, legfőképpen a szerelmi vágyat nem!…”
“Megmutatod az én szobámat is? – fordul felém az elvörösödő Mora. – Le szeretnék pihenni egy órára. Az egészségházban is ilyenkor kellett lefeküdni s belém van programozva a sorozat…”
“Hogyne” – mondom s felemelve bőröndjét megindulok a nyikorgó lépcsőkön fölfelé.
“Egy kérésem lenne, inkább az erdőre és a szakadékra a magnófákra nézzen a szobám, ne a tengerre… Nem akarom nézni a tengert, furcsa gondolatokat ébreszt bennem a hullámok, az egymást örökösen megsokszorozó és újjászülő hullámok látványa.”
“Kérésed számomra parancs” – nevetek.
“Tetszett az Álvaro verse?”
“Nem hallottam az egészet, de hát mindig is ez az áradás jellemezte, a mindent elmondani akarás tagadhatatlan vágya…”
“Igen. Van benne erő…S amint láttam válaszoltál is rá…”
“Á, csak rögtönöztem – nyújtottam feléje a noteszt. – Olvasd el.”
“Szép – jegyezte meg tárgyilagosan Mora – de úgy érzem még nincsen készen, nincsen befejezve, még dolgozni kell rajta…”
Elhaladunk Soares szobája előtt, a hangokból ítélve már ismerkednek egymással, Mora arca rángatózni kezd, láthatólag zavarja, hogy olyasmit hall, amit nem kellene, meggyorsítja lépteit. A szobája hasonlóan van berendezve, mint a Soaresé, csak itt a falon egy nagy kereszt van, amit még az előző tulajdonostól örököltem. Bekapcsolom a ventilátort, nyugodalmas pihenést kívánok barátomnak és kihátrálok.
“A tudós beteg? – kérdezi leplezetlen kíváncsisággal Noah. – Nagyon sápadtnak néz ki…”
“Inkább fáradt – legyint Álvaro. – Fárasztó volt az út…”
“Te hogyhogy nem voltál fáradt…”
“Őt jobban megviselte a hajóút. A tengeri betegség…”
“Az mi?”
“Van aki nem bírja a tengert, a hullámzást s állandó rosszulléttel küszködik…”
“De ha nem beteg, hogyhogy nem kell neki vahiné? Nem szerei a lányokat?…”
“Mindenkinek kell vahiné – szól bele mélységes meggyőződéssel Pomare. – Ha majd a tudós kipiheni magát, megbeszéljük, sok a szép lány errefelé. És végeredményben miért él az ember, ha nem azért, hogy a vahinéját szeresse, dédelgesse?…Máskülönben csak magányosan kódorognánk itt a földön, mint a kóbor kutyák. Én sok-sok éve szeretem Titit, a feleségemet, minden hajnalban egymással ismerkedve kezdjük a napot, még soha nem untuk meg egymást és nem is fogjuk megunni, azt hiszem, mert minket egymásnak teremtett Taroa. Amikor összefonja izmos combjait a derekamon és ringatni kezd, olyan boldog vagyok, hogy nem tudom kimondani…Rendszerint akkor kel fel a nap, kibukkan a tengerből, a feleségem szemében tükröződik és látom az arcán, hogy ő is boldog…Mint legelőször, amikor, pontosan a Hold arca mellett, együtt fürödtünk a vízben és utána feküdtünk a parton a fűben és kitárta ölét és én önkéntelenül is dalra fakadtam a csodálattól. Az énekeltem, hogy:

olyan az öled, mint
szikla tövében a táró bokrok sárga foltja …”(1o)

És azt, hogy:

Olyan az öled,
mint a viharok
s tenger tombolása.
Én a nagy csőrű papagáj,
ugyancsak megijedtem,
amikor egyszer nyílt tengeren ért a vihar.
Olyan az öled, mint
a Szomszéd Tenger, arra kelet felé.
Megpillantottam – és kiáltanom kellett.
Olyan az öled, mint
a tengeri rák Alu partjainál.
Én a virágzó fa, nagyon megrémültem,
mikor ollóját szétnyitotta
…’/11/
 
Még nem enged ki magából, boldogan kérlel, hogy énekeljem el neki azt a dalt, amit akkor először, az ő varázslatos öléről, amellyel betelni nem tudok soha, és én teljesítem a kívánságát, énekelek és ő boldog, nagyon boldog!... Taroa is ilyen boldog lehetett, amikor azzal az asszonnyal hált, akit Kívül levőnek neveznek.”
 “Ő a maorik legendáriumában a tenger istennője” – magyarázom Álvaronak, aki elképedve figyel.
“Azután ilyen boldog lehetett akkor is a nagy Taroa, amikor együtt hált azzal a nővel, akit Belül levőnek nevezett.”
“A föld istennőjével” – mondom.
Álvaro nevet. – “A világ teremtése a társaság szigeteken. Fantasztikus.”
 “Amikor a Kívül levővel hált – magyarázza Pomare mély meggyőződéssel, – megszülettek a fekete felhők, a fehér felhők és világra hozták az esőt!… Amikor a nagy Taroa a Belül levővel szerelmeskedett, megszülettek a növények, a fák, bokrok, füvek és a virágok és megszületett a hegyeket óriási sapkaként borító köd, aztán megszületett az, akit Erősnek neveznek…”
“Ádám” – mondom Álvaronak.
“Őt követte az, akit Szépnek neveznek…”
 “Éva. Érted, nem? S ők megszerették egymást és szaporodtak. Mindenütt így megy ez!…”
“Az ő utódai vagyunk mi” – suttogja titokzatosan Noah és elpirul.
“Tudnod kell – mondom Álvaronak –, hogy összefüggő, világteremtéssel foglalkozó mítosz csak itt alakult ki. Még otthon tanulmányoztam például a Thurnwald – gyűjteményt /12/, ott nincs ilyesfajta, átfogó világmagyarázatot, világteremtést tartalmazó darab és nincsen a Thomson – gyűjteményben /13/ sem. Itt viszont több változatban le jegyeztem már a viszonylag terjedelmes és roppant izgalmas Taroa világteremtése című darabot (14), amely Taroa világteremtéséről beszél, majd együtt lefordítjuk, megéri, árad, mint a tenger vagy mint a te verseid.
Arról beszél, hogy a Nagy- Taroa - Igazság- Kútfeje- Föld- Megújítója…rengeteg alakban élt, de csak egyetlen Taroa volt, ő, fenn, lenn, világunkban és az alsó világban…
Arról beszél ez a gyönyörű költemény, hogy Taroa kagylóhéjában ült a végtelen időkön át, egyedül a sötétben…istenekért kiáltott és azok belőle születtek a sötétben. Ezért is hívják ama eget, az Istenek Egének…. És azután Taroa megteremtette a világot és Tuval együtt az első emberpárt…
“És az ők utódai vagyunk mi!” – ismétli boldogan Noah és olyan rajongva néz Álvarora, ahogyan hajnalban még rám nézett.
“Igen. Az övék. – Pomare lelkesen bólogat. – Csakhogy van itt valami, kár, hogy a tudós nincsen itt, már az előbb el akartam mondani. Taroa, aki válogatás nélkül szerelmeskedett minden nővel, aki csak az útjába került…”
“Akár Zeusz – szól közbe Álvaro elképedten. – Fantasztikusak ezek a nagy természetű istenek.”
“…így Ohinát is elcsábította…”
“A levegő istennőjét – magyarázom – aki a legszebb lehetett Taroa összes nője közül, mert továbbra is gyakran felkereste, s hosszan szerelmeskedtek, erről is szólnak a dalok…”
“Nászukból született a szivárvány – meséli tovább önfeledten Pomare –és a holdfény, azután a vörös felhők, a vörös eső s Tefatu, a földet mozgató gonosz szellem, aki a föld mélyéből hallatszó morajokkal tudatja, hogy máig él, még létezik s hamarosan kitör. Tefatu lehet az öt lábú láthatatlan pókszörnyeteg? – néz ránk és eltorzul az arca. – Csak egy Tefatu van, vagy több is…” (l4)
“Ha igaz Mora feltételezése, ha helyesen értelmezi Lovecraftot, akkor Tefatu az ötlábú szélszörnyeteg, hiszen a Dicső Faj tudósai szerint a Tefatuk, a szélszörnyetegek, vagyis a Mérhetetlen Vének örökké élnek, egészen a föld végső pusztulásáig. Ami azt jelenti, hogy most is élnek, ugrásra készen várakoznak valahol, a föld mély, sötét üregeiben és a hold arca egyik kijáratuk lehet, a felső világba…Arról viszont Lovecraft nem tesz említést, hogy a Dicső Fajjal és az Antarktiszt uraló csillagfejű szárnyas öregekkel (akik szintén nyugtalanul visszatérésükre várnak!) ellenségeskedő Mérhetetlen Vének, hogyan viszonyulnak az emberekhez?
Ellenségesen-e?!
Jelenthetünk-e mi egyáltalán bármilyen fajta veszélyt számukra, akiket a föld történetének legragyogóbb szellemei, a Dicső Faj tudósai sem bírtak legyőzni, pedig fantasztikus hadi arzenált fejlesztettek ki és éppen ellenük. Szólnak legendák arról, hogy bántották volna ezek a furcsa nyomokat hagyó, s bizonyára öt lábú lények (15) valaha is a maorikat?” – fordul a halász felé, aki feszülten figyel, láthatólag nem érti a kérdést.
Noah előzékenyen, a nyelvükön ismétli meg, noha a halász is jól beszél franciául, de most láthatólag nem teljesen érti mire vonatkozik a kérdés, megrázza a fejét.
“Ilyen esetekről nem tud – mondja –, de tény az, hogy a nekik felajánlott gyümölcsök, halak, rákok, sült malacok mindig eltűnnek a hold arca elől. Lehet viszont, hogy felelőtlen tolvajok lopják el őket s nem a láthatatlan lények…”
“Akikről egyébként azt sem tudjuk, hogy egyáltalán mivel táplálkoznak. – Álvaro széttárja a karját. – Erről is ki kell faggatnunk majd Lovecraft mestert, ha végre megérkezik.”
“És Fernandót mikor hívjuk ide?” – kérdezem türelmetlenül.
“Amikor megérkeznek a többiek is. Hárman, ehhez kevesen vagyunk, nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy a Felső Világból visszahívhassuk…”
“Honnan tudod?”
“Ő maga mondotta a halálos ágyán. Tudod, hogy közülünk egyedül én lehettem akkor mellette, testvérem. Azt mondta, drága Álvarom, ha szükségetek lesz rám, gyűljetek össze mindannyian, Ricardo is, António is, Cross, Search, Soares, Tejve bárója, Vicente Guedes és együtt hívjatok bennünket, engem, Albertot és Máriót, s ha tudunk, mindig eljövünk, hogy segíthessünk nektek.”
“Milyen lehet ott ahol ő van? – álmélkodik Noah. – Milyen lehet a Felső Világ, a másvilág, a túlvilág?”
“Ott ülnek a hidegben, reszketve, a holdban lobogó és a holdat vérveresre festő nagy űri tüzek körül és fáznak szegények, dideregnek, vacog a foguk és magányosnak, nagyon elkeseredettnek érzik magukat!…” – magyarázza szomorúan a halász és az arca csak akkor vidul fel, amikor váratlanul belép az ajtón Titi, a felesége.
Megcsókolja férjét, egy pillanatig hozzá simul, majd a megpucolt halra pillantva rám néz – “…hol süssük, künn a szabadban, nyílt lángon vagy a konyhában a serpenyőben?…”
“A konyhában – mondom. – Túl meleg van, a vendégeim még nem szokták meg?”
“Hol vannak? – pillant az asszony érdeklődve Álvarora. – Mert én egyedül ezt az urat látom.”
“Mora doktor úr lepihent, tudja ő most lábalt ki betegségéből, a hajóút is megviselte, a másik úr pedig vahinéjával ismerkedik…”
“Kivel?” – döbben meg az asszony, mint aki nem hall jól.
Noah felnevet.
“Tehurával – magyarázza a halász. – Noahval elmentek hozzuk, beszéltek a lány anyjával és az apjával, azt mondták egy feltételük van, tegye boldoggá a leányukat s egy hét múlva menjenek vissza, ha tényleg boldog, maradhat, ha nem otthon marad…”
“No hiszen – kacag Titi is, kivillantva egészséges fogait. – ettől nem kell félni, ez a mohó leány már most is nagyon boldog szerintem…Tudod jól – pillant Noahra –, mi a kedvenc dala?
 
Lustácskám!
Szeretnél velem hálni”
Akkor, hát rajta, gyorsan,
Üzenj értem, a vörös papagájért…’

Hát most megkapta a vörös papagáját…Miért ne lenne boldog?”
“Miért is ne lenne?” – nevetett Noah is, s nagy egyetértésben indultak ki a konyhába, megsütni a halat.
“A versemhez mit szólsz?” – fordul felém Álvaro.
“Mindig is szerettem azt, amit írsz. Van benne valami végtelen erő és áradás. A leveleimben és a verseimben igyekeztem is utánozni a modorodat, de én sokkal földhözragadtabb vagyok, mint te…”
“Nagyon meghatottál – mondta Álvaro és felállt. – Nemcsak azokat olvastam, amelyeket nekem írtál, hanem azokat is, amelyeket a többieknek. Téged, testvérem, megváltoztatott ez a sziget. Közvetlenebb lettél, megnyíltál. Ezért is jöttem én is ilyen szívesen ide. De az, ahogy a vagyonodat szerezted, az tényleg boszorkányos!…Megdöbbentő, hogy én sem, egyikünk sem gondolt rá…Egészen másként alakulhatott volna mindannyiunk élete, ha erre hamarabb rájövünk. A hajóroncsok, igen, az armada aranya.”
“A Borges ötlete volt…”
“Hálásnak kell lennünk, honorálnunk kell…”
“Már megtörtént. Kezdettől fogva úgy egyeztünk meg az összeg felét én kapom, a másik felén ő osztozik a három halász barátjával. Másokat veszélyes lenne bevonni, nehogy megszédüljenek a sok aranytól és ellenünk forduljanak. De az ő három gyermekkori barátjában vakon megbízhatunk, jó tengerészek, becsületes, vidám fiúk, s hálásak is, hogy ennyi pénzhez juthattak viszonylag kevés munkával…Bármikor számíthatunk rájuk s ami a legfontosabb tudnak titkot tartani, egyikük sem iszákos, nem kell félni attól, hogy valamelyik csapszékben, illetéktelen idegenek előtt eljár a szájuk. Másrészt a történet annyira képtelen, hogy amúgy sem hinné el senki…Borges megszervezte azt is, hogy kapják a pénz hivatalosan, bankon át Amerikából, mint örökséget. Ő maga személyesen intézte Bostonban az ügyet, így a fiúk hirtelen meggazdagodására volt elfogadható magyarázat és senki sem gyanakodhatott…”
“Vajon hogy jött rá ez a furfangos argentin költő a titkunkra?”
“Okos és tehetséges. Kitalálta.”
“ É s ő mire akarja fordítani a pénzét?”
“Létre akarja hozni a nagy bábeli könyvtárt, amelyben majd minden megtalálható lesz, ami létrejött az emberiség írásos kultúrájának végtelen történetében…”
Álvaro nevetett.
“Megyek és úszom egyet – szólt vissza válla fölül. – Elviselhetetlen ez a meleg. Nem jön senki?”
A halászra néztem. Bólintott. Szinte egyszerre álltunk fel és indultunk Álvaro után, s csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor már mindhárman a hullámok között lebegtünk, s hallhattuk, hogy a kikötő felé tartó, egyelőre még apró játékszernek tűnő hajó kürtjének szavát.
Reméltem megjön Lídia, esetleg valaki más a meghívottak közül s eldöntöttem, ebéd után kimegyek a kikötőbe. Még órákba telhetett amíg a hajó befut, volt időm, csak azt nem tudtam eldönteni vendégeim közül kinek lesz kedve elkísérni? Campos és Soares el voltak foglalva új szerelmeikkel, Mora állapota pedig nem sok reménnyel kecsegtetett, fáradtnak tűnt, nyilván pihennie is kell, a séta, a tengerparton, a fullasztó melegben kétségtelenül nem tenne jót állapotának. Ami szomszédomat illeti, őt láthatólag teljesen lefoglalták a hold arcával kapcsolatos, hirtelen tudomására jutott információk, feszültnek, idegesnek tűnt és itt volt a felesége is, ki tudja mit tervezett délutánra ez a határozott asszony, akitől nem akartam volna elrabolni, órákra a férjét.
Akkor tehát, gondoltam egyedül megyek.
Álvaro felé fordultam, a hátán fekve lebegett a vízben, hunyt szemű arca olybá tűnt mint egy halotti maszk.
Megborzongtam.

4. Találkozás Drakulával

És akkor váratlanul árnyék takarta el a sugárzó napot, mintha egy hatalmas madár repült volna felettünk, a halászt, majd Álvaro elképedt arcába meredhettem, hátamra fordultam s észrevettem, hogy nem a titokzatos, repülni is tudó Mérhetetlen Vének takarják el a napot, hanem, bármilyen bizarrnak tűnik is, egy léghajó.
Találgathattam ki érkezik vajon vele: a rejtélyes, de mostanság sokat betegeskedő Lovecraft, a technikai érdekességek, újdonságok iránt oly érzékeny Borges, a várkastélyából, a falban fáradhatatlanul motozó patkányok, s a folyosókon ide-oda suhanó, fehér ruhás szellemek közül kimozdított báró, esetleg Lídia, Cross és (miért is ne?) az ismeretlen, balszerencsés Vicente Guedes, akitől Pessoa, érthetetlen módon megtagadta a nyilvánosságot, életre hívta, de megfeledkezett róla, volt is tehát, meg nem is, s hirtelen felrémlett előttem, hogy miféle kínokat állhatott ki szegény, az érthetetlen mellőzés éveiben, noha Az idegenség erdeje című poszt-szimbolista novellája, nem mindennapi tehetséget sejtetett. S ezért sem értettem a pálfordulás okát. Miért is nem adott Guedesnek lehetőséget Fernando?…
A part fele fordultam s gyors karcsapásokkal úsztam kifele. A léghajó egy darabig még fölöttünk lebegett, embereket láttam a kosarában, alulról piciknek tűntek, mint a játék babák, aztán a léghajó távolodni kezdett, a babákból ólomkatonák lettek, aztán eltűntek égő szemem elől, s a tengert tovább perzselte a tomboló nap. Hol szállhat le a léghajó? – töprengem, s fürdőlepedőmbe csavarodva lépegettem a ház fele. Amíg felöltöztem is ezen gondolkodtam, de képtelen voltam eldönteni.
“Akkor én most megyek, megnézni közülünk érkezett-e valaki!”
“Elkísérlek” – öltözött Álvaro is.
“Nem várjátok meg az ebédet?” – érdeklődött megdöbbenve Noah.
Legyintettem. – “Sietnünk kell – magyaráztam. – Nem szeretnék senkit megvárakoztatni. De ti nyugodtan ebédeljetek meg, ne várjatok ránk…Ki tudja mikor jövünk.”
“És nekik? – intett Noah az emelet felé és kacéran villant meg fekete szeme. – Vigyem fel az ebédet?”
“Majd lejönnek, ha megéheznek. Ne zavarjátok őket.”
A tengerparton indultunk el, izgatott a léghajó, vajon ki érkezhetett léghajóval a szigetre, Lovecraft, Borges, Tejve gőgös bárója?
“Lovon megyünk?” – kérdezte kíváncsian Álvaro.
“Gyalog – válaszoltam, elhúzva a szám. – Végre el akarom mondani  neked a Drakulával való találkozásunk, rettenetes élményéről írott versemet…”
“Kíváncsian várom – fordult felém érdeklődve Álvaro. – Levélben már írtál róla, de nem részletezted. Épp ideje, hogy megismerjem, noha engem soha nem izgatott a misztika, ellentétben Fernandoval, vagy veled.”
“Engem sem izgatott különösebben – legyintettem. – De hidd el el más volt!”
S ahogy egymás mellett sétáltunk, mezítláb a forró homokon, időnként meg-megmártózva a tengerben, elő szedtem a noteszem, és elkezdtem olvasni a szöveget.

Drakula kastélya

 Utazás Transsylvaniába. 1936 szeptember

1

Az Urubamba völgye, a tibeti barlang és a görög szigettengeren való
különös bolyongásaink után (itt találkozhattunk az élő szigettel)
Lídia különös kívánsággal lepett meg,
Drakula gróf kastélyát szeretné látni, a messzi Erdélyben,  ezer éves      tölgyek között, a feneketlen tó örökös gőzölgésében,
a fullasztó, soha teljesen fel nem szálló reménytelen ködben, s csak amikor arrafelé utaztunk egy szekéren és az oláh kocsis
köpködve morzsolgatta a nyakában lógó fokhagymakoszorút,
és a vastag aranyláncot, amelyen súlyos kereszt himbálózott,
döbbentem rá, amit én afféle regényes képzelődésnek hittem,
egy éjszakánként temetőkben kószáló,
különc skót író horrorba vaduló ábrándozásainak,
a vidék népének eleven valóság, folyamatos rettegés, örökös félelem.
A bozontos, ősz szakállú vendégfogadós,
(marcona alak különben, homlokán stigma,
egy régi kardvágás nyoma, ami kivörösödik, ha felemeli hangját,
ha ideges – mintha figyelmeztetni akarna a veszélyre!)
keresztet hányva igyekezett lebeszélni az utazásról.
Az erdők mélyén, higgyem el, nincsen semmi,
csak vaddisznók, farkasok, rókák, elhihetem ott soha nem járt senki,
nincs is örökké gőzölgő, feneketlen tó, kastély sincsen,
csak a föld füstölög örökké, mintha valóban tőzegláp lenne,
sajátságos módon az ember nem járta ősrengeteg kellős közepén.
amit valakik meggyújtottak egyszer, valószínű haramiák,
zsandárok elől menekülve és azóta ég, füstölög, szörnyű bűzöket lehelve!
És akkor még nem is beszélt a ködről, ami kiszikkasztja az elmét
és megfullasztja az álmokat a szívben…
Lídiát azonban nem lehetett lebeszélni.
Csillogó szemmel suttogta, béreljünk egy szekerest, csak találunk
olyan kocsist, aki nem fél, vagy kapzsisága erősebb a rettegésnél,
és  induljunk el, látni akarja az ősrengeteget, az ezer éves tölgyeket,
a füstölgő tőzeglápot és az örökké gőzölgő feneketlen tó partján álló,
ködben  fulladozó kínkastélyt!…Drakula gróf kastélyát.
És haladéktalanul találkozni akar a  homálygróffal,
a sötétség fejedelmével, hiszen velünk
sem a trachit kőtömbjeik között rejtőző, nyughatatlan inka istenek,
sem a tibeti barlang mélyén ólálkodó szörnyeteg jeti,
sem a misztériumok városának sikátoraiban gomolygó gólem,
sem a gondolatainkat befolyásoló görög sziget nem tudott elbánni,
miért félnénk akkor egy vámpírtól, aki minden valószínűség szerint
nem is létezik, csak a félelem, a rettegés,
a borzongás álmainak örökös vendége.
Csak a környék ostoba, elvadult lakói képzelegnek róla eszelősen…
És mosolygott, úgy, olyan elbűvölően, hogy ha akartam se tudtam volna
ellenállni kérésének…De akartam-e?

2

Hatalmas tölgyfák között kanyargott a süppedőkkel, gödrökkel teli út,
nagyokat döccent a szekér, de az kátyúkat és a keréknyomokat figyelve
kissé megnyugodtam, mégsem volt igaza a kocsmárosnak,
a szekérnyomok és maga az út is bizonyították valakik
                                               s korántsem szellemek,
mégiscsak járnak erre, mindezt nyugtalanítóan jelezték
az egymást elég sűrűn metsző keréknyomok. “Oare cine umbla aici,
si pentru ce?”(16) – fordultam érdeklődve a kocsis felé,
aki láthatóan megdöbbent, nem is képzelte, hogy beszélek anyanyelvén,
zavartan bámult rám, felváltva morzsolgatta a fokhagymákat
és a keresztet, kiköpött, “cine cine, domnisorule,
necuratul”(17) – böffentett,
s előhúzva kulacsát meghúzta, kérdőn nyújtotta felém,
megcsapott cujka szaggal vegyülő fokhagymaszagú lehelete,
undorom leplezve udvariasan utasítottam vissza,
s inkább szolgálati üvegemből ittam egy korty grappát,
még Velencében vásároltam néhány üveggel, mindenre felkészülve,
s nevetve mutattam meg, a még  Ravennában vásárolt,
régi, kivert agyú forgópisztolyomat, elvégre soha nem lehet tudni
és megcsörgettem egy kis gyolcszacskóban őrzött ezüstgolyóimat,
amelyek Pessoa szerint is, levélben nyugtatott meg, amikor utazásomról
értesítettem, “… egészen bizonyosan  földre döntik a vámpírt,
s akkor már nincsen más hátra, mint a gondosan meghegyezett karót
átverni beteg szívén. Ne féljek, nem lesz, nem lehet semmi baj,
nagy mágus barátja, az ördög szájánál rejtélyes módon,
nyomtalanul eltűnő Crowley is találkozott már démonokkal, szörnyekkel,
Drakulánál veszélyesebb sátánfajzatokkal is, s vele sem tudtak elbánni!
Csak egyre vigyázzak, legyek gyorsabb, mint a homálygróf,
a gyorsaságon múlik minden, Lídia élete is, sőt főként rá vigyázzak,
mert azt tudnom kell, velem Drakula akkor sem tudna elbánni, ha akarna,
rám nézve ez a találkozás semmiféle veszélyt nem jelent, mert én…”
Lídia – mintha kitalálta volna mire gondolok, talányosan mosolygott,  
és elkérte az üveget, ivott, arca kipirult, lélegzete felgyorsult
és nevetve nézett körbe. Akkor láttuk meg az első akasztott embert,
de Lídiának ideje sem volt felsikoltani,
amikor észrevettük a másodikat is, ez nő volt,
lábától fogva akasztották fel, lehulló piros szoknyája takarta arcát,
látni engedte viszont lecsupaszított szemérmét, aztán újabb és újabb
akasztottak következtek, nők, férfiak,
volt amelyik már régóta itt lóghatott,
a hollók kivájták már a szemét, s a húst is lerágták róla, de voltak még
teljesen épnek tűnő tetemek is, akikhez még nem fértek hozzá a madarak,
s csak koponyájuk szemürege követett kíváncsian, mintha ellenőrizni
akartak volna, egyszerre fordultak felénk s váratlanul ugyanolyan
zúgás hallatszott, mint a tibeti barlang előtt, a széljárta fennsíkon.
Idegesen néztem körbe, de képtelen voltam megállapítani
a zúgás eredetét, s azt se sejtettem az egyre nyugtalanabb kocsis
vagy Lídia hallják-e? Hirtelen szakadt meg az út is,
a félelemtől elsárgult arcú fuvaros
kérdőn nézett rám, világos volt, szekérrel innen már aligha
folytathatjuk utunkat. Fizettem, lekászálódtunk a szekérről,
s ő köszönés nélkül, idegesen csapott felnyerítő lovai közé.
A szekér nehézkesen fordult meg, mintha az erősödő zúgás
sem tudta volna elnyomni a minket eszelősen figyelő
akasztott emberek gúnyos röhögését. Megfordultam,
a szekér zörögve távolodott, váratlanul reccsenés hallatszott,
fél oldalára dőlt, mint egy süllyedő hajó s láthattuk amint a bal első kerék
begurul a fák közé és eltűnik a szakadékban. A kocsis káromkodva
kászálódott le a bakról, átkozódva rázta öklét a rengeteg felé,
valószínű arra, amerre Drakula kastélyát sejtette.
Ezek szerint mégiscsak létezett, s kimondottan neki,
az okkult erőknek tulajdonította, hogy szekere tönkrement,
majd nyögve mászott fel az egyik eloldott ló hátára,
s a másikat kötőféken maga után húzva, folyamatosan szitkozódva,
hamarosan eltűnt a délutáni szűrt fényben, a fák között,
a himbálózó akasztott emberek árnyai közé veszett…
Többé nem is láttuk. Nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul tűnt el.
S a sziguránca buzgó nyomozói, néhány nap múlva, természetesen
minket is kihallgattak, de csak annyit tudtunk mondani,
hogy ahol az ösvény véget ért, elváltunk, különben is ideges,
rettegő kocsisunk a pénzt, amit fáradozásaiért fizettünk
meg sem számolva, azonnal visszafordult,
s köszönés nélkül hajtott tovább. Amikor szekerének kitört
az egyik kereke, átkozódva, lóháton folytatta útját,
halvány sejtelmünk sincs róla hová tűnhetett, mi történhetett vele!?
Lehet mégiscsak a farkasok tépték szét, egész este hallottuk
a közeledő-távolodó üvöltéseket, s láttuk is néha a fák között
az idegesen, feltartott fej jel üvöltő állatokat,
szőrük kékesen világított a hold ezüstös fényében,
amíg csak el nem borult az idő és ki nem tört a vihar.
“Miféle vihar? – döbbent meg a nyomozó s rágyújtott,
idegesen jegyezve fel valamit. – Tudniuk kell
akkor éjjel, de azokban a napokban, nem volt semmiféle vihar,
gyönyörű őszi idő volt, amilyen gyönyörű errefelé
a vénasszonyok nyara, vagy az indiánnyár egyáltalán lehet.”
És gyanakvóan bámult ránk, lehet mégiscsak titkos ügynököknek nézett?
De mit keresett volna két brazil kém a szép Romániában.
Ezt a vonalat valószínű ejtette s újra visszatért az eltűnt  fuvaroshoz.
Sorsáról azóta se értesültünk, még aznap tovább utaztunk a tengerpartra,
megnéztük a hisztriai romvárost, ahol kétezer esztendeje
a száműzött Ovidius hiába várta a felmentő hajót,
ott kellett élnie kopár vidéken, barbárok és kecskék között,
s az első hajóval elmenekültünk Isztambulba.

3

“Gyönyörű az idén a szeptember!” –  simult hozzám Lídia,
miután az átkozódó kocsis lovainak pata robaja elhalkult,
s mindent betöltött az erősödő, nyugtalanító zúgás.
Lídia vagy tényleg nem hallotta, vagy ha igen nem tulajdonított
különösebb figyelmet neki, ivott még egy korty grappát,  
igyekezett nem nézni a gúnyosan  röhögő akasztott emberekre.
“És most – néztem rá. A szemében örvénylő zöld körök között
fel-felvillantak a balsejtelem  lüktető pontocskái. – Most merre?”
Lídia arra fordult, amerre a kocsis, amikor öklét rázva, káromkodott,
a pokolbéli hatalmakat hibáztatva. “Talán ott lehet, arrafelé” – suttogta
és kézen fogva indultunk el. Az egyik akasztott ember ránk vicsorgott,
odamentem, de képtelen voltam megérinteni, kezem akadály nélkül
hatolt át a csontjain. “Nem is létezik! – nevetett Lídia. – Illúzió érted,
hallucináció, érzéki csalódás. Velünk valaki játszik, talán Drakula gróf,
aki megneszelhette, hogy érkezünk s most elszórakozik velünk?…”
A hatalmas tölgyek között utolsókat villant a nap,
a lombréseken szemünkbe villant a fény,
megvilágítva, már-már kimerevítve a vérző avart.
“Hamarosan alkonyodik” – jegyeztem meg –, estig mindenképpen
el kell érnünk a kastélyt, hanem kóvályoghatunk a sötétben.
Lídia nevetett. Mindenre gondoltunk, volt nálunk
négy zseblámpa is, tartalék elemek, rakétapisztolyok, gyertyák
“Majd csak lesz valahogy  nyugtatott meg Lídia –, de sötétben nem  
maradunk az biztos, vendéglátónk világít majd nekünk,
esetleg felgyújtja az erdőt is, legyen világosság!…”
Az erősödő zümmögést hirtelen farkasüvöltés nyomta el,
de nem ijedtünk meg, erre is gondoltunk, elvégre nem a
bécsi promenádra jöttünk, hanem az erdélyi ősrengetegbe.
Minden eshetőségre készen, levettem a vállamról
belga vadászkarabélyomat és csőre töltöttem.
Mintha újra hallottuk volna a közeledő farkasüvöltés
és az elállíthatatlan, egyre nyomasztóbb,
monoton zümmögés közepette is,
a nem is létező akasztott emberek esztelen röhögését.
A homályban mintha alakok kóvályogtak volna a fák között,                        
s fejünk fölött hatalmas fekete madarak köröztek önfeledten.
Megdöbbentő volt hogyan nem kavarodnak a hatalmas tölgyfák
hálószerűen összeboruló, sűrű lombjai s vaskos ágai közé,
hogy repülhetnek olyan lidérces nyugalommal,
olyan eszelős magabiztossággal az agg,
több száz esztendős faóriások között,  szemük mindenesetre
vörösen világított, mintha nem is lettek volna élő madarak,
mintha valakik lampionokat szereltek volna szemük helyére,  
s a sűrűből, a farkasüvöltést is elnyomva, gúnyos hahota hallatszott.
Valaki kétségtelen  – számunkra egyelőre megmagyarázhatatlan módon.
minden lépésünket figyelte, s jól hallhatóan derült botladozásainkon.

4

Lídia ennek ellenére, vagy talán éppen azért, hiszen megismertem már,
mindig is élvezte a veszélyt, a különös helyzeteket, a kihívásokat,
láthatólag élvezte az egészet, szorította a kezem, nevetett.
Eltűnt a nap. Hirtelen hullott ránk a sötétség.
A homály szobrai szörnyetegeket formáltak,
sárkányokat, orrszarvúkat, dinoszauruszokat,
de nem is hederítettünk rájuk, fáradhatatlanul lépegettünk tovább
a süppedő avarban, a mohaszőnyegen, a fák között,
a karvastagságú gyökerekben botladozva.
Elmaradtak a gúnyosan röhögő akasztott emberek is,
a vörös szemű fekete madarak is eltűntek a tintaszínű égről,  
elhallgattak a nyughatatlan éhes farkasok is,
ha ugyan egyáltalán léteztek és nem a hallucináció
orgonáló, fogukat csattogtató részei voltak?!
A hahota sem hallatszott többé, mintha már nem ólálkodott volna
körülöttünk a sötétség fejedelme,
csak a tibeti fennsíkra emlékeztető,
titokzatos zümmögés erősödött egyre,
s amikor hirtelen füstszag csapott meg, fellélegeztem.
Ha ez a láp lesz, már nem lehet messze a kínkastély.
A fák közül hamarosan kiértünk egy tisztásra,
ahol a tőzegláp kezdődött. Méteres, félméteres,
lila vagy veres sipkás koboldokra emlékeztető
lángok lobogtak, kékes-bordó lidércfények villóztak,
füstölgött, senyvedve égett, szikrázott körülöttünk a füstölgő talaj,
ráadásul váratlanul az ösvény is megszakadt. Megtorpantunk,  
kérdőn meredtünk egymásra, fogalmunk sem volt merre  tovább?
Elővettem a zseblámpát s fényénél néztünk körbe,
aztán megindultunk a láp mellett, az egyre szúróbb,
kellemetlenebb füstben, aggasztott a süppedékes talaj is,
de váratlanul egy hatalmas óriási, fekete ernyőre
emlékeztető fa mellett megtaláltuk az ösvényt,
s magunk mögött hagyva a fel-fellobbanó lángoktól megvilágított,
füstölgő tőzeglápot, újra több száz esztendős mamut fák között
araszoltunk előre, óvatosan kerülgetve a karnyi vastagságú ,
kígyókat formázó gyökereket.
                                              Váratlanul halkult el a zümmögés
és újra egy rétre érve ki, megláttuk a ködben gomolygó,
furcsa, leginkább középkori lovagvárakra emlékeztető kastélyt.
                                              Ablakszemei vörösen világítottak,
a nyitott ablakokban libegtette a huzat, vagy a hirtelen feltámadó
és a ködöt kíméletlenül cafatokra szaggató, ide-oda hajlítgató szél,
az elszabadulni vágyó madarakként csattogó fehér függönyöket.
Gyorsabban lépegettünk, már-már futottunk a fel-felszakadozó,
szörnyeket, ősállatokat formázó ködben, de a titokzatos kastély,
ahelyett, hogy közeledett volna távolodott,
                                             mintha játszott volna velünk,
s bárhogyan is igyekeztünk, nem tudtunk közelebb kerülni hozzá,
ezért valahol a rét közepén állottunk meg,
magányos középpontként magányos körben (18)  
s előszedve a távcsöveket figyelni kezdtük a kastélyt.
Egy férfit láttunk, amint éppen kimászik a toronyszoba kerek ablakán,
s arccal lefelé araszol a kastély falán, mint egy óriási fekete pók.
Érthetetlen volt hogyan nem zuhan le? Köpönyege szétterült,
mintha hatalmas szárny lett volna, látni engedve skarlátvörös bélését,
amely, mint vasreszeléket a mágnes vonzott magához,
s már nem is csodálkoztunk azon, hogy egyszerre ott állunk
a kastély kapuja előtt, s fölöttünk, a természet törvényeinek
fittyet hányva, ott lebeg, a falat alig érintve,
a fekete köpönyeges férfi és megint meghallottuk
gunyoros nevetését, de még mindég nem fordította felénk az arcát,
mögöttünk újra felhangzott a félelmetes farkasüvöltés
és hátukon az előbb látott, nem is létező akasztott emberekkel,
megjelentek a rémisztő, orrfacsaró bűzt árasztó fekete madarak is.

5     

És akkor hirtelen ott állott előttünk rejtélyes házigazdánk,
mintha leugrott vagy inkább iderepült volna  a falról,
fekete, vörös bélésű köpönyegét lobogtatta az egyre erősebb,  
már-már orkánszerű szél és a tintaszínű, riasztóan setét égen
fehér villámok cikáztak. Megfejthetetlen, villogó kérdőjelek.
Ott állott előttünk, négy lépésnyire, a zsebemben szorítottam
a csőre töltött pisztolyt, minden azon múlik, ötlött fel bennem
Fernando tanácsa, hogy ki lesz a gyorsabb, te vagy ő?
Csuklyáját követhetetlenül gyors mozdulattal rázta le a fejéről
és megláttuk az arcát, simára borotvált, fekete hajú férfi volt,
elsőre feltűnő, denevérszerűen megnyúlt, hegyes végű fülei
úgy mozogtak, mintha valami számunkra nem hallható
hangokat figyelt volna. Talán egy pokolbéli vonósnégyes
játszotta kastélya nagytermében a Pisztrángötöst.
Egyszerre mi is meghallottuk a csodálatos muzsikát,
megdermedtünk, elgyengültünk a gyönyörűségtől.  
“Ez nem lehet igaz! – suttogta Lídia, és remegni kezdett. –
Egy zenebolond vámpír, hát ezt senki sem fogja elhinni…”
A homálygróf ránk pillantott, fekete szemében
a téboly vörös körei tomboltak, mintha hangyabolyok
mozgolódtak volna szembogara mélyén. Beleszimatolt a levegőbe.
Akkor éreztem meg arcomon az első esőcseppeket,
egyfolytában villámlott és dörgött, tudtam percek múlva zuhogni fog
s nem lesz más megoldás, ha nem akarunk bőrig ázni,
be kell mennünk a kastélyba, el kell fogadnunk invitálását,
már ha egyáltalán behív, ha egyáltalán vendégül akar látni?
“Aha, szóval te vagy az a brazil költő, civilben hajóorvos,
akit egy különc, misztikus lisszaboni poéta talált ki
– jegyezte meg furcsa mély hangján, s nevetni kezdett. –
Ő pedig – pillantott Lídiára, vadul és gyűlölettel
mint vad a zsákmányára –, a szerelmed, jobban mondva a múzsád?!”
Bólintottam és úgy markoltam a pisztolyt, hogy megfájdult a kezem,
tudtam szükség esetén a zseben keresztül is lőhetek,
                                               hat golyó van a tárban,
az ezüstgolyók okvetlenül elgyengítik, leesik a földre, elalél,
percekre tehetetlen lesz, s ez elég idő ahhoz, hogy beteg és álnok
szívébe verjem az előkészített, még a fogadós szolgája által,
utasításomra kihegyezett, hátizsákomban rejtőző tölgyfa karót.
Nevetett, mintha kitalálta volna mire gondolok,
mintha olvasott volna gondolataimban,
szájából baljósan villantak elő tűhegyes fogai.
“Miért jöttél – nézett rám s többé nem is foglalkozott Lídiával,
mintha számára nem is létezett volna. – Meg akartál ismerni?
Beszélgetni akarsz rólam? Írni?
                                              Vagy meg akarsz ölni, Ricardo Reis?!
Tényleg azt képzeled, habókos mesterednek igaza van,
az ezüstgolyó átmenetileg lelassít, s te, amíg ájultan fekszem a földön,
átverheted a hátizsákodban rejtőző karót a szívemen,
de tévedsz, én hallhatatlan vagyok, tehát sebezhetetlen,
engem emberek sem tudnak elpusztítani,
nemhogy egy se nem ember, se nem szellem…”
Gúnyosan vigyorogva hallgatott el, kutakodva nézett rám,
igyekeztem nem pillantani fekete szemébe,
melynek halálosan fenyegető vörös körei,
ezek a miniatűr, eszelős hangyabolyok
örvényként szippantottak volna magukba…
Akkor már zuhogott. Megfordult. Nesztelenül tárult ki a kapu,
válla fölül szólt vissza: “gyertek!” S mi, mint akiket megbabonáztak
remegve követtük. A hatalmas terem üres volt,
nem voltak sehol a zenészek, de Schubert
bűbájos muzsikája egyre zengett, sehogyan sem akart véget érni.

6

“Nincs mitől tartania – nézett Lídiára gúnyosan a homálygróf –
feletted pedig, kedves Ricardo – meredt rám és vigyorgott –,
nagyon jól tudod, (értesülhettél már róla mesteredtől
vagy nemtődtől, az apádtól , nem is tudom hirtelen hogyan
nevezzem Fernando Pessoát, aki szép verset írt
a rózsakeresztesekről és Cristian Rosencreutzról!)
nincsen hatalmam, s érthető okokból nem is érdekelsz.
De az a szonett! A szonett!…S hirtelen felemelkedve
mély, búgó hangján mondani kezdte Fernando versét:

                 “Majd ébredvén az álomból, hogy éltünk,
                   megtudjuk-e, hogy mik vagyunk, mi volt
                   a testbe-hullás, éjbe merülésünk.
                   Mi lelkünkre vakságot lakatolt.
                és mindannak, mi feltűnt, folyt és eltűnt,
                titkolt igazságát megértjük  ott?” (19)

Elhallgatott, tapsolt, két meztelen lány jelent meg,
derékig érő vörös hajukat borzolta a huzat,  
egyikük kezében egy flaska volt, társnője kezében
nagy ezüstálca a poharakkal. Leplezetlen érdeklődéssel,
mohón bámulták Lídiát, rám ügyet se vetettek.
A gróf röhögve tessékelte ki őket, töltött.
A metszett kristálypoharakban fenyegetően csillant meg a vörösbor.
“Rajna menti – magyarázta, felemelve poharát. – l848-as évjárat,
jó esztendő volt az, mozgott a föld Európában s a szőlőszemeket
nemcsak a nap érlelte, de a szabadságvágy és a honfibú is. Proszit.”
Felemeltük poharainkat és a Drakuláéhoz érintettük.
Koccintottunk. Ittunk Noha éreztem, nem szabadna
elfogadnunk a kihívást, meg kellene maradnunk
a grappa mellett, ki tudja mivel kínál a vámpírfejedelem?
Megszédültem, hirtelen fordult el előttem a terem
és egy trópusi szigeten, egy nagy, földbe ásott kőfej előtt
dideregtem, az ötven  fokos hőségben.
“Megmutattam a jövendőt – magyarázta a gróf szívélyesen,
Lídiára pillantottam, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe,
láthatólag nem volt magánál. – Hamarosan találkozol
a hold arcával  és ez döntően változtatja meg az életed,
s korántsem csak a tiedet, kedves Ricardo, a barátaidét is,
                                              de lehet, hogy az egész világét.
Sok minden múlik rajtatok, heteronimákon is. Vigyázz!”
Merően nézett rám s amikor idegesen érdeklődtem
hol és mikor történik mindez, széttárva karját elvigyorodott.
“A szellemvilágban nálam hatalmasabb erők mozdultak meg,
többet nem mondhatok…És akkor se mondhatnék, hidd el,
ha látnám a jövőt. De nem látom.
Nem tudom biztosan mi fog történni kedves Ricardo Reis. Vigyázz!…”
És újra mondott szomorúan egy passzust Fernando előbbi verséből,
amely láthatólag mélyen megérintette, hiszen kívülről tudta:

                  Az árnyékok árnyék-testekre vágynak,
                  hogyan is éreznék, a test valóság?
                  Árnyék kezem csak árnyékod után kap,
                  de távollét, üresség e tapintás.
                  E zárt lélekből minket ki ereszt ki?
                  Vakon füleljük a túlnani zaját.
                  …S az ajtó nyitva? Hogyan? Nem rekeszt ki?”(2o)
    
Szomorúan hallgatott el, félrehajtott fejjel rám vigyorgott és tapsolt.

7

Lídia mint egy alvajáró felemelkedett, mellém sétált, én is felálltam,
átöleltem és hirtelen újra ott voltunk az évszázados fák között,
a feneketlen tó partján, semmi nem emlékeztetett az éjszakai viharra.
A nap tombolt, úgy, olyan erősen, mintha az elkövetkezőkért
akart volna kárpótolni. Előhúztam zsebórámat nyolc óra volt,  
holott számításaim szerint éjjel tizenegy felé találkoztunk
a sötétség fejedelmével, tehát, ha valakinek, akkor a holdnak,
Szelénének, Lunának, ezüst istenasszonyunknak kellene tündökölnie

a tó antracit tükrében, hiszen nem telhetett el annyi óra,
röpke látogatásunk alatt. “Fáj a fejem – tért magához Lídia –,
borzalmas álmot láttam Ricardo, te egy szigeten voltál,
szemben egy hatalmas kőarccal és láthatatlan lények
köröztek körülötted, láthattam furcsa, ijesztő, szokatlan,
mert ötszögletű nyomaikat is a porban.
Menjünk innen!…Félek!” Ivott egy korty grappát.
“Én úszom egyet, hogy térjek magamhoz!…”
Ezt javasolnám neki is, levetkőztem, beugrottam a vízbe,
hideg volt, hallottam ő is vetkőzik, követ, sokáig úszkáltunk,
a tiszta vízben jól látszottak alattunk az ölnyi mélységben
összegabalyodó árnyékaink, majd megszárítkoztunk a napon,
úgy ölelve egymást, mintha a másik pillanatban
el is veszíthetnénk, úgy, olyan szokatlan hévvel
és szenvedéllyel, ahogyan addig még soha,
még a tibeti barlang előtt sem az esőben,
miután szerencsésen szabadultunk meg a jetitől,
aztán felöltöztünk, visszasétáltunk a faluba,
most sokkal rövidebbnek tűnt az út. Sok emberrel találkoztunk
,
keresztet vetettek amikor megláttak és sietősen tűntek el,
csattantak a kapuk. A fogadós döbbenten nézett ránk,
már a csendőrség, a katonaság, a sziguránca is önöket keresi! –
jegyezte meg. –  Tíz napja tűntek el! Hol voltak, Reis úr?
Kiadták már az országos körözést is,
azt hitték rablótámadás áldozatai lettek!…
                                              “Élünk!” – nevettünk
és tojásrántottát, túrót, paradicsomot, paprikát, bivalytejet
kértünk reggelire. Farkasétvágyunk volt, mintha tényleg,
napok óta nem ettünk volna, s szokatlan szomjúság gyötört.

Aztán felmentünk a szobánkba, de nem aludhattunk sokáig,
mert felköltöttek a nyomozók s eltűnésünk,
és az elveszett fuvaros után érdeklődtek.
Nem hitték el, hogy a fuvarostól tíz napja elváltunk,
azt se értették hogy hol voltunk és mit csináltunk tíz napig?
Hümmögtek, jegyezgettek. “Nászutasok?” – kérdezték,  
végül felírták a címünket, ha valami történik majd, ígérték,  
a követségen keresztül értesítenek. Lehet mégiscsak kémnek néztek
volna bennünket? Ki tudja mely nagyhatalom zsoldjában álló
titkos ügynököknek, de távozásunk elé nem gördítettek akadályt,
és mi azonnal tovább utaztunk a csodálatos román tengerpartra –
s miután megtekintettük a romvárost, ahol két ezer esztendeje,
szegény Ovidius nézhette, balcsillagzata vacogó fényénél,
reménytelen arcát a tükörben, várva a gályát, de nem jött
a felmentő levél – azonnal hajóra szálltunk
és elmenekültünk Isztambulba.
Hetek múlva jött egy értesítés a román parancsnoktól,
átfésülték az egész rengeteget, a füstölgő tőzegláp után,
valóban találtak egy hatalmas tisztást, de ott
nem volt semmilyen kastély és a tavat se találták meg,
a fekete tavat, amelyben, mint mondottuk, fürödtünk,
távol áll tőle, hogy kételkedjék szavainkban,
de javasolja, saját érdekünkben forduljunk idegorvoshoz.
Elhallgattam.
Némán meredtünk egymásra.
Álvaro az ötven fokos hőségben is reszketett az idegességtől.
“Persze még nincs kész – védekeztem ernyedten, barátom mozdulatlan arcából nem tudtam következtetni semmire és ez zavart. – Még sokat kell dolgozni rajta. S lehet, hogy nem is vers. Nem is tudom. Az élmény olyan intenzív volt, hogy…”
“Ugyan! – legyintett Álvaro. – Nem olyan mint az eddigi ódáid, de az itt írt egyéb verseid sem teljesen olyanok. Úgy látszik a rejtelmes sziget nagy hatással van rád, amin nem is csodálkozom. Ez a Drakula azonban…”
De nem fejthette ki (még) véleményét a versről, mert a mólón megláttuk az argentin költőt. Jorge Luis Borgest, kis vézna emberke álldogált mellette feje fölött hatalmas fekete ernyővel, hátrább egy magas lovaglócsizmás férfiú várakozott.
“Tejve bárója, Borges és Lovecraft” – súgtam a még mindég remegő Álvaronak és megindultam feléjük.
“És Lídia?”
“Valószínű Cross, Search és Guedes társaságában jön, az esti hajóval.”
“Reménykedjünk –sóhajt Álvaro, még mindég a történetem hatása alatt. –De nem bántad meg, hogy nekem adtad a szép Noaht. Egy istennő…”
“Ugyan – legyintek. – Csak Lídia meg ne tudja, hogy volt valami köztem és a lány közt.”
“Tőlem ugyan nem tudja meg, erről biztosíthatlak – súgja Álvaro, s érdeklődve fordul az érkezők felé. – Ami azt illeti Borges hamar ideért s elhozta a két különcöt is. Egy varázsló ez az ember.”
“Több annál – mondom lelkesen. – Majd megismered…”

5. A léghajó utasai

 Álltunk tőlük úgy tíz-tizenkét méterre és kíváncsian bámultuk egymást, majd Álvaro felemelt kézzel intett és megindult feléjük, alig tudtam követni.
“A báró urat már volt szerencsém megismerni – harsogta és összeölelkezett a magas, sovány, lovaglócsizmás, fekete kabátos úriemberrel, aztán Borges és Lovecraft felé fordulva meghajolt és kezet nyújtva mutatkozott be – Álvaro de Campos vagyok.”
 “A verseidet ismerem, barátom – hunyorgott a fehér öltönyben is verítékező Borges, a tűző fényben, s kezét szeméhez emelve figyelmesen tekintett testvéremre. – És Ricardo is sokat beszélt rólad, különleges képességeidről. Fernando is büszke volt rád…”
 “Lovecraft” – hajolt meg az alacsony termetű, sovány, sápadt arcú, vadászkabátot, térdnadrágot és bizarr csatos cipőt viselő író és kíváncsian meredt ránk. – A repülőn volt időm tanulmányozni költeményeiket, de társaik írásait is, mint a báró úr, mint Mora úr figyelemreméltó gondolkodó, maguk viszont kiváló költők, Pessoa barátom, akivel egyébként Crowley titokzatos eltűnése után sűrűn leveleztem, büszke lehet önökre. – Elhallgatott, hatalmas fehér zsebkendőt húzott elő zsebéből, verítékező homlokát törülgetve. – Ami előtt elmennénk a birtokára, innék valami hűsítőt – tette még hozzá, halkan, szinte bocsánatkérően. – A gyógyszereimet is be kell vennem!…Beteg vagyok, állapotom bármikor válságosra fordulhat, kimerített a repülőút is, noha sokat írtam róla, most ültem először igazi repülőn.”
“Akkor tehát nem léghajóval jöttetek? – bámultam kíváncsian Borgesre. – Mert egy-másfél órája láttunk lebegni egy léghajót is a sziget fölött.”
“Nem – ingatta a fejét Borges s nevetett. – Amikor megkaptam utolsó leveledet, léghajóval elutaztam Amerikába, megismerkedtem Lovecraft úrral, feltártam neki a helyzetet és úgy döntöttünk, bármennyire is rossz idegállapotban van, haladéktalanul ide kell utaznunk. Béreltem egy repülőgépet és azzal jöttünk. Ez talán nem fontos, részletezem még, ha ugyan kíváncsiak vagytok rá…”
“És a báró úr, hol csatlakozott hozzátok?”
“A lisszaboni repülőtéren – zengett fel a hórihorgas báró baritonja. – Borges úr sürgönye és a te leveleid meggyőztek, hogy el kell jönnöm, egyszerűen nem térhetek ki.”
“Vásároltam egy jachtot is, ahogy megbeszéltük, áramfejlesztőt is, hűtőgépet, ventilátorokat, dzsipeket, napelemeket, alkatrészeket egy szélturbina építéséhez. S bármennyire meglepő egy hidroplánt is – magyarázta Borges. – Jövő héten érkeznek a fiúk, a hajóval, s hoznak mindent.”
“Épp most sürgönyöztem Önnek – fordultam Lovecraft felé és fejemmel a velünk szemben lévő vendéglő teraszára mutattam – Amíg iszunk valamit, elolvashatja, hiszen nyilván most van úton, az ön lakása felé, az éteren át…”
Nevettünk.
“Éppen azt furcsálltam – motyogta az író, s botladozva indult a terasz felé. – Hogy nekem nem írt minderről, pedig a neve nem ismeretlen előttem, a megboldogult Fernando sokat írt önökről…”
“Olyan gyorsan történt minden – magyaráztam – Azt is hittem túlhaladnak az események.”
Leülünk a teraszon egy napernyő alá, Lovecraftnak limonádét rendelek, Tejve bárója száraz fehér bort kér, Borges és Álvaro sört, kis tétovázás után és is csatlakozom hozzájuk.
Lovecraft elkéri a kéziratot és belemerül, majd, miután elolvasta döbbenten fordul felénk. – “Hihetetlen – mondja. – De mesélje el, kérem a legelejétől, hogyan jött rá egyáltalán a bálvány létére?”
“Mondottam már – mosolyog Borges. – Ricardo orvos is és bizonyos angol tengerészek, akik a dzsungelben kóvályogtak találkoztak a rejtélyes, a bennszülöttek által a hold arcának nevezett bálvánnyal, aki (!) mindenkire másként hatott. A matrózok álomkórt kaptak tőle, a nap bármelyik órájában, bárhol, bármikor tehetetlenül álomba zuhantak, ami idegesítette őket, hiszen ilyen állapotban egyszerűen nem hajózhattak ki, nem gyakorolhatták mesterségüket. Orvosi tanácsot kérve keresték fel Ricardot, aki azonnal ellátogatott, az egyik bátor yorki tengerésszel a helyszínre és megtekinthette a bálványt, Ami versei, levelei, naplófeljegyzései is tanúsítják hihetetlen hatást gyakorolt rá…”
 “Ráadásul engem – jegyzem meg óvatosan –,álmatlansággal büntetett a bálvány. Azóta nem bírok aludni s ha elalszom bizarr álmaim vannak, látom például a víz alatt fekvő Cthulhut, amint merőn néz rám a víz nagyítója alól!”
 “Sok mindent megtudtunk a bennszülöttektől is, Ricardo szomszédaitól. Pomare, aki egyszerű halász létére kiválóan beszél franciául, mert szerzetesek nevelték, akárcsak barátnőnket, a gyönyörű Noaht, őt persze apácák, elmondta, hogy különös babonák fűződnek a bálványhoz, közelében néha rémületes, füttyögő hangok hallatszanak, aztán szélvihar támad, ami napokig is eltarthat, utána mindig megzavarodva jelennek meg, nagy számban a halak, s olyankor mindenki, a sziget apraja-nagyja halászik…Amikor viszont kitisztul az idő, a bálvány elé ajándékokat, gyümölcsöt, sült halat szoktak lerakni, amolyan adományként. Ezek általában másnap reggelre el is tűnnek, helyükön és körülöttük a homokon, amíg csak el nem mossa az első eső, furcsa, ijesztő, ötszögletű lábnyomokat látni….”
“Van azonban valami más is – szólalok meg én is, hideg söröm kortyolva. – Szeptember végén barátnőmmel, Lídiával, a messzi Transsylvániába látogattunk, felkeresni Drakula gróf állítólagos kastélyát Mindezt egy hosszú versben is megírtam, majd elolvashatják…A lényeg, hogy különös körülmények között ugyan, de tényleg találkozhattunk a sötétség fejedelmével, aki hipnotikus erejével bizarr látomásban részesített, egy bálvány előtt állottam ebben az álomban, azt sem tudva, hol vagyok? Amikor magamhoz tértem elmondotta, hogy a szellemvilágban nagy a felbolydulás, de vannak nála hatalmasabb erők is, részleteket nem árulhat el, de vigyázzak…Mivel Lídia is engem látott egy furcsa földbe süllyedt, óriási, kőből való emberfej előtt, amelynek borzalmas, már-már elviselhetetlen volt a tekintete, azt hittük képzelgés az egész, a vámpírkirály egyszerűen hipnotizált bennünket. És eljátszott velünk. Mindezt jelentenünk kellett a hatóságoknak, hiszen a fuvaros, aki a rengetegbe hajtott velünk, de egy idő után, amikor a szekérnyomok megszűntek visszafordult, s mialatt mi, Drakula vendégszeretetét élvezhettük, nyomtalanul eltűnt. Tudomásom szerint, azóta se került elő. Mintha egyszerűen elnyelte volna a föld!… A sziguránca és a katonaság később, a fuvarost keresve, de talán azért is, hogy megnyugtathassák a környék babonás népét, nagy erőkkel átkutatta a rengeteget, de a kastélyt és a mellette lévő, fekete vizű tavat, amelyben zűrzavaros éjszakánk végén, kora reggel, Lídiával meg is fürödtünk, nem találták, s emiatt, azt javasoltak az udvariasan szarkasztikus román tisztek, hogy haladéktalanul forduljunk idegorvoshoz. Velünk valaki játszik, az is lehet, hogy felajzott érzékeink és képzeletünk…Amikor viszont először láthattam meg a földbe süppedő, hatalmas fejet, megrendültem, pontosan ezt láttam abban az álomban, amit Drakula gróf idézett elő…S mintha hallottam volna a vámpír különös, mély, rekedtes hangját is, hogy vigyázzon Reis doktor, vigyázzon! Igen, bármennyire is furcsán hangzik, de ezt ismételgette a homálygróf, hogy vigyázzak, vigyázzunk, nagy változások következhetnek be, életünket de az egész világ életét befolyásoló, rettenetes, elképzelhetetlen események!…”
Lovecraft, aki feszülten figyelt, s közben egy kis noteszbe szélsebesen jegyezgetett is, udvariasan türelmünket kérve, maga elé húzta fekete füzetemet és elkezdte olvasni a verset.
Átültünk egy másik asztalhoz, hogy ne zavarjuk.
Borges bizalmatlanul, hunyorogva bámult rám – “Nem ittatok ti, akkor éjszaka túl sokat?” – kérdezte.
“Vagy – érdeklődött komoran Tejve bárója –, nem használtatok valami ajzószert, kokaint, ópiumot vagy más kábítószert?…”
“Bízhattok a testvéremben – kelt védelmemre Álvaro. – Ő és Lídia nem iszákosak, nem is kábítószer élvezők. Én ismerem őt, ő is én vagyok.”
“De tényleg ittunk néhány korty grappát, az éjszakai erdőben, amíg a titokzatos kínkastélyt kerestük, és maga Drakula gróf is megkínált egy pohár l848-as évjáratú, Rajna menti vörösborral. És valóban utána kerültünk abba a furcsa, révült, sokkos állapotba.”
“Azt maga a vámpír is előidézhette, a Rajna menti vörös nélkül is – ingatta a fejét Borges. – És tényleg nem bántotta Lídiát?”
“Nem – mondottam határozottan. –Reggel, amikor magunkhoz tértünk kábulatunkból, a csodálatos tengerszem, a fekete vizű a tó partján, s döbbenten bámultuk egymás tükörképét az antracit víztükörben, megdöbbenve, hogy hogyan eshetett ki nyolc-tíz óra az életünkből, gondosan megvizsgáltam szerelmem nyakát, de nem voltak rajta harapásnyomok, teste egyéb részein sem voltak sebhelyek…S maga, a sötétség fejedelme se volt agresszív, inkább szarkasztikus, de az is látszott, hogy komolyan óvni akar valamitől.”
Lovecraft visszaül az asztalunkhoz, tűnődve mered rám, kíváncsiság lobban fel a szürke szemében.
Borges átveszi a füzetet s belemélyed. Őt láthatólag nem zavarja, hogy közben beszélgetünk, sőt annyira leköti a szövegem, hogy átmenetileg söréről is megfeledkezik.
“Egy bizonyos: valami egészen furcsa történik itt – szólal meg Tejve bárója, borát kortyolva. – Olyasmi veszi kezdetét, aminek soha nem szabadott volna el sem kezdődnie. Nemrég, éjszaka, a teliholdat bámulva, kastélyom toronyszobájának kerek ablakából, arról elmélkedtem kedves barátaim, hogy a modern ember, amikor boldogtalan – és mikor nem az? – pesszimista is!…Rádöbbentem hogy van valami hitvány és arcpirítóan lealacsonyító abban, hogy fájdalmainkat az egész világmindenségre kivetítjük. Ebben valami aljas önzés nyilvánul meg, hiszen azt feltételezi, hogy a mindenség bennünk van, hogy az én valamiféle központi összefoglalása, vagy jelképe a mindenségnek. És lám, hirtelen olyan dolgok veszik itt kezdetüket, amelyek az egész általunk felfogott s mint kiderült képzelt mindenséget veszélyeztethetik.(21) De most már én is kíváncsi vagyok a Drakula gróffal való találkozásod történetére – mosolyog és elvéve Borges elől a füzetet, felemelkedve egy távoli asztalig imbolyog, a terasz sarkában állapodik meg, csíptetőt biggyesztve jobb szemére, türelmetlenül olvasni kezdi szövegem.
“Neked Ricardo már régóta novellákat kellene írnod – mondja tűnődve Borges. – Hidd el, ez nem jelenti azt, hogy le kell mondanod a versről, én se mondtam le, de vannak dolgok, mint például ez a bizarr élményed is, találkozásod a sötétség fejedelmével, melyek egyszerűen prózába kívánkoznak. Nem azt mondom, hogy ez nem vers, de bizonyosan nem is hasonlít eddigi verseidre…Tulajdonképpen már ez is egy történet, és ilyen az itt írott verseid között is van, gondolok elsősorban az élő sziget- tel való találkozásotokra, ahol a sziget útmutatásait követve, egy omladozó romtemplom rejtett kamrájában megtalálhattátok a Nekronomikont, gondolok a tibeti élményeitekre, amikor találkozhattatok a jetivel, de a Urubamba völgyi eseményekre, s a bizarr, nem véletlenül a perui farsang címet viselő szövegedre is. Veled és Lídiával egészen különös dolgok történtek az utóbbi időben, barátom. Ez a nő jó hatással volt rád, kimozdított magányodból és önmagadból, megváltoztatva Rilkét idézve, a léted. Mindannyian hálásak lehetünk neki ezért – pillant Álvarora – , hiszen Reis költészetének rejtett dimenzióit is előhívta asszociációinak sötét mezőiről, melyek, és ez egészen bizonyos, ezen élmények nélkül soha nem bukkantak volna felszínre... Egyébként a drága nő hol van? A haciendán?”
 “Jelenleg Cross, Search és Guedes társaságában tartózkodik. Velük jön, hajón. Úgy volt, hogy szilveszterkor találkozunk Velencében, de aztán felpörögtek az események és úgy egyeztünk meg, hogy mégiscsak ő jön ide, a fiúkkal…”
“Az is lehet ők jöttek a léghajóval – nyúl söre után Borges, mohón kiissza, intve a pincérnek, hozzanak még. – Maradjunk itt, bármelyik pillanatban kiderülhet.”
“Crosstól, aki rendkívül praktikus ember, nem áll távol a léghajókázás gondolata – nevet Álvaro. – Modern ember is, nemcsak életrevaló.”
“És igen izgalmas verseket ír…Az angol prózaversei leginkább a te ilyen irányú kísérleteidhez hasonlítanak, kedves Álvarom, de mégis mások, bennük inkább érzem szegény jó Walt Whitman verseinek dübörgését, s ritmusuk, akár a szívdobbanás…”
Álvaro elragadtatottan tapsol. – “Ezt majd mondd el Neki is, kedves barátom, örülni fog. Fernando eléggé mellőzte, kihasználta, rejtvényújságokat íratott vele, pocsékolta tehetségét, tékozolta ezt a páratlan szellemet. Egyébként jól jellemezted s tényleg kiváló verseket ír.”
“Mint maguk mindannyian – szólal meg a sápadt Lovecraft. – És azokat a bizonyos rémületes, füttyögő hangokat, mikor hallották utoljára a szigetlakók?!”
“Pomare szerint – válaszol Álvaro és izgatottan mered az íróra –, napok óta újra hallani, ez mindég nagy szélviharok, orkánok nemegyszer tájfunok előhírnöke, ez után kezdődik a nagy halászat.”
“Ezért is jó lenne – hadarom, alig bírván leplezni idegességem –, még a vihar kitörése előtt elmenni a bálványhoz, hogy láthassátok mindannyian miről van szó s, hogy megvizsgálhassa a Mester is…”
“A Mérhetetlen Vének uralják a szeleket – kezdi Lovecraft ünnepélyesen. – Haladéktalanul, még holnap reggel meg kell tekintenünk azt a bálványt.”
“Akár ma is megnézhetjük, Mester – lelkendezik Álvaro. – Itt későre megy le a nap, még van legalább négy-öt óránk…”
 “Délután, este és éjszaka veszélyesebb – méláz el Lovecraft. – Higgyék el jobb ha a reggeli nap, mindent lebíró fényében tekintjük meg a bálványt, hiszen maga sem látta még Campos úr, mint ahogy Borges úr sem. Ez ideig közülünk egyedül Reis úr láthatta, azokra a verseire is kíváncsi lennék, melyekről Borges úr említést tett.”
“De hiszen olvasta a repülőn – pillant rá Borges. – Vagy vannak újabbak is? – fordul felém –, mert azok engem is érdekelnének!”
“Az újabbakat természetesen – magyarázza Lovecraft. – S most, ha megbocsátják átülök a szomszéd asztalhoz. Át kell gondolnom ezt az egészet. Apropó – mered rám hirtelen és elvörösödik –, van a ház körül bádoglemez, esetleg falemez, karton?”
“Van – bólintok. – De miért kell olyan sürgősen?”
“A háromszög miatt – mondja tűnődve Borges és Lovecraftra mered. – Nem?”
“Természetesen – bólogat az író. – Háromszögeket kell készítenünk, jól látható s lehetőleg egyszínű, kék vagy vörös háromszögeket, amelyeket mindenki a kezében tart majd a bálvány előtt.”
Feláll, megindul és szinte összeütközik a visszatérő báróval.
“Ezt nem értem – dadogok, nyugtalanságérzetem erősödik, érzem fokozatosan bizonytalanodok el, már rég nem én ellenőrzöm a helyzetet.
“Püthagorász szerint – kezdi Álvaro – a háromszög egy egyetemes emberi jelkép. A béke szimbóluma.”
“Bravó – tapsol Borges. – Így van. Még ma este elkészítjük a háromszögeket s szerintem nem vörösre, hanem kékre festjük őket. Festéked van?”
“Van – bólintok. – Nemrég festettem a házban…”
“Kitűnő. Lesz mivel foglalkoznunk este, nem fogunk unatkozni, az bizonyos. – Rám pillant, kortyolva söréből  elismerően mondja: – Hát a találkozásod Drakulával, mélyen megérintett!”
“Engem is. És egészen más, mint az általam ismert eddigi költeményeid – kezdi Tejve és pipáját tömve rám pillant. – Még innék egy pohár bort, ha lehet. Sok mindent végig kell gondolnunk…”
Rendelek.
“Ez egy nagy novella – lelkendezik Borges. – Régóta mondom Ricardonak, hogy prózát is kellene írnia.”
“Én most nem mint irodalmi műről beszélek – fogalmaz szabatosan a báró és meggyújtva pipáját pöfékelni kezd. – Hanem, mint megrendítő emberi élményről. Én ez ideig nem hittem a szellemvilág létezésében, de a bálvány körüli mendemondák és Reis, a verseid is, mert, utólagos engedelmeddel, nekem is rendelkezésemre bocsátotta Borges úr, a repülőn, mélyen meggondolkoztattak. Azt mindég is vallottam, hogy a rossz jelen van a világban, de hát ez közhely, ezt egyetlen gondolkodó sem tagadta. Annak ellenére jöttem el, hogy soha nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy képes volnék, vagy bárki közülünk képes lehetne lényegi megkönnyebbülést hozni az emberi bajokra, gyógyulást pedig még kevésbé. Ámde megfeledkezni sem tudtam róluk soha, a legcsekélyebb emberi szenvedés is – ha csak futólag gondoltam is rá – újra meg újra szomorúsággal vegyes aggodalommal töltött el, megzavart, s teljesen megfosztott attól a képességemtől, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy csak magamra figyeljek.(22) A bálvány körüli híresztelések, s Lovecraft úr egész fantasztikus elmélete megdöbbentett, de ezen túlmenően bizonyára sejtik a világban is egészen furcsa dolgok történnek. Sem Hitlert, sem Sztálint nem lehet megfékezni A társadalmak katonai organizációja sem a szovjetek, sem a fasciók formájában nem hoz megoldást, a békére viszont, ezen elbizakodott, önmagukat tévedhetetleneknek, már-már félisteneknek tartott vezérekkel megvert hatalmak puszta léte is veszélyt jelent. Hitler agresszivitása jelzi azt is, hogy a németek törleszteni akarnak, a számukra megalázó trianoni szerződésért, ebből következően a háború elkerülhetetlennek látszik….Sem az angolokban, sem a franciákban nem bízhatunk, ráadásul Sztálin is ugrásra készen figyel, most hogy belső ellenségeivel már nagyjából leszámolt!”
“Ennyire komoly a helyzet?” – meredek döbbenten rájuk.
Nevetnek.
“Sem az angolok, sem a franciák nem veszik komolyan Hitlert – magyarázza Borges. –S amire rájönnek, hogy milyen komoly veszélyt jelent az őrjöngő germán militarizmus, már késő lesz. S akkor még ott van, ahogy a báró úr is említette, ugrásra készen, a szovjet birodalom is, Sztálinnak is kezd megjönni az étvágya…”
 “Trianon – mondja tűnődve a báró, foga között a pipájával. – A rossz béke, amelynek, rájuk nézve igazságtalan és iszonyatos következményeit a vesztesek soha nem tudtak sem elfogadni, még kevésbé feldogozni. Én ezt is megértem és átérzem – sóhajtott, kortyolva borából. – Mindég is éreztem és átéreztem, érzékeny membránként reagáltam mindarra amitől szenvednek embertársaim, a Dosztojevszkij szép kifejezésével a megalázottak és a megszomorítottak, a nyomorúságot, fájdalmat és igazságtalanságot, amely a mai világot áthatja, de eddig csupán olyanképpen, ha értik, hogy mire gondolok, ahogyan egy béna ember érezhetné át mondjuk egy vízben fuldokló haldoklását, akin, még ha egészséges volna, akkor sem segíthetne, már csak azért sem, mert nem tud úszni…Mások fájdalma mindig is nagyobbra nőtt bennem a saját mindennapos fájdalmaimnál, s most az itteni események – mert érzem uraim, valami elkezdődött már itt ezen a csodálatos szigeten! –, és a világtörténelem eseményei mintegy felerősítik bennem a szorongást és az aggodalmat!…Tulajdonképpen ezért is jöttem el, noha nincsenek reményeim, gyógyíthatatlannak látom és tudom a világ fájdalmait, s igazán nem tudom mit tehetnénk, az itteni átláthatatlannak tűnő események megváltoztatása érdekében…”(23)
“Együtt nagyon sokat – gyújt rá Álvaro is egy szivarra. – Te barátom, kedves bárom nem hiszel a gyógyítás lehetőségében, kétségeid megfosztanak a cselekvés lehetőségétől is. Ez a gondolkodó állapota. Ezen túl kell lépni. Elsőbbséget kell adnod már végre az akaratnak is, a gondolattal, a cselekvésnek a meditálással szemben. Túl kell lépned tehetetlenségeden. A tehetetlenség, a mindenkori, ragályos köldöknézés is csak egy állapot, de meghaladható állapot. Nekem már csak azért is elhiheted, mert testvéred vagyok s mindannyiunkat jellemez ez bizonyos fokig, mint ahogy nemtőnket, a szegény jó Fernandót is jellemezte…De ezen túl kell lépni, s ahogyan Benedetto Croce olasz bölcselő írta: férfiként kell élni a jelenben, vállalva a mindenkori kihívásokat!”
 “Én is azt hiszem – mosolyog Borges –, hogy még nincs veszve minden, sőt még semmi sincs veszve. Együtt nagyon sokat tehetünk s mint láthatjátok – fordul a szomszéd asztalnál jegyezgető, töprengő Lovecraft felé –, a Mester már meg is kezdte a stratégia kidolgozását…Elképesztő ez az egész, kedveseim, vallotta meg nekünk a repülőn. Én ezt az egészet elképzeltem, s hirtelen valósággá válik. Hát ebbe kétségtelen bele lehet örülni! Megvigasztaltam, hiszen ahogyan Mallarmé is írta, a világon minden azért történik, hogy egy könyvben megírásra kerüljön, másfelől ha valamit elképzelünk, bármikor valósággá válhat…Bizonyára ti is úgy érzitek, mindez már megtörtént egyszer, mindezt egyszer már átéltük. Az Örök visszatérés elméletének hívei – pillant kihívóan Tejve türelmesen figyelő bárójára – esküsznek rá, hogy ez megfelel a valóságnak s épp e homályos lelkiállapotból igyekeznek feltárni meggyőződésük bizonyítékait. Ám megfeledkeznek arról, hogy maga az emlék is egy új elemet jelenthetne…” (24)
“Ami a tétel tagadásával egyenlő” – vonja le a beretva gyors következtetést a feszülten figyelő Álvaro.
“”Igen, azzal. – néz rá elismerően az argentin és rövidlátóan hunyorog. – Továbbá arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az idő folyamatosan csiszolná az emléket – egészen addig, amíg egy távoli ciklusban az ember már előre látná a saját sorsát s ennek tudatában cselekedhetne."(25)
“Nietzsche egyébként sem említette sehol – szól közbe izgatottan, az eddig mozdulatlanul figyelő báró –, hogy emlékezetünk, ama bizonyos deja vu - érzet, az ez már megtörtént egyszer-érzés bizonyíték lehetne az örök visszatérésre!…Érdemes arra koncentrálnunk, hogy ez amiben most vagyunk s mindaz, amit ezután élünk át, még nem élte át senki soha. Mi sem! Ez valami új és teljességgel szokatlan.”
“Egyetértek – mondja Álvaro. – Magára a problémára kell koncentrálnunk, uraim. Arra a veszélyre, amelyet a Kapu előtt toporgó nagy öregek vagy a mérhetetlen vének jelenthetnek…”
“Egyébként Nietzsche – folytatja makacsul a báró, kihívóan pillantva a tétován mosolygó Borgesre, aki lehunyva szemét odaadóan fürdeti arcát a fényben – óva int a végtelen erőgondolatától, óvakodjunk gondolkodás efféle orgiáitól, fogalmaz…”
 “Ugyanakkor – folytatja Borges behunyt szemmel –, nagylelkűen elismeri, hogy az idő végtelen. S ha ez igaz akkor Lovecraft elmélete is igaz, az ember nem volt, nem is lehetett a föld egyetlen lakója, előtte számtalan más értelmes lények is megjelenhettek itt, a démoni isteneken Cthulhun és társain kívül, az Antarktiszt uraló csillagfejű, szárnyas öregek, a dicső faj, majd a mérhetetlen vének…Arra kell koncentrálnunk elsősorban, hogy a hold arca nevű bálvány mit is jelent? Hogy kik várakoznak a kapun túl? Vagy egyszerűen a föld méhébe költöző mérhetetlen vének unták meg lakhelyüket, ők akarnának, mindenáron, a felszínre törekedni. “
“A kihívás mindenképpen nagy! És a felelősségünk is!” – ért egyet váratlanul a báró. Kiissza poharát s jelzi az ugrásra készen álló pincérlánynak, hogy hozhatja a következőt.
“Legfőképpen a felelősségünk!” – mondja Álvaro, de én már nem tudok rájuk figyelni, mert egy taxi kanyarodik a kikötő elé és meglátom a kiugró Crosst, amint kitárva az autó hátsó ajtaját, kisegíti Lídiát, aki fehér ruhájában olyan mint egy elszállni kész pillangó, meglátom mögöttük, a kiszálló Search magas alakját is, ő sasszemével azonnal észrevesz bennünket, rikoltozni és integetni kezd. Mellette vékony fiatalember álldogál, a titokzatos Vicente Guedes lehet, akit még nem is láttam soha,  ő is tétován emeli fel a kezét. Közben a taxisofőr kirakja a csomagokat.
Felugrom, eszelősen kezdem kiabálni a Lídia nevét és a székem feldöntve, botladozva rohanok feléjük a napsütötte téren.

      6. Együtt

Borzongok a negyven fokos hőségben.
Közben Álvaro is felemelkedik, int a szekereseknek, akik már egy szekérre felpakolták  Borges, a báró és Lovecraft csomagjait.
Lídia is észrevesz, felsikolt és ő is futni kezd felém.
A tér közepén találkozunk, tébolyultan öleljük egymást, beszívom hajának ismert illatát, szédülök, úgy érzem hosszú távollét után végre hazaérkezem. Valami elkezdődik, aminek még korántsem látom a végét, nem tudom még elképzelni sem. s érthetetlen nyugtalanságérzetem csak erősödik, miközben mindenkivel váltok néhány szót, mint egy élő, de fáradhatatlan útikalauz sorolva a fény szigetének és páratlanul csodálatos környékének a nevezetességeit, közben állandóan érzem, hogy valami furcsa, szokatlan dolog történik hamarosan, valami szörnyű, nem várt esemény, ami megzavarja , szétzilálja, megszünteti ezt a bizonytalan idillt. Valamivel nem kalkuláltam, döbbenek rá, noha pontosan, minuciózus aprólékossággal terveztem meg mindent, egy valamit (de sehogyan se tudok rájönni mi lehet ez?) azonban számíráson kívül hagytam, s ezért, bizonyára szörnyű árat fizetünk majd.
  “Lehet bízni ezekben?” – lép oda hozzánk Álvaro és összeölelkezik Lídiával.
“Miért?”
“Előre küldhetnénk a csomagokat. Hiszen ti is fáradtak vagytok, valószínű szomjasak is, innátok valamit. Ott ülünk a teraszon.” – néz Lídiára, aztán összeölelkezik Crossal, Search-csal és Guedessel is. Kiderül őt is ismerte már.
“Lehet! – mondom, odaintve a szekereseket, kiadom az utasításokat: –menjenek előre a csomagokkal, rakják le házam udvarán, Noah otthon van, s utána haladéktalanul jöjjenek vissza utánunk.”
Bólintanak, visszatérve a szekerekhez, gondosan elrendezik a sok bőröndöt és hajóládát s elindulnak.
A nap változatlan erővel süt.
Lídia belém karol, megindul a terasz fele, hallom a többiek is követnek, megtörténnek a kölcsönös bemutatkozások, a rendelések, bor, sör, hűsítők.
Mindenki egyszerre beszél, senkire nem tudok figyelni, kézen fogom Lídiát, átülünk egy távoli asztalhoz, tétován simogatom a kezét, nézem a szív alakú arcát, szeretnék mindörökre zöld szeme örvényeibe veszni, szédülök.
“Fantasztikus volt léghajóról a tenger! – hajol közelebb hozzám. – Ez a Cross csodálatos fickó, utánam jött Velencébe, mindent percnyi pontossággal szervezett meg. Search viszont különös alak. Ő a léghajón is folyton jegyezgetett a noteszébe, aztán fényképezett!”
“És nem féltél?”
“Én soha nem félek – nevet. – Tudod. Drakula kastélyában sem féltem, Tibetben sem, a szigeten sem, az Urubamba völgyében sem. Prága sikátoraiban sem. Csak a fogorvosnál szoktam félni…Te ültél már léghajón, szívem?”
“Igen – bólintok. – Kipróbáltam ezt is, mint annyi minden mást. Egyszer Brazíliában ültem léghajóra, akkor egy nagyobb utazást tettünk. Még nem meséltem róla.”
“Annyi mindenről nem beszéltél még, szívem. – Lídia hozzám hajol, arcomhoz szorítja arcát. – Nehéz volt nélküled – suttogja. – Többé soha nem akarok elválni tőled. Veled akarok maradni örökké. Amíg csak élünk.…Tudod, hogy n is ültem már léghajón.”
“Erről még nem meséltél.”
“Szintén Brazíliában történt…Akkor sokáig, napokig a dzsungel fölött lebegtünk, néztem a zöld számtalan árnyalatában tobzódó őserdőt, olyan terrénumok fölött is elrepültünk, amelyeket nem láthatott emberi szem, egyszer viharba is keveredtünk, ki kellett dobálni a homokzsákokat, azt hittük le is kell szállnunk, ami nem lett volna egy mindennapos feladat, tisztás sehol, csak mindenütt a sűrű, áttekinthetetlen, összefolyó és összefüggő őserdő. Már egészen alacsonyan repültünk, láthattuk a harminc-negyven méter magasból a hírhedett törpe törzs aprócska harcosait, amint fúvó csöveikkel idegesen mutogatnak felénk, láthatólag puszta lebegő jelenlétünkkel is idegesítjük őket…Távcsővel figyeltem a piros és sárga festékkel kipingált arcukat. Meg voltak döbbenve a látványtól, a léghajótól, ami fölöttük lebegett, láthatólag nem értették, hogyan maradhat a levegőben, valószínű éles szemükkel minket is láttak a kosárban, nem tudták megmagyarázni mit keresünk odafenn, ez zavarta és dühítette is őket, nem fért bele a világképükbe, hát fenyegetően rázták fúvócsöveiket és lándzsáikat és furcsa kántáló szöveget üvöltöztek, ami megzavarta és menekülésre késztette a szomszédos fákon ramazúrizó majmokat, sivalkodva menekültek tovább…Sokért nem adtam volna, ha kommunikálni tudunk velük s ők saját szavaikkal mondhatják el, hogy minek képzelnek és milyennek látnak minket…”
“Elkészítettem a szobák beosztását – jött oda asztalunkhoz Álvaro. – Tudnod kell – nevetett Lídiára –, hogy Ricardonak valóságos kis kastélya van, szép, két emeletes, tornyos, fehérre festett, klasszicista épület. A földszinten nagy hall, két oldalt könyvtár és társalgó, hátul a tágas konyha, a kamrák, azután két emelet, hat-hat hálószobával, a páros számúak a tengerre, a páratlanok a dzsungelre néznek…Mindkét szinten van két-két fürdőszoba és van egy toronyszoba is, csillagvizsgálóval. Úgy gondoltam – ül le mellém és jegyezni kezd egy lapra –, hogy a következő lesz a beosztás, ti a második emeleten lesztek a hetes szobában, a nyolcasba Lovecraft költözik be, ő nem kívánja a tengeri panorámát, nyugtalanítja, akárcsak Morát, a kilencesbe Borges, a tízes üres marad, a tizenegyesbe a báró, a tizenkettes szintén üres marad. Az első emeleten, az egyesbe már beköltözött Soarez, a vahinéjával…”
“Kijével?” – döbben meg Lídia.
“A délelőtt megnősítettük a szegény ördögöt, aki ilyen lányokat soha az életében nem látott! A lisszaboni bordélyházakban bizonyosan nem. Megdöbbent a lány szépségétől, elment, beszélt a szüleivel, próbaidőre feleségül is vette a gyönyörű lányt, mint ahogy bevallom én is feleségül vettem egyet, majd megismered őket – mosolyog Álvaro. – Ebből is látszik, hogy nemcsak Ricardo, én is tanulmányoztam Gauguin emlékezéseit, s különben is a virtus mindég idomul a korszellemhez…Alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz. Már Morának is akartak lányt szerezni, itt gyorsan mennek a dolgok, s kétségkívül fel is gyorsultak érkezésünk után az események, de ő szegény beteg, megviselte a diliház. S bizonyára kerül lány a többieknek is. Itt, kedves Lídiám, ismétlem szélsebesen pörögnek a dolgok…Tehát –  pillant ismét rám – a kettesben Mora van, a hármas a Crossé lesz, a négyes a Guedesé, ő sem vágyik szegény, boldogtalan flótás tengeri kilátásra, megelégszik a dzsungellel. Érzékeit, magyarázta dadogva, kifejezetten izgatja a zúgó és sustorgó őserdő, a maga rejtelmes, megfejthetetlen hangjaival. Elmondtam neki, ott közvetlenül dzsungel határán, különös, félelmetes, az egész szigetet titokzatos módon átszelő szakadék tátong, sötéten ásító, borzalmas gondolatokat ébresztő mélység, amelyet azért nem fog látni majd az ablakából, mert eltakarják valamennyire a szélben remegő mangófák…De őt ez sem zavarja. Bevallotta kimondottan inspirálja ez a különös szakadék, majd meg fogja tekinteni… Az ötös a Searché lesz, az ezoterikus költő kifejezetten vágyik az óceán látványára, illatára, hangjaira, bizonyára, reméli jó hatással lesz nyugtalan idegeire. A hatos szoba üres. Két szabad szobánk van tehát, a hatos és a tízes, szellemeinket, Fernandót, Albertot, Máriót és Crowleyt is vendégül tudjuk látni, ha maradni akarnak, hiszen még ott van a kis parti kunyhó is, igazi kéjlak, s a toronyszobába is van ágy, pamlagok vannak a könyvtárban és a dohányzóban is, végszükség esetén ott is elalhat valaki. Hely van elég, nem panaszkodhatunk, lehet énekelni, verseket mondani. Tejve különben már ki is jelentette, hogy ő, néha, ha megengeded, igénybe is veszi a toronyszobát, patkányok és kísértetek járta ősi kastélyában is leginkább toronyszobájában tanyázik, hűséges és okos baglyai között…Nos, meg vagy elégedve?”
“Meg – bámulok elismerően a vigyorgó Álvarora. – Nagyszerűen elintézted, köszönöm. Csak egy valakire nem gondoltál.”
“Kire? – néz rám elképedve Álvaro. – Ha John Deet megidézzük ott van a toronyszoba is…”
“Magadra, kedves Álvaro. Ti melyik szobában lesztek, a bűbájos Noahval?”
“Noah azt szeretné, ha a kis tengerparti vityillóba költöznénk, legalább a mézeshetekre…”
“Rendben, de egy szobát azért csak fel kell tartanunk nektek, ha elromlik az idő, a házikóból kiönthet a víz!”
“Jó, akkor legyen a tizenkettes, ha már tizenhármas nincsen.”
Nevetünk
“Csodálatos ez az egész sziget, a fehérre festett, vakító ház meg minden – áradozik Álvaro -, csak azt nem tudom, hova mehetünk innen, ha a szigetre is elér a háború…Akkor csak Ausztrália marad vagy Új Zéland, mert én nem szeretnék mondjuk egy japánok, vagy amerikaiak által megszállt szigeten élni, a bizalmatlanság elmebeteg légkörében…”
“Hát tényleg azt hiszi, kedves Álvaro, hogy háború lesz, hogy Chamberlain nem fog tudni megegyezni Hitlerrel?!”
“Azt hiszem kedves Lídia, hogy a háború elkerülhetetlen. Azonkívül itt van ez a bálvány is. Hát nem is tudom…”
“Ti mivel jöttetek? – érdeklődik Lídia s kortyol hűsítőjéből. – Hajóval?
“Igen. Soaressel és Morával jöttünk meg, még a reggel…”
“Ahhoz képest, gyorsan feltaláltad magad! – nevet Lídia, s hogy szavai élét enyhítse, megsimogatja Álvaro arcát. – És Borgesék mikor érkeztek?
“Egy órája, de ők a báró úrral és Lovecraft mesterrel repülővel utaztak…”
“Borgesnek van már repülője is?”
“Ezt csak bérelte, de vásárolt egy jachtot és egy hidroplánt, azok a cimborái hozzák ide, akiket hallottam, te is megismertél már, amikor egyszer elkísérted Ricardot, a kincsvadászatra…Úgyhogy viszonylag szabadon mozoghatunk a környéken…Mert Borges szerint, aki alaposan áttanulmányozta a terepet, itt is vannak elsüllyedt hajroncsok…”
“Arra nem gondoltatok – töpreng Lídia -, hogy hogyan értékesítitek az aranyrudakat?! Egyre nehezebb lesz ugyanis, s itt a környéken hamarosan gyanússá is válhatunk…”
“Nem lesz más megoldás, tényleg kell vásárolnunk egy repülőt – töprengek – Így könnyebben megközelíthetjük Borneót is, Vietnamot, olyan városokban, mint Dzsakarta vagy Saigon virágzik a feketekereskedelem. S az arany, az arany. Repülővel elérhetjük Ausztráliát is, Új Zélandot is, Indiát is, hamar kialakíthatunk egy hálózatot. Ezt meg kell szervezni, de ezért, hogy őszinte legyek kedvesem, nem aggódom.”
“Csak arany legyen, amit értékesíthetünk – nevet Álvaro. – Át kellene ülnötök a mi asztalunkhoz, többen most látták először, és a verseidből ismert, bűbájos Lídiát is meg szeretnék ismerni, aztán, ahogy a szekerek visszajönnek, indulhatunk haza…Látjátok, már egy nap után is az otthonomnak tekintem azt a nagy, fehér házat, az egész életem le tudnám élni itt, nem kívánkozok én már sehova.”
Felállunk, átsétálunk a másik asztalhoz.
Először az egyre sápadtabb Lovecraft, majd szertartásosan, csizmáit összeütve s derékból meghajolva Tejve délceg bárója üdvözli Lídiát, Borgest is megöleli – ők már többször találkoztak ismerik és kedvelik egymást –, én közben bemegyek, elrendezem a számlát, s noha van otthon minden, előrelátóan rendelek még néhány láda sört, egy láda fehér és egy ládavörösbort, több láda szódavizet, hűsítőket, csokoládét, bonbonokat, kekszet…
“Egy órán belül ott lesz, Reis úr – nyugtat meg a tulaj. – Ne aggódjon.”
Kifizetem ezt is, borravalót csúsztatok a minket felszolgáló lányka kötényének a zsebébe s kimegyek.
A többiek már a tér közepén állanak Lídia körül, öltözékük annyiféle és annyira elüt a szigetlakók viseletétől, hogy elképedt arcok merednek rájuk, a járókelők megállanak, félrehajtott fejjel hosszan megbámulják őket, nevető gyerekek forognak körülöttük, akiknek a szemfüles, s lám mindenre gondoló Cross cukorkákat osztogat és énekelteti őket...
“Uraim, itt lengébben szokás öltözni – nevet Álvaro s rám mutat. – Ricardo már felvilágosított, azért vagyunk mi csak fürdőnadrágban, bár egy ing egy trikó mindég jól jön, másként nagyon hamar leéghetünk a napon.”
A gyerekek egyre lelkesebben énekelnek, az urak megbűvölve bámulják őket.
“Értesz-e valamit a szövegből?” – furakodik mellém Álvaro.
“Valami keveset – súgom. – Töredékeket. A felhőkről szól, arról, hogy szállnak a felhők, felébrednek a felhők, már hajnal előtt gomolyognak. Biztosan Noah, Pomare vagy Titi ismerik, majd lejegyezzük és lefordítjuk, szereztem be már szótárakat is, népköltészeti gyűjteményeket, néprajzi tanulmányokat is. Érdekel például a sámánizmus. Már csak a hold arca miatt is.
“Mikor megyünk megnézni?” – simul hozzám Lídia s zöld szemében vörös pontok villóznak.
“Reggel – súgom. – Lovecraft mester szerint délután este és éjszaka nem alkalmas a látogatásra.”
“S azonkívül meg kell csinálnunk még a háromszögeket is – magyarázza Álvaro. – Békés szándékunkat bizonyítandó.”
“Püthagorász szerint a háromszög, valóban értelemre és békés szándékra utal, mint jelkép – magyarázom – de egyáltalán nem bizonyos, hogy ezt a mérhetetlen vének, akikkel még a dicső faj nagy elméi sem tudtak kommunikálni, megértik ezt. Hiszen nemcsak láthatatlanok, de vakok is, másképpen érzékelnek mindent!”
 “De a formákat és a színeket mégiscsak érzékelhetik valamiképpen – töpreng Lídia. – Milyen színekre gondoltatok?”
 “A pirosra és a kékre” – válaszol Álvaro.
 “Inkább legyen kék” – kezdi lelkesen Lídia, de nem tudja befejezni, mert a kíváncsi Borges kihívja a vendéglőst, a gyerekek, Cross újabb bonbonjaiért, újra eléneklik a dalt, lassan, hogy az öregedő férfi, aki jól beszél angolul, fordíthassa.

Égen szálldosnak a fellegek,
felriadnak a fellegek.
Már pirkadatkor gomolyognak,
magasra repülnek ha a tengerből kikel a nap.
Mintha ismeretlen kéz rázná őket,
mintha valaki buborékként fújná a kék égre,
a tökéletes formájú fellegeket,
mintha Oro-opaa a tengerkirály
játszadozna a magasban.
Az éj nedveiből
állanak össze a fellegek,
gomolyognak, mint a mozgó kapuboltozatok.
Mintha ismeretlen kéz libegtetné
a tökéletes felhőket,
mintha Oro-opaa játszadozna a magasban
a birodalmát otthagyó tengerkirály.
Éji árnyakból
emelnek akadályokat a fellegek,
érintik egymást eltávolodnak,
a nap veres kapujává változnak
hogy nyitogathassa őket pitymallatkor,
Oro-opaa, a tengerek királya.” (26)

“Bocsássanak meg – törli verítékező arcát a kereskedő –, ha nem értették meg. Ez a felhők születéséről szól.”
“Köszönjük! – mondja Borges és mindannyian meghajolnak a kereskedő felé, aki elpirul a megtiszteltetéstől, s tétován visszahátrál a vendéglőbe. – Hozzon pezsgőt – szól utána Borges. – Ezt okvetlenül meg kell ünnepelnünk. Életünkben először találkozhattunk az élő népköltészettel.”
A gyermekek nevetve szaladnak tovább, a kanyarban feltűnnek a szekerek, mi pedig a kikötő előtti téren pezsgőzünk és lelkesen dicsérjük a vendéglős stílusérzékét.
Ölelem Lídiát, s úgy érzem mintha álmodnék, annyira valószerűtlen ez az egész.
“Meghozattam néhány nagy angol és német nyelvű népköltészeti gyűjteményt – magyarázom. – Fantasztikusan lenyügözőek. Engem persze érthető módon a sámánok érdekelnek, de a természeti és a szerelmi költészetük is eszméletlenül érdekes.”
“A sámánokról mi van meg? – kérdezi érdeklődve a felvillanyozódó Lovecraft. – Nemrég olvastam egy nagy összehasonlító tanulmányt a szibériai és a polinéziai sámánizmusokról…”
“Hermann Baumann és Franz Boas minden elérhető közleményét meghozattam, azonkívül, Waldemar Bogoras sámánizmusról szóló írásait, Dixon munkáit, köztük az Oceanic- ot, s természetesen Frazer fellelhető könyveit, Handy alapművét, a The native Culture in the Marquesas- t…Majd meglátja, Mester, gazdag anyagot gyűjtöttem máris össze…”
“De hát ezek drága könyvek – döbben meg Lovecraft. – Honnan van maguknak erre pénze?…Borges a repülőn megmutatta, hogy miket hozott, milyen misztikus, okkult könyvritkaságokat… Elképedtem. Maguk tényleg milliomosok!?”
“Mondottam már drága Mester – nevet Borges, kivillantva vakító fehér fogait. – Az elsüllyedt spanyol, angol és holland gályákat fosztogatjuk…”
“Ez olyan mintha maga írta volna, kedves fiam – csóválja a fejét Lovecraft. – Maguk mélytengeri búvárok?”
“Nem – mondom komoran. – Kétéltűek vagyunk, mint a békák. Számunkra heteronimák számára, és ezt ők még – nézek Tejve elképedt arcába, a megdöbbent Crossra, az elfehéredő Search-ra, s az idegesen remegni kezdő Guedesre – nem tudják, a vízben is korlátlan ideig élhetünk. Ezért azután Borges úrral hajót béreltünk, a Buenos Airesi könyvtárban részletes listát állítottunk össze, eltűnt korok elsüllyedt aranyrakományokat szállító hajóiról és sikerült néhányat meg is találni. Most már értitek –fordulok körbe –, hogy honnan van pénzünk?”
“S még lesz – nevet Borges. – Ezért rendeltem jachtot, s hidroplánt is. A közelben van néhány hajóroncs, majd felkutatjuk őket.”
Lídia nevet. – “Megdöbbentek az urak. Higgyék el én is megdöbbentem, amikor Luissal – karol Borgesbe – és a három argentin tengerésszel órákig vártuk, felszínre bukkan-e már Ricardo, vagy nem? De amikor már komolyan megijedtünk, hirtelen felbukkant, s utána még többször is lemerült, a végén kötelekkel, csigákkal oldottuk meg, a zsákokba tömte az aranyat, megkötözte és a matrózok felhúzták. Egészen elképesztő volt, higgyétek el, s engem a hideg rázott, ha arra gondoltam, hogy elveszíthetem azt a férfit, akit a legjobban szeretek a világon. Hiszen cápa vagy polip is megtámadhatja…”
“Nem árthatnának neki – legyint Borges. – Számukra nem létezik, mert nem forróvérű, nem is érzékelik a jelenlétét, de azért ne gondoljátok, hogy teljesen gyanútlanok voltunk, mindég visz magával légpuskát, amelyben gyorsan ölő méreggel töltött golyók vannak cápák, polipok s más ragadozók ellen, de eddig még megúszta a támadásokat. Most, hogy többen lesztek, gyorsabban s veszélytelenebbül fog menni…”
“Parancsoljanak – intek. – Az első szekérre Álvaro ül fel, maga mellé ültetve a sápadt Guedest, halkan magyaráz neki valamit. Mögöttük az elválaszthatatlan barátok, a család angol ága, Cross és Search ül, láthatólag még mindég az elmondottak hatása alatt. Most fogják fel, hogy mindez megváltoztatja az életüket, egészen radikálisan változtatja meg. Mától kedvteléseiknek élhetnek, kivonulva az emberi világból. Nem kényszerülnek szellemi robotra, azt tehetnek amit akarnak, minden elképzelésüket teljesíthetik…
“Ha sikerül megoldanunk a bálvány rejtélyét” – mondja komoran Borges, mintha kitalálta volna gondolataimat.
 Mi a második szekéren helyezkedünk el, elől Borges Lovecrafttal, mögöttük Tejve bárója és én fogjuk közre a kipiruló Lídiát.
Elindulunk.
A gyerekek az egyik útkereszteződésnél újra elénk kerülnek, kedvesen integetnek.
Mindenütt nyílnak az ablakok. Elképedt, mosolygó arcok merednek ránk.
A nap még mindég hevesen süt, pedig már késő délután lehet.
“Tulajdonképpen milyen szerepet tölt be a bennszülöttek életében a sámán?” – kérdezi töprengve Tejve.
“Ahogyan az egyik tudós írta: főszerepet. Az extázis ősi, némely népeknél már régen feledésbe merülő technikáit gyakorolják, időnként szent őrületükben sokat esznek, hatalmas súlyokat emelgetnek, máskor sárkányon szállnak a felső világba vagy megnyitva házuk középső oszlopait megmártják arcukat az alsó világ fuvallataiban és alá szállanak…Számos monda szól a lián, fa, vagy papírsárkány segítségével történő égbeszállásról. A sárkányeregetésnek egész Polinéziában már-már rituális jelentősége van, a sámánok, a varázslók tudnak repülni, s pillanatok alatt hatalmas távolságokat tesznek meg. Handy jeles művében a hősök jellegzetes alvilágjárást is feldolgozza- A maori hős, Hutu alászáll az alsó világba, hogy visszahozza szerelmét Pare hercegnőt aki miatta lett öngyilkos. Kísérlete kalandos, ám sikerrel jár, Hutu visszahozza szerelmét a földre visszahelyezi lelkét a testébe és a hercegnő feltámad.”(27)
“Orpheusz mítosza a maoriknál – képed el a báró. – Döbbenetes.”
“Van még egy érdekes motívum egybeesés. Hiku egy Hawai szigeteki hős, szőlőindán ereszkedik le az alsó világba, elragadja szerelme, Kawelu lelkét, kókuszdióba zárva hozza vissza és szerencsésen visszatér a földre, s a lelket visszahelyezve az élettelen testbe, feléleszti a szeretett nőt. Mielőtt kísérletébe fogna bekeni testét avas olajjal, hogy hullaszaga legyen…”(28)
“Igen – derül fel Tejve –, az Orpheusz-mítoszban is szó van az élők szagáról, amit megéreznek az alvilági hatalmak, s valami módon védekezni kell ez ellen, meg kell téveszteni őket…”
“A polinéziai sámánjelenségek, amennyire eddig sikerült felderítenem az istenektől vagy a szellemektől való megszállottságról szólnak. Szomszédom, a halász, akit hamarosan megismer, szentül hiszi – noha katolikus szerzetesek nevelték –, hogy az isteni megszállottságot nemcsak a sámánok gyakorolhatják, hanem minden családfő számára elérhető Tahitin. A családfők kapcsolatba tudnak lépni halott testvéreikkel. Ilyenkor elveszítik eszméletüket, de a testvérek feltárják előtte a betegségek okát és gyógymódját vagy, mert ilyen is előfordul közlik vele, hogy a beteg menthetetlen.(29) Mint láthatod, kedves báróm, az efféle sámánista praktikáknak nagyon is gyakorlatias céljai vannak…”
“S hatnak a mágikus praktikák?”
Van amikor igen, van amikor nem. A maori pap, mikor beteghez hívják először azt deríti fel milyen úton jött fel a rontó szellem az alsó világból, ezért vízbe dugja a fejét. Az útvonalat a tohunga nevű növény szára mutatja, ezért ezt letépi, s a beteg fejére helyezve, bájoló énekeket kántál, könyörög a szellemnek hagyja el áldozata testét, lelkét s menjen vissza oda ahonnan jött. Van amikor fából készített apró csónakot is hoz magával, s arra kéri a rontó szellemet, hogy hagyja el a beteg megszállt testét, üljön bele a csónakba és menjen vissza az alsó világba, ahova való…”(3o)
Itt tartunk körülbelül, amikor átmenetileg más irányt vesznek a dolgok, mert megérkezünk házam udvarára.
A többiek már ott vannak, ide-oda sétálnak a parton, nézik a tengert, láthatólag elbűvöli őket a táj szokatlan, barbár szépsége.
 A nap már hanyatlóban, de még mindég erősen süt.
“Fürödni szeretnék” – suttogja Lídia, amint leszállunk.
Mindhárman bemegyünk a házba, Noah nincs sehol, felmegyünk a nyikorgó lépcsőkön a második emeletre.
“A te szobád – fordulok a báró fele – a tizenegyes. Használhatod a másik fürdőszobát, mert ebbe – mutatok a szobánk mellett lévőre –, Lídia szeretne fürdeni. Kimerítette az út.”
A báró bekukkant a szobájába, visszafordul. – “Felhozom a csomagjaimat – mondja bizonytalanul. – Elrendezek mindent, én is megfürdök, hátha felfrissít egy forró fürdő, mert meglehetősen bágyadtnak érzem magam, s majd szeretném megnézni a toronyszobát. Hallom vannak távcsöveid is…Csodálatos lehet innen az égbolt, s szokatlan is, legalábbis számomra, aki még nem láthattam a dél csillagát…”
“Házam a rendelkezésedre áll, kedves Tejve, hiszen valamiképpen a tiéd is. Érezd otthon magad!” –bólintok és kitárom a hetes szoba ajtaját.
Az első amit Lídia meglát egy szál piros virág a vázában, Noah kedves ajándéka.
Szerelmem ide-oda forog, nézi a hatalmas franciaágyat, a Gauguin metszeteket a falon, a szekrényt, az íróasztalt, a déli oldalon álló kis asztalkát, aztán az ablakhoz sétál, néhány pillanatig megbűvölten csodálja a tengert, majd elhúzza a függönyöket.
“Hát itt fogunk élni – suttogja és rám fonja magát. – Csodálatos ez a sziget.”
“Megfürödsz, vagy…” – mondom és szám kiszárad a vágytól.
“Vagy – nevet és kibújik fehér ruhájából. – Zárd be az ajtót.” – suttogja és hanyatt vetődik az ágyon.
Kibújok fürdőnadrágomból, máris mellette vagyok, sikoltva fogad magába, aztán ringatni kezd s megint és újult erővel úgy érzem, hosszas távollét és bolyongás után végre hazataláltam.
Később együtt állunk a zuhany alá, átöltözünk és lemegyünk.
   A társaság már ott ül az asztal körül, Noah és Titi sült halat, gyümölcsöt, italokat, bort, sört, hűsítőket szolgálnak fel, Pomare pedig a tisztelettől remegő hangon meséli a füttyögő hangokat, a hold arcához fűződő helyi legendákat.
Észreveszem Soarest is, s a láthatólag boldog és felszabadult Tehurát, aki egy kiskanállal, hallevessel eteti urát és parancsolóját.
Szekér gördül be az udvarra, a szolgák behordják a megrendelt söröket, borokat, szóda vizes üvegekkel töltött ládákat, kosárkában az édességet.
Búsás borravalóval jutalmazom és a kapuig kísérem őket, nézem amint távolodnak, megy le a nap is, vörösre festi házam mögött a fák koronáját, egy pillanatig olybá tűnik, mintha lángolnának.
Visszafordulok és észreveszem Vicente Guedest, amint magányosan áll a tenger partján és nézi a vizet.
Odasétálok.
Rajongva fordul felém.
“Ez csodálatos – suttogja. – És az előbb kipróbáltam, lemerültem s sokáig maradtam lenn. Néztem a kagylókat, a rákokat, az apró halakat, a fenék sokszínű élővilágát, szerettem volna kiúszni a korallzátonyig, de elfáradtam és visszafordultam…De így is csodálatos volt. Köszönöm neked, kedves Ricardo, hogy rám is gondoltál…”
“A testvérem vagy – mondom szárazon, nehogy patetikusnak képzeljen. – Vahinét nem kívánsz?”
“Tehura, a Bernardo felesége megígérte, hogy még este hoz nekem egy lányt, s egyet Crossnak, egyet Searchnak is. A többiek még meggondolják, Borges csak nevetett, ő majd választ magának, amikor kedve támad, mondotta kétértelműen, Tejve mogorván fordult el, Lovecraft, mintha nem is hallotta volna, ő, amióta megjöttünk, Morával tárgyalt négyszemközt, majd hívatták a halászt is, s azóta a bálvány körüli legendákról van szó. Mikor láthatjuk végre ?”
“Reggel!”
“De miért nem most rögtön. Messze van?”
“Nincs túlságosan messze, de Lovecraft szerint a felkelő nap győzedelmes és vetkőztető fényében kell megtekintenünk, készülj fel, kora hajnalban kelünk. Láttad már a szobádat?”
“Igen, a négyesben lakom, csodálatos a kilátás a hegyekre, a smaragdzöld dzsungelre és a gyümölcsfákra. Noah azt mondja, hogy van ott egy szakadék is, majd holnap meg szeretném nézni. De a szoba, a szoba –, el hallgat szinte rémülten mered rám, zihál. – Pontosan olyan, mint az amelyikről novellámban Az idegenség erdejébent írtam, amikor még Pessoa úr nem döntötte el, hogy mi lesz velem s végül is elvette tőlem ezt az írást is, és én azóta csupán egy foszló árny vagyok, ködalak, mint ahogyan írtam, bocsáss meg, hogy magamat idézem, de egyszerűen nem tehetek másként, egy álmomat írom le, ebben az álomban én menekülök ugyan, de akarok-e menekülni? Koronként azon az erdőn át, amelyben távolról látom és érzem magam, lassú szél füstöt sodor magával, és az a füst annak a hálófülkének pontos és homályos képét rajzolja ki, amelyben jelen idejű vagyok, és éji kábulatának elködlő bútorait is ajtófüggönyeit. Azután ez a szél tovalebben, és annak a másik világnak a tájképe teljesen önmaga lesz…Máskor ez a szűk szoba csupán ködös hamu ennek az idegen országnak a látóhatárán. És vannak olyan pillanatok, amikor az a föld, amelyet ott taposunk, a látható hálófülke…Álmodom, és elveszek, kettő vagyok, magam és ez az asszony…Valami nagy fáradtság az a fekete tűz, amely elemészt…Roppant tétlen vágy ez a hamis élet. Amely jármába szorít. Ó, fénytelen boldogság!…Az az örökös megállás az útelágazásoknál!…Álmodom, és a figyelmem mögött valaki álmodik velem…Talán nem vagyok más, mint ennek a Valakinek az álma, aki nem létezik…És ez azóta így van, amióta már több mint húsz esztendeje ezt a novellámat megírtam, de Pessoa úr elvette tőlem s azóta tényleg bolyongó árny vagyok, sokszor úgy érzem nem is létezik, olyan vagyok, mint a láthatatlan ember…(31) De most itt a tengerben, ahogyan lemerültem és olyan volt mintha saját álmomban úszkálnék, úgy éreztem talán még semmi sincsen veszve, talán véget ér egyszer a száműzetésem, talán itt, köztetek kibontakozhatok végre, ezért is örültem mikor Noah nevetve heccelt, hogy olyan vahiném lesz de olyan, hiszen én egy szép fiú vagyok…Elpirultam, kirohantam, egyenesen a tengerbe és ez csodálatos volt, leírhatatlan. Éreztem hogy valami megváltozik bennem, hogy más leszek, talán ezért is akartam elúszni a korallzátonyig, hogy bizonyíthassam be magamnak olyan vagyok, mint egy normális ember, végre tudom hajtani elképzeléseimet, meg tudom csinálni, de csalódnom kellett ismét magamban, kedves Ricardo, mert elfáradtam, nem vagyok edzésben, éreztem nem lennék képes elúszni a csillogó korallzátonyig, ismét ott éreztem magamban és magam mellett azt az álombeli asszonyt, akit azóta keresek, de sehol nem bírom fellelni s lehet ezért is vagyok boldogtalan…”
“Majd, ha visszatérünk a dzsungelból – mosolygok. –Ha elenged a hold arca, majd együtt úszunk el a korallzátonyig. És miért ne lennél te olyan, mint a többiek? El kell fojtanod magadban, kedves Vicente az idegenség örökös érzését. Ezért is hívtalak, hogy végre a tieid között légy, itt, a fény szigetén, ahol tényleg úgy élhetsz, ha akarsz, mint egy álomban, nem kell gondolnod a hétköznapok nyomasztó gondjaira, itt azzal foglalkozhatsz végre amivel mindig is szerettél volna, önmagaddal és a regényeddel. Amit meg fogsz írni, hidd el, én tudom…Azt az álombeli asszonyt pedig felejtsd el, az itteni lányok szépek és van még egy fontos tulajdonságuk valóságosak és arra születtek, hogy szeressenek és szeressék őket. A szerelem istennői. A görög mitológia nimfái…Hátha ők kimozdítanak komor magányodból. Igen, hogy téged idézzelek, barátom Fedjük be, ó Csönd asszonya, egy finom lenvászon lepedővel Tökéletlenségünk merev és halott arcélét…Igen.
“Hát ismered – néz rám megrendülten Guedes és elsápad. – Te tényleg olvastál engem?”
 “A te életed csak most kezdődik…” – mondom, de nem tudom folytatni, mert valaki hátulról befogja a szemem és megérzem Lídia illatát
“Hát itt vannak az elveszettek” – kacag fel. Kis kék pettyes ruhában van, egy banánt majszolva ámulattal nézi a tengerbe haló napot, amint vérvörösre festi a vizet.
“Úszom egyet – kiáltja – kibújik hosszú ruhájából, alatta veszem döbbenten észre teljesen meztelen. – Gyertek.”
Máris mellette vagyok, látom amint szegény Guedes elvörösödve fordul el, de aztán egy kis tépelődés után ő is utánunk jön és Lídiát közrefogva hárman úszunk, ujjbegyeinket alig–alig érintve a vörös labda felé, amelyik félig már eltűnik a hullámok között, de utolsó erejével is eszelősen világít.
 Amire kimegyünk már végképp tengerbe vész a nap, s hirtelen hull ránk az alkony, a homály szobrai ott kerengenek körülöttünk. Tudom, hogy ez nagyon szokatlan, először engem is megdöbbentett, s ahogy nézem révült arcukat, felidézhetem akkori döbbenetem. Guedes nem mer az önfeledten forgó, meztelen Lídiára pillantani, zavartan kapkodja magára ruháit és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elrohan, de nem a ház, hanem a dzsungel felé
“Mi van ezzel a fiúval? – néz utána Lídia és magára húzza fehér ruháját. – Gátlásos? Fél tőlem? Még nem látott volna meztelen nőt?”
“Nincs tisztában önmagával – legyintek. – Vele azután csúfosan elbánt Fernando, drága nemtőnk. Van is, meg nincs is.”
“Nehogy beessen a szakadékba – aggodalmaskodik Lídia. – Hiszen nem ismeri a helyet.”
Már szinte teljesen sötét van, a bársonyos, tintaszínű égen megjelennek a csillagok és a fogyó holdsarló.
Kézen fogom Lídiát s nyugtalanul indulunk el az erdő fele, de hirtelen szembe találkozunk Guedessel.
“Gyümölcsért mentem – liheg és elpirulva nyújt át Lídiának egy mangót, majd nekem is. – Gondoltam megszomjaztatok úszás közben.”
Állunk egymással szemben, bontogatjuk a mangókat. Az egész annyira valószerűtlen, hogy nem is csodálkozom a váratlanul megjelenő Álvaro és Noah elképedésén.
“Hát ti?…”
“Úsztunk – nevet Lídia. – Csodálatos volt…”
“És te – néz Álvaro kutakodva Guedesre. – Hogy érzed magad.”
“Hamarosan jobban fogod érezni – nevet Noah. – Elhoztam a lányt – kacag fel. – Nézd meg, tetszik neked?”
És a sötétből előlép egy hosszú világoskék ruhás gyönyörű lány.
“Ő Pauline. – magyarázza Noah. – Árva lány, apácák nevelték, innen francia keresztneve. Akarsz az úr vahinéje lenni? – húzza közelebb magához a megdermedt Vicentet.– Tetszik neked?”
És szembefordítja a csilingelve neve tő lányt, a szemmel láthatóan megzavarodott Guedessel.
   “Akarok” – mondja a lány franciául és váratlanul táncolni kezd a homályban, valami dalt is énekel, valami olyasmit, hogy ha szárnya volna átrepülné a tengert.
“És Vicente úr akar engem?” – kérdezi váratlanul, abbahagyva az éneklést.
Guedes bólint, a lány kézen fogja és elsétálnak a sötétben.
“Ez gyorsan ment” – nevet Álvaro.
“Pauline jó lány és még szűz” – magyarázza Noah.
Döbbenten nézek rá, de megismétli s látom komolyan beszél.
“Eddig még senki nem nyerte meg a tetszését. A kolostorban lakik, még mindig, segít nevelőinek, az öreg apácáknak. Biztos oda viszi a barátotokat is, hogy bemutathassa nekik. Mert ő komolyan gondolja a dolgot…”
“Guedes is – suttogja Álvaro szomorúan. – Nyugodt lehetsz. Egymásnak vannak teremtve.”
Noah Lídia mellé lép és kedvesen kérdezi – “tetszik neked itt?”
Lídia lelkesen mondja: “nagyon!” és felnéz az égre, mintha számolna a csillagokat, majd egymásba karolva, négyesben indulunk meg a ház felé, a többiek eddig már hiányolhatják jelenlétünket, gondolom, mégiscsak én vagyok a házigazda.

7. Kék háromszögek

Megdöbbenünk.
Az ebédlőben nincs senki .
Az asztalon ott vannak még az ebéd maradványai, poharak, italos és szódás üvegek.
Noah rögtön rendezni kezd, kis tétovázás után Lídia is segít neki.
“Hol lehetnek?” – kérdezi döbbenten Álvaro.
“Mora, a mester és a báró a halásszal felmentek a toronyba, mert Lovecraft kíváncsi Pomare csillagászati tudományára. Bernardo Soares a szobájában van, valószínű írja A kétségek könyvét. Tehura elvitte a két angolt, lánykérőbe. Én nem is tudom – nevet, a könyvtárszoba ajtajában megjelenő Borges – ezek direkt a lányokért jöttek ide. Mit szólna ehhez, Fernando, ha megtudná?…”
“Hamarosan meg fogja tudni, mert megidézzük – mondom kedvetlenül. – De nem hiszem, hogy a lányok jelenléte bármilyen szempontból is gátolná a terveink megvalósítását. Én azt akarom, hogy mindannyian érezzék jól magukat, hogy teljesíthessék ki magukat végre. Ezt az egész kommunát elsősorban ezért hoztam létre. Hogy végre mentesüljenek a mindennapok nyomasztó gondjaitól és műveikre koncentrálhassanak.”
“Persze tudat alatt ez még mindig a Mesteretek elleni lázadás egyik formája – kuncog Borges. – Ő köztudomású, irtózott a nőktől. Élete egyetlen nagy szerelmi kapcsolatát sem vállalta, csúfosan elbánt a kedves és bájos Ophéliával, mert félt, hogy gátolni fogja az alkotásban. Nem tudja elképzelni, írta nekem egy szomorú levelében, hogy száradó pelenkák alatt, kandi nagynénik tekintete előtt, a csecsemő bőgését, vagy a kedves Ophélia siránkozását hallgatva, egyáltalán bármit is írni tudna. Ő mindent az elhivatottságának rendelt alá, magának afféle váteszi szerepet tulajdonított, amint azt te, kedves Álvaro, aki végig a közelében élhettél, nagyon is jól tudod…”
“Igen - méláz Álvaro. – Tíz évvel első szakításuk után még egyszer felújult a kapcsolatuk, de most se tartott sokáig. Fernando megijedt. Félt, hogy Ophélia visszahúzza a mindennapok mocsarába. Ez fellengzősen hangzik, de saját szavait idéztem. Ekkor már egyre inkább saját elhívatottsága és Sebestyén király visszatérésének mítosza foglalkoztatta, amiken én magamban derültem, Reis pedig, mikor tőlem is, sőt magától Fernandotól is tudomást szerzett róla a távoli Brazíliában, vagy a tengeren, ha éppen kihajózott, hangosan nevetett…”
“És te mivel töltötted az időt, kedves barátom? Mert látom Pomare és a maorik csillagászati ismeretei nem nagyon izgatnak, hiszen nem mentél fel velük a toronyszobába…”
“Érdekelnének, de jobban érdekel másvalami. Én a sámánizmust tanulmányoztam, engedelmetekkel. – És Borges újra önfeledten nevet. – Egyáltalán vannak itt sámánok? Vannak még sámánok? Te ismerkedtél meg már, mióta itt vagy sámánnal?…”
“Igen. Vannak – bólintok. – Többel is megismertem itt, s szomszéd szigeteken.”
“Jó lenne mihamarabb felvenni a kapcsolatot velük s megismerni álláspontjukat a hold arcáról ás a rejtelmes, félelmet gerjesztő füttyögő hangokról.”
 “Erre már csak első látogatásunk után kerülhet sor – szól közbe Álvaro. – Ha ugyan túléljük és visszatérünk…”
 “Azt mondtad – néz rám Borges –, hogy van a háznál vastag karton, vagy vékony acél- vagy falemez. Tizenegy háromszöget kell kivágni és le kell festeni. Most ez a legsürgősebb feladatunk. Lovecraft, mielőtt felment volna a toronyba, megkért, ha megérkeztek, haladéktalanul csináljuk meg. Idő kell, amíg a festék megszárad.”
“Miért pont tizenegyet?” – ámul el Álvaro.
“Mert Lovecraft szerint pontosan annyian megyünk, a bennszülöttek nem jönnek, csak mi: Lovecraft, Mora, Bernardo, Tejve, Cross, Search, Guedes, Álvaro, Lídia, te és én.”
“A bennszülöttek miért nem? – hökkenek meg. – Pomare biztosan szívesen jönne, Noah is, s a lányok is biztosan kíváncsiak…”
“Mert így is túl sokan vagyunk. Lovecraft még azt is megfontolás tárgyává tette, hogy Lídia egyáltalán jöhet-e? Kitehetjük-e a veszélynek?”
“Ő nagyon készül – magyarázom. – Ha megtudja, hogy nem jöhet, nagyon szomorú lesz. Az utolsó években sokat utaztunk, elég sok veszélyes helyzetben is voltunk, amint azt ti is nagyon jól tudjátok. Nehezen tudnám megmagyarázni neki, hogy miért nem jöhet…”
“A háromszögek színét eldöntöttétek már? – tér vissza feladatunkhoz, a praktikus Álvaro. – Én először vörösre, majd kékre gondoltam…”
“Lídia is a kéket említette először, mint lehetséges színt.”
“Szavazással döntöttünk, Tejve és én a vöröset javasoltuk, Mora és Lovecraft a kéket. Ti nem voltatok itt, megkérdeztük az éppen nagy művén dolgozó Bernardót, aki szintén a kék szín mellett döntött. Tehát kék lesz.”
“Rendben, akkor akár neki is kezdhetünk.”
Levonulunk, mint az összeesküvők, fél szemmel körülkémlelve, nehogy váratlan támadás érjen bennünket, a ház tágas, szellős pincéjébe, amely több helyiségből áll, több nagy terem, szerteágazó folyosók, melyekből újabb termek és járatok nyílnak, valóságos labirintus, teljesen még fel sem sikerült derítenem. Az előtérben, amit raktárnak is használok, ha jól emlékszem vannak vastag kartonok, hamar meg is találjuk őket.
Álvaro, az egykori hajómérnök előveszi ceruzáját, rajzol egy méteres nagyságú háromszöget, ollót kér és kap, kivágja és sablonként használva, boszorkányos ügyességgel vág még ki tízet. Aztán kis tépelődés után még egyet.”
“Ezt kinek?” – érdeklődik kíváncsian Borges.
“Ezt itthon hagyjuk, hogy védje a házat, kiszögezzük a bejárati ajtó fölé. A festék hol van?” – fordul felém.
Némán nyújtom át a kék festékes üvegeket és az ecsetet.
Átveszi, néhány régi újságot terít a földre, kirakja a tizenkét háromszöget és gyors, pontos mozdulatokkal kezdi festeni, mintha egész életében háromszögeket festett volna, majd felállítja őket, egymás mellé, a falnak támasztva.
“Egy óra alatt megszáradnak” – jegyzi meg Borges.
“Szomjas vagyok – néz rám Álvaro és nevet. – Noah érdeklődött, Lídia sejti-e. hogy te és ő?…”
“Nem. – rémülök meg. – Még csak ez hiányozna…”
“Megkértem, hogy ne is mondja el neki – súgja Álvaro vigyorogva. – De a nőknél soha nem lehet tudni, szerinte Lídiának hálásnak kellene lennie, hogy amíg nem volt itt, vigasztalt és dédelgetett téged, hogy ne legyél egyedül. És ebben, mindentől függetlenül sok igazság van.”
Felmegyünk.
Kiveszek a hűtőből három hideg sört s ahogy, leülve az asztalhoz, csak úgy parasztosan, közvetlenül az üvegből kortyolgatni kezdjük, váratlanul jelenik meg Tehura, két lánnyal és a két vidám angol költővel.
“Ő Morau – mutat a magasabb lányra s kezét a lelkes Search kezébe teszi. – Ő lesz Alexander úr vahinéje. – A szülők is beleegyeztek. Egy hét próbaidő, de ha nem tudják egymást boldoggá tenni, akkor visszamegy…Ő pedig – teszi az alacsonyabb, nevetgélő lány kezét az elvörösödő Cross kezébe – Vaitua. Régen egy királynőt is így hívtak nálunk. Vele is ugyanez a helyzet. Az eső hét dönt. – A hűtőhöz megy kivesz egy–egy üveg pezsgőt és a férfiak kezébe adja. – A szobáikat tudják, nem? A Cross úré a hármas, a Search úré az ötös.”
Pukkannak a pezsgők, Tehura tölt négy pohárba, a kezükbe adja. – “A boldogságotokra – csicsergi. – Szeressétek egymást, így könnyebb elviselni, mint a nappalt, mint az éjszakát…”
A két pár mohón iszik, aztán kézen fogva indulnak meg a nyikorgó lépcsőn fölfelé.
“És Vicente úr? – kérdezi Tehura, aki láthatóan itthon érzi mag át. – Ő merre van? Neki is kellene egy vahiné…”
“Neki már szerzett Noah” – nevet Álvaro.
“Igen – döbben meg Tehura. – Kicsodát? Hogy hívják?”
“Pauline.”
“Az nem lehet.”
“Miért ne lehetne? Láthatólag tetszettek egymásnak. Láthatólag egymásnak vannak teremtve.”
“Mert Pauline még szűz. És nem is érdeklik a férfiak. Neki még nem volt tavéje. Értitek. Olyan különös. Az apácáknál lakik, néha hetekig ki se mozdul a kolostorból...Árva. A kolostor kapujába tették le szegényt. Ez azért is furcsa, tudják, mert ez nálunk nem szokás – magyarázza Tehura. – Nálunk általában örülnek a gyermeknek. Isten ajándékának tekintik. Noah merre van?”
“A konyhában.”
“Az úrnak nem kell vahiné – néz kutakodva Tehura Borgesre. – Beteg?”
“Gyászolok – sóhajt az argentin és elnéz a lány mellett, mintha egy láthatatlan árnyat nézne a sarokban. – Nemrég halt meg a szerelmem.”
Tehura szomorúan dörzsöl ki szeméből egy könnycseppet, szótlanul indul a konyha felé.
“Mikor halt meg Beatríz? – kérdem döbbenten. – Nem is írtad.”
“Nem akartalak terhelni vele. Amikor egy perzselő februári délelőttön meghalt – lenyűgöző haláltusájában egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig, észrevettem, hogy a Constitution tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőke dohány reklámot. Fájt a dolog, mert beláttam, hogy Beatríztól immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban. A világegyetem változhat, de én nem, gondoltam mélabús hiúsággal, tudom, hogy hiábavaló szerelmem olykor terhére volt, ám most, hogy Beatríz halott, én reménytelenül, de legalább megaláztatás nélkül emléke ápolásának szentelhetem magam.” (32)
“Felmegyünk a toronyszobába? – kérdem, mert elakarom terelni figyelmét Beatríz emlékéről. – Kíváncsi lennék miről beszélgetnek a szomszédommal. Pomare és a maorik csillagászati ismeretei egyebekben lenyügözőek, ez Gauguint is meglepte, írt is erről…Azt hittem túloz, mint rendesen, de hamar beláthattam – nem!”
“Előbb igyuk meg a söreinketsuttogja Álvaro és Beatríz fényképeit nézegeti, félrehajtott fejjel, amelyeket a szomorú Borges nyújtott át neki. – Lehet még ma megidézzük Fernandót? – És kérdően tekint rám, átnyújtva a fotográfiákat. – Vajon hogy dönt Lovecraft?!”
Nézem Beatríz Viterbót a képeken, eszembe jutnak találkozásaink. Kávéházakban találkoztunk, vagy parkokban. Magas, törékeny nő volt, mozgásában volt valami bájos félszegség, arcán valami borzongató,  révület. Szerette is Borgest, a maga módján, de ugyanakkor volt valami távolságtartás is a modorában, mint aki nem akarja igazán átadni magát szenvedélyeinek.
Igen, Beatríz szabad akart lenni, szabadon akart élni, mint a platánfák fölött nyughatatlanul kerengő madarak, akiket éppen mi zavartunk meg az ottlétünkkel.
Bámultam a képeket, Beatríz profilban, színes képen fél-álarccal egy 1921-es farsangi mulatságon, Beatríz aznap, amikor házasságot kötött egy öregedő ingatlanügynökkel, csakhogy szabaduljon a szülői házból, mert nem bírta a kötöttségeket. Szemében akkor is ott bujkál ama szelíd mélakor, amely későbbi viselkedését is döntően meghatározta. Beatríz sikertelen házassága után, a válás kimondásakor. Arca ugyanolyan, a méla bú nem tűnik el egy pillanatra sem…Beatríz ebéden a Zsokéklubban, vidám társasággal, a többiek harsány örömével éles ellentétben áll melankolikus arckifejezése. Beatríz kínai pincsijével, a kiskutyát is volt szerencsém ismerni. Beatríz félprofilban, profilban, mosolyogva, ami jól láthatóvá teszi a kis gödröcskét az állán, amelyet barátom annyira szeretett. Beatríz egy automobil kormányánál, Beatríz hosszú szipkával a kezében, érdekes arra nem emlékeztem, hogy cigarettázott is, Beatríz egy sétahajó fedélzetén, haja kibomlik, szabadon röpteti a szél, olyan szabadon ahogyan ő is akart élni.
“Számomra nem halt meg – ismeri be Borges tűnődve s noteszét elővéve olvasni kezd egy verset. – Évekkel halála előtt írtam, bonyodalmas, mások számára érthetetlen kapcsolatunkról, mely gyötrelmesen szép volt.

Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket,
részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember
keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom hőseimet, halottaimat, a szellemeket,
akiket márványban tisztelnek az élők, apám
apját, akit Buenos Aires határában öltek meg,
tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe
temették katonái, anyám nagyapját, alig
huszonnégy évesen, háromszáz ember élén
Peruban – már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van,
életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet, hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból
 megmentenem valahogy, a szív lényegét mely
 szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel,
idő, öröm és bal sors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga
rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.

Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket
    magadról, hiteles és meglepő újságokat
magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet,
szívem éhét, bizonytalansággal, veszéllyel,
 bukással próbállak megvesztegetni .(33)

De nem sikerült – mondja Borges tárgyilagosan. – Vesztettem. Mert meghalt. Oda menekült, ahová egyelőre nem követhetem. De mivel számomra él, izgatnak a sámánista praktikák, hiszen, ha jól hallottam amit a báróval beszéltetek hazafele jövet, az Orpheusz-mítosz egészen tébolyító változatai élnek errefelé. A maori legendakör számtalan változatban szól arról, hogy a hős hogyan megy le az alsó világba, halott szerelme után és hozza vissza…”
“S ha őt is megidéznénk – töpreng Álvaro. – Mersz vállalkozni rá?”
Borges keserűen nevet s elfordulva szárazon teszi hozzá – “…mindent vállalok, mert végre el szeretném dönteni szeretett-e egyáltalán vagy nem? Mindig volt közöttünk egy láthatatlan határvonal, még a meghittség óráiban is. Amikor karomban tartottam és egymásba vesztünk, még akkor is úgy éreztem, hogy ama középkori legendákban szereplő kard, ami a lovag és a várúrnő között van, ott imbolyog láthatatlanul közöttünk is…Képtelen voltam teljesen meghódítani. Mindég maradt benne valami ismeretlen, váratlan, valami meglepő, szokatlan, mintha addig felfedezetlen vidéken jártam volna. Tapasztalatlannak éreztem magam a társaságában. Állandóan úgy éreztem, meg kell tévesztenem…El kell bűvölnöm. Állandóan szerepeltem, fennhéjázóan hencegtem. Leszóltam másokat. Ripacs voltam, kedves barátaim, nevetséges akarnok. Pojáca…
Amikor a verset elolvastam neki, mélységesen meghatódva önnön bátorságomtól, saját érzéseimtől, el-elcsuklott a hangom. Ráadásul a következőképpen dedikáltam: Beatríznek, hátha megsajnál és…Ezen szárazon nevetett, nevetése köhögésbe fúlt, és ez nyomasztóan előrevetítette a közelítő, szörnyű véget. Odajött mellém, az ölembe ült, amit ritkán tett, átölelte a nyakamat, megcsókolt és sírni kezdett, te szegény, szegény, suttogta és könnyei végigfolytak az arcomon. Ezt az arcát sem ismertem, s még hány ilyen ismeretlen, feltáratlan terrénum lehet gondoltam, miközben lágyan világított a lenyugvó nap, s én szelíden simogattam a puha, selymes haját. Megnyugodott, s ez már-már az őrületbe kergetett engem, mert nyugtalanságom, amit átvettem tőle, kínzó féltékenységgel társult. Hogy volt-e alapos okom erre?! Voltak-e párhuzamosan más férfiak is az életében? Nem tudom. És most már nem is fogom megtudni soha…
Halála sem nyugtatott meg, azóta emlékeimben kísért, álmaimban csábít el, képzeletemben uralkodik. Minden reggel ébredés után elmondom versem első sorát:

A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál:
túléltem az éjszakát
.

 De a kérdés: még meddig akarom túlélni? És akarom-e, Akarok-e nélküle élni? De sikerülhet-e nekem az, ami a sámánoknak, a mitológiai hősöknek, Orpheusznak vagy Hutunak?”
Elképedve bámulunk rá Álvaroval, de mielőtt elkezdhetnénk vigasztalni a szobormereven ülő, mozdulatlan arccal a homály sarkában bujkáló szobrait figyelő argentin költőt, nyílik az ajtó, belibben Pauline, nyomában a szinte révült, halottsápadt Vicente Guedessel.
“Megkértem a kezét” – lihegi a boldog író.
“Hogy mit csináltál? – néz rá döbbenten Álvaro. – Megmagyaráznád kérlek, mert nem értjük.”
“Beszéltem az apácákkal, akik felnevelték és eddig gondoskodtak róla – magyarázza Vicente és rajongva néz a boldogságában kipiruló lányra. – És az öreg zárdafőnöknővel is. Holnap délután lesz az esküvő, az egyik atya ad majd össze a kolostorban s azt szeretném, ha a mélyen tisztelt Borges úr lenne a tanúm.”
Borges megrázkódik, lassan jutnak el tudatáig a szavak. – “A legnagyobb örömmel – dadogja. – Higgye el, kedves fiatal barátom, ez a legokosabb, amit csinálhat. Ha szeretik egymást, nincs más lehetőség. Én ettől is féltem. Beatríz hiába várta, hogy szóba hozzam a házasságot, most utólag visszagondolva, talán éppen ezért viselkedett néha szeszélyesen, csalafintán és kiszámíthatatlanul.”
“Te leszel az első heteronima, aki megnősül – jegyzi meg Campos. – Erre innunk kell.”
A hűtőhöz lép, kivesz egy üveg pezsgőt, felbontja, tölt két pohárba, majd ránk pillantva kis tétovázás után nekünk is, magának is tölt.
Felemelkedünk.
Csilingelve érnek egymáshoz a poharak.
“Legyetek nagyon boldogok!” – mondjuk, szinte egyszerre.
Vicente rajongva nézi a lányt s dadogva kezdi el: Az az álom, hogy éljünk szárnyasan előttünk járt, mi pedig egyforma és távoli mosollyal figyeltük, amelyben eggyé vált a lelkünk, bár egymásra sem pillantottunk, és csak annyit tudtunk egymásról, amennyit egy kar érintésének jelenléte árult el a másik, őt érző kar odaadó figyelmének. Életünkben nem volt belül. Kívül voltunk és mások. Nem ismertük egymást, mintha a lelkünknek egy álmokon át megtett utazás után jelentünk volna meg.( 34) De most végre találkoztunk.
“Én is láttam őt álmomban – szólal meg révülten a lány. – Egy hatalmas kertben, vagy erdőben sétáltunk, néha ledőltünk a mohaszőnyegre, néha karonfogva andalogtunk a hatalmas fák alatt, vagy fürödtünk a kristálytiszta azúr tavakban…Ott az erdő közepén volt egy tisztás, közepén egy romtemplom állott, amelynek köveire leültünk megpihenni és szánk egymásra tapadt, a mohó és tehetetlen vágytól, de soha nem tudtam igazán átélni az együttlét örömét, mert közben kínzó bizonyossággal tudtam, hogy ez álom. Én álmodok magamról, és erről a sápadt fiúról…”
Kiissza poharát, odalép a döbbenten hallgató Guedeshez és félénken megfogja a kezét – “Gyere – suttogja. – Gyere sétálni, kedves. Még sok-sok mindent el kell mondanunk egymásnak.”
Guedes magához ölelve sejtelmesen mondja: “…és mi ott tudtuk, valami olyan ösztönös megérzés alapján, amely bizonyosan nem is élt bennünk, hogy ez a fájdalmas világ, ahol ketten lennénk, ha ugyan létezett, túl volt azon a legtávolabbi vonalon, ahol a hegyek más formák leheletei, és rajtuk túl semmi nincs. Amiatt az ellentmondás miatt, hogy ezt tudtuk, a mi ottani óránk olyan sötét volt, mint egy gödör a babonások földjén, a mi rólunk alkotott érzése pedig különös, akár egy mór városnak az őszi szürkületben az égre rajzolódó körvonalai…(35)
De mégis ott voltunk és együtt voltunk és tudtam, hogy egyszer véget ér ez a kínzó, nyomasztó és mégis annyi elmondhatatlan gyönyörrel megajándékozó álom. Éreztem, hogy egyszer vége lesz és felébredünk és találkozunk a valóságban is, amelyik a közös álmunk másik neve.”
És kilebbennek az ajtón, mint két angyali árny.
“Pedig azt hittem, hogy én leszek az első – mondom. – Azt hittem, közületek egyik sem fog megelőzni?”
“Miben? – néz rám döbbenten Álvaro. – Nem értem, testvérem. Miről beszélsz?
“Feleségül akarom venni Lídiát – mondom. – Már régen eljátszottam a gondolattal, de itt Tahitin, kényszerű távollétünk során döbbentem rá, hogy nem tudok nélküle élni. Hogy ő és én egyek vagyunk, ahogyan ez a kicsi lány és ez a boldogtalan Vicente is megfogalmazta.”
“Semmi gond – vigasztal Álvaro. – Egyszerre lesz az esküvőtök, holnap délután, ha ugyan visszatérünk a látogatásról. Ha nem bánik el velünk a bálvány.”
“Hogy megváltoztatta ez a találkozás ezt a szegény fiút – töpreng Borges. – Megtalálta az igazit. Gyönyörű gyerekeik lesznek…”
“Azt nem lehet – meredek magam elé csüggedten. – Az lehetetlen.”
“Ugyan miért lenne lehetetlen?” – kérdezik izgatottan, szinte egyszerre.
“Nekünk heteronimáknak nem lehet gyerekünk – magyarázom. – Orvos vagyok, utánanéztem, hihettek nekem.”
“És ezt miért nem árultad el idáig? – mered rám felháborodva és szomorúan Campos. – Miért titkolóztál?”
“De hiszen te tudomásom szerint feleséget sem akartál, nemhogy gyereket…”
“Guedes az előbb miből idézett? – érdeklődik Borges izgatottan és rám pillant. – Valahonnan hátborzongatóan ismerős a szöveg, de képtelen vagyok rájönni, hogy honnan.”
 “Guedes első közölt s mindjárt nagy figyelmet és érdeklődést keltő írásából Az idegenség erdejéből, amelyet Fernando ki tudja miért később elvett tőle, s mindent megtett, hogy a balszerencsés Vicente amolyan teszetosza, tétova árnyként tengesse életét , nem engedte szabadon, ezért nem tudta szegény megvalósítani önmagát…”
“S érdekes, ez a kis maori lány is felhevülten, felcsigázva az érzelmek rohamától, a maga egyszerű szavaival egy ugyanilyen, nem kevésbé gyönyörű álomról beszélt. Lehet, hogy álmukban már találkoztak abban a kertben?…”
“Mindketten megszállottak – mondja komoran Álvaro. – A kis maori lányka a kereszténység szentjeinek bűvöletében él ugyan, de lelkében barbár és pogány, hiszen tudását a hit és oktatói határozzák meg, világérzékelését viszont a sziget, ami körülveszi, az otthona és a hagyományok, amelyektől ha el is akar, képtelen elszakadni. Ez a balszerencsés Vicente pedig tulajdonképpen Fernando szeszélyeinek a tehetetlen áldozata. Sokat kell vele még beszélgetnünk, de ez a találkozás a kislánnyal a legjobbkor jött. Nem tudom egyedül mire jutott volna itt, ezen az elvarázsolt szigeten? Végre szabad lett, de nem tudom, mit kezdett volna a szabadságával? Most itt van ez a lány, a jelenlétével, azzal hogy valóságos, teste is van nemcsak lelke, nem egy tünékeny visszatérő álom, hanem hús-vér angyal, önmagától megoldja Guedes gondjait. Ezentúl mindent azért tesz, hogy bizonyíthasson előtte. Felébreszti hiúságát, életre kelti ambícióit, s remélem megírja végre a regényét, amelynek olyan sejtelmesen izgalmas előhangja volt Az idegenség erdejében.”
Nem tudok válaszolni, mert a konyha ajtajában megjelenik a kipirult Lídia. – “Mindjárt kész a vacsora – jelenti be. – Az urak hol vannak?”
 “A toronyszobában – mondja Álvaro. – Megyek, hívom őket. Ami az angolokat illeti, ők most mással vannak elfoglalva. A részüket félretesszük, mint ahogy a Vicentéék részét is. Ők elmentek sétálni.”
“Egy kis bort innék! – fordul felém a lépcsőn megjelenő, fehér ruhájában szinte lebegő Lídia. – Megszomjaztam.”
“Vöröset vagy fehéret?”
“Vöröset – nevet Lídia. – Rajna menti vöröset, amivel Drakula kínált, emlékszel?”
“Le kell mennem a pincébe – mondom. – Van egy ládával.”
Elindulok, hallom még, hogy odamegy Borgeshez és megkérdi miért olyan gondterhelt, de nem hallom az argentin válaszát, kilépek a sötétségbe, a zseblámpa kerek fényköre után lépegetek, a pincében villanyt gyújtok, nézem a háromszögeket, nem úgy, olyan helyzetben vannak, mint ahogyan hagytuk, mintha valaki elmozdította volna őket, s mintha gúnyos nevetést is hallanék az egyik távoli járatból, de az is lehet érzékeim űznek gúnyt belőlem, fáradt vagyok, nyugtatom magam, nincs itt senki.
Belépek a borpincébe, megkeresem a Rajna menti vöröset, két üveget hónom alá szorítva megfordulok Mintha megint hallanám a gúnyos nevetést. Mintha egy sötét árny cikázna az egyik távoli folyosón, nem tudom megfigyelni, mert váratlanul kialszik a lámpa, s ott maradok a sötétben, felgyújtom a zseblámpát, gyorsan lépegetek kifelé, magamnak se vallom be, de félek, valami homályos előérzet kerít hatalmába, becsukom és kulcsra zárom a borospince ajtaját.
Az előcsarnokban nézem a zseblámpa kerek sárga fényében lágyan világító kék táblákat és megdermedek, nem elég, hogy nem úgy, olyan pozícióban vannak, mint ahogy hagytuk, de egy, döbbenek rá, megszámolva őket, hiányzik is. Most már tévedhetetlenül hallom, hogy valaki gúnyosan nevet, s a nevetés, mintha közeledne. Gyorsan felszedem a földről és egymás mellé a falnak támasztom a háromszögeket, majd kimenekülök a pincéből, gondosan bezárom a megvasalt ajtót magam után, s az udvaron is átrohanva, szinte beesem az ebédlőbe.
“Mi van? – mered rám ijedten Lídia. – Üldöznek?”
“Valaki van a pincében – mondom elfulladva. – Hallottam többször is a gúnyos nevetését. Azon kívül a kék háromszögek sem olyan helyzetben voltak – magyarázom az elképedt Borgesnek –, ahogyan hagytuk. Valaki elmozdította őket. Összehányta. S ráadásul egy hiányzik is! Amíg a bort kerestem, a villanyvilágítás is kialudt, s közben folyton hallottam a közeledő gúnyos nevetést.”
“Biztos vagy benne, hogy nem valaki közülünk van lenn és meg akar tréfálni?”
“Gyertek, nézzük meg – javasolja harciasan Lídia. – Csak előbb nyisd ki a bort.”
“Amúgy sem tud kijönni – árulom el. – Bezártam a borpince ajtaját s a bejárati ajtót is, ami olyan masszív, hogy bombával se lehetne kirobbantani…”
Borges elővarázsolja a dugóhúzót, kinyitja az üveget, egy talpas pohárba tölt Lídiának.
“Te nem iszol?”
“Sört ittunk – magyarázza a bánatos költő. – S pezsgőt is, a fiatalok boldogságára. Most valahogy nem kívánom a bort. Talán vacsora után.”
“Gyerünk – mondja Lídia és kiissza poharát. – Fegyvered van?”
“Nem kell fegyver – nevet Borges. – Biztosan valaki játszik.”
Azért minden eshetőségre készen magamhoz veszem a coltomat, adok nekik is egy-egy zseblámpát és megindulunk.
“De hát az ajtó nincs bezárva” – döbben meg Lídia.
“Vagy valakinek kulcsa van hozzá – töpreng Borges. – De kinek?”
Belépünk.
Megnyomom a kapcsolót, a fény elárasztja a helyiséget, az első ami feltűnik, hogy a kék háromszögek újra össze-vissza, egymásra vannak hányva, s ahogy megszámoljuk őket, kiderül, nem egy, hanem kettő hiányzik.
“Szerencsére megszáradt a festék – állapítja meg Borges és újra egymás mellé rakja a háromszögeket, akkurátusan a falnak támasztva őket. – Kettő hiányzik. Na jó, az egyik amúgy is a házé, azt a kapu fölé szegeztük volna, de a másik?”
“Valaki nem akar jönni” – mondom.
“Vagy azt akarja, hogy valaki ne jöhessen.” – töpreng Lídia.
“Szólnunk kell Álvaronak, még kell két háromszög!”
“Az már nem lesz ugyanolyan – kedvetlenedik el Borges és szimatolni kezd. – Valami furcsa, kámforos szagot érzek.”
“Hol a borpince?” – kérdezi Lídia
Előreindulok.
Újabb meglepetés.
Ez az ajtó csukva van ugyan, de nincs bezárva, noha határozottan emlékszem, hogy amikor kirohantam, gondosan kulcsra zártam magam után.
“Mekkora egyáltalán ez a pince?”
“Nem tudom. Még nem volt időm felfedezni mindent. Rengeteg járat van, rengeteg helyiség. Valóságos labirintus. Pomare szerint egy barlangrendszerrel is összeköttetésben van…Én csak az előcsarnokot használom és a borpincét.”
Újra elalszik a lámpa, állunk a sötétben, halljuk egymás el-elfulladó lélegzetét, s megint felhangzik a gúnyos hahota
“Nos, most már nem mondhatjátok, hogy képzelgek – suttogom elégedetten. - Nem mondhatjátok, hogy érzékcsalódás. Van itt valaki.”
“Megkeressük? – kérdezi Lídia és arra világít az éles fényű lámpájával, ahonnan a hahota hallatszik. – Kíváncsi vagyok idegen, vagy valaki ismerős?!”
Megint, mintha egy árny suhanna el, tőlünk, tíz-tizenkét lépésre.
“Ebből elég – mondja határozottan Borges. – Gyertek, menjünk fel. Eddig már keresnek. Holnap, ha lesz időnk, felfedezzük a pincéd labirintusát is, de most mennünk kell.”
A hahota elhallgat.
A zseblámpák egymást keresztező fényében, sietve lépegetünk kifelé. A borpince ajtaját újra, gondosan kulcsra zárom.
Az előcsarnokban Borges és én eloltjuk a lámpákat és elosztjuk a háromszögeket, ötöt visz ő, ötöt én, s a Lídia lámpájának fényénél megyünk ki.
“Hol a kulcs?”
“Az ingem zsebében”
Lídia hozzám lép, kiveszi a nagy szárnyas kulcsot az ingzsebemből és bezárja a megvasalt ajtót. Halljuk amint kétszer is elforog a kulcs a zárban.
“Ki lehet?! – töprengek. – Errefelé nincsenek tolvajok. Senki nem zár semmit, a bennszülöttek kunyhóinak ajtóin nincsenek is zárak. Amióta itt vagyok, még nem tűnt el semmi.”
“A bor, vagy valami amit itt tárolsz, hiányzik?”
“Nem volt időm megvizsgálni.”
“Szerintem nem hiányzik semmi – jelenti ki határozottan Borges. – Annak aki bent járt, csak a mi kék háromszögeink kellettek, méghozzá kettő. A kérdés csak az, azonos-e a tolvaj (mert akárhogy is eltulajdonított valamit, aminek ugyan csak eszmei értéke van, de mégiscsak a miénk!) a hahotázóval?”
“Ez hamarosan kiderül, mert vacsora után visszajövünk, hiszen Álvaro még kell készítsen két háromszöget.”
“Az már nem lesz ugyanaz.”
“De mégse hagyjuk befolyásolni magunkat idegenektől.”
Az asztal körül ott ül Lovecraft, Tejve bárója, Mora, Soarez, Álvaro, Pomare és a lányok. Élénk feltűnést keltünk, amint lihegve, fújtatva megjelenünk, kezünkben lágyan, megnyugtatóan világítanak Álvaro remekművei, a kék háromszögek.
Még nagyobb a döbbenet, amikor bejelentem, hogy: “…kettő eltűnt s hogy valaki járt a pincében, én is hallottam, amikor először a Rajna menti vörösborért lementem a gúnyos hahotázását, s ők is – mutatok Lídiára és Borgesre –, amikor másodszor lementünk. Először csak egy hiányzott, de feltűnően szét voltak hányva a háromszögek. Elrendeztem, feljöttem a borral, visszamentünk és ugyanaz a káosz fogadott. Ráadásul még egy tábla hiányzott. Az ismeretlen gúnyos nevetése ismét felhangzott, ismét sötétbe borult a pince, megszűnt az áramszolgáltatás, mint amikor először mentem le. Még szerencse, hogy volt nálunk zseblámpa.”
“A kérdés – rakja le Borges a háromszögeket -, hogy most megyünk-e vissza, hogy Campos még készítsen kettőt, vagy vacsora után?”
“Nem megyünk vissza – töpreng Lovecraft és merőn néz ránk. – Ez intő jel. Valaki nem fog jönni. De kié lett volna a tizenkettedik háromszög?! Hát nem mondottam, hogy tizenegy kell, hogy a bennszülöttek ezúttal nem jöhetnek, mert….”
“Arra gondoltam – magyarázza zavartan Álvaro –, hogy a ház bejáratára szögezzük ki. A kapu fölé, hogy láthassa mindenki, békés szándékú vendégek lakják a Reis - házat.”
“Van sejtésetek arról ki vihette el?” – kérdezi Tejve.
“Nincs.”
“A mi falunkban nincsenek tolvajok – dadog sápadtan Pomare és rémülten tekint körbe. – Soha senki nem nyúl ahhoz, ami nem az övé.”
“Soha – erősíti meg határozottan Titi. – Aki elvitte nem a mieink közül való volt, az egészen bizonyos. A mi falunkban nincsenek tolvajok.”
“Ezt tanúsíthatom – mondom, hogy megnyugtassam a vállára teszem a kezem. Érzem, hogy remeg. – Amióta itt vagyok, még nem tűnt el semmi…”
“A következő kérdés – töpreng Mora is –, hogy ki tudott a háromszögekről rajtatok (rajtad, Borgesen,  és Lídián) kívül?!”
“Vicente is tudott. Ő vitte volna el, amikor elmentek Paulinennal sétálni?”
“De akkor ki hahotázott?! – kérdezi Borges. – Amikor Ricardo először mondta, én se hittem s azt hiszem Lídia sem. Azt hittük kissé felcsigázták az események. De azután hallottuk mi is. Kétségkívül volt ott valaki, láttuk el suhanni az árnyát az egyik folyosón.”
“Nem biztos, hogy a két esemény, a táblák eltűnése és a hahota összefügg – mondja Lovecraft. –Sőt, egészen bizonyosan nem függ össze.”
“Ha nem Guedesék vitték el a háromszögeket(ki tudja mik járnak a szerelemtől elbódul ifjú agyában?) akkor teljesen világos, valaki azt akarja, hogy egy közülünk ne jöjjön a bálványhoz. – Borges kiissza maradék sörét és folytatja. – És nyilván azt, hogy a ház bejárata fölé ne legyen amit kiszögezni…”
“Vagy azt – fintorog Mora -, hogy kettő ne jöjjön, vagy három, hiszen annak aki elvitte, fogalma sem volt, hogy azért van tizenkettő, mert egy a kapu fölé kerül…”
“Uraim, érezzék otthon magukat – ülök le – , ha vacsora előtt valaki inni akar, szolgálja ki magát. A hűtőben van minden!” – iszom ki én is a sörömet.
“Tálalhatunk? – jelenik meg a konyhaajtóban a kipirult Noah. A vacsora készen van.”
Intek, hogy igen.
Titi és Tehura hordani kezdik befele a tálakat.
“Malac? – szimatol Álvaro és kivesz a hűtőből egy borosüveget. – Száraz egri leányka – mutatja körbe. – Magyar bor. Kér valaki?”
“Az angolok hol vannak?” – néz szét Tejve.
“Ismerkednek a vahinéikkal – kacag Tehura. – Ami igaz az igaz, már elég hosszú ideje ismerkednek.”
“És Guedes?”
“Ő sétálni ment álmai lányával. Végre megtalálta az idegenség erdejében álmodott angyalt. S most boldog.”
“Várunk rájuk?”’
“Nem. Majd esznek, ha megjönnek. A részüket mindenesetre meghagyjuk. Biztosan megéhezhettek addig a nagy ismerkedésben vagy a sétálás során, az eget és a csillagokat számolva.”
Campos bort tölt a bárónak, Lovecraft egy kis erőset kér, Bernardo szolgálatkészen ugrik és hozza a whiskyt, ő is azt iszik, Mora nem kér italt, Lídia Noahnak és Tehurának is tölt a vörösborból, Pomare whiskyt kér, kis gondolkodás után Borges is és én is, Titi a halász vidám felesége meglátva a maradék pezsgőt kitölti egy karcsú pohárba?
“Mit ünnepeltetek?” – kérdezi döbbenten
“A szerelmesek egymásra találását” – nevetek.
A helyzet beáll.

8. A szeánsz

A vacsora befejezése után Lovecraft emelkedett szólásra, ünnepélyesen, mint egy pátriárka.
Különben a vacsora végére megérkezett Guedes is, révült szerelmével, alig ettek, bár a szopós malacpecsenye – amelyet a kedves Titi ahi maá- ban, forróra hevített kövekből rakott kemencében sütött meg a kedvünkért, s a csemegének felszolgált mahi mahi, egy déltengeri halfajta, amelyet mitihué-ben (szárított tökben erjesztett kókuszdió tejben) párolnak igazán kiváló volt, a fa fa is fantasztikus volt (a taró levelek között sütött szalonna és csirke) s az édesség is, Noah kedvence, a poe, azaz manióka liszttel elkészített nyers banán, a gyümölcssaláták is – láthatólag nem bírtak betelni egymással, nem voltak képesek az evésre koncentrálni, legszívesebben, bármilyen banálisan is hangzik ez – egymást falták volna fel, őrjöngő vágyukban…
Később lejöttek a szobából a család angol ágának boldog képviselői is, az elbűvölt lányok kíséretében, megjegyzem ők farkasétvággyal ettek, ami már önmagában is mutatja, hogy a szerelem mindenkire másként hat!
Ismétlem, miután ők is befejezték az evést s ki-ki az italát kortyolta, a búskomor amerikai író emelkedett szólásra és arra kért mindenkit, hogy nézzék el nekünk, a heteronimáknak, Borgesnek és neki, hogy bevonulunk a dohányzóba, megidézni Fernando Pessoa ki tudja milyen rejtett. feltáratlan dimenziókban bolyongó, bizonyára nyughatatlan szellemét, s órákig távol leszünk, de a bálvány megtekintése előtt okvetlenül beszélnünk kell a költővel.
“De Mester – érvelt elvörösödve Lídia –, én miért nem lehetek jelen? Én az utóbbi esztendőkben minden veszélyes helyzetben Ricardoval voltam, Peruban is, ahol az istenek játszadoztak velünk, s alig úsztuk meg élve a kalandot, Tibetben is, ahol egy barlangban találkozhattunk a rettegett jetivel, az élő görög szigeten is, ahol egy romos Dionüszosz szentélyben megtaláltuk a Nekronomikont, a halott nevek könyvét, Prágában is, ahol egy sötét sikátorban láttuk a rettenetes gólemet, Drakula kínkastélyában is, ahol szintén az életünket kockáztattuk, már pusztán azzal is, hogy a rettegett vámpírfejedelem vendégei voltunk…Nem értem, hogy most miért tiltanak ki? Mi a bűnöm? Csak nem az, hogy nő vagyok?”
“És én is kíváncsi lennék a sokat emlegetett Fernando úrra – csatlakozik Noah is. – Ricardo is, Álvaro is annyit meséltek róla, hogy igazán szeretném látni…”
“S engem is érdekelne az önök szellemidézési technikája –jegyzi meg, kissé sértődötten Pomare. – Így összevethetnénk a mi praktikáinkkal. És sokat tanulhatnék is…”
“Értsék meg – érvelt halk hangon, de meggyőzően az egyre sápadtabbnak, törékenyebbnek, elesettebbnek tűnő amerikai író –, hogy valószínű, ha nem sikerül Pessoa szellemének lehívása a felső világból, egy idő után még nekünk is el kell hagynunk a helyiséget, Borges úrral!…Ugyanis ez nem szokványos szellemidézés lesz, hanem az önök barátai és szerelmei, a heteronimák idézik meg közös erővel, akaratuk maximális koncentrálása segítségével, szellemi erejük totális mozgósításával, azt a személyt, mesterüket, nemtőjüket, szellemi atyjukat, aki létrehozta őket. Ha minket, mint egykori személyes jó barátait és levelezőtársait, meg is tűr majd esetleg, a szeszélyes szellem (Fernando Pessoa életében is meglehetősen válogatós, különc ember volt, nem valószínű, hogy természete különösebben megváltozott volna az árnyak honában!) nem biztos, hogy mi is, látni-hallani fogjuk. Addig megkérem önöket, drága hölgyeim, hogy vonuljanak vissza a könyvtárszobába, hogy a szeánsz színtere, a dohányzó és önök között legyen egy üres szoba Ez nagyon fontos. Bármi is történik, nyomatékosan kérem önöket, hogy ne zavarjanak meg! Magát, kedves Pomare barátom, külön megkérem, hogy időnként sétáljon ki, figyelje meg történik-e valami szokatlan a ház körül, nem szeretném ha váratlan látogatóink érkeznének Tudniuk kell, hogy a doktor úrék, miután feljöttek a kék háromszögekkel, a borospince ajtaját is, a pincébe vezető ajtót is bezárták. Ha igényli, a doktor úr – pillant rám –, fegyvert is ad magának.”
“Ha lehetséges, kérném – suttogja zavartan a halász. – Ahol betörnek és lopkodnak, ott bármi megtörténhet…”
“A tárban hat töltény van! – nyújtom át neki a forgópisztolyt. – S itt van még a tartalék tölténytár is
“Reméljük nem lesz szükség rá – komorodik el Titi. – Halálra rémülnének a szomszédok, ha meghallanák a lövöldözést. A szigeten nem szoktak lövöldözni, csak a hivatalos ünnepnapokon.”
“Azt is lehet, hogy a tupapauk – suttogja rémülten Tehura. – Akkor pedig mind lövöldözhet Pomare, csak egyet ér el, hogy megharagszanak ránk és elragadnak magukkal, az ő sötét és nedves világukba…”
“Minden lehet – mondom óvatosan, s hogy megnyugtassam őket hozzáteszem. – De azért jó, hogy egy férfi is van a háznál. Tartsd nyitva a szemed, drága barátom – fordulok Pomare fele. – Valaki behatolt már ide, ellopott két háromszöget, hallottam gúnyos nevetését is, láttam árnyalakját is elsuhanni a pincében…És nemcsak én, Lídia kisasszony és Borges úr is észlelte, tehát tanúsíthatják mindezt.”
“Figyelni fogok – mondja a halász s átveszi a pisztolyt. – Megvédelmezem a házadat, barátom…Efelől nem lehetnek kétségeid.”
’Egyáltalán nem vagyok bizonyos próbálkozásunk sikerében! – magyarázza komoran Lovecraft –, de higgyék el, meg kell legalább kísérteni. Viszont ki kell zárni, lehetőleg minden kockázati tényezőt. Már pusztán az a tény, hogy két, frissen készített kék háromszög, megmagyarázhatatlan módon eltűnt, s hogy Reis úr, majd később Lídia kisasszony és Borges úr is, a pincében, gúnyosan hahotázó árnyakra figyelt fel, bizonyítja, hogy valami szokatlan van készülőben. Megértésüket előre is köszönöm, magam és barátaim nevében is. Ön pedig Lídia kisasszony, bocsásson meg, de ne higgye, hogy mindez egy gonosz öregember szeszélye. Én kedvelem Önt, s  különben is, hajnalban velünk jön a bálványhoz, legjobb lesz talán, ha most lepihen. Megjelenése esetleg elriaszthatná a költő árnyát, akiről köztudomású, hogy egész zaklatott életében rettegett és idegenkedett a hölgyektől…Noah kisasszonnyal is ugyanez a helyzet. Értsék meg, megjelenésükkel, pusztán ottlétükkel is veszélyeztethetnék a szokatlan és merész kísérlet sikerét…”
Feláll és görnyedten, jobb lábát húzva, köhécselve sántikál be a dohányzóba.
Tejve, Mora és Borges, poharukat is az asztalon hagyva, rögtön követik, Soares, Search és Cross csókkal búcsúznak szemlátomást ijedt és elbizonytalanodott vahinéiktól, Guedes összeölelkezik Pauline-nal, a lány sír, s úgy öleli, mintha soha nem is akarná elengedni. Campos is érzékeny búcsút vesz a láthatólag megbántott, sértődött Noahtól, én pedig kézcsókkal búcsúzom Lídiától, aki nem is néz rám, de mikor megfordulok, hogy kövessem társaimat, szinte sírva mondja: “Vigyázz magadra, szívem…”
“Maguk – rendelkezett Lovecraft határozottan, úgy tűnt pontos, minden részletében minuciózus aprólékossággal kidolgozott stratégiája van –, a kerek dohányzóasztal köré ülnek. A sorrend a következő: Search úr, Campos úr, Reis úr, Mora úr, Cross úr, Soares úr, a báró úr és Guedes úr. Mi Borges barátommal a sarokban foglalunk helyet, két fotelben. A villanyt természetesen eloltjuk, csupán egyetlen szál gyertya fog világítani az asztal közepén. Maguk kinyújtott kezeiket úgy helyezik az asztalra, hogy kisujjaik összeérjenek és egy élő gyűrű vagy kör, vagy lánc képződhessen így!”
Helyet foglalunk.
Borges meggyújtja a gyertyát, eloltja a villanyvilágítást és elhelyezkedik Lovecraft mellett, a sarokban álló fotelek egyikében.
Mi ott ülünk, a számunkra kijelölt székeken, az asztal körül, egyik kisujjam az Álvaro, a másik a Mora kisujját érinti.
A gyertya libegő fényében halott sápadtnak tűnnek a víg baráti arcok.
“Most pedig lazítsanak, száműzzenek minden felesleges képzetet és gondolatot, egy buddhista rítust ajánlhatok – ismerik netalán a Dam-ngag lana med pa vagy is az ennél magasabb nincs elnevezésű buddhista tanítást. Ami minden napra négy elmélkedést ír elő.”
“Ismerjük – mondja Campos. – És el tudunk lazulni, efelől ne legyenek kétségeid, kedves Lovecraft, mindannyian jógázunk…”
Csend lesz.
A déli elmélkedés három mondatát vetítem ki magam elé:
 
Testem olyan legyen, mint a hegy.
Szemem mint az óceán.
Szellemem olyan, mint az ég (36)

Érzem, hogy fokozatosan ürülök ki, mindent kizárok magamból, s már csak Pessoa szomorú arca lebeg előttem, s néhány verssora forog, mintha körhintán, körbe-körbe:

Valótlanok vagyunk, bolyongó árnyak,
 akik a létezésüket alusszák” (37)

Időérzékemet is teljesen elveszítem, s noha érezem ujjaimon Mora és Álvaro ujjainak remegését, olybá tűnik, mintha valahol, egy akváriumban kuporognék, embrionális állapotban, egyedül, vagy egy éjsötét, száraz kútban, ahonnan már nem bukkanhatok fel a napvilágra többé soha.
Egyre a sorok köröznek körülöttem, s mögülük mint rongált palimpszeszten derengnek át Fernando Pessoa arcai.
Először a tűnődő, szomorú arc, amit száműzetésemben nem láthattam, de amelyet olyan érzékletesen örökített meg leveleiben Álvaro.
Ezt az öregedő magányos arcot takarja el a fiatal Pessoa hetyke bajuszkás arca. Szemében lobog a minket is éltető tűz, kihívó tekintete az univerzum megfejthetetlen titkait, borzongató rejtelmeit fürkészi, a mindenségét amely az ő elmúltával sem szűnt meg, hiszen kicseréltek ugyan a reklámtáblákat kedvenc kávéházával szemben, bizonyítva hogy ő – akárcsak Beatríz Viterbo, Borges tragikus szerelme –, már teljesen elszakadt a világtól, de ugyanakkor Fernando mégis tovább élt, benne volt a mi nevetésünkben, sírásunkban, minden félrecsúszott nyakkendőnkben, borpecsétes zakónkban, félig szívott cigarettáinkban, kiivott borospoharainkban, verssorainkban, uralt bennünket a másvilágról is, uralgott árnya képzeletünkben, serkentett és korholt, bíztatott és bizonyos neki nem tetsző cselekedeteinket nehezményezte, egyetlen szóval velünk volt.
Nem hagyott magunkra, életünk egyetlen pillanatában sem.
Velünk volt amikor sétáltunk, amikor szeretkeztünk, amikor írtunk.
A verssorok most váratlanul lobbannak el, mint tűzbe vetett árkuslapok, csak a szomorú, magányos férfiarc lebeg előttem, szemében részvét. Hová lett a régi tűz? – gondolom és sírni szeretnék, üvölteni a tehetetlenségtől, tépni az arcomról a bőrt fájdalmamban, mint a vadak. De képtelen vagyok megmozdulni. A gyertya fénye most meglibben, mintha szél támadna, de hogyan támadhatna egy szobában, egy zárt helyiségben szél?
Hűvös lesz, hirtelen átmenet nélkül válnak a sápadt baráti arcok zöldessé, valaki, azt hiszem Bernardo Soares felnyög, hallom Cross köhögését, Mora kisujja remegni kezd, de nem bírok feléje fordulni, mintha székemhez szögezne egy ismeretlen erő.
A léghuzat ismét végigsöpör a szobán, a gyertya lángja meghajol, pislákol, félő, hogy kialszik és sötétben maradunk, de nem alszik ki mégsem, hősiesen küzd az egyre erősödő huzattal, érzékelem, hogy megmagyarázhatatlan módon egyre hűvösebb lesz a szobában, valaki közülünk máris vacogni kezd, ütemesen koccannak össze a fogai, Pessoa levegőben libegő arcai egymásra csúsznak, újra a testemre koncentrálok, olyan, mint egy hegy.
 De tényleg olyan?!
 A hegy milyen?
A tibeti hegyeket látom, a fennsíkon, a barlang előtt karmazsin-vörös és kénsárga levelek pörögnek az erőtlen szélben, de a fákat nem látni, egyszerűen nem lehet megmagyarázni honnan kerülnek ide ezek a tenyérnagyságú levelek, de itt vannak, a levegőben pörögnek vörös és sárga kérdőjelek, a hatalmas, kékesen derengő, felhők közé vesző hegyormok üzenetei, Pessoa arca egyre fiatalabb lesz, már-már egy önmagával eltelt, önmagában bízó fiú győzedelmes arca, emlékszem mennyit idézte Rilke egyik, számára kedves versét:
 
De ő felpillant, az asszonyra néz,
közben a csembalón tovább zenélve,
s úgy nézi majdnem, mint tükröt szokás,
mert eltölti saját fiatal arca…
s tudván, hogy csábítóban ül ki rajta
és szebben minden hang után a gyász.”(38)

Újra megborzongok.
 A hegy eltűnik!
 A verssorok, mint az előbbi levelek kavarognak a huzatban.
 Most a szememre koncentrálok, olyan, mint az óceán.
 Igen, a tenger fényes mozdíthatatlan tükör, a reggeli nap rézsútos fényében. Nem kérdez és nem is válaszol. Van.
 Pessoa arca újra öreg és komor, szeme megvillan, mintha közölni akarna velem valamit ez a testetlen arc?
 “Itt van!” – hallom a Mora hangját.
 Ezt az ismert, baráti hangot most nem színezi át érzelem. Egyszerűen egy tényt rögzít, egy számára evidens, megkérdőjelezhetetlen tényt.
 “Megérkezett!…”
 Ujja hirtelen vált el a kisujjamtól, aztán elvált az Álvaroé is.
 Felnézek.
 A szoba bal oldali sarkában ott áll Fernando Pessoa, görnyedten, sötét öltönyben és bizalmatlanul méreget bennünket. A léghuzat megszűnik, a hűvösség azonban nem. Ez magából atyamesterünkből áradhat?
 “Hát itt vagytok – szólalt meg fátyolos, halk hangon és köhintett. – Darab ideig hallgatott, bizonyára arcunkat nézegethette a gyertya libegő fényében. – Mindannyian itt vagytok, kivéve szegény Albertot, de hát ő most nem lehet itt, ő ott van velem.”
 Nem részletezte hol, újra elhallgatott, most vehette észre Borgest és Lovecraftot, mert feléjük fordult, meghajolt.
 “Önök is eljöttek, kedves barátaim. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetetlen körülmények között fogunk találkozni, kedves levelezőpartnereimmel. Kár, hogy nem szoríthatunk kezet, nem ölelhetem meg magukat. Nekem már nincsen testem, amit önök látnak, az csupán egy ábrándkép, egy illúzió. Nem is tudnának megérinteni, ezért kérném, ne is próbálkozzanak vele”
 Lovecraft és Borges felálltak, meghajoltak.
 “Sok kérdésetek lenne, tudom – fordult megint felénk. – Érzem, hogy valami nyugtalanít benneteket, kedveseim. Érzem rajtatok a félelem szagát.”
 “Minden a Ricardo tahiti látogatásával kezdődött – kezdi Álvaro. – Kitalálta, hogy itt alakíthatnánk egy kommunát, egy költői falansztert, amire Gauguin kedves szigete igazán megfelelő hely. Egy alkotóházat is berendezett a számunkra, amikor leveleiben, verseiben, állhatatosan ide csábított minket…”
 “S ti el is jöttetek – mosolyodott el Pessoa, de a szomorúság árnyéka valahogy nem tűnt el az arcáról. – Az ötlet briliáns – néz elismerően rám. – Én is mindig ilyesmiről álmodoztam, de pénzhiány miatt nem tudtam megvalósítani terveimet. Mindig a pénz, a pénz…Azt az átkozott, istenverte pénz…Annyi mindent nem tudtam megvalósítani, merész és nagyra törő terveimből, anyagi függetlenség híján. De látom kedves Ricardo, neked sikerült…De ha nem tűnik kérdésem durván indiszkrétnek, hogyan? Honnan volt ennyi pénzed, hogy házat vásárolj Tahitin és összegyűjtsd az egész kompániát? Hajóorvosként azért mégsem kereshettél olyan sokat, bárhogyan is raktad élére a garasokat.”
“A Borges ötlete volt. Rájött, hogy mi heteronimák nem teljesen olyanok vagyunk, mint az emberek. Bizonyos értelemben hasonlítunk, de lényegesen különbözünk is.”
“Ezt nem értem. Ha világosabban kifejtenéd, kedves Ricardo.”
“Ismétlem a Borges ötlete volt. Rájött, hogy én a víz alatt is létezhetem, hosszú ideig, kétéltű vagyok, mint a békák. Elmentünk egy uszodába, kipróbálni. Megkért merüljek alá s addig maradjak lenn, a medence fenekén, a víz alatt, ameddig csak bírok…Korlátlan ideig maradhattam volna.”
“S erre a többiek is rájöttek?” – döbben meg Pessoa.
“Nem .- sóhajt Álvaro. – Nem jöttünk rá, pedig én szerettem úszni, hajómérnök vagyok, sokat hajóztam is…”
“A többi – folytatom el-elcsukló hangon –, jött magától. A Buenos Airesi könyvtárban, ahol Borges dolgozott s gyakorlatilag minden dokumentumhoz, feljegyzésekhez, térképekhez is hozzáférhettünk, hetekig tanulmányoztuk az évszázadok során elsüllyedt angol, holland, spanyol, portugál hajók eltűnési helyét, aztán béreltünk egy jachtot, Borges három megbízható tengerész cimborája irányította, felkerestünk egy helyet, megtaláltuk az évszázadok óta a hullámsírban örök álmát alvó spanyol gályát, még az inkák kincseit vitte volna Spanyolországba, de viharba került és elsüllyedt. Én elszántan lemerültem, órák alatt sikerült felhordanom a zsákokba rakott kincset. Később tökéletesítettük a módszert, csigával, amelyre kötelet erősítettünk, a végén egy horog volt, erre akasztottam a teli zsákokat, s ők felhúzták. Utána Borges körültekintően értékesítette a feketepiacon az aranyrudakat, s milliomosok lettünk. Később, félve, hogy sokaknak feltűnhet hirtelen gyarapodásunk, barátom elment a miscatonici egyetemre, bizonyos okkult, misztikus kéziratok miatt, akkoriban ismerkedett meg Lovecraft mesterrel is, s egy éjszaka kisétált a temetőbe, leírt néhány nevet, ellenőrizte a városi tanács dokumentumaiban, hogy vannak-e az illetőknek örököseik, ötnek nem voltak, lefizetett egy közjegyzőt, s a három tengerész, én, a brazil állampolgárságú hajóorvos és ő, az argentin könyvtáros, váratlanul hatalmas összegeket örököltünk, ezektől a régóta örök álmukat alvó személyektől, amelyeket természetesen ő rakott be egy amerikai bankba, amelyik átutalta argentin leányvállalatának. Így a világ előtt is meg tudtuk magyarázni hirtelen meggazdagodásunk történetét. Amerikai örökségünk volt a paraván. Később már egyszerűen ment, közös bankszámlát nyitottunk egy svájci bankban…A genfiek ezen a téren a legmegbízhatóbbak. A banktitok szent!…”
“S reméljük – sóhajt Borges –, hogy Svájc a hamarosan kitörő világháború folyamán is meg fogja tudni őrizni semlegességét s vagyonunk, amelynek tetemes része egy titkos széfben van, biztonságban lehet…”
“Hogy én erre nem gondoltam – csuklik el Pessoa hangja, s megrendülten néz ránk. – Egészen másképp alakul az életem az életünk, ha erre hamarabb rájövünk s megszűnnek nyomasztó anyagi gondjaink…A pénzt mire fordítottátok?”
“Ő – pillantok tétován Borgesre – az örök álma, a bábeli könyvtár létrehozásán fáradozott, én nyugdíjaztatásomat kértem a hajótársaságtól és megvalósítva régi álmomat, Lídiával utazgattam a világban…Voltunk az Urubamba völgyében, Tibetben, bejártuk a görög szigettengert, Európa nagyvárosait, Prágát, Transsylvaniát, a dalmát szigettengert, Isztambult, s az olasz és spanyol városokat, majd hirtelen ötlettől vezérelve, eljöttem Tahitibe. A célom eredetileg az volt, hogy a helyszínen tanulmányozzam Gauguint, akinek képei mindig is lenyűgöztek, s akinek emléke bizonyos értelemben itt még ma is él. Könyvet szerettem volna írni eredetileg róla, de egyelőre csak verseket, töredékeket írtam, Lídiának és a többieknek címezve. Megtetszett a sziget, egy holland kereskedőtől, aki szegény épp akkoriban temette el imádott feleségét, s hazakészült Rotterdamba, meghalni, megvettem ezt a házat, élénk levelezésbe kezdve testvéreimmel. (Neked is sokat írtam a másvilágra, Albertonak is, Mário de Sá-Carneironak is! ők vajon megkapták, velük érintkezésben vagy?) hívtam őket ide, akkor már körvonalazódott bennem az Álvaro által is helyeselt költői falanszter ideája…”
“És ők, látom mindannyian el is jöttek…”
“Igen – állok fel és tétován, félrehajtott fejjel nézek rá. – Eljöttek mindannyian, eljött Lídia is, eljöttek ők is – mutatok Lovecraftra és Borgesre –, mert közbejött valami.”
“Ezért rettegtek?”
“Igen. Még csak néhány napja voltam ezen a rejtelme s, elvarázsolt helyen, a fény szigetén, valamikor október legelején érkeztem ide, amikor felkeresett néhány rémült angol tengerész. Tudták, hogy orvos vagyok, az egyik vendégőben már biliárdoztam velük. Elmesélték, hogy a dzsungelben, egy folyó partján, ráadásul egy vízesés előtt találkoztak egy bálvánnyal, egy földbe ásott hatalmas emberfejjel, akit a babonás bennszülöttek a hold arcának neveznek. Már maga a fogalmazás megdöbbentett, úgy beszéltek egy szoborról, mint egy élőlényről, méghozzá egy különösen veszélyes élőlényről, mint egy démonról, akinek a tekintete meglehetősen révült állapotba hozta őket, s álomkórsággal bűntette. Ezért nem tudják mikor hajózhatnak ki, állapotuk válságos, a nap vagy az éjszaka bármelyik percében, bárhol rájuk törhet az álom, s ilyenkor órákig alszanak…A maorik ráadásul nem is költik fel őket, ők azt hiszik, amikor valaki alszik, a lelke távol van, s ha hirtelen rázzák fel, megbetegedhet, meg is zavarodhat, hiszen a távollévő léleknek nincsen ideje visszatérni az elhagyott testbe. Megvizsgáltam őket, fizikailag nem volt semmi bajuk, amennyire viszont meg tudtam ítélni rettenetesen féltek valamitől. Valami sokkszerű, iszonyatos élmény érhette őket. Serkentőket írtam fel nekik, javasoltam, hogy mozogjanak sokat, fussanak, súlyzózzanak, ússzanak és egyenek sok gyümölcsöt. Már akkor elhatároztam, hogy én magam is utánajárok a dolognak és megnézem a bálványt. Rettegve, keresztet vetve próbáltak lebeszélni, aztán amikor látták, hogy nem tágítok, egy yorki tengerész elkísért, s akkor láthattam először a hold arcát. Alaposabban nem tudtam megvizsgálni, így arról sincs fogalmam, hogy milyen kőből készülhetett, leginkább az inkák kedvenc trachitjára emlékeztet, a különös kőre, amely elnyeli, magába szívja a fényt, de persze nincsenek különösebb ásványtani ismereteim, ebben nem vagyok teljesen biztos. Mint ahogy a korát is képtelen vagyok meghatározni, az bizonyos, hogy több ezer éves lehet, vagy még több, a szfinx-szel lehet egyidős. Tekintete viszont megbűvölt. Nevetsz? Hogyan lehet egy szobor tekintetéről egyáltalán beszélni, nos ez itt nem túlzás, ha szembenézel vele, úgy érzed, hogy megvetően, tagadhatatlan rosszindulattal visszanéz rád! Ez a gonosz tekintet engem, aki tudod, soha semmitől nem félek, rettegéssel töltött el, pánikba esve fordultam meg és rohantam el a színe elől…”
“S azóta te is álomkórban szenvedsz, kedves Ricardo?”
“Nem. Én nem tudok aludni. S ha nehezen, sok kínlódás után végre elalszom Cthulhuval álmodok, a vizek alatt fekvőistennel, aki R’lyeh évmilliók óta víz alá süllyedt városában álmodva várja az ébredést és a régi öregekkel, akik ott várakoznak a kapun túl, hogy visszatérhessenek, s ismét birtokukba vehessék a földet…”
“De hát Cthulhu és a régi öregek, Nyarlathotep herceg, Yog-Sothoth, Azatoth költött személyek Lovecraft úr elbeszéléseinek és regényeinek hősei, mitológiájának főalakjai!…Nem élő, valóságos lények, hanem egy élénk képzelőerővel megáldott, tehetséges író, beismerem meglehetősen félelmetes szereplői!…”
“Bármi, amit valaki elképzel – szólal meg élénken Borges –, bármikor valósággá válhat. Ezt Ön is nagyon jól tudja, kedves Fernando.”
“Reis úr – szólal meg tétován, reszkető hangon Lovecraft s ahogy feléje fordulok megdöbbenve látom, hogy zöldül el az arca –, már eleve arra gyanakodott, hogy ez a bálvány egy, hogy is mondják féregjárat, egy átjáró a másik, túlsó világból, vagy ha így jobban tetszik egy, számunkra láthatatlan dimenzióból…”
 “Amikor viszont kifaggattam maori ismerőseimet, döbbenetes dolgokat meséltek a bálványról, akit rettegve tisztelnek. Mondják, hogy időnként jellegzetes és rémisztő füttyögő hangokat hallani, ilyenkor mindig szél támad, orkánszerű szél, ami napokig is eltarthat. Utána viszont kitisztul az idő és valami miatt megjelennek, nagy számban, mintha menekülnének a halak, s ilyenkor a szigetek népe, apraja-nagyja, még a gyerekek és az öregek is halásznak és hálájuk jeléül ajándékokkal kedveskednek a bálványnak, hallal, gyümölccsel, édességekkel. Ezek másnapra rendszerint eltűnnek, a homokban furcsa, ötszögletű lábnyomokat látni, ami arra utal, hogy Lovecraft úr mitológiájának legfélelmetesebb szereplői, a különben láthatatlan mérhetetlen vének, még mindég ott várakoznak valamire, a föld alatt. S a bálvány a kijáratukat takarja…Amikor a dicső faj harcban állott a mérhetetlen vénekkel, akiknek különös képességeik vannak, bármikor láthatatlanná tehetik magukat s uralják a szeleket, átmenetileg győzelmet aratva, a föld mélyébe száműzték őket, a járatokat lezárták, s gondosan őrizték, de különben, mivel ezek az, eonokkal előttünk a földet uraló, értelmes lények megoldották az idő rejtélyét és látták a jövőt, tudták, hogy a harc még korántsem dőlt el, hogy a mérhetetlen vének tovább fejlesztik haditechnikájukat a föld alatt, ha megint előjönnek, már képtelenek lesznek felvenni velük a harcot és örökre el kell hagyniuk a bolygót, amihez ezek a láthatatlan, füttyögő hangokat hallató, különös lények olyannyira ragaszkodnak, hogy, látták előre a dicső faj páratan elméi, vele együtt pusztulnak el…”
 “Rajtad kívül látta még valaki közületek ezt a bálványt?”
 “Nem. Ők mindannyian ma érkeztek, s Lovecraft úr úgy döntött, hogy hajnalra időzítjük a látogatást, a felkelő nap fényénél nézzünk szembe a bálvánnyal…”
“Történt azonban még valami – kezdi el Álvaro. – Lovecraft úr útmutatásai alapján, készítettünk méteres nagyságú háromszögeket és kékre festettük őket. Ezeket magunkkal visszük hajnalban, amikor…”
“De miért pontosan háromszögeket? – szól közbe izgatottan Pessoa. – Annyi mindent nem értek, mióta az árnyak honában tengődöm, többek között ezt sem…”
“Püthagorász szerint a háromszög egyetemes jelkép, a béke és a jó szándék szimbóluma.”
“De ki lett volna a tizenegyedik?” – érdeklődik óvatosan Pessoa.
“Lídia – válaszol Álvaro. – S készítettem még egy háromszöget, amit a ház kapuja fölé szögeztünk volna ki. Azonban az este folyamán, a száradni pincében hagyott tizenkét háromszög körül kettő, titokzatos módon eltűnt, ráadásul a tolvajok össze is hányták, szétdobálták az Álvaro által gondosan falnak támasztott, száradó háromszögeket, mintha keresni akartak volna valamit, de hogy pontosan mit, arra képtelenek voltunk rájönni…”
“És arra rájöttetek, hogy kik és miért vitték el a kék háromszögeiteket?”
“Azt, hogy ki nem tudjuk, azt azonban, hogy miért, sejtjük. Valaki nem akarja, hogy tizenegyen menjünk, valaki azt szeretné, ha egy közülünk kimaradna…”
“Vagy kettő – teszi hozzá félénken Cross. – Hiszen a tolvaj nem tudhatta, hogy egyet a Reis – ház kapubejárata fölé szögeztünk volna ki…”
“Ha jól emlékszem – töpreng Pessoa és először a látogatása során, érezhetően elbizonytalanodik a hangja –, tudjátok sokat felejtem odaát, néha a legmeglepőbb dolgok nem jutnak eszembe, verseket felejtek el, melyeket annak idején kívülről tudtam, de erre valahogy mintha emlékeznék…”
“Mire?”
“Arra, hogy Lovecraft úr elbeszéléseiben, ezekkel a mérhetetlen vénekkel, még a dicső faj képviselői sem voltak képesek kommunikálni. Honnan veszitek azt egyáltalán, hogy látnak, s ha látnak, meglátnak majd titeket is, amint magatok előtt tartjátok a kék háromszögeiteket és mindezt békés szándékaitok jeléül fogják fel. Hát nem tudom…”
“Van még más is – kezdem tétován. – Szeptember végén Lídiával a messzi Transsylvániába látogattunk, Drakula gróf kastélyába…”
“Ne haragudj, Ricardo – néz rám sajnálkozva. –, de nagyon megváltoztál. Te a ráció megszállottja, a görög és főként a római költészet megszállott szerelmese, babonás lettél?! Komolyan hiszel az efféle vámpírfejedelmek létében?! Különös, kedves barátom, fölöttébb különös…”
“De hát sikerült találkoznunk is vele, Rajna menti vörösborral kínált s álmot bocsátott ránk. Ebben az álomban mindketten láttuk a bálványt, s amikor magunkhoz tértünk, a sötétség szomorú fejedelme aggódva óvott a ránk váró veszélyektől és elmondotta, hogy a szellemvilágban nagy a bizonytalanság. De nem részletezte…”
“A szellemvilágban? – nevet fel rekedten Pessoa és újra köhögni kezd. – Veletek valaki játszott – mondja csüggedten. – Még hogy szellemvilág…Ha elmondanám mi van odaát, nem lenne kedvetek meghalni. Azon kívül Drakula nem is létezik. Ő is irodalmi hős. Egy bolond, éjszaka a temetőket járó, különc skót író elmeszüleménye!"
“De én találkoztam vele – erősködök. – Fogadott a kastélyában, Rajna menti vörös borral kínált, amitől Lídiával, mert ő is elkísért, elkábultunk s ugyanazt az álmot láttuk, erről a tahiti bálványról, melynek létezéséről akkor fogalmunk sem volt. Hajnalban egy különös fekete vizű tó partján tértünk magunkhoz, ellenőriztem szerelmem testét, nem voltak rajta harapásnyomok, a vámpír megkímélte őt, nem bántotta…”
“Ez olyan, mint egy Grimm mese – kuncog Pessoa, s gúnyosan teszi hozzá. – Csalódtam benned, Ricardo, te a görög és római költők méltó folytatója ilyen mélyre süllyedtél?! Vámpírok, bálványok, láthatatlan lények! Van bizonyíték arra, hogy a Drakula kastélya egyáltalán létezik?”
“Nincs – sóhajtok. – Amikor hosszú bolyongás után kitaláltunk a rengetegből és visszamentünk a vendégfogadóba, ahol előzőleg megszálltunk és csomagjainkat hagytuk, hogy végre nyugodtan aludhassunk, váratlanul felkerestek a román hatóságok képviselői, ugyanis a fuvaros, aki az erdőbe, a titokzatos, állandóan égő, senyvedő tőzeglápig vitt bennünket, nyomtalanul eltűnt. Minket is kihallgattak, elmondtuk Drakulával való találkozásunkat is, meghatározva a román hatóságok által is használt magyar katonai térképeken, hogy körülbelül hol lehet a kínkastély, aztán elutaztunk a tengerpartra, megtekintettünk egy görög romvárost, ahol Ovidius ette a száműzetés kenyerét, várva a gályát, de nem jött a felmentő ítélet, majd továbbhajóztunk Isztambulba…Igaz, hogy utána a román hatóságok levélben értesítettek a nyomozásuk eredményeiről. Kiderült, hogy sem a kastélyt, ahol voltunk, sem a fekete vizű, hegyi tavat, amelyben reggel megfürödtünk, nem találták, s javasolták forduljunk idegorvoshoz…”
“A román hatóságok bölcs tanácsot adtak! –nevet szárazon Pessoa. – Ezt kellett volna cselekednétek azonnal…Ami nem létezik, elég nehéz ugyanis megtalálni.”
“De mi tényleg találkoztunk a homálygróffal, s tényleg megidézte álmunkban a hold arca nevű bálványt, erre, amikor a yorki matrózzal először kerestem fel, azonnal rádöbbentem…”
“Kedves fiam, neked sok kiváló tulajdonságod van – mondja szomorú ünnepélyességgel Pessoa –, de sok hátránnyal is jár a heteronima - léted, nem lehet például gyereked, de nem lehetsz, többek között, médium sem.”
“De Lídia lehet – szól közbe izgatottan Borges. – S ez már önmagában más megvilágításba helyezi az egészet…”
“És Márió? – kérdezi türelmetlenül Search. – Vele mi van?”
“Nem tudom – ingatja a fejét Pessoa és hirtelen összerázkódik. – Most mennem kell – legyint csüggedten –, de holnap, ugyanebben az órában újra eljövök, mert érdekel mi lehet ez az egész?… Egy bizonyos, bármi is van a bálvány mögött, a bálványban, bárki is az a hold arca nevű titokzatos és ős öreg kőből lévő fej, az rátok, heteronimákra különösebb veszélyt nem jelent. Annál nagyobb veszély fenyeget viszont titeket – néz csüggedten Lovecraftra és Borgesre. – Én a helyetekben azt is meggondolnám, hogy egyáltalán elmenjek-e eléje? Én jelen voltam amikor Aleister Crowley, a híres angol mágus és költő, Lisszabon mellett, egy különös s nem véletlenül az ördög szájának nevezett rémséges helyen, ahol a sötétség hatalmait idézte meg, váratlanul, egyik pillanatról a másikra eltűnt, A Scotland Yard is, Salazar rendőrsége is nyomozott, eredménytelenül. Mint szemtanút engem is kihallgattak. Ezért mondom, kedves barátaim – mered kétségbeesetten Lovecraftra és Borgesre – gondoljátok meg a dolgot, még nem késő visszakozni, szégyen a futás, de hasznos!…Értsétek meg, túlságosan nagy a kockázat.”
“Már döntöttünk – emelkedik fel Lovecraft. – Vállalnunk kell a kockázatot – suttogja elhaló hangon, de tagadhatatlanul ünnepélyesen –, a megismerés érdekében…”
“Ti tudjátok, kedves Howard. De ha elfogadjátok a tanácsom, egy árva tünékeny árny vagyok csupán, nem parancsolhatok, nem is kérhetek, csak tanácsolhatok, ne vigyétek magatokkal Lídiát…Az ő jelenléte több szempontból is veszélyeket jelenthet.”
Azt azonban nem mondja meg, hogy miért ne vigyük magunkkal, azt sem fejti ki, hogy milyen veszély fenyegeti szerelmemet, aki, amint megtudtam, minden valószínűség szerint médium, megint léghuzat támad, a gyertya utolsókat lobban, kialszik, s amire Borges, elbotorkálva az ajtóig felkattintja a villanykapcsolót és erős fény önti el a szobát, a fekete öltönyös Fernando Pessoa szelleme eltűnik, csak nyugtalanító kérdőjelek vibrálnak helyén a levegőben, s hirtelen újra érezni a fojtogató hőséget.
Felállok és bekapcsolom a ventilátort.
“Hát nem lettünk sokkal okosabbak – ingatja a fejét szomorúan Mora. – Sőt, ha lehet, személy szerint én még jobban elbizonytalanodtam a titokzatos bálvány mibenlétét illetően…”
“Azt nem mondanám, hogy nem tudunk valamivel többet – mondja rekedten Lovecraft és felemelkedik. – Megtudtuk például, hogy a kedves Lídia médium, ami tényleg veszélyessé teheti jelenlétét a hold arcánál.
“Ha ide se jöhet – borzongok s megképződik előttem szerelmem arca és zölden világító szeme –, teljesen ki fog akadni és megsértődik. Hiszen főként ezért jött ide, hogy láthassa. Azonkívül bátor, talpraesett lány, eldöntöttem, hogy elveszem feleségül. Boldogságunk nem múlhat ezen…”
“S az se látom – kel védelmemre váratlanul Álvaro –, hogy egyszerűen hogyan, milyen indokkal tilthatnánk meg neki, hogy ne vegyen részt a kiránduláson, bármilyen veszélyes is. Eléje tárjuk őszintén a fenyegető kockázatot, ő majd eldönti, vállalja vagy nem. Mi nem dönthetünk helyette, de nem is tilthatjuk meg neki…”
“Ettől féltem – sóhajt az ajtóig érő és visszaforduló Lovecraft. – Hogy érzelmi szempontok befolyásolhatják esetleges döntéseinket, noha ebben a helyzetben a hideg agy a legfontosabb, s a könyörtelen racionális megközelítés az egyetlen esélyünk”
“De Álvaronak igaza van – mond ellent határozottan Borges és hunyorog. – Nem tilthatjuk meg Lídiának, hogy velünk jöhessen, S úgy egyáltalán, nem tilthatunk meg senkinek semmit.”
“Nekem is ez a véleményem – áll fel Tejve bárója is. – Ha tényleg létrehozzuk a költői falansztert, csak demokratikusan szervezhetjük meg, diktatórikusan semmiféleképpen sem. Akármennyi hátránya is lehet a demokráciának, saját méltóságérzetünk érdekében nem mondhatunk le róla. A világ valóságos életében csak az vesz részt, akiben több az akarat, mint az értelem, több a tenni vágyás, mint a józan ész. ’Disjecta membra’, mondja Carlyle, ’ csak ennyi marad bármelyik költőből vagy emberből.’ A mindent átjáró büszkeség, amely engem is a halál felé, a halálba sodor, nem viseli el az általa lakott és meghatározott lélek elkerülhetetlen esendősége, e csonka és formátlan test által okozott szégyent.”(39)
 “Ezt most nem és értem, egészen pontosan” – sóhajt Guedes, aki most szólal meg először a szeánsz során. – Kifejtené, kedves báróm.”
 “Az aszkéta és a köznapi ember között a lélek méltósága nem engedélyez átmenetet vagy félmegoldást. Aki vállalja, az vállalja, aki elutasítja magától, az utasítsa el. Aki vállalja, a vállalás kíméletlenségével, aki elutasítja, utasítsa el az elutasítás kizárólagosságával, könnyek nélkül, önsajnálat nélkül, legyen ura legalább saját határozott elutasításának, vesse meg magát, de tegye méltósággal!…”(4o)
 “Akkor tehát szavazzunk, jöjjön-e Lídia velünk hajnalban, vagy nem?”
 “Ön félreértett, kedves Lovecraft. Ebben a kérdésben nincs demokratikus megoldás, ezért szavazni sem érdemes…”
 “Ugyanis ez – mondja határozottan Mora –, kizárólag Lídia kisasszony döntésén múlik, ha tetszik nekünk ha nem, ebben a helyzetben ez az egyetlen demokratikus megoldás. Lídia kisasszony felnőtt ember, képes eldönteni akar-e valamiben részt venni, még ha veszélyek is leselkednek rá, vagy nem akar…”
“Nekünk most – jelenti ki Borges –, mielőtt néhány órára lepihennénk, már aki képes aludni, mert én nem, valahogyan azt kellene kiderítenünk, hogy kik vitték el a pincéből a kék háromszögeket?! Van valakinek ötlete hogyan nyomozhatnánk ki?”
“Van – mondja Lovecraft. – S most rögtön ki is fejtem, csak menjünk ki, ezt mindenkinek hallania kell.”
És egymás nyomába lépve vonulunk ki a dohányzóból, ahogy utolsónak lépve ki, behúzva az ajtót, utoljára még visszatekintek, mintha még mindég látnám Fernando Pessoa imbolygó, sovány, fekete ruhás árnyát. Mozog a szája, mintha szavakat formálna, mintha mondani akarna még valamit, de már nem képes hangokat kiadni, üzenete nem juthat el hozzám.
Megborzongok és leoltva a villanyt, becsukom az ajtót.

9. A varázstükör

Az ebédlő üres, az asztalról már szorgos kezek eltakarították a vacsora romjait, egy tálcán gondosan kikészített üres poharak, mellettük egy findzsában kávé, egy másikban tea, vörös- és fehérboros üvegek, whiskys palack, szóda. Bonbonok, keksz, gyümölcsök, banán, narancs, ananász…
“Akkor igyunk egy kortyot – javasolja Álvaro és tölt magának egy pohárba fehér bort. – Kiszáradt a szám a nagy élmény alatt. Hol elviselhetetlen meleg volt, hol hideg...”
A többiek komoran, töltenek, Tejve vörösbort, Borges whiskyt, Lovecraft, Mora és Guedes szódát, az angolok vörösbort isznak. Soarez (aki meg sem szólalt egész este, csak kidülledt szemmel bámulta Pessoa árnyát) kivesz a a hűtőből egy üveg sört, kinyitja, kitölti egy kriglibe, nézzük, ahogy emelkedik a sörhab.
“És ez volt a mi mesterünk – mondja szomorúan, kortyolva söréből. – Mintha megváltoztatta volna a halál.”
“Mintha nem ő írta volna az ezoterikus verseket – búsong Search is. – Úgy beszélt, mint egy könyvelő…”
“Neked mit tölthetek?” – fordul felém Álvaro.
“Whiskyt” – mondom és leülök.
“Egy kissé engem is megviselt a dolog – tölt és elém tolja a poharat. – Ő beszél rációról, aki utolsó éveiben okkult tudományokkal foglalkozott és Rosencreutzról írt verset. Furcsa…”
“Mintha nem is ő lett volna – kortyol borából a szomorú Cross. – Miközben a rejtvényújságba gyártottam kérésére, ami mégis inkább ,Saját váteszi elhivatottságán kívül, láthatólag már csak a természetfeletti izgatta, nem tudjátok, de a végén már alkímiával is foglalkozott, hitt a bölcsek kövében, csillogó szemmel mondta nekem ha sikerül, hallhatatlan lesz, mint Borges úr hőse…Persze valamit elhibázott, az egyik retorta szétrobbant, aztán másodszor a kemence robbant szét, túlságosan befűtött, s a tűzoltókat is ki kellett hívni. Ennek ellenére bizakodó volt. Már közel járok a megoldáshoz, kedves Cross, mondogatta…S most lám megró minket, hogy összekeverjük az irodalmat a valósággal, hogy valóságos személyeknek fogjuk fel az irodalmi hősöket.”
“Ha ugyan ő volt valóban? – tűnődik Search. – Hacsak nincs közöttünk egy médium, aki…” – rémülten hallgat el s komoran bámul maga elé.
“Dönthettek vagy Lovecraft vagy én lehetünk azok – nevet Borges. – Mint kiderült ti nem…”
“Az ő szelleme volt – mondja határozottan Mora. – Ismerjünk mindannyian, erről felesleges vitázni…Inkább hívjuk be a többieket s kezdjük el a nyomozást. Lovecraft úr említette, hogy van egy ötlete…”
Guedes felugrik, odalép a könyvtárszoba ajtajához, csak most látom, hogy remeg a visszafojtott idegességtől – vajon mi dúlhatta fel ennyire? – szertartásosan kopogtat, kinyitja az ajtót és beinvitálja a társaságot.
Először Lídia és Noah jelenik meg, majd Pauline, aki azonnal Guedes nyakába veti magát, és könnyezve öleli, mintha attól félne, hogy elveszítheti, majd Morau, Vaitua és Tehura. is megjelennek, férjeik mellé ülnek és kíváncsian, a félelemtől kerekre táguló szemmel bámulnak minket.
“És a szomszédok?” – kérdezi Borges. – Merre kóvályognak az éji homályban.”
“Az udvaron vannak, mivel gyanús zajok hallatszottak, Pomare azonnal kiment és Titi is követte, hogy ne legyen egyedül.”
“Milyen zajok?”
“Mintha lépéseket hallottunk volna.”
“Kimegyek – állok fel, magamhoz véve a zseblámpát s kis tétovázás után a vadászpuskát is. – Megnézem mi a helyzet s behívom őket.”
“Várj. Jövök én is! – lép szorosan mellém Lídia és puhán arcul csókol. – Ha Titi elkísérte az urát, én miért ne kísérhetnélek el téged, noha te nem vagy az uram.”
“Holnap az leszek” – nézek rá.
“Ezt, hogy értsem?” – döbben meg.
“Akarsz a feleségem lenni?”
Nevet.
“Nálad van a zseblámpád?”
“Igen.”
Először én lépek ki a sötétségbe, azonnal követ, csöndesen húzza be az ajtót maga után.
“Nem válaszoltál” – suttogom.
“De hát már évek óta a vahinéd vagyok – kuncog. – Mit számít az egyházi jóváhagyás vagy egy papír? Én mindig is a feleségednek éreztem magam.”
Elindulunk a homályban, egyelőre nem gyújtjuk meg a zseblámpákat, fülelünk, de nem hallatszik semmi zaj.
Csend van, amit csak a hullámok szelíd mormolása tör meg, időről-időre.
Fölöttünk a tinta-fekete égen világítanak a csillagok.
Körbejárjuk a házat, Titi és Pomare sehol. A pinceajtó, ellenőrzöm, zárva van. Visszafordulunk, lesétálunk a partra.
“Pomare” – kiáltom, többször is.
“Titi” – kiáltja Lídia is.
Az emberfej alakú szikla mögött ekkor világosodik ki a kunyhó,  megjelennek, kissé zavartan a szólítottak.
“Most jött rá a szerelem – magyarázza Titi és nevet. – S ha ő kíván, én is mindig kívánom. Hát kijöttünk.”
“Azelőtt is többször kínt jártam – jelenti katonásan Pomare. – Egyedül – teszi hozzá nyomatékosan. – De nem járt senki errefelé.”
“Nem jött rád a szerelem?” – simul hozzám Lídia.
“Menjetek vissza a házba – kérem Pomaret –, és mondjátok meg a többieknek, hogy mi még ellenőrizzük a terepet.”
“A kunyhóban?” – nevet megértően Titi.
“Most kérte meg a kezem – mosolyog Lídia. – Holnap lesz az esküvő. Meg kell ünnepelni.”
“Gratulálunk” – mondják szinte egyszerre, két oldalt arcon csókolnak s máris távolodnak a sötétben.
Mi pedig belépünk a kunyhóba, s úgy öleljük egymást, mintha évek óta nem találkoztunk volna, mintha hosszú-hosszú lemaradást kellene bepótolnunk.
 Megáll az idő, elveszek, mindenütt, alattam, fölöttem Lídiát érzem, mégis újra meg újra Fernando Pessoa szomorú, öreg arca vibrál makacsul előttem. Nem akar eltűnni, a szája mozog, mintha mondani akarna valamit, de Lídia szája mohón tapad a számra, haja eltakarja az arcom, s Pessoa árnyék-arcát újra elveszítem. Száműzi Lídia forró, odaadó teste, pulzáló öle, málnaszemként vöröslő mellbimbói, a besütő holdfényben meg-megvillanó, zöld szeme, derekamon összekulcsolódó combjai, tarkómat simogató keze.
Pessoa üzenete újra nem jut el hozzám.
Később fürdünk egyet a tengerben, még mindig elviselhetetlen a hőség, miközben úszom, újra, makacsul akarom magam elé idézni ezt a szomorú férfiarcot, mesterem arcát, érzem, hogy közölni a kart velem valamit, a könyvtárszoba ajtajában is éreztem, a kunyhóban, ölelkezésünk közben is, de most képtelen vagyok rá.
Nem jelenik meg, még mindig Lídia kéjben úszó, imádott arca vibrál előttem, nem bírok, bármennyire is igyekszem Pessoára koncentrálni, amint úszunk, ujjaink össze – összeérnek, s ilyenkor, mintha elektromos áram rázna meg, lökéseket érzek, megremegek.
“Túlságosan messzire beúsztunk!” – hallom a Lídia ijedt hangját.
Sietősen fordulunk meg és az erősödő szélben, a feltámadó hullámok között vergődve, minden erőnket összeszedve, igyekszünk kifelé.
 A parton percekig fekszünk, a kimerültségtől félájultan a homokon, majd feltápászkodva, kissé rendbe szedve magunkat, egymást át ölelve sétálunk vissza a házba.
“Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezi döbbenten Álvaro – Már azt hittük elraboltak a pincében hahotázó, titokzatos idegenek és a keresésetekre akarunk indulni.”
“Ellenőriztük a terepet – motyogom. – Nagy a birtok.”
“S közben úszkáltatok is?…”
“Hőség van.”
“Akkor elkezdhetjük! – mondja türelmesen, sorsába beletörődve Lovecraft, fehér zsebkendőjével törülgetve verítékező arcát, szabatosan fejti ki: – már éjfélre jár, háromkor el kell indulnunk, tulajdonképpen már nincs is idő alvásra. Majd alszik, aki elfáradt, miután visszatértünk. – Köhög. Iszik egy korty szódavizet. – A szertartás egy varázstükörrel kapcsolatos mágikus praktika része, Grillot de Givry ismerteti nagy művében (41) Részletesen leírja, hogy hogyan lehetséges tolvajt fogni, a varázstükör segítségével. Kell mindenekelőtt megszentelt gyertya, vagy szenteltvíz. Van ilyesmi a házban?” – néz rám türelmetlenül.
Én riadtan kapom fel a fejem, úgy érzem elvesztem az előbb, még mindég Lídia engedelmes, forró testét ölelve rajzolgatom benne szeszélyes palimpszesztjeimet, szerelmem legtitkosabb s csak számára érthető üzeneteit.
Lovecraft, kissé ingerültebben ismétli meg a kérdést.
“Van-e a házban megszentelt gyertya vagy szentelt víz?”
“Van – bólintok diadalmasan. – Adventkor itt járt a kolostorfőnök, hozott szentelt vizet is, gyertyát is szentelt. Ott vannak a komódon.” –mutatom.
“Kell továbbá egy varázstükör? Van?”
“Van – lépek a komódhoz s kiveszem a fekete tükrömet, amelyet még mesteremtől Alberto Caeirotól, az imaginárius nyájak őrizőjétől kaptam ajándékba.
Lovecraft döbbenten nézegeti, de egyelőre nem kérdez semmit, a tükör elé helyezi a gyertyát és meggyújtja, majd zavartan körbepillant.
“A szertartáshoz szükséges egy szűzlány is…”
“Itt van Pauline” – mondják egyszerre mosolyogva a lányok.
A szólított elvörösödve emelkedik fel.
“Vagy már megtörtént a dolog? – kuncog Noah. – Mert akkor futhatunk körbe, amíg egy érintetlen leányt találunk a környéken.”
“Hova gondolnak – ugrik fel sértődötten Guedes. – Erre majd csak az esküvő után kerülhet sor.”
“Istennek hála – nevet Álvaro. – Akkor tehát nem kell szűzleányt keresnünk…”
“Maga leül erre a székre, kedves, a tükör elé és meggyújtja a gyertyát, valaki pedig eloltja a villanyt. Egy percig nézegeti a gyertya lángját a sötétben és igyekszik nem gondolni semmire, majd a következő szavakat mondja:

Fehér angyal, szent követ,
szentséged s szüzességem okán
fedd fel előttem,
ki lopta el a kék háromszöget?(41)

A tolvaj arcmása, ha Grillet de Gívry-nek hinni lehet ezután megjelenik a víz tükrében.”
“Sokra megyünk vele, ha nem ismerjük” – jegyzi meg szarkasztikusan Cross.
“Mindegy – legyint Bernardo Soares –, de legalább látni fogjuk az arcát, tudni fogjuk, hogy kit keressünk.”
De Lovecraft nem válaszol, mindannyian Pauline-t nézzük, remegve ül le a tükör elé, reszkető kézzel gyújtja meg a gyertyát, annyira ideges, hogy két gyufaszál is eltörik s csak harmadszorra sikerül.
Közben a kapcsolóhoz legközelebb ülő halász eloltja a villanyt.
Pauline zihálva nézi a gyertya megduplázódó lángját Alberto Caeiro fekete tükrében, majd dadogva kezdi a mondókát:

Fehér angyal, szent követ,
szentséged s szüzességem okán
fedd fel előttem
ki lopta el a két kék háromszöget.”

Csend lesz, mindannyian felugrunk s mögéje állva leselkedünk.
A tükörben először Vicente Guedes, majd Pauline arca jelenik meg.
“Gondolhattuk volna – kezdi Borges és felgyújtva a villanyt, elfúj ja a gyertyát, fehér zsebkendővel takarva le a fekete tükröt. – Féltette szerelmét a bálványtól, ezért rávette, hogy menjenek le és vegyenek el egy háromszöget, mert akkor valakinek ki kell maradnia, s mivel Vicente a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb közületek, csakis ő maradhat ki.”
“Így volt?” – néz Álvaro döbbenten a reszkető Pauline-t ölelő, sápadt Guedesre.
“Igen így – bólint. – Féltett s szégyenteljes tettünket csak végtelen szerelmünk magyarázhatja”
“Mert a bálvány istentelen! Sátáni erők munkálnak körülötte – hadarja szinte sírva Pauline. – Senkinek nem szabadna odamennie.”
“Kimentetek sétálni – folytatja könyörtelenül Borges –, s akkor jött a nagy ötlet. A pinceajtó nem volt lezárva, akadálytalanul behatolhattatok,  Pauline kiválasztotta a háromszöget, eléggé összehánytátok őket, de nem volt időtök rendbe rakni, mert hallottátok hogy jön lefele valaki, valószínű Ricardo, a borért. Gyorsan besurrantatok az egyik járatba és elrejtőztetek. Hallottátok, hogy megdöbben, amikor látja, hogy hiányzik egy háromszög, azt is, hogy kimegy és bezárja az ajtót. De Pauline nem ijedt meg, ismerte a pincét, azelőtt ő ápolta a holland feleségét. Igaz?”
“Igaz! – néz rá döbbenten az apácák nevelte lány és dacos fény lobban a szemében. – Honnan tudja az úr?”
“Nem volt nehéz kikövetkeztetni – vigyorog az argentin író, s már-már diadalittasan folytatja. – Pauline tudott az előcsarnokba egy másik rejtett ajtóról is, visszamentetek, s akkor döbbentetek rá, hogy ördögi módon mégiscsak tizenegy tábla van, ti nem tudtátok ugyanis, hogy Álvaro eleve tizenkettőt csinált. Egyet a háznak is!…Erre egyet megint kiválasztottatok, de most sem volt idő rendbe rakni az egészet, mert hallottátok, hogy jön Ricardo lefele megint, ezúttal nem egyedül, hanem Lídiával és velem. Féltetek, mert tudtátok fegyvere van, s ha nem ismer fel titeket, könnyen rátok lőhet. Elrejtőztetek tehát megint az egyik sötét járatban és megvártátok, amíg kimegyünk. Így volt?”
“Igen. – mondják egyszerre. – S hallottuk, hogy újra bezárják az ajtót – folytatja Guedes –, én nagyon megijedtem, de Pauline megnyugtatott, semmi vész, ő ismer egy járatot, amelyik egy barlangba torkoll, s ez a barlang egészen a zárdáig vezet. Nagyon sokszor így jött a házhoz, amikor a holland asszony beteg volt… Végigmentünk a végtelennek tűnő járatokon és a templomban jöttünk felszínre, az oltár mellett van egy elmozdítható kőlap, az rejti a lejáratot...”
“Ez mind szép – mondom én, kissé emeltebb hangon a kelleténél – De a gúnyos kacarászás mi volt?! Meg akartatok ijeszteni?”
“Nem mi voltunk! – mondják szinte egyszerre. – Mi is hallottunk és megijedtünk, de Pauline imádkozott, fogta a kezem, zseblámpát sem mertünk gyújtani a sötétben botorkáltunk a járatokban, amíg meg nem érkeztünk a templomba…”
“Nincs más hátra – szólal meg Álvaro tűnődve –, holnap fel kell derítenünk a pincét, a járatokat, ezek szerint ez egy nagy, összefüggő, földalatti barlangrendszer része?”
“Igen – bólint a megdöbbent halász. – Egy része természetes barlang, másik részét régen, nagyon régen csinálták az őseink. Én gyermek voltam még, amikor a holland kereskedő a házát építtette, s a pince készítésekor jött rá, hogy odalenn a föld alatt egész nagy barlangrendszer húzódik…”
“Tehát ez azt jelenti, hogy Vicente nem jön – állapítja meg szigorúan Borges. – Ki jön helyette?”
“Én – jelentkezik Noah. –Én nem félek sem a tupapauktól, sem a keresztény démonoktól, ”
“S a másik háromszöget kirakjuk a kapu fölé. Hirdesse csak, hogy békeszerető emberek lakják a Reis-házat – nevet Álvaro. – De csak azután, hogy visszajöttünk. Ezzel a háromszöggel ugyanis Pomare barátunk jön velünk.”
“Ezer örömmel – emelkedik fel, a váratlan bejelentéstől meglepődő szomszédom. – Köszönöm a megtiszteltetést. Remélem segítségükre tudok lenni, hiszen az utat is jobban ismerem, mint a doktor úr, vagy Noah…”
Álvaro gyanakodva fordul az összeölelkező párhoz. – “De a háromszögek remélem megvannak?”
“A pincében rejtettük el őket, az egyik oldaljáratban – mondják szinte egyszerre. – Lemegyünk és felhozzuk.”
“Csak valaki még jöjjön velünk, mert félünk” – szipog Pauline.
“Érdekes – jegyzi meg epésen Noah –, eddig nem féltetek.”
“Megyünk!” – nyugtatja meg őket Álvaro, felállva és melléjük lépve.
“Én is megyek” – csatlakozik Pomare.
“Én is” – mondom.
Titi, Lídia és Noah szó nélkül csatlakoznak.
Kilépünk az ajtón, az erdő felől bagolyhuhogás hallatszik, a holdsarlót felhő takarja.
Kizárom az ajtót.
Felkapcsolom a világítást, most működik, vakító fényben indulunk el az egyik mellékjáratban és azonnal megtaláljuk a két kék háromszöget.
Amikor visszafordulunk valami motoszkálás hallatszik az egyik járatból, valami furcsa, leginkább kaparászásra emlékeztető zaj.
Odavilágítunk, a zseblámpák vakító fényében egy pillanatra látszik az elsuhanó árny, majd felhangzik a gúnyos nevetés.
“Most elhiszitek, hogy nem mivoltunk?” – suttogja Guedes, remegő szerelmét ölelve, aki buzgón hányva a keresztet, félhangosan imádkozik.
“Követjük” – kérdezi harciasan Pomare.
“Erre most nincs idő – intem le. – Sok mindent meg kell beszélnünk, a hajnali kirándulással kapcsolatban. Az is lehet valami állat, vagy madár…”
“De a kacagás, a hahota – mond ellent határozottan Lídia. – Ez mégiscsak emberre utal.”
“Vagy papagájra – néz rám döbbenten Titi, mint akinek hirtelen megvilágosodása támad. – A hollandusnak, emlékszem volt egy nagy, vörös papagája, akit magányában megtanított beszélni és csak a szigetről való végleges távozása előtt tűnt el, noha magával akarta vinni Európába. Henrik (mert így nevezte, egy halott. misszionárius barátjára emlékezve, akit már megtérített emberevő hívei ettek meg, egy pápuák lakta, távoli Új Guineai szigeten), tudott beszélni, sírni, s hahotázni is. Cirkuszban lehetett volna mutogatni.”
“De a világítás hogyan szakadt meg, kétszer is? Ehhez csak nem érthet a beszélő papagáj.”
“Lehet valami rejtett hiba is a rendszerben – simul hozzám Lídia. – Van itt a szigeten villanyszerelő?”
“Nem kell – nevet Álvaro. – Mérnök vagyok, értek az elektromossághoz is, majd holnap megvizsgálom.”
 “Valamit még kell ? – kérdezi a praktikus Titi. – Csak azért, hogy ne járjunk fölöslegesen, kétszer…”
“Vörösbor még van?”
“Csak volt.”
Kinyitom a borospince ajtaját, magamhoz veszek néhány üveggel. Átadom Lídiának a kulcsot, aki gondosan bezárja, az előcsarnokon áthaladva újra halljuk a baljós neszeket, de már nem törődünk velük. Kilépünk a sötétségbe és Lídia kulcsra zárja a nagy vasalt ajtót is.
“Valaki tényleg van ott” – suttogja Noah.
“De ki lehet? – töpreng Pomare. – Lehet, hogy tényleg Henrik, a beszélő papagáj.”
“A barlangrendszer óriási, bárhol bejuthatott valaki! – mondja félénken Pauline. – A papagájra én is emlékszem, nagyon ragaszkodott a beteg asszonyhoz, ott üldögélt mellette, az ágy fejénél és több nyelven beszélt, énekelt is neki. Fantasztikus volt. Én féltem tőle, meg voltam győződve, hogy gonosz szellem költözött a testébe…”
“Holnap át kell fésülnünk a járatokat – töpreng Campos. – Valami csavargó is lehet.”
“Először azt kellene megállapítani, hogy hiányzik-e valami?”
“Ezt egyedül csak te tudod eldönteni…”
A cápa alakú felhő mögül kibukkan a holdsarló, ezüstös fénybe borítva a hullámzó tengert. Olyan mint egy kérdőjel.
“Az előbb újra láttam a Pessoa arcát – fordulok Álvaro felé. – Szomorúan, már-már kétségbeesetten nézett rám, s mintha mondani is akart volna valamit, a szája mozgott, de a szavait nem értettem, a hangját elnyomta a hullámverés zaja.”
“Előttem is állandóan megjelenik. Ez vajon mit jelent?”
“Régen nem láthattátok – vigasztal Lídia. – A találkozás érthető módon felkavart, nyugtalanít s nem tudtok szabadulni tőle. A bálványról mi volt a véleménye?”
“Nem volt véleménye. Amikor Drakuláról meséltem, kinevetett, azt mondta Drakula irodalmi hős s ne keverjük össze a valóságot az irodalommal. Az volt az érzésem, nem veszi komolyan az egészet, képzelgésnek véli, a tervezett költői falanszter ötletéhez azonban gratulált.”
“És nagyon szomorú volt – teszi hozzá Álvaro. – Nagyon kiábrándultnak tűnt. Amikor elmondtuk neki, hogy hajnalban meg akarjuk látogatni a bálványt, csak hümmögött, figyelmünket kifejezetten felhívta arra, hogy téged ne vigyünk magunkkal, mert jelenléted veszélyes lehet.”
“Miért?” – döbben meg Lídia s görcsösen kapaszkodik belém.
“Mert médiumnak hisz – simogatom a haját –, s ez s ez önmagában is veszélyt hozhat rád és ránk is.”
“Az volt a véleménye hogy neked sem, Borgesnek sem, Lovecraftnak sem szabadna jönnie!... Rátok nagy veszélyt jelenthet ez az egész, míg ránk heteronimákra nem. De én ezt nem hiszem. Ezért javasoltam, hogy jöjjön Noah is, Pomare is…”
“A mérhetetlen vénekről hogyan vélekedett?”
“Ugyanazt mondotta, amit Drakuláról, vagy Cthulhuról. Képzelgésnek tartja, szerinte Lovecraft irodalmi alkotásait sem szabad összetéveszteni a valósággal…”
“De akkor hogy magyarázza mindezt ami a hold arca zajlik. A füttyögő hangokat. A szélviharokat. A bálvány tekintetét, a hatást amit az emberekre gyakorol, a félelmet, ami belőle árad.”
“Sehogy. Egyszerűen nem hiszi, oktondi fantazmagóriának tartja – sóhajt keserűen Campos. – Ricardot azzal vádolta, hogy a tengeren, majd Tahitiben rossz hatással volt rá az egyedüllét. Csak épp azt nem mondta, hogy megőrült és képzeleg, azt viszont kijelentette, hogy Ricardo, a ráció meggyőződéses híve, a szkeptikus szellem és sztoikus költő, a római lírikusok méltó örököse, úgy tűnik végérvényesen az okkultizmus befolyása alá került. Pontosan ő, aki egész életében misztikus irodalommal foglalkozott, mert tébolyodottan izgatták a fekete mágia rejtelmei. Nem értem. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogyan változhatott meg ennyire.”
“Mondtad neki – kérdezi izgatottan Lídia –, hogy miket közölt velünk Drakula? Hogy a szellemvilágban nagy a felbolydulás?!”
“Szellemvilág, mondotta kétértelműen és keserűen nevetett.”
“Arról, hogy mi van odaát nem beszélt?”
“Sajnos nem. Minden kérdésünk elől kitért – legyintek. – Egyszer viszont megjegyezte, ha tudnánk mi van odaát, nem sietnénk meghalni.”
“Amikor a gyertyafénynél – mondja Álvaro –, mert gyertya világított, eloltottuk a villanyt, fölfedezte Lovecraftot és Borgest, szeretettel üdvözölte őket, de azt javasolta ne is próbálkozzanak kézfogással, pláne baráti öleléssel, mert ő egy testetlen árny csupán, nincs is teste, ami előttünk áll, fekete öltönyben csak egy illúzió.”
“Nekem ez egy kicsit már sok” – sóhajt Lídia és megindul a ház felé.
“Mikor indulunk?” – kérdezi Pomare.
“Háromkor. Úgyhogy arra a rövid időre kár hazamennetek. Maradjatok itt, legalább a lányok sem maradnak magukra, amíg távol vagyunk, itt lesz velük Titi.”
“Van üres szoba?”
“Van – nyugtatja meg Álvaro. – Az első emeleten a hatos, a másodikon a tízes és a tizenkettes. Illetve az most már nem, mert mi alszunk ott Noahval, nem megyünk ki a kunyhóba …”
Visszamegyünk a házba.
Az asztal körül már csak Lovecraft ül, gondterhelten jegyezget valamit a noteszébe.
A többiek lepihentek.
“Azt hiszem én is ledőlök – áll fel Lovecraft s jobb lábát húzva indul felfelé. A lépcsőn visszafordul. – Akkor háromkor elindulunk. Addig mindenkinek készen kell lennie, nem tudunk várni. Fontos, hogy amikor a nap felkel, már ott legyünk. Nagyon fontos.”
“Akkor most mi is fenn alszunk – öleli át Álvaro Noaht. – Gyere szívem, lazuljunk el egy kicsit. Mi a tizenkettesben vagyunk. Ti – fordul Pomare fele –, gyertek a tízesbe.”
Megindulnak felfelé.
“S mi? – fordul felém Pauline. – Mi melyik szobában vagyunk?”
“A négyesben – öleli át Guedes s felém fordul. – Akkor mi most felmegyünk, Ricardo. S ne haragudj az egészért.”
“Nem haragszom. De gondold át. Hazudtatok, feleslegesen okoztatok gabalyodást, amikor amúgy is annyi más dolgunk van. Nem lett volna tisztességesebb egyenesen elénk tárni a dolgot, hogy szeretitek egymást, hogy Pauline félt és nem akar elengedni, erre a szerinte veszélyes kirándulásra?!”
“De igen, ez hiba volt –süti le a szemét és elfehéredik, majd bátran pillant rám. – Ezt nem gondoltuk végig, megtévesztettünk titeket, hibáztunk, majd igyekszünk kiérdemelni nagyvonalú bocsánatotokat. Hasznos tagjai szeretnénk lenni a közösségnek. Tettünk magyarázatára csak szerelmünket hozhatom fel. Olyan óriási volt, hogy egymásra találtunk. Olyan meglepő és olyan hihetetlen. Zátonyra futott, elhibázott életem ajándéka ő – szorítja magához az elvörösödő lányt –, egyszerűen félt engem. Hogy a bálvány elvarázsol, eltűntet s megint elveszít, megint csak az álmainkban találkozhatunk.”
“De a szobában – szól utánuk Lídia figyelmeztetően és elmosolyodik – csak egy ágy van…”
“Úgy fogunk aludni, mint a testvérek – motyogja Guedes. – Aminek meg kell történnie, persze meg fog történni, de csak holnap, az esküvő után…”
“És mi? – nézek Lídiára... – Ledőlünk arra a kis időre…”
“Igen.” – suttogja Lídia, s bezárva az ajtót, eloltja a villanyt. Zseblámpafénynél megyünk felfelé a nyikorgó lépcsőkön. Az első emeleten csend van, a második emeleten Álvaroék, s a halász szobájából még fény szűrődik ki, a Lovecrafté, a Borgesé és a báróé sötét.
Magam elé engedve Lídiát, belépek a szobába. De csak az éjjeli lámpát gyújtom fel, ellenőrzöm az ablakon a szúnyoghálót, egy káprázatos pillanatra szemembe villan az ezüstösen csillogó tenger.
Lídia kimegy a fürdőbe, hallom a zuhany hangját, de nem tudok elválni a tenger látványától.
Újra szélcsend van, borotvapengeként csillog a víz, a holdsarló fölötte lebeg, egyre vörösebb lesz, ami, hallottam, egyáltalán nem szokatlan errefelé, de engem mindég meglep.
Aztán valahonnan a dzsungel felől tompa morajlások hallatszanak, feltámad a szél, hullámzani kezd, toronynagyságú hullámok közé vész a fogyó hold, a varázslatnak vége. Amikor először hallottam ezeket a morajlásokat, nem tudtam mire vélni, első barátomat, az öreg, s azóta elhalálozó törzsfőnököt meg is kérdeztem, mi ez, ő elmosolyodott “…a tupapauk nyugtalankodnak, ilyenkor indulnak el új hazát keresni, hullócsillagok formáját öltve, mert megunták már ezt a szigetet, s máshová vágynak, valami szebb, ismeretlen helyre, de állandóan csalódniuk kell, mert Tahitinál szebb hely sehol sincsen. A mi szigetünk a föld páratlan helye…”
 Lídia visszajön, kibújik ruhájából, végigdől az ágyon s várakozóan néz rám.
Kezébe adom a füzetet, javasolom olvassa el a Drakula - verset, ezt még nem ismeri, s kimegyek a fürdőszobába. Miután zuhanyozok és fogat mosok, eszembe jut a varázstükör, zseblámpafénynél ballagok le, ott van az asztalon, ahol hagytuk a szertartás után, a gyertya mögött...Amikor rávilágítok a zseblámpával sötéten csillan meg, de mint mostanában mindig nem mutat semmit. Nem reagál a jelenlétemre. Zsebembe süllyesztem, felsettenkedek, óvatosan, a sarkamra  lépve, hogy lehetőleg ne nyikorogjanak a lépcsőfokok a kelleténél hangosabban.
Már csak a mi szobánkból szűrődik ki némi, halvány fény.
“Döbbenetes – lobogtatja Lídia izgatottan a füzetet. – De megfeledkeztél egy apró dologról. Emlékszel a nyakában aranyláncot és fokhagymakoszorút viselő, babonás, állandóan átkozódó, köpködő, elégedetlenkedő fuvarosunkra, aki addig vitt, ameddig a szekérút véget ért, s bárhogyan is kérleltük, nem volt hajlandó, még újabb, búsás borravaló reményében sem tovább szállítani bennünket, szótlanul, dühösen meredt ránk, de nem mondta meg, hogy miért nem visz tovább, azt sem, hogy mitől ijedt meg, sietősen, mint akit ellenségei üldöznek, megfordult és elhajtott, de kiesett a szekerének az egyik kereke s így kénytelen volt, hátra se nézve, búcsút sem véve tőlünk, lóháton folytatni útját…S mint utóbb kiderült, nyomtalanul eltűnt.”
 “Persze, hogy emlékszem – vetkőzök le és hanyatt dőlök mellette az ágyon, óvatosan helyezve az éjjeliszekrény szélére a fekete varázs  tükört. – Meg is írtam.”
“Igen. Kétszer is írtad, hogy a fokhagyma- és cujkaszagot árasztó, elvadult és babonás fickó nyakában a fokhagymakoszorú mellett egy vastag aranylánc is lógott.”
“Előttem van, ahogyan káromkodva és köpködve, felváltva morzsolgatja a fokhagymákat és a keresztet.”
“Csakhogy a láncán nem kereszt függött, hanem egy horogkereszt. Te rosszul látsz, igazán nem tudom miért nem viseled a szemüveged, ráadásul jól is áll neked, ezért vélted normális keresztnek.”
“És – nézek rá döbbenten –, ez mit változtat az egészen?”
“Megfigyelted mi volt a Drakula nyakában.”
“Igen, Egy súlyos aranylánc.”
“Amelyen egy ugyanilyen horogkereszt lógott. Ami Hitler náci pártjának jelvényein is szerepel, fasiszta szimbólum, de eredetileg a hindu mitológiából ismert. De nem csak a keleti kultúrkörben, hanem az ősi germán kultuszokban, az észak-amerikai navaho indiánok ábrázolásaiban éppen úgy feltűnik, mint a skandináv Thor mítoszban és megjelenik a Kanada területén őshonos Saskatchewan indiánok kultúrájában és használták a brit szigeteken a druidakultusz követői is...Úgy gondolom ez az egybeesés nem lehet véletlen. Mint ahogy az sem, hogy un. Jobbkezes horogkereszt volt!...”
“S mit jelenthet?”
“Bizonyos vélekedések szerint a Jobbkezes horogkereszt, a szerencsével szemben a hanyatlást, az élettel szemben a halált ábrázolta s okkult technikák tapadtak hozzá...Persze, már ha egyáltalán láttunk valamit is, Drakulát vagy a nyakában lógó Jobbkezes horogkeresztet?”
“Én is láttam és te is.”
“Viszont, ha én médium vagyok, akkor egészen könnyen megtörténhetett, hogy a félnótásnak tűnő kocsis szuggesztiójának áldozatai lettünk, ő hipnotizált bennünket, valószínű azért, hogy kirabolhasson, de valami közbejött.”
“S akkor az egész Drakulával való találkozást, a kastélyt, a tavat, mindent csupán álmodtunk?”
“Legalábbis a szkeptikus mesteretek szelleme szerint. Most már én sem tudom mit gondoljak?! Pessoa, ha jól emlékszem írja is valahol, hogy milyen közel van egymáshoz a képzelgés és a valóság, s milyen könnyű őket összezavarni, milyen gyorsan olvad egybe a kettő, milyen hamar véljük valóságosnak, amiről képzelgünk.”
“De akkor is tíz napig voltunk távol!…”
“Épp ez az, ami nyugtalanít.”
Odanyúlok az éjjeliszekrényre, elveszem a fekete tükröt s eléje helyezem.
“Ez honnan van?” – nézegeti érdeklődve.
“Még mesteremtől, Alberto Caeirotól kaptam, egyik mágus őséé volt, megmutatja a múltat, a jövendőt és az álmokat egyaránt, de vigyázni kell vele. Nem szabad telhetetlennek, mértéktelennek lenni. Én pedig állandóan téged akartalak látni, egy ideig mutatott is hűségesen, utoljára, pontosan tíz napja mutatott meg, amint egy velencei palota nagy termében, egy számomra ismeretlen, egyenruhás tiszttel keringőzöl, aztán villámlott egyet a tükör, fényei kihunytak, s azóta, legalábbis számomra megközelíthetetlen, nem mutat semmit!…Igaz, nem is merem végigcsinálni a rituális, rendkívül komplikált és veszélyes szertartást…”
“Az éjszakai kísérletnél viszont bevált – fészkelődik nyughatatlanul Lídia. – Megmutatta kik lopták el a háromszögeket. Varázsereje tehát a régi!…”
“Csak nekem nem akar engedelmeskedni – sóhajtok. – Próbáld ki te, lássuk neked mutat-e valamit?”
“Nem tudom hogyan kell bánni vele…”
“Egyszerű, nem is gondolnád milyen egyszerű! Elhelyezed, lehetőleg egy délre néző asztalnál, két, egy fekete és egy fehér gyertya mögé és belenézel. Ha valakit vagy valamit látni akarsz, erősen gondolsz rá, megpróbálod magad elé képzelni, ha arra vagy kíváncsi mi történt a múltban vagy mi fog történni a jövőben, akkor merően nézed s mormogod magadban a kérdést. Van persze egy egészen hosszú szertartás is, holnap ezt is megpróbálhatjuk, de erre nincs idő.
Vetkőzz le, meztelenre, feküdj hanyatt, lazulj el, nézzed a tükröt, mondjad a bűvös imát:
 
Légy könyörületes hozzám, ó Istenem, űzd el kétségeimet.
Tisztíts meg hívságaimtól, bocsásd meg vétkeimet.
Tölts el fényeddel, hogy tiszta lehessek,
Mosdass meg, s fehérebb leszek, mint a hó,
Adj tiszta szívet, istenem, újítsd meg szellememet:
Te, ki a Korona valál
S a Királyság,

A Hatalom
S a Dicsőség
S az örök Törvény,

Ámen

Amikor a ’ korona’ szót kiejted tedd szívedre kezed, s érints érintsd meg halántékod jobb kezed mutatóujjával, amikor kimondod ’ királyság’ érints meg a szemérmedet, amikor kimondod ’ hatalom’ a bal válladat, amikor kimondod ’ dicsőség’ a jobb válladat, ahogy elhangzik az ’ örök Törvény’ érintsd meg szívedre tett bal kezed, s mutass egyenesen magadra, ahogy kimondod ’ ámen’, emeld fel jobb mutatóujjad s bökj fölfelé. Bal kezed maradjon szíved felett. Érintsd meg ismét kézfejed a jobb mutató ujjaddal aztán tény úgy, mintha ezüstösen izzó spirituális tűzvonalat húznál elő onnan. Mutass megint magad elé és az energiád lövelld a levegőbe, fordulj a Nap felé s jelöld ki az asztrál világ határait, a szívedből áramló fehér tűz körével. S mondd ki a következő szavakat:

E fehér tüzet lelkem leg-
    mélyéről lövellem. Ne léphessen át
    a körön sem tisztátalan,
   sem gonosz lélek,
s ne is maradhasson bévül rajta!” (41)

“Hosszú – sóhajt Lídia. – Nem bírtam megjegyezni…”
Némán nyújtom át a fehér lapot, rajta az ima szövege s a rituálé rendje…Elveszi, zihálva tanulmányozza.
“Csakhogy fekve nem lehet. Ülj a déli asztalka elé, tedd magad elé a tükröt, gyújtsd meg a két gyertyát, a fekete gyertyát a tükör bal, a fehéret a tükör jobb oldalára tedd…Én azonnal eloltom a villanyt, s máris kezdheted a rituálét.
Lídia suttogva, mély átéléssel mondja a könyörgés szövegét. Aztán meztelen testét megfeszítve kezdi el a szertartást.
Révülten mered a tükörre, láthatólag önkívületi állapotban van, nem is veszi észre, hogy lábujjhegyen lopózok mögéje.
Felvillan a fehér tűzkör, a tükör is villámlani kezd és hirtelen jelenik meg a hold arca. Mögötte jól hallhatóan dübörög a vízesés.
Egy pillanatig ránk mered a bálvány gonosz tekintete, aztán a tűzkör ellobban, a révület megszűnik, s Lídia ájultan hanyatlik hátra.
Karomban cipelem az ágyig, kétségbeesetten vizes ruhával dörzsölöm a szívgödrét, lassan tér magához, tétován néz
“De hát miért? – meredek rá. – Miért a bálványt idézted meg? Ez rendkívül kockázatos volt, nagy veszélynek tetted ki magad, a tűzkör is minden átmenet nélkül szakadt meg, ezek szerint a bálvány ereje elképesztő…”.
“És borzalmas a kinézete is! – suttogja. – Félelmetesebb és sokkal, de sokkal rondább, mint hittem. Azt hittem az a kis őrjöngő szűz túloz, amikor a sátán művéről hablatyol, de nem. Lehet, hogy neki sok egy kicsit a barbár, pogány háttér mellé a katolikus vallás, az agyára ment a misztika, a tupapauk és a szentek együttese, de ami a hold arcát illeti, egyáltalán nem túlzott!…Van ebben a fejben valami embertelen s a tekintete élő tekintet, bármennyire is furcsán hangzik ez. És gonosz. Nagyon gonosz. Érdemes odamenni?!””
“Már késő visszakozni. – sóhajtok. – Valami elkezdődött, már nem lehet megállítani…”
Felemelkedek, odalépek a kis asztalhoz, fehér kendővel takarom le a tükört és elfújva a gyertyákat, visszamegyek az ágyhoz, ledőlök melléje, szorosan hozzám simul, jobb combját átveti a derekamon, zihál.
“El kell mondanom valamit – mondja és sírni kezd. Könnyei végigfolynak az arcomon. – Én nemcsak táncoltam azzal az orosz, most szovjet gárdatiszttel, hanem pezsgőztem is, s utána, becsípve, ma se tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért, felmentem a szállodai szobájába és szeretkeztem vele. Mióta együtt vagyunk, öt éve nem voltam más férfival, nem tudom mi történt velem, nem is éreztem semmit, hideg voltam s merev, mint egy darab fa, de az a részeg állat (aki a végén már vodkával itta a pezsgőt) nem vette észre, egy idő után lefordult rólam, elaludt, kapkodva öltöztem fel és mentem le a hallba. Az éjszakai portás hívott egy taxit, miközben gúnyosan méregetett Hazamentem, egy órát ültem a forró vízben, mert mocskosnak éreztem magam és elhatároztam, hogy azonnal idejövök és nem hagylak el többé soha. Másnap jött meg a hívó leveled, napok múlva jelentkezett Cross barátod és gondosan, hihetetlenül körültekintően szervezte meg az utunkat. A szovjet ezredessel többé nem találkoztam. Meg tudsz nekem bocsátani, kedves Ricardo?”
Magamhoz ölelem, mellei közé fúrom a fejem, simogatom a combjait, aztán amikor félreértve mozdulataimat reagálni kezd, eltolom
“Annál is inkább megbocsátok, mert én is…szóval nekem is volt itt a szigeten egy…hogy is fejezzem ki magam, vahiném…”
 “Tudom – szorít magához s könnyes arcát arcomhoz szorítja. – Az a gyönyörű lány, Noah, aki most Álvaroval van…”
“Honnan tudod?”
“Ő maga mondotta el, azt hittem összeesem.”
“Mit mondott?”
“Hogy amíg nem voltam itt, ő volt a vahinéd, szeretett, mert te jó vagy és sajnált is, hogy magadra maradtál…Mit tehetett volna mást, megvigasztalt, mert olyan szomorúság áradt belőled, ami megzavarta…Megsajnált, magyarázta, könnyes szemmel, mert magányosan éltél itt, megsajnált, mert olyan embertelenül egyedül voltál, félt, hogy beleörülsz a képzelgéseidbe és a verseidbe…Azt is megvallotta, miközben átölelt, megcsókolt és arcomhoz szorította a könnyes arcát, hogy én ezért tulajdonképpen hálás kellene legyek neki, hiszen helyettesített addig, amíg nem voltam itt…Egy ilyen férfinek mint te, vahinéra van szüksége, aki szereti, babusgatja, gondoskodik róla, eteti, s meghallgatja, még akkor is, ha nem is érti legtöbbször, hogy miről beszél…De most már itt vagyok, ő érkezésem pillanatától már nem a te vahinéd, hanem a legjobb barátodé, a testvéredé, Álvaroé. Elég könnyedén veszik itt, ezek a szép leányzók ezt a dolgot.”
“Vagy mi komplikáljuk túl, az örökös, kielégíthetetlen vágyainkkal, a kretén birtoklási ösztönünkkel, a magtalan hiúságunkkal…Holott csupán egyetlen dolog fontos!”
“Hogy szeretjük egymást.”
Egymást átölelve fekszünk, hallom a szívdobbanásait s ez megnyugtat, azt hiszem el is szenderedünk.
Csend van, csak az óceán mormolása hallatszik, amint a partnak ütődnek a fel-feltámadó szélben a hullámok, örökösen megtörve a móló kövein, de újra meg újra megsokszorozódva indulnak a végső rohamra.
Nincs megállás.

1o. A hold arca

Nem tudom mennyi idő telik el, hirtelen riadok fel, az órámra pillantok, fél három múlt három perccel.
“Lassan készülhetünk – ugrok fel. – Mindjárt indulunk”
“Mibe öltözzek?”
“Hoztál valami sportos ruhát…”
“Nem.”
“Erre is gondoltam, van itt még – nyitom ki a szekrényajtót, s mutatom a készletet. – Egy tucatot rendeltem, különböző méretekben. Éjszaka megyünk,  hidd el ez az öltözék a legpraktikusabb. Aztán, ha meleg lesz, s ha még élünk, úgyis fürdőruhára vetkőzünk. És bakancsot hoztál? Ez őserdő, Lídia...Ha belelépsz valamibe, fertőzést kaphatsz. Vannak gyógyszereim, mindenféle, pók- és kígyóméreg elleni szerek is, de azért nem kellene kipróbálni a hatásukat…”
Kiválaszt egy neki való méretet, engedelmesen öltözik. – “Még szerencse, hogy túracipő van nálam van – sóhajt. – Ezzel jártuk meg az Urubamba völgyét és ebben voltam Tibetben is…És a Drakula kastélyánál is, a zord Transsylvaniában!”
Én is felveszem a fehér, laza edzőruhám, leginkább még a karatézók és a judokák mezére hasonlít és bakancsot húzok. Azt amelyikkel én is megjártam Perut , Tibetet és az erdélyi rengeteget…
“De hát megfövünk…” “
“Nem, mert ezek a ruhák (mint láthatod, többet is rendeltem, hiba volt, hogy az este nem beszéltünk erről) elég lengék, nagy előnyük, hogy takarják a test felületét, így védenek a különféle bogarak, rovarok, de az ágak ellen is. S erre szükségünk is van, mi érzékenyebbek vagyunk, mint a maorik, egy rovar csípése, egy tüske szúrása könnyen fertőzést okozhat.”
“Tényleg szólni kellett volna a többieknek…”
“Várd meg a végét…”
Magam elé engedem, gazella járásában gyönyörködve húzom be az ajtót, kis tétovázás után visszafordulok és a ruha bal felső zsebébe, a szívem fölé rejtem, a fehér gyolcsba csavart, fekete varázs tükört.
A szobák világosak, észlelem, mindenki készül.
“Össze kell állítanunk a hátizsákok tartalmát.”
“Mit viszünk?”
“Vizet, teát, whiskyt, kétszersültet, csokoládét, gyümölcsöt, gyógyszereket, zseblámpát, gyufát, gyertyákat, iránytűt, távcsöveket és a búvárfelszerelést.”
“Azt miért?” – döbben meg Lídia, miközben villámgyorsan csomagol.
“Ki akarom vizsgálni a vízesést és a környékét.”
“Te megőrültél?! Alá akarsz merülni a bálvány mögött, a folyóban?”
“Igen”
   “De minek neked búvárfelszerelés? Hiszen te…”
“Nem nekem. Pomarenak.
“Beszéltél erről vele?”
   “Persze. Már régóta tervezzük…Kíváncsiak vagyunk mi van a barlangban, a vízesés mögött. De arra is, hogy mit rejt a folyófenék? S most, bármi történik magát a bálványt is meg fogjuk vizsgálni. Veszünk kőzetmintát is. Pomare már felcsomagolta a vésőt és a kalapácsot, s Borges azt hiszem szerzett részecskeszámlálót is…”
“Szendvicseket ne készítsek?”
“Kezdj neki, mindjárt jön Noah és segít.”
“Itt vagyok – szól ki Noah a konyhából. – Gyere Lídia. Elmondtad neki?”
“El” – ismeri be Lídia.
“És ugye, hogy nem bántódott meg.”
“Ő!?”
“Helyesen tetted, hogy elmondottad. Egy család vagyunk, nem lehetnek titkaink egymás előtt. Mert a titkolózás bizalmatlanságot szül. A bizalmatlanság gyanakvást. A gyanakvás féltékenységet. S a féltékenység megmérgezi a szívet…”
Mire mindent összecsomagolunk, megjelenik trópusi öltönyben, trópusi sisakkal a fején Lovecraft, majd a rövidnadrágos, pólós Cross is.
“Ti ilyen melegen öltöztetek – néz ránk vigyorogva s tölt magának egy pohárba whiskyt, kiissza, krákog. – Meg fogtok főni…”
“Téged meg, rövidnadrágban megzabálnak a rovarok…”
“Öltözzön hosszú nadrágba! – tanácsolja komoran Lovecraft. – Nincs magánál valami sportos öltöny, fiam?”
“Nincs!”
   “Gyere!”
Megindulunk fölfelé, szinte összeütközünk, a fekete nadrágos, fekete zubbonyos Borgesszel, aki fütyörészve siet lefele, bemegyünk a szobámba, a szekrényből előszedem a fehér edzőruhákat, kiválasztja a neki megfelelőt, gyorsan öltözik.
“Köszönöm, testvér – vigyorog. – Te tényleg mindenre gondoltál.”
“Bakancsod van?”
“Van.”
“Nagyon fontos, még nappal is veszélyes az erdő, hát még éjszaka. Könnyen beleléphetsz valamibe.”
“Éjszaka még elmegy ez – forog Cross a nagy állótükör előtt. – De nappal meg fogunk sülni.”
“Nappal levetjük s úgyis fürdőruhában maradunk. Már ha megérjük. Na gyere, a Mester már ideges.
Lesietünk a lépcsőkön.
“A többiek?” – néz az órájára türelmetlenül Lovecraft.
 Tejve és Soares ebben a pillanatban jelennek meg. A báró csizmában van, lovaglónadrágban és vadászkabátban, a prózaíró bricsesznadrágban és csatos cipőben. Olybá tűnnek, mint egy Verne-regény megelevenedő illusztrációi.
“Maga megörült, Bernardo – veszti el a türelmét Lovecraft. – Öltözzön másként, lehetőleg hosszú nadrágba, zubbonyba és bakancsba. S maga is, kedves báró. Elvégre az őserdőbe megyünk, az isten szerelmére, nem golfozni.”
Lerakom egy székre a fehér ruhákat, melyeket előreláthatóan magammal hoztam, s intek. – “Válasszatok – jegyzem meg szárazon. – S neked a csizma helyett – meredek az elképedt Tejvére –, inkább bakancsot ajánlok, a lovaglócsizma meglehetősen kényelmetlen viselet az őserdőben…Van nálad bakancs?”
“Van – bólint. – Néha én is kimozdulok ódon kastélyomból és járom a környék erdejét. Az erdőmet”
Kiválassza a neki való méretet, megindul fölfele.
“Nálam nincs – mondja Bernardo –, miután megtalálja a neki megfelelő ruhadarabokat. – Az én lábamon még nem is volt bakancs…”
“Vannak itt – mutatok a konyha fele, egy szekrényben. – Gyere válasszunk.”
Találunk egy megfelelő méretet, a szemérmes prózaíró visszamegy szobájába átöltözni.
“Hiba volt, hogy erről nem beszéltünk az este! – vigyorog Borges. – Mindent alaposan meg kellett volna tervezni…”
 Megjelenik az átöltözött Cross, s a az előrelátó, ám lám trópusi öltözéket is beszerző, ásítozó Search, nyakában elmaradhatatlan fényképezőgépével, majd a szintén fehér edzőruhát viselő Álvaro és int Noahnak, aki most jön ki a konyhából, hogy siessen átöltözni...
“Már a tegnap kiválasztottuk a készletből – mosolyog rám tegnapi vahiném –, a megfelelő méreteket.”
“Ki hiányzik?” – néz türelmetlenül órájára Lovecraft.
Noah fehér ruhában libeg vissza. Olyan, mint egy japán judo bajnoknő. Lídia mellé lép, villámgyorsan állítják össze a csomagokat, mindenki megkapja a maga csokoládé-, szendvics-, gyümölcs- és gyógyszeradagját, kulacsban vizet, kétszersültet, két decis üvegcsében whiskyt, kis termoszban kávét. És zseblámpát. Az út legnagyobb részét ugyanis koromsötétben tesszük meg.
“Pomare és Mora.”
“A halász már régen a parton van – nevet Álvaro. – Nézi a tengert és koncentrál.”
“És António?”
“Megnézem” – issza ki kávéját Álvaro és felrohan a lépcsőkön.
“Csak nem beteg a doktor? – mered rám Search. – Nagyon rossz bőrben van szegény.”
“Nem is tud jönni – jelenik meg Campos. – Rosszul van, nagyon rosszul, menj fel és vizsgáld meg, Ricardo.
“Kér valaki még kávét? – kérdezi Lídia. – Vagy whiskyt? Van grappa is…”
“Én kérek” – jelentkezik a gondterhelt, fehér ruhás Tejve, aki olyan mint egy ázsiai szellem.
 “Én is – dünnyög álmosan Search. – Elég kába vagyok…”
 Felsietek az egyre jobban nyikorgó lépcsőkön s belépek Mora szobájába. Halott sápadtan fekszik, nehezen veszi a levegőt.
“A szívem – suttogja. – Pontosan most hagy cserben a szívem, drága barátom.”
“Gyógyszert vettél be?” – nézem meg a tablettáit.
“Igen.”
“Kapsz egy nyugtatót – adok át neki egy fehér tablettát. – És itthon maradsz. Ilyen állapotban nem jöhetsz. Ez ugyan nem a brazil őserdő, nem is az afrikai dzsungel, de mégiscsak őserdő. S ez nem játék…Azonkívül nehezen bírnád a hőséget és a gyaloglást is! Mint testvéred, s ha megengeded, mint orvosod, a leghatározottabban megtiltom, hogy részt vegyél a kiránduláson…”
“Mit szólnak a többiek?”
“Megértik – nyugtatom meg. – S megkérem Tehurát és Guedest s Pauline-t is, aki képzett ápolónő, hogy nézzenek be hozzád.”
“Babonás vagyok, Ricardo. – mosolyog elkínzottan Mora. – Nem kívánok jó utat. Ki tudja mi vár rátok…Egyre kérlek, ne kapkodjatok. Kétszer is gondoljátok meg, hogy mit cselekedtek!”
“Meggondoljuk, ne aggódj! Inkább próbálj meg ellazulni és aludni, remélem délutánig hazaérünk. Ha rosszabbul leszel, szólj Pauline-nak, hívja ide a francia orvost. Ő jó ismerősöm, dzsipje is van, azonnal jön…”
Kezet rázunk.
Megdöbbenek milyen hideg a keze, s elszorul a torkom.
“Most menj! – sürget. – Ne várakoztasd a többieket. Kevés az idő és napfelkeltéig okvetlenül oda kell érnetek. Lovecraft szerint a felkelő nap fényében vagytok a legnagyobb biztonságban. Nem értem ugyan miért, de ha ő mondja, egészen biztosan így van. Ezt a báró sem értette, amikor a toronyszobában beszélgettünk, neki egészen más véleménye van erről a titokzatos, ősrégi kőfejről. Kifejtette, hogy ő a mágia létezésében ugyan nem hisz, de szerinte a rajtunk eluralkodó szomorúságnak – amit kétségtelen ez az ősrégi, ki tudja milyen régmúlt korok üzenetét hordozó bálvány is előhívhat – semmi köze sincs a zöldellő fákhoz, a vidáman daloló legények leányok természetes öröméhez!…
 Lovecraft nem értette, hogy jön ez ide, kissé zaklatott lett és akkor Tejve feltette a nagy kérdést, jelesen azt, hogy mi köze van az ő végső téli állapotának, amelybe hamarosan alámerül, (bálvánnyal vagy bálvány nélkül is?) a világon szerteágazó tavaszhoz, amelyben a természet törvényeinek megfelelően, a csillagok rájuk gyakorolt hatása következtében kifeslenek a rózsabimbók, s rá gyakorolt hatásuk következtében véget ér az élete. Mennyire lealacsonyodnék önmagam előtt, fejtegette mélabúsan és valójában minden és mindenki előtt, ha most azt mondanám, szomorú a tavasz, a virágok szenvednek, a folyók szomorúan csobognak, s még a parasztok énekét is a mélabú és a gyötrelem járja át! Ugyan miért is volna így?(42)
Elhallgatott.
Lovecraft és mit tagadjam én is, elképedve bámultunk rá, de Pomare ez a vadember, akit mégiscsak misszionáriusok neveltek s ezért a lelkében keveredik a maori világfelfogás és mindaz, ami a katolicizmusból megragadta fogékony, gyermeki lelkét, azt mondta, hogy ezt ő is pontosan így látja, magunkra vagyunk hagyva, a mindenség árvái, emberek, ezen nem segíthet semmi. A világ függetlenül tőlünk létezik, amíg vagyunk természetesen a részei vagyunk, de folytatódik azután is, ami után mi a túlvilágra kerülünk vagy tupapauként. hullócsillag formájában bolyongunk ezen a baj látott világon s őt ez a kőfej pontosan azért idegesíti, nyugtalanítja és tölti el rettegéssel, mert ez más, erre nincsenek hatással az évszakok, ez tőlük és tőlünk függetlenül is létezik és valamit akar, ő ugyan nem tudja, hogy mit, de egy bizonyos, valami mást akar, esetleg siettetni a végünket, meg akarja változtatni a mindenség örök rendjét és ezért, ahogyan az a kis megszállott szűz, Pauline is mondta nem is az emberi világ része, ettől független…”
“Nyugodj meg António – suttogom és megsimogatom verítékező homlokát. Egyáltalán nem bizonyos, hogy mindent meg lehet magyarázni racionálisan…”
 Megfordulok, s kibotorkálok a szobából, hátamban érezve aggódó tekintetét.
 A lépcsőn már rohanok lefele.
 Az asztalhoz lépek, töltök magamnak egy nagy adag grappát és egy hajtásra iszom ki. Összerázkódom.
 Már Guedes, Pauline, Titi és Tehura is lenn van. Izgatottan kérdezgetnek, elképzelni sem tudják mi történhetett.
“Rosszul van – sóhajtok. – A szívgyógyszereit már beszedte, adtam neki egy nyugtatót is. Ettől ellazul…”
“De hát mi baja van?” – kérdezik szinte egyszerre.
“A szíve – magyarázom. – Az utazás is kimeríthette s a tegnapi izgalmak is. A bálvány története, beszélgetései Pomareval, a báróval, Borgesszel, Lovecrafttal, velem…A klíma is megviselte. A tikkasztó hőség. Nyilvánvaló, ilyen állapotban, öngyilkosság lenne elindulnia. Mint barátja, mint orvosa szigorúan megtiltottam neki, hogy kikeljen az ágyból. Fennáll az infarktus veszélye is, sajnos…Közöltem vele, hogy ágyban marad, és ti – nézek Pauline-re s Tehurára –, időnként nézzetek be hozzá, s ha rosszabbul lesz, te, drágám – simogatom meg a sápadt Pauline arcát –, menj el a francia orvoshoz és hívd ide. Jó barátságban vagyunk, meg fogja érteni s azonnal idejön. Rendben…”
“Rendben – mondja a lány. – Ne aggódjatok. Ott fogunk ülni az ágya mellett. S ha rosszabbul lesz, máris hívom Mauriac doktor urat. Én is ismerem.”
“De akkor – töpreng Borges –, ki fog jönni Mora doktor helyett?”
“Én – jelenti ki Titi ellentmondást nem tűrően, s valami kenőccsel keni be testét, a rovarok ellen. – Ha Guedes úr nem gondolta meg magát?”
“Nem gondolta meg magát – sikoltja Pauline, mint egy beteg madár. – Ő nem mehet, s a legjobb lenne, ha maguk is elhalasztanák ezt a kirándulást. Az a bálvány veszélyes, az ördög műve, a pokolhoz tartozik, nem az emberi világhoz. Reis doktor úr sem tudta megállapítani a korát. Ki tudja mióta várakozik az áldozataira?!?…”
Megjelenik Pomare is.
Titi közli vele, hogy Mora doktor beteg, helyette ő jön és a kenőccsel a férje testét is gondosan bekeni.
“Ők ilyen lenge öltözékben jönnek?” – döbben meg a verítékező Soares.
“Ők helyiek. Már megszokták – nyugtatom meg s nevetek. – Ők itthon vannak, mi még nem, mi még vendégek vagyunk…”.
“Fegyvert viszünk” – kérdezi a praktikus Cross.
“Hozom a coltot, s a vadászpuskákat is – osztom ki Álvaronak, Pomarenak és Search-nek, a tölténytárakkal együtt. – Fegyver nélkül veszélyes…”
“Akkor lóra!” – vezényel Álvaro.
Sorban egymás után lépünk ki az ajtón. Mindenkinek hátizsák van a hátán, s a kék háromszög a jobb kezében. Pomare átadja a maga kis csomagját Titinek és hátára veszi a búvárfelszerelést.
Ezen megdöbbennek, s amikor közlöm velük, hogy fel akarjuk deríteni a folyót, s a vízesés mögötti barlangot, megrökönyödnek.
“De hát miért van csak egy felszerelés?” – kérdezi Search értetlenül.
“Mert nekünk nem kell” – válaszol Álvaro.
“A műszert sikerült beszerezned?” – kérdezem Borgest.
“Igen. Elég drága volt.”
“Miféle műszert?” – érdeklődik a kíváncsi Cross.
“A Geiger – Müller - féle részecskeszámlálót. Nagy a gyanúnk, hogy radioaktivitás veszélye is fennáll.”
“S ezt a műszer jelzi…”
“Ketyegni fog. A ionizáló sugárzások és elektromos töltésű részecskék jelzésére, megszámlálására szolgál…”
“Ti mindenre gondoltatok” – füttyent Álvaro.
“Az hamarosan kiderül – sóhajt Lovecraft –, hogy mire nem!
Magam elé engedek mindenkit, sóhajtok és kilépek a sötétségbe.
A ház sarkánál, amikor az erdő felé fordul az ösvény, visszanézek.
Az ajtóban ott áll a négy lány: Tehura, Pauline, Morau és Vaitua, közrefogva a felemelt kézzel integető Vicente Guedest.
Még sötét van.
A holdsarló ott függ a tenger fölött, már szinte nyaldossák a hullámok.
Hamar kialakul a sorrend, elől Pomare, mögötte Titi, Guedes, Tejve, Search, Lovecraft, Álvaro, Noah, Cross, Borges és Lídia.
Én zárom a sort.
Beérünk a fák közé s zseblámpák fénykörei ugrándoznak a fákon.
“Milyen fák ezek?” – érdeklődik Search
“Attól függ. Hatalmas összefüggő páfrányerdők borítják a szigetet . Vannak vasfák, kenyérfák, pandanuszfák, buraofák, kókuszpálmák, s mint említettem óriási páfrányok. A sziget növényzetében jelen van a Calophyllum isophyllum…”
“Az mi?”
“Majd napfénynél megmutatom. Zöldessárga gyantáját különben gyűjtik a bennszülöttek, különös illatú, bódító illatszereket készítenek belőle, fája kitűnő épületfa, sok ház ilyen fából épül a szigeten, gyümölcse magvából olajat is préselnek, ezt töltik a mécsekbe. De van Hibiscus Tiliaceus is, ennek magvaiból is illatszereket nyernek, méghozzá különösen egzotikus, a férfiakat megvadító illatszereket, virágjai rostjából, textilanyagot, kötelet is készítenek…S ahogy beljebb hatolunk, készüljetek fel rá, egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb és bujább lesz a növényzet, s az ösvények is meglehetősen nehezen járhatók. A szigeten megterem a kókusz, az ananász, a cukornád, a kávé, a banán, a gyapot, nagy kereslete van a vaníliának, s emiatt nagy becsben is áll…És megterem a Thespesia Populnea, ez az egészen csodálatos szépségű rózsafajta, amelyet Noah is a hajába tűz, s a szobáitokban a vázákban is láthattátok…
Szóval van itt minden, de mondom, készüljetek fel rá, ahogy beljebb érünk az erdőben, nehezebb lesz az előrehaladás, bujább és sűrűbb a növényzet. Ez tulajdonképpen trópusi esőerdő, az angol szerzők tropical rain forest-nek nevezik, mivel a sziget éghajlata, akárcsak Polinézia más szigeteié meleg és nedves, a növényzet bámulatos gyorsasággal fejlődik. A fák ötven-hatvan méter magasak, lombjuk nem hull, színűk az év minden szakában élénk- és smaragdzöld. Az erdőben beljebb haladva lesz egyre sötétebb, ide nem hatol be a napsugár soha. A pálmák, a cikádok és az óriáspáfrányok csak a magasban hajtják ki lombjukat, a bámulatos erővel terjeszkedő liánok pedig támaszként használják a többi fa törzsét, kígyóként tekergőznek rajtuk, egyik fáról a másikra kúszva szinte áthatolhatatlan és átláthatatlan smaragd útvesztővé változtatva az erdőt, egyetlen méregzöld szövevénnyé, míg végre fel nem jutnak a magasba, a fényre, hiszen ezért folyik a harc és ki nem nyílnak azután a gyönyörű virágaik. Mindebből persze most semmit se látni, ne is nagyon figyeljétek, lesz időnk megcsodálni nappal, most nézzetek lehetőleg a lábatok elé, hisz egyre nehezebb lesz az előrehaladás…”
“Ráadásul most a rövidebb úton megyünk – fordul vissza Pomare. – Még napkelte előtt oda kell érnünk a folyópartra.”
“Két nagy hegyorom van előttünk – magyarázom – Majd látni fogjátok. Két egykori tűzhányó, az Orohéna, és a valamivel alacsonyabb, de így is 2ooo méter magas Arohai...Két meredek, megmászhatatlan bazaltfalat láttok nemsokára, közöttük szurdok ásít, mélyén patak kanyarog, amelyiken, legalábbis azon az ösvényen, amelyiket én ismerek, háromszor is át kell kelni. A patak tele van sziklákkal. Fantasztikus látvány. Nagy esők után amikor megárad, fáradhatatlanul görgeti a sziklákat a tenger felé…Aztán folyóvá változik, úgy hívják Punaru.”
“A Punaru nem ez a patak – fordul hátra Pomare. – Igaz, hogy a Punaru is, van ahol egészen elsekélyesedik, s teli van sziklákkal, de ez egy másik patak.”
“Nos a bálvány ennek a folyónak a partján van, a folyó völgye különben szakadékként választja ketté a szigetet. A Punaru partján, nem sokkal a Tamanau fennsík előtt, van a hold arca. A fennsíkról különben már közelről látni a hegycsúcsokat: a Diadémot, az Orofénát és az Arorait, de ez már a sziget belseje…”
“Oda menni veszélyes – jelenti ki Titi. – Főként éjszaka, a sötétségben!”
“Miért?” – kérdezi a kíváncsi Cross.
“Mert ott lakoznak a tupapauk.”
“Azok micsodák?”
“A holtak szellemei.”
“Ez egy régi hiedelem errefelé – töpreng Borges. – Gauguin is írt róla. A tupapauk a fennsíkon laknak és a méltóságteljesen égnek meredő hegycsúcsokon, de nem érzik jól magukat, ezért bizonyos éjszakákon, hullócsillagok formáját öltve, cikáznak végig a tájon, új hazát keresve…aki ilyenkor látja őket, nagyon könnyen elragadhatják, magukkal vihetik…”
“Például a holdba – fordul hátra Pomare ismét, de változatlanul nem áll meg. Egyenletes léptekkel halad. Diktálja az iramot. Élő metronóm. – Ott aztán rakhatják a tüzet, estétől reggelig és reggeltől estig.”
“Ezt nem értem? – halljuk Bernardo Soares elképedt hangját. – Miért kell azoknak a balszerencsés flótásoknak, akiket a tupapauk, a holtak szellemei elragadnak a holdban rakni a tüzeket?”
“Mert hideg van. A holdban – magyarázza Titi kedvesen – nagyon hideg van. Iszonyú hideg van a holdban. Ezért azután egyszerűen nem tehetnek mást. Rakják a nagy égi tüzeket, hogy melegedhessenek, aztán addig fáznak és addig reszketnek, mert a holdbeli nagy tüzek sem bírhatják le az ég hidegét, mígnem tupapauk lesznek ők is, hullócsillag formáját öltve kereshetnek új hazát, de a legtöbben visszatérnek ide, Tahitibe, a Tamanau fennsíkra, s ott, a fák között, a páfrányok között, a vadbanánfák között és a buraofák között húzódnak meg, s valószínű emlékeikben újraélik az elmúltakat, amikor még ők is halásztak, vadásztak, babusgatták a vahinéikat.”
“Igen itt élnek, a kisebb fennsíkon, ahova –folytatja Pomare önfeledten –, a két, roppant magas hegyfal miatt a napfény is nehezen ér el, csak a holdfény világol, ahogy az atyák mondják, mint a lidércfény. Engem, tudják, kolostorban neveltek, bíztak benne, hogy pap leszek és apró gyermekkoromban két öreg francia misszionáriussal, nevelőimmel, Francois atyával és Clevens atyával jártunk először éjszaka, ezen a fennsíkon. Mivel sokat hallottak arról, frissen megkeresztelt híveiktől, lassan gyarapodó nyájuk legújabb báránykáitól, hogy a tupapauk ott laknak a Tamanau fennsíkon és éjszaka nyugtalanul foszforeszkálva adnak hírt magukról, meg akarták, közelebbről is szemlélni őket. Vittünk egy sátrat is, egy vadbanánfa alatt vertük fel, kiültük a sátor elé, megsütöttük a banánokat, néztük a két roppant magas hegyfal közül az ég egy darabkáját, a sziporkázó csillagokkal, aztán amikor elhamvadt a tűz és nyugovóra akartunk térni, megláttunk valamit.
Mintha valami éteri láthatatlan dolgok foszforeszkáltak volna, gyenge de kitartóan erős, ezüstös fénnyel, mintha csak a holdfényt ejtették volna foglyul a tupapauk szellemei, hogy ne maradjanak egyetlen pillanatig sem egyedül a sötétben, magyaráztam én, mire Francois atya nevetett s keresztet vetve, nézegette a körülöttük foszforeszkáló, bennünket körbefogó lidérces fényeket.
Hajnalban, mikor felkelt a nap s a sugarai bezuhanva a meredek sziklafalak közé, felébresztettek, a kíváncsi Francois atya felkelt és körbejárta a helyet, már ébren voltam én is, fél szemmel figyeltem, hogy mit csinál? Ide-oda lépegetett, mintha keresne valamit, aha, döbbentem rá, megjegyezhette az éjszaka, hogy hol láthatta a titokzatos, libegő, foszforeszkáló fényeket s igen hamar kiderítette, hogy lehet ugyan a tupapauk is itt laknak a fennsíkon, de hogy világítani nem ők világítanak éjszaka, foszforeszkálni se ők foszforeszkálnak és nézett rám, aki akkora már ott állottam mellette, a hold fényét sem ők lopják el maguknak, hogy ne legyenek sötétben.
Hanem? – nézett rá az addigra szintén felébredő és vizsgálódni kezdő Clevens atya kíváncsian, s én döbbenten, kidülledő szemmel bámultam az atya iszákjából előkerülő kis gombákat. Ez a nyirkos, nedves helyeke tenyésző, de a száraz ágakon megtelepedő gombafajta foszforeszkálva világít. Mivel, mikor tűzet tettünk az este, száraz ágakat kerestünk, olyanokat is idehordhattunk a sátor köré, melyeken gombák voltak és azok foszforeszkáltak…
Tanuld meg – mondotta nekem Francois atya kedvesen – , hogy a világon minden mindennel összefügg és minden dolognak magyarázata van, semmi nincsen egymaga, az egyik következik a másikból…
Lehet, hogy utunk során látni fogunk ilyesmit, ilyen világító, foszforeszkáló gombákat, ezért is meséltem el, nehogy okvetlenül a tupapaukra gondoljanak, noha, ötlött fel bennem akkor, gyermekként, lehet, hogy mégiscsak a tupapauk öltöttek az éjszaka gombaformát, hogy világítsanak nekünk, mert érezték, hogy szomorú a szívünk, egyedül vagyunk és megsajnáltak minket…”
Elhallgat.
Sokáig nem szólal meg senki, egyre sűrűbb lesz az erdő. A buja vegetáció éledezni kezd, motoszkálások hallatszanak, talán vaddisznó csörtet valahol, fel-felhangzik egy-egy ébredező madár sikoltozásra emlékeztető füttye is.
A holdsarló már a hatalmas fák között lebeg, szinte az ágak hegyén ül, a lombkoronák összehajolnak fölöttünk, olybá tűnik mintha egy smaragdzöld alagútban haladnánk előre.
 A zseblámpák ide-oda cikázó fénykörében felvillan egy-egy fa, egy bokor, de mindennek csak egy részlete, s azonnal, a nyugtalanító homályba vész. Elérjük a patakot, megállunk, a zseblámpák fényénél Pomare keresi a legmegfelelőbb átkelőhelyet.
Aztán kőről köre ugrálva indul meg, szerencsésen jut át, anélkül hogy vízbe merülne, gyorsan visszatér és sorban mindenkinek a kezét fogva, mutatva hogy hova lépjen az egész csapatot átsegíti a patakon, amelynek köveken, sziklákon meg-megtörő csobogása most átmenetileg mindent betölt.
Tovább megyünk, ugyanabban az ütemben, a homályos smaragdzöld alagútban, hallom a többiek lihegését, tudom, meg kellene állni, néhány percre, pihenőt kellene tartani, Lovecraft beteg is, nehezen bírhatja, s a többiek is kimerülhettek már az állandó koncentrált figyelemben, de azt is tudom nem állhatunk meg, nincs idő.
A holdsarló ugyan még ott függ a fejünk felett, de a bársonypuha koromfekete égen világító csíkok jelennek meg váratlanul, mintha egy ismeretlen isten parancsát követnék, megszólalnak, dalolni, trillázni kezdenek a madarak.
“Messze van még? – kérdezi aggódva Lovecraft. – Mert hajnalodik. Fogy az időnk.”
“Még tíz perc – mondja Titi. – De még egyszer át kell kelnünk a patakon.”
Szótlanul haladunk tovább, újra előttünk van a patak, Pomare zseblámpája ide-oda cikázik, talál is az előbbihez hasonló átjárót, de két kő között nagyobb a távolság annál, mintsem át lehetne ugrani.
“Két megoldás van – mondja gondterhelten. – Vagy megyünk tovább a parton, megfelelő helyet keresve, vagy muszáj lesz néhány métert a patakban megtenni.”
Lelép a kőről, térdig süllyed a vízbe, néhány lépés és máris a másik kövön van, onnan világít, most nem tér vissza értünk. Sorba indulunk el, hallom, ahogy társaim fel-felszisszennek, de hogy milyen hideg a víz, csak akkor döbbenek rá, amikor én is belelépek. Mintha éles késpenge vágna a lábamba.
Mindenki szerencsésen átjut, nem történik baleset.
Leülünk egy számomra ismeretlen fa alá, kicsorgatjuk bakancsainkból a vizet, s máris sietve megyünk tovább.
Az ég egyre fényesebb lesz, a holdsarló halványulni kezd, mint oszladozó köd, törik részeire a homály.
Jól érzékelhetően világosodik.
Egy hatalmas kenyérfa alatt állunk meg.
“Nincs idő pihenni – suttogja Lovecraft s verítékező homlokát törülgetve, hosszan, fulladozva köhög. – A nap első sugarainál kell megpillantanunk. Értsék meg ez nagyon fontos . És ahogy meglátják, okvetlenül emeljék maguk elé a kék háromszögeiket. Megértették. Ez is nagyon fontos. Ez a legfontosabb!”
“Fel nem foghatom miért? – morfondírozik Soares. – De ha azt mondja, rajtam nem fog múlni.”
“Siessünk – kiáltja Tejve izgatottabban a kelleténél. – Minden pillanatban felbukkanhat a nap – mutat a fokozatosan világosodó égboltra, amelynek szélén, a bálványon és a folyón túl, a hegyormok mögött megjelenik egy vörös folt és nőni kezd. – Nem szabadna elhibázni a pillanatot. Mert most értettem meg, hogy mit akar – fordul elismerően Lovecraft felé. – Siessünk! – hadonászik megint. Nincs idő!…”
“De hát megérkeztünk – nyugtatja Titi és elővéve kulacsát, megitatja a halott sápadt, fulladozva köhögő Lovecraftot. – Itt van előttünk húsz-huszonkét lépésre. Semmi ok az aggodalomra!”
Leülünk.
Hátam a fának vetve igyekszem ellazulni, Lídia odaül mellém, a vállamra hajtja a fejét.
“Félek – suttogj a. – Soha az életemben nem féltem így Ricardo, mint most. S rossz, nagyon rossz előérzetem van.”
“Ne félj – simogatom tétován a haját –, éltünk át mi már nehezebb perceket is, emlékezz!” – ölelem át és a többieket figyelem, hallgatagon  ülnek, aztán előkerülnek a kulacsok, a whiskys üvegek, ahogy világosodik szemembe ötlenek a sápadt arcok, s rádöbbenek nemcsak Lídia fél, mások is.
Cross idegesen malmozik, Soarez elmélyülten figyel egy menekülő bogarat, Tejve megigazítja hátizsákját, kézbe véve kék háromszögét feláll, felnéz az égre és lassan előre indul. Search is felemelkedik, kiveszi zsákjából, vállára veszi fényképezőgépét, s a kék háromszögét maga elé tartva, követi a bárót. Ő is ideges lehet, a háromszög jól észrevehetően remeg a kezében.
Én viszont, észlelem döbbenten nem félek, rajtam, akárcsak az idegesen fészkelődő Pomaren, az ezúttal egy korty whiskyt is elfogadó Lovecrafton, vagy a fütyörésző Borgesen, a vadász izgalma vesz erőt…
Az égen egy narancssárga csikk jelenik meg, vastagodni kezd, foltokra töredezik.
Pomare feláll, meglóbálja kék háromszögét
“Indulhatunk – mondja. – Pár perc és felkel a nap.”
Most nem egyes sorban, hanem egymástól eltávolodva, legyezőszerűen, félkör alakban közelítjük meg a folyót, már hallani a vízesés baljós moraját
Aztán a narancssárga folt megnő a hátunk mögött, vörösödni kezd és a fák fölött hirtelen, mintha odafestették volna, megjelenik a lángoló napkorong, fényei elérik a folyó partján, a földbe süppedt hatalmas kőfejet, amely mintegy magába sűrítve a fényt, méltóságteljesen és komoran emelkedik ki a háttérből.

11. A vízesés mögött

A többiekre pillantok, kimeredő szemmel bámulják a hold arcát, amely most olybá tűnik, mintha egy elsüllyedt, földbe temetett óriás feje lenne, a sugarak megtörnek a szeme helyén tátongó üregeken, amelyek fel- felvillannak, mintha lángra akarnának lobbanni, láthatatlan tükrökként villantják vissza ránk, a mérhetetlen gonoszság fényeit.
A kék háromszögeket ugyan magunk előtt tartjuk, de mellmagasságban, s így mindannyian úgy érezzük nem várt tragédia történt, megvakultunk, Lídia felsikolt, Titi is, Pomare fojtottan kezd üvölteni, de kiabálni kezd Soares is, Tejve és Cross dühödten káromkodnak, szidva a bálvány kurva anyját.
Ezen kissé megdöbbenek, még soha nem hallottam szájukból trágár kifejezéseket, még soha nem hallottam őket káromkodni.
“Hát erre nem gondoltunk, Mester.” – nevet fel Borges.
“Nem – ismeri be csüggedten Lovecraft –, de azért ne adják fel. Mindenki mutassa fel maga előtt a háromszöget, a bálvánnyal szemben. S amennyire lehet fejmagasságban, hogy védjék a szemüket…Higgyék el más lehetőségünk nincs.”
“Ha csak a megvakulást nem számítjuk – lihegi Cross, megvetően dobja háromszögét a földre, aztán melléje zuhan s torokhangon üvöltve dörzsöli szemét. – De én nem akarok megvakulni, értik, nem akarok! Nekem még dolgom van, számtalan verset kell megírnom és regényeket, tanulmányokat is…”
“Ne essen pánikba, kérem – kúszik melléje, kezét szemére szorítva Lídia. – Inkább öntsön a kulacsából vizet a zsebkendőjére és borogassa a szemét.”
“Ez okos gondolat –  füttyent Borges. – Lídia kisasszony, mint mindég most is kitalálta, hogy mit kell csinálnunk. Mást most, néhány percig aligha csinálhatunk. De ne ijedjenek meg, nem vakultunk meg, csak túlságosan erős és váratlan volt a villanás…Noha számítani lehetett volna rá, hiszen egyszerű optikai magyarázata van, a fénylő szemüregek egyszerűen visszaverték a hirtelen koncentráltan, nagy tömegben rájuk zúduló fényeket. Az adott helyzetben tehát tükörként funkcionáltak!”
Mindannyian eltakarjuk a szemünk, a vigyorgó bálvány átmenetileg káprázatok közé vész, Cross és Tejve továbbra is fojtottan káromkodnak, Soares felnyög, hallom Lídia lihegését, Noah hisztérikus kacagását, Álvaro meglepett füttyentését, Search vizes zsebkendőjét szemére szorítva motyog is valamit, nem érteni.
Soares dünnyögve jegyzi meg: – “Ezt nem lehet!” –, de nem folytatja, így soha nem tudhatjuk meg hogy mit nem lehet.
“Ebben nincs igaza kedves Soares! – suttogja Lovecraft s köhögni kezd. – Mindent lehet…De ha megfogadják a tanácsom, egy ideig ne nézzenek rá…”
Dörzsölöm a szemem, zsákomból vakon tapogatózva veszem elő a vizes kulacsot, megnedvesítek egy zsebkendőt, égő szememre szorítom, fájdalmam valamelyest enyhül, s ahogy mély lélegzetet véve, fejem lesütve kinyitom vakuló szemem, pislogva észlelem, hogy látom magam előtt a vibráló vörös foltok között a fűcsomókat, és a körülöttük eszelősen kerengő hangyákat, tehát nem vakultam meg…
Ez mindentől függetlenül megnyugtat, s ahogy fokozatosan kezdenek eltűnni káprázó szemem elől a lilába-bordóba váltó vörös foltok, s látásom valamennyire kitisztul, vigyázva, hogy ne emeljem fel a fejem, lehetőleg nem szeretnék, legalábbis még egy ideig szembenézni a hold arcával, oldalra pillantva, döbbenten észlelem, hogy az előrelátó, ám lám mindenre felkészülő Borges, fekete napszemüveggel amúgy is örökké égő, káprázó szemén (amikor, még barátságunk kezdetén ezt észrevettem, megvizsgáltam, nem is érdekelte diagnózisom, biztosra vette ugyanis, hogy szemidegsorvadása van, amit nem tudtam cáfolni, s azt is, hogy előbb-utóbb meg fog vakulni! Amire nem volt mit mondanom…) érdeklődve figyeli a mozdíthatatlannak tűnő bálványt, amely most olyan mintha időtlen lenne, mintha örökké itt lett volna a folyó partján, a dübörgő vízesés előtt, mintha rá nem lennének érvényesek a természet törvényei, mintha egy másik már régen elmúló világ valami módon itt maradó rekvizituma lenne. Mozdíthatatlan, fenyegető tanú…
De Borgest mindez láthatólag nem hatja meg, őt egész más érdekelheti, körbejár, felszedi a ledobált háromszögeket és gondosan a fáknak támasztja őket, a bálvánnyal szemben.
“Ha valakik figyelnek bennünket – dünnyögi –, így is látják s ha megértik, akkor tárt karokkal fognak fogadni – kuncog –, meg lesznek győződve a jó szándékunkról!”
“Ne gúnyolódjon, kedves Luis – kéri komoran Lovecraft. – Ez már nem játék! Ez már nem irodalom, ráadásul maga hangoztatta, hogy mindaz, amit valaki, valahol, valamikor, valamiért elképzelt, bármikor valósággá válhat. Élje bele magát a helyzetembe, az íróéba, akinek fantazmagóriái lassan, de feltartóztathatatlanul és félelmet keltően válnak valóságossá!”
De Borges nem válaszol, láthatólag nem akar vitát kezdeményezni, iszákjából előveszi a részecskeszámlálót, feláll, s felém nyújtva egy fekete szemüveget, fejét leszegve indul el a homokban a hold arca felé, hallani amint a készülék, halkan, majd egyre erősebben ketyegni kezd.
Végre szememre illesztve a szemüveget, felemelem a fejem, látom a bálványt, most sötétebb, így talán még fenyegetőbb is mint az előbb, de a napsugarak valószínű már más szögben érik a szemüregeit, mert már nem villog annyira felénk. Argentin barátomnak tehát megint igaza volt, egy egyszerű optikai jelenséggel kerültünk váratlanul, mert felkészületlenül szembe. Nem gondoltuk, hogy a szemüreg belseje annyira fényes, hogy akár tükörként is funkcionálhat…
Borgest figyelem, amint, kezében a ketyegő készülékkel, lassú léptekkel , de feltartóztathatatlanul közeledik a hold arcához, s kikerülve a napsugarat visszatükröző baljós szemek fenyegető látóköréből, felemeli a fejét és válla fölött szól vissza.
 “Jelez a készülék, Ricardo! – hümmög. – Hogy ez mit jelent, teljesen világos. A bálvány s környéke veszélyes hely, a közeg, de lehet, hogy az egész hely, a hold arca és környéke fertőző lehet, hiszen a radioktivitás, hallhatod a ketyegő készüléket, realitás. Minden egyéb lehet szuggesztió, önbecsapás, hallucináció, érzékeink játéka, de a műszert nem lehet becsapni. Az jelzi, amit jeleznie kell! Most odamegyek, egészen közel, hogy lássam, a bálvány közvetlen közelében mennyire erős a sugárzás, ha mégis alá akartok merülni, most tegyétek, ha a sugárzás erősödik, úgysem érdemes itt maradni, s holmi sugárzásveszélynek tenni ki magunkat. Rátok nem tudom, hogyan hat ez az egész, de hogy a tisztelt Pomare barátunk nagy kockázatot vállal a búvárkodással, az bizonyos. És én is azzal, hogy ilyen közel merészkedek ehhez a…” – nevetni kezd, nem nevezi nevén a bálványt.
“De akkor miért mész annyira közel hozzá? Ha a készülék ketyeg. Már megvan a bizonyíték. Minek feleslegesen kockáztatni?!”
   “De értsd meg, közelről akarom látni.”
Hirtelen elhallgat, döbbenten mered maga elé.
“Gyere ide Ricardo – fordul felém döbbenten. – Ezt látnod kell!”
Érzékelem még, hogy Pomare, mintha nem is hallotta volna Borges előbbi megjegyzését, felölti a búvárruhát, fölteszi a nagy búvárszemüveget is, amelyik óvja valamennyire a szemét, s ahogy felállok, zsebemből előszedem a mágikus varázstükört és átnyújtom Lídiának, megkérve, vigyázzon rá, még látom, hogy blúza bal felső zsebébe süllyeszti, a szíve fölé, majd zsákomból kivéve a vésőt és a kalapácsot, fejem a földre szegezve indulok el Borges felé, hallom, hogy Pomare is, földre szegezett fejjel, imbolygó léptekkel jön utánam.
“Vigyázzanak!” – mondja Lovecraft rekedten, de nem tudja befejezni a mondatot, még mindég a fűben ül, akárcsak a többiek, vizes zsebkendőt szorítva szeméhez.
“Jókor mondja – röhög keserűen Cross. – Hamarább is eszébe juthatott volna…”
“Bocsássanak meg – kéri Lovecraft. – Én sem gondolhattam mindenre…”
“Akkor mi most lemerülünk – suttogja, mellém érve Pomare. – Minek halogatni, nem igaz? Clevert atyának a misszióban mindig az volt a kedvenc mondása, ha kell ha nem idézte is, a lustákat ostorozva, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!…Minek várni, doktor úr. Vagy pláne elhalasztani?!””
“Sok értelme várni tényleg nincsen – mondom –, de hallhattad, hogy veszélyes lehet.”
“Már azzal is kockázatot vállaltunk, hogy egyszerűen ide jöttünk. Nem értem miért kellett a felkelő nap fényénél megpillantanunk a bálványt, szinte elvette a szemünk világát…”
“Én igen – nyugtatom meg. – S dühös is vagyok magunkra, hogy nem gondoltuk végig az egészet, a tükör-effektusra például nem is számítottunk…”
“Ez hiba volt – dünnyögi. – S mit tagadjuk, doktor úr, főként a kettőnk hibája, hiszen mi már közelről is láthattuk a kőfejet, s nagyon jól tudtuk, hogy a szemüregek tükörként fénylenek…Elővigyázatosabbnak kell lennünk. – Nem emeli fel ő sem a fejét, de kíváncsian kérdezi. – A víz alatt például hogyan fogunk értekezni?”
“Mutogatni fogunk, lefele, felfele, oldalra, előre. Majd csak kialakul!…”
Borges mellé érünk, aki döbbenten mutatja a jellegzetes öt szögű nyomokat, amelyeket mintha vastűvel karcoltak volna a finom, fehér homokba.
“Itt jártak a mérhetetlen vének – fordul meg. – Lovecraft ezt látnia kell. Itt vannak a láthatatlan mérhetetlen vének lábnyomai, pontosan olyanok, mint ahogyan leírta őket.
“Még nem látok – halljuk az öreg amerikai író elfulladó hangját. – S nekem nincs fekete szemüvegem, mint maguknak…”
“Nem azt mondtam, hogy most azonnal jöjjön. Vizes zsebkendővel borogassa a szemét, aztán, úgy induljon el, hogy a földet nézze maga előtt és ne is pillantson a bálványra. Teremtményei nyomait okvetlenül látnia kell. Szerencse nem fúj a szél, még egy ideig jól láthatóak a nyomok. Search lefényképezi őket. Kíváncsi vagyok szuggesztió áldozatai vagyunk-e, vagy tényleg valóságosak ezek a nyomok… De egy bizonyos, pontosan olyanok, ahogyan Ön, kedves Howard, akit mesteremnek tekintek, leírta őket. Egy tanítványnak, még ha önjelölt, botcsinálta tanítvány is, kötelező ismernie a Mester textusait – nevet. – Tehát: …ezek a lenyomatok hármasával ismétlődtek – írja az Árnyék az időn túlról című örökbecsű történetében, amely lám, szemünk előtt válik valóságossá! – mindegyik valamivel hosszabb volt harminc négyzetcentiméternél, és mindegyik további öt, csaknem kör alakú, egyenként hét-hét centiméter átmérőjű lenyomatot tartalmazott, amelyek közül egy előbb volt a többi négynél…”(43)
Soares, fejét maga elé szegezve, hogy még véletlenül se pillanthasson a bálványra, önfeledten tapsol.
Megfordulok, látom amint Search, fejét leszegve, fényképezőgéppel a kezében, imbolyogva indul felénk.
“Akkor én – veszi át Borges a vésőt és a kalapácsot, letéve a lábnyomok közé, a homokba a makacsul ketyegő részecskeszámlálót –, megközelítem ezt a különös bálványt történjen bármi, megpróbálok kőzetmintát venni! Már ha egyáltalán lehetséges, mert ahogy látom – már két lépésre áll a hold arcától –, ez se nem gránit, se nem trachit.”
“Akkor micsoda?” – kérdezem.
“A trachitot te is ismered, láthattad az Urubamba völgyében, az egyik legkülönösebb kőfajta, az inkák kedves köve, egy kemény, sötét, infantilis kő, emlékezz Novalis osztályozza így a köveket, szerinte vannak artista kövek, filozofikus kövek, tragikus kövek. Nos ez a mi, egyelőre meghatározatlan kövünk is elnyeli a fényt, mint a trachit, de tompa, már-már időn túli, eszelős szürkeségében (ami tulajdonképpen átmenet a sötétszürke és a koromfekete között!) van valami ijesztő is, valami teljességgel szokatlan… Az inkák Makcsu Pikcsut trachit sziklák közé, trachitra trachitból építették A bálvány építői, akárkik is lehettek, a kéznél lévő, egyetlen rendelkezésükre álló kőből. De mintha mégsem emberi alkotás lenne. Van benne valami, valami földön kívüli, amit jobb híján démonikusnak is nevezhetnénk. Igen, ez démonikus kő, s olybá tűnik, mintha csak egyszerűn lenne, de úgy lenne, mintha mindig is lett volna, mintha direkt a földből nőtt volna ki, számunkra teljességgel fölfoghatatlan módon!…Emlékezz, valami hasonlóról írta Shelley:

 “Mintha nem emberi mű romja volna,
hanem titáni munka, mintha gyomra
szülte volna a földnek, mintha hegyből
bújt volna ki, élő sziklakövekből,
mélyükben fényesedve s magasodva…”
(44)

Ez a bálvány is olyan, mintha tényleg a földből nőtt volna ki, mintha egy kőóriást temettek volna nyakig a földbe, kíváncsi lennék mi van, mi lehet alatta?…Ezt sem tudjuk meg soha!”
“A sugárzás mennyire erős…”
“Hát az átlagosnál bizonyára erősebb! – hümmög Borges, fejét vakarva. – Mert ez az átokverte készülék idegesítően ketyeg. De a piros jelzés még nem gyúlt ki, akkora veszély azért még nincs. Mondta a mérnök, akivel vettem, hogyha a radioaktivitás meghaladja a normális szintet, s már olyan jellegű, hogy emberre is veszélyes lehet, kigyúl és villog egy vörös kör…Hát még egyelőre istennek hála nem villog…”
“Hát Borges úr, a bálvány alá nem mászhatunk be, azt tehát, hogy alatta mi van, valóban nem tudhatjuk meg soha…De azt igen, hogy mi van a folyóban, és mi a vízesés mögött.” – suttogja titokzatosan Pomare, mintha attól félne, hogy valakik, talán a magukat láthatatlanná tevő lények hallgatóznak a közelünkben, mert, hogy itt voltak világos, jelzik a nyomaik, sőt, az is lehet, hogy még mindig itt vannak, hát gyanakvóan kémlel körül és óvatosan ereszkedik alá a mederbe, vigyázva, hogy még véletlenül sem emelje fel a fejét.
Levetkőzök, ruháimat akkurátusan összehajtogatva hagyom egy rejtélyes nyom mellett, zsákomból előveszem és hátamra akasztom a hálót, övet erősítek a derekamra, benne egy tokban az a különleges, mélytengeri búvárok által használt légpisztoly, amelynek párja Pomarenél van s ami olyan speciális méreggel töltött lövedékekkel van ellátva, amelyek még a legvadabb, legagresszívebb cápákat is pillanatok alatt ölik meg.
“Felkészültetek mindenre, Ricardo” – jegyzi meg Search elismerően és odajön mellém, fáradhatatlanul fényképezi a nyomokat.
“Az majd ezután válik el” – sóhajtok s egy szál fürdőnadrágban ereszkedem alá, kis tétovázás után visszafordulok, leteszem a fekete szemüveget is egy lábnyom mellé, még látom, hogy Search guggolva fényképezi a ruháim melletti nyomokat.
“A ruháimat és a szemüvegemet is fényképezd le, de úgy hogy a nyomok is beleessenek a képbe! – szólok vissza. – A ruhák, a szemüveg valóságosak, biztosan látszani fognak a képen, s ha mellettük nem lesznek ott ezek a bizarr lábnyomok, akkor ezek csak illúziók. S utána tedd fel a fekete szemüveget, kedves Alex. Mégiscsak biztonságosabb…”
“Oké” – kiáltja az angol, lefotózva a szemüveget is, leguggolva, több szögből, majd utánanyúl és a szemére illesztve, óvatosan fordul a bálvány felé. Most olyan, mint egy bevetésen lévő titkos ügynök.
Mély lélegzetet véve merülök alá a folyó vízébe, hidegebb mint gondoltam, mintha éles kések hasogatnának, alámerülök, még látom előttem húsz- huszonöt méterre a vízesést, az alázúduló s napfényben szikrázó víztömeg harsogása minden más zajt elnyom, pedig mintha Lídia aggódó hangját is hallanám, de az is lehet csak ez már csak érzékcsalódás, hisz az imént még ott ült, vizes zsebkendőt szorítva szeméhez, a többiek között a földön, lehetséges, hogy ideszaladt volna, el akart volna búcsúzni tőlem?
A folyó mélyebb, mint hittem, egyelőre nem is látom a fenekét, kisebb-nagyobb halak cikáznak körülöttem, hosszan elnézegetek egy kígyószerűen tekergőző angolnát, aztán észreveszem a kristálytiszta vízben, tőlem öt-hat méterre, a szintén ereszkedő Pomaret, aki szigonyt tart a kezében, de nála is van, minden eshetőségre készen légpisztoly, méreggel töltött golyókkal, amelyek egy cápával, polippal, vagy egy prehisztorikus időkből itt maradt szörnnyel is elbánnának, noha nem hiszem, hogy ebben a folyóban ragadozóhalak vagy szörnyek létezhetnének, de az elővigyázatosság, ahogy Borges mondotta, amikor felhívta ezekre a speciális mérgekkel ellátott golyókkal működő pisztolyokra a figyelmem, még Buenos Airesben, hajókirándulásaink előtt, soha nem árt (Vásároltunk is belőle egy tucatot, s több tucat tölténytárat…)
Pomare oldalazva úszik mellém, a szigonnyal lefele mutogat, ereszkedünk s döbbenten észlelem, mintha melegebb lenne a víz, aztán elérjük a folyó kövekkel teli fenekét. Nézem a mélységmérőt, tizenegy métert jelez.
Mutatom Pomarenak is, látom, hogy a szemüvegen keresztül kerekre tágul a szeme s előre mutat a szigonnyal, a vízesés felé.
Néhány kisebb vöröses, bordó és meglepőnek tűnő sötétkék követ rejtek a nyakamon lógó, apró szemű hálóba, s ahogy keresgélek a kövek között, meglepetten veszem észre, hogy egyik-másik mintha emberi kéz nyomát viselne magán, furcsa állat- és szörnyfejeket formáznak, kizárólag csak fejeket.
Pomare is észreveszi, látom, hogy ideges lesz, remeg, de néhányat, minden eshetőségre készen ő is a hálójába rejt, majd újra a vízesés irányába mutat szigonyával.
A szigony jól észrevehetően remeg a kezében. Valamiért nyugtalaníthatják ezek a ki tudja mióta a folyó fenekén heverő faragványok, kis szobrok, mini bálványok, nem is tudom egyelőre hogyan nevezzem őket, de egészen bizonyos, hogy nem a természet, hanem az ember művei.
Újra nagy, kígyószerű angolnák jelennek meg, eszelősen köröznek körülöttünk, előveszem a légpisztolyt, de Pomare, mozdulatom látva, tagadóan rázza meg a fejét és nyugodtan, egyenletes tempóban úszik tovább, mit tehetnék, elvégre ő van nagyobb veszélyben, felzárkózom mögéje, az angolnák, tíz-tizenkettő lehet, egy darabig még kerengőznek körülöttünk, egy ismeretlen, csak általuk hallott, de bizonyára mélabús melódia dallamára, majd megunják és elúsznak.
Egyre melegebb lesz és hirtelen homályosul el körülöttünk az eddig kristálytiszta víz, minden mozgásba jön, örvénylik, a vízesés alatt lehetünk, érzem forgatni kezd egy örvény, utolsó erőmet összeszedve, teljesen lemerülve, hasammal szinte az itt már homokos fenék talaját horzsolva, araszolva haladok előre, aztán még melegebb lesz a víz, s folyamatosan tisztul ki.
Pomare tétován néz rám, szigonyával fölfelé mutogat.
Rádöbbenek mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy mi lesz, ha elérjük a folyófenéken a vízesést, s túlhaladunk rajta?
Most mit csináljunk?
Bámulok rá, talán megérti a mozdulataimat, mindenesetre határozottan előre mutat a szigonnyal, megadóan bólintok és megpróbálunk tovább vergődni a homokos folyófenéken, még korai lenne felszínre bukkanni.
Egyelőre láthatólag ő sem tud dönteni, tétován araszolunk tovább, s hirtelen egy sima, fekete kőfalba ütközünk, amelyen nemhogy barlangjárat, de még egy repedés sincs, olyan, mint egy antracit tükör (mintha az Alberto Caeirotól kapott varázstükör nőtt volna tízezer szeresére!) s ez a leküzdhetetlen akadály végre helyettünk is eldönti a dilemmát, felszínre kell bukkannunk, egyszerűen nem tehetünk mást…
Fölfelé bökök, a még mindég jobb kezembe tartott pisztollyal, majd visszadugom az övemen lógó tokjába és erőteljesen rugaszkodva el a talajtól, emelkedni kezdek.
Pomare valahol alattam lehet, egyelőre nem látom, egy örökkévalóságnak tűnik amíg felérünk s kidugva fejem a vízből, szétnézhetek.
A vízesés mögött lehetünk hét-nyolc méterrel, a sötétkék zuhatag eltakarja a túlsó partot, de szerencsére a bálványt is.
Amikor végre Pomare is felszínre bukkan, s maszkját levéve, nagyokat szippant az éles, tiszta levegőből, észreveszem a barlang oválisan tátongó, félelmetesen sötét bejáratát.
“Bemegyünk?” – kérdezem.
“Igen, csak kifújom magam” – suttogja, s előszedve hálójából egy sötétkék bizarr szörnyfejet ábrázoló faragványt döbbenten, félrehajtott fejjel hosszan elnézegeti.
“Van fogalmad arról, hogy mik ezek? – ordítom kíváncsian. – Mert, hogy emberek művei az biztos!”
“Van – üvölti, és babonásan, azzal a kezével vet keresztet, amelyben a bálványfejet tartja. – Bárcsak ne lenne!” – kiáltja és hálójába rejti a fejet.
“De hát miért? – hökkenek meg. – Nem értem?”
“Ez még az Areoik idejében keletkezhetett – mondja s riadtan néz szét, mintha attól félne valaki meghallja szavát, noha rajtunk kívül nincsen itt senki, s a vízesés dübörgő zaja miatt én is alig értem mit mond, inkább a szájáról olvasom le a szavakat. Másodszor is riadt áhítattal ismétli meg –, az Areoik idejében…”
“Ki voltak azok a…azok az Areoik?” – kérdezem s hirtelen rémlik, hogy róluk Gauguin is ír a könyvében, de hirtelen nem tudom felidézni, hogy pontosan mit. Tény, hogy a maori legendárium szerves részei, valami vezérek, vagy tanítók?
Nem válaszol.
A barlang bejárata felé mutat.
Elindulunk.
Előbb éri el az ovális barlangbejáratot, mint én, sietve, gondolkodás nélkül úszik tovább, mielőtt követném, még egyszer visszafordulok, pillantásom bekeretezi a csodálatos látványt, az örvénylő folyót, a már-már kobaltkékben játszó vízesést és a vízben csillámló, önmagát játékosan megsokszorozó napot, aztán beúszom a homályba, Pomare már néhány méterrel előttem úszik, sisaklámpája világítja meg a baljósan sötétlő barlangot.
Én is előveszem a lámpámat és érdeklődve pillantok körbe.
Ahogy távolodunk a világosan derengő bejárattól, fokozatosan halkul el a vízesés dübörgése, a sötétlő víz egyre hidegebb lesz, de az eleinte szűk, inkább egy földalatti patak medrének tűnő barlang fokozatosan tágul ki, s már-már földalatti tóra emlékeztet.
Pomare bevár, rám támaszkodva emelkedik fel és körbevilágít lámpájával, komoran sötétlenek a falak, ugyanaz a számunkra azonosíthatatlan sötétszürke, de inkább fekete kőzet, mint amit lenn, a vízesés alatt is észleltünk, amikor beleütköztünk a szinte tükörsima antracit falba és amiből, feltételezésem szerint a rettenetes bálvány is készülhetett. Bárkik is készítették, csak ezt a követ használhatták. Egyszerűen nem volt kéznél más.
Tovább úszunk, már alig hallani a vízesés előbb még fülsértő morajlását, valami ijesztő csend uralg a barlangban.
Már-már azon a ponton vagyok, hogy feladom és közlöm Pomareval nem érdemes tovább mennünk, úgysincs itt semmi. Az élet nyomaira utaló jelek is teljességgel hiányzanak, a csend, amelyet csak karcsapásaink törnek meg, már-már embertelen.
“Hát mégis igaz – mormogja Pomare s amint felém fordult a lámpa fényében elképedt arcára meredhetek. – Pedig azt hittem csak legenda, mese…”
“De hát miről beszélsz? – meredek rá s az az érzésem, önhibámon kívül megint kimaradtam valamiből. – Nem mondanád el mégis, hogy mi van itt? Hogy értsem én is…”
Előre mutat, a tó hirtelen szűnik meg, a homokpadon egy bizarr, leginkább emelvényhez hasonlító magaslat emelkedik ki a vízből, s amint lámpáink vibráló fényében látni, mögötte folytatódik, a kissé szűkülő járat, a kavicsok, apró kövek baljósan villannak meg, valami ismeretlen, ugrásra kész veszélyre figyelmeztetve.
Kimászunk a vízből, dideregve nézünk szét.
Egy kőasztalt látunk közepén egy kőtrónus áll, jobbra is balra is három-három kisebb kőszék.
Leülünk, kifújjuk magunkat.
“Itt volt az Areoik tanácsterme! – magyarázza izgatottan Pomare. – Úgy tűnik ők nem féltek a bálványtól, s azért rendezték itt, ebben a babonás népség számára megközelíthetetlen barlangban a titkos megbeszéléseiket.”
“De hogyan jutottak be? És kik voltak ezek az…ezek az Areoik?”
“Valószínű a barlangrendszernek lehet egy rejtett kijárata, amelyet az erdőből lehet megközelíteni. Megkeressük és ott megyünk vissza!”
“Nem tartom túl jó ötletnek – sóhajtok. – Könnyen eltévedhetünk.”
“Ez igaz – ismeri el Pomare. – Nem kockáztathatunk…”
“Valami feljegyzést, iratot, dokumentumot nem találunk – nézek szét. – Valamit csak hagytak maguk után ezek az Areoik.”
“Tudósok voltak és tanítók, de az írást nem ismerték.”
“Akkor hogyan irányítottak? – meredek rá döbbenten. – Hogyan rögzítették a továbbadandó hagyományok szövegét, ha nem tudtak írni?”
“Napokat töltöttek azzal, hogy megtanulják – sóhajt Pomare, de mintha valamiféle büszkeség is kiérződne a hangjából. – Fennhangon mondották fel egymásnak, mindenkinek tudnia kellett, s így azokat a szent szövegeket, amelyeket az elején, a tanulás kezdetén bizonyára nem értettek, megpróbálták kívülről megtanulni, s a sok ismétlés során, amíg memóriájukban rögzítették a tanítást, a maguk módján értelmezték is.”
“Ezt majd kint megbeszéljük – mondom. – Rossz előérzetem van, gyere forduljunk vissza.”
“Ne mozdulj!” – sziszegi Pomare, már-már követhetetlen mozdulattal rántja elő a légpisztolyt és célzás nélkül lő.
Érzem amint valami síkos test csúszik le meztelen hátamon s nagyot koppan a földön.
Hátrafordulok. Egy legalább négy méter hosszú, karvastagságú kígyó vonaglik a földön, de már hat a méreg.
“Soha nem láttam ezt a fajtát itt a szigeten – vet keresztet Pomare, s a kígyó mellé guggolva, övéből előhúzott késével levágja a fejét és a farkát, elégedetten süllyesztve a kövek és a bálványok közé, a hálójába. – Gyere, húzzunk el innen – emelkedik fel. – Lehet, hogy nincsen egyedül, lehetnek társai is, s ki tudja még milyen rémek lakozhatnak ezekben az évezredek óta sötét járatokban?…”
Ide-oda fordulva, néhány ugrással elérjük a tavat, mintha sziszegést hallanék a hátam mögött, de nem fordulok meg, Pomaret követve csobbanok bele a vízbe, s azonnal alámerülve két-három métert, minden erőnket összeszedve úszunk, noha föltehetően a második kígyó nem indul üldözésünkre, megbosszulva társát.
 Akkor sem nyugszunk meg amikor érezhetően melegebb lesz a víz, s ahogy kijutunk a barlangból a folyóba, már örvényleni, homályosodni kezd.
Szinte egymás mellett merülünk alá, egészen a folyó puha, finom, szinte vibráló homokszemcsékkel fedett aljáig, araszolva jutunk túl a vízesés alatt…Amikor a víz tisztulni kezd, feltűnnek a táncoló angolnák is s egy ideig ismét egy csak általuk hallott melódia dallamára, kígyózó mozdulatokkal kerengenek körülöttünk, majd elmaradnak.
Pomare fölfelé bök a fejével, elrugaszkodunk a talajtól, itt már kövek vannak, felsebezhetnék hasunk vagy a mellkasunk, de most hiába figyelek, nem látom az előbbi bordó, sötétkék, fekete, szürke szörnyfejeket ábrázoló faragványokat, pedig még szeretnék néhányat összeszedni, de meglepő módon most nincsenek sehol, mintha egy láthatatlan varázsló tüntette volna el.
De ahogy a felszínre bukkanunk, azonnal rádöbbenek miért nem láthattam őket, varázslatról szó sincs, a sodrás legalább ötven-hatvan méterrel sodort el a rézsútos fényben is fenyegetően komoruló bálványtól, s ezek a faragványok valószínű csak a bálvány mögött találhatóak, a folyófenéken. Ez, gondolom megborzongva, a már legalább negyven fokos melegben, nem lehet véletlen…
Kimászunk a partra, s elindulunk a hold arca felé, megkeresni a többieket.
A kőfej oldalról is pontosan olyan fenyegető, mint szemből.
De valahogy nincs kedvem nézegetni, noha már nem villódzik úgy, mint napfelkeltekor, most újra a bálvány megszokott színe dominál, a már-már eszelős sötétszürke, itt-ott sötétebb fekete foltokkal, amelyek mintha mégiscsak ábrák lennének, homályos és nyomasztó emlékeket ébreszthetve azokban, akik, mint mi is elmerülten figyeli őket, de a hold arcát elég veszélyes hosszasabban nézegetni, nem várt események következhetnek be, lásd az angol tengerészek orvosilag megmagyarázhatatlan álomkórságát, vagy az én teljességgel előzménytelen, nyomasztó álmatlanságomat, ha el is alszom néha, hallucinatórikusan gyötörnek a visszatérő rémálmok, látom Cthulhut a víz alatt, nyitott szeme mereven figyel, mint kígyó a madárkát…Ezért gyorsan elkapom a tekintetem, s földre szegezett szemmel haladok tovább.
Ahogy közeledünk a bálványhoz meglepetten észleljük, hogy már nem látszanak a bizarr, öt szögletű nyomok, mintha Lovecraft magukat láthatatlanná tevő teremtményei időközben eltüntették volna őket.
Nincs óránk, fogalmunk sincs mennyi időt tölthettünk a víz alatt és a barlangban, ahogy megfordulunk, azonnal meglátjuk a fáknak támasztott, reményt keltően kéklő háromszögeket, s néhány pillanatig sajnálom, hogy nem vagyok festő, eszméletlenül szépek. Elképesztő lehetne ez a kép, a bálvány, mögötte a vízesés, előtte a homokpad, az erdő, s a fáknak támasztott kék háromszögek.
A fák mögött – mutatja örvendezve, az eddig tétován pislogó, hallgatag, valamin láthatólag töprengő Pomare –, ott ülnek a többiek, ahogy észrevesznek, felugrálnak, integetni, kiabálni kezdenek, Lídia és Titi futva indulnak felénk.
Mi is rohanni kezdünk feléjük, nem szeretnénk ha túlságosan közel kerülnének a kőfejhez, amelynek néma mozdulatlanságában van valami komor fenség és ijesztő nyugalmából mérhetetlenül fensőbbséges, gőgös erő árad.
Valahol félúton találkozunk, magamhoz szorítom Lídiát, megcsókolom forró arcát, látom, hogy Titi is a Pomare nyakába csüng, majd segít levenni róla a búvárfelszerelést.
“Hány óra?” – kérdezem, döbbenten észlelve, hogy mindkét nő szeme duzzadt és ijesztően vörös. Majd meg kell vizsgálnom őket.
“Tíz perc múlva tizenegy – válaszol Lídia. – Már nagyon féltünk.”
“Hihetetlen – döbben meg Pomare. – Azt hittük egy, legfeljebb másfél óra telt el lemerülésünk óta…”
“Ott valahogy nem érzékelni az időt!” – magyarázom, de így is hihetetlennek tűnik, hogy majdnem hat órát töltöttünk a víz alatt és a titokzatos barlangban.
“Már nagyon aggódtunk – emelkedik fel Lovecraft. – Azt hittük elvesztetek odalenn, hogy újra történt valami nem várt esemény, amire nem gondoltunk, hogy katasztrófa történt, valami szokatlan és meglepő dolog, ami veszélybe sodorta az életeteket.”
“Már készültem lemerülni s utánatok menni – magyarázza Álvaro. –Alex is jött volna, de a többiek azt mondták várjunk délig.”
“A nyomok mindenesetre eltűntek – meredek Search-re. – Kíváncsi vagyok a fotográfiákon fognak-e látszani?”
“Hogy-hogy eltűntek? – néznek rám döbbenten. – Hiszen nem is volt szél.”
“Itt egyfolytában megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkozunk – emelkedik fel Borges, kezében a Geiger–Müller-féle részecskeszámlálóval. – Most már ez is megbolondult. Nem ketyeg. De radioaktivitás vagy van, vagy nincs, ha akkor amikor ideérkeztünk volt, nem szűnhetett meg egyik pillanatról a másikra! Ezt egyszerűen nem tudom racionálisan megmagyarázni, teljességgel érthetetlen.”
“A piros jel kigyúlt?”
“Nem! A sugárzás nem érte el a kritikus határt. Viszont kilenc óra körül, egyik pillanatról a másikra megnémult. Azóta nem jelez!”
“Közegmintát sikerült venned?”
“Nem. Amikor megpróbáltam úgy éreztem áramütés ér, amikor másodszor is próbálkoztam, s már nagyobbat ütöttem, olyan erő ragadott meg és röpített el a bálványtól vagy négy métert, amire egyáltalán nem találtam semmiféle magyarázatot.”
“És mi sem – sóhajt Lovecraft. – Mi sem bírtuk megmagyarázni, miféle erő lépett, léphetett működésbe?”
“Tény, hogy a bálvány nem viseli el, ha megérintik, pláne ha vésővel ütögetik” – nevet, fehér fogait kivillantva Álvaro. – Novalis szerint vannak artista kövek, ahogy Borges mondotta hajnalban, s vannak bölcselkedő kövek, bohóckodó kövek, melankolikus kövek…Nem tudom a hold arcát minek nevezte volna?…Militáns kőnek? Mert szegény Luist, úgy röpítette a levegőbe, mint egy tollpihét…”
“Mi csak annyit láttunk, hogy Borges úr egyszerre a levegőbe emelkedik – magyarázza Titi –, s aztán aléltan hull a földre…Én azonnal odarohantam, vizes kendővel dőzsöltem a mellkasát, a szívgödrét, az arcát.”
“Akkor döntöttünk úgy – szól közbe komoran Tejve –, hogy visszavonulunk a fák menedékébe, a kék háromszögek mögé, s háttal fordulva a bálványnak, várakozunk.”
“Más nem is igen tehettünk volna – sóhajt Soares. – Főként miután Borges magához térve, elmondta, hogy bármennyire is furcsán és hihetetlenül hangzik, de úgy érezte elektromos áram rázza meg.”
“Keményebb a trachitnál is. – magyarázza búsan az argentin költő. – A mi eszközeinkkel nem is lehetne kőzetmintát venni…”
“És ti? – fordul felénk Cross. – Elég nyúzottnak tűntök, fiúk. Nehéz volt? – Az ő szeme is duzzadt és vörös. Sajnálkozva pislog s felénk nyújtja a whiskysüvegét. – Miket láttatok? Mi van odalenn?”
Iszom néhány kortyot, majd továbbadva a földön tehetetlenül fekvő Pomarenak, vizet kérek
Pomare felemelkedik, iszik a whiskysüvegből, de ő teát kér, a mellkasát vizes ruhával dörzsölő Tititől, majd újra hanyatt fekszik a földön, lehunyva a szemét.
“Amikor alámerültünk – kezdem el –, legnagyobb élményünk az volt, hogy a víz kristálytiszta és rettenetesen hideg. Aztán, ahogy ereszkedtünk a meder alja felé, észleltük, hogy melegedik a víz. Tizenegy méter után értünk el, a Punaru köves fenekére. Elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen mély…Ott, a fenéken találtunk valami furcsa faragványokat, kis kőfejeket, bálványokat. Itt vannak – ürítem eléjük a sötétkék, lila, karmazsinvörös kövecskéket –, aztán úsztunk tovább. Nagy angolnák tűntek fel, őrjöngve keringtek körülöttünk, mintha táncoltak volna, de nem támadtak ránk, így nem kellett használnunk a pisztolyokat. A víz viszont, számunkra megmagyarázhatatlan módon egyre melegebb lett, már-már forró, s amikor elértük a vízesés helyét, hirtelen válott homályossá és jött mozgásba…
Kavargott, sistergett a víz, elég nehezen tudtunk túljutni ezen az örvénylő helyen, még tíz-tizenegy méter mélyen is érződött a vízesés iszonyatos ereje. Aztán tíz-tizenkét métert előre úszva, egy teljesen sima, fekete, tömör falhoz érkeztünk. Olyan volt mint egy antracit tükör. Nem volt más megoldás, felszínre kellett jönnünk. Ami után kibukkantunk láttuk, hogy a vízesés mögött vagyunk, takarja a bálványt, így soha nem tudhatjuk meg hátulról milyen? És eltakar sajnos titeket is, nem tudtunk integetni…
Észrevettük viszont a barlang ásító bejáratát, újra alámerültünk és beúsztunk. Először olybá tűnt, mint egy csatorna, aztán tóvá szélesedett. Itt, akárcsak a vízesés alatt, homokos volt a talaj, mégis felszínre bukkantunk, s a nyomasztó, elképzelhetetlen sötétségben, Pomare búvársisaklámpájának, s az én lámpámnak a fényénél, láthattuk a falakat, ugyanolyan feketék voltak, mint a folyó alatt. Itt csak ez a tömör, sötétszürke, feketébe áttűnő, néma kő van, ami, erre én is rájöttem, nem trachit! Én nem harcias, inkább gőgös kőnek nevezném…
Egy azonban bizonyos, azok akik a hold arcát készítették, csak ebből a kőből faraghatták ki, elképzelni sem tudom hogyan és milyen szerszámokkal és miért.? Milyen célból? Mert a bálvány kifaragása időt, energiát vehetett igénybe!…S igen, azt sem tudom, hogy kik lehettek…”
“Ezt, hogy érted? – szól közbe izgatottan Álvaro. – Nem emberek voltak.”
“Valószínű, nem. Vagy ha igen, egészen másfélék lehettek…A tóban tovább úszva elértünk egy homokpadra, amelyen, mint egy emelvény emelkedett ki, egy nyolc-tíz méteres kőterasz. Itt egy kőasztalt, egy kőtrónust és jobb és baloldalán három- három kőszéket láttunk. Pomare szerint itt lehetett a titokzatos Areoik búvóhelye. Ide vonultak vissza tanácskozni, mivel ide a népség nem követhette őket, mert rettegtek a bálványtól. Azt nem tudtuk eldönteni hogyan juthattak be ide, a folyót aligha tudhatták átúszni, pláne hogy általában öreg korukra választották meg őket…
A terasz mögött, láthattuk a lámpafényben, tovább haladt a barlang s több járatra oszlott. Itt már teljesen száraznak tűnt minden, a földet apró kavicsszerű kövecskék födték, a falak ugyanolyan antracit tükörként villantak vissza ránk, mint a folyó fenekén…De a sötétség és a csend iszonyatos volt. Az Areoik után aligha járhatott itt ember, de előttük sem, évezredekig. Ez az enyészet birodalma. Borzalmas, mivel nem pusztul el semmi, a tó, a falak, a kövek ugyanolyanok mint amilyenek voltak, és mégis szinte érzékelhető a halál lopakodó jelenléte…
Továbbra is az foglalkoztatott bennünket, talán, hogy eltereljük mélabús gondolatainkról a figyelmet, melyeket ez az elátkozott hely szuggerált, hogy hogyan juthattak be ide az Areoik? Pomare szerint elképzelhető, hogy valamelyik járat kivezet a felszínre. Ezt a légáramlatok is magyarázták, s ezek útját követve talán mi is megtalálhattuk volna a rejtett kijáratot. Töprengtünk felkutassuk-e, de nem mertük vállalni a kockázatot, annál is inkább mert megtámadott egy négy méteres óriáskígyó, olyan amilyent még Pomare sem látott, s ha ő – nézek a nyitott szemmel hanyattfekvő és a kék eget bámuló halászra – nem olyan gyors, ki tudja mi történik? – borzongok meg –, de ő észrevette és azonnal lőtt és a méreggel töltött golyó megölte a kígyót.
Ekkor úgy döntöttünk visszafordulunk, megijedtünk, elképzelni sem tudtuk még milyen lények bukkanhatnak fel, s rájöttünk kár tovább maradni…Élhetnek itt prehisztorikus időkből itt maradt őslények is, s ki tudja rájuk hogyan hat egyetlen fegyverünk, a méreggel töltött golyó? Akkor gondoltunk először rátok, hogy ti is aggódhattok már. S rádöbbentünk, ha mégis a barlangban kutatnánk tovább, megtalálhatnánk esetleg az Areoik által is használt titkos kijáratot, de ki tudja, a hegy és az erdő melyik részén bukkannánk elő s akkor kereshetnénk titeket, akik már amúgy is aggódhattok túlságosan hosszúra nyúló távollétünk miatt…
Minden baj nélkül jutottunk vissza, de a folyó alján hiába kerestünk még bálványköveket, nem találtunk. Mintha valaki, gondoltam, szánt szándékkal tüntette volna el őket!…Amikor végre felszínre bukkantunk, a bálványkövek eltűnésére is megtaláltuk a racionális magyarázatot. Valószínű azért nem találtunk őket, mert ezek és ez nem lehet véletlen, kizárólag a bálvány körül lehetnek a mederben, s a folyó alaposan elsodort bennünket. A hold arcától úgy ötven-hatvan méterre érhettünk partot. Oldalról is komor, ijesztő és fenséges, ez a bálvány. Valami tébolyító nyugalom, s ugyanakkor iszonyatos, visszafojtott düh árad belőle…
Stirner valahol megjegyzi, hogy a világ úgy néz vissza rád, ahogyan te nézel rá. Nos, ez esetben, ha ezt elfogadjuk, s nem látom be miért ne fogadhatnánk el, ez a kőfej nem a világ része, legalábbis nem a mi világunkhoz tartozik, teljesen mindegy tehát, hogy hogyan nézünk rá, ő a maga módján néz vissza ránk, s ez, láthattuk mérhetetlen veszélyeket is rejthet magába…Ha elfogadjuk, hogy ez a kőfej szobor, műalkotás tehát, amit valakik, ismeretlen lények, lehet emberek, lehet nem emberek egy meghatározott céllal hoztak létre, azonnal zavarba jövünk. Nem ismerjük ugyanis ezt a célt, a műalkotásnak nem fedezzük fel a funkcióit.
A hold arca puszta léte cáfolja Nietzschet is, ő arról elmélkedik, hogy a dolgokban végtére is csak az van, amit az ember tett vagy lát vagy magyaráz beléjük. s ezt hívják művészetnek. Akkor ez a kőfej mégsem szobor, mert mégsem emberek készítették, vagy ha igen, tőlünk teljesen különböző emberek, nekünk már fogalmunk sincs, hogy jelképez-e valamit, van-e valami haszna, valami célja a létének?!? Mi csupán azt érzékeljük, hogy tőlünk teljesen függetlenül létezik! Van, meglehetősen komor jelenség, félelmetes nyugalmával és nyomasztóan szuggesztív, elementáris erejével. Olyan, mint egy csapda. Mintha várakozna valamire. Talán a zsákmányra…
Amikor közelebb értünk hozzá, döbbenten észleltük, hogy a titokzatos ötszögletű lábnyomok eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Aztán megláttuk a kék háromszögeket, s mögötte titeket. Akkor sajnáltam igazán, hogy nem vagyok festő. Tébolyító képet lehetne festeni, a bálvány, mögötte a vízesés s a hegy, előtte a fák és a nekik támasztott kék háromszögek és ti, mint várakozó zarándokok, mint egy titokzatos szekta tagjai…”
“Most már én is megértem – sóhajt Search –, hogy mi is igézte meg Gauguint ezen a csodálatos szigeten…”
“Azt hiszem – iszom még egy korty grappát, mert Noah előrelátóan azt is csomagolt –, hogy az időnk, ahogyan Rilke is írta, letelt. Ha kifújjuk magunkat, fordulhatunk is meg. Hőség van, s ez csak erősödni fog. Amellett aggasztóan néztek ki, Borgest kivéve mindegyiketeknek dagadt és vörös a szeme. Hoztam szemcseppet – nyúlok a zsákomba –, cseppentsetek magatoknak, vagy ha nincs gyakorlatotok, akkor egymásnak, otthon majd alaposan megvizsgállak benneteket.”
Engedelmesen nyúlnak a kis üvegek után, tehetetlenkednek, így Lídia és Noah cseppent mindenki szemébe, a Borgesébe is, majd Noah a Lídiájéba, Lídia az övébe, s az enyémbe, és a Pomaréjéba is, noha a mi szemünk, szerintük nem nagyon duzzadt, s nem is annyira vörös.
“Borges fekete szemüvege tehát jó ötlet volt – állapítom meg. – Kár, hogy nem hoztunk magunkkal többet. Megkímélhetett volna a felesleges ijedtségtől és fájdalomtól. S a rettegéstől, hogy esetleg megvakulunk!…”
Lovecraft pislogva nézegeti a bálványköveket.
“Csak hatot hoztatok – kérdezi Cross. – Hozhattatok volna többet is.”
“Más köveket, kavicsokat is hoztunk – mutatom. – De van faragvány a Pomare hálójában is.”
Titi kiborítja férje hálóját, döbbenten észleljük, hogy a kavicsok és kődarabok mellett, ő is hat bálványfejet hozott.
“Összebeszéltetek?” – kérdezi Borges, s érdeklődve, a magasba emelve vizsgálja a kígyó levágott, smaragdszínű farkát, majd ijesztő zöld fejét, amelyeket az előrelátó halász szintén elhozott.
“Nem – mondjuk szinte egyszerre. – Hiszen ha akartunk volna, sem tudtunk volna beszélgetni a víz alatt!”
“A barlangban, leülve a kőszékekre – sóhajt Pomare – már igen, de ez a kövecskék összegyűjtése után történt, az Areoik rejtekhelyén…És nem is volt időnk megszámolni őket. Volt ott más, egyéb elfoglaltságunk éppen elég…”
“Akkor ez nem lehet véletlen! – vonja le a következtetést diadalmasan Lovecraft. – Tizenkét háromszöget hoztunk, tizenkét bálványfejecske van.”
“Most már csak arra kell rádöbbennünk – töpreng Bernardo Soarez, ámultan nézve egy ismeretlen szörny-fejet ábrázoló, sötétkék faragványt –, hogy ez mit jelenthet? Az üzenet értelmét kell megfejtenünk. Méghozzá sürgősen, mert fogy az időnk.”
“De ezt csak akkor fejthetjük meg – állapítja meg Lovecraft –, ha rájövünk arra, hogy milyen célt szolgáltak ezek a bálvány kövecskék? Mi lehetett a funkciójuk? Mert abban a doktor úrnak – néz rám, zsebkendőjével törülgetve vörös, könnyező szemét –, teljesen igaza van, hogy ezek, akárcsak a hold arca  – nem műalkotások!”
 “Vagy ha mégis azok – vizsgál Tejve egy borzalmas, tátott szájú szörnyet ábrázoló vörös kövecskét –, mi nem értjük őket, mert nem tudjuk kik csinálták, mikor és azt sem, hogy egészen pontosan miért?”
“Kik azok az aerok vagy mik ?” – kérdezi érdeklődve Search.
“Areoik – javítja ki akkurátusan, a még mindég csukott szemmel a hátán fekvő Pomare. – Tanítók voltak, vezérek, sámánok. Egy félelmetes és titokzatos szekta tagjai. Nehezen lehet megmagyarázni. A szerepük viszont sorsdöntő volt a mi kultúránkban, akárcsak a sámánoké…Én már nem ismertem egyetlen aeroit sem, egy idő után eltűntek, de nagyapám és a nemrég elhalálozó öreg törzsfőnök, aki azóta már ki tudja hol bolyong, miközben fáradhatatlanul rakja a tüzet, bizonyára nagyapámmal együtt, a holdban, hogy ne fázzon az űr mérhetetlen hidegében, sokat meséltek róla.”
“Ezek szerint a kőfej és a bálvány kövecskék nem az Areoik idején készülhettek, hanem évezredekkel később – sóhajt Cross. – De kik voltak az Areoik? Én is olvastam Gauguint, ő is ír róluk a Noa-Noa című könyvében, ahol példátlanul érzékletesen és lenyűgözően idézi fel polinéziai emlékeit, s a Tahitin töltött élményeit, de nem emlékszem pontosan a legendára.”

12. A titokzatos Areoik
 
“Maradunk még? – emelkedik fel Pomare. – Mert ez hosszú történet.”
“Napszálltáig – mondja eltökélten a sápadt, a hőséget láthatóan nehezen bíró Lovecraft. – Akkor távozunk amikor lemegy a nap.”
“Még mindig azt hiszi, hogy teremtményei felveszik velünk a kapcsolatot? Hogy érintkezésbe léphetünk velük? Hogy a kék háromszögek meggyőzték őket békés szándékunkról? Hogy egyáltalán vannak itt valami, önmagukat láthatatlanná tevő lények, akiktől a homokban jól látszó és időközben eltűnő, öt szögletű, bizarr, baljós emlékeket ébresztő lábnyomok származnak. S akiket öntörténeteiben mérhetetlen véneknek nevez?! S ha vannak és a maguk különös módján – hiszen azt írta nem látnak! – valamiképpen mégiscsak érzékelik a jelenlétünket, hiszi, hogy megjelenhetnek. Hiszi, hogy a mi kék háromszögeink meggyőzik őket arról, hogy érdemes velünk kapcsolatot kezdeményezniük, hogy érdemes előbújniuk a föld mélyéből, de helyesebb ha azt mondjuk méhéből, ahol hosszú-hosszú évezredek óta élnek?! Évezredekkel azelőtt itt lehettek, sőt bizonyosan itt is voltak, akkor is, amikor, a mi időnk kezdetén, a nagy görög bölcs, Hérakleitosz leírta, hogy nem szabad alvók módjára cselekedni és beszélni, de azt is, hogy az emberek tévedésben élnek a látható világ ismerete felől is, Homéroszhoz hasonlóan, aki a görögök között mindenkinél okosabb volt. Mert tetvészkedő gyerekek az orránál fogva vezették, amikor azt mondták: amit meglátunk és megfogunk, azt itt hagyjuk, amit nem látunk meg és nem fogunk meg, azt magunkkal visszük.(45) De arra nem gondolt, kedves Howard, hogy esetleg tényleg léteznek a maga teremtményei, akiket mi nem látunk, értelemszerűen meg se foghatunk tehát, és ők fognak meg bennünket, esetleg még akkor is ha ők, ahogyan méltóztatott rá felhívni a figyelmet nem is látnak?!”
“Ne gúnyolódjon, kedves Borges – köhög a megbántott Lovecraft – Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a hangot, azt se, hogy kiérdemelte-e egyáltalán, de a leghatározottabban tiltakozom. Uram, Ön túlmegy minden határon…Elvégre, ne felejtse el, mi ide ön szántunkból és nem mogyorót ropogtatni jöttünk…”
“Szerintem is maradnunk kell napszálltáig – jelenti ki határozottan Tejve. – Ha belekezdtünk valamibe, végig kell csinálnunk. Különben kár volt idejönnünk és kockáztatnunk a szemünk világát…”
“Szavazzunk – javasolja Borges. – Elvégre demokrácia van, vagy nem. S a demokrácia legalábbis az egyenlőség eszméjével a legbarbárabb elméket is rendszerint elbűvöli…”
“Ki akar maradni?” – kérdezi Tejve.
Soarest és Borgest kivéve mindenki felemeli a kezét.
“Akkor jöhet a legenda – sóhajt Search és könyékre dőlve figyeli a töprengő Pomáret. – Tehát kik is voltak azok a titokzatos Areoik?”
“Egy különös szekta tagjai, tudósok és vezetők – magyarázza Pomare. – Történelmünk során egy időszakban, ami a maguk történelemfelfogásában, ahogyan ezt Francois atya is hangsúlyozta, talán a feudalizmus korának felel meg, példátlan befolyásra tettek szert, kezükben összpontosult minden hatalom, a szigetek népe tisztelte és rettegte őket.”
“Iratokat, dokumentumokat nem találtatok a barlangban? – kérdezi Cross – Bizonyítékokat, hogy tényleg léteztek? Vagy eszetekbe se jutott rejtett szekrények után kutatni?”
“Nem volt értelme, hiszen nem ismerték az írást. Tanításaikat fennhangon ismételték, megjegyezték és továbbadták.”
“Heten voltak? – érdeklődik Search. – Mivel a trónus jobb és baloldalán egyaránt három-három kőszék állott?”
“Ez semmire nem bizonyíték – mondom. – Legfőképpen az Areoik számát illetően nem. Az ugyanis teljesen világos, hogy a kőtrónus, a kőasztal és a kőszékek, nem az Areoik idejéből származnak. Régiek, talán olyan régiek, mint maga a rettenetes bálvány. Azok készíthették, sejtéseim szerint, akik a hold arcát is.”
“Ha ez így van – füttyent Álvaro –, akkor egyben biztosak lehetünk, hogy azok is emberek voltak, ha ismerték az asztalt és a székeket.”
“Csak az kérdés – szól bele izgatottan Lídia – hogy milyen emberek?”
“Maga szerint, kedves Ricardo – fordul elém feldúltan Lovecraft és elcsuklik a hangja az idegességtől –, akkor az Areoi szekta egyszerűen örökölte volna ezt a barlangot, az emelvényszerű terasszal s a kellékekkel a kőtrónussal,  asztallal, székekkel együtt?”
“Igen – bólintok. – Örökölhették! Valaki felfedezte a barlangrendszert, s a végtelen járatok útvesztőin át, eljuthatott a földalatti tó partjára, megtalálhatta ezt a titokzatos tanácstermet, s az Areoik, felismerve, hogy milyen páratlan búvóhellyel áldotta meg őket a sors, ide húzódtak vissza tanácskozni, mivel itt abszolút biztonságban érezhették magukat…”
“Kihasználták a nép félelmét, a titokzatos bálványtól? – töpreng Tejve. – Hogy ide még a legmerészebb kíváncsiskodók sem merték követni őket, ha egyáltalán tudott valaki is a barlangról és a kőasztalról. Mert az Areoik tudhattak titkot tartani. Pontosan összetartozásuk és titkaik jelentették hatalmukat.”
“De ez azt is bizonyítja – szól közbe izgatottan Cross –, hogy ők maguk nem féltek tőle, a kígyóktól, s más esetleges szörnyektől sem, amelyek a barlangban élhettek.”
“Azt jelenti – bólintok. – Bár itt kétségeim vannak, voltak-e egyáltalán az ő idejükben kígyók, vagy prehisztorikus időkből származó és számukra fenyegetést jelentő őslények. Mert ha voltak, akkor az Areoik olyan fegyverrel rendelkeztek, ami meg tudta őket védeni. Ismerték a nyilat?” – fordulok érdeklődve Pomare felé.
“Igen – bólint a halász. – És a fúvócsöveket is. S kígyóméreggel kent nyílvesszőik, úgy tűnik, megvédték őket…”
“Lehetséges – értek egyet vele. – De mielőtt még rátérnénk arra, hogy kik is voltak ennek a titokzatos szektának a tagjai, engedjék meg, hogy Pomare elmesélje a legendát, amelynek számtalan változata kereng a szigeteken…”
“Mint tudják engem francia misszionáriusok neveltek – kezdi ünnepélyesen Pomare –, és gyermekkoromban még elevenen élt a szigeteken az Areoik emléke. Francois atya, aki megszállottan kutatta a maori ősvallást, a szokásokat, a történelmet, megkérte az öreg törzsfőnököt (akivel még a doktor úr is elbeszélgethetett, nemrégen halt meg s azóta nagyapámmal együtt rakja a holdon a tűzet, hogy ne dideregjenek az ég mérhetetlen hűvösében!), hogy foglalja össze a különféle, egymásnak ellentmondó, színes és változatos legendákat. Én is jelen lehettem, sőt engem bízott meg az atya azzal, hogy jegyezzem az öreg törzsfőnök szavait. Kiderült, hogy Taaroa isten elsőszülött fia, a szenvedélyes természetű, kalandvágyó Oro, egy napon lejött a földre, hogy feleséget keressen magának a szigeteken lakozó nők között. Egyetlen vágy vezérelte, az hogy a kiválasztott halandó lány szép legyen és érintetlen! Vele kívánta volna megalapítani azt a magasabb rendű nemzetséget, amelyik példával szolgálhat a többieknek és alapja lehet egy nemesebb emberfajtának…Oro átjött a hét égen, amely az istenek lakhelyét tőlünk, tudvalevőleg elválasztja és szivárványon ereszkedett le a legmagasabb csúcsra, Paiára…Itt, Bora Bora csodálatos szépségű szigetén lakott két nővére, Teuri és Oaaoa, akikkel közölte nagy tervét s akik egyetértettek vele, mert féltették a szigetek népét az elkorcsosulástól és az elállatiasodástól... Mindhárman emberi alakot öltve, kezdették el hosszú esztendőket tartó vándorlásukat a szigeteken. Mindenütt kedvesen fogadták őket, nagy lakomákat csaptak a tiszteletükre, sok szűzlány is felajánlkozott a délceg ifjúnak, de Oro valamennyiükkel elégedetlen volt, nem találta a kiszemelt lényt, azt a gyönyörű szüzet, aki méltó lett volna hozzá, s akivel megalapozhatta volna tervezett nemzetségét…Már szomorúan éppen azon töprengett, hogy nemes terve nem sikerült, ideje fogyóban. Nem maradhat, nem kereshet tovább. mert sürgősen vissza kell térnie a hét égen át, otthonába, az istenek közé, ahol eddig már bizonyára kereshetik is és aggódhatnak megmagyarázhatatlan eltűnése miatt…Amikor Bora Bora szigetén, épp a szivárványt akarta idevarázsolni, hogy rajta menjen vissza az egekbe, egy kis tóban megpillantott egy gyönyörű lányt, aki mezítelen volt, hiszen éppen fürdött. A lány, Vairaumati ismétlem szép volt, olyan szép, hogy meghatotta az istent, kék karbunkulushoz hasonló szemében titkok villództak, mézszínű teste ígérte a soha nem tapasztalt gyönyöröket, sűrű hajában a szerelem megfejthetetlen titkai rejtőztek és keblei, combjai, tojólúdhasa és ölének aranysárga háromszöge valósággal megigézte az érzéki istent. Oro döntött, hamarosan feleségül vette és vele élt, boldogan, mint egy halandó ember…
Közben az égben már keresték, nem tudták hova tűnhetett, két fivére Orotefa és Uretefa, a szivárványon aláereszkedve, szintén emberi alakban járta a szigeteket, míg meg nem találták fivérüket. A fiatal nő szépsége őket is annyira megejtette, hogy rádöbbentek ajándékok nélkül nem járulhatnak színe elé. Egyikük piros tollakká változott, a másik emsévé. Utána visszaváltoztak, s a megmaradt tollakat és a disznót ajándékba adták a boldog párnak. Az emse még azon az éjszakán hét malacot ellett… ezek közül egyet félretettek, a másikat az isteneknek áldozták, egyet a vendégeknek hagytak meg, a negyediket a szerelem tiszteletére áldozati malacnak nevezték, kettőt megtartottak, hogy tovább szaporodjanak a hetediket pedig megsütöttek, maori szokás szerint forró köveken és nagy lakomát csaptak. Hetekkel fivérei látogatása után Oro megtudta feleségétől, hogy célja teljesült, s Vairaumati áldott állapotban van. Azt már megismerkedésükkor megvallotta neki, hogy csak addig élhet vele, paradicsomi boldogságban, mint egy halandó, csak addig maradhat földi ember képében vele, amíg terhes nem lesz…Amikor megbizonyosodik arról, hogy imádott földi felesége gyereket vár, haladéktalanul visszatér az istenek közé. Oro megfogta az egyetlen megmaradt malacot és elment Maraeba, Vapoa isten templomába s egy Mahi nevű embernek adományozta, ünnepélyesen közölve vele, hogy őrizze meg jól, mert ez szent malac, a vérével kell megfesteni a tőle származó férfiak hímtagját. Ezek lesznek majd az Areoik, akik hirdetni fogják az ő tanításait s az szerint kell élniük…
Utána visszament feleségéhez, érzelmes búcsút vett tőle, utolsó ölelkezésük két nap és két éjszaka tartott s ezalatt hihetetlen dolog történt a nők és a férfiak is együtt háltak és az állatok is üzekedtek, ezen a napon sok gyermek fogant meg és még több állat, hirdetve a termékenység és a szerelem összefonódását…Aztán Oro búcsúzóul még szenvedélyesen megcsókolta feleségét és tűzoszloppá változva emelkedett a levegőbe, a legmagasabb hegycsúcsok fölé, aztán utolsót lobbanva, örökre eltűnt az őt bámuló emberek és síró Vairaumati szeme elől. Fia, Haa Tabute Rai, az egek szent barátja örökölte isteni atyja vonásait és felserdülve igen kiváló főnök lett, emlékét sok dal, legenda és mese őrzi. Hát a törzsfőnök szerint ez volt az Areoik szektája keletkezésének az igaz története. Az egyik a sok közül. A legenda, amelyet, ahogy a doktor úr is említette számos dal és mese őrzi a szigeteken…”
“Valószínű van valami valóságos magva is a legendának – töpreng Lovecraft. – Oro egy idetévedt brahman lehetett, aki sok mindenre megtanította a fogékonyabb bennszülötteket…”
“Igen – bólintok –, az óceániai vallásban tényleg föllehetők az indiai lélekvándorlás nyomai, s ezt azért maguktól nem találhatták ki…”
“Ezt a törzsfőnökünk is elmondotta a megdöbbent Francois atyának – folytatja ünnepélyesen Pomare. – Hogy az Areoik igenis hittek a lélekvándorlásban, hittek abban, hogy a test pusztulása nem jelenti egyúttal s törvényszerűen a lélek megszűnését is, hirdették, hogy a magányos lélek, a tupapau, hullócsillagok alakjában vándorol a szigeteken, néha talál magának egy új testet is, felölti, vagy beleköltözik, mindegy az, és megint földi emberré válik…Miközben fennhangon ismételve az először bizonyára számukra teljességgel felfoghatatlan tanításokat, amelyekkel a vándorló brahman ismertette meg őket, az Areoik megtanultak, ahogy Francois atya is rádöbbent: önállóan gondolkodni. Igyekeztek felfogni a számtalanszor fennhangon ismételt tanítások lényegét, de ezáltal, mivel sokat voltak együtt, egyre jobban elkülönültek a közönséges emberektől. Végül szektát alkottak, s egy időszakban fényes öntudatra ébresztve a maori szellemet, magukhoz ragadták a vallási és politikai vezetést. Ők jelölték a királyt és szervezték az ünnepélyes szertartásokat, melyekről szintén számtalan legenda szól…”
“De azt is hirdették – jegyzi meg szarkasztikusan Borges –, hogy az emberáldozat kedves az istenek előtt. S az elsőszülötteket kivéve, a gyermekeket könyörtelenül feláldozták az isteneknek!…”
“Ezzel kettős céljuk lehetett – szakítja félbe türelmetlenül Lovecraft, akit láthatólag egyre jobban ingerelnek Borges ironikus megjegyzései. – Meg akarták akadályozni a túlnépesedést és meg akarták fékezni a kannibalizmus, bizonyos polinéziai szigeteken tudvalevőleg elterjedt, általuk barbárnak tartott szokását. Azzal érvelhettek, ha a lélek vándorol előfordulhat, hogy egymást falják fel, arról a brahman tanítása nem szólt, hogyha megesznek egy embert, mi lesz a lelkével? Így döntöttek az emberevéssel szemben, a gyermekáldozat mellett!…”
“A kannibalizmus bizonyos szigeteken mégis kialakult – érvel Search. – Miért?”
“A túlnépesedés miatt! – válaszol az amerikai. – Úgy gondolom ez annyira nyilvánvaló, hogy még vitatni sem érdemes!”
Hirtelen hallgat el, megrezzen és érdeklődve fordul a hold arca felé.
“A szigeteket tenger vette körül – folytatom. – Ez adott ugyan elegendő halat, az erdő vadat és gyümölcsöt, de ha túlságosan sokan lettek, igen ha mar beállhatott az éhínség…”
“És kínjukban, az éhhalál elől menekülve ették volna egymást?! – kérdezi döbbenten Bernardo Soares. – Ezt egészen egyszerűen nem tudom elhinni. Ezt nem mondhatjátok komolyan!”
“Pedig így volt – legyint Borges. – Mint ahogy az Areoik rituális gyermekgyilkosságai, egyúttal a faj kiválasztását is szolgálták…A megfelelő lélekszám megőrzése mellett, mondjuk így nemesítését is!”
“Hallgassanak csak – szól rájuk Lovecraft s hangjában izgalommal vegyes iszonyat vibrál. – Nem hallanak valamit?”
Csend lesz és mindnyájan meghalljuk a jellegzetes, sokat emlegetett füttyögő hangot.
Megdermedünk.
Elkérem Searchtól a fekete szemüveget, felteszem és a bálvány felé fordulok, most mintha sötétebb lenne, nyugtalanítóan feketébb és komorabb, mint eddig, s mintha a levegő is vibrálna körülötte
Dél van.
“Európa városainak templomaiban most szólalnak meg a harangok – suttogja Lídia. – Ravennában, emlékszel Ricardo – fordul felém –, a sok harang már-már felesel egymással…”
“Most, ha lehet, hagyjuk az európai harangokat, kedves Lídia – kéri elfulladva Lovecraft és mereven bámulja a hold arcát, amely előtt valami alaktalan tömeg vibrál és foszforeszkál a levegőben és újra, most már erősebben hallani a rejtelmes, bizarr asszociációkat ébresztő, füttyögő hangot, s váratlanul jelennek meg körülöttünk a fekete, eszeveszetten kerengő légyrajok, amelyek, a megdöbbent Pomare szerint, mindig megelőzik a szörnyű szélviharokat
“A legjobb lenne – szólal meg tépelődve a halász –, ha azonnal, haladéktalanul és sietve indulnánk hazafele.”
“Így sincs semmi biztosíték rá – teszi hozzá Titi –, hogy a vihar és az ezt kísérő, orkánszerű szél előtt hazaérhetünk.”
“Miféle vihar? – mutat Soares a háromszögeinknél is kékebb égre, amelyen szinte lángol a napkorong. – Itt nem szokott elsötétedni az ég, vihar előtt, mert Lisszabonban és környékén igen. Fekete felhők jelennek meg eső előtt, a fehér város fölött…”
“Hagyjuk most, kérem, ha lehet a lisszaboni fekete felhőket – könyörög Lovecraft, a feje körül keringőző legyeket hessegetve. – Koncentráljanak, ha lehet arra!” – mutat a komor, egyre ijesztőbben feketedő bálvány előtt vibráló valamire, ami alakot is ölt, meg nem is ölt alakot, de van, jelenlétét aligha lehetne immár kétségbe vonni és megjelenése, láthatólag mindenkire másként hat.
Lídia közelebb húzódik hozzám, érzem, hogy remeg. Védelmezőn átölelem és hirtelen hallom meg a ravennai templomok egymásnak felelgető harangszavát, szállnak a tiszta levegőben, ott állunk a Via Roma és a Via Diaz kereszteződésénél, ahonnan kis utca vezet a valamivel mélyebben fekvő, nyolc szögletű ariánus keresztelőkápolnához. Bemegyünk? – kérdezi Lídia és hozzám simul. Fehér öltönyben vagyok, szalmakalapom a kezemben tartom. Ő is hosszú, fehér ruhában van, a fel-feltámadó szél lobogtatja kalap alól kiszabaduló dús, vörös haját. Igen, látni akarom a folyamistent, hallom a saját hangom. Szinte lebegve sétálunk a bejáratig, keresztet vetve lépünk be a hűvös templomba. Lídia a szenteltvízbe mártott ujjal rajzol egy keresztet a homlokomra, a gyertyák huzatban meg-meglebbenő lobogó fényében, felfelé fordított fejjel nézegetjük a kupolamozaikon Krisztus megkeresztelését, aki a tizenkét apostol körében áll, s üdvözült mosollyal tekint le ránk, balra tőle, a Jordán folyó istene emelkedik ki a vízből, fején folyondárkoszorú, körülötte buja vízinövények. Mindez annyira valószerű, hogy beleszédülök, érzem az olvadó viasz semmivel össze nem téveszthető szagát, sercegve lobognak a gyertyák, noha ugyanakkor ott ülök, hátam fának vetve Tahitin, a hold arcával szemben, és a harangszó sem tudja elnyomni, az egyre erősödő füttyögő hangokat, s ahogy föltartott fejjel nézem a mozaikképet, a folyamisten fokozatosan alakul át a hold arcává.
Felnyögök a tehetetlenségtől.
“Mi van veled? – kérdezi fojtottan Lídia. –Úgy remegsz, mintha a hideg rázna. Csak nem lázasodtál be ebben a hőségben?”
“Nem tudom – válaszolok suttogva s ijedten észlelem, hogy hihetetlen erőfeszítésembe kerül szavakká formálni a gondolataimat. – Hirtelen az volt az érzésem, hogy Ravennában vagyunk az ariánus keresztelőkápolnában.”
“Nekem is – suttogja döbbenten Lídia. – Fehér ruhában voltunk, a szenteltvízzel keresztet rajzoltam a homlokodra, aztán nézegettük a kupolamozaikot, amelyen Jézustól és a tanítványoktól balra, a Jordán folyó istene ül a vízben és…” – rettegve hallgat el.
“És átalakul a bálvánnyá! – fejezem be. – De mit keres a hold arca a Jordánban, ráadásul egy kupolamozaikon, Ravennában, az ariánus keresztelőkápolnában?!”
Rémülten mered rám. – “Nem tudom!” – sikoltja és aztán döbbenten mutat a többiekre.
Kimeredő szemmel ülnek, egymáshoz dőlve, mint feldőlt tekebábuk, ki tudja milyen látomások nyűgözik le őket? Search reszket, s olyan mozdulatokat tesz mintha vívna, Lovecraft folyamatosan remeg és tagadóan rázza a fejét, Borges arcán boldog mosoly, lehet megint Beatríz Viterboval sétál valamelyik Buenos Airesi mellékutcában és félbeszakíthatatlanul mesél a lánynak, szavai hálójába akarja csalogatni, de Beatríz mindég kisiklik, gúnyosan nevet, megsimogatja az arcát, ne erőlködjön Luis, hallom kissé rekedt hangját, s lábuk között ott ugrándozik a japán pincsi. Cross arcán rémült kifejezés, ki tudja hol lehet, de hogy kimondhatatlanul retteg valamitől, az bizonyos. Titi és Pomare egymáshoz tapadnak, arcukon révült mosoly, lehet most látogatják meg a törzsfőnököt és nagyszüleiket a holdban, ahol végre együtt van megint az egész család és rakják a tűzet, kitartóan és fáradhatatlanul, hogy meg ne fagyjanak az űr dermesztő hidegében. Noah Álvarora tapad, mintha szeretkezni akarna, arcán az a boldog kis mosoly, amit annyira szerettem, barátom nyitott szeme viszont elnéz az őt ölelő, lihegő lány szeme mellett, hogy mit lát elképzelni se tudom, de kétségtelenül nem tölti el kimondott örömmel a látvány. Mint amikor vita közben, csak az ellenkezés kedvéért szokott ellentmondani, most sem ért egyet valakivel, akit én nem látok, de ő igen. Soares is magyaráz valamit, tátog, nem tudja kimondani a szavakat, de láthatólag magyarázkodik, talán kretén irodafőnökének meséli, hogy miért késett el megint, Tejve bárója egyenes derékkal ül és üveges szeme kitartóan mered a bálványra, arcán nem látszik semmi érzelem, olyan most ez a félelmetes karvalyarc, mint egy keresztes lovagé, csak a páncél hiányzik róla és a sisak a fejéről…Valami, őt is előbb-utóbb birtokába kaparintó, iszonyatos erővel harcol, de láthatólag nem adja fel, s elszántsága végre engem is észhez térit.
Felugrom és teli torokból harsányan kezdem elénekelni a Marseille-t
Ez végre hat, sorra térnek magukhoz, vizet, grappát, teát, whiskyt isznak, arcuk dörzsölik, szemük vörös, mint a nyúlé s mindannyian erősen verítékeznek.
“Mi van Ricardo – bámul rám Álvaro. – Énekórát tartasz. Megőrültél? Mi van veled? Tudtommal te királypárti vagy, nem republikánus?”
Tejve felemelkedik. – “Nem – mondja elismerően, anélkül, hogy rám pillantana és rágyújt egy hosszú, vastag bőrszivarra. – Nem őrült meg. Magunkhoz akart téríteni, abból a kábulatból, amivel a bálvány kedveskedett nekünk. Úgy látszik Ricardo a legerősebb, pedig én is küzdöttem az erő ellen, ami – mutat a bálvány előtt vibráló, gomolygó alaktalan valamire –, az én agyamba is be akart hatolni, engem is befolyásolni akart…”
“Hogyan – mered ránk elképedten Borges. – Tömegszuggesztió lett volna? Buenos Airesben sétáltam Beatrízzel és egy új versemet mondottam fel neki, amelyben bizarr módon a holdról volt szó:

Csupasz folyómeder, már nem is szomjaz vizet,
a hold, a hajnali hidegben elveszett,
a póknál is szegényebb, éhező sík felett.” (46)

Tetszett neki, nem tett gúnyos, szarkasztikus megjegyzéseket mint máskor és amikor odáig értem, hogy:
 
Én, aki milliárd estén élve maradtam,
akinek a nevétől minden lándzsa remeg.
Nem végezhetem itt, e sivár kősivatagban.
Talán meghallhat egy kard? Meghalhat egy sereg.”

 Könnyes szemmel ölelt meg, amit soha nem szokott és megcsókolt., de nem tudom meg soha miért tetszett neki ennyire ez a versem, mert hirtelen hallottam meg a Ricardo hangját, amint hamisan énekeli a Marseille-t, mint egy elfuserált forradalmár, hangja kiragadott a boldog látomásból és itt voltam megint, a kőarccal szemben, Tahitin, fának vetett háttal ültem, szám kiszáradt a vágytól és a forróságtól. Úgyhogy igazán megérdemlek egy kis grappát. Nem gondoljátok?”
“Mindent megérdemelsz és a vers is gyönyörű – jegyzi meg elismerően Search és átnyújtja a grappás üveget. – Én életem egyik legkínosabb kalandját éltem újra, egy párbajomat Indiában, egy idióta angol tiszttel, akit akkor megsebeztem ugyan, s mivel első vérig ment a dolog, vége is lett annak a hülye, értelmetlen párbajnak, de aki most keményen sarokba szorított, kivédte egy oldalvágásomat és szúrt. Hogy eltalált volna-e, nem tudom meg soha, mert arra riadtam fel, hogy itt vagyok ebben a pokoli hőségben, a bálvánnyal szemben és Ricardo harsányan énekli a francia himnuszt…”
“Tehát szuggesztió volt – liheg Lovecraft. Lídia odakúszik melléje és megitatja, törülgeti sápadt verítékező arcát... – Én egy gonosz boszorkánymesterrel vitatkoztam, Providenceben, valamikor a tizenhetedik században, aki nem akarta vállalni az előnytelen küzdelmet a környék rettegett boszorkányával, egy fekete hajú démonnal, s azt magyarázta nekem, remegve a félelemtől, hogy szégyen a futás, de hasznos. Aztán megjelent a gyönyörű némber és félreérthetetlen mozdulatokkal hívott magához, hosszú, vörös színű szoknyáját felemelve, annyira, hogy megláthattam vöröslő szemérmét…El akartam futni, de mozdulni se tudtam, tehetetlenül tűrnöm kellett, hogy odajön hozzám és lihegve tapogatni kezd…”
“S a végén megkúrta a boszorkányt, kedves mester? – kérdezi Borges. – Teljesült a fehérmájú némber vágya?”
“Nem – ingatja a fejét Lovecraft. – Még időben hallottam meg  Ricardo doktor hangját, amint harsányan énekli a francia forradalmárdalt, s kábultan tértem magamhoz…Néhány pillanatig azt se tudtam, hogy hol vagyok? Szuggesztió lett volna, tömeghipnózis?”
“ Szuggesztió bizony – sóhajt Cross, homlokát dörzsölve, halántékát masszírozva. – A teremtménye – mered Lovecraftra –, kóstolgat bennünket, be akar hatolni az agyunkba, meg akarja ismerni az életünket, emlékeink között kotorászik, mint az utcaseprő a szemetesvödörben. Én életem legszörnyűbb tragédiáját éltem át, tűz volt a házban, ahol akkori szerelmemet vártam, ráadásul a padlásszobában, elmélyülten olvasva Rilke verseit, későn vettem észre a tüzet, már körülöttem lobogtak a lángok, amikor feleszméltem, s rádöbbentem: ebből az utolsó csapdából én már aligha menekülhetek.”
“Ez már megtörtént veled? – érdeklődik Borges. – S ha igen, hogyan végződött. Sikerült mégis megmenekülnöd valamiképpen a lángoló házból?”
“Akkor igen – suttogja Cross és átvéve a grappás üveget mohón iszik, arca lassan simul ki. – Átrohantam a lángoló szobán, kirohantam a folyosóra és a második emeleti ablakból kiugrottam a virágoskert kellős közepébe…De most, úgy éreztem kész, vége, nem menekülhetek meg, ott égek el, elevenen abban az átkozott házban.”
“Én a tengerparton simogattam Álvarot – suttogja Noah és elkéri a whiskys üveget. – De mégsem voltunk boldogok, mert ő egyre a tengert figyelte, s arról beszélt, hogy valami szörnyeteg emelkedik ki a zöldesen sustorgó habok közül és ha nem futunk el, hamarosan elevenen fal fel bennünket El akartunk rohanni, de meg sem tudtunk mozdulni, tehetetlenül, egymáshoz tapadva észleltük, hogy a hold arcát felöltő szörnyeteg egyre közelebb kerül hozzánk és szándékai felől nem voltak, nem lehettek kétségeink.”
“Igen, a folyamistent vártam – magyarázza tétován Álvaro és átvéve Noahtól a whiskysüveget, mohón iszik. – Valami miatt ez a szörnyeteg a ravennai ariánus keresztelőkápolna mennyezeti mozaikján lévő folyamistenhez hasonlított, de fokozatosan és megmagyarázhatatlan módon alakult át ezzé a rémséggé! – mutat megvetően a bálvány felé, s arca eltorzul a visszafojtott dühtől. – Mert ez úgy látszik mindenütt ott van!…És igenis, igaza van a lánynak – simogatja Noaht –, szándéka egyértelmű volt, nem lehetett félreérteni, igenis fel akart zabálni. Ez teljesen egyértelmű volt, kétség se férhetett hozzá. És mi meg sem bírtunk mozdulni, pedig tudtuk futni, rohanni kellene, minél messzebb a hullámzó tengertől és a közeledő szörnyetegtől…”
“Ez nem lehet – ámul el Lídia. – Mi is ott voltunk Ricardoval a keresztelőkápolnában, fehér ruhában, annyira valószerű volt az egész, hogy még az olvadó sztearin jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető szagát is éreztük és…”
“… és a kupolamennyezet híres freskóján – veszem át a szót –, a Jézus baloldalán lévő Jordán folyóból kiemelkedő, sással, náddal övezett, fején vízililiom koszorút viselő folyamisten hirtelen alakult át a hold arcává. Annyira iszonyatos volt, hogy magamhoz tértem, Lídia már hamarabb visszajött a révületből, amelyet ez a szörnyeteg bocsátott ránk – mutatok megvetően a mozdíthatatlan kőarcra –, s amikor látta, hogy delirálok, magamhoz térített. Döbbenten láttuk, hogy ti sem vagytok magatoknál, hogy nyitott szemmel bolyongtok valahol, emlékeitek labirintusában, éreztem tennem kell valamit, erőt merítettem a báró úr elszántan megfeszülő arcából is, aki láthatóan nem adta meg magát, küzdött a minket lenyűgöző erővel, ezért hogy minél hamarabb magatokhoz térjetek, teli torokból énekelni kezdtem…Hogy falsul? – nézek vigyorogva Álvarora. – De hát nem vagyok egy Toscanini…”
“Én a magam részéről hálás vagyok neked, kedves Ricardo – törli verítékező arcát Bernardo Soarez és nyeli a vizet. – Én a főnökömmel vitatkoztam, ezzel a pofátlan, brutális vadállattal, ezzel a műveletlen barommal, aki azt is állandóan számon kérte, ha késtem tíz percet…”
“Mi a holdban voltunk a családdal – suttogja remegve Titi, ha lehet még közelebb húzódik Pomarehoz s elkérve Álvarótól a whiskysüveget, mohón iszik. – Raktuk a tüzet, hogy ne fázzunk.”
“Szörnyű hideg van odafent a holdban – suttogja Pomare. – Hálás vagyok neked, doktor, hogy az éneked magamhoz térített. Lehetséges, hogy megfagytam volna, ha továbbra is ott maradok, pedig kitartóan raktuk a tüzet…”
“Mi a versed címe – fordulok érdeklődve a lassan megnyugvó Borges felé. – Mintha olvastam volna már valahol…”
“Quiroga generális hintón hajt a halálba! – válaszol Borges és szomorúan néz rám. – Olyan szép volt Beatríz, de tudtam, ha vele maradok, már soha többé nem találok vissza az életembe. Ott maradok vele, a sikátorban, az idő egy másik dimenziójában, s most, hogy magamhoz tértem igazán nem tudom nem az lett volna-e jobb, ha ott maradok…”
“Hogyan is végződik vers?”
Borges sóhajt, iszik egy korty vizet s engedelmesen kezdi el mondani, kissé dallamosan, mintha énekelne:

A halott, halhatatlan, gyalogos ködalak
megjelent a pokolban, ahogy rendelte Isten,
mögötte árva lelkek, emberek és lovak
a parancsára várva, vérben és összetörten.”

 “Ki volt ez a generális? – kérdezi érdeklődve Soares. – Mintha már hallottam volna róla.”
“Egy argentin hős – legyint Borges s a hold arcára mutat, amely egyre ijesztőbben sötétül el, s előtte ott vibrál az az alaktalan, félelmetes, nyugtalanító valami. – Úgy érzem, készül megint valami kis mókára a teremtménye, Mester!…”
“Hány óra?” – kérdezi érdeklődve Tejve.
“Fél öt – nézi meg az óráját Álvaro és elképedten bámul ránk. – A teremtményei kedves kis mókája – ismétli meg Borges kifejezését s tehetetlen dühvel és mérhetetlen utálattal pillant a mozdulatlan, komor kőarcra – több mint négy órát tartott. Elképesztő. Mi ebből megint alig érzékeltünk valamit…”
“Hogyan? – értetlenkedik Soares. – Ezt honnan veszed, kedves barátom?”
“Mert akkor kezdődött az egész – magyarázza a halott sápadt Lovecraft –, amikor a kedves Lídia arról beszélt, hogy Európában ilyenkor kondulnak meg a harangok!…”
“Tehát délben – vonja le a következtetést, kedvetlenül Tejve. – Tehát több mint négy és fél órát voltunk ennek az alaktalan, lebegő, vibráló valaminek a fogságában, ha maguknak jobban tetszik hipnotikus erejének a hatása alatt. Ez az idő valószínű elég volt a láthatatlan lénynek, vagy lényeknek, hogy megtudják pontosan kik is vagyunk mi.”
Elképedten, döbbenten, kissé ijedten meredünk egymásra.
“Hiszen mi – mondjuk Crossal és Borgesszel, egymás szavába vágva – perceknek érzékeltük az egészet…”
Hirtelen hatalmasat dördül az ég, s valahonnan fekete felhők tűnnek elő, ott gomolyognak az előbb még kökénykék égen.
“Menjünk – áll fel Lovecraft. – Nem maradhatunk tovább. Ki tudja mire készül? – mutat a bálvány fele. – Esetleg majd még visszajövünk, de most sürgősen tűnjünk el innen, ha ugyan még szabadon elmehetünk?…”
A legyek eltűnnek, feltámad a szél, kapkodva szedjük össze szétdobált dolgainkat, idegesen, türelmetlenül csomagolunk.
“És a háromszögek ? – mutat Borges a jelképeinkre. – Elvisszük, vagy itt hagyjuk őket ajándékba a mérhetetlen véneknek? Nagyon fognak őrülni neki. De akkor se lenne helyes elvinni...”
“Hát nem – sóhajt Lovecraft. – Még félreérthetnék!…”
“S az ajándékot – vigyorog Borges – azért mégsem illik visszavenni…”
 “De teljesen eláznak – nézi művét sajnálkozva Álvaro. – Az eső lemossa róluk a kék festéket. S a szél is elsodorhatja őket…”
“De a háromszögforma megmarad – legyint Tejve. – Egyébként sincsen már sok értelme. Induljunk!”
Felemelkedünk és sietve indulunk el a fák között kanyargó ösvényen.
Ahogy visszafordulva elbúcsúzom a hold arcától, úgy tűnik mintha gúnyosan vigyorogna.
 Már mélyen benn járunk az erdőben, amikor az első vízcseppek szétporlanak az arcomon.
Hirtelen, átmenet nélkül kezd esni az eső. Egy nagy kenyérfa alá húzódunk.
“Engedett elmenni – suttogja Search. – Vajon miért?”
“Várjuk meg a végét – dünnyögi Tejve, maga elé meredve. – De tudnotok kell, valamiképpen már bennük van és velünk is marad. Nem szabadulhatunk meg tőle többé soha…”
“Ölelj magadhoz. Fázom – simul hozzám Lídia. – Lehet fel kellene vennünk az edzőruhát…”
“Teljesen mindegy – dünnyögi Álvaro. – Pillanatokon belül ronggyá ázna úgyis.”
“Én azt mondom menjünk tovább – emelkedik fel Pomare. – Ez az eső egyhamar úgyse áll el, s a sárban még nehezebben fogunk tudni járni…”
Elindulunk.
Az orrunk hegyéig sem látunk az esőfüggöny eltakar mindent, de Pomare úgy megy elől mintha egy láthatatlan fütty vezetné, láthatólag behunyt szemmel is eligazodna az erdejében. Otthon van!…
Elérjük a kis patakot, amelyik most hitetlenül megduzzadva, sárgán hömpölyög, derékig, mellig érő vízben egymás kezét fogva bukdácsolunk át.
Megisszuk, testvériesen elosztva az utolsó üveg grappát is, már vizünk és teánk is alig maradt, a vizes banánokat majszoljuk, a szendvicsek is teljesen eláztak, el kell dobni őket, csak most érezzük, hogy milyen éhesek vagyunk.
“Ami nem is csoda – vigyorog Cross. – Egész nem semmit nem ettünk, egyszerűen elfelejtettünk enni…”
Egyre nehezebben haladunk, a bokáig térdig, érő sáros vízben nehéz az előrehaladás, de nem adjuk fel, tudjuk minden perc múlva még nehezebb lesz, kitartóan emeljük a lábunk, de mégis egy örökkévalóságnak tűnik amíg észreveszem a házam.
“Jót fog tenni egy forró fürdő – mondom. – Először Lovecraft és Borges, Soares és Tejve fürdik. Majd Cross, Search s mi – nézek Álvarora. –A forró víz jót fog tenni. Addig a lányok készítenek valamit ebédre, eszünk, s utána megbeszéljük ezt az egészet. Valószínű, ahogyan ígérte Fernando is meg fog jelenni, lehet Márió is, de azt hiszem most már elkerülhetetlenül meg kell idéznünk Crowley angol mágus szellemét, akinek földi vonulása oly megmagyarázhatatlan hirtelenséggel fejeződött be a pokol szája nevű borzalmas hely mellett, egészen egyszerűen eltűnt, semmivé foszlott…”
Ahogy sárosan és vizesen megérkezünk a ház elé, s tocsogva megyünk fel a lépcsőn és benyitunk, a lányok sikoltva fogadna. Tehura a nyakig sáros Soares, Vaitua Cross és Morau Search nyakába veti magát, ölelik-csókolják az ázott férfiakat.
“Hát éltek! – dadogják – és mi még azt hittük, hogy elveszejtett benneteket az a gonosz bálvány. Naponta többször s imádkoztunk értetek!…”
“Ezt tanúsíthatom – bólint Guedes szó nélkül tölti a whiskyt s adja kezükbe a poharakat. – Már el sem tudtuk gondolni mi lehet veletek, főként akkor kezdtünk komolyan félni, amikor minden előzmény nélkül kitört a vihar. Éppen a tengerben fürödtünk, a nap tombolt, aztán egyik pillanatról a másikra cápa alakú, fekete felhők falták fel a napot és ömleni kezdett az eső. De szó szerint!…Mintha meghasadt volna az ég. Amíg berohantunk a házba, már pocsolyák voltak az udvaron, most víz van a ház körül…”
“És António – kérdezem érdeklődve. – Hogy van?”
“Rosszabbul lett délre – magyarázza a sápadt Guedes. – Pauline elhívta a francia orvost, aki megvizsgálta, hümmögött, gyógyszert adott be neki és azóta is ott ül,  Paulinennel együtt az ágya mellett. És ti milyen szerencsével jártatok? Sikerült-e megfejteni a hold arca rejtélyét?! Hogyan végződött a kaland?
“Hosszú történet. Mindenesetre, amint láthatod – mutatok magunkra –, alaposan eláztunk…Ha érdekel milyen egy trópusi eső, tégy egy munkalátogatást a valóságba. A fürdő és a vacsora után majd részletesen elmeséljük. Lehet, hogy ismét jön Fernando, hiszen emlékszel, megígérte…Érdekli, hogy mi történik velünk…Akkor az első csoport, Lovecraft, Borges, Tejve és Cross mehetnek is fürödni – iszom meg a whiskymet –, ti pedig drágáim – fordulok a konyhaajtóban álló vahinék, Vaitua és Morau felé, készítsetek valamit vacsorára, mert mi ma még nem ettünk, csak banánt.”
“Segítünk mi is” – mondja Titi és betámolyog a konyhába. Noah is követi.
Lovecraft, Tejve, Borges és Soares, nagy nedves nyomokat hagyva maguk után mennek felfelé, Tehura követi imádott tanéjét...
“Én majd megfürdetlek, drágám” – suttogja és elpirul.
Soares bevárja s összeölelkezve mennek felfele.
“Mit csináltatok egész nap? – simogatja Cross Vaituát. – Történt valami említésre méltó.”
“Nagy volt a hőség – válaszol a lány csendesen. – Fürödtünk a tengerben, szedtünk gyümölcsöt. A pincébe nem mertünk lemenni.”
“Majd lemegyünk mi – simogatja Search a hozzá bújó, örömében pityergő Moraut. – És megfogjuk a papagájt.”
“Én pedig írtam!” – húzza ki magát Vicente Guedes és a szemembe néz.
“Ennek szívből őrülünk – kortyol Álvaro is a whiskyjéből. – Ezt várjuk tőled, kedves Vicente, mi a testvéreid, a barátaid, költő-és írótársaid, akik szeretünk.”
“Hát nem tartotok gyávának?”
“Miért tartanánk? –Nevetek. – Neked elment az eszed?”
“Hát hogy nem mentem veletek.”
“Pauline-nak volt igaza – mondja csendesen Lídia. – Nekünk sem volt ott semmi keresnivalónk. S szinte ráfáztunk a kíváncsiságunkra. Az a hely veszélyes és teljességgel embertelen.”
Guedes némán bámul ránk, nem mer kérdezni semmit.
Körülöttünk tócsává nő a víz, amint rendületlenül csöpögünk, a praktikus Morau száraz törülközőket nyújt át nekünk, s egy felmosóronggyal törülni kezdi a padlóról a vizet
Álvaro sörösüvegeket vesz elő a hűtőből. – “Kiszáradtam ebben az átkozott esőben” – vigyorog és felénk nyújtja az üvegeket.
Lídia is, én is, Search is mohón isszuk a sört.
“Ne bánkódj testvér – vigasztalja Search a hallgató, sápadt Guedest. – Nem veszítettél semmit, s hogy egészen pontosan mi történt vagyis pontosabban mi is történt szerintünk, mert lehet, hogy egészen más is történt, majd este megtudod. Ne légy türelmetlen…”

13. A mutánsok

Később, miután Borges és Tejve befejezik a fürdést, s felváltja őket Cross és Search a vahinéikkal, megjelenik a lépcsőn a francia orvos. Kissé megdöbbenve bámul ránk, nem lehetünk valami szívderítő látvány.
“Köszönöm, hogy eljött – üdvözlöm –, s nézze el, hogy ilyen ázott állapotban vagyunk. De a zuhogó esőben voltunk kénytelenek hazajönni…”
“Nem lehetett valami kellemes…”
“Nem volt az!…Mi van a barátommal?…”
“Alszik – mondja a francia orvos és leül. – Az utazás is megviselhette, az izgalmak, s az itteni klímához is még akklimatizálódnia kell…”
“Iszik egy whiskyt velünk, doktor úr?”
“Igen – bólint a francia és rágyújtva figyelmesen nézeget bennünket. – Tehát igaz – jegyzi meg elégedetten és kortyol poharából. – Elmentek a bálványhoz.?!”
“Túléltük – nevet Álvaro, kivillantva vakítóan fehér fogait. – Igaz, hogy nem volt könnyű…”
Röviden összefoglalom kirándulásunk történetét, a francia orvos elképedve hallgat.
“S én még azt hittem, hogy a maorik szokásos túlzásra való hajlama, legendaépítő tehetsége magyarázza bele, ebbe a ki tudja mikor és kik által készített kőfejbe, a sátáni tulajdonságokat, amelyeket, hiszen egyszer én is láttam, sajátságosan démonikus, ijesztő kinézése is kiválthat. De hogy szuggerálta volna magukat, hogy négy és fél órát magukon kívül voltak, hát ha nem Ön mondaná, kedves Ricardo, nem is hinném el…Éreznek valami fájdalmat!? Fáj-e a fejük, szúr-e a mellkasuk, a hátuk? Ha bármi történik, azonnal küldessen utánam és jövök…Ez nem vicc, drága barátom, csodálkozom, hogy ilyen könnyedén veszik, mintha egyáltalán nem is történt volna semmi magukkal…”
Kiissza poharát, szertartásosan kezet csókol a köpenybe burkolózó Lídiának, kezet ráz Álvaroval és velem, kifeszíti hatalmas fekete esernyőjét és kilép az esőbe. – “A kocsimig eljutok valahogy” – szól vissza a válla fölött és eltűnik.
Lovecraft és Soares is kiabálnak, hogy befejezték, mehetünk.
Álvaro Noahval, tűnik el az egyik gőzölgő fürdőszobában.
Én Lídiával lépek be a másikba.
“Na végre – sóhajt Lídia és ledobja köpenyét, meglepődve látom, hogy alatta meztelen. Lehajol, kimossa, kisúrolja a kádat és megengedi a vizet. – Na gyere – húz magához és szája mohón tapad a számra. – Egy forró fürdő mindenképpen jót fog tenni…”
“De azért jó volt Ravennában, az ariánus keresztelőkápolnában – mondom, miközben ő önfeledten ringatózik az ölemben, s a gőzben kihívóan csillog zöld szeme. – Csak az volt borzalmas, amikor a Jordán folyóistene átalakult a bálvánnyá…Ez azt jelenti, hogy képesek voltak belépni az emlékeinkbe…”
Aztán hosszú percekig nem szólal meg, lehunyja szemét, érzem, hogy össze - összerándul, majd felsikolt és kienged magából.”
“Az orosz tiszttel jobb volt?” – kérdezem.
Bosszúsan néz rám. – “Ez most nem volt fair – suttogja. – Én is kérdezhetném, hogy hogyan volt Noahval, de nem kérdem. Más volt.”
“Bocsáss meg – kérlelem. – Butaság volt megkérdezni…”
“Eljutunk mi még Ravennába?” – kérdezi és sóhajtva simogatja a hátamat. – Vagy Velencébe?”
“Miért ne jutnánk? Borges már vett egy jachtot, jövő héten hozzák Pedróék, tudod, az argentin tengerészek, akikkel elsüllyedt gályákra vadásztunk, de már most van annyi pénzünk, hogy léghajót vagy akár repülőt is vásárolhassunk – nevetek és elnyújtózom a forró vízben. – S ha a kirándulásunk sikerül, s megtaláljuk az elsüllyedt holland hajót, bank számlánk csak növekedni fog…”
“Én azt hittem, többé nem mozdulunk el erről a szigetről – mosolyog Lídia és beszappanoz. – Azt hittem, hogy életünk végéig itt maradunk…”
“Azért még én is szeretnék utazgatni – nyugtatom meg. – Tavasszal elmegyünk Itáliába.”
“Sietnünk kell – suttogja Lídia. – Háború lesz, Ricardo. Te mostanában mással voltál elfoglalva, nem követted az eseményeket, de hidd el, a háború elkerülhetetlen. Hitler törleszteni akar Trianonért, az angoloknak és a franciáknak, s Mussolini a szövetségese. S akkor még ott van a kiszámíthatatlan bolsevik vezér is…”
“Tavasszal elmegyünk – ígérem és most én kezdem szappanozni a testét. – Csak azt nem értem, hogy te hogyan tértél olyan hamar magadhoz.”
 “Amikor elindultatok Pomareval, ideadtad a varázstükört. Nem emlékszel? Ott volt a zsebemben, pontosan a szívem fölött, s megvédett!…Így csak egy kissé aléltam el, nyöszörgésedre azonnal magamhoz tértem, de így is időbe került, amíg vissza tudtalak hozni téged is.”
“Hol a tükör?” – kérdezem izgatottan.
“A köpenyem zsebében – nyugtat meg. – Bebugyoláltam egy kendőbe, hogy nehogy valami sérülés érje.”
Felemelkedik, kilép a kádból és köpenye zsebéből előszedi a zöld kendőbe burkolt tükört, kibontja és a kezembe adja, de a fekete üveg elhomályosul a gőzben.
“Majd a szobában megnézem” – mosom le magam, s már lépnék ki a kádból amikor megkér, mosnám meg a haját.
Visszaülök s elkezdem.
Szerelmünk havában vallotta be, ez nála a szerelem és a bizalom legfontosabb jele, soha senkinek még eddig nem engedte meg, hogy megmossa a haját, még az édesanyjának sem.
Dörzsölöm, majd tiszta langyos vízzel öblögetem, közben masszírozom a tarkóját és a fejét.
Megelégedetten szuszog.
“Köszönöm, kedvesem – mondja és megcsókol. – Olyan fáradt vagyok, hogy egyedül nem boldogultam volna, még a karom is alig bírom felemelni.”
Megtörülközünk, magamhoz veszem a zöld kendőbe visszacsomagolt fekete tükört, s fürdőlepedőkbe burkolózva megyünk a szobánkig.
Az ablakot előrelátóan becsukta valaki, elég fülledt a levegő.
Amíg én kitárom, s a ventilátorokat is bekapcsolom, Lídia megtörülgeti a tükröt és leteszi a déli asztalkára, a fekete és a fehér gyertya közé, s az ajtóhoz sétálva leoltja a villanyt, majd szertartásosan gyújtja meg a gyertyákat, s tiszta kendővel dörzsöli hatalmas vörös sörényét, amelybe annyiszor temettem már az arcom…
Egymást átölelve hajolunk a tükör fölé, az antracit felület azonnal vibrálni kezd és váratlanul megjelenik a hold arca, valamiféle ködalakok gomolyognak előtte.
“Elképesztő – suttogom. – Úgy működik, mint egy kamera.”
Három lépéssel elérem az ajtót, kinyitom lerohanok az első emeletre és beleütközöm Searchba.
“Gyere – mondom neki lihegve –, gyere drága Alex, ezt látnod kell.”
“De mit? Mit kell látnom?! Mi dúlt fel ennyire? Mitől vagy ilyen izgatott? Történt valami?””
“Hiába mondanám, úgyse hinnéd el. gyere, ezt látnod kell.” – vonszolom magammal s elégedetten észlelem, hogy nála van a fényképezőgép.
Döbbenten nézi a mozdulatlan, komor bálványt a fekete tükörben és az előtte libegő ködszerű lényeket, mert a tükör pontosan mutatja, hogy nem egyetlen alaktalan tömegről van szó, hanem többről és igenis van alakjuk, bizarr, félelmetes, félig hüllő, félig madár, félig pók, de leginkább mégis polipszerű lények.
Előkapja a gépét és készít néhány felvételt a tükörbeli képről, különböző szögekből. Villan a magnézium, vakító fény önti el a tükört, de a kőarc nem tűnik el. – “Azonnal elkezdem előhívni a fényképeket – dadogja. – Ez hihetetlen drága Ricardo, ez elképesztő…”.
A tükör villámlik egyet s egyetlen pillanatra láthatóvá is tesz egy félig hüllő, félig madártestű, mérhetetlen gonoszságot árasztó pók-szerű szörnyet,
Search ezt is lefényképezi, a vakító magnézium villanása kimerevíti a hüllő és madártestű lényt, majd nagyon villan és kihuny, de kihuny a tükör is, eltűnik a bálvány, s a fura, levegőben lebegő, rémes alakok is.
“Akkor én megyek a sötétkamrába! – dadogja Search és kirohan a szobából. – Egyetlen pillanatot sem várok…”
Elfújom a gyertyákat, letakarom a tükört.
“Öltözz – kérem Lídiát. – Együnk már valamit, mert éhen halok…”
“De hátha mutat még valamit – öltözik Lídia engedelmesen. – Hosszú fehér pelerint ölt, alatta kedves szép itteni szokása szerint teljesen meztelen – Te nem vagy kíváncsi…”
 “Éjszaka, a rituálé szerint idézzük meg a helyet – bújok rövidnadrágomba s egy fehér pólót húzok fel –, akkor talán majd többet is megtudhatunk, ezt akkor rögzíthette, amikor téged védett az idegen lények szuggesztív erejétől. Érted már?…És sikeresen védett meg, mert hamarabb magadhoz tértél, s magadhoz térítettél engem is, én pedig a többieket…Ha nem lesz nálad a tükör, ki tudja magunkhoz tértünk volna-e egyáltalán?! Ki tudja, ki tudhatja mi történt volna velünk?!”
Belecsókolok a nyakába, nevetve tiltakozik.
“Ne csináld ezt. Tudod, hogy csiklandós vagyok.”
Előre engedve lépek ki az ajtón, lefele menet bekukkantunk Mora szobájába. Barátom nyugodtan alszik Nincs szívem felébreszteni.
A többiek már ott ülnek az asztal körül, Titit és Pomaret kivéve, ők most vonultak el fürdeni.
Noah hideg húst, sajtot, vajat, dzsemet, gyümölcssalátákat, sült halat, osztrigát rak az asztalra.
“Vörösbor még van – kérdezi halk hangon Lovecraft. – Most innék egy pohárral…”
“Ha nincs lemegyünk – fogadkozik Álvaro. – Legfeljebb megfogjuk a beszélő és gúnyosan röhécselő papagájt. – Mondjátok nem félünk…”
“Nem félünk – nevetek –, de lemenni sem kell Az este hoztunk fel még egy pár üveggel. Nem emlékszel?”
Álvaro kétkedve nyitja ki a hűtőajtót. – “Itt csak egri leányka van! – csettint és az asztalra tesz egy üveget…”
“A vörösbort nem a hűtőben tárolják – vigyorog Borges. – Hanem a kamrában. Ennyit még egy elfuserált futurista költőnek is tudnia illene…”
Kimegy a konyhába és diadalmasan tér vissza két üveg Rajna menti vörössel. – “Döntsék el hölgyeim és uraim ki milyent akar, vöröset-e vagy fehéret” – és töltöget, szakavatottan, mint egy főpincér.
“Hol van Search?” – néz szét.
“A sötétkamrában – mondja Morau. – S nem szabad bemenni, mert a fény…”
“Mit csinál ott?”
“Hívja elő a fényképeket – magyarázom. – Tudni akarjuk, látszanak-e a nyomok? Vagy csak szuggesztió volt ez is, sajátságos illúzió…”
“De miért ilyen sürgős?”
Elmondom mit láttunk a fekete varázstükrömben.
Elképedten hallgatnak.
“Szóval madár és hüllő alakúak?” – néz rám megdöbbenve Lovecraft s kezében megremeg a pohár, néhány csepp vörösbor is kicseppen.
“Mutánsok. S van bennük valami pókszerű is…valami polipszerű is…Ettől olyan félelmetesek, olyan ijesztően idegenek…”
“Egyet szinte megmutatott a tükör – meséli Lídia. – Aztán villogni kezdett és elsötétült. De így is ő mentett meg minket.”
“Kicsoda?” – döbben meg Tejve.
“A varázstükör! – magyarázom. – Amikor lemerültünk Pomareval, odaadtam Lídiának, betette a blúza bal zsebébe, a szíve fölé, ezért ő viszonylag kevés ideig alélt el, nagyon hamar magához is tért, sokáig harcolt az őt lenyűgöző, idegen akarat ellen, de sikerült ellenállnia, sőt visszahozott engem is és én ébresztettelek titeket. Mindent mesterünk Alberto Caeiro varázstükrének köszönhetünk!…Ha nincs Lídiánál a tükör, ki tudja, magunkhoz tértünk volna-e egyáltalán? Ki tudja mi történik. Most is ott aludhatnánk az esőben…a fák között…”
“De miért hoztad magaddal a varázstükört? – kérdezi megdöbbenve Cross. – Vagy mindig hordozod magaddal?”
“Nem – ingatom a fejem. – Soha nem viszem sehova magammal. De most, hajnalban, amikor kiléptem volna szobánk ajtaján mintha hangot hallottam volna, vigyél magaddal, hihetetlen, tudom, de mintha megszólalt volna a tükör. Rossz előérzetem is volt, hát az ingem zsebébe süllyesztettem. Lídiának akkor adtam oda, amikor lemerültünk Pomareval, s nem kértem vissza akkor sem, amikor, órák múlva visszatértünk, egyszerűen megfeledkeztem róla, úgyhogy Lídiánál maradt…Érdekes módon ő is blúza bal zsebébe tette, a szíve fölé. És ez volt a szerencsénk, higgyétek el.”
“Szóval léteznek – füttyent Borges. – És szemük van?”
“Ennyire nem tudtuk megfigyelni…”
“De talán látszani fog a fotográfián! – bizakodik Lídia. – Nem volt időnk aprólékosan megfigyelni, de én úgy láttam, hogy van. De a fotográfián minden bizonnyal látszani fog!…”
“Milyen fotográfián – mered ránk elképedten. –De hiszen Alex, csak a nyomaikat fényképezte.”
“De a tükörbeli képekről is készített fényképet – mondom diadalmasan. – Nála volt a gép. S egyszer, pillanatokra egy példány megmutatkozott a maga valóságában, félig hüllő, féli madár, de van benne, ismétlem valami pók vagy polipszerű is. Mindenestől félelmetes és ijesztő. Ugyanaz a gonoszság árad belőle, mint a bálványból. Ezeknek mind jöhettünk mi a kék háromszögeinkkel?!”
“Hol van az a híres tükör? – érdeklődik Lovecraft s kortyol borából. – Megnézném közelebbről.”
“Majd később – nyugtatom meg. – Most megvacsorázunk, s azonnal mehetünk is a könyvtárba, mert jön Fernando…”
“Mi most sem lehetünk jelen? – kérdezi majdnem egyszerre Lídia és Noah és elpirulva pillantanak egymásra. – Minket továbbra is kitiltanak a szeánszról, mi ma este sem láthatjuk soha meg a mestert? Nem hallgathatjuk őt?”
“Nem – ingatja a fejét sajnálkozva Álvaro. – Csak megijedne, fölösleges zavart keltenétek a jelenlétetekkel,”
“De megkérdezzük tőle?” – mondom megnyugtatóan.
“Mit? – hökken meg Lídia. – Mit kérdeztek meg?”
“Hogy akar-e látni titeket? Akarja-e látni azokat a hölgyeket, akiket mindenkinél jobban szeretünk a világon?”
Még a vacsora befejeződése előtt diadalmasan jelenik meg Search.
“Látszik – kiáltja, ledübörögve a lépcsőkön. – Látszik a teremtménye, kedves Mester – fordul Lovecrafthoz. – Ami azt illeti nem nyerne szépségversenyt.”
“És a nyomok? – türelmetlenkedik Borges. – Mi van a nyomokkal? ”
“A nyomok is? – kérdezi idegesen Tejve. – A nyomaik is látszanak?”
“Igen – kezd enni Search. –Azok is, amelyek között ott hever Ricardo fekete szemüvege…Most száradnak a képek, mindjárt meg lehet tekinteni. De érdekes az is, ha nem is olyan tisztán mint a varázstükör mutatta képen, de a kőfejről, délben, meg az ájulásunk előtt készített fotográfiákon is látszanak a vibráló, foszforeszkáló, számunkra alaktalannak tűnő lények körvonalai. Valamifajta mutánsnak tűnnek, a madár, a hüllő, a polip és a pók furcsa, mamut keverékének. Azért is olyan ijesztőek, mert mi még elképzelni sem tudtunk ilyen lényeket…Szárnyaik vannak, de csápjaik is, sok csápjuk és a lábaik karmokban végződnek, de erről nyomaik alapján is fogalmat alkothattok…Elképzelni sem lehet ilyen alakzatokat. Nem földi teremtmények, az biztos.”
“A Mester szerint – mosolyog Borges – az univerzumból röpültek ide, még akkor amikor a földet az antarktiszi csillagfejű, szárnyas öregek lakták. Gondoljátok csak el, milyen erősek és szívósak lehetnek, ha űrhajó nélkül át tudták repülni a világmindenség elképzelhetetlenül távoli tereit…kibírták a kozmosz elképzelhetetlen hidegét. Én nem is tudom…”
“Vajon honnan jöhettek? – fordul Search érdeklődve a komoran hallgató Lovecraft felé. – Van valami sejtése?”
“Van – bólint az amerikai. – Tőlünk több száz fényévre lakhattak, valahonnan a Lant csillagkép valamelyik napjának bolygójáról jöhettek…Hogy mi késztette őket gyors, már-már menekülésszerű távozásra és miért választották pontosan a földet, nem tudom. De itt városokat és furcsa kúp alakú, ablaktalan épületeket emeltek maguknak. A dicső faj képviselői már itt találták őket s egy idő után, mivel képtelenek voltak kapcsolatba lépni, harcba keveredtek velük és száműzték őket a föld méhébe…”
“De utána mégis ők győztek – sóhajt Search. – Csak azt nem értem, miért ragaszkodtak ennyire a földhöz? Miért nem repültek tovább?”
“Kérsz egy kis bort? – érdeklődik Cross. – Igazán megérdemled…Kiszáradhatott a szád a sötétkamrádban!”
“Fehéret, ha lehet. Magyar leánykát. – csillan fel a szeme és felém fordul. – Ti bizonyára abban az Egerben is voltatok, Lídiával, amikor meglátogattátok Drakula kastélyát.
“Nem voltunk. Eger Magyarországon van, Erdély pedig, a trianoni döntés óta Romániához tartozik – magyarázom türelmesen. – A románok és a magyarok sem tudják eldönteni, hogy a hírhedett Drakula gróf tulajdonképpen magyar volt-e vagy román? ! Ezt már maga a jeles szerző sem tudta eldönteni, hiszen utalásaival az őrületbe kergette a kutatókat. Román grófok ugyanis nincsenek, csak hercegek. Annál több viszont a magyar gróf, Transsylvaniában is…Sokan egy havasalföldi fejedelmet tekintenek Drakulának, akinek előneve karós, mivel nagy előszeretettel húzatta karóba az ellenfeleit…De neki valószínűleg semmi köze nincsen a sötétség rettegett fejedelméhez, a jelző, amit hozzá társítottak egy román szó: drác, ami ördögöt jelent. A vámpírokról szóló legendák, csak az ő halála után kétszáz esztendővel jelennek meg a mai Szerbia területén...”
“Egészségetekre – emeli fel poharát Search és iszik. – De a leányka finom!” – csettint a nyelvével.
Borges belép a könyvtárba, az Enciklopédia Britannia egyik kötetével tér vissza, kiderül, hogy ez az Eger, nemcsak fehér és vörös boráról nevezetes.
“Méghozzá az itt termesztett speciális vörösbort bikavérnek nevezik – mosolyodik el Borges. – De híres a váráról is, a melyet a hős magyarok a tizenhatodik században, a török előretörések idején, már Mohács után, ahol a magyar seregek súlyos vereséget szenvedtek és az ország szabad prédája lehetett a szultán hadainak, kitartóan védelmeztek, s a túlerőben lévő török hadsereg nem is tudta elfoglalni…”
“Egy ideig – legyint Álvaro. – Azután elfoglalták. Így megy ez!…Egész Európát lerohanhatták volna, ha nem olyan mérhetetlenül korruptak és ostobák.”
“Magyarország akkor három részre szakadt, Erdély, Drakula székhelye önálló magyar fejedelemséggé lett, a történelmi Magyarország egy részén a török, a másik részén a Habsburgok uralkodtak. Ráadásul a magyarok vallásilag is megoszlottak – magyarázza Borges. – Nem lehetett könnyű magyarnak lenni…”
“A képek mikorra száradnak meg? – kérdezi türelmetlenül Lovecraft. – Már szeretném látni őket.”
Felállunk, átvonulunk a könyvtárba.
“Menjetek a dohányzóba, ha leszedtétek az asztalt – szólok vissza. – S bármi történik, nagyon kérlek, ne zavarjatok….”
“És António? – érdeklődik Lídia. – Ő sem lesz jelen?”
“Menj fel, nézd meg ébren van-e s hogy érzi magát. Ha képes lejönni, kísérjétek le…”
Pauline és Lídia megindulnak fölfelé a lépcsőn, mi elhelyezkedünk az asztal körül, Borges leoltva a villanyt meggyújtja a gyertyákat és leül Lovecraft mellett, egy sarokban álló fotelbe.
Kopogás hallszik, de Lídia csak megnyitja az ajtót, nem jön be, láthatólag nem akar zavarni.
“Alszik – suttogja. – Nem volt szívünk felkölteni!…Olyan sápadt szegény, olyan nehezen lélegzik. Nagyon félek…”
Óvatosan csukja kilincsre az ajtót.
“Heten maradtunk! – sóhajtok lemondóan és két kezem engedelmesen teszem magam elé az asztalra.
“Heten, mint a gonoszok” – teszi hozzá búsan Álvaro.
Úgy üljük körbe az asztalt, ahogy a tegnap: Search, Campos, én, Cross, Soares, Tejve és Guedes, csak most, a hiányzó António helyett Cross kisujja ér az enyémhez, érzem, hogy ideges, mert remeg a keze.
Zárul a kör, komoran meredünk magunk elé.
“Koncentráljanak – kéri suttogva Lovecraft. – Igyekezzenek maguk elé képzelni Mesterük arcát”
A gyertyák fénye meg-meglibben a huzatban s hűvös légáramlat tör be a helyiségbe, ami a tegnap is megelőzte Fernando eljövetelét, jelezve, hogy Pomarenak, amikor a holdi tüzeket rakó öregeikről és a mérhetetlen űri hidegekről beszél, mégiscsak lehet valami igaza. Vajon a mérhetetlen vének nem fáztak, amikor átrepülték az univerzum hihetetlenül hatalmas tereit. Egyáltalán érzékelik ők a hideget, vagy a meleget, vagy függetleníteni tudják magukat mindentől. Lovecraft valahol megjegyzi, hogy a dicső faj rájuk szakosodó tudósai szerint nem is szaporodnak, annyian vannak, amennyien, de nem is kell szaporodniuk, mert gyakorlatilag örök életűek, s csak azért nem halhatatlanok, mert valamikor a távoli jövőben, a föld pusztulásakor ér véget az ő életük is, mert ezt a zöld bolygót már nem hagyják el soha. A tudósok szerint vagy azért, mert időközben elfelejtették a repülés tudományát, vagy azért mert eszükbe sem jut. A mindenség hidegéről ezek a tudósok is beszélnek, noha a dicső faj is űrhajók nélkül bolyongott a kozmoszban, igaz ők, bármikor tudták változtatni alakjukat, bármilyen formát magukévá tudtak tenni, mindenhez tudtak hasonulni, szívósságuk és alakváltoztatási képességük káprázatos volt, de a világűr hidegétől ők is rettegtek. (“Olyan hideg van, hogy még a lehelet és a vizelet is megfagy! – magyarázta egyszer, még barátságunk kezdetén a halász, s vacogni kezdett, már az emlékektől is. – Álmomban jártam ott, hogy beszéljek nagyapámmal és tanácsát kérjem egy fontos dologban és olyan hideg volt, kedves Ricardo, hogy napokig borzongtam utána…Ott minden megdermedés jéggé fagy, doktor, kivéve az érzelmeket, mert az érzelmek nem fagynak meg, a család pontosan úgy szereti egymást, pontosan úgy ragaszkodnak egymáshoz, mint itt lenn a földön, s miközben rakják a máglyákat, mindég ránk gondolnak, hogy velünk mi van, mit csinálunk, sikerül-e a halászat, elég ízletesre sütjük-e a malacokat, a forró köveken, születnek-e gyermekeink, hogy a família megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul és győzedelmesen folytatódhasson a dübörgő időben, az ősi törvény szerint.”)
Magam elé idézem Fernando arcát, de egyelőre nem sikerül, egyre a holdbeli máglya tűnik elém és körülötte toporgó, prémekbe burkolt alakok, majd a hold arcának gazdái, a madár – hüllő – pók - szerű lények, amelyek a vacogtató űri hidegben nem tudják teljesen láthatatlanná tenni magukat csőrük, számtalan csápjuk, hatalmas szárnyaik és öt karomban lévő talpaik szinte vibrálnak a levegőben, s a holdi hóban is jól látszanak jellegzetes, összetéveszthetetlen, bennem rémületet keltő nyomaik
Egy életfogytiglani pillanatra én is ott toporgok a tűz körül, észreveszem az öreg, hajlott hátú, bölcs törzsfőnököt, aki ideérkezésem után olyan szeretettel fogadott és annyit mesélt életformájukról, kultúrájukról és történetükről, feléje fordulok, üdvözölni akarom, de nem tudok megszólalni a hidegtől, és a háta mögött észreveszem a toporgó Fernando Pessoát.
“Te is itt vagy? – akarom kérdezni. – Mind itt vagytok. Szeretnék találkozni Márióval is, ő merre bolyong az éji homályban? És Alberto? És Aleister Crowley? Vele sikerült-e ott, az árnyak beláthatatlan birodalmában találkoznod? Kiderült-e, hogy hová tűnt akkor az ördög szájánál? Elrabolták? Trükk volt az egész? Megtudtad-e pontosan mi történt. Elvégre a világmindenségben semmi sem tűnhet el nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul?…”
De hiába erőlködök, nem jönnek ki a szavak a számon, vagy ha igen, azonnal megfagynak és koppanva hullanak a hold havára, fura alakzatokat formálva a mérhetetlen vének nyomai körül.
Ahogy tátogok, hogy kimondhassam a szavakat, hogy feltehessem végre a mesteremnek a kérdéseket, leheletem is azonnal megfagy.
Most olyan csőröm lehet, gondolom elborzadva, mint annak a mérhetetlen vénnek, aki megindul felém.
Üvölteni tudnék az iszonyattól, de meglepve látom, hogy Fernando is és az öreg törzsfőnök is szeretettel, derékból meghajolva üdvözlik a lényt, s mintha, számomra felfoghatatlan, telepatikus módon társalognának is vele. Láthatólag ismerik egymást, sőt kimondottan barátinak mondható a viszonyuk.
Fernando és a törzsfőnök rám mutogatnak, a hüllő – madár - pókszerű mutáns is felém pillant, a félelemtől elborzadva és összerándulva látom végre meg sötétzöld, teleszkóp nagyságú szemét, ebben, gondolom azonnal, nem volt igaza Lovecraftnak ezek igenis látnak, hiszen van szemük, s olyan félelmetesek sem lehetnek, ha Fernando és az öreg törzsfőnök nem retteg tőlük.
Most újra hallom a jellegzetes füttyögő hangot, feltámad a szél, a hatalmas holdbéli máglya lángja derékban hajlik meg, mintha el akarna törni.
“Itt van – hallom az Álvaro hangját. – Megérkezett!”
Újra az asztalnál ülök, bár arcomon még mintha érezném a szélben lengedező hatalmas holdbéli tűz forróságát, egyik kisujjam a Crossét, a másik az Álvaroét érinti, s ahogy fölemelem a fejem, észlelve, hogy újra kellemetlen hűvösség árad el a helyiségben, a gyertyák libegő, bizonytalan fényében meglátom mesterünk, Fernando Pessoa rejtelmes, fekete kabátos, felkiáltójelként magasló árnyát.
Komoran és bizalmatlanul méreget bennünket és egyelőre nem szólal meg.
Kivár.
Élvezi, hogy ő a helyzet ura.
Mindég is ilyen volt, gondolom leverten. Beteges gyanakvása, amely annyi kínos incidenst idézett elő életében és megrontotta kapcsolatait barátaival és az egyetlen nővel is, Ophéliával, aki szerepet játszott az életében, úgy tűnik halála után is megmaradt. Az ember árny alakjában, a szellemvilágban sem változik meg? Tulajdonságai megmaradnak?
Magam sem tudom miért – talán, hogy bosszantsam, vagy éppen ellenkezőleg meghassam? – mondani kezdem egyik gyönyörű versét, amely mindég elbűvölt csodálatos és áttetsző formájával:

Most császári bánata vagyok annak,
aki voltam, távoli önmagamnak –
saját elvesztett kincsem én vagyok.”

Zavartan hallgatok el, de Álvaro váratlanul segítségemre siet, megérti mit akarok és folytatja a verset:

S az út mentén, mely a Kétesbe lépked,
kis-glóriás napraforgói égnek
az országnak, mely bennem rég halott.” (47)

Pessoa tapsol.
“Megható! – jegyzi meg rekedtes hangján, amely árnyék-létében ha lehet még rekedtebb lett, meg kellene érdeklődnöm, hogy van a cigarettával, egyáltalán dohányozhat-e egy szellem? – Igazán kellemesen érint, hogy nem felejtetek el, kedveseim, hogy mondjátok még sikerületlen, rossz, kopogó, zeneietlen, dilettáns verseimet. Mert egész életem egyetlen csőd volt, egyetlen összefüggő csődtömeg.”
“Ez egyáltalán nem így van! – mond ellent váratlanul és indulatosan Tejve. – Számtalan gyönyörű verset, számos csillogó esszét és szarkasztikusan villódzó vitairatot írtál. Büszkék vagyunk rád, és szeretünk! Ne értékeld le, de ne is sajnáltasd magad. És ne légy szerény, kedves Fernando, igazán nincs mire…”
“Most mégsem azért hívtunk, kedves Fernando – szól közbe Cross, mintegy meggátolva, de legalábbis elhalasztva egy időre, a Tejve és Pessoa között előbb-utóbb úgyis kirobbanó, szokásos vitát –, hogy életed állítólagos csődjéről cseréljünk eszmét, ami így, te is tudod, nem igaz, hiszen voltak fönséges pillanataid is, örömeid és igen, sikereid is, noha te soha nem voltál pojáca, komédiás, aki igényli a tapsot, sőt mindég is csodálattal adóztunk nagyságodnak, a szellem méltóságát képviselted, büszkén és rátartin egy alpári és infantilis korszakban…”
“Inkább tanácsodat szeretnénk kérni, Mester – veszi át a szót Search élénken. – Mert egymás nélkül sötétben vagyunk…”
A hold arcával kapcsolatban?” – kérdezi kedvetlenül Pessoa és megborzong.
A szobában, ha lehet még hűvösebb lesz, mindannyian dideregni kezdünk, Lovecraftnak és Soaresnek összekoccan a foga.
“Te is tudod – magyarázza Álvaro –, hiszen elmondottuk a tegnap, hogy tervezzük meglátogatni a bálványt, nos…”
“Nos én is ott voltam, engem ezek a maga teremtményei kedves Howard, a maga mérhetetlen vénjei jelenlegi alakomban, hogy is mondjam – húzódik tehetetlen vigyorra a szája, mintha késpenge hasítaná ketté – nem érzékelnek. Ők csak az élő organizmusokat érzékelik. Csak élőlényekre reagálnak. Úgyhogy nyugodtan megfigyelhettem őket, működés közben…Azt is láttam amikor elaltattak benneteket, valószínű ismerik az indiai mágusok által is gyakorolt hipnózis bizonyos formáit…”
“Miért nem avatkoztál közbe, kedves Fernando – szólal meg izgatottan Borges. – Miért hagytad, hogy játszadozzanak velünk?”
“Én nem avatkozhatok közbe – mondja fojtottan Pessoa és összerázkódik. – Ez kifejezetten tilos, de az is igaz, egy idő után megkönnyebbültem, mert akármennyire erősek is, nem tudtak teljesen birtokukba kaparintani benneteket!”
“Miért?” – kérdezi izgatottan Tejve.
“Mert ellenálltál például te is, kedves báróm. Küzdöttél, mint egyik ősünk, egy keresztes lovag, a Szent Sír visszafoglalásakor, akire te, már régen meg akarom vallani, igen emlékeztetsz. Volt egy festmény is róla, gyermekkoromban sokat nézegettem, félelemmel vegyes borzongással, aztán pénzszűkében voltunk és nagymama eladta. Nos, te is ilyen voltál ott, a kőfejjel szemben, félig már elvarázsolva, mint az a lovag-ős lehetett. Harcoltál magadért. Nem engedted, hogy irányítson az idegen akarat. Nem engedted át magad az idegen befolyásnak. S mert Lídia, akinek szíve fölött ott volt a varázstükör, hamar magához tért és bátran, önfeláldozóan, órákig viaskodott velük. Egy hős az a nő, Ricardo, becsüld meg, örülj, hogy találkozhattál vele, őrülj, hogy szeret. Engem például soha nem szeretett így nő, ahogy téged Lídia, aki oroszlánként küzdött érted, értetek. Mondottam, hogy médium. De a tükör is, furcsa s számomra rejtélyes módon megsokszorozta erejét, a mutánsok bizonyára egy idő után megunták a viaskodást, vagy egyszerűen elfelejtették mit is akartak, igen-igen feledékenyek ugyanis, ez a sebezhető pontjuk és Lídia végre magához tudott téríteni téged, kedves Ricardo, te aztán harsányan énekelni kezdtél, a hangod s a dallam, a melódia, úgy egyáltalán a zene mélységesen meglepte ezeket a lényeket, annyira megdöbbentette és nincsen más szó rá meghatotta és elbűvölte őket, hogy pillanatokra elfelejtették álcázni is magukat. Mert képesek láthatatlanná válni, a ti esetetekben erre azért is szükségük volt, mert nem akartak külső megjelenésükkel, meglehetősen rémséges alakjukkal, halálra rémíteni benneteket, hiszen érzékelték, hogy rettegtek tőlük, ezért is válaszoltak, a maguk körülményes módján a tizenkét kék háromszögre, ami – pillant Lovecraftra elismerően – rendkívüli jó ötlet volt, s meggyőzte őket békés szándékaitokról, a kis bálvány-kövecskékkel. S aztán érdekelni kezdte őket, hogy kik vagytok és mit akartok?! Azt rögtön érzékelték ugyanis, hogy mások vagytok, mint a szigetlakók, akik istenként tisztelik őket és áldozatokkal kedveskednek nekik, amin ők derülnek, mert, bármennyire meglepően is hangzik, igen fejlett a humorérzékük és…Tudnak nevetni is. Ezt például elképzeltétek volna róluk?!”
“Mi az a furcsa füttyögő hang? – szól közbe izgatottan Search. – Így kommunikálnak.”
“Így nevetnek – magyarázza türelmesen Pessoa. – Legnagyobb döbbenetemre alaposan megfigyeltek benneteket, anélkül egyébként, hogy közeledtek volna hozzátok, hogy megérintettek volna!…Azt is érzékelték például, nagy meglepetésemre, hogy közöttetek heteronimák és a veletek lévő három férfi és három nő között is különbség van, hogy ti gyakorlatilag átláthatatlanok vagytok számukra, nem tudnak mit kezdeni veletek…Azt viszont külön élvezték, s elismerően adóztak Lídia képességeinek, hogy egy, általuk különben lenézett, megvetett, alacsonyabb rendűnek tartott emberi lény dacolni képes velük, méghozzá egy mágikus tükör segítségével, amit nem voltak képesek birtokolni, sőt az ereje meg is lepte őket, nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Ilyesmivel még nem találkoztak évmilliókat kitevő vándorlásaik alatt, vagy ha igen, sajnálkoztak bosszúsan, már elfelejtették. Ha nem zaklatjátok őket, titeket is el fognak felejteni. Honnan van az a tükör, Ricardo? – kérdezi türelmesen s tagadhatatlan érdeklődéssel. Láthatnám?”
“A szobámban van…Még szegény Alberto ajándékozta nekem – suttogom. – Azt mondta mindent megmutat, de vigyázzak vele, ne legyek, mohó és telhetetlen. Egyébként azt is elmesélte akkor, hogy egy alkimista őséé volt, aki személyesen ismerte a híres angol mágust, az Európát szintén bebarangoló John Deet, aki először fordította angolra a Nekronomikont és megfordult Prágában is, II. Rudolf császár udvarában állítólag aranyat is előállítva, varázsolta el a császárt, de mélységesen unta a püspökök bigottságát s az udvari etikettet, ezért tovább ment észak felé és valahol a Balti tengeren tűnt el a vízben, Vinetát igyekezett megkeresni az elsüllyedt balti várost, Észak Atlantiszát…”
 “Badarság – nevet gonoszkodva Pessoa. – Albertonak nem is voltak ősei. Az alkimista az én ősöm volt…Értitek – húzza ki magét dölyfösen. – Az én ősöm…”
 “Azt mondod nem jelentenek számunkra veszélyt? – kérdezi izgatottan Tejve. – Azt mondod van humorérzékük és feledékenyek?! – Láthatólag semmi kedve Alberto Caeiro és Fernando Pessoa állítólagos őseiről vitázni, akik elsüllyedt városokat kerestek az északi tengeren. – Hogy képesek nevetni?! De mi, sajnos csak a mérhetetlen gonoszságot érzékeltük, ami már a hold arcából is árad s elviselhetetlenné teszi a bálványt és környékét…”
“Ez egy védekező mechanizmus, az álcázás része. Még akkor alakult ki bennük, amikor a dicső faj három méteres, leginkább élő oszlopokra emlékeztető lényeivel harcoltak. Ők száműzték a mérhetetlen véneket (akik gyakorlatilag hallhatatlanok és legyőzhetetlenek, semmilyen lény, semmilyen erő, semmilyen fegyver nem bírja elpusztítani őket!) a föld mélyébe, de ott kifejlesztették védekező fegyvereiket, mert ők nem agresszívek, nem támadnak, csak védekeznek és sikerült megdöbbent ellenségeiket, a világ legfejlettebb technikájával és hihetetlen, hatalmas, felmérhetetlen tudással rendelkező dicső faj egyedeit egymás ellen fordítaniuk s végül elűzniük a földről. Ez volt az, amitől rettegtek, hogy telepatikus befolyásuk alá vonják őket.”
“Számunkra tehát nem jelentenek veszélyt?” – kérdezi izgatottan Soares.
“Ha békén hagyjátok őket, akkor nem…Ne foglalkozzatok velük, kerüljétek el a bálványt, éljetek a költészetnek, itt, ezen a gyönyörű szigeten, s ne állandóan olyan dolgokkal foglalkozzatok, amelyek szellemileg, ne tagadjuk, meghaladnak benneteket, gyakorlatilag pedig megoldhatatlanok. Az volt a vágyatok, hogy függetlenek legyetek mindentől, Ricardo és Borges jóvoltából azzá váltatok – mert ebben a világban csakis az lehet szabad és független és az élhet mániáinak, rögeszméinek, mert a líra is, a próza is, az egész költészet az egész irodalom egy fertőző mánia, egy ragályos rögeszme, akinek van pénze!…Használjátok ki és írjatok drága fiaim, írjatok, itt most Reis is, Campos is kiteljesítheti líráját, Soares is végre nyugodtan, gyönyörű vahinéjától dédelgetve fejezheti be a hihetetlenül elnyúló kétségek könyvét, Tejve megalkothatja sztoikus filozófiáját, ajánlom inkább a kínaiakra emlékeztető példázatokban gondolkozz, de te tudod, s kiteljesítheti önmagát a szabad verseiben az avantgárddal kacérkodó Cross és elmélyülhet a kedves Search ezoterikus költészete. És te Vicente – fordul a sápadt, izgatottan remegő Guedes felé –, végre te is kiteljesítheted önmagad, megírhatod a műveidet. Veled különösen igazságtalan voltam fiacskám, bocsáss meg, ha tudsz. Pauline kedves kislány, nagy támaszod lesz ebben az egyre kiszámíthatatlanabbá váló életben. Ne zavarjon hogy bigottan vallásos, ez csak a máz, valójában ő lelkében őrzi a pogány maorik hajthatatlanságát, s isteneként fog szeretni téged. Igyekezz ne visszaélni a végtelen szerelmével és a mélységes türelmével…”
“Igyekezni fogok Mester – dadogja meghatottan Vicente Guedes és az izgalomtól óriási vörös foltok gyúlnak ki az arcán. – Én magam is félresikerült sorsom ajándékának tekintem Pauline-t…”
“Az is – legyint Álvaro. – S ne értékeld le magad állandóan, kérlek. Ezzel csak magadnak ártasz. Az a te bajod, testvér, hogy nincsen önbizalmad!”
“Ő az én fiam – suttogja meghatottan Fernando Pessoa és szeretettel tekint Guedesre. – Ilyen voltam én is, ilyen szerény, soha nem volt önbizalmam…S ezzel, nagyon jól tudjátok, számosan visszaéltek, számtalan megaláztatásban volt részem nekem, Luzitánia legnagyobb költőjének, Camoes egyetlen, méltó utódjának!…”
“Örülök, hogy itt lehetek közöttetek – motyogja Guedes elfogódottan. – A bálványhoz sem mentem velük – fordul Pessoa felé. – Pauline se engedte…”
“Nagyon helyesen – bólint Pessoa. – Semmi keresnivalód nem lett volna ott. Nektek se volt – pillant ránk. – Remélem megértettétek…”
“De nekem sem volt kedvem – magyarázza boldogan Vicente. – Ahogy elmentek, máris elkezdtem írni…”
“Tegyétek mindannyian ezt. António hol van?! – néz szét meglepetten. – Ő már nem is kíváncsi rám. Vagy haragszik, még mindég haragszik azért, hogy az egészségházba utaltattam?! De hát ti tudjátok a legjobban, hogy beteg volt, súlyos beteg…”
“Most is az – szakítom félbe. – Azt hittük infarktust kap, ő sem volt velünk a kiránduláson, ágyban maradt, gyógyszereket, nyugtatókat adtam neki, hogy pihenjen. Az utazás, a velünk, majd a veled való találkozás is megviselte, a hold arcának rejtélye is, s úgy tűnik idő kell, amíg Tahiti rendkívüli éghajlatához alkalmazkodik. Amíg akklimatizálódik az amúgy is legyengült szervezete ehhez a meleg, párás környezethez!… De én is kérdeznék valamit, Mester, Márióval, vagy Albertoval találkozhatnánk.”
“Miért ne? – húzódik Fernando árnyarca valami mosolyfélére. – Ha meghallják a hívást, bizonyára idejönnek, ha tehetik…”
“Tehát azt mondod – áll fel izgatottan Lovecraft – hogy hagyjuk békén a mérhetetlen véneket , ne háborgassuk őket.”
“Igen, azt – mondja a kelleténél szigorúbban Pessoa és felemelve kezét, tanáros gesztusokkal kezdi magyarázni, hogy milyen mérhetetlenül, túlzóan erősek, mindenben mennyire fölöttünk állnak. – Épp ezért – folytatja – csak egyet tehettek, kedves Howard – elkerülitek a bálványt…Nem keresitek velük az érintkezést, rendkívül ingerlékenyek ugyanis, a hallásuk nagyon érzékeny, nehezen viselik el a zajokat, a zene elbűvöli, de a fegyverek ropogása, a bombák robbanásai hihetetlenül idegesítik őket…”
“És az öregek? - kérdezem izgatottan.
“Miféle öregek?” – kérdez vissza.
“Amióta először láttam a bálványt – kezdem a gyónást, halk, el-elcsukló hangon, az izgalomtól dadogva – állandóan Cthulhu jelenik meg álmomban, R’lyeh víz alá süllyesztett városában várva az ébredést. S mind a többiek, Yog-Sothoth, a szentségtelen tudás őre, Azatoth, aki az univerzum közepén fortyogó káosz közepén…”
“Az univerzumnak nincs is közepe! – szól közbe szigorúan Pessoa. – Miről beszélsz?”
“… körülötte – folytatom remegve –. csontfurulyáik őrjítő hangjára járják tébolyult, eszelős táncukat a démonok... Nyarlathotep herceg is megjelenik álmaimban, az emberi alakban köztünk járó Isten…Félek, hogy visszajönnek. Veszélyben a föld…”
“A föld mindég és mindenkor veszélyben volt. Most is abban van, mert háború lesz, iszonyú és kegyetlen háború, de ne félj Ricardo, a régi öregek nem térnek vissza. A mérhetetlen vének nem engedik és ők az erősebbek…meríts erőt Lídiából, mert ő valóban erős, s ne engedd át magad képzelgéseidnek. Téged racionálisnak szerettelek, nem is értem miféle rögeszmék, fantazmagóriák nyűgöznek mostanában le. Inkább írjál, barátom, ez a dolgod…S hagyd az álmaidat, ne engedd eluralkodni a kényszerképzeteket, egy heteronima ugyan nem őrülhet meg, de soha nem lehet tudni…Vigyázz magadra – válik baljóssá a hangja. – Te hajlamos vagy, amint megdöbbenve látom, a pánikra, és ez…
Nem fejezi be, mintha hirtelen hívást hallana, összerázkódik. – “…mennem kell, kedveseim – suttogja bocsánatkérően és sajnálkozva teszi hozzá – Elmúlt az időm. Most egy ideig nem jövök. Nem jöhetek. Vigyázzatok Antóniora…Vigyázzatok magatokra és hagyjátok a bálványt…Az nem a ti világotok. Felejtsétek el…S ha nem jelentek meg a hold arcának környékén, hátha ők is megfeledkeznek rólatok! Mondottam már, hogy egy hibájuk van, a vénségtől romlik a memóriájuk, ahogy ők kifejezik, minden elfütyül a fejükből…”
“De ők vajon tényleg elfelejtenek bennünket? – kérdezi kihívóan Tejve. – Mert én úgy érzem, máris bennem vannak, belém költöztek…”
“Ugyan – halljuk valahonnan, már távolról, nagyon távolról mesterünk hangját. – Fantazmagória…”
Szélvihar seper át a szobán, eloltja a gyertyákat, s amikor Borges a kapcsolóhoz ugorva felgyújtja a villanyt, már csak vibráló kérdőjelek kavarognak Fernando Pessoa helyén a levegőben.
Volt, nincs…
Elképedten meredünk egymásra, aztán mind egyszerre szólalunk meg, hogy ez nem lehet igaz, hogy Fernando egyszerűen gúnyolódik velünk, hogy nem vesz komolyan bennünket, hogy …
Borges váratlanul eszelős röhögésbe tör ki.
“De igaza van – szögezi le határozottan. – Egyszer s mindenkorra felejtsük el a bálványt és a mutáns-lényeket…”
“De azért a varázstükörrel még egyszer próbálkozhatnánk – tépelődik Search. – Mit veszíthetünk? De addig is megyek és hozom a fotográfiákat, hogy ti is láthassátok őket. Be kell vallanom első látásra mindenre fogtok gondolni, kedves barátaim, csak arra nem, hogy ezeknek a lényeknek humorérzékük van!…”
“S a pincébe is le kellene menni – szól közbe Tejve. – Már csak vörösborért is. És kíváncsi lennék ki kacagott az este olyan gúnyosan, a sötét járatokban…”
“Erről elfelejtettük kérdezni a drága Mestert” – búsong Cross mintha rá is ráragadna Borges jókedve, nevetni kezd.
Lovecraft szomorúan mered maga elé, most olyan mint egy öreg játékmester, akitől elvették a kedvenc játékait, s végérvényesen magára maradt a porondon.
“De abban föltétlenül igaza van a kedves Fernandonak, hogy egyszer s mindenkorra el kell felejtenünk a borzalmakat, hagyunk kell a bálványt – látszik szándékosan nem nevezi nevén. – Többé a közelébe se menjetek! És abban is igaza van, hogy írnotok kell. Elvégre Ricardo – néz rám szomorúan – ezért, kizárólag ezért hozta létre ezt a kolóniát, ezt a költői falansztert…Elvégre mi más értelme lenne?…Ezért arra kérném magukat, kedves fiatal barátaim, mint öreg ember, akinek nincs már olyan sok ideje hátra, hogy hagyják az irracionális jelenségeket. Én egész elhibázott életemben ezeket kutattam, s lám milyen eredménnyel. Egyszerűen meg kellett élnem, hogy amit írok és képzeletem játékának vélek, maga az általam elképzeltnél is szörnyűbb valóság. Ki tudja már akkor a vének irányítottak telepatikusan?…”
“Ezért olyan borzalmas a stílusa – hergelődik Borges és átöleli Lovecraftot. – Mindég mondottam, emlékezzen vissza, a történetei jók, de a stílusa!…”
“De miért tették volna?” – kérdezem döbbenten.
“Hallotta, hogy van humorérzékük. Egyszerűen játszottak. Rájöttek, hogy egy magányos, misztikus, természetfeletti jelenségeket kutató, nyilvánvalóan félbolond amerikai író, a messzi Providenceben, valami módon megsejtette jelenlétüket s szuggerálni kezdték. Uralva képzeletét bizarrabbnál bizarrabb tényeket, adalékokat sugalmaztak neki a prehisztorikus időkről, a földet az emberek előtt benépesítő különös, félelmetes, démonikus fajokról, melyeket ez az író megszállottan, már-már az eksztázis epileptikus írásgörcsében vetett papírra, ráadásul, hallhatták – pillant Borgesre –, borzalmasan stílusban, s a végeredménytől, az elbeszélésektől és regényektől elszörnyedt a nagyközönség és rángógörcsöt kapott a kritika. Meg kell vallanom Önöknek és ezért – bármekkora fiaskó is volt ma, ez a hold arcánál tett látogatás – örökre hálás vagyok…Önök komolyan vettek engem és ez mérhetetlenül jólesett sértett hiúságomnak és táplálta mérhetetlen gőgömet…Tulajdonképpen Pessoa volt az első író, mondjuk így szakmabeli, aki komolyan vett (ezt hosszú évet óta tartó s csak a mesterük halálával kényszerűen megszakadó levelezésünk is bizonyítja), utána jött Borges, aki a maga ironikus modorában többször is próbára tette kevés, megmaradt türelmemet, de mégis éreztem, gúnyolódik, gúnyolódik, pucki természet, de szeret és hisz bennem. S akkor jött ez a látogatás, ez a csodálatos sziget és amikor itt, ebben a házban meggyőződhettem, arról, hogy önök, kedves Reis doktor, mennyire mélyen és alaposan ismerik méltatlan műveimet, éreztem, nézzék el ezt egy beteg öregembernek, némi elégtételt is. Hogy mégsem volt hiábavaló ezekről a sokak számára őrültségnek, megalapozatlan képzelgésnek tűnő esetekről írni, dacolva minden tiltakozással, a folyóirat szerkesztők ellenállásával, a megvetéssel és a sokszor bevallom nemtelen rágalmakkal és támadásokkal…Mora doktor úrral és a báró úrral tegnap délután sok mindent tisztáztunk, meglepett érdeklődésük és az enyémnél mélyebb, átfogóbb, megalapozottabb tudásuk, de arra, ami ma történt, mégsem számítottam…És most már, meghallgatva Mesterük árnyát, igazán nem tudom mi a teendő…”
“Mert nem ismeri, nem ismerjük a mérhetetlen vének célját? – töpreng Tejve. – Azt, hogy miért használták fel Önt, kedves Howard? Miért közölték Önnel, telepatikus úton a földünk, ember előtti történeteinek némileg hézagos és homályos, de mégis megdöbbentő és elképesztő töredékeit? Ha ugyan ők közölték? S miért akarták, hogy meglehetősen bizarr formában, egy író műveiből szerezhessünk tudomást történetükről és a többi, a földet az ember előtt belakó fajok történetéről?! Egyáltalán arról, hogy ezen a renitens zöld bolygón, már előttünk, emberek előtt is hatalmas civilizációk léteztek, s ezeknek a lényeknek, az Antarktiszt benépesítő csillagfejő szárnyas öregeknek, vagy a dicső fajnak a tudása messze meghaladta a földi ember mai tudását… S végül azt sem értjük mit akartak velünk? Miért mutatkoztak meg előttünk valóságos alakjukban? Mi volt mindezzel a céljuk?! Vagy menetközben, ahogyan Fernando mondotta, elfelejtették volna?!”
“Ezért kell még egyszer s talán utoljára a varázstükörhöz fordulnunk – mondom eltökélten és végignézek a sápadt baráti arcokon. – Még egyszer igénybe kell vennünk a tükört, bármennyire is ésszerűek és logikusak Pessoa érvei, hogy hagyjuk békén a bálványt és a mutáns lényeket, bizonytalanságban nem maradhatunk. Már késő, sodor az örvény. A megismerés örök vágya…”
“Hátha a tükörben – méláz el Álvaro – megmutatkoznak végre a mozaik még hiányzó kockái, mert olyan ez, egyre inkább olyan, kedveseim, mint a kirakójáték, melyet néhány elem hiányában nem rakhatunk ki. S ez továbbra is nyugtalanítani fog bennünket, nem koncentrálhatunk sem önmagunkra sem az irodalomra…”
“A báró úrnak – pillantok elismerően a tépelődő Tejvére – igaza van, a lények már bennünk vannak, velünk is maradnak, éppen ezért meg kell tudnunk azt, amit még nem tudunk, hogy kialakulhasson a sakkban ismert patthelyzet, még akkor is ha ők az erősebbek és nevükhöz méltóan mérhetetlen fölényben vannak velünk szemben…”
“De ne felejtsétek el – mondja izgatottan Borges –, hogy milyen kockázattal jár mindez? Akárhogyan is a varázstükrön keresztül valamiképpen ismét kapcsolatba kerülünk velük, amit nem vitás ők is érzékelni fognak….”
“S Fernando világosan figyelmeztetett – folytatja idegesen Cross –, hogy egyszer s mindenkorra hagyjuk békén őket, máskülönben örökre bennünk is maradnak, irányítani fognak bennünket. Mi a biztosíték arra, hogy a tükör, amely ugyan bizonyára meg tudja idézni őket, meg is fog tud