BŰBÁJOSOK

regény

1. HAJNAL
2. ELVTÁRSI ÖSSZEJÖVETEL
3. „ZÖLD SZEMED, A POPRÁD”
4. ÉRINTÉSEK
5. LIDÉRCFÉNY
6. BűBÁJOSOK
7. A GURU
8. SZAMÁR
9. A LÁTHATATLAN LÁTOGATÓ
10. A FEKETE TYÚK
11. AZ ÉHSÉG TORNYA
12. A LÁGER HELYE
13. KÖNYÖRGÉSEK SZENT DÓNÁTHOZ
14. A NYULAK MIATYÁNKJA
15. A REPÜLő TIGRISEK
16. Brácsa a fal mellett
17. BOLYONGÁSOK A ROMVÁROSBAN
18. OKTÓBERÜNNEP  
19. A megállíthatatlan romlás

l. HAJNAL

 

      Fél négykor ugrott ki az ágyból. Lekattintotta zsebórája fedelét, s a holdfénynél ellenőrizte az időt. Lázas sietséggel öltözött, noha maga sem tudta pontosan hova siet. A sötétben tapogatózva haladt lefelé a nyikorgó lépcsőkön. A fogadó nagyterme üres volt, az örökmécses pislákoló fényénél elmosódtak a bútorok körvonalai. láthatta még az esti, éjfél utánig elnyúló dáridó nyomait is, feldőlt székek kedvetleníthették el, s csizmája vasalt sarka alatt recsegtek a törött poharak törmelékei. És igen, a nagytükör is összetört – emlékezett –, amikor az egyik katona belevágta a boroskancsót, azt üvöltve, hogy nagy a feje, búsuljon a ló.

Az udvar is üres volt, a kutyák is eltűntek valamerre. A fal mellett, behúzott nyakkal osont a kapu felé, s reménykedett, nem lesz bezárva. Igyekezett, amennyire lehet, árnyékban maradni. A szerencsére félig nyitott kapun kisurranva már futott, csak a közeli erdőszélen lassított. Teli szájjal szedve a levegőt nézett vissza az elhagyott fogadóra. Az volt az érzése, távozása mégsem történhetett teljesen titokban, ahogy szerette volna, s a nagy tölgyfához lapulva észrevette a kapun kilovagló csúcsos süvegű  katonákat is. A földre vetette magát, s miközben beszívta az avar erjedő, régi-bizonytalan emlékeket idéző szagát, figyelte, amint egymás után  négy katona lovagol el libasorban az úton. Ezek szerint, nyugodott meg, talán mégsem vehették észre őt, hiszen, ha látták volna, akkor errefelé kellett volna jönniük, hogy elkaphassák. Gyalog, – lovasokkal szemben –, amúgy sincs semmi esélye...

       Szemét dörzsölve nézett utánuk. A felhők takarásából ekkor bontakozott ki megint az ébredésekor még ezüstös fényt szitáló telihold, s az elmosódó szűrt ragyogásban olyanok voltak a lovasok, mint  mozgó árnyékrajzok.

Feltápászkodott s épp inni akart a kulacsából – még az este, a szobájában töltötte meg előrelátóan borral, miközben a fogadó nagytermében dorbézoltak a katonák, ütemes lábdobogások vegyültek vidám női kacagásokkal és sikoltozásokkal, s valakik ugyanazt a dévaj diákdalt énekelték hamisan: „Akinek most kedve nincs / annak egy csepp esze sincs...”

       De amire meghúzhatta volna a kulacsot, megérezte bordái között a puska csövét.

       Megdermedt.

Boszorkányos! – gondolta. – Hogyan is nem hallotta meg titokzatos ellenfele lépéseit, hogyan kerülhetett ilyen észrevétlenül a háta mögé? Vagy mindég is itt lett volna? Itt várt volna rá a fák között, a sötétségben, puskával a kezében, biztosan tudva, hogy ő úgyis erre jön majd, és akkor elkaphatja?

Vacogni kezdett és hirtelen riadt fel. A hold besütött az ablakon, megvilágítva a szobát. A bútorok szinte lebegtek a szórt ezüstös fényben. Nem ért rá egyelőre különös álmát elemezni. Dideregve húzta ki bal kezét Irén forró combjai közül, tenyérháttal simítva végig kétszer is a combok belső felét, másodszor lassabban és gyengédebben, de az asszony nem ébredt fel, hanem nyögött, mondott is valamit álmában, kárókatonák, valami ilyesmit, nem lehetett tisztán érteni, és nyugodtan aludt tovább. Rövid világoskék inge hasáig csúszott fel, és a holdfényben mintha fenyegetően villant volna meg szeméremszőrzetének sötét háromszöge. Gondosan betakarta, felült, és kis tétovázás után le is lépett az ágyról. Óvatosan mozgott, a padló így is meg-megreccsent, ahogy távolodott. Az ajtót lassan nyitotta ki, igyekezett, amennyire lehet, nem csapni zajt, noha akár énekelhetett is volna, vagy fedőket csapdoshatott volna  egymáshoz, Irént – ezt tapasztalatból tudta –hajnal felé agyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni. Nyugodtan aludt, mint a bűntelenek, mint a csecsemők.

Kilépett az ajtón s csendesen húzta be maga után, de nem zárta kilincsre. A holdfényben komoran sötétlett a ház fölötti dombon őrködő magányos fa, s hirtelen az volt az érzése, hogy a különös álmában – melynek képei külön-külön tünedeztek fel, hogy összekavarodva tűnjenek egymásba megint – bizonyára őt üldöző lovasok is megjelennek majd, s ott köröznek egykedvűen a hársfa körül, mielőtt őt felfedezve, kieresztett kantárszárral zúdulnának alá, hogy végre hurkot vethessenek a nyakába.

Hosszan vizelt, s közben a magányos hársfa sziluettjét figyelte – mintha bólogatott volna a léghuzatban. Érezte, hogy feltámad a szél. Gombóc akkor fedezte fel őt, s farkcsóválva körözött körülötte, majd lábához dörzsölődve, a nyomokat szagolva  ugyanoda vizelt ahová ő. A kopár szőlőbokrok között egykedvűen motozott a feltámadó, kellemetlen novemberi szél, s ő csak ekkor vette észre, hogy meztelen, s azt is, hogy egyre erősebben vacog. Megsimogatta a lábához törleszkedő kutya fejét, s visszament a házba. Irén most a fal felé fordulva aludt. Ledőlt melléje, hosszú vörös hajába fúrta a fejét, és szorosan bújt meleg testéhez. A didergése azonban így sem szűnt. Kezét a forró combok  közé csúsztatta – keveset aludhattak együtt, de ha együtt voltak, mindég így aludtak el. A keze valami biztonságérzetet sugall, nevetett az asszony, olyan... és szokása szerint nem fejezte be a mondatot. Mozgatni kezdte a kezét, ujjbeggyel simogatva a combok belső felét, csillagokat, kereszteket, köröket rajzolgatva, de az asszony nem ébredt fel. Halkan, megnyugtatóan, már-már meghitten horkolt, és ez, teljesen megmagyarázhatatlan  módon,  újra eszébe juttatta különös álmát. De kik lehetnek a katonák, és miért üldözik őt? És hol lehet az a fogadó? Mielőtt elaludt volna, még azon töprengett, hogy ki lehetett ő álmában, aztán azon, hogy hogyan lopózhatott a háta mögé ismeretlen üldözője, hogy puskája hideg csövét bordái közé nyomhassa, s mi történt azután? Mit akart tőle? A pénzét? Az életét? Hogy ezt eldönthesse, tudnia kellett volna, ki volt ő álmában, és tulajdonképpen miért menekült olyan fejveszetten, lélekszakadva a fogadóból, ami élete egyetlen reális helyszínére sem emlékeztette, de egyszerűen nem voltak előzmények – vagy nem emlékezett rájuk. Álmában – ezt viszont félálomban, Irénhez simulva is pontosan tudta – csupán egyetlen érzés hatotta át, a vad, állati félelem. Érezte, a zsigereivel, a vacogó testével is érezte, hogy menekülnie kell, mindenáron, azonnal, de hogy miért, az már egyáltalán nem volt világos, s az egész nyomasztó álomból csak a vacogás maradt, ami Irén meleg testének  hatására lassan szűnt. A fa viszont, ami mögé bújva a mozgó árnyékrajzokra emlékeztető, csúcsos süvegű lovasokat leste, mégiscsak ismerős volt valahonnan, szívszorítóan ismerős, de arra már teljességgel képtelen volt rájönni, hogy honnan, mert váratlanul újra elaludt. Álma ott folytatódott, ahol abbamaradt, különbség csak annyi volt, hogy  már nem vacogott, viszont, mélyen beszívva az avar nedves, ázott kutyák szagát idéző illatát, továbbra is ott érezte bordái között a fenyegető puskacsövet. De a háta mögött álló ismeretlen, noha érezni vélte leheletét is a tarkóján – szép látvány lehetünk, gondolta fásultan, én hason fekszem a földön, s ő fölöttem kuporog, mintha meg akarna erőszakolni –, még mindég nem szólalt meg. A fogadóból, a zajok után ítélve, újabb lovasok vágtathattak ki, az egyik ló hosszan, fájdalmasan nyerített. Hátranyúlt s határozottan taszítva el a puskacsövet fordult meg. Mögötte nem állt senki, amit puskacsőnek vélt egy faág volt csupán, s amit ismeretlen üldözője tétova leheletének, az a feltámadó, fák és bokrok között nesztelenül motozó szél. Megtántorodva újra vacogni kezdett, s kortyolt a kulacsból. A bor átjárta, átmelegítette és megszédítette. Óvatosan, féloldalt fordulva kezdett lépegetni a fák között, de hiába vigyázott arra, hogy lehetőleg ne csapjon zajt, száraz ágak recsegtek konokul, megátalkodottan a csizmasarka alatt, mint az előbb, a fogadó nagytermében a törött poharak törmelékei. A sűrűben valami láthatatlan állat motozott, de őt már semmi nem érdekelte. Igen, gondolta még tétován: az út jobb, mint a fogadók.

     Egyetlen cél mozgatta, minél távolabb kerülni a tegnapi szálláshelyétől. Száraz ágak csaptak szembe vele, horzsolták az arcát, megszaggatták durva posztókabátját is, de nem állt meg. Fokozatosan időérzéke is megszűnt, nem tudta, mióta van úton. Órák vagy percek teltek el? A tó váratlan hirtelenséggel jelent meg előtte, s már azon sem csodálkozott, hogy félig kihúzva a homokra, egy csónak is vár rá. Határozottan nekiveselkedett, mintha egész életében erre készült volna, s benyomva a vízbe beugrott, és ugyanazzal a lendülettel kezdett evezni... Egyre távolodott a parttól. Feltételezése szerint, ha tényleg fél négykor kelt – de hát ellenőrizte a zsebóráján is az időt! –, már ki kellett volna világosodjon az ég, de a látóhatár egyelőre sötéten, fenyegetően komorlott, semmi nem utalt a közelgő hajnalra. Reflexszerűen nyúlt zsebórája felé, de a hold újra felhők közé bújtatta vigyorgó képét, s a tó fölött rémalakokat formázó, gomolygó ködben elmosódott a számlap. Sejtése szerint öt-hat óra körül lehetett, de nem tudta minden kétséget kizáróan megállapítani. Didergett. A part már teljesen eltűnt. Sűrű, fullasztó ködben evezett, mintha csak áttetsző vattában haladt volna előre. Majd ezt is megunta, s behúzva az evezőket – hová sietni? gondolta még kábultan –, hanyatt feküdt a csónakban. Már félig-meddig el is aludt, amikor meghallotta az éneket. Arcához kapva, megrettenve ült fel. Érezte, valami melegbe ragad az ujja. Megnyalta – vér, döbbent meg, aztán eszébe jutott esztelen menekülése. Igen, egy ág sérthette fel, nyugodott meg, és aztán már minden idegszálával a hol közeledő, hol távolodó énekre  figyelt. Egy láthatatlan nő énekelt valahol a ködgomolyban, tőle azért nem túlságosan messzire, a maga körül mindent felemésztő, végzetes szerelemről. Felült, eszeveszetten evezni kezdett, de hiába közeledett az éneklőhöz, a ködben láthatatlanul megbúvó nő  rejtélyes módon, ugyanilyen sebesen távolodott tőle, s csak akkor vette végül észre, amikor  már csüggedten eresztve le az evezőket, találkozásukról lemondva, fáradtan dőlt hátra a csónakban. Kicsiny, talán három-négy méter átmérőjű szigeten állott. Boszorkányos! Hogyan találhatta meg ebben a fullasztó ködben? Karjait az ég felé tárva, mintha imádkozni akart volna, fáradhatatlanul énekelt. S mindég ugyanazt a dalt! Amikor befejezte, azonnal kezdte is elölről. Róla nem vett tudomást, noha ő örömében, hogy végre rátalált, elég nagy zajt csapva kormányozta feléje a csónakját, s egyetlen lendülettel ugrott ki, mintha öntudatlanul is az éneklő nőt akarta volna befolyásolni, de az ugrást elhibázhatta, mert térdig merült a sárgás, kavargó, zavaros vízbe. Olyan hideg volt, hogy belesajdult a foga, s egy pillanatig az volt az érzése, láthatatlan hóhérok fűrészelik le a lábait; de már ezzel sem törődve, tapsolva caplatott a nő felé, amire viszont elérhette volna, hogy térdére borulva köszönthesse és izgalomtól elfulladó hangon, mint egy szerelmet valló és a vallomásába minduntalan belezavarodó kisdiák mondhasson köszönetet ezért a nem várt hajnali ajándék-koncertért – felriadt.

Már hajnalodott. Az ólmos félhomályból fenyegetően emelkedtek ki a bútorok. Irén meleg testéhez tapadva, pillanatokig arra sem jött rá, hol van. Érezte, hogy az asszony hátra nyúlva simogatni kezdi, s még furcsa nyomasztó álma hatása alatt ő is öntudatlanul viszonozva a kedveskedést, mozgatni kezdte az összeszorított combok közé szoruló, zsibbadt kezét.

– Kárókatonák – nyögte félálomban, talányosan Irén, s ő hajába fúrva az arcát, álom és félálom határán lebegve döbbent rá, nem is emlékszik az álombéli nő arcára. Nem is emlékezhet, gondolta, hiszen nem is látta az arcát. Aztán már ezen sem tudott töprengeni, mert a végre felébredő nő nyögve fordult a hátára, s magára húzva őt, combjait  összekulcsolta a derekán.

       Virradt.

    Irén válla fölött, az ablakkeretben láthatta a felszálló ködpamacsok  közül  győzedelmesen  kiemelkedő  magányos hársat, s akkor döbbent rá, hogy igen, ez alatt a fa alatt hasalt álmában is, figyelve az úton egyes sorban ellovagló, titokzatos, magas süvegű katonákat, ezeket a mozgó árnyékrajzokat. Aztán már nem gondolt semmire. Irén arca imbolygott alatta, fölötte, körülötte, csapzott vörös hajszálai arcára tapadtak, a hajzuhatag betakarta, körülfogta, mint egy háló. Ha akart volna, sem menekülhetett, de nem is akart menekülni. Hova is menekült volna, és miért, pontosan az elől a nő elől, akit szeret? Közvetlen közelről nézte a kerekre táguló zöld szemekből szívének irányuló lándzsák hegyét. Váratlanul hallotta meg megint, a zsebkendőnyi szigeten kitárt karokkal Istenéhez fohászkodó, ismeretlen nő makacsul ismétlődő, torokhangú énekét, s felnyögött kínjában. Az énekszó azonnal megszakadt, eltűnt, szertefoszlott, semmivé lett, hiszen, gondolta megvetően, miért is maradt volna vele? Miért is kísérte volna el az ébrenlétbe is? Ez a férfi – gondolt magára harmadik személyben –, aki gyorsuló-lassuló, mégis céltudatos mozgásával a gyönyör különféle hangjait csalja elő ebből az asszonyból, miközben verítékező testük szorosan egymáshoz tapad – és mi lesz, ha összeragadnak, mint a kutyák? – ez már valaki más, ez semmi esetre sem ő. Ő ottmaradt abban az álomban, térdre hullva egy ismeretlen, makacsul a maga körül mindent felperzselő, végzetes szerelemről torokhangon éneklő nő előtt, azon a zsebkendőnyi szigeten. Igen, az az ismeretlen s makacsul  ugyanazt a dalt éneklő nő talán mégiscsak megoldás lehetett volna valahogy. Talán az üldözői elől is elrejtette volna. Ott élhettek volna az idők végezetéig a tó közepén bujkáló pirinyó szigeten, s fürdés után a szél száríthatta volna egymáshoz tapadó, verítékező testüket s a nő hosszú, lobogó almamagbarna haját.

  A ház előtt ebben a pillanatban vonított fel a kutya.

  Irén levált róla és rágyújtott.

  – Jön valaki – mondta, vagy inkább kérdezte.

  Ő is rágyújtott, felemelkedve lépett  az ablakhoz, kinézett, de a domboldal üres volt, csak a szőlőtőkék várakoztak, mint az őrkatonák, s szinte látni vélte a harmatcseppeket is az érett gerezdek szőlőszemein.

 – Nem jön senki – ment vissza az ágyhoz, s cigarettázva nézte Irén karcsú testét, úgy, olyan kíváncsian, mintha most látta volna először.

 – Akkor miért ugat? – kérdezte lustán a nő, közben karikákban fújva ki a füstöt.

 – Vaklárma – legyintett ő, s a féligszívott cigarettát elnyomva feküdt vissza melléje, combjai közé fúrva a fejét.

 Milyen színű lehetett vajon az éneklő nő szeme? – gondolta. Kék, barna, zöld? De a haja barna volt, ez biztos, almamagbarna.             Észrevehetően világosodott. Érezte Irén hajában tétován motozó kezét, s váratlanul gyengült el.

 – Még egy napig maradhatok – hallotta, s aztán a nő ráfonva magát elnyúlt mellette. Mielőtt visszaaludtak volna, még hallhatták, hogy Gombóc harciasan ront be a szőlőbe. Az ugatás távolodott, olybá tűnt, mintha lefelé gurulna a hegyen.

–   Jön valaki – feszült meg megint az Irén teste, kiszakítva őt

 lágyan villódzó  képzelgéseiből.

–   Vársz valakit?

–   Kit várnék?

–   Azt hittem, tovább maradsz?

–   Tudod, hogy nem tehetem. Mennem kell. Haza kell mennem.

–   Azt hittem, végleg itt maradsz

    Irén felült és figyelmesen nézett rá. A napsugarak  ebben a pillanatban érték el az ablakot, kivilágítva a szobát. – Csak viccel, drága doktor úr – sóhajtott a nő. – Ugye, csak szórakozik velem ?

    – Miért? Olyan képtelennek tűnik?

    – Hiszen tudod, hogy nem tehetem. Ameddig él, mellette a helyem, a felesége vagyok. – Irén elfordul tőle, felemelkedik, és egykedvűen kezd tornászni az ágy melletti szőnyegen. Nézi hajladozó alakját. Szédül. Lehunyja a szemét, mintha újra hallaná a zsebkendőnyi szigetről a torokhangon éneklő, ismeretlen nőt. Hallja, hogy Irén pongyolájába  bújik és kimegy. Hallja, hogy beszél a közben visszatérő kutyához, hallja Gombóc örvendező csaholását is, de már képtelen megmozdulni. Elernyedve fekszik a hátán, és a sugárzó fényben  szórakozottan szemléli a plafon  hazudozó repedéseit s az elhibbanó, szálló porszemeket. Sugárzó, vörös körökbe vész, nem tudja eldönteni, álmodik-e vagy képzeleg. A térdig érő vízben tapicskol a gyufásskatulyányi szigeten nyújtózkodó és fáradhatatlanul éneklő nő felé, s amikor a titokzatos hajnali énekes mégiscsak meghallva közeledő lépéseit – olybá tűnhet, mintha hatalmas üvegekből huzigálnák ki a cuppogó gumidugókat –, a dalt időlegesen abbahagyva, mégiscsak feléje fordul, döbbenten fedezheti fel, hogy Irén áll előtte, sudáran, dacosan, fiatalon. Megvető mosollyal néz rá, majd hátat fordítva epésen jegyzi meg: „te megint elkéstél!” S ő hiába próbálja megmagyarázni lehetetlen helyzetét, fejveszett menekülését, Irén többé nem fordul feléje. A távolban fehér vitorla tűnik fel – vagy egy vitorlára hasonlító ködpamacs incselkedne sajgó szemével? Valószínűleg erről lehet szó, mert szél kél, s szertezilálja a fullasztó ködöt. Végre elhatározza magát, felemeli a tiltakozva rúgkapáló Irént, s a csónak felé indul vele. De a nő ellenáll, kezébe harap, s a karjaiból kiszabadulva rohanni kezd a kis szigeten körbe-körbe. A szél erősödik, felemeli, csattog lába körül hosszú fehér ruhája, mint egy vitorla, és ő ámultan, térdig a jéghideg vízben állva nézi varázslatosan visszafiatalodó szerelmét, aki ezúttal meglehetősen rendhagyó módon hagyja el – egyszerűen kirepül a képből és az álomból, odadobva őt sunyi kételyeinek és megválaszolhatatlan kérdéseinek. De ő nem adja fel, és fáradozásait végre mégiscsak siker koronázza. Néhány végtelen pillanat után kiér a kis szigetre, pontosan arra a helyre ül le, ahol hűtlenül elrepülő szerelme álldogált az előbb, s mintha Istenéhez imádkozna, ég felé nyújtott karral énekelte a maga körül mindent felperzselő szerelemről szóló dalát, makacsul újra meg újra kezdve, mintha csak azt akarta volna, hogy ő jól vésse az eszébe, ha már tényleg nem tanul meg soha ebben az életben  pontos lenni, ha már soha sehova nem érkezik meg a megbeszélt időben, ha már örökké mindenhonnan elkésik...

       Sóhajt, s lehúzva átnedvesedett csizmáit, kiönti belőlük a sárgás vizet. Fölötte ék alakban kárókatonák repülnek, egy pillanatra mintha a fehér ruhában repdeső Irént is látni vélné közöttük, de hamar rájön, káprázat csupán. A nap incselkedne vele? – döbben meg. De hát nem is süt a nap? Ül Irén lábnyomának helyén, a nedves homokban, s elképzelni sem tudja, hogy ki ő, miért üldözik a csúcsos süvegű katonák, s egyáltalán, mit keres ezen a vidéken?! Következésképp azt sem tudja, miért menekül, és azt sem, hogy hogyan is legyen tovább... Rázni kezdi valami erőtlen, száraz, visszafojthatatlan zokogás, s amikor felriad, döbbenten fedezi fel, hogy könnyes a szeme. Az álombeli sírás, akár az éjszakai vacogás, nem szűnik meg az álommal, a vigasztalan ébrenlétbe is elkíséri, ahol ugyanolyan megoldatlan problémák és megválaszolatlan kérdések várják, noha ezúttal nem az a kérdés, hogy ki is ő – erre megközelítő pontossággal  ugyan, de mégiscsak tud válaszolni –, hanem  az, hogy mit is keres itt a szőlőhegyen, távol a világtól, sértődötten, örökké Irénre  várva, önkéntes száműzetésben?

– Sire, a reggeli tálalva! – jelenik meg az ajtóban a nő. Mögötte Gombóc ugrándozik, s őt felfedezve berobban a szobába és felugrik melléje az ágyra. Ez váratlanul hangolja jobb kedvre. Megvakarja a kutya fülét, s föltápászkodik.

– Megyek már – biceg ki meztelenül a présház elé. A szőlőhegy szinte lebeg a sugárzó napsütésben. Megkeresi a fölöttük levő dombon őrködő hársfát – egyetlen kirobbanó zöld üzenet. Hátratántorodik. De hiszen az éjszaka ősz volt, késő ősz. A fa lecsupaszodó csontvázát most is maga előtt látja, s a kopár szőlőbokrokat is, amelyek között gonoszul motozott a szél. Vagy ezt is csak álmodta volna? Az egyik álom áttűnt volna a másikba, s csak az évszak volt közös bennük, a mindent lemeztelenítő, kegyetlen november? De nem, ez a fa is megjelent mindkét álomban, erre biztosan emlékszik.

       Szédülve áll be a hordó alá, s engedi magára a langyos vizet.

       Irén feléje nyújtja a bolyhos fürdőlepedőt, de hiába nyúl utána. Nevetve siklik el, nem adja oda, s egy pillanatig nem is érti, mit akarhat vajon?

– Hagyjad, majd én! – mosolyog anyásan az asszony, és törülgetni kezdi. – Mi van az arcoddal?

– Álmomban, amikor menekültem, felhorzsolta egy száraz ág.

- És a kezeddel? – mutat a jobb kézfején jól látható harapásnyomra.

Megszédül.

– Te haraptál meg – suttogja.

– Mikor?

– Álmomban.

– Biztosan jól vagy? – néz rá Irén, és tovább törölgeti. Célszerű mozdulatai mostmár nem nélkülöznek bizonyos kihívó erotikát sem.

– Tényleg vissza kell mennie? – fordítja maga felé a nőt, s egy pillanatra arcához szorítja az arcát.

– Ne itt... – bontakozik ki öleléséből Irén, s ráborítva a fürdőlepedőt, eltűnik a konyhának is használt színben.

– De hát úgysem lát senki – ingatja ő zavarodottan a fejét, s a törülközőt maga köré csavarva megy vissza a présházba. Felöltözik: rövidnadrágot, fehér trikót húz, és papucsban slattyog hátra a pincébe. A hordók között váratlanul csapja meg a nyugtalanító hűvösség és az összetéveszthetetlen illat. Tüsszent. Kis tétovázás után  egy 1956-os leányka feliratú kisebb hordó előtt állapodik meg. Híres év volt, mosolyog, ha nem is csak erről a borról nevezetes. De ez talán megteszi, gondolja bizonytalanul, s enged egy üvegbe úgy háromnegyed liternyit. Megkóstolja, sokáig billegteti a nyelve hegyén, rágja, ízlelgeti, s amikor végre mégiscsak lenyeli, felsóhajt. Ez az, igen, ez talán jó lesz!... S egy tűnő pillanatra nagyapjára gondol.

– János! – hallja az ajtóból Irén hangját. – Gyere gyorsan!

És a máskor oly szenvtelen, nyugodt, begyakorolt „doktor néni” hangján most, mint éjjel, álmában, az ő arcán a vér, átüt a visszafojthatatlan izgalom.

Kisiet a pincéből, majd átrohan a szobán. Az ágy még őrzi testük lenyomatát, hajnali szeretkezésük képei forognak el előtte. De miért mondotta álmában és ébren is, hogy „kárókatonák”, töpreng, s a nő hajlékony testét látja, amint megfeszül, mint egy íj, azután eltorzuló arcát és kerekre táguló szemét. Megborzong.

Irén feldúltan áll az udvar közepén, s dadogva közli, hogy a Vörös Hadsereg megszállta Prágát.

– Micsoda? – mered rá, s érzi, hogy arcából kifut a vér, s lüktetni kezd a friss éjszakai seb.

– Most mondta be a Kossuth rádió – ül le Irén a terített asztal mellett egy székre, és bénultan rámered.

– Most mi lesz?

– Gyere, hallgassuk meg – veszi kezébe a kis táskarádiót, de  a fáradt-szürke férfihang már az időjárás-jelentést darálja. Közhelyek dőlnek rájuk. Igen – kellemes, napos idő várható, záporokkal, zivatarokkal. A kánikula egész Európában kitart, bár  hamarosan némi lehűlés várható, főként a kontinens északi részén...

Irén sóhajt és orosz vodkát tölt két zömök pohárba, melyek még nagyapjától maradtak rá.

– Mi lesz most? – kérdezi megint, s felemelt poharát mélán  érinti az övéhez. – A vodka gonoszul és kevélyen csillan meg a vastag üvegpoharakban.

   – Beadod végre a válókeresetet, és ideköltözöl – mondja ő rekedten, s a kezében  szorongatott borosüveget az asztal közepére helyezve, felemeli s egy hajtásra issza ki vodkás poharát.

– Te is tudod, hogy ezt nem lehet – merevedik meg Irén, mint mindég, ha ez a téma szóbakerül közöttük. – Te is tudod, hogy várni kell...

– Mire? – néz rá ő, és váratlanul veszi észre a győzedelmesen rakoncátlan vörös hajzuhatagban alamuszin megbúvó fehér hajszálakat. – Ötven éves vagyok, te negyvenöt. Azt mondod, szeretsz. Azt mondod, hogy nem tudsz nélkülem élni, s mégis mindég visszamész hozzá!

– A férjem – sóhajt elkínzottan Irén, és ő is kiissza poharát. – És beteg. Mit tehetnék?

– Egy ágyhoz kötött roncs! – tör ki belőle a sokáig visszafojtott indulat. – Egy gazember, aki még ebben az állapotában is kihasznál téged, ahogyan mindég mindenkit kihasznált, nőket, férfiakat, barátait, kollégáit, elvtársait, a Pártot. Hiszen megspórolja az ápolónő költségeit, noha téged utolsó baniig elszámoltat a konyhapénzzel.

– A felesége vagyok – hunyja le a szemét az asszony. – Kötelességem ápolni.

– De hiszen állandóan becsapott, átvert. Amikor engem elvittek, azt mondta, csak úgy tud segíteni, ha hozzámész feleségül, hogy szépségeddel emeld a szakmai tekintélyét. Ő ügyész, kiváló fővárosi kapcsolatokkal, ő majd mindent elintéz, mellette biztonságban érezheted magad. A tested is benne volt a pakliban? Hálnod is kellett vele?

– Ne légy ízléstelen! – sóhajt elkínzottan a nő. – Tudod, hogy érted tettem. Azt hittem, tényleg segíteni fog. Emil, amint oly sokszor felemlegette, nagyra becsült téged, gyermekkora óta nagyra becsült, csupán indulatos természeteddel nem volt kibékülve soha. Te túlságosan forrófejű vagy, s nemcsak magadra, hanem  másokra is állandóan bajt hozol, magyarázta nekem tanárosan. Mindazonáltal megpróbálta megtudni, mi van veled...1957 őszétől próbálkozott, rendületlenül puhatolózott – tanúsíthatom –, s ez akkor nem is volt olyan egyszerű. Én állandóan sírtam, nem akartam lefeküdni vele, s ha legalább reprezentatív műtárgyként funkcionáló, szépséges hitvesének meg akart tartani, cselekednie kellett.

– Egyáltalán nem is feküdtél le vele?

– Egyszer. Az is félig-meddig erőszak volt. Utáltam, undorodtam magamtól, lehánytam, s megmondtam neki, ha ez még egyszer előfordul, elmegyek.

– De nem mentél el! Sőt, most sem akarsz elválni, amikor pedig megtehetnéd, hiszen...

– Előttem beszélt N. elvtárssal. Vacsorára hívta meg, és a tábornok a fülem hallatára ígérte meg, hogy segít.

– Na, egyéb azután nem is hiányzott volna – legyint ő idegesen –, csak N. tábornok elvtárs segítsége!

– Miért? Hát neki aztán tényleg voltak kapcsolatai, tényleg ismert mindenkit a felső vezetésben. Sokat mesélt akkor este az illegalitásról is, arról, hogy igazán akkor ismeri meg magát két ember, amikor egymásra vannak szorulva, amikor az egyik esetleges szórakozottságától, tévedésétől a másik puszta élete függ...

– Mindjárt elsírom magam a meghatottságtól! – dühöng ő, s idegesen gyújt rá. – Tudod, hogy nevezték az ellenfelei és az áldozatai – és nála igazán nem lehetett elválasztani ezt a két kategóriát, ellenfelei előbb-utóbb áldozatai lettek, áldozatai viszont már eleve az ő és a Párt ellenfelei voltak! – ezt a derék, szépasszonyok előtt szolidaritásról fecserésző tábornok elvtársat?

– Nem. Honnan tudhatnám?

– Patkányembernek! S tudod, miért?

– De néhány nap múlva mégiscsak felhívta Emilt. Így tudtam meg, hogy a csatornánál vagy, s nyomorúságos körülmények között ugyan, de élsz. Emil a hírnek nem örült túlságosan. Ő bízott abban, hogy korrekt modorával és segítőkészségével előbb-utóbb meghódít és az ágyába csal.

– Persze, az ügyész elvtárs szerette volna, ha a legjobb gyermekkori barátja eltűnik a süllyesztőben, ő...

– ...azt mondta, a csatornánál embertelenek a körülmények, ember azt nem bírhatja ki, s figyelmesen, kissé hideg szórakozottsággal nézett rám, körülbelül úgy, ahogy bogarász szemléli az előtte fetrengő, tűre tűzött bogarat, de én tudtam, hogy a legfontosabb mégiscsak az, hogy élsz! S azt is tudtam, hogy ki fogod bírni. Hiszen nem lehet, hogy mi ketten, akik ennyire szeretjük egymást, ebben az életben ne találkozhassunk többé! Felálltam, hidegen, rátartian közöltem a megrettent Emillel, hogy közöttünk mindennek vége, és én elköltözöm. Képzeld el a bogarászt, amikor a bogár váratlanul kihúzza magát a tűből és kiszabadul. Távozásomba sehogyan sem akart belenyugodni. Ordított, toporzékolt, feladta hűvös, sima, távolságtartó modorát...

– ...talán mert az ő pozíciójában egy válásnak végzetes következményei lehettek volna, a karrierjét törhette volna derékba, s ennyit még te sem értél neki. Elvenni is csak azért vett el, hogy megmutathassa nekem, ő a győztes!... Egész életünkben, öt éves korunktól kezdve versengtünk egymással, hát azt hitte, ha elveheti tőlem – aki ráadásul nem is vagyok a színen, s a dolog így nem volt valami fair – a nőt, akit szeretek, győzedelmeskedhet.

– Végül, amikor látta, hogy elhatározásom megmásíthatatlan, azzal zsarolt, hogy újabb feljelentést tesz ellened, ha elhagyom. Így mondta, ezekkel a szavakkal, amin nevetni se tudtam kínomban – hát összeszorított foggal ugyan, de maradtam. Attól kezdve viszont már beszélgetéseink során sem engedtem „közel” magamhoz. Úgy társalogtunk, mint két szereplő egy angol nyelvkönyvben, udvarias tőmondatokkal. Külön szobában aludtunk, s én attól az estétől kezdve, gondosan magamra zártam a szobám ajtaját. 1963 februárjában történt a baleset. Karamboloztak. Kocsijuk egy csúszós úton, hajtűkanyarban az árokba fordult. A sofőrje azonnal szörnyethalt, s neki, amint tudod, a gerince...

– Melyik gerince?

– ...tört el több helyen. Azóta, a szerencsétlen deréktól béna.

– Te pedig, kedves barátnőm, noha állításod szerint tizenegy esztendeje nem élsz vele, sőt nem is éltél vele soha úgy, mint nő a férfival, mégis kitartasz mellette és ápolod. Miért, édesem, miért?

– Ne légy igazságtalan...

– De hát szeretlek!

Egyszerre hallgattak el és merevedtek meg. A rádióban váratlanul szakadt meg a zene, s egy színtelen női hang jelenti be, hogy a szovjet, lengyel, bolgár, keletnémet és magyar csapatok a szocializmus védelme érdekében – melyek vívmányai az utóbbi hetek ellenőrizhetetlenné váló, elfajuló prágai fejleményei miatt kimondottan veszélyben forogtak – megszállták Csehszlovákiát...

– Hogyan? – néz Irénre elveszetten. – Mi és a szerbek ebből is kimaradtunk?! – Elzárja a rádiót és a sápadt nőre mered. – Tehát összegezzünk: tizenegy esztendeje nem élsz vele, azt mondod, nem is éltél volna vele soha. Mégis, amióta kijöttem, immáron negyedik esztendeje csak titokban találkozhatunk. Azt mondod, hogy engem szeretsz, mégsem vagy hajlandó elválni tőle és hozzám jönni feleségül, hogy végre, ha megkésve is, de megkezdhessük normális, közös életünket. Nagyon szeretném, ha végre megmagyaráznád a viselkedésed. Mi az, ami még Emilhez köt téged, akit mostmár jellemezni sem akarok – minden jelző felesleges, te amúgyis jobban ismered, tizenegy esztendeje élsz már egy háztartásban, egy házban vele. Nyilván nekem is kialakult róla, mint „gyermekkori” barátomról, már a kezdet kezdetén egy kép, ami, meg kell  mondanom, azóta sem változott, de...

– Ne szólj közbe! – kéri fáradtan Irén, és újra teletölti a poharakat. – Hallgass végig!

– Csak ha válaszolsz végre! – kap ő lihegve vodkáspohara után. – Ellopták a fiatalságunkat, nem lehetett gyerekünk, legszebb éveinket külön töltöttük, én börtönben te egy kényszerházasságban. Igazán nem tudom, melyik volt rosszabb, s most végre, amikor együtt élhetnénk zavartanul és nyugodtan, te egyszerűen kijelented, mindez igaz, de túl szép ahhoz, hogy be is teljesedhessen, hiszen te az Emil felesége vagy. Tartozol, még mindég tartozol neki, ápolnod kell, hiszen... Mégis, mivel tartozol neki, édes Irén?

– Az életeddel – suttogja az asszony, és eltorzul az arca. Pillanatnyilag nem lehet eldönteni, sírni akar vagy hahotázni.

– Hogyan? – mered rá ő, és nem ért semmit, mint éjszakai álmában, menekülés közben, s ahogy idegességében az arca megfeszül, érzi, felszakad az álombeli menekülés során szerzett friss seb, s csepegni kezd a vér a fehér  abroszra.

– Ő mentette meg az életedet.

– Hogyan? – fordul feléje ő, mint aki nem hall jól, és az álombeli tenyérnyi sziget elúszik a napfényben. Irén fiatalon és győzedelmesen lebeg fölötte az átlátszó levegőben, és mintha mi sem történt volna, folytatja dalát a maga körül mindent felperzselő, tébolyodott szerelemről. – Ezt azért nem értem! Lennél szíves megmagyarázni, édes!...

 

2. ELVTÁRSI ÖSSZEJÖVETEL

 

      És itt vissza kell kanyarodnia egy olyan epizódhoz – teszi le a poharát Irén, és meredten néz rá, zöld szeme éget, tekintetét nem állja, pislogni kezd, elfordul, szégyelli magát –, amelyről nem lehet tudomásom, mert ez idáig soha nem beszélt róla!... Hogy megérthessem a helyzetét, tudnom kell, hogy amiután különvált Emiltől – és ezt kihangsúlyozná azért újólag is, a teljesebb megértés utólagos reményében, zárat szereltetett szobája ajtajára és arra kényszerült, hogy bezárkózzon – kapcsolatuk mélypontra jutott. Hetekig nem is találkoztak, nem is beszélgettek, igaz nem is lett volna miről. Ő bejárt a klinikára, kis betegei lefoglalták, önfeláldozóan vállalta az éjszakai ügyeleteket is, csak hogy minél kevesebbet lehessen otthon... Igen, feszélyezte Emil különös hallgatása is. Rosszat sejtett. Érezte, hogy ambiciózus férje készül valamire, képtelen belenyugodni kitaszított, megalázó helyzetébe. Addig, ha nem is háltak együtt, de legalább beszélgettek, most már azonban ezeknek az eléggé kényszeredett beszélgetéseknek is vége lett... Egy péntek reggelen levelet talált a konyhaasztalon, amelyben férje (teljes nevén dr. Tollas Emil) felkéri, hogy ha bizonyára drága ideje engedi, vegyen részt másnap, szombaton, egy, az ő karrierje szempontjából fontos elvtársi összejövetelen, amelyre a város első vendéglőjének különtermében kerül sor, s amelyen az ő megjelenése is igen fontos lehet, hiszen mindenki ott lesz, aki számít, s kissé nehezen lehetne elfogadható magyarázatot találni az Ünnepelt világszép nejének távolmaradására...

      A kulturáltan megfogalmazott szöveget olvasva ő egészen elképedt. Megtudta, hogy Emilt ünneplik, de hogy pontosan miért ünneplik, azt akkor még nem.

      Mindenesetre délben telefonált az ügyészségre, és beszélt a férje titkárnőjével. Közölte, amennyiben valami nem várt esemény közbe nem jön, természetesen ott lesz a partin, bár arra vonatkozólag, hogy férje karrierjének fellendítése érdekében hogyan is öltözzön, nem kapott közelebbi instrukciókat, még értékes utasításokat sem, sőt a javaslatok között sem szerepelt ilyen értelmű célzás, ezért ő önhatalmúlag a szolid, nem túlságosan mondén kisestélyi mellett döntött. A nő zavartan hallgatott a telefonban. Vele egyidős, molett és barna elvált asszony volt. Sejtette, hogy Emil nála vigasztalódik, és ezzel magyarázta különös viselkedését is. Ez a nő, a nevére most már nem emlékszik – Piroska, Jucika, Gyöngyike? –, állandóan zavarban volt, ha vele beszélt, s még nagyobb zavarban, ha személyesen is találkoztak. Sokszor azon a ponton volt, hogy őszintén beszél vele, megnyugtatja, hogy részéről minden oké, folytassa csak nyugodtan, ő igazán nem tart igényt dr. Tollas férfiúi képességeire, de valami szemérem mégis állandóan visszatartotta ettől. S milyen jól tette, gondolja így utólag, hogy nem ment bele ilyesfajta kényes purpárlékba. A sajnálatos baleset után, amikor ez a Jucika-Gyöngyike-Piroska sírva borult férje sofőrjének a sírkövére, akkor, ott a temetőben döbbent rá, hogy rosszul ítélte meg a viszonyokat. Ez a molett asszonyka nem a férjével, hanem annak sofőrjével osztotta meg magányos ágyát, s attól félt, hogy ő – egy nő mindég egy másik nőre gyanakodik leginkább – rájön a kapcsolatukra és leleplezi férje, a „főnök” előtt. Jól kibeszélgették magukat akkor este, miközben Emil a műtőben volt, s ők cigarettázva fel és alá sétáltak a kórházi folyosókon. Azt is megtudta, ki volt hosszú esztendőkig az Emil két szeretője. Kettő volt párhuzamosan, talán, hogy egyikbe se unhasson bele. Talán azért is kellett ennek a kitűnő elvtársnak egyszerre két hölgy, hogy visszanyerhesse önbecsülését? De erről most még nem beszél, szorosabban nem tartoznak történetükhöz...

      Akkoriban ő – néz rá megint Irén, és könnyes lesz a szeme, keze után nyúl, simogatni kezdi – éjjel-nappal a szerelmére gondolt. Bejárt az egyik katolikus templomba is imádkozni. Az öreg papnak gyónás közben is, állandóan a kapcsolatukról mesélt, s megnyugtatta a nyolcvan felé járó aggastyán bizakodása: hazajön, drága Irénke, meglátja, hazajön. S ő meg is látta, Istennek hála, az öregember azonban már nem – valamikor a hatvanas évek elején jött érte Szent Mihály lova. Visszatérve templomozásaira, amikor Emil – aki állandóan spiclikkel figyeltette őt, mert minden lépéséről tudni akart, mintha tényleg féltékeny lett volna rá, noha oka sem volt rá, és nem is szerette – egy este szóvá tette klerikális vonzódásait, s meglehetősen gorombán tette szóvá, ő elsápadt és kitört: ha az ügyész elvtársat zavarja felesége megbízhatatlansága, vallásossága, váljon el, ő örömmel áll elébe, sziszegte, s bevágva maga után szobája ajtaját, gondosan ráfordítva a kulcsot is, lefeküdt, hogy magányos ágyában, a feszület alatt szerelmére gondoljon. Szerelmére, aki ezekben a pillanatokban bizonyára egy barakkban fekszik a priccsen és őrá gondol. Úgy képzelte ezt a barakkot, ahogy Radnóti is leírta. Lehet, hogy rosszul képzelte? Ez már a lényegen nem változtat. A barakkok mind egyformák, s kellett valami fogódzó a képzelgései beindulásához. Feküdt a hátán a sötétségben, miközben a nyitott ablakon hallatszott, amint a játékos szél önfeledten és fáradhatatlanul incselkedik a kert fáinak lombjaival. Néha felrebbent egy-egy álmos kismadár, s felvonítottak a szomszédban a kutyák. Elképzelte, hogy ő ott áll vele szemben, és elöntötte a forróság. Ilyenkor Emil ideges motoszkálásai sem zavarták. Férje ide-oda mászkált a lakásban, láthatólag készült valamire. Lépései időnként meg-megtorpantak a bezárt ajtó előtt, de, becsületére legyen mondva, soha nem kopogtatott, soha nem próbált erőszakosan bejutni hozzá. Ha fogcsikorgatva is, ha vérig alázva is, de tiszteletben tartotta az ő döntését. Ő pedig ellazulva adta át magát képzelgéseinek és éber álmainak, őrá gondolt természetesen, hát kire is gondolhatott volna? Rá, aki rabságban van, s helyzete összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az övé, hiszen amíg ő egy kényszerházasságban vergődik, szerelme egy kényszermunkatáborban. A két nehézség pedig nem ugyanaz. Amióta Nicholsky tábornok, ez a rossz arcú figura – akibe ő sunyiságot igen, de semmi sátáni ravaszságot és gonoszságot nem tudott belelátni – fagyosan közölte telefonon, hogy az Emil által keresett személy, „az ügyész elvtárs gyermekkori barátja” életben van, úgy érezte minden nap, amit ebben a lakásban és ebben a házasságban kényszeredetten és enerváltan ugyan, de mégiscsak eltölt, egyszerűen hazugság. S mert hazugságban nem lehet huzamosabb ideig, pszichés sérülések nélkül élni, elhatározta, hogy lesz, ami lesz, az első adandó alkalommal kíméletlenül nyújtja be a számlát, s felemelt fejjel, hátra sem nézve vonul ki a nagy ember és a jó elvtárs életéből. Lesz, ami lesz, másodszor is beadja a válókeresetet. Utána az özönvíz! Mit érdeklik őt végeredményben Emil Tollas elvtárs – már így írta a nevét, bizonyítva határtalan alkalmazkodóképességét – problémái és nehézségei? Boldoguljon, ahogy tud, elvégre nincsenek összekötve. Nem bünteti őt az Isten, hogy egy olyan ember házában éljen, akit nemhogy nem szeret, de akit egyenesen megvet, akinek az érintésétől is libabőrös lesz, annyira undorodik tőle, akinek a szavai is beszennyezik a levegőt, amit ő is kénytelen beszívni,  amíg a házában él...

       És még egy dolgot be kell vallania, hogy meg lehessen érteni elhatározása komolyságát. Akkoriban kezdték foglalkoztatni a Párt által élesen elítélt és durván negligált, lealacsonyító, burzsoá áltudománynak tartott parapszichológia „racionálisan” egyszerűen megmagyarázhatatlan jelenségei is. Orvosként eddig részt vehetett már regresszív pszichózisnak is nevezett lelkigyakorlatokon, ismerte, és a maga határain belül célravezetőnek is tartotta a hipnózist, mint gyógymódot. Ami igazán érdekelni kezdte, az a gondolatátvitel fölöttébb izgalmas jelenségköre volt. Igen, a telepátia formái és módszere kezdték izgatni. S hogy miért? Hát mert mindenáron jelen szeretett volna lenni, a tőle brutálisan elszakított szerelme tudatában. Értse meg, rajta kívül már nem volt senkije. Szülei korán elhaltak, testvére nem volt, egy nagynénje élt valahol Nyugatnémetországban, s ennek a tantinak a puszta léte is idegesítette és ingerelte Emilt. Hol azt tanácsolta, vallja be, gyónjon meg töredelmesen az elvtársaknak önéletrajzaiban, hiszen előbb-utóbb úgyis rájönnek, s végeredményben igazán nem tehet arról, hogy édesanyja nénje még a húszas években Németországba ment férjhez. A húszas éveket, a weimari köztársaság boldog korszakát kihangsúlyozta az ügyész elvtárs, mintha ez a tény egyáltalán számított volna valamit is. Hogy mennyire nem számított, azt abból is leszűrhette, hogy borongóbb pillanataiban dr. Tollas faarccal azt tanácsolta neki, egész egyszerűen tagadja le a nagynénjét. Ő nem felelős beosztású személy, hanem beosztott gyermekorvosnő. Őt talán mégsem vegzálja a Párt olyan szigorúan, mint... S itt jelentőségteljesen elhallgatott...

      Ő pedig minden önéletrajzába csak azért is beírta azt a nyugatnémet nagynénit, s férjének nevetve érvelt azzal az akkoriban megcáfolhatatlan állítással, hogy az ő élete nyitott könyv a Párt előtt, ő semmit sem akar letagadni, legkevésbé egyetlen élő rokonát, akivel akkoriban kezdett levelezni is, hogy még jobban felbőszítse ideges férjét...     

     Igen, bármennyire is grimaszkodik és hitetlenkedik, pontosan az ő tudatában szeretett volna folyamatosan jelen lenni. Nyilván a szerelmes mindég jelen van valamiképpen szerelme tudatában, emlékeiben uralg, de ő úgy érezte, s talán nem is alaptalanul, hogy amire ő törekszik, az más... S hogy kísérletei mennyire jártak sikerrel, arról sokat elárul szerelme önfeledt vallomása is, hiszen elmesélte neki, hogy 1958. augusztus 13-án érezte először az ő jelenlétét magában és maga körül...

      Hiába nevet kényszeredetten, már beismerte mindezt, és ezért utólag kár lenne, férfiatlan és hozzá méltatlan letagadni. És értelmetlen is, mivel igaz volt, és az igazságot huzamosabb ideig le lehet tagadni ugyan, de véglegesen soha! – mondta Irén.

      Tehát dél felé, a Duna fölött lebegve jelent meg, piros babos ruhájában, amelyet felfújt a szél és így, egy-egy életfogytiglani pillanatra – emlékszik, ezt a kifejezést használta, amikor először számolt be kiszabadulása után minderről, és ez mélységesen felkavarta, de meg is hatotta őt. Fehér combjait is látni vélte, és kedvenc fehér bugyiját is, amelyről egy piros pillangó igyekszik elszabadulni, de nem tud, s mely ruhadarabot bizonyára fő hely illetné meg szerelmük múzeumában – ha egyszer majd elkészül eme imaginárius múzeum, s helyet kaphatnak benne mindazon tárgyak és ruhadarabok, amelyeket a szerelmesek olyan babonás tulajdonságokkal ruháznak fel, olyan önfeledten fetisizálnak, időnként tőlük téve függővé a dolgok menetét.

     Hogy a szél felfújja piros babos ruhácskáját, s látni engedi combjait és bugyiját, saját bevallása szerint idegessé tette a férfit, hiszen először azt hitte, a többiek is látják szerelme csodálatosan ívelő combjait, melyeken ő az imádott vörös pihéket is látni vélte, a kápráztató napsütésben. De amikor rádöbbent, hogy csak ő látja, megnyugodott, s így azután volt ideje megszemlélni az ismerős hajlatokat is aprólékosan. A szállni kész pillangót s a fehér bugyin átderengő vörös szőrzetét is látni vélte. Ettől kissé meg is szédült, ez már egy kicsit sok volt. Pillanatokig lehunyta a szemét, s úgy nyitotta ki, hogy kész, vége, az érzékei csalódása volt az egész, a nap játékairól van szó, rögeszmés káprázatokról. De nem, mindannyiszor meggyőződhetett arról, amikor mindenre felkészülve, elszántan nyitotta ki a szemét, hogy Irén továbbra is ott lebeg a Duna fölött, őt nézi, és sóváran tárja ki felé a karját, s a nyakán ott a kedvenc fekete pántlika is. Egy pillanatra szembenéz vele, s elértve rajongását, kissé anyás mosollyal, de megértően mezteleníti le magát. Kibújik a piros babos ruha pántjai közül, köldökéig engedve le magán, hogy félájultan bámulhassa a melleit. Épp ebédszünet volt. Csajkájával a lába között csak ült, és bámulta őt. A nő egy idő után a ruhától is megszabadult. A piros babos ruha érthetetlen módon nem hullott bele a piszkos-sárgán örvénylő habokba, hanem ott körözött mellette, de már ezen sem ért rá töprengeni. Őt bámulta a szúró fényben, s kiszáradt a szája az izgalomtól... Enni is elfelejtett. Társa meg is bökte: „Mi van, Jánoska,  nincs étvágyad? Enni kell! Túl kell élni!” – s akkor kanalazni kezdte a levest, és Irén lassan eltűnt, szétfoszlott, csak az üresség kérdőjelei örvénylettek előbbi helye körül az átlátszó levegőben. Ez az első jelenés csak néhány percig tartott, de az a néhány perc, vallotta meg, amíg gyönyörködhetett az ő elfeledettnek hitt, gyönyörű alakjában, testének hibátlan szépségében, maga volt az örökkévalóság! Imádkozott, ismétlődne meg, és másnap azonos időben kísértetiesen megismétlődött a látomás, vagy amit annak hitt. Irén házi használatra inkább a jelenés szót szereti, noha ez sem magyarázza meg a jelenséget, de legalább érzékenyebben közelíti...

     Irén – ahogy tanulta a könyvekből s attól az indiai gurutól, akit nem csekély kockázatot vállalva keresett fel Bukarestben, a Grădina Icoanei mögött lakott egy manzárdszobában, régi bojárház tetején – bezárt szobában feküdt az ágyán, piros babos ruhácskájában. Céltudatosan úszó mozdulatokat tett a kezével, s nem bánta, ha ezenközben felcsúszik a ruhája, látni engedve sóvár combjait, fehér bugyiját s a szállni kész pillangót, amelyet ő annyira szeretett, hiszen mindenáron örömet akart szerezni neki, bár akkor még csak nem is sejtette, hogy kísérlete milyen eredménnyel jár. A harmadik napon vetette le először a bugyiját, s ujjaival játékosan, alig érintve borzolta szeméremszőrzetét. Teste megfeszült, s kagylóként tárult ki...És akkor váratlan dolog történt. Megjelent mellette szerelme is egyendarócban, borostásan, szomorú szemekkel, soványan, rossz szagot árasztva. S ettől kezdve mintha az ő sebekkel teli, durva, kérges tenyere simult volna rá az ő kezére, mintegy vezetve a magával való játszadozások közben, amelyek mindkettőjüket hihetetlen örömmel töltötték el...

      Ekkor tudatosult benne, amire a guru egyértelműen célzott beszélgetésük során, hogy valószínűleg a férfi hatása érvényesült, ami mutatta, hogy a kommunikáció sikerrel járt. Arra, hogy a déli időpont nem a legmegfelelőbb „találkozásaikra”, ezután döbbentek rá, s közös megegyezéssel éjfél utánra tették át megmagyarázhatatlan közösüléseik időpontját.

      Ettől kezdve minden éjszaka egymással voltak, megszűnt az idő, a tér, s hiába igyekszik most utólag megjátszott cinizmussal bagatellizálni ezt az egészet – igenis az ő visszatérő jelenései segítették hozzá ahhoz, hogy ép ésszel bírja ki a rabságot.

      Hogy mindezt nem is tagadja? Még szép! De hát volt már miért élnie, hiszen ő minden éjjel eljött, ha esett, ha havazott, ha kánikula volt, ha szélvihar. Egy idő után már a piros babos ruhához és a lepkés fehér tangához sem ragaszkodott, mezítelenül lebegett a barakkban a szeretett férfi fölött, s hosszú percekre megszűnt számukra a világ...

      Azóta is bármikor meg tud jelenni előtte, ami nem kicsi dolog, és legalább annyit elismerhetne végre, hogy nem mindennapi akaraterőre vall. Mert, ahogyan az öreg indiai mondta, aki jógaülésben ült előtte a padlásszobában s kifejezéstelenül nézett rá, miközben ő hol ráncokkal barázdált arcát nézegette, hol a függönyön beszökő délutáni nap vándorló köreit és kockáit a tükörsima padlón, ismernünk kell saját testünk természetét ahhoz, hogy élni tudjunk adottságainkkal.

      Hogy ez közhely? Hogy ő jobban szereti Irén valóságos jelenlétét? Nyilván ő is jobban szereti, nem hibbant meg kísérletezései során, sőt, de azért el kell ismernie olyan határtvonható különbség lényegeikben nincsen. A dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk történnek meg. Ők már hosszú esztendők óta egymás életének elválaszthatatlan részei, tanúi és alakítói, de erről mégsem itt és mégsem most. Ne mindég mindent elsietve! Ne mindég mindent idő előtt...

      Először, hogy döntése érthetővé váljon, arról az elvtársi   összejövetelről kell beszélnie.

    Szombat reggel Emil korán ment el. Szokása volt legelsőnek érkezni a bíróságra, s felemelt fejjel, a fontos ember fontosságának tudatát sugározva masírozni el a portás előtt, hogy a szobájában tanulmányozhassa a fontosabb ügyek periratait. Hallotta szokásos tétova motoszkálását, krákogását a fürdőszobában, amit annyira utált, a WC-öblítő zúgását. A tétova léptek többször állapodtak meg az ajtó előtt, ami nem volt bezárva. Akkor reggel szándékosan hagyta nyitva, csak kulcsra csukta, hogy ha férjeura mégiscsak akarna az összejövetelen való megjelenésével és öltözködésével kapcsolatban adni néhány értékes utasítást, nyugodtan megtehesse. Kissé kajánul arra gondolt, ahogy kopog, azonnal kitárja az ajtót, hadd bizonytalanodjon el Emil, hadd higgye, hogy máskor is nyitva lehet. Annál nagyobb lesz a felsülése, ha bőszen megpróbálja, és meg kell torpannia a zárt ajtó előtt. De nem, a magabiztos és harcias főügyész elvtárs nem mert próbálkozni. Hallotta, hogy közben megérkezik a szolgálati kocsi is és Miklós, a sofőr, figyelmeztetően dudál. Emil még néhány percig fejveszetten ide-oda rohangált a lakásban, meg-megállott az ő ajtaja  előtt, de mégse merte rászánni magát arra, hogy bekopogjon. Végül idegesen kirohant a házból, még a kávéját sem itta meg, ami – el kell ismernie – némi kaján elégtétellel töltötte el őt. Ha igaz az, hogy egy házasságban, akár a közösségek életében is állandóan, akár naponta többször is változnak az erőviszonyok, akkor most kétségtelen, hogy férje kezdeti, hatalmas fölénye s az ő döntésével beálló, úgynevezett „kényes egyensúly” állapota után, most először, sivár, zátonyra futó kapcsolatuk során, az ő javára billentek az erőviszonyok. Váratlanul ő lett a kezdeményező, világossá vált, hogy a hatalmat mániákusan áhító, karrierista férjének van rá elsősorban szüksége, s attól való nem is alaptalan rettegésében, hogy ő előbb-utóbb mégis el fogja hagyni, védtelenné, sebezhetővé, sőt kiszolgáltatottá válik. Hiszen az ő gondosan kialakított viszonyrendszerének Achilles-sarka éppen ő volt, a szép feleség, aki egy idő után megunta a neki kiosztott marionett-szerepet, elege lett a megalázó báb-létből, és a mindég életveszélyes, önző, egyéni döntések útjára lépett. Ez legalább akkora kockázattal járt ugyan, mint a háló nélküli akrobatika, de függetlenné is tette őt, pusztán azáltal, hogy bármikor elmehetett, felbonthatta kapcsolatukat, igen súlyosan veszélyeztetve az ügyész elvtárs magas társadalmi pozicióját, hiszen az ő helyzetében egy válás akár a bukással lehetett volna egyenértékű. Az elvtársak nem váltak, a mindenható mindenütt jelenlévő Párt egyenesen ellenezte a válást, s ha valaki kínjában, végső szükségében mégis rászánta magát, számolnia kellett a döntését követő kockázatok légióival, melyeket saját elhamarkodott döntése indított el, s mely lavina igen hamar őt magát is elsodorhatta volna...

      Az elvtársi összejövetelre – állandóan estélyt akart mondani, ami blődség lenne, minden volt ez csak nem estély – mindenesetre gondosan felkészült. Vitte magával az estélyi ruhát, a körömcipőt és a retikült a kórházba is. 6 óra körül megfürdött, beöltözött, felcsatolta édesanyjától örökölt vastag aranyláncát is, s általános feltűnést keltve az irigykedő nővérek és az ámuló betegek körében, tűsarkú cipőben libegett és kopogott és illegett végig a folyosókon. A főbejáratnál a gondosan előre megrendelt taxi várta, hogy a vendéglőbe szállíthassa őt.

      Később ugyan kiderült, hogy a mindent eltervező, minden nem várt eshetőségre előrelátóan felkészülő, gondos férje kocsit is küldött utána, de a taxi szerencsére hamarabb érkezett. Így Emil toporzékolhatott dühében és félelmében, hírül véve megszeppent sofőrjétől, hogy ő már elment, sem a kórházban nem találja, sem otthon. Így tudtán kívül végre szerzett neki néhány gyötrelmes órát, hiszen szándékosan úgy időzítette, hogy ne az első vendégek vagy helyesebben meghívottak között jelenjen meg, s így az illusztris jelenlévők – megannyi fontos elvtárs  s a hozzájuk tartozó elvtársnő – között mosolyogva forgolódó férje meg lehetett győződve arról, hogy ő mégsem jön el, s a kínok kínját állhatta ki, hiszen elképzelni sem tudta, mi történhetett? Nem is sejtette, mi lehet vele. Tényleg közbejött-e valami, vagy egyszerűen szabadságharca újabb fejezete kezdődött el, a látványos dacolások korszaka, amikor is ott és akkor teszünk keresztbe a másiknak, ahol és amikor csak tudunk...

        Irén szerint Emil akkor bánta meg először, hogy elvette őt szerelmétől, és feleségül kérte. Túlságosan áttekinthetetlenné és kiszámíthatatlanná vált számára ez a kapcsolat.   És veszélyessé is ugyanakkor, s az Emil-féle karrieristák semmitől sem rettegtek jobban, mint az átláthatatlan helyzetektől. Férje láthatólag akkor sem nyugodott meg, amikor háromnegyed óra késéssel végre belibegett a terembe.

      S azért nem, mert Irén – döbbent rá azonnal Emil, – nem csak és kizárólag ebben a szedett-vedett társaságban volt túlságosan feltűnő jelenség, nem idevaló, különös burzsoá képzeteket keltő és fullasztó kisebbrendűségi érzeteket gerjesztő kisestélyijében, hanem bármilyen más hasonló összejövetelen ebben az országban. Mozgása, ruhája, tűsarkú cipője, ékszerei és egész kisportolt karcsú teste, frizurakölteménye egy olyan luxusról árulkodott, amelyről egyesek már meg is feledkeztek, mások meg görcsösen próbálták leplezni az efféle mondén életformákkal kapcsolatos kötődéseiket és ismereteiket. A férfiak sóvár és a nők irigy tekintetéből kiolvasta Emil, hogy talán mégiscsak jobb lett volna, ha vállat vonva, távollevő felesége betegségére vagy elfoglaltságára hivatkozik, talán mégiscsak hiba, korrigálhatatlan hiba volt ragaszkodnia az ő jelenlétéhez. Ebből a társaságból felesége ugyanis feltűnően kirítt...

      Hiszen itt ő, az egyszerű kis szürke gyermekorvosnő ápoltan és elegánsan túlságosan is feltűnő jelenség volt, a kövér, izzadó, rosszindulatú, naiv, butácska, unatkozó „cácák” – megannyi boldogtalan aparatcsik-hitves – irigységgel vegyes rajongása s a vezető, fontos elvtársak hirtelen feltámadó, tagadhatatlan érdeklődése jelezte, hogy igen, tévedés, hatalmas tévedés volt kierőszakolnia az ő megjelenését, mi több, hiba. Talán mégiscsak jobb lett volna, ha az következik be, amitől az előbb még annyira rettegett, hogy Irén el sem jön ide, ebbe a vendéglői különterembe, s nem látják meg a fontos elvtársak, hogy milyen ,,kincset” is rejteget ő, a szépreményű tartományi főügyész.

      Hiszen így pusztán előnyös megjelenésének és eleganciájának köszönhetően ő, dr. Keresztély Irén gyermekorvosnő lett az elvtársi összejövetel királynője, de ha ez blaszfémikusan hangzik, legfőbb elvtársnője. Egyszerűen leradírozta más fontos, rangban, pozícióban, funkcióban Emilt a tartományi hierarchiában mégiscsak megelőző elvtársak tenyeres-talpas, többnyire elhízott, ízléstelen selyemruhákban virító, idétlen feleségeit. Ami még inkább elkeseríthette a láthatólag döbbent, megmerevedő Emilt. az a fontos és tekintélyes  elvtársak hirtelen feltámadó érdeklődése volt, ami elsősorban nem neki az ünnepeltnek, de nem is a feleségének szólt, hanem a szokatlan megjelenésű, izgalmas nőnek, akit talán el sem tudtak volna képzelni, ha más mesél nekik róla. Hirtelen rajongták körül, s miközben ő pohár pezsgőjével a kezében a tartományi belügyes főnök – zömök, cigányképű alak –, bókjait hallgatta, pontosabban sikamlós, kétértelműnek szánt bárdolatlanságait és malackodásait, jókat derült magában férje ijedségén és döbbenetén. Noha Emil nagyon hamar túltette magát az egészen, igyekezett jó képet vágni a dologhoz, akaratereje és rutinja most is segített, s az is hamar kiderült, hogy hiba volt lebecsülnie férjét. Ez a gátlástalan, elvtelen, karrierista féreg  – ahogy magában minél gyakrabban nevezte – lepofozhatatlan vigyorral csatlakozott hozzájuk, s társalgás közben, a szekufőnök egyre vadabb bókjait hallgatva, kétszer is – mintegy a birtoklás jogát bizonyítandó –, tette az ő mezítelen vállára a kezét, vagy könyökénél fogva bizalmasan közel hajolva hozzá igyekezett újabb és újabb fontos elvtársak közelébe kormányozni őt. Mindannyiszor, minden érintése után az volt a viszolyogtató érzése, hogy egy béka, egy csúszómászó érintette meg. Lúdbőrözött, s csak nagy önuralommal tudta leplezni viszolygását. Mindazonáltal az volt az érzése, a levakarhatatlan szekus ezredes mindent pontosan lát és meg is ért, de nem reagál rá, egyelőre nem használja ki helyzeti előnyét. Láthatólag még félrészegen is fontosabb volt neki valamiért Emil, minthogy kockáztassa jó munkakapcsolatukat sikamlós, kétértelmű viccek kedvéért... Emil viszont mintha észre sem vette volna az ezredes több mint kétértelmű pillantásait, sunyi vigyorát. Nem, ő láthatólag most csak neki élt, megjátszva a boldog, mindenre gondoló, mindenről előrelátóan gondoskodó férjet. Csak vele, a feleségével foglalkozott, s még az is kitelt tőle, hogy, először csődbe jutó kapcsolatuk során, bókoljon neki, rajongó kamaszként dicsérve isteni szépségét, amiről – tromfolt azonnal kérlelhetetlenül az egyre részegebb és őt egyre leplezetlenebbül bámuló és szemével mohón vetkőztető főszekus – a doktor elvtársnő nem tehet. Mert ez az Isten adománya, valaki vagy szép vagy nem szép, kinézése nem tőle függ. Az ellenben, ahogy Tollas elvtársnő – Irén önkéntelenül is szétnézett maga körül: ez vajon ki lehet? s csak utána kapcsolt az ezredes vigyorgó arcába meredve, hogy róla beszél – tudja viselni is ezt a szépséget, okvetlenül mégiscsak őt dicséri, s az öltözéke is önismeretre és jó ízlésre vall. Mert igaz ugyan, hogy nem a ruha teszi az embert, hanem az ember teszi magát – erről ő kihallgatások során győződhetett meg –, de az is igaz, hogy nem mindegy, hogyan is öltözködik egy szép nő, hogy mit veszünk le róla amikor vetkőztetjük. Hiszen a szép nők – idétlenkedett egy pillanatig, hideg kezével megérintve forró és mezítelen karját – abban hasonlítanak a csúnyákhoz, hogy előbb-utóbb levetkőzteti őket férjük vagy szeretőjük, s abban különböznek a csúnyáktól, hogy pucéran a legszebbek. Hát ezért irigyli az ő nagy barátját – nézett leplezetlen gúnnyal Emilre, és megvillant olajbogyóbarna szeme –, akinek megadatik az a nem mindennapi kegy és kiváltság, hogy szabadon gyönyörködhessen a doktor elvtársnő mezítelen testének bizonyára vakító szépségében, hogy tudomása legyen arról a szépségről, ami előtte, bármennyire is felajzza őt, mégiscsak rejtve marad, hiszen ő csak képzeleg, mint egy kamasz fiú, arról, amiről barátjának, a főügyész elvtársnak értelemszerűen világos képzetei vannak. Ez a – nézett az elsápadó Emilre – férjek előnye...

      Újra végigsimított az ő karján, amitől Irén úgy érezte, mintha hüllő érintette volna meg. Azonnal kirázta a hideg, libabőrös lett, s minden önuralmára szüksége volt, hogy palástolni tudja hányingerként rátörő undorát. Ezért egy kissé késve jutottak el tudatáig a cigányképű ezredes szavai, s hirtelen döbbent rá: ez a pasas pontosan tudja, hogy ők nem élnek együtt, hogy Emil tulajdonképpen soha nem látta őt még meztelenül, s nem is fogja látni – amikor egy éjszaka, még az elején rátört és megpróbálta megerőszakolni, annyi ideje sem volt, hogy letépje róla a hálóinget... Na persze, azóta ő is összehasonlíthatatlanul többet tud erről, de 1959-ben még senki sem gyanakodott, legalábbis az ő ismeretségi körében nem. Naivak voltak és jóhiszeműek, sokan hinni akartak és lelkesen alkalmazkodtak az ostoba előírásokhoz, mások meg, amennyire lehet, kitértek. Belső tartásukat épp a rendszerrel szemben táplált, leplezett ellenszenv formálta, de arra akkoriban még senki nem gyanakodott, hogy lehallgathatják akár legintimebb beszélgetéseit is. Ha sokan feltételezték ugyan, s tán nem is alaptalanul, hogy megfigyelik és követik őket, csak önjelölt besúgókra gyanakodhattak, esetleg, a költő szavaival élve ,,magánszorgalmú kutyák”-ra. A lehallgató-készülékek vadászata otthonaikban csak később kezdődött. Ez az össznépi poloska-vadász társasjáték csak az elkövetkező évtizedben jött divatba, különösen értelmiségi körökben, de akkor még a lehallgató-készülékek puszta emlegetése is idétlen viccnek, torz túlzásnak tűnt. Akkor, ha valaki azt mondja neki, hogy lakásuk teli van poloskával, öreg és megbízható bejárónője nevében is őszintén felháborodik, de ha meg is érti a szó másik, ismétli, majd csak ebben az évtízedben divatba jövő jelentését, akkor sem hiszi el az egészet. Kitalációnak, az üldözési mánia letagadhatatlan jelének minősíti, fantazmagóriának, paranoiás rémálomnak tartva még a feltételezését is annak, hogy a tartományi főügyészt, jelen esetben véletlenül pontosan az ő törtető férjét,  elvtársai, vadász- és ivócimborái rendszeresen lehallgathatják!...

      Ismétli, ezt nem hitte volna még akkor el, de a félrészeg bizalmaskodó főszekus megjegyzése több volt, mint kétértelmű. Az épp társaságukban hallgató első titkárt is megdöbbentette, savószínű szemével kutakodva nézett az ezredesre, de nem szólt semmit. Utána Emilre villant ez a jeges szempár, majd őrá. Régen látott estélyi ruhát! – jegyezte meg közvetlenül, de semleges hangon, s ahogy ismét az ezredesre és Emilre pillantott, látta, ők sem tudják eldönteni, nemtetszését jelezte-e ezzel a megjegyzésével, vagy épp ellenkezőleg, tetszésének adott hangot. Ám az is meglehet, hogy egyszerűen rögzített egy tényt, ami kétségtelenül akár igaz is lehetett! Hát hol is láthatott volna, amikor egész életében építőtelepen dolgozott, majd tartományi főkorifeus lett, s üléseken ült, elvtársai végtelen szócsépléseit hallgatva...

      Határozott, s megkérte az egymást méregető, egyre részegebb férfiakat, hogy kísérjék el a toalett  ajtajáig.   - Ide nem követhetnek, elvtársak, jegyezte meg gúnyosan, és belibegett. Megállt a tükör előtt, szórakozottan nézegette arcát, hátrált két lépést, alakját, ruháját ellenőrizte. Karján még jól látszott az ezredes ujjainak nyoma. Kezet mosott, amikor váratlanul nyílott az ajtó, és belépett egy ismeretlen, fiatal nő, szürke, divatjamúlt kosztümjében afféle szürke verébnek tűnő elvtársnő, és megállva mellette leplezetlen érdeklődéssel kezdte nézegetni őt. Egy pillanatra ugyanazt a feléje sugárzó, összetéveszthetetlenül sóvár vágyat érezte, mint a férfiak esetében, s ez megzavarta, de figyelme hamar elfordult tőle, és egykedvűen kezdte festeni a száját, majd szemét.

      Nem tudta ki az, már nem is érdekelte.

      – Bemutatkoznék – szólalt meg a nő kis kényszerű szünet után, s arcán nagy vörös foltok gyúltak ki az izgalomtól. – Maud vagyok.– Magyarul beszélt, akcentus nélkül, de ő szófűzéseiből azonnal sejtette, hogy nem magyar, sőt, nem is magyar környezetben tanult magyarul.

     – Irén – mosolygott fásultan, tovább festve szemét.

     – Szállj le róla! – hadarta a nő, és eszelősen bámult rá. Tekintetük találkozott a tükörben.

–     Kiről? – döbbent meg ő. – Nem értelek!

–     Ne játszd meg magad, kérlek! – ragadta meg váratlanul a karját az egyre idegesebb Maud.

–     Nem értem, kiről beszélsz? – értetlenkedett ő továbbra is, kiszabadulva szorításából. Mezítelen karján az ezredes még jól látszó ujjainak nyomai mellett, ott voltak Maud lerágott körmű, sóvár ujjainak nyomai is. Borzongott.

– Hát Geluról!

– Miféle Geluról?!

A nő nevetni kezdett, s ő akkor feléje fordulva észrevette, hogy érdekes keleti arca van, s igen jó alakja, amit még a rosszul szabott kosztüm sem tudott leplezni.

Álltak egymással szemben, s a tükör megduplázta alakjukat. Sejtelmes és valószerűtlen volt az egész. Hamar kiderült, a cigányképű főszekusról van szó – kiről másról lehetett volna? –, akinek Maud, rangja szerint már őrnagy, egyebekben a beosztottja s néhány hete a szeretője is.

–    Ha leszállsz róla, doktornő, számíthatsz rám! – lihegte feldúlt társnője a huzatos toalettben, s lélegzetük egy pillanatra  összekeveredett. Közelről látta a nő fehér ragadozókéra emlékeztető fogait is.

–    Ugyan miben? – nevetett, s hátrált két lépést.

–    Te még nem tudod, hogy milyen slamasztikába keveredtél. Ha holnap tizenkettőkor ráérsz s találkozol velem – megjelölte, mintha szerepet gyakorolt volna, a város egyik forgalmas cukrászdáját –, többet is mondhatok, csak szállj le róla, kérlek!

      Ezt megígérte, majd rúzsát kölcsönadva javasolta neki, hogy fesse ki a száját, az majd feldobja. Jó barátnőként, egymásba karolva hagyták el a jobb napokat is látott vendéglő toalettjét.

      Megkereste Emilt a forgatagban, s rosszullétére hivatkozva kérte meg, hogy azonnal hívjon taxit, mert haza szeretne menni. Legnagyobb meglepetésére férje nem tiltakozott, sőt, láthatólag megkönnyebbült, és személyesen kísérte ki a kocsijáig. Egy kikötése van – mondta búcsúzóul –, lehetőleg ne aludjon el. Hamarosan ő is otthon lesz, és fontos, halaszthatatlan ügyben szeretne beszélni vele.

      Mindezt elég megalázottan adta elő, s közben elveszetten kereste az ő tekintetét. Magabiztossága eltűnt, olyan volt, mint egy ijedt kisfiú.

      De őt már nem tudta becsapni.

      Akkor kezdett először gyanakodni, s győzelemérzete azonnal elillant. Hazafelé menet, a négy évvel ez után az elvtársi összejövetel után balesetben meghalt Miklós nevű sofőrtől tudta meg, hogy a főügyész elvtárs megbízásából hat óra körül kereste őt a kórházban, majd otthon is. Hogy a főnök őrjöngött a dühtől, amikor közölte vele, hogy a doktor elvtársnő a korházból már elment, a lakásán sem tartózkodik, és egészen egyszerűen nem találja...

      Elbúcsúzott a sofőrtől, bement a házba, s végig érezte magán a férfi gyanakvó tekintetét. Miután végre becsukta maga után a lakásajtót, kissé megkönnyebbült. Ivott egy pohár ásványvizet, levetkőzött, s néhány pillanatig megállt kivilágított szobájában a nagy állótükör előtt, amit még nagymamájától örökölt. Kíváncsian szemlélve meg minden lehetséges szögből saját utált, de ámlám mások szemében felértékelődő és kívánatosnak tűnő testét, egy pillanatig elképzelte önmagát az olajos képű ezredes karjaiban. Hányinger fogta el, és alig tudott kitámolni a fürdőszobába, hogy megkönnyebbülhessen. Sokat és erőlködve hányt, megfájdult a feje is. Utolsó erőforrásait mozgósítva mégis lezuhanyozott. Sokáig áztatta beszappanozott testét a zuhany alatt, míg csak undora mérséklődött kissé, de mégis egyre a cigányképű férfit látta, amint fogával tépi le róla a ruháját, és egyre jobban rázta a hideg. Megtörölközött, pongyolába bújt, s előrelátóan nem vett semmi más ruhadarabot magára. Elhatározta, ma végre megfizet Emilnek minden hazugságért és megaláztatásért. Noha nem voltak még kialakult tervei, s maga sem tudta hogyan teszi, de érezte, hogy mezítelen, ám megközelíthetetlen, számára elérhetetlen teste lehet vitájukban a legfőbb aduja, olyan, amilyennel törtető férje pillanatnyilag nem rendelkezik...

      A társalgóban kuporodott össze egy fotelben, s olvasni kezdte Kovács György Ozsdola leánya című, akkor divatos regényét – ha ugyan ez a förmedvény megérdemli ezt a nevet? –, amely Pusztairól, az ötvenes évek hirhedett, háromszéki betyárjáról szólt. De igazán bele sem tudott feledkezni, mert újra önmagát és az ezredest látta kihívóbbnál kihívóbb pozitúrákban, s újra meg újra rátört a hányinger. Végül feladta, fogat mosott, és céltalanul sétált fel és alá a kivilágított lakásban.  Kezdte unni a helyzetet, már-már azon a ponton volt, hogy lefekszik, és bezárja az ajtót. Nincsen olyan fontos megbeszélés, amivel ne várhatnának másnap reggelig, amikor váratlanul kocsi állott meg a ház előtt. Az ablakhoz somfordálva leskelődött a függöny mögül, s észrevette, hogy a rendíthetetlen Emil nincsen egyedül, a cigányképű szekufőnök is vele van. Megremegett az idegességtől. Fel kellene öltöznie, gondolta rémülten, de örömmel láthatta, hogy kart karba öltve, élénk beszélgetésbe merülve sétálnak a ház előtt, és eszük ágában sincsen bejönni.

      Azután a rettegett ezredes – akiről olyan hírek kerengtek, hogy saját kezűleg, tagadhatatlan élvezettel veri és kínozza áldozatait a vallatószobában – szívélyesen elbúcsúzva férjétől, balkáni szokás szerint jobbról és balról is arcon csókolva Emilt, visszaült a kocsiba és elhajtott.

      Emil láthatóan gondterhelten nézett utána, és kabátját kigombolva, fütyörészve jött be a kapun. Annyi ideje volt, hogy visszameneküljön a szobájába és becsukja az ajtót.

      Emil végigcsörtetett a társalgón, határozottan kopogott, s amikor ő azt mondta, hogy bejöhet, bevonult a szobájába, két pezsgős pohárral a kezében s az üveg pezsgővel a hóna alatt.

      Zilált volt, s talán részeg is, nyakkendője megoldva, ingén is nyitva volt két gomb. Az angol trónörökös bélyegekről ismert frizurájára emlékeztető választéka is összeborzolódott, s az arcán nagy vörös foltok égtek. Lerakta a poharakat az asztalra, s nagy durranással nyílott ki kezében a pezsgősüveg. A kicsapódó dugó foltot hagyott a mennyezeten, s a habzó ital lecsöpögött a szőnyegre, de a mindég tiszta és pedáns főügyész most ezzel sem törődött. Leült egy székre, az ő fésülködőasztala elé, és leplezetlen izgalommal nézett rá.

– Mit ünnepelünk? – kérdezte ő a tőle telhető legkíméletlenebb gúnnyal, és úgy helyezkedett el az ágyán, félig ülve, félig feküdve, hogy pongyolája felcsússzon és szétnyíljon, kissé látni engedve combjait is.   

– A társasági sikereidet, drágám – közölte szárazon Emil, de láthatólag nem tudta levenni róla a szemét, s mikor nagy önuralommal elfordult, hogy  töltsön a poharakba, elégedetten láthatta, hogy észrevehetően remeg a keze.

– Van azon ünnepelni való? – dobta vissza a labdát, de rossz előérzete férje kifejezéstelen arcába meredve hirtelen erősödni kezdett, és hamar kiderült, nem is alaptalanul.

      Emil hosszú, zongoraművész ujjai között forgatta telitöltött poharát, a másikat pedig felállva s kissé meghajolva nyújtotta oda neki, s közben semleges hangon közölte, hogy  addig volt, ahogyan volt, de ezután másképp lesz.

      És ivott, anélkül, hogy ránézett volna. Irén nem nyúlt a poharához. Felemelkedett, leült szembe a férjével, s pongyoláját gondosan lehuzigálva hallgatott. Nem kérdezett semmit. Ez láthatólag meglepte a főügyész elvtársat, s fejvesztve, idegesen máshonnan támadott.

      Ha azt akarja, hogy a szeretője megússza a börtönt, élve és épeszűen kerüljön ki onnan, némi szolgálatot kell tennie a Pártnak.

      Ő továbbra sem szólt, fagyosan nézett rá.

      Kiderült, hogy Geluval, a mindenható főszekussal azt fundálták ki, hogy ő, akiben mindenki megbízik, hiszen aránylag fiatal kora ellenére abszolút szakmai tekintélye van a megyei kórházban, jelenthetné alkalomadtán nekik – neki, természetesen, ő azután továbbadná Gelunak –, hogy milyen a hangulat a kórházban, hogy miről beszélnek a kollégái, a személyzet, a betegek...

– Nem értem – szólalt meg ő, de nem folytatta.

 - Ő lenne tehát a Párt szépséges kórházi füle – bókolt Emil.

– Elég! – kiáltott ő, s felemelkedve az ajtóra mutatott. Pongyolája egy pillanatra szétnyílt, Emil szeme kerekre tágult a döbbenettől, de megfordult, s indult kifelé a szobából.

– Takarítsa el a pezsgőjét is! – mondta még Irén már nyugodtabban, összehúzva magán pongyoláját, s megfenyegette, ha tovább folytatja aljas ajánlatait, másnap személyesen megy el az első titkár elvtárshoz, aki különben is becsüli őt. Nemrég volt az osztályán a tízéves kislánya is. Ő állapította meg a diagnózist, össze is barátkoztak, s beszámol neki arról, hogy milyen mocskos, alávaló dolgokra  akarja kényszeríteni a saját férje!... 

       Ez végül hatott. Emil elfehéredve bámult rá, majd kilépett, s lágyan húzta be maga mögött az ajtót.

      Ő azonnal odaugrott, s elfordította a kulcsot a zárban. Lefeküdt és a szerelmére gondolt, de akkor éjszaka hiába próbálta őt maga elé idézni, hosszú hónapok óta először nem jött össze a képzeletbeli találkozó. Csüggedten feküdt az ágyán, képtelen volt elaludni. Sejtette, hogy ezzel a visszautasítással mindez még nem ért véget.

      És nem csalódott...

      Másnap a cukrászdában Maud bizalmasan vallotta be, hogy mindent tud róla. Olvasta a dossziéját, s abban minden benne van a kapcsolatáról azzal a veszélyes felforgató elemmel, azzal az ellenforradalmárral, Amerika titkos ügynökével, azzal a kozmopolita disznóval, a magyar irredentizmus előretolt követével, az árulóval, aki jelenleg jól megérdemelt börtönbüntetését tölti ugyan, de ez mit sem változtat a dolgok állásán. Gondolja meg jól, drága doktornő, hogy hogyan dönt – nézett rá, és semleges hangján átütött az együttérzés és az leplezetlen aggodalom, és ez megzavarta. Ne siesse el ezt a döntést, semmi esetre se siesse el, hiszen a mindenható Gelu – itt egy pillanatra a szemébe nézett Maud, s szürke szemében ismét meglátta a fellobbanó vágyat, s ez még jobban megzavarta – mindenre képes, még arra is, hogy köztörvényes bűnözőkkel erőszakoltassa meg, esetleg meg is ölesse a szeretőjét. Gondolja meg, Irénke, simított végig a kezén Maud, a barakkban, éjszaka minden megtörténhet. Az is lehet, álmában fojtják meg a szeretőjét, az is lehet, napközben éri valami váratlan munkabaleset, amit még komolyabb vizsgálat sem követ, retorziókról nem is beszélve, hiszen az árulókért igazán nem kár, csak azt kapják, amit megérdemelnek a disznók, a burzsoázia arcátlan ügynökei...

      Rábámult a kipirult arcú Maudra, aki félreértette pillantását, megragadta és simogatni kezdte a kezét, s ő, miközben idegesen vonta el, hirtelen jött rá, hogy csapdába csalták, és szinte egyidejűleg arra is, hogy ha azt akarja – és azt akarja –, hogy a szerelme, akit mindenkinél jobban szeret a világon, túlélje a börtönt, el kell vállalnia a megalázó és szörnyű feladatot, el kell vállalnia, mindent meg kell tennie, amit követelnek tőle. Egyszerűen nincs lehetősége visszautasítani mindezt, hiszen az ő kezükben van, ők pedig egyáltalán nem prűdek, módszereikben sem kimondottan válogatósak!...

      Irén hangja  elcsuklik, s könnyes lesz a szeme.

– Most már érted? – kérdezi elcsukló hangon. – Hát ezért nem tudom otthagyni Emilt. A kezében vagyok. Azzal zsarol, hogy mindent nyilvánosságra hoz, ha elhagyom, egyszer s mindenkorra lehetetlenné téve az életét. És ő ettől retteg a legjobban a világon.Most már érted?!Ne tégy úgy, mintha nem értenéd!

      A férfi vállára borul, sír, tölt magának egy pohár vodkát, megissza, s könnyes arca kipirul.

–    Mit kérdezel? - szorítja könnyes arcát az övéhez. – Hogy hogyan lesz tovább? Hát így, ahogy eddig is volt. Természetesen, ha elfogadja őt, aki érte tette, amit tett. És az is igaz – néz rá váratlanul elkomorulva, nem tudván mire vélni szerelme hallgatását –, hogy Emil sem él az idők végezetéig. Napról napra gyengül, fogy az ereje, s ha meghal, ha magához veszi végre a Sátán s pokolra kerül, ő újra szabad lehet, hiszen a rettegett Gelu már régen megbukott, nincs is a cégnél, loz în plic árus valamelyik dél-erdélyi nagyvárosban. Maud pedig 1966-ban lépett le. Akkor már a kémelhárításnál működött, s egy szolgálati útról egyszerűen nem tért vissza. Menedékjogot kért és kapott a párizsi amerikai követségen, s végérvényesen kitűnt a képből.

–    Most, hogy már mindent tudsz, te dönts! – néz rá mereven Irén, s közvetlen mozdulattal kapcsolja be a rádiót.    

      De ismét lekésik a híreket, zene szól. Vivaldi: Négy évszak. A tél.

      Hallgatnak.

      Felemeli, megsemmisíti és újra összerakja őket a zene. A napsütésben győzedelmesen villognak a szőlőtőkék, és a dombon elszállni készül a hársfa – fehér madár.

 

 

3.„ZÖLD SZEMED, A POPRÁD!”

 

      Maga számára is váratlanul kezdi mesélni a szipogó Irénnek éjszakai álmát.Elvész a részletekben, összezavarodik, abbahagyja, újrakezdi. A nő kedvetlenül hallgatja, zsebkendőjével törülve a szemét, egyáltalán nem reagál, s némi érdeklődés is csak akkor csillan fel titokzatos zöld szemében, amikor elmondja, hogy ő volt az a nő a tenyérnyi szigeten, aki a maga körül mindent felperzselő és elpusztító szerelemről énekelt, de mielőtt még odaérhetett volna hozzá, hogy megérintse, hogy térdrehullva előtte megvallja, nem tud nélküle élni, egészen egyszerűen felrepült, meglehetősen rendhagyó módon hagyva faképnél őt.

–Érted? – fordul feléje. – Azt hittem, nem is ismerem azt a titokzatos nőt. Csak amikor a feltámadó szél lebegtetni kezdte hosszú, vörös haját, amit az elején, borús időben még almamagbarnának gondoltam, s váratlanul megláttam az arcát, csak akkor jöttem rá, hogy te vagy, ő is te vagy. Azt hittem, ez a nő megoldást jelenthet valahogy, legalább álmomban, de ő is te voltál, és az álom és ébrenlét összekeveredett. Ültem a szigeten, csizmámból csorgatva ki a piszkos vizet, és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan is lesz tovább.

Hallgatnak, kerülik egymás tekintetét.

Amikor bekapcsolja a rádiót – még mindég zene van –, az ösvényen feltűnik Józsi bácsi, a mindenes. Gombóc farkát csóválva, vidáman csaholva ugrándozik körülötte.

– Hallotta, mi történik Prágában, doktor úr? – ül le az öreg.- Végre azok a kurva csehek is megkapják, amit keresnek. Isten nem ver bottal.

Irén feláll, néhány pillanatig mereven nézi őket, aztán megfordul és lassú léptekkel megy be a présházba.

– Csak nem zavartam meg magikat? – szabadkozik hosszan utánanézve a váratlan vendég. – Mi van a nagyságos asszonnyal? Csak nem beteg?!

– Fáradt – mondja ő, és tölt az öregnek egy pohár vodkát. – Miért jött, Jóska bátyám? Csak nincsen valami baj? Szülés? Törés? Vakbél? Vaklárma?

– Keresik a doktor urat. Az elnök egyelőre szóval tartja a vendégeket, de mindjárt megérkeznek. Üzent nekem, menjek előre s szóljak, hogy ne érje magikat váratlanul a látogatás.

– Kicsodák? – mered az öregre, és iszik egy kortyot. – Ki a franc keres?

–Aztot én nem tudom, s az elnök se, de azt üzeni, valami fontos doktor elvtársak. Tudtam én jól, mondtam es eleget, hogy egyszer csak eljönnek a doktor úrért s elviszik innét. Mert minek ide nekünk egy ilyen jól felkészült, komoly ember, mint a doktor úr?! Évszázadokig úgy gyógyítottuk a sebeket, hogy pókhálót raktunk rá, pókháló van elég...

– Ne beszéljen szamárságokat, Józsi bácsi! Nem megyek én innen sehova, csak a temetőbe, a családi kriptába...

– Ne haragudjon meg, drága doktor úr, de ellent kell hogy mondjak. Oda mán nem menyen a doktor úr, oda mán vinni fogják.

Nevetnek.

– S az még arrébb van, drága doktor úr. Mózsi, a szomszédom is azt szokta mondogatni mindég, hogy állandóan hallja reggelente Szent Mihály lovainak a patadobaját, pedig csak a söröslovak dobogtatnak, amikor hozzák a sert a szövetkezetbe.

– Ne állj szóba velük! – jelenik meg az ajtóban Irén, és elveszi az asztalról azt a háromnegyed üveg leánykát, amit ő húzott le az előbb. A nevezetes piros babos, a mosásban kissé kifakult miniruhájában van, arca elszánt.

Kézen fogja s berohannak a szőlősbe.

– Mondja meg a vendégeinknek, Józsi bácsi, hogy halaszthatatlan teendőim elszólítottak! – szól vissza a válla fölött. – Az első a kötelesség, s csak utána a szórakozás.

– Bízza csak rám, doktor úr. Eligazítom én ezt az egészet.

Rohannak. Irén letép egy fürt szőlőt, s szemenként rakja a szájába, amikor az erdő szélén, a nagy fák takarásában néhány percre megállnak pihenni.

– Most változni fog minden – suttogja ő, amikor tétován megindulnak az erdőben, a fák között. – Otthagyod azt a barmot, és idejössz körorvosnak mellém. Oké?!

– De hát...

– Majd beszélek vele, és be fogja fogni a száját. Nekem elhiheted!

– Ahogy akarod – zihál a nő, s állhatatosan húzza maga után. – Csak nehogy megbánd! Biztosan vissza akarnak vinni az egyetemre.

–Azok, akik feljelentettek, börtönbe juttattak, tönkre tettek, elloptak az életünkből majdnem hét esztendőt?... Ugyan már...

– Ezek már nem azok – fordul szembe vele Irén.

– Hogyhogy nem azok? Kicserélődtek?

– Akik téged megfúrtak – magyarázza Irén tanárnénis hangsúlyokkal, mintha kis betegeivel beszélne –, már nincsenek itt. Elmentek.

– Hová? – döbben meg ő. – Hová a nyavalyába mentek el?

– Hivatalosan Izraelbe. De többnyire nem maradtak ott, továbbhúztak Németországba, Svédországba, Amerikába, Kanadába...

– Ezt nem mondod komolyan?

Kiérnek egy kis tisztásra, s a vakító napsütésben Irén szembefordul vele.

– De igen...

Mindegy. Ő már – legyint, és tétován simít végig a vörös hajzuhatagon –, ő már itt marad. Ő már innen nem megy sehova. Nyugodtan szeretne élni, a nővel akit szeret. És ez a legmegfelelőbb hely. Irén hátrál és vetkőzni kezd. Kibújik a ruhájából, lerúgja cipőit, kikapcsolja melltartóját, kilép nevezetes lepkés bugyijából, majd felemelt karral kezd énekelni a kis tisztás közepén, mintha a naphoz imádkozna. A szerelemről énekel torokhangon, akárha álmában, a maga körül mindent felperzselő szerelemről.

Ő mozdulatlanul áll, nem tudja ébren van-e vagy álmodik?

Irén hirtelen hagyja abba az éneklést, odalép hozzá, térdre hull előtte, egy pillanatig combjához szorítja az arcát, majd lehúzza a rövidnadrág zipzárját. Ő tétován felemelkedik, kilépteti a nadrágból, a trikót is leszedi róla. Az alsónadrág következik. Remegve állnak egymással szemben, s az asszony melegben kissé megereszkedő, még mindég formás mellei mellkasát súrolják. Érzi, hogy a málnaszemekre emlékeztető mellbimbók megkeményednek az enyhe léghuzatban. Lélegzetük összekeveredik.

Irén iszik a kezében szorongatott borosüvegből, s a szájából itatja őt, majd a fához sétálva biztos helyre teszi az üveget. Olyan az egész, mint álmában. Annélkül, hogy megérintenék egymást, letérdelnek.

– Most én leszek a te szolgálóleányod – suttogja rekedten a nő.

Borzonganak.

Látja, újra látja a zöld szemek mélyén a szívének irányuló dárdák hegyét, de már nem védekezik.

– Mostantól te vagy az én uram és parancsolóm.

Ébren van még? Álmodik? Nem tudja eldönteni. Lehunyja a szemét, a vörös karikák tébolyító körtárca elszédíti. Zuhan. Az állomás fényben úszik, amikor, hosszú távolét után, 1948 júniusában lelép a vonatról. Nem várja senki? Ki is várhatná hat esztendő után? 1942 nyarán vonul be katonaorvosnak, egyenesen az egyetemről. „Édes Erdély, itt vagyunk!” – éneklik az akkor még lelkes bakák a peronon, s a vonatok fel vannak lobogózva. Aztán az orosz front. A csend. Az ágyúdörejek felszabdalta iszonytató csend. Az ukrán falu bezárt kapui, behúzott függönyei, lesunyt fejű öregek, bizalmatlanul bámészkodó gyermekek, ijedt asszonyok. A vigasztalan kukoricás. A láthatatlan partizánok érzékelhető jelenléte. A félelem. Az elcsigázott arcok. Egy öreg tanító a harmincas évek eleji éhínségről beszél, tört németséggel, furcsán rakva egymás mellé a germán szavakat. De a tény, hogy vele mutatkozik, mégis jelent valamit! Szülésekhez is elhívják, és egy Misa nevű öreg parasztnak kiveszi a vakbelét. Tél jön. Csikorgó hideg. A falu melletti erdőben mezítelen tetemek lógnak a fákról. A partizánok nem pazarolják a golyót, mert nincsen belőle elég. Akit elfognak, lábtól kötik fel a fára, vízzel öntik le és otthagyják. A honvédek egyre idegesebbek, egyre jobban félnek, egyre jobban fáznak. Késnek a beígért téli ruhák. Aztán támadásba lendül a Vörös Hadsereg. Áttörik a frontot. Menekülés a végtelen hómezőkön, nyakukba lógó sötét felhők alatt.

De még mielőtt elindulnának, a rangidős hadnagy vezérletével feltörik a raktárakat. A százados már nem adhat erre parancsot, a százados halott. Mindenesetre megtalálják a vastartalékot. Kolbászt, szalonnát, konzerveket, rumot osztanak ki a rettegő bakáknak, s váratlanul kerülnek elő a téli ruhák is. „A kurva anyjukat! – káromkodik a megdöbbent hadnagy. – Elnézték, hogy fagyunk meg, és mégsem osztották ki... Van erre magyarázat, doki – fordul feléje sápadtan – a felelőtlen hülyeségen kívül?!” Fülessapkák, bekecsek, vattakabátok, csizmára, bakancsra húzható halinacsizmák halmai. Sokan fel is húzzák ezeket a halinacsizmákat, és ez lesz a vesztük. A visszavonulás során, a végtelen hómezőn, a halinacsizmák átnedvesednek, és egy idő után már nem bírnak velük lépni, nem tudják emelni a lábukat. Az  fontos pedig, doktor úr – röhög teli szájjal a század bohóca, a félnótás Imre –, emelni a lábat! Aki nem emeli, az halott ember. A hómező áttekinthetetlenül hatalmas; fölöttük lomhán repülnek a varjak, árnyékaik összekeverednek, s az ő lomha árnyékaik között, a fagyott fehér hó tükörén cikáznak ide-oda.

És aztán váratlanul jelennek meg, mintha a hóból nőnének ki, az oroszok. Körülfogják őket. Vigyorognak. Egy ezüstfogú öregebb férfi lép eléje, s vizslatva néz rá. „Davaj csász” – mondja tagoltan, jól érthetően, és lecsatolja karjáról az óráját. Amikor a tiszt elé kerül s megtudják, hogy doktor, alázatosabbak lesznek. Sínbe teszi az egyik fiatal katona lábát. Sípcsonttörés. A férfi veszettül káromkodik, s kortyolja kulacsából a vodkát. Talán megússza valahogy,gondolja, mielőtt ágynak esne. Éjfél után a politruk üvöltve költi őket, idejük sincs rendesen felöltözni, máris hajtják ki a csoportot a hómezőre. Olyan hideg van, hogy a vizelet, mielőtt földet érne megfagy és koppan. Az egész szakasz egyetlen bajtársuk kezét fújja, melegíti, hogy sorra kigombolhassa a nadrágjukat. Az orosz őrök most nem röhögnek. Hat-hét kilométert gyalogolnak a vakító éjszakában a vasútállomásig. Aztán a marhavagon. Elmondhatatlan, ami megmarad. Szibéria végtelen erdőségei. A láger. Az erdő. A láp... Sorra temeti el bajtársait. Nincs remény. Mégis van? Hat év után újra összeterelik őket. Nyár van a tajgában, a levegőben szinte áll a meleg. Az őrök megengedik, hogy az állomás előtt néhány percre bemehessenek a málnásba. Sokan nem mernek elmozdulni az útról, félnek, hogy ez provokáció, s le akarják lőni őket. Ő bemegy, leguggol, két pofára tömi magába a hatalmas vöröslő málnaszemeket. Két hét marhavagon. Egy határszéli városban megfürdetik és fertőtlenítik őket. Karantén, egy volt koncentrációs táborban. Éjszaka nem tud aludni, az egyik őrt hallgatja, aki megmutatja a krematóriumot. Olyan, mint egy fürdő, csak nincsenek tusok. Fekete tetűporszagú SS-kabátokat kapnak éjszakára, pokróc nincs. Szerencsére a nyár kitart. Nincs megállás.

Az állomáson persze nem várja senki, ki is várná. Ki tudja, mi van azokkal a lányokkal, akikkel egyetemista korában szórakozott? Ki tudja, mi van a szüleivel? A nagyanyjával, a nagyapjával?

Áll a sugárzó szeptemberi fényözönben a peronon és hunyorog. Annyiszor elképzelte ezeket a perceket, hogy képtelen mozdulni. A valóság színtelenebb, mint az annyiszor elképzelt megérkezés. Az állomáson fojtó káposztaszag terjeng, az épületen még jól látszanak az ágyúgolyók becsapódásainak nyomai. A lágerrel ellentétben, ahol még egy csík sem volt soha a barakkok közötti utcákon, a táborparancsnok mániákusan ügyelt a tisztaságra, meglepi, hogy milyen mocskos szülővárosa állomása. Papírok, ürülék, rothadó zöldséghalmok a járdán.

Hunyorog a fényben, s amikor kinyitja a szemét, s legyintve akar elindulni, meglátja Irént.

Azaz a gyönyörű vöröshajú lányt, hiszen akkor még fogalma sincsen arról, hogy hívják, s azt sem sejti, hogy sorsuk összekapcsolódik.

Egyelőre csak a lány váratlan szépségében gyönyörködik, szülővárosa első ajándéka ez (s kiderül, hogy az utolsó is!...) Pettyes ruháján átsüt a nap, látni engedi formás combjait s a bugyi derengő háromszögét. Amikor mosolyogni kezd, ő újra elszédül, és kínjában lehunyja a szemét, észrevéve, hogy figyeli. Amikor kinyitja, a lány még mindég ott áll, néhány lépésnyire tőle, a vörös hajzuhatag keretezte madonnaarc megfeszül, s néhány pillanatra önkéntelenül is rávillan a zöld szemekből a szomorúság, Aztán elfordul a lány. Nyakát nyújtva figyeli a vonatot, de láthatólag nem találja, akit keres. Megfordul, ellibeg mellette, és ő egy pillanatra beszívja repdeső hajának jázminillatát. Megszédül. Az a szédülés azóta tart. Húsz esztendeje tart...

Megfordul, tétován lép a lány után, aki már egy magas, sovány, szőke férfi nyakába veti magát.

– Hát megjöttél, egyetlenem! – sikoltja.

A férfi arca rángatózik, szeméből folynak a könnyek. Elfordul. Ők nem szeretik ezt az alakot, a táborparancsnok besúgója volt: „sokaknak ártott, s akkor is igyekezett befeketíteni valakit – mondták a honvédek –, amikor nem is származott haszna belőle, csak úgy, per hekula. Hát ember az ilyen, doktor úr?!”

Újra megfordul, nézi a vonatot, mellette végtelen menetben, lábukat húzva, lesütött szemmel vonszolódnak kimerült bajtársai, a föld söpredéke. A kényszerű túlélők, az örök vesztesek, akiket nem vár senki. Akik átkerülnek egyik helyzetből a másikba, s csak most tudják meg, illetőleg előbb a vonaton, hogy ugyanabba a városba érkeznek meg ugyan ahonnan hat esztendeje bevagonírozták őket, de csak a város ugyanaz, az ország közben ismét változott!...

Nem ért senki semmit.

Hallgatnak.

A lágerben még vidám arcok megfeszülnek, a közelítő jövő vet baljós árnyékot rájuk.

Sorra köszönnek el tőle, nem is próbálják elképzelni azt, hogy milyen lesz az uj életük, nevüket mormolva szorongatják a kezét. Ő igyekszik megjegyezni egyforma arcukat, a nevüket, sok szerencsét kíván nekik a civil életben, keményen, férfiasan rázza meg eldurvult kezüket, egyesekkel össze is ölelkezik, borostás arcukhoz szorítva arcát. Közben fél szemmel az ölelkező párt figyeli, a lány megállás nélkül beszél, a fickó arca rángatózik, szeméből pereg a könny. Legyintve fordul el. Por mehetett az ő szemébe is. Könnyezik, tenyérháttal törli meg az arcát, zsebkendőt halász elő – Natasa Ivanovna ajándéka, nem is dobja el soha, most is megvan, ereklye, együtt töltött éveikre emlékezteti. Kifújja az orrát, megszédül, és vállán a zsákjával kifelé indul az állomásról. Az iszákban őrzi Natasa leveleit, itt van a tőle kapott Lermontov-kötet, amelyből annyiszor olvasott neki a nő, a csajkája, egy szibériai kavics, amolyan kabala, egy szibériai fenyőtoboz, zsebkendők, kötszerek, egy sztetoszkóp, néhány sebészkés, s egy üveg áfonyabefőtt – ajándékba a nagyapjának Szibériából, amelynek végtelen és megejtő szépségében az öreg is gyönyörködhetett, hiszen ő az első háborúban, ahogy ő mondogatta mindég a nagy háborúban volt itt hadifogoly... S azóta se tudta elfelejteni az orosz áfonya ízét.

Amielőtt eltérne az állomásépület mellől, visszafordul. A zöld szemű, vöröshajú lány most szemben áll a volt besúgóval, és valamit magyaráz neki. Úgy süt a nap, hogy elgyengül, és az állomással szemben levő padon keres menedéket.

Kis tétovázás után zsákjából előveszi a Lermontov-kötetet és elolvassa kedves versét – néhány év múlva találja meg egy magyar nyelvű könyvben s azonnal megtanulja:

„Szavamra senki nem figyel... magam vagyok,

A nap kihuny... és bíboros csókokra tépve

Nyugatra tértek már a felhők – kavicsok

Ropognak lábamnál... S én álmaimban élve

Jövőm felől tűnődöm... Színtelen

Napok nyomasztó rendjét kémlelem,

Hogy fáradó szemem közöttük lát-e végre

Egy új napot, mit megjelölt a sors nekem.”[1]

Maga elé mormolva az orosz szavakat, szórakozottan néz fel. A vörös hajú lány és az utált, megvetett volt besúgó ott sétálnak el előtte, szorosan egymásba karolva, s hallja, amint a lány azt mondja – nem is hiszed el, mennyi minden...”

De az állomáson váratlanul jelenik meg egy kopott piros autóbusz, és a motorzúgás elnyomja csilingelő hangját. Így ő soha nem tudhatja meg, mit is akart mondani a lány. Látja, amint felszállnak a buszra, de nem megy utánuk. Hátradől a padon, kezével iszákjában motozva megkeresi a szibériai kavicsot, s úgy, olyan erősen szorítja, hogy átmelegedik a kezében.

Később visszamegy az állomásra, s megnézi, mikor indul a vonat nagyapja falujába. Nincs ugyan pénze, de nem is érdekli. Hát mit csinálhatnának még vele?! Egy bajtársa és a volt bajtársa fogadására siető bátyja hívják meg, vonatindulásig a restibe. Kávét isznak, s egy pohárka rumot. Kellemesen elszédül, elforog előtte az állomás. – Biztosan jól vagy? – néz rá fürkészve bajtársa testvére.-Biztosan el tudsz indulni?! Nem jössz inkább velünk? Nem pihensz meg egy kicsit?

De ő makacsul ingatva  a fejét száll fel a vonatra. A kalauznak elmondja, honnan jön, mire pálinkával és cigarettával kínálja, borostás arcán pedig könnyek peregnek, amikor elmondja, hogy nagyobbik fiáról sincsen hír.

– Most mindenkit hazaeresztenek? – kérdezi izgatottan a kalauz. – Most, aki él és mozog, hazajöhet?

– Én ezt kétlem – mondja ő szomorúan.

Éjszaka érkezik a faluba. Az égen úgy bolyong a hold, mint egy kacér és kíváncsi asszonyszem. A hajlott hátú forgalmista kíváncsian figyeli. Odamegy hozzá, köszön, bemutatkozik, és nagyapja felől érdeklődik.

– Mózsi bácsit? Ma is láttam a büfében – bólogat az öreg, s hirtelen változik meg az arca. – Jánoska! – kiáltja. – Hát él? Mózsi bácsi már nem is reméli, hogy az életben viszontlátja magát! – hadarja.

Megvárják a következő vonatot. Ő addig benn ül a forgalmisták szobájában, a rummal „megzavart” teát kortyolva, aztán az öregember befogja a lovat a bricska elé, felkapaszkodik a bakra, ő melléje ül, és megindulnak a sötét, alvó falun át nagyapja háza felé.

–János! – öleli magához az öregember, s egy pillanatra összeér a két borostás arc, az öregebb és a fiatalabb. – Hát élsz, kisfiam?

Akkor tudja meg, hogy szülei Budapest ostromakor tűntek el, s nem lehet tudni, meghaltak-e vagy nyugatra menekültek? Mindenesetre azóta nem jelentkeztek. Nagyanyja pedig az újvilág hajnalán halt meg – a szüleiről szóló híreket megemészteni nem tudván, infarktusban. Megállott a szíve, vagy inkább megszakadt.

Mindezt az öreg tőmondatokban közli vele. Kolbászt, szalonnát, paradicsomot és bort tesz az asztalra, s megköszöni az ajtóban tétován álldogáló forgalmistának, hogy elhozta az unokáját. Neki is tölt egy pohár bort, összeérintik a poharakat, isznak, de Samu, a forgalmista nem ül le.- Egy óra múlva – közli – vonata van, s első a kötelesség!...

Ülnek egymással szemben a petróleumlámpa szökdöső fényében, és hallgatnak.

Aztán kipakolja iszákja tartalmát az asztalra, és az áfonyabefőttet némán tolja az öregember elé, aki azonnal felbontja és megkóstolja. Arcán zavar és áhítat.

– Szibéria – mondja, de nem folytatja. – Orosz áfonya.

– És itthon? – kérdezi ő óvatosan, s alig bír enni néhány falatot. Egyre az anyját látja, amint ráomlik a fal, és az apját, amint eltűnik a törmelékek alatt, a bombatölcsérben.

– Jön az új világ – legyint az öreg. – A kommonista világ. Te tudod, milyenek!... Ha egyszer béjöttek ide, nehéz lesz eltakarítani őket!

– Kiket? – néz zavartan az öregre.

– Az oroszokat – legyint az megvetően. – S a románok is itten vannak. A zsaru már román. Nem mintha sajnálnám a csendőröket, de...És készülnek a kolhozra. Az kell ide, fiam! Semmi egyéb. A népek nagyon idegesek. El se tudják képzelni?: mi lesz, hogy lesz? El se tudják képzelni, hogy holnaptól közös lesz minden!...

– Mi lenne? – legyint ő. – Addig legyenek boldogok, amíg szabadok.

–De meddig? – mered rá az öreg. – Hát készülnek már a kuláklisták is... Megszervezik „ezek”, ne félj semmit, a bolondünnepet. Csakhogy nem lesz benne sok köszönet. Mert azt, hogy ki az „osztályellenség”, nyilván „ők” döntik el!

– Adja el a házat, amíg még lehet, amíg ára van – komorodik el ő –, és költözzön fel a présházba. Segítek én is, lakhatóvá tesszük. A pénzt pedig aranyban, tudja?... Az a legbiztosabb, nagyapa. Az arany. Az mindég sokat ér. Van, amikor még annál is többet.

Az öreg bólint: – Erre gondoltam én is, kisfiam. Csak egyedül nehéz volt dönteni.

– S a földeket is, a présház körüli kicsi szőlőst kivéve...

– A földeket is? – nyílik kerekre az öreg szeme.

– Úgyis elveszik. Nyugodjon meg. Jobb, ha időben eladja, amíg még lehet...

Napok alatt intézi az öreg az ügyeket, a pénzzel meg aranyat vásárol a kupecoktól. Ő az alatt kitakarítja és lepadozza a présház első szobáját, kifesti, megerősíti az ablakokat, az ajtót, s közben kortyol egy üveg negyvenkettes évjáratú leánykából. Délben, amikor a legerősebben tűz a nap, meztelenül fekszik ki a présház elé, és lehunyva szemét a sugárzó fényözönben Natasáról képzeleg. Ám hiába próbálja maga elé idézni jézusfehér testét, makacsul elfordul tőle, s amikor szembekerül vele, megdöbbenve látja, hogy nem is Natasa áll előtte, hanem az állomáson látott zöld szemű, vörös hajú, ismeretlen lány. Hiába akarja elhessegetni, hogy nyugodtan ábrándozhasson Natasáról, nem tud szabadulni kissé kihívó, kissé talányos mosolyától. Az öreggel egyetértésben a pince sarkában ássák el a gondosan rongyokba s viaszosvászonba göngyölt aranyrudat, ékszereket, aranypénzeket, majd elegyengetve a földet, föléje gurítanak egy ötszáz literes, hatalmas hordót.

– És a bútorok? – néz szembe az öreggel a petróleumlámpa fényében.

– Csak az ágy, a faragott szekrény, az asztal és a székek maradtak meg. Minden egyebet eladtam – legyint az öreg. – Ami maradt, elég lesz arra a kevés időre...

Másnap, borongó időben rendezik be a szobát. Két rend rongyszőnyeget is terítenek a friss padlózatra. Míg az öreg az ágydeszkákkal bajlódik, ő hátramegy az erdőbe, s mezei virágcsokorral tér vissza, amit egy palackba állít, s a palackot az asztal közepére helyezi.

– És te? Veled mi lesz, János? – néz rá kutakodva az öreg. – Itten maradsz?

– Nem. Visszamegyek a klinikára.

De még marad két hetet, kissé kigömbölyödik, megnyugszik. Már nem álmodik őrökkel, kutyákkal, reflektorokkal, de a tajga zúgását még egyre hallja. Ez a zúgás valahogy nem akar elmúlni.

Egyik hajnalon arra riad fel, hogy a másik ágyban szipogva, erőlködve zokog az öregember.

Megfeszül.

– Ébren vagy, fiam? – hallja az elcsukló hangot.

– Mi a baj, nagyapa?

– A földek! – szipog az öreg. – Tudod, a Kerestély-dűlő nagyon a lelkemhez nőtt. Amikor kicsi voltál, anyád a bokádra hurkolt zsineget ott kötötte a nagy hársfa ágához, hogy el ne mászhass. Emlékszel? S a Veréb-dűlő! Az erdőrész! A szántó!...

– Hagyja el, ne sirassa a földeket! – keményedik meg az ő hangja. – Legalább nem lesz kulák.

– Hát az nem – legyint az öreg. – Kulák az már nem.

– És itt van magának a szőlő – mondja ő ellágyulva. – Most azután kedvére foglalkozhat a boraival. S ha megunja, feljő hozzám. A városba...

Az öreg nem válaszol, halkan szimmog. Ő mozdulatlanul fekszik a hátán. A sötétben és félálomban újra a lágerben van, megfeszülve várja, mikor ér a fényszóró a barakkjuk fölé. A kutyaugatás megzavarja, felriad, s néhány pillanatig fogalma sincsen arról, hogy hol van. Natasára gondol, de egyre az állomáson látott vörös hajú lány madonnaalakú arca vibrál előtte.

Másnap elbúcsúzik az öregtől, s lesétál az állomásra.

– Méssz, Jánoskám? – kérdezi a forgalmista. – Vigyázz magadra!

Dél felé érkezik szülővárosába. Autóbusszal megy a kórházig, s gondolkodás nélkül, határozott léptekkel dübörög végig a karbolszagú folyosókon. Kopog, s választ sem várva lép be az igazgatói irodába.

Az igazgató hunyorogva nézi néhány pillanatig, aztán felderül az arca. Hozzálép s megöleli.

– Hát megjöttél, Jánoskám? – lágyul el a hangja, és méregerős feketével kínálja. – Holnap mehetsz is operálni. Van egy sürgős veseműtét – magyarázza. – Direkt reád vár.

– Van még egy gond – mondja rekedten. – A szállás.

– Jaj, persze – mosolyog az igazgató. – Amíg találsz albérletet – magyarázza –, természetesen itt lakhatsz a szolgálati szobák egyikében. Oké?

Lezuhanyozik, fekszik a díványon a szolgálati szobában, s figyeli a függöny résein beszökő vándorló napfoltokat a falon. Másnap még magához sem tér, máris a műtőben van, gondterhelt arcú kollégái között. A sikeres műtét után a folyosón cigarettázik, amikor újra meglátja az álmaiban makacsul kísértő vörös hajú nőt. Most fehér köpenyben van, vörös haja ott repdes madonnaarca körül – szállni kész madár.

– Gratulálok, kolléga úr! – mosolyog.

Bemutatkoznak, s ő egy pillanatra a kíváncsi zöld szemekbe vész. Először látja meg a szívének irányuló lándzsák hegyét. Szédül, mintha részeg lenne. Belecsókol a meglepett nő tenyerébe, s mondani kezdi a verset, amit éjszakákon át alakított nagyapja présházában, az ágyán fekve, s már magának se hazudhatta, hogy Natasához megy, orosz szerelmének ugyanis kék szeme volt...

„Ott bujkálsz bennem és lehull

a fodros alsószoknyád.

Zúgó, jeges mélyébe rejt

zöld szemed, a Poprád.”

A nő meglepetten bámul rá.

– És én még azt hittem, hogy maga orvos.

– Maga mellett mindenki költő lesz, kedves, kedves...

– Irén – mosolyog a nő, és óvatosan húzza el a kezét. Kíváncsian nézik egymást.

– Van tovább is? – kérdezi rekedten a nő.

Most az erdei, mesebeli tisztáson, a szúró napfényben, egymással szemben térdelve, de még nem érintve egymást, rekedten kezdi el újra azt a régi verset:

„Zúgó, jeges mélyébe rejt

       zöld szemed, a Poprád.

Ott bujkálsz bennem és lehull

a fodros alsószoknyád.”

– Már ott a peronon felfigyeltem rád – suttogja alig mozduló szájjal Irén, a kórház folyosóján. – Úgy álltál ott, mint akire vár a kereszt. Mint egy rakás szerencsétlenség. Megsajnáltalak.

– Már ott a peronon felfigyeltem rád, 1948 júniusában – mondja most lágyan, vele szemben térdelve, és megfogva kezét, simogatni kezdi vele lúdbőröző combjait. – Húsz éve. A tegnap. Ahogy kissé görnyedten, amolyan „forr a világ bús tengere, ó magyar” hangulatban állingáltál ott, és figyelmesen néztél rám, úgy éreztem, értem jöttél, és én tulajdonképpen téged vártalak. Már oda is akartam menni hozzád, hogy megkérdezzem, ki vagy, és nem rám vársz-e véletlenül? – amikor végül mégis megjelent Karesz.

– És te rögtön a nyakába vetetted magad.

– De hiszen ő volt a férjem.

Kezét kiszabadítva magához rántja Irént, és olyan hevesen csókol bele a szájába, hogy összekoccan a foguk, s érzi a vér összetéveszthetetlen ízét. Eltolja magától, és rekedten folytatja a régi verset:

„Ott bujkálsz bennem, mint a rák,

ki tudja, milyen régen?

Tigrisek mosolya leszel

egy bengál képregényben.

– Ő volt az első férfi az életemben – suttogja Irén véres száját nyalogatva, s szeme összeszűkül. – De nem szerettem. Sajnálatból mentem hozzá, amikor megkapta a SAS-behívót. Ő volt a legjobban meglepődve, amikor rádöbbent, hogy szűz vagyok. De nem szerettem, soha nem szerettem. Téged szerettelek. Már akkor is, ott az állomás peronján megtetszettél nekem, hetekig veled álmodtam...

– Miközben ismerkedtél híres férjeddel...

– ...Aztán végignéztem az első műtéted. Ez egy őstehetség, egy zseni, egy fenomén! – ábrándozott a dicséreteivel fukarul bánó igazgató. – Hat év hadifogolytábor után úgy operál, ahogyan itt senki... Boszorkányos!

– S amikor véletlenül találkoztunk a folyosón...

– Véletlenül?! – mosolyog Irén. – Azt maga csak hiszi, drága doktor úr...

Húsz esztendeje kíváncsian mered rá.

– Van tovább is? – kérdezte, s tenyere, mint egy eltévedt pillangó pihent meg az ő borostás arcán.

– Van – nevet ő. – De mit kapok, ha elmondom?

– Mit kíván? – néz a szemébe a nő, s hirtelen, átmenet nélkül vörösödve el, önkéntelenül is hátrál egy lépést.

– Ti ismeritek egymást? – szólal meg mellettük a nesztelenül érkező Karesz. – Honnan?!

– Egy másik életünkből – mosolyog ő talányosan. Megfordul és besétál a fürdőbe. Noha hátában érzi a nő rajongó és a férj megrovó pillantását, nem fordul vissza. Még mindig húzza a lábát, szédül, s egyre Natasát látja, amint ott áll a szögesdrót előtt és mosolyog. Háta mögött talányosan zúg a szibériai őserdő. Még távolabb, a beláthatatlan és mohó láp fölött villódznak a parányi manósapkákra emlékeztető vörös és lila fények. A meleg víz lassan megnyugtatja, kimossa belőle a tanácstalanságot és a fel-feltámadó rettegést, a szibériai telek hidegét. Mintha félálomban, hallja, hogy kinyílik, azután be is csukódik az ajtó. Hallja, amint elfordul a zárban a kulcs, s amire ereje végső megfeszítésével kinyitja a szemét, már ott is áll vele szemben a vörös hajú nő, annyira közel, hogy a forró víztől vöröslő és könnyező szemével képtelen megfigyelni. Nem is látja „egészben”, csak a részleteket: a szemét, a kezét, a haját, a mellét... Hátralépne, de a nő két kézzel ölelve át a derekát szorítja magához és nem engedi. Érzi mellkasán a málnaszemként vöröslő mellbimbókat, lélegzetük összekeveredik, de ő képtelen mozdulni. A nő nem jön zavarba, csókolni kezdi az arcát, és suttogva kérdezi: – Van tovább is az a vers?

        – „Menekülő zöld hópihe

        egy azték hóhullásban,

        elolvadsz, mire megtalállak,

        jövőben, múltban, mában.”

Kinyitja a szemét, s közvetlen közelről nézheti Irén lobogó szemében a szívének irányuló lándzsákat. Elvész a zöld szemek mélyén, remeg, szája kiszárad az izgalomtól.

– Van tovább is? – hallja a nő suttogását.

        – „Ikerálom ez! Így írom,

        csapkodva, hevenyészve.

        Mielőtt végleg áttűnhetnél,

        tigrisbe, hóba, fénybe.”

Nem tudja tovább mondani, a nő szája a szájára tapad.

Hát így kezdődött!...

És a folytatása is ilyen volt. Sietős, kapkodó, de mégis felejthetetlen szeretkezések a közös albérlet díványán. Mert otthagyva a szolgálati szobát, a külvárosban bérelt lakást. Irén pedig egy idő után elköltözött Karesztől, aki sértett hiúságában hallani sem akart a válásról. Azután váratlanul oldódott meg minden. A bosszúra szomjúhozó férj kiment ötvenkettőben egy konferenciára Berlinbe. Szórakozottan sétált át a város nyugati felébe, s nem is tért vissza. Mire viszont kimondták a válást, őt tartóztatták le. Bizonyos (1956 hulló őszén diákjai előtt tett) kijelentései miatt ellenforradalmi összeesküvésben való aktív szervezkedéssel vádolták, s tizennégy évre ítélték. Hét esztendőre tűnt el a süllyesztőben. Egy szám lett a román kommunista börtönvilág labirintusában, a föld számozott söpredékei között. Már a reményről is lemondott. Mindent alaposan meggondolva végezni akart magával, amikor egy déli napon váratlanul meglátta Irént. A levegőben lebegett piros pettyes, combtövig felcsúszó ruhácskájában, a Duna fölött. Másnap este a háló sötétjében tűnik fel az ágya fölött, és mosolyogva, karnyújtásnyira lebeg fölötte. Így találkoznak évekig. Aztán kiszabadul, s megtudja az addig nem is sejtett valóságot: szerelme, hogy valamiképpen megmenthesse őt, még 1957 tavaszán férjhez megy egy ügyészhez, bizonyos Tollas Emilhez, volt gyerekkori barátjához, akivel ő szóbaállni sem hajlandó, és aki – für alle fälle – időközben egy karambol következtében deréktól lefelé béna. Irén pedig, noha gyűlöli, és saját bevallása szerint egyetlen kínos esetet leszámítva – amikor félig-meddig megerőszakolta, mielőtt sikerült volna lerúgnia magáról – nem is feküdt le vele ezek alatt a süllyedő évek alatt – nem akarja elhagyni. Önfeláldozóan ápolja, s így kapcsolatuk ugyanúgy folytatódik, ahogyan bebörtönzése előtt félbeszakadt. Ráadásul most nem is lakhatnak együtt. Sietős, kapkodó, mégis felejthetetlen, észveszejtő ölelkezések, és végtelen viták... Nem, addig a pillanatig, amíg Irén el nem mondta az igazságot, elképzelni sem tudta, miért marad Emillel. Most, hogy bevallotta az okot, talán még jobban szereti...

A nő suttogva kéri, combjai közé vezetve kezét, hogy mondaná el még egyszer az első sorokat. Ő szemét lehunyva, rekedten kezdi el:

„Ott bujkálsz bennem és lehull

a fodros alsószoknyád.

Zúgó, jeges mélyébe rejt

zöld szemed, a Poprád.”

Irén olyan hevesen rántja magához, hogy megint összekoccan a foguk, s ő újra érzi szájában a vér sós ízét.

A földön fekve csókolják egymást, s csak amikor az első esőcseppek nyitott szemébe hullnak, figyel fel szórakozottan arra, hogy már nem süt a nap. Mondani is akar valamit, de Irén szája ismét az övére tapad. Akkor már zuhog. Az eső megvadítja őket, ott forgolódnak a nedves füvön.

Nem. Ennek nem lehet soha vége.

– S te elhitted? – liheg fölötte Irén, s harangoznak arca fölött az ismerős mellek.

– Mit? – nyög fel ő döbbenten. Már olyan erősen zuhog, hogy a szemét sem tudja kinyitni.

– Hát a mesét – nevet rekedten Irén –, a besúgással?

– El. Igen. Elhittem, de...

– Mert nem tettem meg. Ezt azért tudnod kell...

– De hát akkor miért?... Nem értem!...

– Hogy próbára tegyelek – tapad hozzá a nő a szakadó esőben.

– De hát...

– Akartam látni, tényleg szeretsz-e, vagy az erkölcsi elveid mégiscsak fontosabbak, mint én! A világmegváltó ideáid, szívem, akikre féltékeny vagyok. Mert ettől tettem függővé.

– Mit? Micsodát?

– Hogy elhagyjam-e Emilt.

– És?

Irén újra magához rántja.

– Többet nem hagylak el! – kiáltja, s torokhangon kezdi énekelni az álombeli dalt az önmaga körül mindent fölperzselő és elpusztító, tébolyodott szerelemről.

Aztán eláll az eső, s a nap felszárítja a pocsolyákat és a könnyeket. Fejük fölött biztatóan jelenik meg a szivárvány. Hanyatt fekve bámulják. Irén keze, ez az eltévedt pillangó, combjára röppen s meghitten motoz.

– Gyereket akarok tőled – suttogja. – Ne mondj semmit! Ne mondd, hogy öregek vagyunk! Azt se mondd, hogy már késő!...

Ő némán szemléli a szivárványt és mosolyog.

– Mi a boldogság? – kérdezi váratlanul.

A nő ráfonja magát és sírni kezd.

Ő pedig kiáltva ismétli a vers utolsó szakaszát:

„Zúgó, jeges mélyébe rejt

zöld szemed, a Poprád.

       Ott bujkálsz bennem és lehull

a fodros alsószoknyád.”

 

 4. ÉRINTÉSEK

 

– Most mi lesz? – kérdezi Irén a patakban mosakodva, s fröcskölni kezdi őt vízzel. Távolabb, a bokrokon kiterítve száradnak a visszasütő nap fényében az esőben ronggyá ázó ruháik.

–  Itt maradsz. Többé nem engedlek vissza Emilhez.

– De hát a ruhák...

– Nem kell ruha. Meztelenül fogsz járni, drágám, és láncra is verlek. Így legalább soha többé nem  hagyhatsz el.

– Most mi lesz? – kérdezi makacsul Irén, és rámered.

– Velünk? – néz vissza ő, és mosolyog. – Boldogok leszünk. Erre vártunk, nem? Kiböjtöltük.

– Csehszlovákiával?

– Nem tudom. Nem vagyok jós.

– Háború lesz?

– Lehet. Hogy is mondta Klein elvtárs annak idején, a fejtágítókon. A nemzetközi helyzet bonyolódik...

– Stockholmban van.

– Nem is hiszem – vigyorog, és bemegy a vízbe. Leül, és lapos, kerek kavicsokat keresgél. – A cilinderes, kövér burzsoák között! Szegény Náci... mindig azt mondogatta, hogy nektek, székelyeknek könnyű, de én, zsidó létemre Náci is vagyok, hát mi ez, ha nem  tiszta skizofrénia?!

– Kaptam Nellitől lapot – húzódik közelebb hozzá Irén, s ő is beleül a vízbe, a combjára hajtva a fejét.

– Hát Nellivel van?

– Persze. Kivel lenne?! Amikor Berkovicsot is letartóztatták, Náci azonnal rászállt Nellire. Az a beszari futókurva, az első felszólításra lelkesen vált el Berkovicstól, s egy hétre rá hozzá is ment. 1961-ben váratlanul úgy döntöttek, kivándorolnak. Egyfelől mert már lehetett, másfelől megunták az osztályharcot. Mindent meg lehet unni, nem? „Nekünk, zsidóknak – magyarázta nekem Nelli könnyes szemmel – semmi jövőnk nincsen ebben az országban.” A folyosón cigarettáztunk, lehet a füst csípte a szemét. De édesem – fordultam feléje –, te nem is vagy zsidó... „Hát éppen ezért nincsen” – nevetett. S még mielőtt szegény Berkovics kijött volna a lerből, le is léptek. Imre azonnal be is adta a papírokat. „Ne értsen félre, kedves Irénke – magázódtunk, annyi év után, haláli, nem? –, de én egyetlen percig sem tudok tovább élni ebben az országban, ahol... – kesernyésen vigyorgott. – Nem tudok maradni...” És kint mit fog csinálni? – kérdeztem tőle semleges hangon, nehogy gúnyolódásra gyanakodjon szegény. – Hiszen maga, édes Imrém, kommunista. Az egyetlen, akit van szerencsém ismerni... „Ugyanazt, mint itt is – legyintett. – Persze, ha engedik. Operálni fogok. S különben is, Irénke, ne legyen naiv! Hát mit gondol, ott kint nincsenek kommunisták? Teli a nyugat komcsival és baloldali szimpatizánssal... Bármi történik is, a diktatórikus vezetést okolják, s fennhangon, kiforduló szemekkel dicsérik a  tökéletes eszmét. Azt hiszik, itt van nálunk az Ígéret Földje, a Kánaán. A megvalósuló álom. A konkrét utópia. Hiába mesélek nekik majd a börtönökről, a kínzásokról, arról, hogy elvtársaim egy kisebb csoportja revizionistának tartott, s elvtársaim egy másik csoportjával megetette a saját ürülékét, nem fogják elhinni...” Megfordult és eltűnt a műtőben. Távozása után egy fél esztendővel kaptam tőle egy képeslapot. Egy francia katedrális volt rajta. Előtte, a direkt kökénykék égen Picasso és a béke galambjai röpködek. Hófehér kérdőjelek. „Nem hitték el – írta, mintha utolsó beszélgetésünket folytatnánk. – Csak akkor kezdtek behatóbban érdeklődni, amikor meghallották, hogy a börtönben elvették a fogkefénket is. Hogyan? – döbbentek meg, és  résztvevően néztek körül. Formidábilis... Halljátok, elvették a fogkeféiket! Hiába, mégiscsak barbárok... Azt, hogy megetették velünk a saját szarunkat, elfogadták, de azt, hogy utána nem tudtunk fogat mosni, azt már nem...”

–  Nem is tudtam, hogy Imrét is elvitték.

      – Ó igen... Utánatok néhány héttel. Ő, aki mindig annyira óvatos volt, aláírt egy nyilatkozatot. Magyarország szovjet megszállása ellen tiltakoztak. Miért írta alá? – kérdeztem kíváncsian a szabadulása után. „Azért a nyolc esztendőért, amit kaptam, és amiből hatot le is ültem... – Kesernyésen vigyorgott. – De, különben is, édes Irén, el sem olvastam a szöveget. Két műtét között kinek van ideje olvasni?! De föltétlenül egyetértettem a tartalmával. A légtornász érezheti így magát, amikor végre háló nélkül kezd a mutatványnak. Szabad voltam, feladtam az avantgárd kötelező aszkézisét, s a hívő pártkatonák magukra kényszerített fegyelmét. Szabad voltam, hirtelen tétje lett az életemnek. Mindez örömmel töltött el. Igen. A szabadság mámorossá tett, s a mámor hat esztendeig ki is tartott, de mostmár elég. Elmegyek.” Annyira szereti Nellit? – néztem rá kíváncsian. „Igen, annyira, de nem utána megyek. Ne higgye. Ő már a múlt. Nyolcas sorokban menetelünk emlékeimben egy téren vagy az utcán. Érezzük egymás testszagát, tüntetünk az imperializmus ellen. Ő belém kapaszkodik, nevet, haját az arcába fújja a szél, s rekedten kiabál. Otthon azonnal egymásnak esünk, mint az állatok. Az ablak nyitva van, csattog a vörös zászló, és mi a földön tépjük egymást. Szép volt, igaz is volt, de vége!... Gyűjtsd a vasat, gyűjtsd a fémet, ezzel is a békét véded! Hát ez volt Nelli. S ilyen voltam mellette én. Ez volt a mi boldog forradalmi ifjúságunk, azonban szinte szomjan haltunk, hogy is mondjam, a költő szavaival élve, a forrás vize mellett, miközben csattogott fölöttünk a vörös zászló, ez az elszállni vágyó, megkötözött madár...” Irén felemelkedik, óvatosan lép ki a partra, felhúzza a bugyiját, belebújik a ruhájába.

Ő is melléje lép. Öltözik. De még nem indulnak, a patakparton állingálvanézegetik a kövek között megtörő zuhatagot, a fehér szétporló habokat.

– Most hol él?

– Párizsban. Mindég oda vágyott, hát oda is ment! „Tartozom magamnak ennyivel, Irénke – magyarázta. – Az ember teljesítse be a vágyait, ne sóvárogjon állandóan, ne álmodozzon örökké, mint vak kutya a holdvilágon. Tudja, Irénke, mi volt a cseresznyevirágok lovagjainak a jelmondata?”  Igen, tudom – hadarja ő sietősen, mintha leckét mondana fel. – Egy álomban élünk, amelynek holnap halál a neve!  „Próbáljon meg így élni, Irénke. Az elején iszonyú nehéz, de aztán átesik az ember a holtponton, és hirtelen nagyon egyszerű lesz minden. És ezután már minden percet, minden órát, minden napot ajándéknak érez majd. Ha én kijöttem, János is kijön, őrizze meg neki a mosolyát. Rá fog szorulni. A magunk módján mindannyian kamikázé pilóták vagyunk...”

         Mostmár nagyon szeretné hallani – szólal meg ő elfulladva, szemét dörzsölve –, hogy mi is történt a valóságban?! Mert hallott egy iszonyatos verziót, miután néhány órával ezelőtt nevetve jelentette ki az ő imádott szerelme, hogy nem volt igaz, csak próbára akarta tenni. De addig a cukrászdai találkozóig az őrnagy elvtársnővel, azzal a Mauddal... addig minden valószínűség szerint mégiscsak igaz volt a történet. Nem mintha lenne, lehetne egy szava is. Esetleg, ha beadta volna a derekát, ő...

– De nem adtam be – mosolyog kesernyésen Irén –, pedig őrülten szerettelek, nélküled nem volt értelme az életemnek, de... De úgy, hogy feljelentsem a barátaimat, a kollégáimat, a betegeimet, hogy besúgjam őket, hát úgy nem tudtam volna élni. Érted?! Így hát nemet mondtam és őrlődtem. Ha arra gondoltam, hogy meg is halhatsz, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. De Maud lebeszélt. „Lehet, hogy szereted azt a férfit, azt az amerikai kémet. Hát gondolj arra, doktornő, hogy neki hogyan fogod elmagyarázni?! Neki mit mondasz majd? Hogy érte tetted? A szerelem elmúlik, kedves, az elvek nem. Jó képet vág a dologhoz, végtelenül hálás is lesz neked az önfeláldozásodért, de így nem lehet élni. Ez a dolog közétek férkőzik, mint szerelmesek közé, a középkorban, az ágy közepére helyezett kard. A férfiak többnyire önző disznók. S ne hidd, hogy azzal, ha valamit aláírsz, segítesz rajta. Nem, doktornő! Csak magadnak ásod meg a gödröt, amelyből soha többé nem tudsz visszakapaszkodni a többiek közé... Ha az ujjad odaadod az ördögnek, a kezed akarja, ha a kezet odaadod, a tested, a lelked, téged magadat egészen!... Talán furcsállod, hogy én, pontosan én így beszélek. Tudod, hiába is mondanád el bárkinek, senki se hinné el, úgyhogy ezt hagyjuk... Kerüld el Gelut, és a céget, Irénkém!” – lágyult el a hangja, és mélyen a szemembe nézett. Szédültem, elforgott velem a park – mert ott sétáltunk a sétányokon. Ősz volt, s hullottak a levelek. Nem tudtam, mit gondoljak – „Kerüld el őket, ha nyugodtan akarsz élni!... A férfin, akit szeretsz, úgysem segíthetsz. Nyugodt lehetsz, nem öletik meg. Azt se tudják, lefogadom, hogy pontosan hol van! Él-e? Hal-e? Ezek nem tudnak pontosan semmit, csak erőszakoskodnak és blöffölnek.” Élni él – mondtam én akkor elfulladva. – Érzem... Tudom, hogy él.

Maud megállott, kíváncsian mért végig. Óriási kísértést éreztem, hogy elmondjam neki telepátia-gyakorlataimat, éteri találkozásaimat veled, de az utolsó pillanatban visszarettentem. Maud pedig egészen közel lépett hozzám, lágyan simogatta a hajamat, a karomat, és leplezetlen ajánlatot tett.

– Mégis be akart szervezni? – kérdezi ő rekedten, s lapos köveket kezd dobálni a vízbe. A csobbanások megannyi kettőspont, a be nem fejezett, el se kezdett mondatok végén.

– Nem. Nem akart. Mint nőnek tett ajánlatot. „Tudom, hogy büszke és egyenes nő vagy – suttogta. – Tudom, hogy nem csalod meg azzal a féreg férjeddel sem. De ha bármikor úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, ha úgy érzed, hogy szükséged van valakire, akivel megoszthatod a gondjaidat, akinek elmondhatod a problémáidat, hívjál fel...”

– És ezzel abba is maradt az ügy?

– Dehogy! Amikor Emil őrjöngve, de kényszerűen tudomásul vette, hogy nem vagyok hajlandó a Párt és a belügy kórházi szolgálatos fülévé válni, s visszautasítom a beszervezési papírok aláírását, eljött hozzánk egy este az olajosképű ezredes, és először szépen, majd durván próbált a lelkemre beszélni. „Azt is el tudjuk érni – mondta –, hogy hamarabb szabaduljon az az ellenforradalmár disznó, de azt is, hogy megöljék ott egy éjszaka. Értse meg – már üvöltött –, hogy a kezünkben vannak! Mindent el tudunk érni. Még azt is, hogy bármilyen váddal magát is börtönbe juttassa. Elsáppadtam, felálltam, és ki akartam menni a szobából, de az ezredes utánam ugrott és megragadta a karomat. „Értsd meg, te szuka, hogy szükségünk van rád! – lihegte az arcomba – Értsd meg, hogy meg kell tenned, amit kérünk tőled! Egyszerűen nincsen választási lehetőséged!” Valóban? – szabadítottam ki magamat, s mire a férfi megint elkaphatott volna, kirohantam az ajtón. Szerencsére nem messze tőlünk lakott az első titkár. Egyenesen odarohantam. Gelu a nyomomba eredt, rekedten üvöltözött, de amikor látta, hogy hova megyek, megtorpant. A titkár még nem volt otthon. A felesége, vékony, alacsony asszony kedvesen fogadott. Még a kórházban ismerkedtünk meg, a kislánya betegágyánál. „Mi a baj, Irénke?” – kérdezte. Leültetett, teával kínált, és én félig sírva, a szavakat keresgélve, beszámolómat (de mondthatnám gyónásnak is) többször megszakítva, nagyokat trombitálva a zsebkendőmbe s a könnyeimet törülgetve  kipakoltam neki mindent. Észre sem vettem, mikor jelent meg az első titkár is az ajtóban. Hát erre akarnak kényszeríteni! – mondtam sápadtan. – Nem elég, hogy a férfi, akit szeretek, börtönben van, most még ez is. „Nem fogják semmire kényszeríteni! – hallotta az első titkár nyugodt hangját az ajtóból. – Semmire, doktornő. Maga csak gyógyítsa a kicsiny betegeit, s várja a férfit, akit szeret...”A kamraajtóhoz lépett, elővett egy üveg pálinkát. Töltött és ittunk. „És azzal is fenyegették – szólalt meg csendesen, tört magyarsággal a kis vékony asszony –, hogy megöletik a férfit, akit szeret, ha nem lesz besúgó.” Az első titkár hosszan ízlelgette a szájában a pálinkát, forgatta, majd lenyelte. Krákogott és a vállamra tette a kezét. „Azonnal hívjon fel, ha megint megpróbálják zaklatni!” – mondta megnyugtatóan, majd hívta a sofőrjét, és hazakísértetett vele. A nagyszoba üres volt. Gelu valószínűleg nem tért vissza, és időközben Emil is eltűnt valamerre. Bementem a szobámba, bezártam az ajtót, levetkőztem és koncentrálni kezdtem. Akkor éjszaka – azt hiszem, emlékszel erre –, fantasztikus élményekben részesítettük egymást... Ez az együttlétünk volt talán a leghosszabb, úgy éreztem végleg egyesülünk, nem válunk el többé soha, egyszerűen átbillenünk egy másik létezésbe, ahol...

– Igen – mondja ő végigsimítva a nő reszkető kezén. – Emlékszem.

Ott lebegett fölötte a hálóban, s miközben a többiek horkoltak, forgolódtak, köhögtek és beszéltek álmukban, úgy érezte, Irén jelenléte igenis valóságos, korántsem képzelgésről van szó, nem is álomképről. S mintha a szívében hallotta volna megnyugtató szavait, hogy ne veszítse el a reményt, előbb-utóbb minden jóra fordul, eltelik a rabság és kiszabadul, ő várni fogja. És azután, hát ami azután következett, azt ő – sápadt el – nehezen tudná összefoglalni. Olyan volt, mint egy álom, noha minden  részlete  valóságos volt, annyira, hogy... azt hitte többször is, hogy valóban ott van mellette a barakk priccsén, a szúrós takaró alatt. Érezte kezének érintését, érezte combjai szorítását a derekán, érezte...

– Ez az éjszaka iszonyúan kimerített – sóhajt Irén, és összekócolva haját, megsimogatja az arcát.

Másnap Irén késve ért be a kórházba. Úgy döntött, éjszakai ügyeletet is vállal, s ott is alszik a szolgálatos szobában, egyelőre nem megy haza. 12 óra felé kereste Emil telefonon. Vagy háromszor letagadtatta magát, negyedszerre viszont átvette a kagylót, és hűvösen kérdezte meg tőle, hogy mit akar? Beszélni szeretne vele – halotta a választ. Ő most dolgozik, és nagyon megkéri, a munkahelyén többé ne zaklassa – és letette a kagylót. Csak másnap délután ért haza. Emil a nagyszobában ült, előtte kávé, konyakospohár, félig üres konyakosüveg. Kifürkészhetetlen volt az arca. Nos – állott meg kihívóan vele szemben –, mi volt a tegnapi sürgős megbeszélni való?! Van három perce. Hallgatja. Tudnia kell – nézett rám Emil, s hangját valami előtte ismeretlen aggodalom fűtötte át –, hogy természetesen nem az ő ötlete volt az egész, hogy Gelu őt is megzsarolta... Közben szétnézett a szobában, mintha keresni akart volna valamit, de ő megvetően vágott közbe: ohó, hát erről van szó! Mintha öntudatlanul is kitalálta volna, hogy ravasz, karrierista férje jelen nem lévő, mégis mindent halló füleknek beszél, még hozzátette, hogy ő a maga részéről lezártnak tekinti ezt az ügyet. A tegnap volt az első titkár elvtársnál – kimondta bensőségesen és kissé áhítattal a nevet is –, és mindent elmondott. Legelsősorban azt, hogy mire  is akarja őt kényszeríteni a saját férje. De hát ő akarja! – nézett rá szemrehányóan Emil. Ő?! Irén a magyarázkodásait már nem várta meg. Kiment a konyhába, kávét főzött, evett valami felvágottat s bevonult a szobába. Férje soha többé nem hozta szóba a dolgot, az olajbogyóbarna ezredest pedig hamarosan elhelyezték a városból. Azt is hallotta, valami homályos ügyekben nyomozás is folyt ellene. Mindenesetre Maud mondta el már az Emil balesete után, hogy gyilkosság alapos gyanúja miatt szerelték le, s jelenleg egy dél-erdélyi városban zártsorsjegy-árus.

Kit ölt meg? – érdeklődött ő kíváncsian, de Maud nem ment bele a részletekbe. Óvatosan ingatta a fejét, és belekarolva elhúzta a cipőüzlet kirakata elől. Látta még egy pillanatra megvillanni kettőjük összekapaszkodó tükörképét az üvegen. - Nincsenek sivárabb titkok, doktornő – suttogta később –, mint a terrorszervezetek titkai!...

–        Te ezek szerint mégiscsak rendszeresen találkoztál vele? – néz ő az elpiruló nőre, és váratlanul gyúlnak fel és tűnnek el sajgó szeme előtt a balsejtelem lüktető pontocskái.

–        Igen – süti le a szemét Irén. – Berkovics Imrén kívül ő volt az egyetlen bizalmas barátom. Emil tombolt, fenyegetőzött, hogy ha nem teszek eleget házastársi kötelezettségemnek, akkor... Akkor mi lesz? – kérdeztem hűvösen. Ha nem bírja váljon el, vagy – ezt mélyütésnek szántam – szerezzen egy harmadik barátnőt is, és ossza be őket, de engem hagyjon békén. Ha nem bírja, váljon el. De ő – hullt térdre előttem a sápadt, félrészeg Emil, és haja a szemébe hullott – engem szeret, csak engem, neki én kellek, aki a törvény előtt is a felesége, tehát, mint férjnek joga van... Blabla! – torkolltam le, s megunva az esztelen vitát elrohantam otthonról. A kórház portájáról hívtam fel Maudot. Nagyon kedves volt, pillanatnyi habozás, tétovázás nélkül elhívott magához. Azonnal menjek – biztatott –, hívjak taxit. A város szélén lakott, egy parasztházban. A taxit még az utcasarkon megállítottam, elbúcsúztam az öreg sofőrtől, aki gyanakodva figyelt, s óvatosságból ellenkező irányba indultam el. Volt egy kiskocsma a másik utca sarkán. Oda tértem be, s kértem egy fél deci rumot. Öreg, borostásorrú férfiak ültek az egyik asztalnál. Az egyik alázatosan köszönt rám: „Jó estét, doktor néni!” Megittam a rumot, fizettem, s amire visszajutottam a Maud utcájának a sarkára, a taxi is eltűnt. Esteledett. Attól féltem, hogy nem találom meg a házat, de aggodalmam felesleges volt. Maud a kapu előtt várt, pongyolára vett bundában. Március vagy április lehetett? Mindenesetre a tél még tartott, az erdő felől hűvös szél fújt, s hópelyhek kerengtek a levegőben. „Hát eljöttél?” – kérdezte rekedten, és szenvedélyesen arcon csókolt. Megborzongtam. Belém karolt, lépéseit a lépéseimhez igazítva andalogtunk végig a nagy udvaron, ahol már a homály szobrai sötétlettek. Gyorsan alkonyodott. Bementem a konyhába, s leültem egy székre. Ő is bejött, levetette bundáját, kabátomat is lesegítette, és leült velem szemben. Néztük egymást és sírtunk. Nem bírom tovább! – kezdtem el, de azonnal abbahagytam, nem közöltem vele, hogy mi az, amiből végérvényesen elegem lett. Jólesett, hogy nem kíváncsiskodott, nem erőltette a felesleges vallomásokat, amelyekbe az ember kiakadt állapotában belehajszolja magát, s azután rendszerint megbánja őszinteségét. Később felállt, elővett egy üveg diólikőrt. Két kispohárba töltött, koccintottunk, ittunk. Az ital édeskés volt, érezni lehetett a dió édeskés ízét. Szédültem. Elforgott velem a konyha. Maud odajött hozzám, kézen fogott és behúzott a szobába. Kellemes meleg volt, a kályhában dorombolt a tűz. Leültem egy székre, és magam elé meredtem. Maud az ablakhoz lépve gondosan elhúzta a függönyöket. „Nem bírom tovább!” – fordult szembe velem, s az arca eltorzult. Kibújt a pongyolájából. Alatta nem viselt fehérneműt. Készült a találkozóra – döbbentem meg, de nem tudtam tovább gondolni, mert rápillantva azonnal émelygés fogott el, s valami meghatározhatatlan sajnálat. A háta ugyanis teli volt sebekkel, korbácsnyomokkal. Vagy ostornyomokkal? Nem tudtam megállapítani. „Az a szadista állat!” – zokogott, és rám nézett. S ekkor én is azonnal sírni kezdtem. Elmondtam, hogy nem bírom tovább. Hogy évek óta nem voltam férfival! Hogy utálom Emilt! Hogy nem tudom, mi van velem. Hogy nem tudom, mi van a szerelmemmel. Hogy negyven éves vagyok, és fogalmam sincsen arról, hogy hogyan lesz tovább. Hogy levelet kaptam a New Yorkban élő férjemtől, attól a csirkefogótól, aki annak ellenére hív magához, hogy 1956-ban a román bíróság távollétében kimondta a válást. Összefüggéstelenül beszéltem, s rázott valami száraz, erőtlen zokogás. Maud nem válaszolt, szimmogva jött oda hozzám, és váratlanel elkezdte kigombolni fehér blúzom gombjait. Nem sietett, időnként hozzám hajolt és puhán arcon csókolt. Önkéntelenül is felemeltem a karom, s kibújtatott a blúzból. „De hát én nem ezért... – dadogni kezdtem –, én nem ezért jöttem. Hogy félreért!... Hogy én nem vagyok meleg. Hogy én még soha nem voltam így, egy másik nővel. Hogy én téged szeretlek. Hogy...” Ő mosolyogva, szelíden tovább vetkőztetett. Kikapcsolta a melltartómat, felállított, elém térdelve húzta le a cipőmet, a harisnyatartót is kigombolta, lefejtette rólam a harisnyámat is, aztán a bugyit is. A te kedvenced volt rajtam, a fehér tanga, a pillangóval. Utánanéztem, ahogy elröpült az ágy felé. Egymással szemben álltunk, körülbelül egyforma magasak lehettünk. Mellbimbóink egymáshoz értek s megkeményedtek. Szédültem. Én nem csináltam még ilyesmit, védekeztem. S nem is tudom még, hogy akarom-e egyáltalán? Mosolygott. „Van egy angol közmondás, doktornő – suttogta a fülembe, s lágyan simogatta a karom. – A puding próbája az evés.” Közvetlen közelről nézhettem a szemébe, mielőtt ajka ajkamra tapadt volna. Meglepett, hogy milyen indigókék szeme van, nem is indigó-, inkább ibolyakék. Mintha sok harmatos ibolyát nyomtak volna szét benne, olyan volt. „Ne beszélj! – suttogta, és újra megcsókolt. – Már akkor megkívántalak, amikor megláttalak azon az elvtársi összejövetelen. Nem Gelura voltam féltékeny akkor, hanem rád. Téged is ne kapjon meg a disznó!”  Megfogta a kezem, és a bal mellét kezdte simogatni a tenyeremmel. Másik kezével puhán nyúlt a combom közé, alig érintve mozgatta tövig lerágott körmű ujjait a combom belső felén. Tudod, én ettől mindég megőrülök. Noha addig el sem tudta volna képzelni ilyesmit két nő között, legnagyobb meglepetésemre nem undorodtam tőle, heves csókjai után sem, amikor éreztem, hogy sóvár nyelve a számba siklik, sőt. Gyengédsége meglepett. Ekkor elengedett, s elsétált mellőlem. Ez is fantasztikus volt, hogy nem siet, nem próbál meg lerohanni, mintha érezte volna, hogy azzal végképp elrontana mindent... A lemezjátszóhoz sétált, s én utánanézve, járásában öntudatlanul is gyönyörködve csak akkor vettem észre, hogy milyen jó alakja van. Az egyenruha, s rosszul szabott, idétlen kosztümjei ezt eddig sikeresen rejtették el. Olyan volt, mint egy táncosnő. Feltett egy lemezt, Ravel Boleróját, mintha sejtette volna, hogy mennyire szeretem ezt a vad, érzéki, felkavaró zenét. Visszajött, megállt mellettem, aztán letérdelt és az ölembe hajtotta fejét. Én kissé meglepődve kezdtem simogatni a haját, éreztem, hogy nyelve hozzá-hozzáér a combomhoz, finoman, alig érintve, hogy azonnal újra kezdje megint. Amikor óvatosan és finoman először tévedt rá nyelve a csiklómra, megborzongtam, s végigszaladt rajtam az a forróság, amit mindeddig csak veled éreztem, Karesszel soha. Karesz mindég sietett, nem érdekeltem, a saját élvezete volt a fontos... tudod, a lábujjam hegyétől a hajamig végigborzongtam. Furcsa, tébolyító, szédítő érzés volt, s már képtelen voltam védekezni. Nyelve mozgása érzékelhetően felgyorsult, céltudatosabb lett, s miközben azt, amit egyre rámenősebben csinált, nem hagyta abba, a jobb kezemet szeméremdombjára szorította. Ujjaim öntudatlanul tették a dolgukat. Mindketten remegtünk...

– Ne részletezd! – suttogta ő rekedten. – Azt mondtad, nem csaltál meg.

– Férfival soha. És ez is csak ennyi volt. Amikor rámenősen az ágy felé kormányozott, hirtelen undorodtam meg. Ellöktem, és sietősen, kapkodva öltöztem. Némán nézett, nem marasztalt. Az udvaron már futottam. A sötét utcákon bolyongva csak éjfél előtt értem haza. Aznap éjszaka viszont megint nagyon sokáig maradtam veled. Emlékszel?

        – Amikor sírtál?

– Igen. Csak éppen azt nem tudtam közölni veled, hogy miért sírok...

– Nem tudtad. Vagy nem akartad?!

– Lehet, hogy nem is akartam. Féltem, szomorú leszel, vagy megutálsz. És ezt nem tudtam volna elviselni.

– Hol eltűntél, hol megjelentél. Furcsa volt. Éreztem, valami baj van, de akkor én még nem tudtam irányítani a dolgokat. Amikor utoljára jelentél meg, mindenesetre könnyes volt a szemed, s idegesen nyúltál magadhoz. Biztattál, simogassam magam én is. A holdfényben csillogott a szemed, valószerűnek tűntél, de amikor meg akartalak simogatni, éreztem, hogy egyszerűen átnyúlok rajtad, hogy vagy is, meg nem is, de semmi esetre sem úgy vagy, ahogy... Átnyúltam az imádott testeden, mert csak káprázat voltál, drágám, érzékeink káprázata!...

– Ne hidd! Ennél azért kicsivel több!

            – És Maud?!

– Darab időre eltűnt az életemből. Azután majdnem egy esztendeig nem találkoztam vele.

– Sajnáltad, hogy?...

           – És te? – mered rá hirtelen Irén, s arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki az izgalomtól. – Te ott a börtönben próbáltad férfival? Hogy ne csak én meséljek. Mondd el!

– Mit? – zavarodik meg ő hirtelen, s az arcáig érnek a köveken megtörő vízcseppek. – Nincs mit elmondanom.

– Ne szabadkozz! – keményedik meg az Irén hangja, és elhúzódik. – Mondd csak el, milyen volt egy másik férfival?! Jobb volt-e, mint velem? Vagy Natasa Ivanovnával?

Háromszor erőszakolták meg – sóhajt ő elveszetten. – Ha ezt akarja tudni élete egyetlen szerelme, akkor tudja is meg. Ez nyilván azt is jelenti, hogy egyik esetben sem ő volt a kezdeményező fél. Hiszen ő mindég, hogy is mondja, a lányokat szerette, és – néz sandán a figyelő, feléje hajló Irénre, s csippent a szemével – az érett asszonyokat. Ő is beírhatta volna az imaginárius kérdőív hobbi rovatába, hogy „Women”, mint korosztályából annyian mások. A vékony, karcsú nők izgatták, a fiús, karcsú lányok. Fiatalon, az egyetemen hetente váltogatta szeretőit. Azután jött, ugye, az ukrán front, a brómos teák, a hadifogság. Sokszor gondolt arra, hogy ő talán már nem is férfi. Hetek teltek el anélkül, hogy merevedése vagy erotikus álmai lettek volna. Szibéria végtelen erdőségeiben dolgoztak, reggeltől estig. Itt mindennaposak voltak az atrocitások, uralgott az erőszak. Túl sokféle náció zsúfolódott össze a lágerben, hamar kialakultak a különféle bandák. Ők magyarok, természetesen, ősrégi szokás szerint, egymást is utálták, nemcsak a többieket. Így viszonylag későn, csak saját iszonyatos megaláztatásaikból okulva jöttek rá arra, amit a rendkívül összetartó német SS-katonák vagy az őrült csecsen maffiózók az első pillanattól tudtak. Jelesen, hogy az összefogásban az erő. Őt először az irtás szélén kapták el, délután, épp málnát keresett a sűrűben, kihasználva, hogy az egyik őr elszunyókált, a másik pedig egy lánnyal foglalatoskodott. A szomszédos falvak lakói is erre jártak málnázni. Németek voltak, két kopasz óriás, az egyiknek szemölcs volt a bal arcán. Leütötték, s amire magához tért, érezte, hogy valami furcsa, hihetetlen dolog történik vele. - Csak nem – csókolja meg puhán, eggyüttérzően Irén. - De. De éppen az... – nyög fel ő az emlék hatása alatt, s lapos köveit zavartan kezdi dobálni a patakba, kerülve a sajnálkozva és kíváncsian figyelő nő tekintetét. - És milyen volt?

– Téged nem erőszakoltak meg soha?

 – Nem, de...

– Borzalmas. Utána hetekig vérzett a végbele és az ottani mostoha körülmények között – víz is alig volt, és nagyralátó álom a normális tisztálkodás –, meg volt győződve arról, hogy sebe elfertőződik és vérmérgezésben meghal... De egy szibériai öregasszony, aki a málnásból végignézte, hogyan mentek végig rajta a röhögő fritzek, segített – adott valami rettenetesen bűzlő, fekete kenőcsöt. Bár egy pillanatig se hitte, hogy segíthet, napok alatt mégis begyógyult a sebe. Ekkor bosszút esküdött, s megszervezte az ún. magyar légiót. Nagyjából mindannyiuknak voltak, lehettek ilyesfajta élményei és félelmei, mégha mindenki nem is vallotta be. A szeméremérzet erősebb volt, mint a vallomáskényszer, de első szóra csatlakozott mindenki, kivéve persze Kareszt, az Irén volt férjét, aki meglehetősen furcsán viszonyult a légióhoz, nem is volt benne. Ő láthatólag, hogy is mondja, kedvét lelte mindebben...

– Miben? – sápadt el Irén. – Csak nem azt akarod mondani, hogy?...

– Igazi férfiszajha volt, megfelelő jellembéli adottságokkal. Először nem is akartuk közölni vele, hogy mit akarunk, de hát nem lehetett titokban tartani. Karesz nemhogy nem csatlakozott, de be is súgott bennünket. De akkor már sínen voltak a dolgok, és egy este, a táborba való visszatérésünk előtt, amikor az örök málnázó leányok, menyecskék után kajtattak a sűrűben, elkaptuk a két németet, s iszonyúan megvertük őket. Egy pép volt az arcuk, a faszukat pedig, a nem elhanyagolhatatlan szimbolikus hatás kedvéért ürülékkel kentük be. Nem tettek panaszt, s azon túl elkerültek minket...

– És azt mondod, hogy Karesz köcsög volt?... Mindég éreztem, hogy valami nincs rendben vele, de azt azért nem gondoltam volna. Mindég annyira odáig volt a luburgyinákért, teli volt kis ringyókkal...

– Nem. Nem azt mondja. Lehet, hogy normális körülmények között az ilyesfajta élmények kimaradtak volna az életéből, de ott nem voltak „normális” körülmények. Kareszben pedig igen erős volt a túlélési ösztön. A virtus pedig – példája is bizonyítja –mindég idomul a korszellemhez. Azt azonban, hogy élvezte volna, nem állíthatja... Őt kellene megkérdezni. Még soha nem késő. Levélben is lehetne érdeklődni.

–        Amikor viszont tudomást szerzett a viszonyunkról – néz rá merően Irén –, azonnal őrjöngeni kezdett, azt állítva, hogy te, szívem, egy utolsó hímringyó vagy, s nagyon csodálkozik azon, hogy én, az ő imádott felesége, pontosan egy rohadt buzeránssal csalom meg.

– És erre te?

 – Erre én – simít végig a kezén szelíden az asszony – kifejtettem, hogy én nem csalom meg őt, hiszen közöttünk, legalábbis ágyilag, mindennek vége, s ha hiúságát sérti az életvitelem, egyezzen bele a válásba. Máskülönben, ha érdekel, ez volt a mélyütés. Megfizettem Karesznek a megaláztatásokért és az arroganciájáért. Megmondtam neki, hogy János ki tudott elégíteni, olyan gyönyörökhöz juttatott, amelyeket mellette, ex-férjem mellett nem is élhettem át, sőt álmodni sem álmodhattam róla, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ilyen gyönyörök egyáltalán léteznek, mert én nem csaltam meg őt fűvel-fával, mint ő engem. Erre elfehéredett, s kirohant a szobából.

– Hogy feljelentsen engem revizionista elhajlásért, sovén nacionalista-irredenta-kozmopolita-liberális-szabadkőműves-trockista nézeteimért. De tényleg, neked milyen volt vele a ...

     - Ezt most hagyjuk! Most te mesélsz. A második megerőszakolásodra vagyok kíváncsi.

       – Ez olyan felemás ügy volt. Orosz köztörvényesek kaptak el, amikor egy Tatjána nevű málnázó leányzóra vártam, aki...

– Tatjána. Nagyon jó. És?... Felolvastál neki Puskin költeményéből? Például azt a részt amikor a költő szerelme nevéről megállapítja, hogy „...bár van ebben dallam, / Bár érzem elválaszthatatlan / a Névtől régi múlt szaga/ S cselédszobák hangulata...”

        - Nem. Nem mondott neki se Lermontov, se Puskin verseket. Semmit nem mondott egyébként, mert még nem is volt ott, amikor ő megérkezett, s közben a háta mögé lopózva ütötték le a banditák. Amikor épp a hasára fordította s lemeztelenítette egy infantilis idióta, megérkezett a lány. Kétségtelenül sokkolta a váratlan látvány, ráadásul valószínűleg meg is szerette őt, ragaszkodott hozzá, hiszen más volt mint a helyiek. Mindenesetre sikoltozni kezdett. Mire levált róla a tag, a menekülő lányt kezdte üldözni társaival együtt. Ő erre fütyülni kezdett, mire megjöttek a légiósok, s összecsaptak az orosz bűnözőkkel.

      – És Tatjána?

      – Szerencsére elmenekült. Az ügy viszont nem maradt titokban. A táborparancsnok elé citáltak. A félkarú ezredes, a Szovjetunió hőse, váratlanul hellyel, s természetellenes módon cigarettával kínált, s megkérdezte, mi volt a tömegverekedés kiváltó oka. Modora, viselkedése annyira elütött az őrökétől, hogy hirtelen otthonosan kezdtem érezni magam. Szédültem a dohányfüsttől, hátradőltem, s előadtam – Dantont idézve – a teljes és kíméletlen igazságot.  – Hogy köztörvényes bűnözők ütöttek le és meg akartak erőszakolni. S hogy mindez mindennapos eset a táborban. Ezek a banditák általában karóval szokták felavatni az újoncokat...

–        Hogy mivel? – nézett rám a félkarú parancsnok, és meglepetten csóválta a fejét.

–        Jól érti. Karóval!

–        Maga orvos? – váltott témát az ezredes.

–        Sebész vagyok!

–        SS vagy Wehrmacht?

–        Ezredes úr, én magyar katonaorvos vagyok.

– Maga szerint ez a disznólkodás elkerülhető?

– Nem. Túl sok férfi van összezárva, nő nélkül.

–        Semmilyen ötlete sincs?

–        Esetleg ha tábori bordélyokat állítanának fel. Akkor talán...

–        Hogyhogy? – értetlenkedik Irén.

Az ezredes se értette világosan, vagy csak úgy tett mintha nem értené. Mindenesetre ő precízen magyarázta meg, bordélyházakat, mozgó tábori kuplerájokat, kurvákkal...

–        De hát ez lehetetlen! – vörösödött el az ezredes. – A Szovjetunióban felszámolták a prostitúciót.

–        És erre te?

– Nevetni kezdtem. Nem sértően, inkább tárgyilagosan. Jaj, ha felszámolták már – mondtam –, az más! S kifejtettem, ha így van, akkor tényleg semmin se lehet csodálkozni, még azon sem, hogy elhülyült szadista barmok karót döfködnek az újoncok, a kiszolgáltatott szerencsétlenek végbelébe... Amikor férfiak, magyaráztam tőlem telhető tárgyilagossággal, beláthatatlan ideig vannak nő nélkül, mindez elkerülhetetlen, és bizonyos fokig természetes is. Mindenki nem onanizálhat.

–        Hogy mit nem csinálhat? – dermedt meg az ezredes.

– Nem verheti ki – néztem szembe vele. – Van, akinek ehhez partnerre van szüksége. Társra...

Hallgattunk. Aztán elővett egy üveg vodkát, s töltött belőle nekem. Akkor már több mint három esztendeje nem ittam szeszes italt. Hamar a fejembe is szállt.

– Holnaptól nem megy ki munkára, doktor úr! – közölte velem lakonikusan a parancsnok. – Az orvosi barakkban fog dolgozni. Elvégre maga sebész, s itt elég sok a baleset, a nyílttörés, és Natasa már nem bírja egyedül.

Így kerültem egy teljesen más, jóval civilizáltabb és nyugodtabb környezetbe, és itt ismerkedtem meg Natasa Ivanovnával is, az első szerelmemmel. Majdnem harminc esztendős voltam, és még nem tudtam mi a szerelem... A bevonulás előtt is  voltak nőim, a kelleténél talán több is, azt hiszem, de valahogy egyikbe sem lettem szerelmes. De Natasa Ivanovna más volt, őt első látásra megszerettem, akárcsak téged...

– Kezdek féltékeny lenni rá – bújik hozzá Irén, s szenvedélyesen csókolja szájon. – Natasa Ivanovna – húzódik szinte azonnal el. Hogy nézett ki?!

– Szőke volt – sóhajt ő. – Hosszú haja naplementekor úgy ragyogott, mint az arany. A szeme kék volt, a kökénykék égre emlékeztetett. Magas volt és karcsú, mint te. Ő ezredorvosként esett hadifogságba, még negyvenegyben, de a partizánok azonnal kiszabadították és két évig egy ukrajnai partizánosztag tagjaként tevékenykedett. Később, miután jött Sztálingrád, s a partizánegység csatlakozott a második Ukrán Front győzedelmesen előretörő csapataihoz, egyszerűen azért ítélték el, mert az árulóktól sem tagadta meg az orvosi segítséget. Tíz évet kapott.

Amikor már bensőségesebb viszonyba kerültek, és sokat meséltek egymásnak, elmondta, ő csak azzal védekezhetett, hogy orvosi esküje értelmében nem tagadhatta meg senkitől az orvosi segítséget. Ám akkor elővezettek egy félholtra vert partizánt, aki anélkül, hogy felemelte volna a fejét és szembenézett volna vele, megvallotta, hogy nem csak az árulókat gyógyította, hanem a német hadifoglyokat is. Így azután már nem volt megállás. Az árulókat és az ellenséget gyógyítani a SZU-ban felért egy halálos ítélettel. Tíz esztendőt kapott, s idekerült ebbe a lágerbe, ahol hajdani ismerőse, a félkarú ezredes volt táborparancsnok, akit valamiféle homályos okok miatt helyeztek a frontról ide, lágerparancsnoknak. Állítólag személyi bosszú is közrejátszott, egyik riválisa jelentette fel, s noha személyesen jóba volt Antonov vezérezredessel, Zsukov fő stratégájával, s mindenki tudta, hogy az ellene felhozott vádak aljas rágalmak, az ítélettől meg tudták menteni – mégiscsak a Szovjetunió hőse volt –, de a lágertől nem... Igaz, nem rabként került ide, hanem parancsnokként, de ezt is elég nehezen élte meg. Úgy érezte, sorsa bezárult, nincsen kiút. Natasa Ivanovna hangján átütött a visszafojtott fájdalom és részvét, amikor erről beszélt, s olyan szép volt, hogy  belesajdult a szívem. Arra gondoltam, mi lesz velünk, s aztán önző módon arra, hogy mi lesz velem nélküle?

– Aha, tehát én csak másodpéldány vagyok, másolat – nevet Irén a fülét harapdálva. – S tulajdonképpen Natasa Ivanovna az igazi?

– Amikor jelentkeztem nála, először fel se nézett, valamit írt egy nagyalakú füzetbe. Fejével igazított, hogy foglaljak helyet, és semleges hangon közölte, töltsek magamnak teát... Ő is fogoly volt. De mivel az öreg ezredes ismerte és becsülte, a kórházbarakk vezetőjeként kivételes helyzetben volt, s így nem sokat töprenghetett balszerencsés helyzetén. Igaz, ideje se nagyon lehetett volna különféle nosztalgikus meditációkra. Nagy volt a tábor, sok volt a beteg.

– Ki maga? – nézett rám szelíden, s kék szemében lüktetni kezdtek a balsejtelem pulzáló pontocskái. – Maga sebész? – kérdezte.

– Igen, az vagyok – válaszoltam, de vagy nem értette meg, vagy incselkedni akart, mert anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, semleges hangon újra megkérdezte:

– Maga tényleg sebész?

– Sebész vagyok – válaszoltam, mire Natasa Ivanovna felállt, s megcsodálhattam karcsú, arányos alakját, amelyet még a szürke, bokáig érő köpeny se tudott elrejteni. Odairányított egy beteghez.

– Vakbélgyulladás – közölte lakonikusan. – Operálja meg!

A másik két orvos, szintén rabok, egy német tüdőspecialista s egy orosz gyermekorvos, csodálkozással vegyes ámulattal figyeltek.

– Maga tényleg sebész! – füttyentett Natasa a műtét befejezése után, s miután kezet mostam, újra teával kínált. – Meséljen magáról! – kérte.

– Az ország, ahol születtem, húsz esztendő alatt kétszer is gazdát cserélt. Így lehettem én, a Romániában orvosi egyetemet végzett sebész, magyar katonaorvos.

– A Donnál volt? – kérdezte lágyan Natasa Ivanovna, és kortyolt a teájából. Bólintottam.

– A Don-kanyari visszavonulás során estem hadifogságba – magyaráztam. – Immár ötödik esztendeje vagyok itt.

– Nem értem – ingatta a fejét Natasa. – Már semmit nem értek... Ha immár öt éve van itt, miért csak most derült ki, hogy kicsoda? Higgye el, igazán nem dicsérni akarom, de tárgyilagosan ki kell jelentenem, hogy nem is akármilyen sebész. Ebben a helyzetben mindannyian, akik éjt nappallá téve igyekeszünk enyhíteni a betegek szenvedéseit, Isten váratlan ajándékának tekintjük. De azt nem értem, hogy miért csak most derült ki mindez?

– Én sem értem, doktornő – válaszolt ő derűsen, de Natasa Ivanovnát nem lehetett ilyen könnyen lerázni, ugyanis tovább érdeklődött. Minden érdekelte, legelőször is az, hogy hogyan kerültem az ezredes elvtárshoz?

– Egy tömegverekedés ürügyén.

– Maga verekedett?  – nézett rám elgondolkodva Natasa Ivanovna.

– Ezekkel a kezekkel? -  fogta meg a jobb kezem, s úgy éreztem, mintha áramütés ért volna. Ő is valami ilyesmit érezhetett, mert azonnal elkapta a kezét, mintha megégette volna, és elvörösödött. – S miért verekedett? – faggatott tovább zavartan. Láthatólag máris mindent tudni akart rólam. Rá néztem, de nem sütötte le a szemét.

– Védtem az ártatlanságomat – magyaráztam. Először nem értette meg, majd amikor végre leesett a tantusz, ha lehet, még vörösebb lett.

– A partnere nem tetszett, vagy...

– Először is, drága doktornő, én a nőket szeretem. Másodszor a partnerséghez két ember szükséges. Engem viszont leütöttek és használni akartak, mint egy kerékpárt... Hosszasan bámult rám, de nem szólt. Aztán felállt, bezárta az ajtót, gondosan elhúzta a függönyöket, és a villanyfényben szembefordulva velem, kihívóan kereste a tekintetemet. Vetkőzni kezdett. Bénultan álltam, forgott velem a szoba. Előttem állott a legtökéletesebb női test, amit addig életemben egyáltalán látnom adatott.

– Bizonyítsa be – nevetett fanyarul Natasa Ivanovna –, hogy tényleg a nőket szereti. 

– Ez provokáció?...– csuklott el a hangom. – Gúnyolódik velem?

– Ugyan már, ne legyen üldözési mániája! – nevetett közelebb lépve hozzám. – Még akkor se legyen, ha történetesen tényleg üldözik...-  Kigombolta az ingemet, és simogatni kezdte a mellkasom.

– Használjon, ha akar, drága doktor úr! – suttogta rekedten. – Tekintsen kerékpárjának!

Még mindég nem hittem el, hogy valóban azt akarja. Olyan képtelen volt az egész helyzet, hogy önkéntelenül is beugratásra, provokációra gyanakodtam. De ilyesmiről szó sem volt. Natasa Ivanovna gyöngéden simogatott és puhán csókolt meg. Újra úgy éreztem, hogy áramütés ér. Remegni kezdtem, de még mindég képtelen voltam megérinteni fehér, lúdbőröző testét.

– És nem sültél fel? – kérdezi rekedten Irén, s keze pillangóként rebbenve állapodik meg az ő vállán. – Elvégre évek óta nem voltál nővel.

– Nem... Olyan volt, mintha mindég is együtt lettünk volna. Úgy éreztem, hosszas távollét és bolyongás után végre hazaérkeztem. Aztán arra gondoltam, hogy a sok szenvedés és nélkülözés nem volt hiába, hiszen elvezetett Natasa Ivanovnához. Fehér válla fölött a pokróccal eltakart barakk ablakán időnként vörös folt jelent meg. Az elforgó fényszórók fénye, talán hogy egy pillanatra se felejtsem el, hol vagyok.

–        Te tényleg magyar vagy? – kérdezte kíváncsian Natasa, s bűnbánóan ismerte be, hogy semmit nem tud a magyarokról, csak Petőfi néhány versét olvasta. Én erre elkezdtem Puskint, hogy :

„Erre balszerencse vitt, / S most a rossz lélek vezérel, / az keserget minket itt.” Egymásra meredve hallgattunk el. Natasa később elmondta, már akkor megszeretett, mikor jelentkeztem nála. Olyan szomorú volt a szemem, mint kislánykorában Szasának, az agaruknak, s nagyon hasonlítottam első szerelmére, Igorra, aki tizenhat éves korában tűnt ki az életéből, mert szüleit letartóztatták és deportálták, ő pedig árvaházba került. Azt is bevallotta, hogy én voltam a második férfi az életében. Férje, egy mérnökhallgató, Sztálingrádnál esett el. Bevonulása előtt három nappal házasodtak össze. Idejük sem volt megismerni egymást, máris elválasztotta őket a háború... Később ő is kérte, hogy katonaorvosként tevékenykedhessen, egységét valahol Belorussziában szétverték, s egy partizánalakulathoz került. Erről az időszakról nem szívesen mesélt, állítólag többször megerőszakolták a bajtársai – moszkvai kamaszkoráról annál inkább. Szeretett sétálni az Árbáton, nézegetni az árusokat, a koldusokat, szerette a Matrjosa babákat, mert egymásba csúsztak, mint az eltékozolt évei. Szerette a havazást, a száncsengő hangját, a behavazott orosz erdőt Paragyelkínóban, a dácsájuk körül.

        -  Meddig tartott?

– Hatvanegy napig. Akkor Natasa Ivanovna váratlanul kiszabadult, és el kellett hagynia a város területét. Megegyeztünk, hogy megírja a címét, azt, hogy hol találom majd meg, de távozása után tíz nappal, még mielőtt értesíthettem volna, megjött a mi szabadulásunkat közlő parancs is. Bevagoníroztak bennünket, s máris jöttünk haza. Így veszítettem el az egyetlen nőt, akit szerettem és akit szeretett. Viszont megtaláltalak téged – néz az asszonyra, és elmosolyodik. – Mintha Isten azonnal kárpótolni akart volna a veszteségekért. S ráadásul te is rögtön lerohantál, mint ő. Egy kicsit sajnálom is, szívem, hogy nem tudtam neked udvarolni, hogy az udvarlás elmaradt.

–         Te nem vagy az az iskolás típus, drágám. – Irén ráfonja magát és megcsókolja. – Csak még egyet árulj el: milyen volt vele? Más, mint énvelem?

Ő nem válaszol, puhán simogatja a nő kezét, és a patak túlsó partján váratlanul jelenik meg Natasa Ivanovna. Fehér köpenyben van, aranyhaját lebegteti a feltámadó augusztusi szellő. Mond is valamit, de szavait elsodorja a szél, a patak csobogásába vész, az erdő rejtelmes zajai közé tűnik.

– Na jó, megértem, hogy nem akarsz erről beszélni, mert veterán kerékpáros vagy – húzódik el tőle az asszony, s mélán rágcsál egy mentalevelet. – De ha most itt lenne, és választanod kellene, kit választanál? Őt vagy engem?

       – Először is Natasa Ivanovna nincsen itt! Ki tudja, mi lett vele? Azt se tudja, él-e, hal-e? Másodszor ő már húsz esztendeje választott. Igazán nem rajta múlott, hogy passziójuk útjába annyi akadályt állított a történelem...

–        És a harmadik eset? – kérdezi közvetlenül Irén, az elrágott mentalavéllel a szájában. – Az már a Deltában történt?

–         Nem. Az a szamosújvári börtön mosodájában – sóhajt ő. „Szpasziva!” – kiáltja Natasa a túlsó partról és a levegőbe emelkedik. Ott repül a fák tetején és mélabúsan int vissza, mielőtt beleivódna az alkonyi égbe, a rózsaszínű fellegek közé, amelyek még a lemenő nap eszelős lobogására emlékeztetnek.. Két köztörvényes kapta el, leütötték, s mire magához tért, már a vizes asztalon feküdt a hasán, lemeztelenített üleppel. Élete legkínosabb élménye volt. Nem hagyta magát, megpróbált szabadulni tőlük. Akkor dühükben még össze is verték ráadásul, és ez az, ami miatt nem szívesen idézi fel mindezt. Bosszút sem tudott állni rajtuk, mert másnap bevagonírozták őket, és irány a Delta, a föld e páratlan helye... de az arcukra emlékszik, az arcukat soha nem felejti el. Az egyiknek bibircsók volt a bal arcán, a másiknak egy vöröslő heg... Egy sebhely. Valami kocsmai verekedés emléke lehetett. Azóta is álmodik velük. Soha olyan megalázottnak nem érezte magát, mint akkor...

       – És a Deltában?

 – Ott nem voltak, hála istennek, ilyen élményeim – nevet, s meg akarja simogatni Irént, de az sértődötten húzódik el. - Ott voltál nekem te – csuklik el a hangja. – Minden éjszaka. És azóta is itt vagy, amíg csak élünk... Kíváncsian fürkészve nézik egymást és hallgatnak. A lemenő nap fénye vörösre változtatja a fenyők felső ágait. Néhány pillanatra olybá tűnik, mintha meggyúlt volna az erdő. Irén felemelkedik.

– Ideje mennünk – mosolyog, s kezét nyújtva húzza fel őt is. Eddig a Vörös Hadsereg és hős szövetségesei biztosan szétlőtték arany Prágát.

– Nem hiszem, hogy sor került volna atrocitásokra.

Egymás nyomába lépve indulnak el a patakparton.

–        De arra azért nem válaszoltál – kezdi nevetve csiklandozni Irén –, hogy kit szerettél jobban? Engem, vagy Natasa Ivanovnát?!

–         Már benne is csak téged – vigyorgott ő talányosan.

–        Kedves hazug vagy. Engem nem is ismertél akkor.

–        Ez nem igaz! – fordul szembe vele ő izgatottan. – Bevonulásom előtt két nappal, délben bementem Kolozsvárott a New York kávéházba, és te ott ültél fehér ruhában – ami kiemelte vörös hajad és arcod furcsa, egzotikus szépségét – az egyik ablak melletti asztalnál, az általam személyesen csak később megismert Karesz társaságában, s lassan, dallamosan nevettél a fiú tréfáin.

–        Tényleg ott voltunk – döbben meg az asszony. – Akkor lettem a felesége, tizennyolc évesen, de az idill nem tartott sokáig. Megkapta a SAS-behívót, eltűzött az orosz frontra, s az én életem ismét olyan lett, mint azelőtt. Egyetemre jártam, és a könyvtárba...

De ő soha nem felejtette el azt a jókedvűen hahotázó, vörös hajú, fehérruhás tüneményt és Natasa Ivanovna is mindég rá emlékeztette, természetesen érettebb kiadásban. Találkozásukat a kórház folyosóján ezért minden szempontból normálisnak, sőt törvényszerűnek találta, főként miután Irén egyértelműen eldöntve a helyzetet, meztelenül állt be melléje a zuhany alá...

A nap utolsókat villan a fák között, s csak valami terjengő, málló, foszladozó, vörös folt marad a helyén.

Az ösvényen szekérzörgés hallatszik.

– Adjon Isten! – emeli a bakon ülő öregember kókadt kalapjához a kezét. – Sétálgatunk, drága doktor úr, sétálgatunk?

–        Fogadj Isten! – válaszolnak majdnem egyszerre, s egymáshoz simulva állnak, míg el nem tűnik a kanyarban a fával rakott szekér.

 

 5. LIDÉRCFÉNY

 

  Amire hazaérnek már alkonyodik. A fák között lopakodva terjeng a sötétség. A présház ablakai sötétek. Gombóc is eltűnt valamerre. Csend van. Csak a szőlőtőkék között motoz egykedvűen a szél, meg-megzizzentve a dombon őrködő hársfa hazudozó lombjait.

Irén szótlanul vetkőzik, beáll a zuhany alá, s a szappant kéri. Őt is hívja, de ő először bekapcsolja a rádiót. Ismét Vivaldi, és ismét a Négy évszak, ezúttal a Nyár. Mintha két cseh hír között a műsorszerkesztők meg akarnák nyugtatni az aggodalmaskodó hallgatóságot a barokk zene klasszikusaival...

– Már este van, s még mindég Vivaldi – áll be ő is nevetve a zuhany alá, és a kipirult Irént dudorászva szappanozza be, mint anya a gyermekét. A víz megdöbbentően meleg, utalva arra, hogy eső ide, eső oda, a kánikula ma is kitartott...

– Most innék egy pohár bort – kéri később Irén, fehér fürdőköpenyébe bújva és haját szárítva.

Ő gyorsan törülközik, melegítőt és fekete trikót húz, s a zseblámpával a kezében megy be a házba. Már szinte teljesen sötét van, elmosódnak a bútorok körvonalai, olyanok mint ugrásra készen várakozó állatok. Bemegy a pincébe, a zseblámpa sárga fénykörében megjelennek a hordók. Ugyanabból az 1956-os leánykából fejt le egy hasas üvegbe. Megkóstolja, és sokáig forgatja a szájában. Borzongató arra gondolni, hogy 56-ban, amikor ez készült, ő már le volt tartóztatva.

– Nézd csak, egy levél – fogadja kissé idegesen Irén, amikor nagy későre megjelenik, kezében az üveg borral. Hunyorog az éjjelilámpa erős fényében, arca elgyötört. – Az elvtársak hagyták itt!...

– Mit akarnak?

– Nyilván téged. Azt akarják, hogy menj vissza az egyetemre, hogy átadhasd tapasztalataidat az új nemzedéknek?

– A hadifogolytáborban, majd a Duna-csatornánál szerzett tapasztalataimra gondolnak?

– Nem valószínű.

– Érdekes! Sebészorvosi tudásomat és tapasztalataimat hét esztendeig vígan nélkülözték. Akkor valahogy nem hiányoztak a tapasztalataim. Egy pár őrültet és naiv légvártervezőt leszámítva mindannyian aláírták az elítélésemet és megbélyegzésemet célzó nyilatkozatot. Kozmopolita és irredenta voltam egy személyben. Hát nem erdélyi skizofrénia, önmagában ez is?

– Arról is írnak – hozza a poharakat Irén, s a törülközőből turbánt köt a fejére, ami valamiért kiszámíthatatlanná teszi az arcát –, hogy a rehabilitálásod természetesen folyamatban van. Az egyetem pártbizottsága máris lépéseket tett ebben az ügyben. Ők nagyon jól tudják, hogy koholt vádaknak estél áldozatul, drágám, egy primitíven koncepciós perben, és mindent megtesznek azért, hogy...

–Elég! – tölt ő a poharakba, s maga is megdöbben mennyire reszket a keze. Néhány korty kiloccsan, s a folt terjengeni kezd a vörös abroszon. – Elegem van, ne mondjad...

– Visszamész?!

– Soha.

– Biztos vagy benne?

– Mondtam már, hogy nem! Eszem ágában sincsen visszamenni. Hidd el, jól érzem magam itt a hegyen, s a betegeim itt is megtalálnak.

– Nincs nosztalgiád a műtőasztal és a katedra után? A város után sincs?

– A hadifogolytáborban felváltva álmodoztam mindkettőről. A Deltában az első években szintén. Azután elmúlt ez a hiú, badar nosztalgia is, nyoma sem maradt. Részben azért, mert egy idő után Szibériában is  felfedezték rejtett képességeimet, rájöttek arra, hogy ki vagyok, és operálhattam kedvemre. Az éjszakai szabadegyetemeken pedig prédikálhattam Platón árnyékvilágáról, Morus Tamás utópiájáról, Hamletről, a fegyveres filozófusról, Kant örökbékéjéről és Ady eltévedt lovasáról... Nem, drágám, nincsenek nosztalgiáim, s most ötven évesen egyetlen egyet kívánok.

– Éspedig?

– Téged. Változatlanul és örökké – érinti poharát az asszonyéhoz.

Isznak.

– És velem, hogyan lesz?!

– Mondtam már, idejössz körzeti orvosnak. Évek óta nincs betöltve a hely, mert a doktor elvtársnők és elvtársak közül senki sem akar idejönni – büdös nekik a falu. Pedig itt is vannak betegek, beteg gyermekek is vannak, drágám. S minden este elmondhatjuk fennhangon, a szőlőhegyen állva, önmagunk szobraként, hogy én egész népemet fogom – gyógyítani!...

– S tényleg itt fogunk élni? – néz körbe Irén, mint egy boldog felfedező.

– Tavasztól őszig.

– És télen?

– Van szolgálati lakás is, a rendelő mellett. Novemberben majd leköltözünk a faluba.

A zene váratlanul szakad meg, a rádió zörögni és hörögni kezd. Megmerevedve figyelnek, de képtelenek kivenni a szavak értelmét. 

A szőlősből ugatva ront ki Gombóc, s vidáman ugrálja körül őket.

– Csak egyet nem értek – mondja ő lassan, s letéve a poharat szelíden fordul szembe az asszonnyal. – Hogy miért kellett erre a döntésre majdnem négy esztendőt várni!?...

– Bűntudat – válaszol halkan, színtelen hangon Irén, és átjárja valami száraz és erőtlen zokogás. – Penitencia.

Ő szánakozva nézi, s elképzeli az ágyon örökké a hátán fekvő Emilt, hallani véli szurkapiszka, elégedetlenkedő megjegyzéseit, sértődött vigyorát, éjszakai sírásait, nyögéseit, káromkodásait, és hallgat.

– Penitencia? Ugyan már...

– Úgy éreztem, bűnhődnöm kell érted, magamért, a kettőnk boldogságáért...

– És ezért nem voltál hajlandó beszélni sem minderről? Hiába faggattalak, sértődötten hallgattál, vagy jobb esetben másról kezdtél beszélni.

– Úgyse értetted volna meg... Te, ahogy mondod, hazaérkezel bennem. Én ugyanakkor teljesen megsemmisülök, amikor bennem vagy!

– De hát ez ugyanaz, nem?

– Igen, de arra is gondoltam kínomban, hogy ki vagyok én végeredményben, s megérdemlem-e ezt a boldogságot?! A gyönyört, amit veled élek át, a nyugalmat és békét, amit te jelentesz... Azt gondoltam, mindezért igenis vezekelnem kell, ápolnom gyűlölt és megvetett férjemet, akivel tulajdonképpen egy nyoszolyán nem is éltem együtt soha, s egy taligán is alig-alig...

– Ne haragudj, de én ezt nem...

– Nem érted, Johannes?! Persze, mert mitől is értenéd? De ettől még létezik. Hogy mondja Tagore? Ami magad vagy, azt nem látod, amit látsz, az csupán az árnyékod...

– Ezek szavak...

– Persze, de én azt hittem, és ma is hiszem, és tulajdonképpen halálomig hinni is fogom, hogy nem is érdemeltelek meg téged, aki... Hát ezért...     Hallgatnak.

Natasa Ivanovna a lámpa mellett áll, a falhoz tapadva. Hosszú aranyhaja zászlóként lobog az arca körül. „A verset, kedvesem, mondd el még egyszer a versünket! Mindég a te hangodon hallom, húsz esztendeje csak a te hangodon. Elmondod?” És ő feléje fordul, s némán, a szívében mondani kezdi:

„Hervad, hervad már a nyárnak 

Napja, fénye elrepül,

Elborítják éji árnyak,

És a tájra köd terül.

A mezőnek nincs virága,

Víg útját patak se járja

Ég alján, erdők fölött,

Mindenütt csak szürke köd.

 

Szép Natasám! Oly sokáig

Távol tőlem hol maradsz?”[2]

 Elhallgat, Natasa Ivanovna sírni kezd, és beleivódik a falba. Volt, nincs. Egy végtelen pillanatra megint a barakkban fekszik az ágyon, s a párnán még ott van Natasa gyönyörű fejének a lenyomata. Az ablakra terített pokróc szinte felgyúl a forgó reflektor fényében, s pillanatokra szikraként hull a szobába résein a fény. Natasa visszajön, átöleli, és arcához szorítja forró arcát. „Mi lesz velünk?” –kérdezi.

– Nem vagy éhes? – emelkedik fel Irén.

– Mint a farkas – szabadul ki ő rátörő emlékei és képzelgései közül, s mohón, az üvegből iszik.

Amikor a nő eltűnik a konyhaként is használt fészerben, hogy előkészítse a vacsorát, ő a falat figyeli, ami megint és újult erővel nyelte el Natasa Ivanovnát, és sírni szeretne. De inkább a rádiót húzza maga elé, s óvatosan, csak milliméterekkel forgatva a keresőt, araszol előre, s váratlanul merevedik meg, amikor tisztán csendül fel egy számonkérő női hang: „Nagy hatású beszédében pártunk főtitkára elmondta, hogy az öt szocialista ország csapatainak behatolása Csehszlovákia területére nagy hiba volt, és súlyos veszélyt jelent az európai békére s a szocializmus sorsára világszerte. A mai világban, amikor a népek harcra kelnek nemzeti függetlenségük megvédéséért, a jogegyenlőségért, elkerülhetetlen, hogy egyes szocialista államok megsérthessék más államok szabadságát és függetlenségét. Nincsen semmilyen igazolás, nem fogadható el semmilyen ok arra, hogy egy pillanatig is elfogadjuk valamelyik testvéri szocialista állam ügyeibe való katonai beavatkozás gondolatát...”

Irén, kezében a kenyérrel, a szalonnával megmerevedik a fészerajtóban, s a kötényéből szertegurulnak a paradicsomok.

– Alakulnak a dolgok – jelenti ki ő derűsen, és felerősíti a rádiót, majd felugorva keresgélni kezdi a fűben az elgurult érett, vöröslő paradicsomokat. Gombóc azt hiszi, vele akar játszani, és hörögve ugrál körülötte.

„Pártunk főtitkára nagy hatású beszédében, amelyet többször szakított meg az erős, ütemes éljenzés és taps, kifejtette, hogy párt- és állami küldöttségünk, amely a múlt héten  Csehszlovákiába látogatott, meggyőződhetett  arról, hogy a Csehszlovák Kommunista Párt, a csehszlovák munkásosztály, az öregek, a fiatalok, a dolgozó parasztság, a harcos értelmiség egyöntetűen  támogatják a párt- és az állam-vezetőséget abban az erőfeszítésében, hogy orvosolja a múltból örökölt negatív álláspontokat, hogy  biztosíthassa a szocializmus végleges diadalát ebben  az országban, melynek területi integritását durván és megmagyarázhatatlan, elfogadhatatlan módon sértették meg saját testvéri szövetségesei...

– Most mi lesz? – terít meg Irén a présház előtti kecskelábú asztalon. – Megtámadnak minket is?

Ő nem válaszol, nem tud rá is figyelni, egyelőre a bemondónő dacos, erélyes, számonkérő hangja nyűgözi le. Persze, gondolja, bátorság kellett elmondani mindezt, noha a logikája ugyanolyan. A negatív jelenségek természetesen a múltból öröklődnek, le kell küzdeni őket. A nép, fiatalok és öregek, a győzedelmes munkásosztály és a harcos értelmiség, a dolgozó parasztság egyemberként áll a párt- és állami vezetők mellett, a területi integritás, a  világbéke, a szocializmus ügye. Blabla... De arra jó lesz, gondolja, s szédülni kezd, hogy azok, akik még őrizték magukban a tartózkodást, a sértettek és megbántottak, a gyűlölködők és a gúnyolódók is lépre menjenek, s elhihessék, hogy ez az aprócska, dadogó és gonosz kertitörpe közülük való, jó román, s elsősorban és először is jó román, s csak azután jó komunista, ha ugyan az...

A rádióbemondó-nő hangja felerősödik, s valami előtte ismeretlen pátosszal telítődik.

„A szocialista építés útjai megválasztásának kérdése – hangsúlyozta Nicolae Ceauşescu  elvtárs – minden párt, minden állam, minden nép problémája. Senki sem léphet fel a tanácsadó, az irányító szerepében azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell építeni a szocializmust egy másik országban... Úgy véljük, ahhoz, hogy a szocialista országok között, a kommunista pártok között a kapcsolatokat valóban marxista–leninista alapokra helyezzék, egyszer és mindenkorra véget kell vetni a más államok, más pártok belügyeibe való beavatkozásnak...”

A rádió váratlanul újra hörögni kezd, majd elhallgat, s felharsan Beethoven harmadik szimfóniája. Az Eroica  tébolyító akkordjai megszédítik. Elforog körülötte a szőlőhegy. Az álmában is kísértő hársfa föléje borul.

– Most mi lesz? – kérdezi idegesen Irén, s arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki, miközben már-már követhetetlen gyorsasággal készíti a szendvicseket. 

– Honnan tudhatnám? Nem vagyok jós!

– Megszállnak minket is?

– Ezt azért nem hiszem. Ez a beszéd, ami övé az övé egyszerűen kiválóan, mondhatni zseniálisan van időzítve. Ugyanazt mondja, amit Moszkva, csak más hangszerelésben. A megvetett Nyugat szemében pedig ismét nyertünk néhány, a jövő szempontjából elhanyagolhatatlan piros pontot. A nagy átverés ezzel a nem várt, huszáros fordulattal folytatódik tovább...Nincs megűllás!

– Jó étvágyat – mosolyog Irén, s a kezébe ad egy szendvicset.– Ma különben még egyáltalán nem ettünk.

– És reggel?

– Reggel is csupán egy pár falatot.

Gombóc ott kerengőzik körülöttük, s néha figyelmeztetően fel-felvakkant.

– A kutya is éhes.

– Maradt még csont.

Feláll, vizet tölt a táljába, bemegy a színbe, kihozza a csontokat, és a farkát csóváló, izgalmában nyüszítő puli elé tolja.

Újra felébred a szél, borzolja a csontot harapdáló Gombóc szőrét, zörgeti a szőlőtőkéket, motoz a fák lombjaiban, és összekuszálja Irén vörös hajzuhatagát. Nem is veszi észre, mikor kerül le a nő fejéről a turbánként rácsavart törölköző. Vörös hajában alamuszi fehér szálak is feltünedeznek, a jövő hírnökei.

– Most kitaszítja Romániát a szocialista világ? – töpreng két falat között szerelme. – Hogyan reagál erre a dacos beszédre Brezsnyev?

– Hivatalosan sehogyan. Legalábbis direkt módon még nem veszi föl a kesztyűt. A Kreml jelenleg Csipkerózsika-álmot alszik. Leonyid elvtárs kénytelen lesz lenyelni a békát, hiszen nem szállhatja meg az egész béketábort.

– Szerinted ez a beszéd mennyire őszinte?

– Nézd, a kortárs világ jelentős személyisége, a haza tölgye egyet tud: a belügyekbe való be nem avatkozást. Szerinte az állam  integritása szent és sérthetetlen. S erre kényes is. Ő szeretne lenni a kakas a maga szemétdombján, nagy elődeihez méltóan... Unja már az okoskodó moszkvai tanácsadókat, akiknek  mindenre előre gyártott válaszaik vannak...

– És itthon?

– Megnyeri még a meggyőződéses ellenségeit is. S az egész értelmiséget. Ne felejtsd el, hogy a román entellektuellek tulajdonképpen ma is nacionalisták. S ez után a beszéd után, őszintén, tiszta szívvel lehetnek azok... Úgy gondolják, hogy a nagy kormányos a szívükből  beszél, és behódolnak. Dalolva és saját akaratukból hódolnak be. Komcsi, komcsi, de azért az ő emberük, mondják.

– És mi?

– Mi is behódolunk! Ha az a néhány vén trotty Bukarestben tudná kit képvisel, és tulajdonképpen mit akar, akkor most, Trianon után negyven évvel, mi is benyújthatnánk a számlát. Támogatásunkért cserébe végre kaphatnánk is valamit...

– Gondolod, lenne foganatja, ha őszintén beszélnénk a sérelmeikről?

– Átmenetileg föltétlenül. Ne felejtsd el, senki sem harcolhat egyszerre két fronton. Hát most ígéretekkel igyekszik majd megnyerni. Ígéretekkel, kényszerekkel...

Irén felemelkedik, nyújtózkodik, ásít.

– De mindez a kettőnk helyzetén nem változtat, igaz?

– Hacsak meg nem gondolod magad ismét.

– Szeretek itt élni – lép melléje a nő, és a térdére ül. – Unom már a várost, a nyüzsgést, a pletykát, a sok embert, az autókat, a zajt. Itt tiszta a levegő. Olybá tűnik, mintha nyaralnánk.

– Tavasztól őszig nyaralunk – súgja ő, és elzárja a rádiót, amelyben éppen az időjárás-jelentés hallatszik. Egész Európában tombol a nyár, a kánikulát csak időnként zavarják meg záporok, zivatarok...

– Sétálunk egyet? – kérdezi Irén, és újra ásít. Egy pillanatra megvillannak a lámpa szűrt fényében fehér fogai.

– Menjünk le a faluba?

– Ne! Nem akarok embereket látni. Most úgyis csak politizálnátok, és ez a mi helyzetünkben nem is olyan veszélytelen. Hallottad reggel Józsi bácsit? Azt kapták a kurva csehek, amit érdemeltek stb. Gondolod, ez csak az ő véleménye? Te természetesen begorombulnál, és elkezdenéd oktatni őket. Mert benned egy nagy nevelő veszett el, drágám.

Nevetnek.

Gombóc felugrik, s morogva rohan le az ösvényen.

– Jön valaki – emelkedik fel Irén, és behátrál a présházba átöltözni.

Ő ül a széken, az ösvényt figyeli, s közben füle körül szúnyogok keringőznek. A vidám csaholásból ítélve ismerős közeledik.

Rágyújt. Talán a füst, reménykedik, átmenetileg elijeszti a szúnyogokat. Natasa Ivanovna ismét megjelenik. Olyan átszellemülten és meghitten mosolyog, hogy neki  úgy tűnik, el se ment. Annyira természetesen és otthonosan viselkedik, mint  aki mindég is itt  volt, itt van  és itt lesz, mint aki soha nem hagyja el őt. Aranyhaja felszikrázik a sugárzó lámpafényben.„Moszkvában, természetesen, idegeneket találtam a lakásban. Anyuska és apuska meghaltak, s a tanács másoknak utalta ki a lakást. A zongorát nem is láttam. Amikor megkértem a vörös hajú, fogatlan asszonyságot, engedje meg, hogy nézzek szét a lakásban, visítani kezdett, és azzal  fenyegetőzött, rendőrt hív, ha azonnal  nem megyek el. ťItten én lakom! – rikácsolta. – Itt nem lakik semmiféle Vlagyimir Alekszejevics Szuvorov! Megértette polgártársnő? Itten én lakok, s ha nem megy el kihívom a rendőrt! Mégis mit képzel?!Ť A lakók kigyűltek az előtérbe, és sugdolózva figyeltek bennünket. Senkit sem ismertem közülük. Megfordultam és a zokogást hősiesen visszatartva kitámolyogtam az utcára. Akkor találkoztam Válja nénivel, a volt szomszédunkkal. Az elmúlt években nagyon megrokkant, bal lábát húzta és botjával jeleket rajzolva a levegőbe megáldott engem. A szemközti kis parkba mentünk, s leültünk egy padra. A lakók, a ház elől ellenségesen figyeltek minket, de most nem törődtem velük, mindent tudni akartam. Egy Szuvorov-lányt lágerbe! – szinte hallotta apuska méltatlankodó zsörtölődését, de Válja néni már a temetést idézte fel. Mind eljöttek a volt bajtársai, már akik életben maradtak közülük a nagy tisztogatások után. Annyi rendjelt, annyi egyenruhát még nem látott a környék. Mamuska két héttel élte túl férjét, aztán csöndesen elaludt... A lakást már másnap kiutalták ezeknek a szörnyetegeknek, mutatott Válja néni botjával megvetően a sugdolózó szomszédok felé, akik, mintha megértették volna, hogy róluk van szó, ijedten rebbentek szét, és visszahúzódtak a folyosó homályába. Csak a vörös hajú lakásigénylő maradt a kapu előtt, s dühösen figyelt bennünket. ťHa nem megy el, polgártársnő, kihívom a házbizalmit! Ha azonnal nem takarodik el, rendőrt hívok!Ť

Natasa Ivanovna sírni kezd, arca eltorzul, majd ismét beleivódik a falba. Valahai  jelenlétéről már semmi sem árulkodik.

Az ösvényen megjelenik Józsi bácsi, emelkedett hangulatban. Gombóc vidáman ugrándozik körülötte, s néha fel-felvakkantva, a levegőben kapja el a csontokat.

– Erőt-velőt, drága doktor úr! – ül le az  öregember az Irén elhagyott helyére.

– Bort?

– Jó bor, jó egésség – hangzik a talányos válasz. – És ki ne szeretne egészséges lenni a mai megbolydult világban?

Tölt.Koccintanak. Isznak.

– Mi újság?

– Még mindég a Vörös Zászló.

– A világban?

– Jőnek az oroszok.

– Honnét tudja?

– Én Cirstea őrmestertől, doktor úr. Délután óta iszik a kocsmában, mint aki megveszett, és vérben forgó szemekkel üvölti, hogy vine Iván![3] Ki lehet ez az Iván? Valami jó ismerőse? Barátja? Cimborája? Vagy éppen ellenkezőleg, ellenfele? Adósa? Vetélytársa?

– Éppen ellenkezőleg – nevet ő. – Mást még mond-e az őrmester elvtárs?

– Időnként leborul az asztalra, sír egy sort, majd térdre esik a kocsmáros előtt s könyörög neki, hogy rejtsék el őt, mert ha Iván megtalálja, megöli.

– És Náci bá?

– Mindent megígér, csak fejezze már be. Tölt neki. Az őrmester iszik, és minden kezdődik elölről. A harmadik világháborút pedig ő, a jelenlévő egyetlen többségi s mink, a kisebbségek – akik viszont többségben vagyunk –, hol megnyerjük, hol elveszítjük. Van azonban olyan is, amikor csak ő veszíti el, mert mi megnyerjük.

– És a látogatók?

– Igen sajnálták, hogy nem találták idehaza a drága doktor urat. Hajaj, mondtam erre én, nehéz idefele a körzeti orvosok élete. Levelet hagytak, várják magát az egyetemen, ahol nagy szükségben szenvednek, s már nem tudják nélkülözni...

– Na ott aztán várhatnak!

– Hát mégse megy el a doktor úr? Itt marad nekünk?!

– Sőt!...A nagyságos asszony is ideköltözik.

– Ő is orvos?

– Doktor néni.

– S milyen?

– Gyermekorvos.

– Ez jó! – lelkendezik az öreg, s kiissza a borát. – Künn vagyunk az összes vizekből. Mert a bajon kűjjel, gyermek van nekünk a legtöbb. És leányka, persze...

– S betegesek?

– Azok nem, de inkább betegek lesznek, csak jöjjön a doktor néni.

– Hát jönni fog. Nyugodjon meg. És itt is marad.

– Kérdezhetek valamit, doktor úr?

– Kérdezhet, Józsi bácsi.

– Én csak aztot nem tudom, mit keres itt közöttünk egy ilyen okos ember, mint a doktor úr? Mért ül itten velünk az Isten háta megett?

– A lelki békémet, József úr. A nyugalmamat. Hat év hadifogság s Szibéria, hét év börtön s a Duna-delta – nem sok ez egy kicsit egy érző kebelnek?!

– Nem tudom. Biztosan az.

– Csak azt sajnálom, hogy nagyapám nem várt meg.

– Nagyon nyugtalan volt a végin mán szegény. Nem tudom, tudja-e a doktor úr, de minden este lement az állomásra, beült a forgalmistához, s várta magát. „Hoztam egy kis bort, Mózsi” – mondta, s nagyokat hallgattak. Aztán egy őszi éjszaka elaludt, s már nem ébredt fel. Én minden reggel jöttem a dohánnyal, egy pohár szóra, hát én találtam rá. Ott ült az ágy mellett, a széken, a pápaszem a szemén, a feje a mellire horgadt. Már teljesen kihűlt.

– Maga volt-e katona, József úr?

– Voltam én minden ebbe a bolond életbe, hát pont katona ne lettem vóna? Sőt, hadifogoly es vótam, doktor úr, még a nagy háborúba, Oroszországba. Azután ötvenegyben elvittek, mint kulákot. Akkor éppen osztályellenség vótam.

– Erről nem is tudok.

– Maga se tudhat mindent, doktor úr.

– Mikre emlékszik?

– Én az egy jón kívül mindenre.

– S a jóra miért nem?

– Mert nem volt semmi jó.

Ezen megütődik kissé, hátradől és lehunyja a szemét. Ő másként emlékezik. S miközben az öreg poharát forgatva, tűnődve, szelíd, megbocsátó félmosollyal magyarázza, hogy hogyan rakták be a vicces kedvű milicisták, negyven fokos melegben a brăilai szigeten egy betoncsőbe – s hogyan lobogtatták előtte, részegen röhécselve a belépési nyilatkozatot: aláírja-e vagy nem írja alája? Választhattam, így Józsi bá, megsülök-e vagy alájaírok?

Ő egyre a tajgát látja. Valamikor áprilisban kezdődött. Az éjszaka egy pontján felriadt (ez családi hagyomány: apja is, nagyapja is négy felé ébredt minden éjszakán), s hallotta, valami megpattan az erdőben. Hosszan, tűnődve szállt a hang, s hirtelen orrában érezte – mert hát felkelt és kiment a klotyóra – a tajga vadító illatait, amit házi használatra tavasz-szagnak nevezett el. Minden megpattant, kifordult térfogatából, nőni, terjeszkedni kezdett, kicsordult, kifutott, mint a kályhán felejtett tej, kihabzott, mint a friss sör, amelynek ott már az ízére sem emlékezett... Gyönyörű és felejthetetlen volt a tajga tavasszal. Egészen egyszerűen voltak napok, amikor ő is átvette a táj optimizmusát, erőtől duzzadt, s hitte, volt, ami volt, neki ezentúl minden sikerülni fog, a negatív sorozatok sem tartanak örökké, egyszer a balszerencsés széria is véget ér, és ő... Itt újabb álmok jöttek, mert mondania sem kell, mindezt félálomban gondolta, s közben tűnődve kérdezett rá a megdermedt, félig telt poharával rábámuló öregemberre.

– S maga alájaírta Józsi bácsi?

– Gondolhatja, mivelhogy itten vagyok, drága doktor úr, s nem sültem meg a milicek szép szándéka szerént.

– Alájaírta?

– Alája én! Az anyjuk kurva istenit! Így lettem azután körülbelül hét esztendőkkel az itteni kollektív megalakulása előtt, kollektivista. Mikor a többieket győzködték, tudjuk, hogy hogyan, s ha nem, hát elmondhatom, én a kocsmába ültem. Jöttek az atyafiak, véresen, feldagadt szájjal, kék foltokkal a szemük alatt, komoran. És maga min gondolkodik, Józsi bácsi? – kérdezték. Én-e? Én a lovakon, lelkem – mondottam. Megdöbbentek kicsidég. De hát itten nincsenek es lovak – jegyezték meg. Hát éppen ez az – mondottam én.

Nevetnek.

A tajga vadító szaga újra körülveszi. Érzi a rügyeket, amint robbanva kezdenek nőni és növekedni, érzi, amint a medve nyújtózkodik a bokrok között és ásít, s az éjszakák is rövidülnek kissé. Alkonyatkor fények gurulnak ide-oda a málnabokrok között. Lehetetlen, hogy ez az öregember, aki egész életében természetközelben élt, semmi ilyesmi élménnyel ne maradt volna! – döbben meg, s máris előreugrik egy évtizedet. A Duna partján ül, augusztusban, délben. A levegőben szinte áll a meleg, és árnyak cikáznak a lomhán hömpölygő folyó fölött. Az egyik árnyék Natasa Ivanovnára emlékezteti, a másik Irénre. Olyan szépek, hogy belesajdul a szíve, s képtelen tovább bámulni őket. Zuhan. Később reszketve nyitja ki a szemét, de a látomások nem tűnnek el – élete két nagy szerelme változatlanul ott lebeg a Duna fölött; a szőke fehér ruhában van, a vörös feketében. Alattuk egy uszály húz el. Kövér, matróztrikós férfi áll a fedélzeten, és üvegből nyakalja a sört. Arcán csorog a hab. Undorodik. Újra lehunyja a szemét, de amire ismét kinyitja, már jégtáblákat forgat a zöldesen habzó víz. Tél van. A levegőben szerelmei helyén sirályok hófehér kérdőjelei, s valahonnan a távolból ködkürtök nyomasztó hangja hallatszik.

– Hát így lettem én, hét esztendővel a faluban megalakuló kolhoz beindulása előtt, kollektivista. Amikor eztet elmondtam az elvtársaknak, akik jöttek agitálni, s megkérdeztem, hogy én akkor hova álljak, amikor én mán egyszer béállotam, az egyik városi elvtárs grimászkodott s legyintett. Maga, Józsikám, álljék a csepegés alá – mondotta. De hát éppen száraz idő volt, nem cseperészett a bádogeresz...

A présház ajtajában megjelenik Irén. Melegítőnadrágban van, s fehér blúzban, a lila melegítőfelsőt lezserül a derekára köti. Vörös haja lobog az erősödő szélben.

– Hogy van, doktor néni? – kérdezi közvetlenül az öreg, és csippent a szemével.

– Nyaralok, Józsi bácsi.

– Hol tetszik nyaralni a doktor néninek, ha meg nem sértem?

– Hát itt – mutat körbe az asszony. – Itt a szőlőhegyen.

Az öregember zavartan bámul körbe, aztán rájuk néz. – Készülnek valahova, drága doktor úr? Mert nem zavarok! Én mán úgyes mentem.

– Csak sétálunk egyet lefekvés előtt.

Egymás nyomába lépve indulnak lefelé. Gombóc most nem kíséri el őket, a fészer körül szimatol.

– Mi baja van?

– Vakondot érez – vakarja a fejét az öreg a friss túrásokra mutogatva. – Az idén sok a vakond.

– És Rebi néni?

– Megvan még, doktor úr. Csak a madárkák csipognak a derekában. Hetvenöt év, az hetvenöt év. A szapora mozgásán ugyan még nem látszik, de hajnalban már egyre nehezebben kel szegény.

– S az unokák?

– A nyáron még nem jöttek. Konstanca messze van.

Megállnak. Az öreg elbúcsúzik, s egyedül indul lefelé. Megbízhatóan pislákolnak a falu fényei, egymásba gabalyodó szentjánosbogarak.

– És Emil? – kérdezi ő vontatottan. – Mit fog szólni ahhoz, hogy végül is elhagyod?

– Tudja már elég régen, hogy ez is bekövetkezik – legyint komoran az asszony. – S különben is, tizenegy esztendő elég volt mellette. Nem is érdekel, hogy mit mond. Szép nyugdíja van, fogadhat ápolónőket, azok majd rendezik.

Egymásra néznek az alattomosan terjengő sötétségben, s ő hirtelen döbben rá, hogy Irén elhatározása ezúttal végleges. A keze után nyúl, s biztatóan szorítja meg.

– Holnap le kellene mennünk a pezsgőfürdőbe – simul hozzá az asszony. – Nekem is kezdenek csipogni a madárkák a derekamban. Leszakít egy fürt szőlőt, szemenként adogatja a szájába.

Nevetnek.

– Boldog lesz velem, drága doktor úr?

– Megpróbálom – súgja, és felnéz az égre, megkeresni kedvencét a nyilast. De a csillagok, ezek a pislákoló égi koporsószögek most nem látszanak, nem pulzálnak fölöttük. Tétován és talányosan felhők gomolyognak az augusztusi égbolton.

–Tudod mit mondogattunk gyermekkorunkban? – nevet Irén. – Sűrű csillagos az ég, meszet vegyenek.

– És vettek?

– Nem tudom. Biztosan vettek...

Az égen fehér csíkok szaladnak végig. A villámlást követő mennydörgés ide-oda gurul a dombok között.

Visszafordulnak.

A villámlások sűrűsödnek. Amire elérnek a présházig, már esik. Az ajtóból nézik az esőben nyújtózkodó szőlőtőkéket. A nagy hársfa biztatóan integet a dombtetőről.

Irén behúzza az ajtót.

– Innék egy pohár bort – kéri.

– Hol a zseblámpa?

– Az asztalon. Azt hiszem az asztalon van. De nem kell hátramenni. Van még az üvegben.

– És az üveg hol van?

– A kezemben – nevet az asszony. – Csak poharak kellenének.

– Minek? – nevet ő rekedten. – Iszunk direkt az üvegből. – Leül az ágyra, s a nőt figyeli. Irén iszik, s kézfejével parasztosan törli meg a száját. Aztán odalép hozzá, s átadva az üveget, egy csak általa hallott melódia dallamára táncol el előle, keresgél a szekrényben, előveszi és meggyújtja a gyertyákat. Három lépésre tőle áll meg, mereven néz rá, és váratlanul, torokhangon énekelve kezd vetkőzni. Először cipőit rúgja le, majd melegítőnadrágjából lép ki, s szomorú énekét ellenpontozva vonaglik. Blúzát is leveti, a gyertyafényben kérdően rezzenek meg még mindég formás, telt mellei.

Borzong.

A torokhangon éneklő nő közben odatáncol hozzá, s mintha bűvölni akarná, fölemelt karokkal forog körülötte, s tovább dalol a maga körül mindent felperzselő szerelemről. Az álombeli dal most annyira valószerűtlen, hogy azt hiszi, álmodik. Tétován dörzsöli meg a szemét, de a látomás nem tűnik el. Ellenkezőleg, eléje térdel, és céltudatos mozdulatokkal kezdi vetkőztetni őt. Lehúzza tornacipőit, zokniját, s egy pillanatra olyan erősen szorítja meg a bal bokáját, hogy önkéntelenül is felszisszen.

Irén nevet, s bűbájos dalát félbeszakítva tárgyilagosan mondja: – Szolgála vala Jákob a szépséges Rákhelért hét esztendőt, de ez a hét év csupán néhány napnak tetszett neki, annyira szerette őt...

Irén közben trikójából is kibújtatja, fürge ujjai már nadrágja övén babrálnak, s amikor ő meg akarná csókolni az előtte imbolygó melleket, ingerkedve siklik el. Forog, pörög, nyújtja a kezét, hívja magához, de amire utolérné, elsiklik. Aztán kirohan a szakadó esőbe. Ő megszabadulva alsónadrágjától, meztelenül követi. Látja, amint kitárt karokkal feszíti karcsú testét a zápornak, s amikor utána nyúl, újra meg újra nevetve siklik el, s ingerkedve, csilingelőn kacag...

Így kergetőznek a zuhogó esőben, elviselhetetlenül sokáig. Fülében dobol a vér, szája kiszárad, szédül, de Irén incselkedve újra meg újra elsiklik előle, s amikor lihegve megáll, s már végképp lemond arról, hogy karjába szoríthatja, megfordul, s a nyakába csimpaszkodva kezd sírni. Könnyei összekeverednek az esőcseppekkel.

–   Ám reggel, a hajnali fényben észrevette Jákob, hogy mégsem a szép Rákhellel, hanem a csúnyácska Leával hált, s amikor Lábántól szomorúan kérdezte meg, hogy miért tetted velem ezt, nagy jó uram, mondjad, miért, ó miért, választ nem kapott. S természetesen szolgált vala még hét esztendeig, összeszorított fogakkal tűrve sanyarú sorsát s a szaporodó megaláztatásokat, miután kiderült, hogy egy illúzióval hált, amelyik másnapra szertepukkant, mint egy buborék, de soha, egy pillanatig sem mondott le arról, hogy ez az illúzió, ez a benne élő ábránd egyszer megtestesülhet a sugárzóan szép Ráchel alakjában...

 

 6. BŰBÁJOSOK

 

Később, szárítkozva és vacogva, néha a borosüvegből kortyolva s egyik cigarettáról a másikra gyújtva, eléggé összefüggéstelenül próbálja feleleveníteni láger-, illetőleg börtönbéli vívódásait. Az éjszakák voltak a legborzalmasabbak! – legyint tűnődve. Azok a szörnyű, végeérhetetlen, magányos éjszakák, amikor kábán feküdt a priccsén, akárha koporsóban, s az ablakok négyszögében időnként megjelent a hold baljósan vöröslő tányérja, mintha figyelmeztetni akarta volna valamire, amiről végképp megfeledkezett... Ilyenkor eltakarta égő szemét és nyögött tehetetlenségében. Körülötte ott feküdtek a többiek, hasukra fordulva vagy hanyatt fekve, kinyújtózva vagy összegömbölyödve úsztak az álom vizein, időnkéntfel-felkiabáltak.

            Morgolódtak, fel-felsírtak, csikorgatták a fogukat – ki tudja, ki tudhatja, hol jártak éppen? Mindenesetre beszéltek is, de hiába erőltette, a szavak értelmét nehéz volt kivenni. Sokszor azt sem tudta megállapítani, egyáltalán milyen nyelven beszélnek sorstársai? Ő pedig mozdulatlanul fekszik a hátán, számol magában, de mégse jön az álom, az  enyhet adó, mintha állandóan egy mély, feneketlen kútba zuhanna. Képtelen  elaludni. Odakinn pedig duruzsol a tajga, csobog a Duna, az őrtornyok fényszóróinak világító pászmái komoran jelzik, hol is van. Nem. Itt egy pillanatig sem lehet sötétség. A málnabokrok fölött – legyen akkor most mégis Szibéria – az irtást az óriási, feneketlen láptól elválasztó, hieroglifákra, tekergőző polipokra emlékeztető elvadult málnaindák fölött világítanak az imbolygó, kis manósipkákhoz hasonlító lángocskák. S ő nem tud elaludni. A szemét behunyva évekig a sötétségről álmodik, s mégis, amikor hazajön végre ide, nagyapja présházába, úgy megzavarja az éjszakai sötétség, hogy nyög kínjában, és gyertyát gyújt!... Igen, sötét van, mint a bika szarvában, még annál is sötétebb, mint ahogy elképzelte a priccsen forgolódva, de már nem bírja elviselni a sötétséget, mert életre kelti az árnyakat. Hát gyertyát gyújt, s könnyező szemmel bámulja a pislákoló lángnyelvet. Ott van megint, a szibériai barakk ellőtt, áll az éjszakában, mélyeket szippantva a tavasz eljövetelét ígérő, mámorító levegőből, amelyben a tőzegláp miazmás szaga az erdő tébolyító illatorgiáival vegyül, s figyeli a láp fölött, a málnás fölött imbolygó piciny lángnyelveket. Mindég azt hiszi, most jön el az idő teljessége, most biztosan sikerülni fog, ami eddig még soha, most mégiscsak képes lesz összeszámolni a vidoran pulzáló lidércfényeket. De persze mindég belezavarodik. Most is, mintha önmagukat sokszoroznák, vele direkt gúnyolódva ezek a pici lángnyelvek. Egy-kettő ugyan szikrázva búcsúzik, kihuny, de azonnal újabbak jelennek meg a helyükön, csúfondárosan villózva... A málnabokrok mögött kezdődik az ingovány. A helybéliek rettegnek még a közelébe is merészkedni. Számtalan vándor és bujdosó lelte itt már halálát, számtalan elbitangolt jószág tűnt el, tehenek, kecskék, de – magyarázzák suttogva a falusiak, és babonásan a hátuk mögé pillantva vetnek keresztet – embereket is elnyelt már, s nemcsak embereket, medvéket is! A mocsár étvágya – hunyják le a szemüket, s rángatózik az arcuk – határtalan. Soha nem szűnik meg ez a rettentő étvágy. Se tehén, se medve, se ember nem tudhatja kielégíteni, mintha az erdőt, a falut, a tajgát, az egész világot akarná elnyelni... A muzsikok arca eltorzul a rettegéstől, miközben óvatosan, hogy az őrök ne vegyék észre, mahorkát vagy száraz kenyeret csúsztatnak a raboknak... Igen, úgy beszélnek erről a lápos területről, mint egy élőlényről. A régebben itt szenvedő rabok, a bentlakók szökevényekről is mesélnek, elszánt hadifoglyokról vagy köztörvényesekről, de politikaiakról is, akik kihasználva az őrök meglehetősen gyatra éberségét és figyelmetlenségét – nincs mitől tartaniuk, ebből a lágerből nem lehet elmenekülni – elszöktek. De mivel a falu és a vasút felé nem mehettek, hacsak nem akartak a katonák vagy a rendőrök karjába futni, elszántan, fogukat összeszorítva, a lehetetlenben reménykedve, bízva abban, hogy ha másnak nem is, de nekik sikerülni fog, az ingovány felé vették az irányt. Útjuk csak arra vezethetett, és sorra el is tűntek a szilárdnak bizonyuló, de később ugyancsak ingatag ösvényeken. Néhány méter után, amikor szívükben már megképződött a remény, hogy mégiscsak sikerül, sikoltozva süllyedtek el a zöldesen-nedvesen világító kicsiny szigetek között – először bokáig, majd térdig süppedve... A bugyborékoló láp lépre csalta őket, s többé nem engedte el. Amikor már térdig süllyedve, otromba gázlómadarak módjára tapicskoltak, még mindég nem vették komolyan. Hiszen szabadok voltak, ha átmenetileg is. Az előbb még szilárdnak tűnt a talaj a lábuk alatt, s hitték, a következő lépések után ismét szilárd lesz majd. A szabadság elvette az eszüket. Elnehezedve totyogtak tovább, s amikor már derékig süllyedtek a bugyborékoló, gőzölgő mocsárban – hol voltak már az incselkedő kis zöld szigetek? – hirtelen érezték meg, ennek fele se tréfa. Mégsem mertek segítségért kiáltani, s hiába is üvöltöztek volna. Ha az őrök felfedezik őket, csak annyit érnek el, hogy a könyörtelen golyó váltja meg őket, de így még volt némi remény. Noha már nyakig süllyedtek a gőzölgő, büdös, ragacsos lébe, látták maguk fölött a biztatóan kék eget, a szabadon cikázó madarakat, s reménykedtek, hogy talán mégis megmenekülnek, aztán elsüllyedtek a feneketlen mélységbe. A láp, mint egy éhes állat, szippantotta be őket. A fel-felvillanó, gúnyos lidércfények talán az ő vándorló, megnyugvást a halálban sem találó lelkeik lehettek? Minden lehet! Még az is, hogy nem csak az eltűnő szökevények, vagy az eltévedő falusiak, de a bánatosan fel-felbőgő tehenek és az iszonyatos üvöltések közben elsüllyedő medvék lelkei is manósipkákká változva, lilásan villódznak... Minden lehet. Ezek a fények – talán, hogy ne feledkezhessen meg róluk soha –, a Duna fölött is konokul, gonoszkodva tünedeznek fel tizen-egynéhány esztendővel később, mintha csak a távoli Szibériából idáig követték volna őt, az óhitű deltai halászok sors- és nyomvonalán. Mintha mégiscsak valami eszelős tervük lenne vele, nem engedték itt sem el, fel-feltünedeztek, csúfolódva villództak égő szeme előtt. A vízbefúltak és kivégzettek szellemei – mondták a  babonás  lipován halászok.  És maguk elé bámulva, komoran vetettek keresztet. Majd riadtan pislogtak a hátuk mögé, mintha ott állott volna már az, akinek az eljövetelétől rettegnek, noha tudják, hogy feltartóztathatatlanul mégiscsak megérkezik egyszer, de mögöttük Isten felfoghatatlan kegyelméből még nem állott senki. Ez a mozdulat annyira természetessé vált a számára is, hogy itt a szőlőhegyen, megmenekülve átmenetileg a lágertől és a lidércfényektől, állandóan a háta mögé pislant, mintha rejtőzködő ellenfelét várná. Akkoriban elnézett a forgolódó óhitű halászok mellett, s a Dunát figyelte. A sötéten villódzó hullámokon  uszályok himbálóztak, a levegőben állt a meleg, s  ő  elképzelni  sem   tudta, hová tűnhetnek ilyenkor az alkonytájt menetrendszerűen  megjelenő  kékes-lilás  manósipkák. Hol, az idő milyen átláthatatlan  dimenzióiban várakoznak, hogy este az ő  számára  is  megképződve   ott  villogjanak a  folyó tükre  felett mintegy  önmaguk  pulzáló  fényét  szemlélve  a  hazudozó habokban?

Vele valaki játszik, gondolja tépetten, de nem adja át magát a rettegésnek. Még ellenáll, a zsebébe rejtegetett papírlapokat böngészi: egy tudományos fantasztikus regény oldalait. Egy Moroianu nevű fickóról van szó bennük, aki ármánykodik is gyilkolászik egy űrhajóban, sorba csalja lépre és öli meg társait, de rajtaveszít, küzdelem közben kizuhan a biztonságot jelentő égi járműből, és a végtelen, átláthatatlan űrbe zuhan, zuhan csak egyre az átláthatatlan, végtelen semmiben. Be kell ismernie, igen mély, már-már döbbenetes és zsibbasztó hatást tett rá ez a primitíven megírt jelenet. Elbűvölte, már-már hipnotizálta a kozmikus mélység átláthatatlan sötétje – ahogyan a nagyralátó szerző fogalmazott, akinek a töredékes lapokból még a kilétét sem sikerült kiderítenie –, talán mert hosszú évek óta csak emlékeiben uralgott ez a mély és feneketlen sötétség. A barakkban állandóan égett a lámpa, s a fényszórók vakító lángnyelvei is örökké a fejük felett köröztek. Allandóan félhomályban éltek tehát, az őrök vizslató-kutakodó tekintetét álmukban is magukon érezték. Egymástól is rettegve, alamuszin figyeltek, már a végén maguk sem tudták, mire, minden nemvárt történésben figyelmeztető égi jelet gyanítva. „Körös-körül sűrű, nyomasztó sötétség uralkodott – olvasta, és örökre meg is maradtak emlékezetében e baljós sorok. – Valahol a végtelen sötétségben lebeg Moroianu teste. A Mateinek szánt gőz, amelyet a golyó szabadított fel, messzire röpítette az űrhajótól. Egyedül maradt a mozdulatlanul ragyogó égitestek között, amiket leginkább az ékszertartó fekete bársonyán csillogó ékszerekhez hasonlíthatnánk.” Igen. Ő viszont, hasonlította össze saját, nemkevésbé szánalomra méltó és kilátástalan helyzetét az űrben lebegő Moroianuéval, az örökös, legyűrhetetlen, csillapíthatatlan félhomályban lebegett, s ráadásul azt sem tudta meg azóta sem, hogy mi történt a győztes Mateijel, annak társaival és az űrhajójukkal. Azóta is próbálta felkutatni ezt a tudományos-fantasztikus regénykét. Azon idő alatt, amíg ő jól megérdemelt büntetését töltötte hazája munkatelepein és börtöneiben, román és magyar nyelven jelentek meg havi rendszerességgel e füzetek, kábítóbbnál kábítóbb képzelgéseket kínálva az időnként az utcákon és a tereken nyolcas sorokban menetelő és jelszavakat skandáló, indulókat éneklő alattvalóknak, mintegy a leírhatatlan, beláthatatlanul boldog jövőbe röpítve őket. Ő viszont hiába nyomozott Moroianu és Matei története után, ez idáig nem sikerült fellelnie. Csak ez a néhány lap volt a birtokában, és ezek utolsó oldala sem volt olvasható. Valaki egyszerűen letépte a papír egynegyedét, az utolsó mondatokat eltüntetve, egyértelműen más célra használta a papírdarabkákat. Talán bele sem olvasott abba a szövegbe, amely oly nyughatatlanná tette őt. Igen, azóta sem tud szabadulni a mondatok rejtélyes utalásaitól, azóta is úgy érzi, feltartóztathatatlanul zuhan az űrben, a szerencsétlen Moroianuval együtt, és körülöttük gonoszkodva csillámlanak, ki-kihunynak, majd fel-felszikráznak megint a csalafinta csillagok, amelyek a láp és a Duna felett pulzáló lidércfényekre emlékeztetik őt...

     Talán ezért is szánta el magát, két esztendővel szabadulása után – Irén is emlékezhet erre, hiszen megpróbálta lebeszélni őt, hogy visszatérjen ama helyekre, ahol hosszú esztendőkön át rettegett örökös félhomályban. Ez a látogatás nem volt teljesen veszélytelen, hiszen ügyében még nem született döntés, nem tudta, egyáltalán fogják-e rehabilitálni? Az ítélet érvényben volt, és érvényben is marad mindaddig – magyarázta suttogva, bezárt szobában ügyvédbarátja, miközben konyakot töltött a talpas metszett kristálypoharakba –, amíg vissza nem vonják. Ezért is próbálta ez a barát is lebeszélni a látogatásról, de ő akkor már nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez a visszatérés talán mégiscsak megoldás lehet valahogy. Talán ha viszontlátja, immáron szabadon, ama helyeket, ahol raboskodott – annyit tudott, hogy szabadulásuk után felszámolták a lágert –, megnyugszik, és visszatalál régi önmagához. Igaz, ez meglehetősen zagyván hangzik. Valójában maga sem tudta, miben reménykedett. Álmában amúgyis állandóan vadásztak rá a csúcsos süvegű katonák, akik ma hajnalban is üldözték,  miközben ő a sziget felé igyekezett, ahol egy ismeretlen nő énekelt égnek vetett fejjel, torokhangon a maga körül mindent felperzselő, reménytelen szerelemről, és akiben csak később ismert Irénre... Volt egy visszatérő, álombéli menekülése is. A csúcsos süvegű, marcona katonák lóháton üldözték, s ő egy erdőbe futott be előlük. Az alamuszi ágak hosszú fekete köpenyét szaggatták, felvérezték az arcát is. Egy idő után rájött, hogy ez a daróckabát csak menekülésében akadályozza, ezért szerencsésen megszabadult tőle, s ingben rohant tovább. Egy tó partjára jutott ki, s beugrott, gondolkodás nélkül ugrott be a sötéten bugyborékoló vízbe. Sokáig úszott, s a nádasba érve sietősen leszakított egy nádszálat. Szájába vette és bátran alámerült a lágyan sustorgó habokba. A hátán feküdt a homokonn, s körülötte halak cikáztak. Nyitott szemekkel feküdt, a nádszálon keresztül lélegezve, aztán meghallotta a katonák tapicskolását. A vízbe is utána jöttek. Elszörnyedve látta, hogy az árnyékuk rávetül, amint hajladozva ide-oda lépegetnek a derékig, mellközépig érő vízben. Mégis szerencséje volt, a sűrű sás miatt nem vették észre, noha ő időnként föléje hajló gonosz arcukat is láthatta a víz nagyítóján keresztül, s ilyenkor megdermedt – mert azt is el kell mondania a teljesebb megértés kedvéért, hogy ez az időről időre visszatérő álom korántsem volt véletlen. Persze a katonák soha nem vették észre, elvonultak. Ekkor viszont a nádszál szakadt el, s víz került a tüdejébe. Fuldokolva, kapálózva bukott ki a habokból, s még látta, amint az egyik távolodó katona visszafordul és észrevéve őt diadalittasan kezd üvöltözni, majd felemelve fegyverét célbaveszi. Másra nem emlékszik, itt mindég megszakad az álma. Dobogó szívvel, verítékben úszva ébred fel, s elképzelni sem tudja, mi történik, ha egyszer mégsem szakad meg az álom, és csúcsos süvegű üldözőjének golyója eltalálja?...

Mit kérdez Irén? Hogy milyen előzményei is voltak eme álomnak? Egyenes előzményeként említhetne gyermekkori eseteket is, amikor nádszállal a szájában fekszik a folyó fenekén, számháborúznak pajtársaival, s ő állandóan győzni akar, de a nádszál kibabrál vele, megszakad, fel kell buknia a vízből, s miközben levegő után kapkodva kapálózik, hallja a diadalittas üvöltést is: a saját hangját... De volt egy másik, komolyabb előzmény is. Mondotta már, hogy Szibériában, még az elején, amíg a közös veszély össze nem hozta a magyar hadifoglyokat, kénytelenek voltak szervezkedni, ha életben akartak maradni. A köztörvényesek vagy az elvadult SS-katonák magányos málnázókra vadásztak, hogy megerőszakolhassák őket – ahogy bátorkodott már említeni, ez vele is megtörtént. Egyszer azonban sikerült elmenekülnie előlük. Begázolt a mocsárba, és egyre távolodva a parttól, a szilárdnak tűnő, majd egyre süppedékesebb talajon kis mosdótálhoz hasonlító tavacskára akadt. Annyi ideje volt még, hogy letépve és szájába véve egy nádszálat lesüllyedjen, s máris hallotta üldözői tapicskolását. Ott feküdt a furcsán bizsergő homokon, nádszállal a szájában, és érezte, hogy a láp utána nyúl, beszívja. Érezte, hogy feltartóztathatatlanul süllyed lefelé, hát kínjában elrugaszkodva a felszínre bukkant, s végignézhette, amint a két óriási termetű német üvöltözve süllyed el a mocsárban. Maga sem tudta, hogyan érte el a partot. Szerencséje volt, a süppedékes talaj nem nyelte el, újra meg újra sikerült kitépnie lábát a ragacsos masszából, sikerült kivergődnie. Gyermekkori és szibériai élményei keveredhettek tehát ebben a vissza-visszatérő, kísértő álomban, s épp ezért úgy gondolta, ha visszamegy a Dunához, az egykori tábor helyére, megkönnyebbülhet. Talán egyenesen Szibériába kellett volna visszatérnie, de hát ez lehetetlen volt. A tajgát és a lápot, akárcsak Natasa Ivanovnát nem láthatja többé soha. Végképpen nyughatatlan emlékeibe költöztek. Már a doktornővel való megismerkedésük után, de még szerelmük kezdete előtt mesélt egyszer – fuldokolva, kapkodva keresgélve az elszökdöső, fejéből elfütyülő orosz szavakat – az őt nyugtalanító lidércfényekről. Natasa megrendülve hallgatta, s láthatólag mély benyomást tett rá a vallomása, hiszen szerelmük havában, egy holdvilágos éjszakán elintézte az őrökkel, hogy nézzenek félre, amikor kisurrannak a kapun, s ők elindultak kézen fogva a málnabokrok között. A hold dermesztő, ezüstös fényében ismeretlennek és vadnak tűnt a tájék. Egészen közel mentek a láphoz, s a lidércfények ott forgolódtak, villóztak körülöttük. Olybá tűntek, mint a diadémok Natasa holdfényben szikrázó, arany hajkoronája körül. Figyelte szerelmesét, amint cipőjét lerúgva, szoknyáját felgyűrve gázol bele a szélén sem teljesen veszélytelen ingoványba. Szólni akart, vissza akarta tartani, de mozdulni sem tudott a döbbenettől, mert Natasa apró, kerek, rózsaszín talpain szinte siklott a vízen, nem is érintette az alamuszi, a napfényben zöldes, de a holdfényben baljósan és sötéten sugárzó szigetkéket, amelyek feneketlen mélyén már annyian lelték halálukat az ártatlanok közül. Igen, Natasa néhány centivel a láp fölött lebegve távolodott tőle, mintha csak feje és alakja körül pulzáló lidércfények segítették volna. Szinte siklott a víz felszínén, a mocsár rejtőzködő szíve felé...

 Soha nem tudott magyarázatot találni az esetre. Talán nem is volt ésszerű magyarázat? A csíkos darócruhás nő egyre távolodott az ingoványon, mintha tényleg a körülötte lebegő lidércfények emelték volna, s egy idő után már csak kérdőjelek villóztak égő szeme előtt. Megfordult, s lehorgasztott fejjel igyekezett vissza a táborba. Az őr nem szólt semmit, biztatóan intett és elfordult. A barakkig rohant, teli szájjal szedve a levegőt, s ahogy belépett Natasa szobájába, meglátta szerelmesét. Az ágyon feküdt, meztelenül, s hajába sáslevelek tapadtak. Gyönyörű mellét is sás takarta.

– Hol voltál? – kérdezte elfulladva, és kitárta feléje a karját. Ő vacogva, ruhadarabjaitól megszabadulva mesélte, hogyan tűnt el Natasa Ivanovna az ingovány fölött lebegve, mintha csak a körülötte szikrázó lidércfények segítették volna.    – Te beteg vagy! – mondta résztvevően a nő, és puha fehér keze megpihent az ő forró homlokán. De hiszen te mentél bele a mocsárba, drágám, hiába próbáltalak visszatartani! Egyenletes léptekkel mentél eltökélten, mint akire vár a kereszt. Kiabálni nem mertem, s amire elszántam magam, hogy utánad induljak, már elnyelt a sötétség. Közben az idő is elborult, felhők takarták el a holdat, villámlott-mennydörgött, hát torkomban dobogó szívvel tértem vissza a táborba, és elképzelni sem tudtam, mi lett veled, szerelmem. Halálodat lelted-e a borzalmas ingoványban?

Így beszélt Natasa Ivanovna s résztvevően, mellkasát simogatva, dobogó szívén pihentetve puha fehér kezét hallgatta, amint el-elcsukló hangon meséli látomását. Igen, ott ment a víz tükre fölött, az alattomos, sunyi mocsár fölött lebegett a levegőben. Körülötte villóztak a lidércfények, s ő érezte, nem látja soha többé, örökre elveszíti. Üvölteni szeretett volna, körmével tépni arcáról a bőrt, mint a vadak, de nem tudott mozdulni, a félelem és az iszonyat megbénította. Meg se próbálták megfejteni látomásaikat, elfulladva, görcsösen ölelkeztek a holdfényben. S azóta is így látja Natasát, ha megpróbálja felidézni – a szitáló holdfényben csillogó gonosz láp fölött lebeg, s körülötte gúnyosan villognak a manósipkákra hasonlító lángnyelvek. Ő szólni szeretne, vigyázzon, mert a mocsár veszélyes, indulna utána, hogy visszatartsa, de szólni sem, mozdulni sem tud, és szerelme gyorsan távolodik, már csak a lidércfények villóznak a helyén, ezek a szikrázó-pulzáló kérdőjelek – volt, nincs...

Hajnalban érkezett a Duna-parti kikötő állomására. A locsolókocsi ott körözött már az épület körüli utcákban. A víz elűzte az emlékeiben örökké a kis girbe-görbe utcácskák fölött szállongó port. A vasutas dörmögve köszöntötte, majd odament a kerekeskúthoz s előzékenyen hajtotta, amíg ő, két tenyerébe engedve az állott vizet, megmosta az arcát.

– Aztán hova? – kérdezte, de nem volt ideje válaszolni, mert megcsörrent a telefon. A nyitva hagyott irodaajtó fenyegetően villant meg, az idős férfi szabadkozva legyintett, s megfordulva, apró, tipegő léptekkel igyekezett befelé, ő pedig nedves arcát zsebkendőjével törölgetve, sietve távolodott az apró játékházacskák között, mintha menekült volna köröző emlékei elől. A minarett melletti kiskocsmában már ott várta Nyekuláj, a halász, akinek üzent jöveteléről. Néhány részeg aludt az asztaloknál. A kövér báros épp a kávéját szürcsölte, s fejével igazította a vödörhöz, ahol néhány üveg sör hűlt, szolgálja csak ki magát. Elővette a pálinkásüveget, töltött neki is egy pohárral, s Nyekulájnak is. Egymásra néztek, s ittak.

– Ez igen – mondta a báros, s kávéval is megkínálta.

Ő Nyekuláj elé csúsztatta az üveget.

– Ez a magáé! – mondta egyszerűen, s máris indultak a napfényben fürdő utcákon át a kikötő felé. A nap már felszárította az előbbi locsolás nyomait, már csak eltünedező nedvességfoltok utaltak a locsolókocsi jelenlétére.

– S aztán mért jött, doktor úr? – kérdezte a halász, s apró fekete szeme figyelmesen szegeződött rá.

Beültette a csónakba, s evezve távolodtak a parttól. Ahogy visszanézett, olyan érzése volt (ne nevesse ki Irén, de azt is meg kell vallania, ha ez az őszinteség órája és reméli, hogy az), mintha nemcsak a sugárzó fényben fürdő kikötővárostól, de emlékeitől is távolodott volna, noha emlékei igazán nem ehhez a helyhez kötötték, de mégis!... Egyre kisebbek lettek a házak. Érezte orrában a Duna vadító szagát, s emlékezett a lágerbeli napokra, de most nem volt fájdalmas az emlékezés, mint máskor. Nem gyötörte meg, nem szédítette a hiábavalóság fullasztó érzésével. Most ellenkezőleg, a Duna különös illata, amelyben halszag vegyült a nedvesség és a rothadás különféle illatkeverékeivel, erővel töltötte el. Mióta kijött, most először érezte valóban szabadnak magát. Mélyeket lélegzett a nedves levegőből, és szíve megtelt erővel és bizakodással. Már nem érezte reménytelennek törekvéseit. Újra kisfiú volt, néhány életfogytiglani pillanatig itt ült a présházban, a szőlőhegyen, és elnézegette a napfényben fürdő dombokat. Hajókat látott, és távoli városokat, és tudta, neki minden sikerül – felszáll ezekre a hajókra, meglátogatja majd ezeket a távoli, csodálatos városokat. Ebből a révületből szakította ki a halász kissé csúfondáros megjegyzése.

– Mind visszajárnak – jegyezte meg ráérősen, és rágyújtott. Ő bámulta ráncos arcát, nedvesen és vidáman villámló kék szemét, horgas orrát. Haja a halántékánál már őszült.

– Kik és hova? – kérdezte teljesen feleslegesen, mert ekkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított. Kijutván a Duna közepére Nyekuláj behúzta az evezőket, és zsebébe nyúlva egy doboz gyufát nyújtott feléje.

– Köszönöm, nekem is van – mondta ő zavartan.

A halász nevetett.

– Nézze csak meg, drága doktor úr, mi van benne!

Reszkető kézzel nyitotta ki a dobozt, és meglátta a fekete köves, elveszettnek hitt gyűrűjét. Ivott egy korty bort, és mélyeket lélegzett. Úgy érezte, szédül – talán a bortól, talán az érzelmek rohamától. Bal kezét Irén felé emelve megmutatta a fekete köves gyűrűt. A pecsétgyűrűben villámlott a gyertyák lobogó-hazudozó fényében a titokzatos fekete kő.

– Honnan van? – kérdezte elfulladt hangon, és látta önmagát, ahogy a félelmetes kihallgató tiszt hírében álló őrnagy előtt térdel, az arca ég a pofonoktól, s ahogy kezét füléhez emeli, mert úgy érzi megsüketült, a tiszt felordít: „Gyűrű – rikoltja –, ide vele!”, és letépi az ujjáról. Aztán mintegy kötelességtudóan egy ideig még tovább veri, s közben, a kényszerszünetekben, félrehajtott fejjel, lihegve gyönyörködik a gyűrűben.

      – Dinica majort kirúgták. Tudja, most zártsorsjegy árus, és iszik, iszik – nevetett győzedelmesen Nyekuláj –, vedel, mint egy görény. Hát a múltkor is találkoztunk a kocsmában, és száz lejért megvettem tőle a maga gyűrűjét, mert hiszen ez a doktor úré, hiszen sokáig nézegettük esténként a priccsen ülve, s amikor maga azt mondotta, hogy mereven kell nézni és hinni kell benne, mert akkor megmutatja a jövőt, mindannyian reménykedtünk, emlékszik. S ha egyszer vagy kétszer nem sikerült, hittük, hogy harmadszorra sikerülni fog. Megtisztítjuk a szívünket az alantas bírvágytól és a gyűlölettől, s meglátjuk, mit rejteget számunkra a jövő. De egy este, amikor maga véresen és összetörten visszatámolygott a karcerbe, már nem volt az ujján, s kérdésünkre elmondta, hogy az a vadállat lopta el. Hát én száz lejért visszavettem, doktor úr. A magáé. Jogos tulajdona. De hiába nézegettük Ileánával, a feleségemmel, sötéten világított egyre,az istennek se akarta megmutatni a jövőt. Talán mert képtelenek vagyunk megtisztítani a szívűnket a gyűlölettől, talán mert elhomályosodott bennünk az Isten képe...

Ő reflexszerűen a zsebébe nyúlt, kiemelte pénztárcáját, s egy gyűrött száz lejest adott át Nyekulájnak, aki megköpködte, „apád-anyád ide jöjjön” – mondta és nevetett.

– Köszönöm, testvérem – rebegte, s könnyes lett a szeme. A halász elfordult és keresztet vetett.

– De hát a doktor úré volt, az a vadállat csak bitorolta. S csak a doktor úr láthatja benne az eljövendő élet képeit.

Siklottak az erősödő fényben a Duna fölött. Sirályok kóvályogtak – fehér kérdőjelek. Távolabb uszály himbálózott, egy félmeztelen szőke lány tornászott a fedélzeten, s amikor észrevette őket, vidáman köszönt: jó reggelt, emberek! Telt mellei megrezzentek, amint lelkesen integetett. Láthatólag azt sem bánta, hogy így látják. Lehet, nem is volt tudatában meztelenségének, mert kitartóan tornászott tovább. Ő elfordult, lehunyta a szemét, talán hogy tovább őrizhesse a lány hajladozó, karcsú alakját, majd pislogva a víztükör fölött köröző, le-lecsapó sirályokat figyelte.

– Halásznak! – köpött ki a halász. – A kurva anyjukat!

– Nehéz dolog ez, Nyekuláj – mondotta óvatosan húzva ujjára az elveszettnek hitt gyűrűt. Apjától kapta tizenhat éves születésnapjára. Szibériában is végig vele volt – igaz, rejtegette, nem viselte, nehogy ellopják. Nézte, mereven nézte a fekete követ, és hajókat látott, és városokat, s apja elveszettnek hitt hangját hallotta újra: „Örülök, hogy orvos akarsz lenni, János. Örülök, hogy gyógyítani akarod az embereket. Ez a gyűrű mindég veled lesz majd, s ha hiszel magadban és megtisztítod szíved a bírvágytól, az árnyaktól és a hiábavaló irigykedéstől, a gyűlölettől, bosszúvágytól és feltűnési viszketegségtől, megláthatod majd a jövendőt. Én apámtól kaptam, ő pedig saját apjától, az én nagyapámtól, aki szintén az apjától kapta, és így tovább. Nem tudtam kinyomozni, hogyan került ez a gyűrű a család tulajdonába, de egy ötvös Pesten azt mondta, mikor megvizsgálta, hogy legalább ötszáz esztendős és kiváló munka. Fel is ajánlotta, hogy megveszi. Képtelenül nagy összeget kínált érte, amit, látván az arcomat, azonnal meg is duplázott, de én ellentmondást nem tűrő hangon közöltem vele, hogy nem, nem adom el. Most a tiéd. Vigyázz rá...”

– Már hárman is visszajöttek, Iván, Frîncu atya és Ferenc úr, a művészettörténész. Elmentünk a tábor helyére...

– Most mi van ott? – kérdezte ő elcsukló hangon, s a gyűrű fekete tükre vibrálni kezdett, de lehunyta a szemét, még nem akart látni semmit. Hol? – húzta be Nyekuláj megint az evezőket.

– A tábor helyén?

– Semmi sincsen, csak a nagy üresség – nevetett kesernyésen a babonás Nyekuláj, és újra keresztet vetett. – A barakkokat elhordták a népek, a szögesdrótot is. Üres, kopár terület, de itt-ott már ütközik a fű. Jövőre már semmi nem fog emlékeztetni a tömlecre és a szörnyűségekre, amelyek ott megtörténtek velünk. Már csak mi magunk fogunk emlékezni rossz óráinkban, doktor úr... – Nyekuláj nagyot köpött a vízbe, arca eltorzult, s felragadva az evezőket újra serényen kezdett evezni.

Ő elszunnyadt, s mire felébredt, már mélyen benn jártak az egyik ágban – azt sem tudta, melyikben, de nem is érdekelte. A nádas hullámzott körülöttük, mint egy nyújtózkodó, ébredező állat.

– Hová megyünk? – kérdezte, és ásított.

– A szigetre – mondta Nyekuláj, és iszákjából elővéve az ő ajándékát, meghúzta az üveget. – Szilva? – kérdezte, majd csettintett, s mint aki nem is vár választ, behúzva az evezőket, újra hanyattfeküdt a csónakban, s hagyta, hogy vigye, sodorja ladikjukat az áramlat.

– De hát a tábor nem erre van – nézett rá ő zavarodottan.

– Oda majd holnap megyünk, doktor úr. Már elintéztem Ilievel, elvisz teherautóval egy darabon. Nem kell semmit sem elsietni, minden megvár, nem szalad el – mert hova is szaladhatna? Nem éhes. Van sült hal – mutatott fejével az iszákjára, s elővette a papírba csomagolt halat. Az olaj átütött az újságpapíron, s így Dej elvtárs első oldalas képe sötétebb volt a megszokottnál.

  Ettek.

 Ő óvatosan szopogatta a szálkáról a húst, s ivott egy korty pálinkát is. Az erős ital átjárta, szédült.

– És mit csinálunk? – kérdezte.

– Hol? – meredt rá Nyekuláj, s arcán nagy vörös foltok világítottak.

– Hát a szigeten?

– Halászunk, doktor úr, mit is csinálhatnánk egyebet? Halászunk.

Ő nézte a víz fölött fel-feltünedező és tovaszálló szitakötőket, és nem válaszolt. Piruettezve, sziporkázva tűntek el a szitakötők, szivárványszínű hártyás szárnyuk tükröződött a vízen, s amint ezt figyelte, szédülni kezdett, úgy érezte, elforog vele a napsütésben csillogó Duna. Tulajdonképpen semmi kifogása nem volt a sziget ellen, sőt, tudat alatt egész életében egy félreeső, isten háta mögötti szigetre vágyott, ahol majd megpihenhet. Pillanatokig azt sem tudta, hol van. Mintha a rossz hírű láp szélén üldögélt volna, a még megbízhatóan, hívogatóan tiszta vízbe lógatva lábait, mellette száradt az imént gondosan kimosott kapcája, tűzött a nap, a levegőben szinte állt a meleg, s a szitakötők, ezek a bukfencező minihelikopterek, ezek a csodálatos, élő szerkezetek a sás fölött cikáztak, mintha kergették volna egymást – igen, mintha fogócskáztak volna, mintha kedvencei, az alkonyatkor fel-feltünedező lidércfények elevenedtek volna meg.

– A bűbájosok – hallotta háta mögött az öregember  hangját. – Járnak a vizen, doktor úr.

Csodálatos, de így igaz. Ők nem süllyednek el a mocsárban. Kilométereket gyalogolva, mintha a víz felszíne fölött lebegve, a víztükröt alig-alig érintve száraz lábbal gyalogolnak át a túlsó partra, hogy a dombon, a kopár hegyen, ahogy az ittlakók nevezik, boszorkányokkal táncoljanak Szent Iván éjszakáján, amikor a tavasz és a nyár váratlanul egymásba tűnik át, és az ég érintkezik a földdel. A bűbájosok...

„Pofa sujba!” – hallja az őr hangját, a rozoga, fogatlan, beesett arcú, kopasz öregember felemelkedik és elindul. Érdekes, őt mintha nem is venné észre az őr. Mindenesetre nem szól hozzá. Ő a szitakötőket figyeli, s váratlanul látja meg Natasa Ivanovát, aki az ingovány fölött lebeg a tiszta levegőben, úszó mozdulatokat téve a kezével, és hosszú szőke haja úgy lobog a váratlanul feltámadó szélben, mint egy aranysárga zászló. Szeretne odarepülni melléje, szeretné hajába fúrni az arcát. „Gyere – suttogja Natasa –, siess!” Ő megindul, s mögötte félkör alakban sorakoznak fel a kutyák. Vonításuk időnként zavarja az őröket, s ilyenkor közéjük durrantanak. Néhány kutya vinnyogva fordul fel, s akkor néhány napig nem mutatkoznak, de mintha mindég elfelejtenék a szörnyűséges, soraikat ritkító vérengzést, újra meg újra megjelennek. Feltartott fejjel, makacsul vonítva köröznek a tábor körül, megugatják az őröket, a reflektorokat, amíg Borka, a fehér, bornyú nagyságú falkavezér jelt nem ad, s akkor egymással versenyezve, rohanva tűnnek el az erdőben. Sokan félnek tőlük, főként a babonás köztörvényesek: „Ezek nem is kutyák, hanem ördögök – magyarázza Ilja bácsi, a kopasz öregember. – Tudja, doktor úr, a bűbájosok cselédei ők. Tulajdonképpen emberek, akiket a bűbájosok ezért-azért elvarázsoltak, és most kutyaalakban szolgálják őket...”

Megfordul, idegesen figyeli a kutyákat, s amint felemelt fejjel, bánatosan vonítani kezdenek, váratlanul hullni kezd a hó. Fehér lesz minden percek alatt, jézusfehér. Natasa is eltűnik a förgetegben: volt, nincs... Ő kétségbeesetten rohangál fel és alá a parton, kapcája is eltűnik a hóban, csizmája is, égeti lábát a hó, de ezzel sem törődik, s amikor Borka, a falkavezér melléje ér, leguggol, átöleli a nyakát és sírni kezd. A kutya óvatosan nyalja meg az arcát, majd elugrik, és eszelősen köröz körülötte, néha a kezéhez ér a nedves orra. Az egyre erősödő hóhullás a szitakötőket is megbolondítja, kétségbeesetten kerengnek még egy darabig, de aztán az óhatatlanul ráhulló hópihétől átnedvesedik és elnehezedik vékony, hártyás szárnyuk, és aláhullnak a mocsár zöldesen sustorgó vizébe.

– Megáll a víz szélén, készen mindenre, a halálra is, és arrafelé néz mereven, ahol az előbb még a levegőben lebegni látta szerelmét. A kutyák közelednek, böködni kezdik az orrukkal, s akkor megérzi, hogy nincsen más megoldás, el kell indulni, meg kell legalább kísérteni, önmagának is, szerelmüknek is tartozik ennyivel. Kihúzza magát, mély lélekzetet vesz, és megindul a láp végzetes, szörnyű titkokat rejtő belseje felé. A fehér kutya, a Borka nevű, ott kaffog mögötte. A nyomába lépked hűségesen, s hátuk mögött a legyezőszerűen szétszóródó falka követi őket. Egy-egy kutya időnként vinnyogva tűnik el a fortyogó vízben, de ő már ezzel sem törődik. Arra indul, amerre Natasát sejti. Cuppognak léptei, bokáig, időnként térdig merül a gonosz, smaragd színű vízbe, de tudja, most nem veszhet el, most sikerülni fog, végre valahára megérkezik, ha nem is oda, ahová készült...

Az őrök is feltűnnek a parton, s izgatottan galatyolva mutogatnak az ingovány felé. De érthetetlen módon nem szólnak utána, nem igyekeznek megállásra bírni, feltartóztatni, visszahívni. Kalasnyikovjaikkal sem veszik célba, láthatólag tudomást sem vesznek róla – igaz, a vonító, morgó, ugató, vinnyogó kutyákról sem, mintha nem is látnák a gyűlölt kutyákat, a bűbájosok cselédeit... s igen, mintha őt se látnák, legalábbis nem törődnek vele. Aztán az erősödő hóhullás mint átláthatatlan fehér függöny takarja el őket. Ő egyedül marad a mocsárban, céltudatosan, elszántan emeli a lábát. Percek vagy órák telnek el, nem tudja. Rendületlenül halad előre, a víz időnként jéghideg, máskor meg olyan forró, hogy égeti a lábát, a hóesés is egyre erősödik. Távoli harangok zúgását is hallani véli. Egyszer olybá tűnik, mintha a közvetlen közelében Natasa Ivanovna nevetne, hosszan csilingelve, de nem áll meg, nem is lassít. Emeli a lábát, s igyekszik Natasa imádott, szív alakú, örökre benne élő arcára összpontosítani. Már majdnem sikerül, de akkor hirtelen eltűnik a hó, hol volt, hol nem volt, kisüt a nap, s egy kis zsombékos szigeten meglátja Natasát. Fehér ruhában álldogál, kitárva karjait, hosszú szőke haja lobog a fel-feltámadó szélben, és őt észrevéve csengő hangon kiáltja: „Gyere!”, s utána torokhangon, hogy „Siess! Siess!” Feje fölött ott cikáznak a szibériai láp fürge szitakötői, ezek a virgonc szerkezetek. A kutyák lemaradnak, leülnek egy-egy zsombékra, és kíváncsian figyelik őt, csak Borka szalad oda hozzá és figyelmeztetően kezdi bökdösni az orrával, mintha siettetni akarná. Hát meggyorsítja lépteit, hogy hamarabb érjen oda szerelméhez, s akkor hirtelen, váratlanul, hiszen semmi előjel nem mutatott erre, süllyedni kezd. Először még nagy erőfeszítéssel kihúzza lábát a vastag, gonoszul fortyogó smaragdzöld színű iszapból, de másodszor ez már nem sikerül. Térdig, majd villámgyorsan derékig süllyed az ingovány vastag, gonoszul fortyogó levébe. Tudja, nincs menekvés. A bűz megszédíti, tüsszent, s már tudja: vége! Eddig szerencséje volt, megmagyarázhatatlan módon ért el idáig, de most vége, nincs menekvés, ha csoda nem történik, perceken belül elsüllyed a feneketlen mocsárba. Natasa láthatólag még nem veszi észre, hogy bajban van, kibújva ruhájából kitárja mezítelen fehér testét a napsütésnek. Ő már mellközépig süpped a mocsárba. Mozdulni nem tud, kiabálni sem, mintha megnémult volna, mintha megbabonázták volna a láthatatlan bűbájosok. De ekkor Borka, észrevéve menthetetlen helyzetét, idegesen vonít fel, s aztán bánatosan ugat fel mögötte a kutyafalka. Ekkor végre Natasa is észreveszi, hogy süllyed, felkiált s feléje rohan, térdig, derékig süllyedve a fortyogó iszapba, s mire eléri, ő már nyakig süllyed. Érzi még, hogy szerelme ráfonja magát a testére, didereg, sír, könnyei megnedvesítik az arcát. Egy utolsó erőfeszítéssel öleli magához, úgy kapaszkodik bele, mint megmentőjébe, de már nem tud megszólalni. Ő is sírni kezd, és egymásba kapaszkodva, összeölelkezve süllyednek egyre mélyebbre a feneketlen mocsárba. Még észreveszi, hogy újra eltűnik a nap, süvölteni kezd a szél és hullani kezd a hó, de ezek a hópihék már nem fehérek, hanem feketék. Megmagyarázhatatlan módon Natasa szája mohón tapad az övére, és összecsap fejük fölött a fortyogó iszap. Süllyednek, feltartóztathatatlanul süllyednek az ingovány mélye felé.

– Mi van? – rázta meg a halász, s ahogy levegő után kapkodva nyitja ki a szemét, egy pillanatra ijedt arcába mered. – Rosszat tetszett álmodni a doktor  úrnak?! Mindjárt odaérünk, s ott a szigeten, az árnyékban majd pihenhet, ha akar. De a napon ne aludjon el többé, doktor úr, átkozott nap ez. Veszélyes!...

Kíváncsian fürkészik egymást, aztán ő kihajolva a csónakból, langyos vizet merve a tenyerébe mosni kezdi az arcát. Ez egy kissé magához téríti, mélyeket szippant a halszagú levegőből, s elszántan nyúl a pálinkásüveg után.

– Álmomban szinte meghaltam, barátom – krákogott. Az erős ital csípte a torkát.

– Még jó, hogy csak álmában – nevetett a halász.

Körülöttük hullámzik a Duna.

            - És Natasa Ivanova? – kérdezi komoran Irén, s a gyertyák hazudozó fényében kifürkészhetetlen az arca. – Vele vajon mi lett?!

 

 7. A GURU

 

– És te, Irén? – néz fáradtan a nőre, s rágyújt. Mélyen leszívja a füstöt, s karikában fújja ki. Hátradől az ágyon, nézi a plafon elmosódó repedéseit. A labirintusban kóvályog, most éppen egér, s tudja, egy másik járatban már közeledik a macska.

– Nem értem a kérdést – dől melléje a nő, és mellkasát simogatja.

– Te hogy élted át ezeket a magányos, vergődő, menekülő éveket?!

– Az elején rettenetes volt, még mielőtt kialakult volna közöttünk az az eltéphetetlen, rejtelmes kapcsolat. De akkor már érdekelni kezdett a parapszihológia. Volt egy kolléganőm, talán emlékszel rá, Weiszné...

       – A szép Zsuzsi – nevet fel ő, és elnyomja a cigarettát.A macska, az egér és a labirintus szétfoszlanak. Látja maga előtt a vörös hajú, karcsú, kívánatos pszichológusnőt, amint a legfelső gombok kigombolódnak a köpenyén, s ha előrehajol, látni lehet a mellét. Olyan, mint egy érett körte.     – Hát ki ne emlékezne a szép Zsuzsira! Mi van vele?

       – A hatvanas évek elején vándorolt ki Izraelbe – nevet Irén –, de nem maradt ott, elhúzott Németországba, majd az Egyesült Államokba ment, a Harwadra. Talán emlékszel rá, mi ketten mindég is jóban voltunk, kedveltük egymást, bár természetesen létezett közöttünk valamiféle tagadhatatlan rivalizálás is.

       – Hogy mi?

       – Rivalizálás. Általában ugyanarra a ruhára, cipőre, kölnire hajtottunk rá, ugyanazok a férfiak tetszettek, egy kiállításon ugyanazok a képek. Ezzel együtt kedveltük egymást. Akkoriban, amikor téged bebörtönöztek, a kórházban talán Zsuzsi maradt az egyetlen bizalmasom. Neki panaszkodtam égő éjszakáimról s a vágyról, amit érzek. Akkoriban állandóan rémálmaim voltak, rettenetesen aggódtam, főként miután a rettegett patkányembertől, a nagyhatalmú tábornoktól megtudtam, hogy te élsz. Állandóan arról képzelődtem, hogy veszélyben vagy – mint ahogyan, gondolom, állandó veszélyben is voltál. Zsuzsi elgondolkodva nézett.

       – Mit tudsz te a telepátiáról? – szegezte nekem brutálisan a kérdést.

       Akkor már el voltam szánva mindenre. Beszereztem néhány szakkönyvet, igyekeztem felmérni a lehetőségeimet. – Gondolatátvitel – nézett rám mereven Zsuzsi, és elhúzta a száját. – Sok mindent beszélnek erről, jóval kevesebbet írnak. De ha százszor is burzsoá áltudomány a lélektan, ezek a jelenségek igenis léteznek.

       – És meg lehet tanulni, el lehet sajátítani a technikát?– kérdeztem tőle.

       – Mindent meg lehet tanulni – simogatta a kezemet Zsuzsi, s piros nyelvét kidugva megnyalta szája szélét, mint mindég, amikor valami miatt ideges lett. Csak hát ezekről a dolgokról olyan keveset tudunk. Nem mindég lehet megmagyarázni a jelenségeket. Egyébként is, nincsenek szavaink... Beszélnek indiai fakírokról, akik irdatlan távolságból is képesek kommunikálni egymással. Képesek megragadni az égő parazsat, szögekre fekszenek, tárgyakat mozdítanak el gondolati erővel, sőt, élve temettetik el magukat, s három nap múlva, mikor felnyitják a koporsót, tetszhalott állapotukból varázslatosan, megmagyarázhatatlan módon térnek magukhoz...

       – Engem a kommunikáció kérdése izgatna – mondtam, megnyalva a szám szélét, mintegy tudat alatt is Zsuzsit utánozva, de a barátnőm ezt most nem tette szóvá, elmélyülten figyelt.

       – Legelőször is a relaxáció képességét kell elsajátítani, magyarázta egyre élénkebben. El kell tudni lazulni. Kivonod magad a világból. Ez egyszerűen hangzik, de megvalósítani nagyon nehéz. Különleges képességekre van hozzá szükség. Elsősorban önfegyelemre. Bezárod magad mögött a szobád ajtaját. Lehetőleg olyan  időpontban kell kezdeni e gyakorlatokat, amikor egyedül vagy otthon, és nem zavarhat meg senki. Meztelenre vetkőzöl, esetleg valami lezserebb ruhába, lefekszel vagy beleülsz egy kényelmesebb fotelbe, és hátra dőlve megpróbálod tudatodat megszabadítani minden gondolattól, külső behatástól. Ezt Jung szerint a  legkönnyebben úgy érheted el, hogy becsukva a szemed vízszintes vonalakat képzelsz magad elé. Amikor a vonal egyenes lesz, melléje képzelsz egy másikat. Körülbelül olyan lesz az egymás mellett futó két vonal, mint egy vasúti sín. Ezután, mintegy ráhelyezkedve képzeletben e sínpárra, suhanni kezdesz, s közben, hogy a tudati befolyástól végképp megszabadulj, megpróbálsz különféle konkrét érzéseket felidézni. A hideg érzete például jó kiindulópont lehet. A forróságé is, bár az bonyolultabb. Először talán mégis a hideggel kísérletezz, Irénkém. El tudod-e képzelni, hogy a bőröd hideg? El tudod-e képzelni, hogy miközben a magad elé vizionált két vonalon, eme imaginárius sínpáron suhansz előre az ismeretlenbe, a bőröd lehűl? Átéled a rettenetes hideget, remegsz, dideregsz, vacogni kezd a fogad, ráz a hideg. Ha nem megy, próbálj magad elé képzelni egy havas mezőt, amint ide-oda kerengenek fölötte a végzet fekete madarai, a varjak. Vagy egy befagyott folyót, tavat  amint mezítláb tappogsz ide-oda a jégen és süti a talpad, úgy érzed, odafagy a jégkéreghez. Vagy idézz fel egy hóesést, s önmagad mezítelenül, amint ide-oda rohangálsz a hóesésben, és bőrödet csiklintják és égetik a hópihék, és ráz a hideg.Vagy képzelj magad elé egy jéghegyet, olyan óriási jéghegyet, amilyen a Titanik katasztrófáját is okozta, s magad is képzeld mezítelenül erre a jéghegyre, amint ide-oda rohangálsz, elcsúszol, leesel, ráz a hideg, meggémberedsz, vacogsz... Ebben a stádiumban, mert önfegyelemmmel mindenki képes legalább idáig elérkezni a képzeletbeli vonalain, kerüld a megnevezéseket! Testeddel érzékeld, hogy jéghegy, befagyott jégkéreg, hóesés. A tudatodat kapcsold ki. Amikor már ráz a hideg, vacogsz, tüsszögni kezdessz, akkor rohanj tovább képzeletbeli vonalaidon, s képzelj magad elé, mondjuk, egy világvárost, hogy kiegyenlítődjön minden egy nyári délelőttön. Amikor a melegben reszketésed elmúlik, a vacogásod is megszűnik, s érzed, hogy a bőröd felmelegedik és izzadság csordul végig a melled között, állj meg egy téren az autók előtt – kikerülnek vagy átmennek rajtad, mindegy, a veszélyt amúgy sem érzékeled, nincsen veszély. Amikor ezzel is megvagy, képzelj magad elé egy virágos rétet. Állj meg a közepén, s próbálj felemelkedni. Amikor sikerült, s úgy érzed, pehelykönnyű lettél és a levegőbe emelkedsz, képzeld el, hogy a szeretett férfi valahol a folyó partján ül és nézi a vizet. Repülj oda hozzá, ne nagyon közel, az elején pláne ne! Lebegj előtte úgy hét-nyolc méterrel, és nézz rá. Érd el, hogy vegyen észre. Ha észrevett, nyert ügyed van, Irénkém, létrejött a vágyott kapcsolat. Amikor ez sikerült, akkor jön a második fázis – tökéletesíteni kell a technikát. Ellazult állapotban üldögélsz a foteledben, vagy hanyatt fekszel az ágyadon, és egy színes tájképet képzelsz magad elé. A tarlón lányok közelednek, mögöttük sárga szénaboglyák. Az ég kék, fekete felhők is gyülekeznek, a háttérben zöld erdő, a lányok ruhája fehér, kezükben zsineg, sárkányokat eregetnek, a sárkányok lilák és pirosak. Amikor aprólékosan magad elé képzeled az egészet, bemégy te is a képbe, s megpróbálod megváltoztatni a kép színeit. Az ég fehér lesz, a felhők pirosak, a lányok ruhája fekete, az erdő lila, a sárkányok pedig zöldek lesznek. Amikor átalakítottad az egészet, újra meg újra felcseréled a színeket, tetszés szerint, s ha már végképp összekeveredik minden, és te magad sem tudod, hogy melyik milyen színű is volt eredetileg, akkor magad elé képzeled a szeretett férfit, s amikor meglátott a sánc szélén, ásójára támaszkodva, bátran megjelensz előtte, s addig bámulod, amíg ő is rád néz. Amikor észrevesz és a tekintetetek egymásba villan, létrejön a kapcsolat, s akkor tudatod vele, szavak nélkül, hogy éjszaka a hálóteremben fogod meglátogatni. De ehhez még rengeteget kell gyakorolni. Legjobb lenne meg is próbálkoznod minél hamarabb ezekkel a technikákkal, s amikor már valamennyire előrehaladsz, adok egy címet. Van a fővárosban egy indiai guru, elviszlek hozzá. Hat hét múlva úgy is fel kell mennünk fejtágítóra. Addig kísérletezz, Irénkém, s ne add fel a reményt! Már Hamlet is megmondotta, hogy sok dolgok vannak  földön és égen, Horatio, amit értelmünk fölfogni nem képes. De vigasztaljon az a tudat, hogy ezeket nem is az értelmeddel kell felfognod, ezeket az élményeket meg kell élned. Ám megélni csak akkor tudhatod őket, ha kikapcsolod a tudatodat.

       Irén hazament, hál` istennek Emil még nem volt otthon. Később a titkárnője telefonált, hogy fel kellett utaznia a fővárosba, értekezletre, s csak három nap múlva tér haza. Bezárkózott, megfürdött, mezítelenre vetkőzött, bekente magát krémmel, s a fotelben hátradőlve, ellazulva megpróbálta maga elé képzelni a vízszintes vonalat. Nehezen ment, képtelen volt kikapcsolni a tudatát. Egyre az volt az érzése, hogy kívülről figyeli önmagát. Kuncogott. Meztelensége is zavarta. A vonalak helyett állandóan őt látta maga előtt, amint a fürdőszobában áll a zuhany alatt, s szappanozza a testét, és elöntötte a forróság. Látta önmagát, amint bemegy a fürdőszobába, beáll ő is a zuhany alá, magához szorítva az ő megfeszülő testét. Keze a combjai közé tévedt, remegni kezdett, felkelt, felöltözött, s újra visszafeküdt a fotelbe. Lehunyta a szemét, s maga elé képzelte a vonalat, de az állandóan megszakadt, mint egy morzejel. Aztán váratlanul összeállt, kiegyenesedett, s kanyarogni kezdett. Ráállt a vonalra, és ide-oda lépegetett, előre-hátra. Majd elszánta magát és megindult. A másik vonal váratlanul jelent meg, amikor már nem is számított rá. Ott kacskaringózott az első vonal mellett, amelyiken ő  állott. Suhanni kezdett előre ezeken a vonalakon, s akkor elképzelte a hóesést, önmagát meztelenül, amint egy téren áll  a hóhullásban, s szinte érezte a testén a ráhulló és elolvadó hópelyheket. Dideregni kezdett, rázta a hideg. Meggémberedett, rohanni kezdett a jéghegy felé, a távolban egy hajó ringatózott a jeges vizen, már szinte felmászott a jéghegy tetejére, noha többször is visszacsúszott, a jég égette a tenyerét, didergett, amikor hirtelen megszólalt a hajókürt. Felrezzent, de a kürtölés nem maradt abba, s ahogyan félig éberen, félig álomban feküdt a fotelben, lassan szűnt meg és változott át a telefon sipító hangjává. Feltápászkodott a fotelból és felemelte a kagylót.

–     Én vagyok – hallotta az Emil hangját. – Csak érdeklődni szerettem volna,

megkaptad-e az üzenetemet?!

     Sírni szeretett volna a dühtől, de ehelyett puhán tette le a telefonkagylót a készülék mellé. Még hallotta Emil ingerült kérdezősködéseit, de már nem figyelt oda. Kiment a konyhába, sokáig keresgélt a spájzban, aztán talált egy üveg konyakot. Kinyitotta, ivott egy kortyot, s anélkül, hogy helyére tette volna a kagylót, lefeküdt. Akkor éjjel mindez kísértetiesen ismétlődött meg álmában. Amikor a hajókürt is megszólalt, felriadt, s a félhomályban riadtan bámulta vérző tenyerét. Még akkor horzsolódott le róla a bőr, amikor minden erejét összeszedve próbált felkapaszkodni az imaginárius jéghegyre. Nem értette a dolgot. Feküdt a hátán, nézte a plafont, s próbálta ellazítani magát. Amikor behunyta a szemét, azonnal megjelent a vonal. Ráállt, s határozottan indult el az ismeretlen térségek irányába. Hamarosan feltűnt a másik vonal is. Az imaginárius vonalak sínpárján suhant előre, a hóesésben didergett az ismeretlen város hóval borított terén, mezítelen testén landoltak és olvadtak el az égő hópelyhek – már rázta a hideg, összekoccant a foga, s egyre tüsszögött. Amikor megpillantotta a jéghegyet, gondolkodás nélkül kúszni kezdett fölfelé. Tenyere s a térde lehorzsolódott, vércseppek tarkították a jeget. Amikor fölért, megszólalt a távolban himbálódzó óceánjáró kürtje. Máris ott volt az előbbi vagy egy másik város főterén, de már nem havazott, sütött a nap, kellemes meleg volt. Autók kerülgették, keresztülment rajta egy trolibusz is, amire vacogása szűnni kezdett, s érezte, hogy bőre átmelegedik. Vörös körök közé tűntek a vonalak, de már nem is volt szüksége rájuk. A réten állott, a sárkányeregető lányok között, s megpróbálta felcserélni a kép színeit. Sokáig kísérletezett, s amire a levegőbe emelkedett, már maga sem tudta, eredetileg mi volt piros, mi fehér, mi zöld, lila, sárga, kék és fekete. Összekavarodott minden. Ködbe borult a táj, ott repdesett a levegőben a madarak között, s egy folyó partján megpillantotta őt – lehorgasztott fejjel ült a parton, kezében csajkájával. Tíz-tizenkét lépésre állapodott meg, ott lebegett a folyó fölött, s nézte a szeretett férfi borostás, beesett arcát. Milyen sovány, gondolta még, amikor a férfi felnézett és meglátta őt. A döbbenettől remegni kezdett, kiejtette kezéből a csajkát, a leves ráömlött a darócnadrágjára. Tekintetük egymásba kapcsolódott, de akkor valaki a háta mögött dörömbölni kezdett, s ő megfordult, hogy lecsendesítse. Nem látott senkit, ellenben zuhanni kezdett, a piszkossárgán hömpölygő habokba tűnt, és a dörömbölés mégsem szűnt. A víz fenekén feküdt, s azon töprengett, ki dörömbölhet? Lassan tért magához, feltápászkodott, s félálomban indult az ajtó felé. A bejárónő volt, Safranek néni.

       – Szolgálatos volt, Irénke? – kérdezte résztvevően. – Ne haragudjon meg, hogy felköltöttem, de nem tudtam bejönni. Belülről volt bezárva az ajtó, és rajta volt a biztonsági lánc is.

       Nincs itthon a férje, magyarázta ő, s félt hajnal felé, amikor hazaért, gyanús alakok ólálkodtak a környéken. Az egyik le is szólította, s amikor ő  futásnak eredt, röhögve követte, alig tudta az orra előtt becsapni a kaput. Ültek a konyhában, az öregasszony résztvevően nézegette, s feltette a teavizet. Teli a világ erőszakos fráterekkel, jegyezte még meg, s kiment takarítani. Irén az üvegpohárban aranyló teát bámulta. A páragőzben furcsa alakok kergetőztek, de ő egyre az ő Jánosát látta, amint lehorgasztott fejjel üldögél a folyóparton, csajkájából kanalazva nyomorúságos levesét, soványan, elcsigázottan, s amikor felnézve meglátja őt meztelenül lebegni a Duna fölött, annyira megdöbben, hogy remegni kezd, felkiált, kezéből kiesik a csajka, és a leves végigfolyik a darócnadrágján. Bement, a helyére tette a telefonkagylót, s kis idő után újra felemelte. Az ismerős búgás megnyugtatta. Már épp hívni akarta Zsuzsit, hogy beszámoljon az eredményéről, amikor autó fékezett a ház előtt, s két kék kezeslábasba öltözött férfi jött be a kapun. Léptük alatt csikorgott a kavics. Csengettek. Safranekné nyitott ajtót, ő közben bemenekült a szobájába.

–   A telefon miatt jöttünk – magyarázta az idősebbi férfi. – A főügyész elvtárs hívott, hogy valami történt a telefonnal. Ő, tetszik tudni, Bukarestben van. Próbált az este telefonálni, de nem tudott, s amiatt aggódott. Érthető, nem?       

Safranek néni morgott valamit, és bevezette a férfiakat a szobába. A fiatalabb fölemelte a készüléket.

       – Dehát van tón – mondta rosszallóan. – Ennek a készüléknek semmi baja nincsen.

       – De az ügyész elvtárs nem tudott telefonálni – mormogta gyanakvóan az idősebbik, s krákogott.

       – Biztosan nem volt jól letéve, röhögte a fiatalabb, s felhívta kolléganőjét a központból. – Szeretsz még Piri? –kérdezte röhögve. – Mert én igen. Én téged nagyon...

       – A telefon jó – mondta az idősebb férfi Safranek néninek. – Ha valami panaszuk van, szóljanak, s visszajövünk.

       Elbúcsúztak s elmentek. Az öregasszony izgatottan kopogott az ajtaján. Kinn a szerelők akkor ültek be az autójukba.

       – A telefon miatt jöttek, drága Irénke. Az úr, izé, az ügyész elvtárs – tűrögette kendője szegéjét az öregasszony – felhívott bennünket Bukarestből, de azt hitte, hogy a telefon rossz, mivel nem tudott az este hazatelefonálni,s riasztotta a szerelőket, de ezek nem találtak semmiféle hibát. Fölöttébb különös!

       – És mit mondtak? – kérdezte ő szórakozottan.

       – Hogy nem volt rendesen letéve a kagyló.

       – Jaj, persze! – nézett ő Safranek nénire. Hajnalban, mikor hazajöttem, nem tettem a helyére a kagylót, mert valaki hívogat mostanában, gusztustalan ajánlatot tesz.

       – Az úr, izé, az ügyész elvtárs tud róla?

       – Nem.

       – Kár – motyogta az öregasszony. – Ő bizonyára ki tudná nyomoztatni,  ki disznólkodik, s megbüntetnék, hogy abból koldulna. Legalább többet nem tenne disznyó ajánlatokat tisztességes asszonyoknak a telefonba!...

       Nézték egymást és hallgattak.

       Később megfürdött, felöltözött, s besétált a kórházba. Zsuzsi a szobájában ült s írt valamit, de ahogy meglátta őt, dadogni kezdett a kíváncsiságtól.

       – Sikerült – jelentette ki ő, és az ablaknál állva nézte az utcát. Észrevette a sétálók közt a rettegett belügyi főnököt, titkos hódolóját. Civilben volt, szórakozottan ment át az utcán, kezében füstölgő cigarettával. Irén elhúzódott az ablaktól, s megpróbálta pontosan megfogalmazni, miket is élt át. Amikor elhallgatott, Zsuzsi aggódva nézett rá.

       - Nagyon fehér vagy! Kimerített a dolog, drágám. Lementek egy a cukrászdába, dobost, majd krémest ettek.

       – S híred? Híred van-e Jánosról? – kíváncsiskodott a barátnője.

       – Csak annyi, hogy él.

       – Ez elég – simított végig a kezén résztvevően Zsuzsi, és elpirult. – Ameddig él, addig van remény.

       – Ezt magadnak is mondod?

       – Nem – sütötte le a szemét Zsuzsi. – Engem az uram már nem érdekel. Azzal csal meg, akivel akar, azt csinál, amit akar, ameddig én is szabad vagyok, ameddig békén hagy.

       Szavaival ellentétben könnyezni kezdett. A könnyei egyre hulltak, elmaszatolódott a szemfestéke is, és összekente az arcát, de ezzel sem törődött, egyre Béláról beszélt.

       – Weisz Béla? Ő hol van?

       – Hát együtt mentek el.

       – Hogyan? Weisz elvtárs is elhúzott? Hihetetlen!

       – Mint a vándormadarak – nevetett Irén, de persze nem tudta, hogy Zsuzsi csak kiszúr vele a végén, s otthagyja, ahol kapta, és egyedül indul világgá. Persze ő se maradt Izraelben, Stockholmba ment, majd Kanadába, ha ugyan jók az értesüléseim. Weisz elvtárs útjai mindég is kiszámíthatatlanok voltak.

       – Engem tisztelt – mondja ő szembefordulva Irénnel. –És tudod, hogy miért?

       – Nem...

       – Mert tudtam oroszul. A forradalom, a béke, a szabadság nyelvén. Ő is buzgón tanult, különórákat is vett, a román szavak mellett időnként orosz szavakat is kevert a szövegeibe, fejtágítókon lelkesen hadarva dicsőítette a Szovjetuniót, Sztálint is megkönnyezte. „Vigasztalhatatlan vagyok, Jancsikám!” – dőlt rám és zokogott, de engem nem tudott becsapni. Közben a szeme sarkából az előtte elringó ápolónők fehér köppeny alatt megfeszűlő combjait nézte, kocsányon lógott a szeme. „Vigasztalhatatlan vagyok! Most mi lesz a világforradalommal?” – s intett a szemével egy kis fekete nőnek, aki lelasított, ábrándosan nézett vissza rá, s eltűnt a raktárteremben. Béla még zokogott egy kicsit a vállamon, gyászolta a népek első tanítóját, a tengerészek nagy barátját, aztán elhúzott a raktárhelyiség felé. Amikor később kíváncsian benyitottam, a lihegésük igazított útba. Jól sejtettem. Ott ölelkeztek a sarokban, a szennyes ruhákon, s Béla félhangosan, izgatottan mondogatta: „meghalt Sztálin, meghalt Sztálin” – és mozgása, a nő nyögéséből következtethettem erre, fölgyorsult. Mert az orosz nyelv is, az eszme is szent volt, a Párt, a kommunizmus, az ideológia, a holnapra nemzetközivé váló világ is, de azért ezt a vörös hajú kaméleont legfőképpen a nők izgatták, életkortól, kinézéstől függetlenül. Elképzelem, mit írt Kanadában a kérdőívek hobbi rovatába: Womeną...

       – Na ez az – húzza el a száját Irén. – Szegény Zsuzsi ezt nem tudta elviselni. Hogy állandóan fűvel-fával, repedtsarkú kurvákkal, úriasszonyokkal, lányokkal asszonyokkal megcsalja, hogy mint kankutya az árokszélen, mindenfajta szukával összeadja magát...

       – Pedig a szép Zsuzsinak is kajtár volt az eleje – füttyent ő. – Ő sem vetette meg a futó kalandokat.

       – Rekompenzált – legyintett Irén. Amikor ott a cukrászdában elnézte, amint könnyekkel sír, s félhangosan szidja-mocskolja-átkozza Bélát, mindent megértett. Azt is, hogy mondhat akármit, lefeküdhet bárkivel, azért csak azt a mihaszna Bélát szereti, és belesajdult a szíve, annyira sajnálta.

    Napok, hetek teltek el, s Irén lelkesen kísérletezett, de többé nem jött össze a dolog. Eljutott ugyan egyszer egészen a Dunáig, lebegett a folyó felett, érezte a halszagot is, a szellő borzolta a haját, látta az uszályokat, a halászokat,  messziről a lágert is, de őt többé nem. Így jött el a fővárosi fejtágító hete. Együtt utaztak Zsuzsival és Bélával. Egy hálókocsiban.Ő a felső ágyra feküdt, lenn a házaspár. Béla bort ivott, nagy garral csapta neki a szelet, noha megmondta neki, hogy felesleges, hiszen ő még mindég Jánost szereti, nincs semmi esélye, udvaroljon inkább a feleségének. Az ő nevére Béla pufók arca eltorzult. János, igen... látszott, hogy meg szeretné kérdezni, mi van vele – de aztán mégse tette. Aggályosan, kissé rémülten nézett körül a kupéban, mintha keresett volna valamit. Kíváncsiságát legyőzte félelme. Éjszaka viszont arra ébredt, hogy Béla felnyúl és simogatja a combját. Maga sem tudta miért, de visítani kezdett. Erre Béla gyorsan visszahúzta a kezét, viszont Zsuzsi felébredt, és ilyedten kérdezte: mi van?

– Fogogat – mondtam, s magamra kapva pongyolámat, kimentem cigarettázni. Nemsokára Zsuzsi is kijött, arca vörös volt a dühtől.

– A disznó! – mondta. – Ne haragudj!

– Ugyan miért haragudnék? – nevettem. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a doktor úr próbálkozik.

– Bélus egy disznó – legyintett Zsuzsi, aztán csendben cigarettáztak, nézték az elsuhanó, behavazott fákat. Egy erdőn mentek keresztül éppen, a havas tisztásokon őzeket is láttak, és egy kíváncsian fülelő szarvast. A vonat láthatólag nem idegesítette őket, már megszokták. Amikor visszamentek a fülkébe, Béla elterpeszkedve aludt az alsó ágyon, horkolt is, arca nyugodt volt, a takaró félig lecsúszott róla, látni engedve szemérmetlenül göndörödő vörös mellszőrzetét. Zsuzsi nem akarta felkölteni, felmászott melléje a felső ágyra. Amikor levetette a pongyoláját s hozzábújt, megérezte, hogy meztelen, de most ez sem zavarta, igyekezett ellazulni. Már szinte elaludt, amikor az alsó ágyon fölriadó Béla keresni kezdte a feleségét.

– Itt van fenn! Nem akarta felkölteni magát – motyogta ő, s lehunyta a szemét. Később érezte, hogy Zsuzsi átlendül rajta, és férje karjai között landol az alsó ágyon. Másodszor az ütemes lihegés ébresztette fel, kánonban nyögdécseltek és lihegtek.

– Csak téged szeretlek – hadarta Béla. – Csak téged szeretlek, Zsuzskám.

   Irén elfintorodott, és a fejére húzta a takarót. Nem érdekelte a Weisz házaspár bonyolult szexuális és még bonyolultabb lelki élete, nem akart a kelleténél többet tudni róluk. Reggel Béla bocsánatot kért, kávét hozott az étkezőkocsiból, konyakkal is megkínálta.

– Tudja, Irénkém, maga tetszik nekem. Ébren nem merném megfogni a combját, de az éjszaka nagy kerítő, nem igaz? - Ráhagyta. Koccintottak, s ittak.

– Nem akarok indiszkrét lenni – gyúlt ki az egymás után megivott három pohár konyaktól a Béla arca –, de Irénkém, ha maga még mindig Jánost szereti, akkor miért ment férjhez ahhoz a...

Nem mondta ki Emil nevét, nem is minősítette, önfegyelme erősebb volt, mint a konyak. Mámorosan is méricskélt.

– Aki sokat tud, hamar megöregszik – taszigálta kifelé Zsuzsi. – Hozz kiflit, sonkát, dzsemet, vajat, lágytojást! Köpjél s lépjél. Az ajtóhoz lépett, bezárta, és szembefordulva vele kibújt a pongyolájából. Testén nagy vörös foltok és csíkok virítottak Ő borzongva, ijedten nézte. Ezek ezt csinálják! – de nem szólt, engedelmesen kenegette Zsuzsi sebeit.

– Csak vele jó, csak ezzel az állattal! – magyarázta sírva a barátnője. – Ezért is nem vagyok képes otthagyni... Felöltözött, megfésülködött, a fésű szikrázott a győzedelmes vörös sörényben.

– Mindég ilyen voltál? – kérdezte Irén tűnődve.

– Milyen?

– Hát... – a sebekre mutatott.

– Nem, nem, ő rontott el, a mocskos perverz állat... – de nem tudta befejezni, mert tálcával egyensúlyozva jött meg Béla.

A reggeli közben többé már nem beszélgettek, komoran fürkészték egymást és hallgattak. A fővárosban azonnal elváltak, Béla taxival ment a konferencia székhelyére, s őket délutánig szabadságolta.

– A Capsában találkozunk majd – mondta ki a divatos vendéglő nevét.

Irén nem tudta, hol van a Capsa, de Zsuzsi megnyugtatta, tudja ő. Villamosra ülve mentek el az Obor piacra. Csípős hideg szél fújt, a levegőben hópelyhek keringtek, de a planétás papagályt hamar megtalálták, a törpe cigányasszony megszámolta a pénzt, zsebkendőbe kötötte, a zsebkendőt besülyesztette szvetterébe, a melle közé, s rájuk nézett pillátlan fekete szemével.

– Lóri! – kiáltotta, komikusan húzva fel felső ajkát, mint a kutya mielőtt morogni kezdene. A papagáj kihúzott egy cédulát, ő elvette, de még nem olvasta el. Megvárta, amíg Lóri Zsuzsinak is húz, aztán félrevonulva tanulmányozták céduláikat. Mindkettőjüknek be volt ígérve záros határidőre a boldogság. Ettől váratlanul jobb kedvre derültek, beálltak a kiskocsmába,a fuvarosok és árusok közé, s ittak egy-egy korsó sört. Amikor aztán a férfiak gonosz és félreérthetetlenül kihívó megjegyzéseket kezdtek tenni, s kétértelműen méregették őket, megijedtek, és kimenekültek a kocsmából. Villamosra ültek és bementek a belvárosba. Az egyik mozi a Búcsú a fegyverektőlt hirdette. Irén mindég nagyon szerette ezt a regényt. Rá akarta beszélni Zsuzsit, hogy nézzék meg, de barátnője hajthatatlan volt.

– Elmegyünk a guruhoz! – mondta eltökélten. – Most vagy soha!

Sokáig villamosoztak a kacskaringós, bűnbánó öregasszonyok zavaros állmaira emlékeztető kis utcákon, aztán egy irdatlan bérkaszárnyába mentek be, s a káposztalészagú lépcsőházban botorkáltak sokáig, nagyon elfáradtak, lihegtek, teli szájjal szedték a levegőt. A guru, amint Zsuzsi félszájjal megsúgta a padlásszobában lakik. Nem tudta, mennyi idő telt el, a félhomályban már a lépcsőket is alig látta, már a reményt is elvesztette, hogy egyszer meg is érkeznek a guruhoz. Olybá tűnt ez az eszelős lépcsőjárás, mint az élete, értelmetlennek és fárasztónak – szeretett volna kibújni belőle, mint egy rossz cipőből.

– Azt hiszem, fennebb már nem lehet menni – állt meg Zsuzsi kétségbeesetten a tetőre vezető ajtó előtt. Visszafordultak, ide-oda botorkáltak, barátnője gyufát gyújtva nézelődött, s amikor már minden reményről lemondtak, hogy valaha is megtalálják a titokzatos indiai mestert, váratlanul egy ajtó tűnt szemükbe – kis vasajtó a falban, mintha az előbb még nem lett volna ott.

– Ez lesz az – sóhajtott Zsuzsi. Megállt, erőt gyűjtött, s kopogtatni kezdte az ajtón a béka babát. Nemsokára csoszogó léptek hallatszottak, az ajtó nehezen, csikorogva tárult ki, s egy kortalan, vörös kimonóba öltözött asszony tekintett kérdőn rájuk. Zsuzsi odahajolt hozzá, mondott valamit, s mintha a gyűrűjét is megmutatta volna, de erre már nem esküszik meg, annyira fáradt volt, s annyira ideges, hogy figyelni is alig tudott. Az asszony biccentett, s beengedte őket. A padlásszoba paravánokkal volt elválasztva. Sokáig álldogáltak a félhomályban, nézték a bordó, lila, skarlátvörös és fekete paravánokat, aztán újra megjelent a nő, kézen fogta őt, és húzni kezdte magával befelé. Paravánok által elválasztott, labirintusszerű folyosókon haladtak ide-oda, míg végül kiértek egy kereknek tűnő szobába. Az egyik fal tükörből volt, s megrettenve látta, hogy milyen aprócska a kísérője, de ezen se ért rá töprengeni, annyira felgyorsultak az események. A nő biztatóan nézett rá, fekete pillátlan szeme megrebbent, mintha kacsintott volna, majd elengedte őt és eltűnt a tükörben. Ez annyira meglepő volt, hogy mozdulni sem bírt a rémülettől, s mire rádöbbent, hogy valószínűleg rejtett ajtót takarhatnak a tükörfalak, megjelent a fakír. Mezítelen, olajos testén csak ágyékkötő volt, olajbarna bőre csillogott a kezében tartott gyertya tükrök által sokszorozott fényében. Feje kopaszra volt beretválva, szakálla már őszült, fekete szeme rászegeződött. Sokáig vizsgálta, majd biccentett, üljön le, és ő is leült vele szemben, jógaülésbe.

– Te jó vagy – mondta enyhe akcentussal, románul. – Te jó vagy, lányom, szeretsz, szeretnek, ha most sokat szenvedsz is. Mit akarsz?

Maga sem tudta, hogyan szólalt meg. Hirtelen hihetetlen nyugalom töltötte el, idegessége elmúlt, a fakír figyelő szemébe mélyedt, s mesélt, egyre mesélt. Börtönben lévő kedveséről, áldatlan-tisztázatlan helyzetéről, a jövő felé támolygó országról, az őrületről, ami körülveszi. A férfi hallgatta, arca meg se rezdült, aztán elmosolyodott.

– S mit akarsz? Miben segíthetek?

– Kapcsolatba akarok kerülni a férfivel, akit szeretek. Lehet?

– Mindent lehet – mondta a férfi váratlanul magyarul, kissé lágyan ejtve a szavakat. – Mindent lehet – ismételte meg, s kifaggatta hogyan, miképpen kísérletezett. Ő újra beszélni kezdett. Beszélt a vonalakról, a havazásról, a jéghegyről, s arról, hogy milyen bizarr érzés volt meztelenül lebegni a Duna fölött, s közvetlen közelről figyelni a férfit, akit szeret. A guru intett a kezével, s ő ijedten hallgatott el. A férfi rátette a kezét a kezére, talán hogy megnyugtassa, s ő valami kába álmosságfélét érzett, de még küzdött, nem aludt el. Percek, órák teltek el így? – nem tudta, aztán a guru felnyitotta a szemét, és figyelmesen ránézett.

– Sikerülhet – mondta –, csak rajtad múlik, leányom.

– S hogyan csináljam?

– Ahogyan eddig, csak higyjél abban, amit csinálsz. Higgyél magadban!

– Lehet? – kérdezte ő, és elcsuklott a hangja.

– Mindent lehet – ismételte meg a férfi, és elfordult. – Csak ne hagyd, hogy megzavarjon a külvilág!

Ő a tükörből látta, hogy a férfi erősen néz a sarokban álló seprű felé, s aztán azt is megdöbbenve észlelhette, hogy a seprű felemelkedik, és feléjük tart a levegőben. Megborzongott.

– Mindent lehet – mondta újra higgadtan a férfi –, csak hinni kell benne. Magadban. Összpontosíts ellazulás közben különféle testrészeidre: az orrodra, a füledre, a kezedre, a lábadra, a jónidra. Lazulj el, s csak a soron következő testrészre összpontosíts. Lazítsd el az izmaidat, kapcsold ki a tudatodat, s közben egyenletes, nyugodt ritmusban lélegezzél. Ez főként akkor lesz hasznos, ha majd találkozásaitok során érintkezni is akarsz a szerelmeseddel.

– De hogyan? Nem értem! – dadogott ő.

A férfi résztvevően tekintett rá.

– Vetkőzz le! – mondta.

Ő ijedten engedelmeskedett, kibújt a ruhájából, kombinéjából, levetette a melltartóját, kikapcsolta harisnyatartóját, kilépett a bugyijából is. A férfi álmatagon figyelte.

– Ülj le – mondta –, és nyújtsd ki a lábad.

Ő leült, kinyújtotta, maga sem tudta, miért engedelmeskedik. Szeméremérzete sem kínozta, egyáltalán nem zavarta, hogy mezítelenül üldögél egy vadidegen férfi előtt.

– Dőlj hátra, és nyújtsd ki a bal lábadat – irányította a guru.– Feszítsd meg erősen a lábfej izmait, és számolj lassan: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. És most visszafelé. Jól van. Most engedd el, lazítsd ki a megfelelő izmokat, s közben számolj újra lassan, megfontoltan tízig, majd visszafelé. Érzed, hogyan lazulnak el az izmaid? Jól van. Közben egyenletesen, nyugodt ritmusban lélegezz, s igyekezz nem gondolni konkrétan semmire. Ha ez még nehéz és megoldhatatlan, akkor csak egy valamire gondolj, mondjuk egy kerti székre. Amikor majd ezen a kerti széken megjelenik a lábad, nyert ügyed van kisasszony. Ez az erős megfeszítés, majd a teljes ellazulás a módszer alapja. A jobb láb után a bal láb következik, majd a kezek, a fülek, az orr, s végül a jóni. Kezdd a lábfejjel, folytassad a lábszárral. Jaj igen, s minden testrésznél a gyakorlatokat (megfeszítés-számolás-ellazulás-számolás) ajánlatos kétszer megismételni. Ezután a comb következik. Ha ez is megvan, feszítsd meg még egyszer az összes izmot a lábfejen, lábszáron és a combon, most egyszerre, és számolj lassan tízig. Ezután visszafelé, majd amennyire tudod, lazítsd el magad, kilégzés, s közben gondolj a kerti székre...

Irén egyre elszántabban, egyre nagyobb kedvvel csinálta a gyakorlatokat, s nem zavarta, hogy közben egy vadidegen férfi figyeli. Hirtelen vette észre a kerti széket. Egy teraszon állott a napon, ócska nádfedeles szék volt, néhány nádszál ki is állt belőle. Nézte, elmerülten bámulta a széket, és hirtelen észrevette a saját lábát, testétől függetlenül, a combig meztelen fehér lábát. Olyan volt, mint egy nejlonharisnya reklám. Ott imbolygott ez a láb a kerti szék fölött, s ő látta, hogy lábujjain okvetlenül újra kell festenie a körmöket, mert már töredezik a festék, és a szőröket is le kell majd szednie forró viasszal az alsó lábszárról. Aztán már nem gondolt semmire.

– Ezután a kézfej következik – mondta a guru. Szorítsd ökölbe a kezed és számolj, lazulj el és számolj. Az alkar, a felkar, most a kéz s a kar izmait együttesen feszítsd meg. Lazulj el. Most a has következik, számolj, feszítsd meg, lazulj el. Most a hát, a törzs minden izmát feszítsd meg, most a nyak, a tarkó, az arc, a szem körüli izmok, a fej. Minden izmod feszítsd meg a kisasszony! Lazulj el, végül pedig feszítsd meg a jónidat is és számolj. Így van, lazuljon el, számoljon. Látod a kerti széket?

És ő látta a kerti széket, mindent látott, teste bizsergett, mintha hangyabolyba feküdt volna.

– Most feszítsd meg tested összes izmait egyszerre, és végy mély lélegzetet. Tartsd az izmaid megfeszítve, számolj, azután lazítsd el magad egészen, s újra számolj tízig és visszafelé, miközben nyugodt ritmusban kilélegzel. Most már egész tested ellazult. Érzed, érzed?! Képzeld el a kerti széket, hunyd le a szemed, koncentrálj, s mindjárt meglátod önmagadat is a kerti széken!

S ő számolt és megfeszült, és kilazult, és újra számolt, aztán a kerti széken váratlanul meglátta önmagát, mint egy távoli melankólikus emléket, s annyira sajnálta a széken szétvetett lábbal, mozdulatlan arccal, lehunyt szemmel üldögélő mezítelen, vörös hajú fiatal nőt, hogy megtelt a szíve keserűséggel és felsóhajtott. Erre a látomás hirtelen eltűnt, mintha kiradírozták volna. Felsikított, s riadtan nézett körül. A guru megértően nézte.

– Öltözz fel – mondta színtelenül. Felállott, s a válla fölött szólt vissza – Az egója, kisasszony, ezt kell elfojtania. Ej maguk, maguk... – de nem fejezte be a mondatot, kisietett a szobából.

Irén felöltözött, s mintha csak a tükörből nőtt volna ki, hirtelen ott állott előtte a vörös kimonós asszony. Kézen fogta, és megindultak a paravánok kialakította labirintusban. Zsuzsi még mindég ott állott az előtérben, arcán békesség és nyugalom tükröződött. Elköszöntek az asszonytól. Barátnője át akarta adni az előre előkészített borítékot, de a nő nem fogadta el.

– A Mester a kisasszonytól nem kér pénzt. – mondta tört románsággal a kis termetű, kortalan indiai asszony, és végre elmosolyodott. Elöl hiányzott két foga, s ettől váratlanul, meghatóan emberibb lett. Aztán becsukódott mögöttük a csikorgó vasajtó, és ott álltak megint a terjengő káposztaszagban, a félhomályban, s tudták, hogy lépcsők végtelen sora várt rájuk, de most nem törődtek semmivel. Egymásba kapaszkodva, énekelve, fütyörészve, táncikálva igyekeztek lefelé, s csak lenn a ház előtt derült ki, hogy négy órát töltöttek a gurunál, s már csak taxival érhetnek el a Capsába, ahol Béla már bizonyára türelmetlenül várja őket. Szerencsére a borítékban ott volt a gurunak előkészített ötszáz lej, s ezért nyugodtan megkockáztathatták a taxit.                         – Magik magyarok? – kérdezte egy idő után az eléggé idős, olajbarna sofőr.

– Igen – nézett rá türelmetlenül Zsuzsi. – Miért?

– Nem azért mondom – ekelt-mekelt a férfi –, de, ha nem sértődnek meg, mégiscsak szeretnék kérdezni valamit.                          

– Kérdezzen nyugodtan – nézett rá Irén is –, ha tudunk, válaszolunk.

– Ne haragudjanak meg, drága asszonyom, de igaz az, hogy a magyarok mind unokatestvérek?

– Hogy mik? – meredt rá Zsuzsi döbbenten.

– Hogy mindannyian rokonai a másiknak? Az egyik magyar a másik magyarnak?

– Annál azért többen vagyunk – válaszolta ő, s még akkor is a sofőr elképedt-megnyúlt arcán nevettek, amikor megérkeztek ez elegáns, csillogó-villogó vendéglőbe, ahol Béla már várta őket, sőt a konyakot is kikérte, de ő a társalgásban sem volt képes részt venni, egyre a gurut látta, pillátlan fekete szemét, és a kerti széket, rajta a szétvetett lábbal ülő mezítelen önmagát. A szeme csukva volt, arcán melankólia. El kell érjem, hogy kinyissam a szemem, gondolta még, és tétován ivott a konyakból.

– Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte Béla.

– Na vajon? – nevetett rá Zsuzsi.

– Az üzletekben – vigyorodott el a férje is, és poharát az övékéhez érintve legyintett. – Gondolhattam volna! – mohón kiitta a konyakot, s az arca kipirult.

Este hívták buliba is, de ő nem ment velük. A diákszállás szobájában egyedül maradva bezárta az ajtót, elhúzta a függönyöket, gyertyát gyújtott, és megismételte a gyakorlatokat elejétől végig, s közben állandóan volt egy olyan ólálkodó érzése, hogy nincs egyedül, hogy vele szemben ott ül a guru mozdulatlanul, és pillátlan fekete szeme rászegeződik. Aztán azt képzelte, hogy ez a szem egy mély kút, s ő beleesik, és zuhan, zuhan, zuhan. De a gyakorlat sikerült, a végén a kerti széken is meglátta önmagát, azt azonban, hogy a szemét is kinyissa, nem tudta elérni. Majd holnap, gondolta. Lezuhanyozott s lefeküdt. Álmában Jánossal lovagoltak egy virágos réten, sütött a nap és duruzsoltak a béke méhei. De aztán, amikor végre a tölgyfa alatt, leugorva a lovakról, vetkőztetni, tépni, simogatni kezdték egymást, megjelentek a csúcsos süvegű katonák, és hosszú csövű puskáikkal mogorván célba vették őket. Lőni mégsem tudtak, mert a tisztásra besétált a guru, pattintott az ujjával, a katonák eldőltek, mint a tekebábuk, s ők végre egymáséi lettek a megnyugtató napfényben...

– Érdekes! – szakítja ő félbe idegesen a meglepett nőt. – Érdekes, akkoriban volt neki is egy hasonló álma. A csúcsos süvegű katonák, az ismeretlen férfi, a tölgyfa, a lovak. Irén. Minden talál. Ugyanazt álmodta akkor ő is. – Ez – dadogja – hihetetlen, ezt nem lehet elhinni. Ilyen nincs!

[BL1]  – Van – hajol közelebb hozzá Irén, és megcsókolja a szemét. – S amit el lehet képzelni, az meg is valósulhat. Higgye el, mindent lehet. Igaza volt a gurunak. Mindent!

Közvetlen közelről nézik egymást a gyertyák lobogó fényében, és hallgatnak.

–   Találkoztál azután még a guruval?

–   Nem.

–   S miért?

Akart volna, csakhogy akkor már az indiai nem volt Romániában. Rászállt a szeku, és kiutasították az országból. De relaxációs gyakorlatai során van egy olyan visszatérő, kísértő érzése, hogy változatlanul ott ül vele szemben, pillátlan fekete szeme rászegeződik, s ez önbizalommal és biztonságérzettel tölti el őt – érzi, tudja, amíg itt van, addig nagyobb baj nem lehet... Álmában többször is járt abban a paravánok szabdalta padlástérben, az útvesztőben, s egyszer, amikor Zsuzsival újra Bukarestbe mentek fejtágítóra, rábeszélte vonakodó barátnőjét, hogy menjenek el és nézzék meg, milyen a Mester nélküli padlásszoba. Az öreg fogatlan cigányasszony láthatólag nem értette mit akarnak, de a csábítóan megmutatott 25 lejes megtette a hatását. Felkísérte őket, kinyitotta a csikorgó vasajtót is, s ők beléptek a hatalmas, tornaterem nagyságú, sivár terembe, ahonnan már eltűntek a sárkányokkal ékesített paravánok, eltűnt a Mester s az aprócska néni is, akinek elöl hiányzott két foga. Csak egy óriási hodály ásított, denevérek csüngtek a plafonról, svábbogarak sürgölődtek a koszos padlón, és a huzat egykedvűen mozgatta az egyik kinyíló, különben is törött ablakot. Vigasztalan volt ez a hodály, sivár, és komor. Akkor tanulta meg, hogy nem érdemes visszamenni sehová. Út csak előre van! Mindent lehet, amíg akarunk és merünk...

– A szigeten, az árnyékban majd pihenhet, ha akar, de a napon ne aludjon el többé, doktor úr! Átkozott nap ez. Veszélyes!...

    Kíváncsian fürkészik egymást, aztán ő kihajolva a csónakból, langyos vizet merve a tenyerébe, mosni kezdi az arcát. Ez egy kissé magához téríti, mélyeket szippant a halszagú levegőből, s elszántan nyúl a pálinkásüveg után.

–   Álmomban szinte meghaltam, barátom – krákogott. Az erős ital csípte a torkát.

 

 

 8. SZAMÁR

 

És hosszas kerengőzés után végre megérkeztek a szigetre. Sziget? Zsebkendőnyi földhányás, hervadt, sárguló fűcsomók. Árnyékban is lehetett már harminc-harmincöt fok, persze ezt akkor sem tudták volna  ellenőrizni, ha történetesen lesz náluk hőmérő, sehol nem volt árnyék. És egyre erősebben tűzött a nap is, áthatóbb s már-már elviselhetetlenebb lett az émelyítő halszag is, de Nyekuláj most ezzel sem törődött, a sziget sarkánál állt meg mereven a földre szegezve szemét, láthatóan keresett valamit. Aztán arrább ment, leguggolt és kikapart a fűcsomók közül, a laza homokból néhány gondosan elrejtett karót. Nagy kincs ez itt ahol se fa se bokor – jegyezte meg röhögve, majd a csónakhoz sétált, az aljából kiemelt egy ponyvát, kirázta, a karókat beverte a földbe és kifeszítette rájuk a sátorlapot. Oda húzódtak be, árnyéknak árnyék volt, ha nem is az igazi, ittak egy kortyot és egymást bámulták tehetetlenségükben, aztán ő elszánta magát, levetkőzött és bement a langyos vízbe. Sokáig, élvezettel úszott. Alá-alábukott, elkapott hűvösebb áramlatokat is, kissé felfrissülve mászott vissza a sátorlap alá.”Tulajdonképpen miért akar visszameni?” – meredt rá Nyekuláj, de ő csak ingatta a fejét, mert mit lehetett volna erre válaszolni. A lipován nem is várt választ, rágyújtott karikákban fújta ki a füstöt. „Álmodik a lágerrel?” kérdezte egykedvűen? „Nyekuláj,  barátom, élni kell és nem álmodozni!...” – így ő, de vendéglátóját nem lehetett ilyen könnyen lerázni. „Tulajdonképpen mindenki álmodik vele aki ottan volt – legyintett. –Nincsen mit tenni. Fekszem a priccsen, mint egy koporsóban s a falon vándorolnak a fények. Ott vagyok örökké, doktor úr. Ébren is, álomban is. Mindig.És ebbe kétségtelenül bele lehet őrülni. Ottan, emlékszik soha nem volt sötét...” Elhallgat, legyint, tétován mered maga elé. „Nem tudja – így ő, – akárhogyan is erőlködik, elképzelni, hogy milyen lehetett a barakk sötétben? S a fények a Duna felett – tette hozzá később. – A pulzáló, el-eltűnő, de örökké makacsul megjelenő lidércfények” „...Igen sóhajtott a lipován. – A holtak lelkei.Ť S elmondta hogy amikor tavaly, első szabad nyarukon, első rabtársuk, az öreg pópa felkereste, először hallani sem akart arról, hogy vissza menjen vele, hogy elkísérje a láger helyéhez. Pedig tisztelte Frîncut, sokat is tanult tőle, esténként az egyházlakók életéről, működéséről tartott szabadelőadásokat, hogy vissza adja önbecsülésüket. Lelket próbált verni beléjük, de ők nagyon hamar arra döbbentek rá, hogy az egyházatyák (leszámítva néhány karrierista, helyezkedő és óvatos férfiút, s néhány szerencsésebb flótást), egytől-egyig a hit mártírjai is voltak, meggyőződésük áldozatai. S mit érnek vele ha utólag az utókor nekik ad igazat? Igen, ezt a kérdést is fel lehetett volna tenni, de ők inkább történetek útvesztőiben bolyongtak, s volt valami mélységesen izgató abban is, hogy itt ezen a helyen elemezte valaki, hozzáértően és szenvedélyesen a szent inkvizíció elborzasztó módszereit. Akárhogyan is de egy folyamat részének tekintették magukat, egy forradalmi menetoszlop tagjainak, de örök kárvallottak, balszerencsések áldozatok évezredek óta vonuló csapatába sorozódtak be ők is, és nem volt megállás. „De miért menjünk vissza atyám? Hallotta már, hogy a lágert bezárták, megszüntették és felszámolták és azt is, hogy a környékbeliek, miután szabad préda lett, elloptak minden mozdíthatót, még a szögesdrótdarabokat is, amelyre annyi szerencsétlen társuk vére száradt rá. Elvittek mindent...”De az öregember erőlködött. Ő azért mégis visszamenne, mert látnia kell azt az elátkozott helyet, már csak azért is, hogy megtalálja lelke nyugalmát, hogy megnyugodhasson, hogy visszatalálhasson önmagához. „Szembe kell nézni a múlttal, Nyekuláj – mondotta és az ő vállára tette  a kezét. – Csakis így tudhatunk végleg megszabadulni tőle, fiacskám. Hidd el a viszontlátás neked is jót fog tenni...”

„És akkor elindultak” – kérdezte ő hanyattfekve a ponyva alatt.

„Nem, akkor még nem – csuklott el Nyekuláj hangja. – Az öregember egy fél napig aludt. Mint mondotta erőt gyűjtendő a nagy úthoz, utána a folyóba is beereszkedett, bár restelkedve vallotta meg, hogy  nem tud úszni, viszont gyermekkora óta arról álmodik, hogy egy tiszta vizű tóban lebeg, s figyeli árnyékát a meder fenekén. Ő azonnal ajánlkozott, szívesen megtanítja úszni, ha elszánja magát, de az öregember vonakodott. Már késő” -, mondotta. A szomszédai nem is tudták, hogy kicsoda, „civilben” volt, nyilván, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Bevallotta: így is fél, hogy jelenléte feltűnik valakinek, esetleg egy olyan gonosz, elvetemült személynek is, aki azonnal jelenti a hatóságoknak és neki, Nyekulájnak, esetleg még baja is lehet belőle, amit őszintén szeretne elkerülni. És Frîncu atya előérzete be is igazolódott. Miért látogatják hajdani fogolytársai – kérdezte már távozása után Dobre, a körzeti milicista, aki ugyan már nem lakott az ő pár vityillóból álló falucskájukban, de hetente egyszer-kétszer motorcsónakon látogatott ide, ahogyan fontoskodva mondta „terepszemlére és rendbe tenni a dolgokat...” De hát ide, így hozzá is, sokan járnak! Városi emberek, kocahalászok, turisták, akik halakat szeretnének fogni, a Deltával szeretnének megismerkedni...De Nyekuláj, nézett rá a zsaru és elkomorodott. Ne nézz hülyének. Én nem kocahalászokról és nem is holmi jött-ment turistákról beszélek, hanem Jon Frîncu görög katolikus pópáról, aki veled együtt volt a lerben és akit államellenes izgatásért ítéltek tizenkét esztendőre. Stimmel?!? Érezte, hogy kimegy az erő a lábából és elsápad. Hát ezek mindent tudnak, de aztán felülkerekedett régi jó hamisjátékos  természete, csak semmit be nem ismerni soha, inkább mesélni, sumákolni félrevinni a delikvenst. Hogy miért látogatott meg? – nézett ártatlanul az őrmesterre. Mert nagyon megkedveltük egymást a börtönben. S mert soha meg nem született fiát látja bennem. És a láger helyére miért vitted el, fiúi szeretetből?!? Látni akarta, őrmester úr. A lidércnyomások miatt, tudja nehéz nekünk. Az álmok, az emlékek, a rögeszmék... Tehát ezért, röhögött a milicista. Mért nem ezzel kezdted, Nyekuláj?!? Mindenesetre vigyázz magadra – köpött ki, de azért elfogadta a pálinkáját. Ittak. Akkor már tudta, nem fogja jelenteni. Nem tisztességből, nem is emberszeretetből, egyszerűen azért, mert lusta és óvatos, és mert nagyon jól tudja, ha jelenti, esetleg kiszállnak a központból és neki is baja lehet az ügyből. De vigyázzon intette, s megivott egy pohárkával, vigyázgasson, mert bármekkora nagy is az ő háta, a világ végezetéig azért nem tudja tartani, s ha történik valami ráfázhat. Mi történhetne, bátorodott fel ő, de a milicista nem szólt semmit, nézte a földet maga előtt és hallgatott. Később, már távozása előtt viszont nagyon meglepte. Hajoljon közelebb – intett és ő a zavaros szemekbe meredve tudta meg, hogy melyik szomszédja vamzer. Egy hét múlva együtt ment halászni ezzel az emberrel bizonyos Malateval. s már indulás előtt elhatározta, beszélni fog vele, végül is nincs veszteni valója, de ha nem félemlíti meg, még további kellemetlenségeket is okozhat...

„És beszélt vele” – néz ő kíváncsian a lipovánra.

„Igen. És azóta nem jelent semmit. Örül, hogy él.”

„Hogyan tudta meggyőzni?...”

„Hogyan? Hát a vízpróbára gondoltam, amelyről Frîncu atya, úgyis mint a szent inkvizíció egyik sokat kultivált módszeréről annyit beszélt és belenyomtam a fejét a vízbe. Belenyomtam egyszer, belenyomtam kétszer, bele én harmadszor is, s egyre hosszabb ideig hagytam fuldokolni. Ha nem fogja be a lepcsest, mondtam, amikor prüszkölve és tüsszögve okádott mellettem, ha még egyszer jelent valamit énrólam, az enyéimről vagy a vendégeimről, el is búcsúzhat a tyúkszaros életétől. Ezzel a két kezemmel fojtom a vízbe, mondottam meglengetve két szeme előtt a lapátkezem. Szagolja meg bíztattam, halszaga van.”

„És Malate?”

„Esküdözött égre – földre, hogy nem ő volt, tagadott az átkozott balfácán, de ő akkor váratlanul közel hajolva hozzá megmondta neki, hogy honnan tudja. A másik elsápadt, reszketni kezdett. Én többet se nem látok se nem hallok Nyekuláj bátyja – fogadkozott s hányta a keresztet, pedig nem is volt hívő. No csak azért ragadta meg mellén az inget, s megrázta, mint Krisztus a vargát. Így hát a második látogatójáról Ferenc úrról már a vele barátságos milicista sem szerzett tudomást. S Iván látogatásáról sem tudott meg semmit...Igaz egyszer Malate félrészegen  mégiscsak odatántorgott hozzá a kocsmában, s a hallgatásáért ťlegalább egy felestŤ követelt, de ő nem, fizetett, rámeredt s kihívta a hátsó udvarra, ott mellenragadta, megrázta, s közölte vele, ha nem fogja be a száját,  visszamegy a kocsmába s elmondja a többieknek is, hogy ki a spicli köreikben. Nem is kell én a vízbe fojtsalak, te kétlábon járó szarbödön, ezek itt helyben puszta kezükkel tépnek szét, röhögött és otthagyta az elfehéredő besúgót a hátsó udvaron, a dermesztő holdfényben. Azóta Malate is észhez tért, látja, hogy vele nem megy s széles ívben kerüli el őt, s ha véletlenül mégis összetalálkoznak, előre köszön, meghajol s két ujját félreérthetetlenül emelve szája elé, csak annyit suttog: lakat!...”

„Ezt nem érti!” – döbben meg ő.

„Hát szóval, hogy lakatot tesz a nyelvére, hogy hallgatni fog, mint a sír, nem beszél róla, övéiről, vendégeiről, soha senkinek semmit, legkevésbé a zsarvaknak...”

„S más spicli nincs a falujukban?” 

„Nincs – húzta meg Nyekuláj röhögve az üveget és krákogott. – Szegények vagyunk, mink óhitű lipovánok, még egyre nem telne...Összetartó népség ez – fordította komolyabbra a szót. – Kiveti magából a besúgókat, az a szerencsétlen is azért csiripelt, mert elkapták valamivel. Nem adta le az elő irányzott halmennyiséget, tilalmi időkben halászott, mit tudom én milyen tiltott dolgokat művelt, s az éber zsaru azonnal megzsarolta. Dobre őrmesternek sem könnyű, nincs állandóan itt, ám szeretné tudni legalább főbb vonalakban, hogy mik is történnek erre felé, az Isten háta mögött...Hát zsarolja ezt a szerencsétlen balfácánt      és röhög a markába. Így megy ez...”

Most a halász is levetkőzött, s ő megcsodálhatta kidolgozott izmait. Együtt mentek be a vízbe, sokáig úszkáltak ide – oda, de most már ritkábbak voltak a hideg áramlatok. Már-már elviselhetetlen volt a forróság. „Ferenc urat is ki kellett vinni a láger helyére – prüszkölt a lipován. – Ferenc úr is vágyakozott szenvedései helyszíneire. Sokat álmodok a börtönnel Nyekuláj, mondta neki, és leült szembe a Dunával, körülbelül arra a helyre, ahol számításaik szerint a hajdani barakkjuk lehetett. Tulajdonképpen örökké ezzel az átkozott hellyel álmodok, vallott s nagy skótkockás zsebkendőjébe törülgette a homlokát. A festést is újrakezdtem, meg akarom festeni a szögesdrótokat, az őröket, a rabokat, az egész kócerájt. Most, hogy eljöttem ide, s megláttam, hogy mi maradt belőle, talán sikerülni fog a kép és ha sikerül talán megnyugszom, s álmodni sem fogok többé ezzel a balcsillagzat alatt levő hellyel, ezzel az átkozott, eltűnő lágerrel. Most, hogy már nincsen, talán el is tudom felejteni. Ért engem kedves barátom? Álmodhat az ember azzal, ami már nincs? Álmodhat azzal, ami megszűnt és megváltozott, Nyekuláj?”

 Ő nem szólt semmit, mert mit is mondhatott volna? A tikkasztó napsütésben egyre a láger helyét figyelte, a sárguló-kiégő fűcsomókat, a gödröket, s ha lehunyta a szemét újra álltak a barakkok, álltak az őrtornyok is, pengette a dunai szél a szögesdrótokat, s fülsértően szólaltak meg a szirénák. „Az ember, tisztelt uram, azzal álmodik, ami gyötri. Igen, de ha megfesti a képet - kezdte újra egykori társunk, aztán elhallgatott s később csak annyit jegyzett meg, hogy - tulajdonképpen az éjszakák voltak a legrémesebbek -, de nem indokolta meg hogy miért, felállt, s a Duna partjáig támolyogva, magasról vizelt bele a folyóba.- Ezek az éjszakák bennem vannak! - mondta még anélkül, hogy visszafordult volna...- De most, hogy láttam  a láger helyét, most talán el fogom tudni felejteni...Ha megfestem az egész lidércnyomásnak vége lesz. Ért engem Nyekuláj?...”

„És vajon tényleg el tudta?...”

Nem tudom – ingatta a fejét a halász. – azóta nem jött. Ő viszont a maga részéről sehogyan sem tudja elfelejteni. Igaz ő még azzal sem áltathatja magát, hogyha egyszer megfesti, mert ő nem piktor...Viszont ő akkor sem tudja elfelejteni az egészet, ha már nincsen is meg a láger, ha már széthordták a környék mindent gyűjtő, minden kacatot újra felhasználni óhajtó emberei, mert hiába nincsen meg immár semmi, ha benne még pontosan úgy él ahogyan volt,ha benne még minden megvan és összeér. Álmában állandóan a barakkban van, hanyattfekszik nyomorúságos fekhelyén mint egy koporsóban, hallgatja a szúk győzedelmes haláltáncát, a többieket, a társait, ahogy csikorgatják a fogukat, horkolnak, és több nyelven vitatkoznak, és panaszkodnak, és veszekednek álmukban. Ő világéletében jó alvó volt, álma csupán ezekben az átokverte barakkokban hagyta végleg el, itt felejtett el végleg aludni, azóta szenved kóros álmatlanságban. Először állandóan azon tépelődött, hogy miért került ide? Mi ez az igazságtalanság? Azóta azon töpreng, hogy mi lesz ezután?! Őt, amíg le nem sittelték, nem érdekelte a jövő, mindég csak a következő napra gondolt, hogy meg legyen a betevő a családnak, hogy este megihasson egy felest, most viszont egyre az eljövendőkön töpreng, és egyre borzalmasabbnak látja a jövőjét, most már tudja, nemcsak ő, nemcsak ők, az egész ország elcseszte, azok is, akik egyelőre megúszták, akik nem kerültek a szögesdrótok mögé, mindenki, s mindez finoman fogalmazva nem tölti el örömmel, és lelkesedéssel. Először, még bent, azt hitte, hogy az álmatlanság a nőhiánytól van. Mert lehet, hogy kevertek brómot vagy valami mást, a minden reggeli teának csúfolt, ízetlen löttybe, sőt több mint valószínű, hogy kevertek, de álma, érdekes módon azután sem tért vissza, miután kiszabadult, s minden éjszaka a feleségével hált. Szerencsére Ileana jó, megértő asszony, igazi társa neki, mindent megbocsát, még ha nem is érti akkor is, egy állandóan éber férfi mellett aludni, nem, lehet kellemes. Az öregek azt tartják erre fele, hogy senkinek nincs joga megnézni alvás közben a másik védtelen arcát, mert ellophatja az álmát, hát ő igyekszik nem is pillantani Ileana álomban úszó nyugodt megbékélt arcára, fekszik a hátán, érzi ahogy a hangyák megindulnak először a bal bokáján, majd a jobbon is fölfelé, és hamarosan elviselhetetlen viszketés tör rá, de minél inkább vakarja annál inkább viszket. Utána jönnek az istenverte félálmok, vagy rémálmok, vagy minek nevezze, nem alszik de nincs is ébren, egyre a barakkban van, az őrök –az erőszak e bárgyú marionettfigurái–ide-oda masíroznak, időnként meg is verik őket, de ez már nem idegesíti, ezt is meg lehet szokni, de az ember igyekszik olyan kicsire összehúzni magát, amilyenre csak tudja, s igyekszik arra gondolni, mi lesz ha egyszer megfordul a helyzet, s majd ő lesz az, akit üt s meg kell mondania, ő a múltkor ezt is megérte, mert Konstancán a kikötőben találkozott az egyik őrrel, a félnótásnak csúfolt Barbuval, ezzel a szadista barom állattal, akit a láger felszámolása után kirúgtak, túl sok vér tapadt a kezéhez, túl sok minden volt már a számláján ahhoz, hogy továbbra is igényt tarthattak volna szolgálataira. Lecsúszott, felesége is elhagyta, ide került a kikötőbe, napszámosnak, zsákolt a szerencsétlen amíg bírta, de a sok alkohol már kikezdte, hát egyre többet volt munka nélkül, már odáig süllyedt, hogy koldult is. Amikor meglátta őt, láthatólag örült neki, azonnal megkérte, hogy a régi szép napok emlékére hívja meg egy italra. Egy talponállóban húzódtak be, figyelte az egykori őr ráncokkal barázdált arcát, reszkető fejét, hát ez volt az a híres, aki állandóan sípcsontjukat rugdosta vasalt csizmájával, s előszeretettel verte ki a fogaikat. Kihívta a hátsó udvarra, emlékszik maga barom állat, kérdezte, és felemelte a kezét, de nem ütötte meg az egykori hóhért, képtelen volt megütni, látta a félelem sárga köreit a szemében, látta, hogy bevizel, hogy reszket, és váratlanul undorodott meg. Bocsásson meg Nyekuláj úr, nem tudtam mit cselekszem, hullt térdre Bárbu, de ő kiköpött, s megvetően fordult el. Istennél a bocsánat, szólt vissza a válla fölött. Hát ennyit a bosszúról...Mindenesetre azóta sem tud aludni, fekszik az asszony mellett az ágyban, s ha már nem bírja tovább, lankadatlanul vakarózik,  de viszketései ettől sem múlnak el, meg is vizsgálhatná a doktor úr, ha már itt van, hátha orvosságokkal, kenőcsökkel lehetne segíteni az ő baján, akkor legalább nem kellene állandóan vakaróznia, akkor nyugodtan feküdhetne a hátán, hallgathatná Ileana halk, meghitt horkolását, s behunyt szemmel igyekezhetne az álomra koncentrálni, mert egyszer a kellemes, szép, békés álomnak is el kell jönnie, egyszer ez  a végeérhetetlen lidércnyomás is véget ér, nem tarthat az idők végezetéig. Ő dédelget is magában egy álmot, végtelen mezőn rohan ebben az álomban, s donganak a béke méhei, illatoznak a virágok, s minden irányból megindulnak feléje egykori társai, az egykori rabok, s úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarna a borús őszi és didergőző téli napokért. Számtalanszor elképzelte már ezt a jelenetet, ki is színezte, de egyelőre még képtelen meg is álmodni, egyelőre csak a börtönnel álmodik, a szögesdrótokon fecskék cseverésznek, és a reflektorok vetkőztető fényében reménytelennek tűnik minden. Minek túlélni? Sokkal jobb lett volna mindenkinek, ha ő akkor ott feldobja a talpát, hiszen felejtenie sehogyan sem sikerül, talán tényleg jobb lett volna, ha ott marad, ha ott kaparják el a tömegsírokban. Jut eszébe az egyik környékbeli öregember, aki már többször eljött hozzá halászni, tudja, hogy hol vannak ezek a sírok s holnap, ha mégis elmennek a láger helyére, legalább egy – egy szál mezei virágot fognak helyezni a földre, ami a sírokat takarja, mert egyelőre se kereszt, se semmi jel, de ahogy az öreg Zaharia is megjegyezte, őket hívták az őrök megásni a gödröket, még ötvenegyben egy esős októberi éjszakán, azóta fekszenek másfél méter föld alatt azok a szerencsétlenek, akikkel saját szarukat etették meg, miközben azt kellett teli torokkal kiabálniuk, hogy anyám kurva, a feleségem kurva, a lányom kurva. Ez volt az átnevelés, s aki nem volt hajlandó ilyen baromságokat ismételgetni orrvérzésig, azt osztályellenségnek, mi több visszaeső osztályellenségnek minősítve agyonverték a vicces kedvű hős örök, akik éjt nappá téve óvták ellenük a népi demokráciát. Ez volt a börtönben folyó úgynevezett átnevelő munka, doktor úr. Megvizsgál? Megnézi mi a francos nyavalya okozza az állandó éjszakai viszketéseit hátha segít valami gyógyszer vagy kenőcs?...Vagy egyszerűen szájon kellett volna vernem azt a Barbu nevű disznót?... És feléje nyújtja jobb lábát s mutatja a combján az elkapart piros heget.

„Nem, nem bőrbaj – mondja ő egy idő után. –Azt hiszem allergia. Ugyanaz okozza Nyekuláj, mint az álmatlanságot. A feldolgozhatatlan múlt. Mert ha nem voltunk bűnösök, mért voltunk ott? S ha már ott voltunk (és ha valaki, mi azután tudtuk, hogy ártatlanok vagyunk) mért nem tudjuk elfelejteni? A kurva életbe...”Teli szájjal szedik a levegőt, hallgatnak.

„És Iván, ő mikor jött vissza?”

„Tavaly nyár végén, két hónappal Frîncu atya s néhány héttel Ferenc úr után. Csúnya, szeles, viharos időben érkezett, amikor még a legedzettebb halászok sem merészkednek ki a vízre, ott ülnek a kocsmában, nézik a borostás szomorú arcukat a pálinka torz tükrében és szidják az Istent, aki rájuk küldte ezt az átkozott esőt...”

– Várj csak – emelkedik fel Irén, és áthajolva rajta határozottan fújja el a gyertyát. – Mintha járna kint valaki. Nem hallod?

–De Gombóc nem ugatott – rezzen fel ő , s tétován nyúl a borosüveg után, de nem találja a sötétben.

–Ki tudja, elcsavargott valamerre – suttog az asszony, s az ablakhoz sétálva óvatosan ki kémlel.

–Látsz valakit?

–Setét van, mint a bika szarvában.

Ő is felkel, lábujjhegyen tipeg az ablakhoz, Irén mögött áll meg, s belélegezve hajának kamilla illatát, szorosan hozzásimulva igyekszik kikémlelni az ablakon, de nem lát semmit, a holdat is felhők takarják, homályba vesznek a szőlőbokrok is, csak a szél neszeit hallani, amint egykedvűen motoznak a bokrok között a láthatatlan jelenlevők, még nyár van, már ősz van, a hársfát is csak sejti a tetőn, látni nem látja, valami baljós előérzet kelti hatalmába. Borzong.

–Nincsen itt senki! – legyint. –Ki járna erre éjnek évadján?

–De ő hallotta a lépteket – súgja Irén, s továbbra is makacsul les kifelé. –Előbb-utóbb megszokja a szemünk.

–Ugyan már – legyint ő – nincs itt senki. –Belecsókol a nő nyakába s amint fölemeli a fejét észreveszi a szín ajtajában meglapuló árnyékot. Megmerevednek.

–Ugye, hogy jól hallottam?

–Kimegyek – suttogja ő, de az asszony riadtan fordul meg, s ráfonja magát.

–Ne menj!

–S miért ne? Hátha egy beteghez akarnak hívni?

–Akkor zajt csapna a látogató, kiabálná a nevedet, harsányan doktor urazna, bezörgetne, elnézést kérve adná elő panaszát, s nem lapulna meg a szín mellett. Ez egy sunyi tolvaj lesz.

–Ugyan már. A mi falunkban nincsenek tolvajok. Kimegyek és a szeme közé nézek, megkérdezem mit akar, minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatást, ilyen kései órában, amikor a jobb emberek hátukról hasukra fordulnak, s a rosszak is csikorgatják fogukat álmukban.

–S ha fegyvere van? Gombóc ebben  pillanatban jelenik meg, s csaholva rohan a pajta felé. A kucorgó árnyék feleszmél, felsikolt és futásnak ered. Ő is dönt, kibontakozik Irén öleléséből, az ajtóhoz ugrik, kitárja, és kirohan az éjszakába, az idegen és a kutya után.

A hold is ebben a pillanatban, mintha végszóra, bukkan ki a felhő mögül, megbocsátó ezüstös fényt szitálva a vacogó szőlőbokrokra. A nagy hársfa méltóságteljesen bólogat a tetőn, leveleit beezüstözi a holdfény. Olyan az egész, mintha álmodná. Amire odaér, a földön fekvő, jajveszékelő ismeretlenhez, a kutya már kétszer is odakap a lábához, de nem harapja meg, csak a rongyos darócnadrágot tépi, s vicsorog.

–Ki maga? – lihegi és elküldi a kutyát. Gombóc engedelmesen hátrál néhány lépést, leül, és morogva bámulja a földön fekvő emberkét.

–Hát nem ismer meg, drága doktor úr. Én vagyok. Én vagyok Jámbor. A rongyszedő!...

–Mit keresel itt?

–A színbe szerettem volna behúzódni éjszakára, drága doktor úr. Kifigyeltem, hogy ez a drága kutya elcsatangol a falu felé, s azalatt jöttem. Jönni még tudok, csak menni nem. Azonküjjel félek is az esőtől és a villámoktól is. Eddig a szőlőben aludtam, a bokrok alatt, de a mai vihar...

Elhallgat, teli szájjal szedi a levegőt és rémülten bámulja az újra meg újra rávicsorgó pulit.

–Állj fel, testvérem – nyújtja ő a kezét megenyhülten. Felsegíti a remegő emberkét, karon fogja, s bevezeti a színbe.

–Itt a priccsen aludhatsz – mondja még, s ahogy kilép az ajtón s meglátja a kecskelábú asztalon a félig telt borosüveget, felemeli s beadja a váratlan vendégnek.

–Igyál, Jámbor. Megérdemled. Ahogy kifordul az ajtón, szinte összeütközik Irénnel.

–Ki ez az ember? – kérdezi kíváncsian, de ő nem felel, átöleli, és visszamennek a présházba.

–Ki ez az ember? – ismétli meg Irén. – Ismered? Akkor mért bújt el, mért nem jött be?

–Jámbor – mondta ő, miután gondosan becsukja és kulcsra zárja az ajtót. Az újra meggyújtott gyertya pislákoló fényében ott kerengőznek égett szeme előtt élete elmúlhatatlan helyszínei: a hómező - csata után, a varjak fekete kérdőjelei, a szögesdrótok, a szibériai láp, a Duna, a szőlőhegy. Minden megvan.

–Így hívják? Fura neve van!

–Rongyszedő – magyarázza ő türelmesen. – És a falu bolondja. Valami összekavarodott a fejében, de ártalmatlan.

–Enni nem adtál neki? – kérdezi Irén, s kibújva pongyolájából besiklik a takaró alá.

–Adtam egy kis bort. Majd reggel megetetjük. – Elfújja a gyertyát, s leül az ágy szélére. „Iván esőben érkezett meg s ez a tény borzongással töltötte el, mondhatni baljós előérzete támadt – fejtegette a ponyva alatt Nyekuláj –, ugyanis  két évvel ezelőtt T-ben ugyancsak zuhogó esőben váltak el egymástól!...Szabadulásuk után, vonatukat várva, beültek a vasútállomás restijébe s mogorván közölték a tetovált karú, kövér, matróztrikóban virító tulajjal, hogy most jöttek a lerből, steksz tehát nincsen, viszont hat esztendő után végre inni szeretnének.” „Mindegy az – legyintett a tulaj kedvetlenül. S mégis mit kívánnak?” „Az is mindegy – röhögött Iván – ha a ködöt pohárba tudja tölteni mink megisszuk aztot is.” A tulaj rezzenéstelen arccal nézte őket. „Nem mi nem köztörvényesek vagyunk – kezdte hadarva Iván s lehalkította hangját. – Politikaiak.” A tulaj bólintott. S szótlanul tett eléjük két vizespoharat és egy bontatlan üveg rumot. Ültek a néptelen ivóban, s egymás tekintetét kerülve bámulták az ablakon át a szakadó eső mozgó függönye mögött megbúvó, földbe süppedt házakat. Teljesen valószerűtlenné vált minden, furcsa volt, hogy senki nem üvölt rájuk, hogy itt ülhetnek ameddig akarnak, hogy nem csinálnak nekik programot, hogy ihatnak is, s ha úri kedvük úgy kívánja akár fejre is állhatnának az ivó közepén. De jól tudja a doktor úr is, hiszen ottan volt...”Na Isten Isten” – töltött Iván s poharát az övéhez érintve, egy hajtásra itta ki a körülbelül két deci italt, arca kipirosodott, szeme csillogni kezdett. „Erőt velőt” – így ő s belekóstolt a rumba. Az első korty nem esett jól, azonnal forogni kezdett vele az ivó csikkekkel teli, mocskos padlója; elfordult előtte Iván aggódó és a kövér csapos résztvevő arca, heveny hányingere támadt, de azonnal ivott egy újabb kortyot, s hirtelen állt helyre minden. Még mindég nem hitte el, hogy szabad. Forgott vele a közönyös világ, s a váratlanul rátörő szabadság enyhe mámora hihetetlen erővel töltötte el, a boldogságtól üvölteni tudott volna s most először nem gondolt az ellopott hat évére. Szabad volt, ha pillanatnyilag nem is tudta mihez kezdjen a szabadságával? Aztán észrevette az esőben forgolódó kerge szamarat. Gazdája, korosodó, töpörödött cigány az eresz alól üvöltözött, ostorát pattogtatva akarta maga mellé parancsolni, de a boldog szamár rá sem hederített, láthatólag élvezte az esőt, ide-oda ugrált, s időnként fülsértően iázott. És most mi lesz? Kérdezte Iván és anélkül, hogy választ várt volna kirohant az útra, a szamár mellett állt meg s vetkőzni kezdett, meztelenül ugrált a meglepett szamár mellett és odatartotta az arcát az esőnek. Hány esztendőt húztak le? – kérdezi a csapos és perecet tesz eléje e egy korsó sört „ Hatot” – mondja s rágni kezdi a perecet, kortyol a sörből, megnyugtatóan szép fehér gallérja van s figyeli Ivánt, amint ejtőzik a záporesőben, így amikor megjelenik és bezörget háza ajtaján, de még nem jön be, boldogan vigyorog a zuhogó esőben s arcáról csorog a víz, olybá tűnik mintha még mindig az ivóban ülne a szabadulásuk soha véget nem érő napján. Mintha minden ott folytatódna, ahol akkor abbamaradt. Mintha nem is telt volna el két esztendő azóta. Gyere be, mondja s egy pillanatra borostás arcához szorítja a diák frissen beretvált, nedves arcát. Mindketten elérzékenyülnek. Ileana is otthon van, kíváncsian bámulja a vendéget, aki fütyörészve szed elő táskájából egy üveg pálinkát. Felesége ugrik, poharakat tesz az asztalra, sós halat, kenyeret. Iván iszik, arca most is, azonnal kipirul az italtól, fényképeket szed elő, a feleségét mutatja. „Adélnak hívják, mondja-, szép név, nem?” Magas, karcsú, szőke lány áll ábrándosan egy kőoroszlán előtt, valahol abban a délerdélyi városban, ahol Iván mostanában él, s mintha titokzatos módon átlátna az időn őket nézi és rejtelmesen mosolyog.”Mióta házasok?”—kérdezi halkan Ileana. ”Ó, hát nagyon korán, tizenkilenc esztendősen házasodtak össze először, az egyetemen, első éven, mindketten matematikusok voltak, gyerekre az első esztendőkben nem is gondolhattak, aztán mire igen, megjött a magyar ötvenhatos forradalom,gyorsan követte a megtorlás, őt elkapták és villámgyorsan lesittelték, nem is kellett nagyon koholni a vádakat, sok marhaságot összebeszélt ő akkoriban és hallgatóság mindig akadt. Adélt egyre-másra hívogatták a dékánhoz, az egyetem párttitkárához, a szekura, követelték, hogy azonnal váljon el tőle, ne legyen egy osztályellenség felesége, egy áruló hitvese és Adél, szegény feje, egyedül, mint az ujjam, érthetően elbizonytalanodott, s noha nem hitte el az ellene felhozott vádakat, szerencsétlen helyzetében beadta a válókeresetet.   Nem is cselekedett rosszul, így legalább békén hagyták, leszálltak róla, de szeretni csak őt szerette, az ő Ivanuskáját, már az állomáson várta, egész éjszaka beszélgettek. Ő először, bevallja, nagyon dühös volt, meg is volt bántva sehogyan sem tudta feldolgozni magában az Adél árulását, de az asszony meggyőzte, hogy egyszerűen nem volt más választása, megfenyegették, zsarolták, de  mindennek most egyszer s mindenkorra vége, hiszen Istennek hála kiszabadult és semmi akadálya sem lehet annak, hogy újra összeházasodjanak, hogy újra együtt éljenek, mert őt, csakis őt szereti változatlanul, az ő mókusszemű Ivánját. És levetkőzött. A holdfényben föléje magasodott sugár alakja és amit szavainak nem akart elhinni, elhitte varázslatos ölének. Néhány hét múlva újra összeházasodtak. ”És az egyetem?” – kérdezte ő kíváncsian, de Iván pálinkáját kortyolva vesz bele második esküvője részleteibe. „Tanúnak ugyanazt a két diáktársukat hívták el, akik már az első házasságkötésük alkalmával is tanúskodtak. S akik, amint Adél elárulta, ellene vallottak a tárgyalásán, hogy mentsék a bőrüket s most kétségtelenül nagy bajban lehettek, elvörösödve magyarázkodtak, mindenáron  tisztázni szerették volna mindazt ami történt, de ő még alkalmat sem adott nekik holmi bűnbánó fecserészésekre, vallomásokra s ezért, miután másodszor is összeadta őket ugyanaz az anyakönyvvezető és a mézes pálinkát is megitták, amit Adél hozott, azonnal elvált tőlük s kézen fogva feleségét egyenesen az állomásra mentek és felülve az első vonatra, elutaztak a fogarasi havasokba. Igen, második nászútjukon hegygerinceken csatangoltak, kakukkfüves réteken ölelkeztek, szénégetők elhagyott kunyhóiban aludtak. Felejthetetlen volt az a nyár, úgy érezte megnyugodott végre s megkezdődhet az új élete Adél mellett, akit változatlanul sorsa nagy esélyének, majdnem zátonyra futó élete egyetlen ajándékának érzett.” „És az egyetem?” – kérdezte megint ő makacsul.” Hát nyilván már nem vették vissza, elment lakatosnak egy gyárba, mert – fejtegette szomorúan – mindegy az, hogy hol van az ember, a lényeg, hogy szembe tudjon nézni magával a tükörben, beretválkozás közben. De nem is ez az érdekes – intett le, látván arcomon a kíváncsiságot –, hanem az, hogy változatlanul nem hagyja nyugodni valami s már ott tart, hogy Adél imádott és engedelmes teste sem bírja megnyugtatni. Nem nyugtathatja meg immáron semmi... „És mi lenne az ami nyugtalanítja?” – kérdezte ő türelmesen s nem nézett rá, a morzsákat figyelte az abroszon. Olyanok voltak, mint ugrásra kész, sárgásbarna bogarak. „A hely.” – mondotta Iván elkínzottan. „Miféle hely?” – néztem rá döbbenten, mert már tényleg semmit nem értettem. „Hát a börtön” – legyintett Iván és kiitta poharát. „Vissza akarna menni” „Hát lehet?” „Mindent lehet – legyint ő – másokkal is megjárta már azt az utat.” De Iván tudatáig el sem jutnak a szavai, nem is érdeklődik, hogy kikkel? Az sem izgatja, hogy egyáltalán mi a frászkarika lehet ott, arról beszél összefüggéstelenül és egyre idegesebben, hogy rémálmaiban állandóan visszatérnek az őrtornyok és a milicisták, látja a szögesdróton tollászkodó hetyke verebeket is. Különben elárulja nem tud sötétben alunni, pedig emlékezzen csak az ő Nyekuláj barátja, hogy vágyták ők ottan a setétséget. Emlékszik?   És ő mit is tehetne mást, mélán bólogat. Felesége sajnálkozva nézi őket és tölt a poharakba.  Ülnek egymás mellett, kanalazzák a halászlét és másnap megindulnak. Ebből is látszik, hogy egyformák vagyunk, sóhajt Nyekuláj, de ha nem is vagyunk teljesen egyformák, mivel ez nem is lehetséges, teljesen egyformán hatnak ránk ama borzalmak, amiket átéltünk...

Akkor járt harmadszor a láger helyén...

Irén ásít.

–Nem kellene már aludni is egy kicsit? – kérdezi és arculcsókolva őt hozzábújik.

Künt, mintha végszóra, elered az eső. Az esőcseppek monoton kopogásába alszanak bele. Álma ott folytatódik, ahol – valamikor hajnalban – abbamaradt. Áll a gyufásskatulyányi kis szigeten és nézi a karjait kitáró, a szerelem magatehetetlen, pusztító hatalmáról éneklő nőt, de a hangját most furcsa módon nem hallja és egyfolytában az az érzése, hogy álmodik, mindez nem lehet igaz. De nincs elég ideje mindezt végiggondolni, mert a vízből váratlanul másznak elő a csúcsos süvegű katonák, felemelik otromba, hátultöltős puskáikat és célba veszik őket. „Ne lőjenek!” – sikoltja ő, de mindhiába, mert azonnal záporozni kezdenek rájuk a golyók, úgy mennek át a testén, mint a kés a vajon, fájdalmat viszont érdekes módon egyáltalán nem érez, látja a torkolattüzek fényét, érzi a csípős lőporfüst-szagot is, a golyók közelednek mellkasa felé, feltartóztathatatlanul közelednek, nincs hatalom ami visszatarthatná őket, áthaladnak rajta, eltűnnek. Már nem fél és váratlanul hallja meg a nő hangját is, azonnal azonosítja: igen, ez Irén!...És azonnal, gondolkodás nélkül indul meg feléje a golyózáporban. Nem törődik immár semmivel... 

 

 9. A LÁTHATATLAN LÁTOGATÓ

 

Álmában már éppen elérkezne a szeretett nőhöz, akinek egész testét véres, golyó ütötte sebek borítják, de égető fájdalmai ellenére sem hagyja abba az éneklést, továbbra is fáradhatatlanul, magát nem kímélve, torokhangon énekel a szerelem maga körül minden felperzselő és elpusztító hatalmáról. Amikor felriad, a föléje hajoló Irén aggódó arcát látja.

– Megint járkál valaki – súgja a nő. Felemelkedik, kábultan az ablakhoz oson és kiles. A holdfényben először a szín nyitott ablakát látja meg. Az ajtó nyikorogva leng a feltámadó szélben, s ez annál is különösebb, mert ő, emlékezik váratlanul, miután megnyugtatta, borral kínálta és ágyba fektette az ijedt, hebegő rongyszedőt, becsukta, kilincsre csukta, már csak azért is, hogy az ideges kutya nehogy behatolhasson.

– Biztosan Jámbor ment el – fordul vissza Irén felé.

– És Gombóc?

– Elcsatangolhatott valamerre.

Visszafekszik, simogatja a nő puha haját, és különös álma képei újra önállósulnak előtte. Látja, amint a csúcsos süvegű, gonoszul vigyorgó, rekedten ordítozó katonák golyói belefúródnak szerelme testébe. Észleli, hogy a sajátjába is, de fájdalmat furcsa módon nem érez, csak valami nyugtalanító viszketést, mintha szúnyogok csípték volna meg.

– Hány óra?

– Négy múlt – ásít Irén. – Ki szórakozhat velünk?! Nem értem...

– Aludni kellene még.

–Ez aligha fog menni – súgja Irén, s ahogy hirtelen elhallgat, nem részletezve, hogy ugyan miért is ne tudhatnának még aludni, váratlanul ő is meghallja a ház felé közeledő lépéseket. Felugrik, az ablakhoz rohan, minden óvatosságról megfeledkezve néz kifelé, de az ezüstösen szitáló holdfényben nem lát senkit. A titokzatos lépések viszont egyre közelednek a ház felé. Mintha egy makacs és kitartó láthatatlan ember cserkészné be a présházat.

Kimegy. Elsétál a színig, a priccs – jól sejtette – üres, félnótás vendégük már eltűzhetett valamerre, és Gombóc sincsen sehol. Kilincsre csukja az ajtót, kis tétovázás után kulcsra zárja, és a nagy szárnyas kulcsot kezében forgatva, visszasétál a házba. A holdat újra felhők takarják el, és nagy, kövér, álmos esőcseppek porlanak szét a homlokán és az arcán.

– És Emil? – kérdezi lihegve a nőtől, miután arcát törülközővel letörülgetve, s hanyattfekve az ágyon mohón rágyújt, karikákban fújva ki a füstöt.

– Mi van vele?

– Mit fog szólni ahhoz, hogy csak úgy egyszerre, ukmukfukk bejelented a válást?! Nem fog, mondjuk, öngyilkolással fenyegetőzni?!

– Ugyan, miért is tenné? S azonkívül is, sokkal önzőbb annál, hogy megöngyilkolja magát. Most, hogy teljesen magatehetetlen, jobban ragaszkodik a nyomorult életéhez, mint bármikor.

– Pedig nem sok öröme telhet benne.

– Mostanában ír valamit. Felpockolja a párnákat a háta mögé, hozatott Safraneknével egy nagy nyújtódeszkát, erre teszi az irkáját, és fáradhatatlanul ír.

– Biztosan az emlékiratain dolgozik – húzza el ő megvetően a száját. – S ha igen, nagyon izgalmas lehet, hogyan magyarázza meg saját árulásait, helyezkedéseit, rögeszméit és karrierizmusát.

– Hát nem is tudom – így a nő szelíden. – Engem valahogy nem is érdekel.

– Nem olvas fel belőle szeretett hitvesének?

– Nem. Sőt kimondottan idegesíti, ha véletlenül rányitok, amikor ír. Kivörösödik, és a kezével igyekszik eltakarni a füzetét.

– Kapcsolatai az elvtársaival?

– Köszöni szépen, ennek vége. Ahogy mondogatja, kiábrándult az eszméből. Különben is, teljesen magányos. Azok, akik őt az ötvenes években futtatták, már nincsenek magas pozíciókban, s az új „fiatal farkasok” már nem is ismerik őt, nem tudják, hogy milyen fáradhatatlan és kitartó harcost veszített személyében a Párt. Barátai pedig nincsenek, mert valamennyiüket besúgta, elárulta, elítélte, börtönbe, akasztófára juttatta. Egyedül maradt.

– És ez nem zavarja?

– Tőle kellene megérdeklődnöd – kacag a nő. – Engem egyáltalán nem izgatnak dr. Tollas Emil elvtárs lelki problémái. Talán mert tudom, hogy annek a féregnek nincs is lelke...

– És nem is olvastál bele a füzetébe? – kérdezi ő kíváncsian, miközben keze, ez a fáradt magyar vándor, eltéved a nő kitáruló testének ismerős hajlataiban.

– Azt nem mondtam – fonja rá magát Irén, félreértve simogatásait.

Ő némán kezdi csókolni az arcát, de akkor váratlanul újra hallatszanak a közelítő lépések. Ijedten válnak szét. Felugrik, kitárja az ajtó, kikémlel. Az erősödő eső dobol a szín bádogereszén, de az udvar üres. Sehol senki. A lépések most, mintha gúnyolódnának velük, cuppogva távolodnak a szőlőbokrok felé, olybá tűnnek, mintha nagy üvegekből huzigálnák ki láthatatlan szőrös mancsok a beszorult gumidugókat.

– Nem értem – húzza be maga után az ajtót. Visszabotorkál az ágyig, lefekszik, de hiába nyúl a nő felé, Irén most elhúzódik tőle az ágy sarkába, és kétértelműen ingatva fejét eloltja a lámpát.

– Szellemek. Velünk valaki játszik!...

A lépések váratlanul szakadnak meg. Az eső monoton zaja lassan megnyugtatja őket. A láthatatlan látogató már messze járhat, eddig már elérhetett a tetőn didergőző nagy hársfához is, gondolja ő, talán hogy megpihenhessen az árnyékban.

– És miket olvastál férjed naplójából? – érdeklődik kedvesen.

Irén nevet.

– Megpróbálhatom reprodukálni – magyarázza –, csak arra kérnélek, hogy ne szakíts félbe, s ne szólj állandóan közbe. Hagyd a végére gonoszkodó kommentárjaidat. Van idő!...

– Hallgatni fogok, mint a csuka – ígéri ő. Újra közelebb húzódik Irénhez, s az ölébe fúrja a fejét. Érzi, amint szerelme játékos ujjai gyengéden motoznak a hajában, s mintha újra hallaná a titokzatos, láthatatlan vendég lépéseit is, de már ezzel sem törődik.

– A napló első személyben íródik, s helyenként őszintének tűnik, túlzottan, zavaróan őszintének. Emil láthatólag számot vet áldatlan helyzetével – amint ezt különben már az elején pontosan, rigurózusan ki is fejti –, szembenéz önmagával, beszámol zűrzavaros pályájának alakulásáról. Önmagát, sorsát, ahogy kétértelműen s tagadhatatlan öngúnnyal megjegyzi – „karrier”-jét jellemzőnek tartotta a korszakra, ahogy emlegeti, a „nagy átalakulások korszakára”, melyben az ilyen kétes hírű, rossz származásuk terhét cipelő, bizarr figurák is befuthattak, mint ő! Persze, előmenetelüknek ára volt, súlyos ára. És itt jön az árak, engedmények s megalkuvások pedáns lajstroma előtt, egy – a maga nemében kétségtelenül megdöbbentő, őt mindenesetre tényleg meg is lepő – önvallomás, amelyben Emil kifejti, hogy őt gyermekkorában hányszor megalázták, kicsúfolták, nevetségessé tették a „többiek”!... Itt többnyire őt érti a „többiek” alatt, a „riválisát”, akit általában csak per doktorként emleget, s akit ugyan börtönbe juttatott, de legyőzni nem tudott soha. Ezt is részletesen kifejti. Nem, nem tudta legyőzni „riválisát, a doktort”. Hiába vette el tőle, legalábbis a világ előtt (de hát mindég és mindenkor csakis a látszat számít!) az egyetlen nőt, akit szeretett, vagyis engem, s hiába vette győzelme betetőzéseként feleségül, mindez csak másoknak, a „világ”-nak tűnt esetleg győzelemnek, maga előtt nem, hiszen engem végül is sem meghódítani, sem birtokolni nem tudott soha. Ezért aztán én voltam az ő győzedelmes és sikeres életében az egyetlen zavaró tényező. Hiába próbálta több változatban és hangfekvésben, mollban és dúrban, az önsajnálat és a vádaskodás egész skáláján feldolgozni ezt az alapvető sérelmet, amely mélyebben megsebezte őt, mint hittem, nem talált rá érvényes magyarázatot, mert azt, amit én mondtam neki, hogy csak téged szeretlek, egyszerűen nem hitte el!... Tollas doktor életének én voltam az egyetlen tévedése. Puszta létemmel találtam rést hiúsága páncélján, és ezt nyilván nem tudta megbocsátani soha. Számára a „szerelem” egy szó volt csupán, az érzelmek legfeljebb csak hangulati aláfestések, amolyan feltételes megállók az „önmagában bízó szellem” útján... Az Emil világában csak az érvényesülésnek és a hatalomnak volt értelme. Ezért ama tény, hogy gyermekkorában a „többiek” lenézték, megvetették és kicsúfolták, ma is érthetetlen számára. Részletesen s helyenként  meglehetősen érzelgősen ecseteli, hogy milyen sérelmek érték, mondjuk elemi iskolás korában. A „többiek” nem vették be maguk közé, elhallgattak, amikor megjelent, mintegy jelezve, hogy nem bíznak meg benne! Mindez kétségbe ejtette és dühítette a túl érzékeny kamaszt, s ezen a maga előtt elhallgathatatlan tényen az sem változtat, hogy – mint kéjesen ecseteli – velük is leszámolt később, amikor már hatalma volt felettük, amikor megtehette. Mindegy, sérelmei megmaradtak, s főként azért maradtak meg ennyire elevenen benne, mert „érett férfiként” egyszerűen nem tudta megmagyarázni magának, hogy a „többiek” tulajdonképpen miért nem fogadták be őt, aki okosabb, éleselméjűbb, érzékenyebb és műveltebb is volt náluk. Jobb magaviseletű és jobb tanuló is volt bárkinél... Ez a többször visszatérő érve is vicces, nem? És mutatja ama poklot is, amelyet magában hordozott, és öregen, betegen, a halál előtt sem volt képes megnyugtatóan feldolgozni... Kétbalkezes sem volt – ecseteli tagadhatatlan önsajnálattal –, futó- és tornaversenyeket is nyert, tehetségesen focizott, de az osztálycsapatba mégsem kerülhetett be. Pedig amikor mégiscsak bekerült, mert egyszerre többen hiányoztak, gólokat is rúgott, s kivívta a pálya szélén szurkoló leányok ámulatát... Mintha megfeledkezne arról, amit viszont másutt elmond, hogy mindenkori tanítójának, néhány tanárnak, osztályfőnökeinek már a legelején felajánlotta „szolgálatait”, vállalva a spicliskedést. Szóban és írásban nyújtott beszámolókat az osztály hangulatáról, társai elejtett szavairól,elképzeléseiről s nyilván a viselkedésükről, tanárokról alkotott véleményükről... Az láthatólag fel sem merül benne, hogy a „többiek” talán mégiscsak jogosan gyanakodhattak rá, s – finoman kifejezve – volt is oka a kiközösítésének. Mindezt azonban ma sem tudja mással, mint rosszindulattal és irigységgel magyarázni s az, hogy kivetették maguk közül, ma is sajgó seb a számára. Negyven esztendő után sem tudja megmagyarázni kiközösítését, régi sérelmei visszajárnak, s mint tudjuk, a bosszú sohasem a legjobb tanácsadó. Bűnlajstroma nem véletlenül kezdődik régi társaival. Részletesen kifejti, hogyan hálózta be és ejtette meg őket... A régi, őt kigúnyoló és megvető fiúk közül négyet – emlegeti többször is, mint nagy győzelmeit – börtönbe juttatott. Kettőt, bizonyos Galambot és Bogumilt – ezek valószínűleg becenevek, de te bizonyára tudod, kikről van szó, felismered őket! –, még az ötvenes évek elején juttatott rács mögé, az akkor épülni kezdő csatornához! Szerezzenek – ahogy gúnyosan megjegyzi – gyakorlatot a valóság átalakításában, ne kívülről szemléljék az országos építkezéseket, első kézből nyerhessenek ismereteket „a valóság nagy átalakítási munkálataiból.” A másik kettőt, téged, akit doktornak nevez, és egy tanítónak becézett férfit ötvenhat után kevert bele különféle piszkos ügyekbe, hogy a megtorlás áldozataiként tüntethessen el benneteket a süllyesztőben, anélkül azonban, hogy bárki is az ő esetleges személyi bosszújára gyanakodhatott volna. S erre kifejezetten büszke is volt. Boldogan ecseteli naplójában, hogy milyen remekül kivitelezte az egészet, milyen virtuóz módon csalta végre csapdába riválisait, megfizetve nekik a gyermekkori sérelmekért és megaláztatásokért!... Nem, rá senki nem gyanakodhatott! Ő csupán egy kicsiny, de nélkülözhetetlen csavar volt a gépezetben – írja kétértelműen –, s utána kifejti, hogy hogyan, milyen eszközökkel, milyen szolgálatokkal igyekezett befolyásolni feljebbvalóit, elnyervén föltétlen bizalmukat. Téged a látszat kedvéért védett is, igyekezett olyan dossziét összeállítani, illetve vádiratot konstruálni, ahol nem egyértelműen tűnsz felbujtónak. Csakhogy ravaszul, meglehetősen kétbalkezesen védelmezett, ezért a bukaresti főügyésznek mindez azonnal szemet is szúrt, s amikor kíváncsian ismerkedett meg életpályáddal, és megtudta, hogy te már a Szovjetunióban is lágerben voltál, mint „magyar fasiszta”, el is dőlt a sorsod, Johannes!... Arról, hogy Emil időnként – egy lapra téve fel mindent, mint a hazardírozó kártyajátékosok – védelmezett is téged, meggyőződhettem én is azon az estén, amikor N., a rettegett tábornok, a román börtönökben folyó átnevelési munka egyik éceszgébere meglátogatott bennünket, és ottmaradt, Emil kifejezett kérésére, vacsorára is. Ez a – közvetlenül csak „patkány”-nak csúfolt – torz és ellenszenves emberke kihangsúlyozta, hogy ő nem postás és nem is közvetítő ugyan, de ez esetben kivételesen vállalja a postási és közvetítői szerepet is, sőt, tette hozzá, rám pillantva félreismerhetetlen gúnnyal, még a szolgálati szabályzat megfelelő pontjaitól is hajlandó eltekinteni, csakhogy közölhesse a jó hírt. Tekintsük ezt, bámult ránk, és savószínű szemében szinte izzott a gyűlölet, mondjuk kedveskedésnek az ő részéről. No persze, vigyorodott el, az ő kedveskedéseinek is, mint mindennek, vannak határai! És ára is van. Igen, ára! Kortyolt a konyakjából. Fintorgott. Mindennek ára van, s ő a számlát egyszer majd benyújtja. Ezután közölte, szúrósan ránk meredve, hogy szeretett barátunk él, a körülményekhez képest megvan. Azt persze nem részletezte, hogy mi van veled, és a válaszait is inkább Emilhez címezte, mintha sejtette volna ez a született kopó, hogy milyen szerepet is játszassz te Tollas Emil és tagadhatatlanul feldúlt, vörös hajú, összevissza beszélő felesége életében. A tábornok meglehetősen kétértelműen, már-már durván kötözködött Emillel, kifejtve, hogy a főügyész elvtárs ha akarná, se tudná titkolni származását. Mert lám, hiába ért egyet felelősen gondolkodó kommunistaként és ügyészként a Párt politikájával, s az elkerülhetetlen megtorlással – elvégre higgyük már el, élesedik az osztályharc, és a sunyi (csak az alkalomra váró) osztályellenséggel, a magyar horty-fasiszta-irredentista söpredékkel bármi áron is le kell számolni –, ha magánemberként együtt érez az ellenséggel! Mondjuk például veled, aki nem hiába kaptál tizenvalahány esztendőt, egész működésed hiába irányult egészen bizonyosan ellenük, a dolgozó nép demokratikus állama ellen, mégis egyenesen sajnál téged... Egy olyan személyt, aki – ő átnézte a periratokat, és erre egyértelmű bizonyítékok vannak! –, meg akarta dönteni a népi demokrácia alkotmányos rendjét, s holmi fehér lovon megérkező, tenger nélküli admirálisokról ábrándozva akarta megzavarni a románok és magyarok, a dolgozók közös hazáját. Igen, beleolvasott a periratokba is, s láthatta, hogy milyen esztelen, már-már kétségbeesett igyekezettel, ám kétbalkezesen védelmezett tovarişul Tollas téged. Ezért aztán volt is akkor átmenetileg egy olyan futó érzése, hogy valami miatt fontos neki ennek a bizonyos irredenta-fasiszta doktornak az eltüntetése, de utána rájött, hogy nem, sajnos mégsem erről van szó, hanem arról – és minden valóban nézőpont kérdése –, hogy Emil Tollas, ez a Pártba befurakodó kétkulacsos magyar ügyész egyszerűen meg akarta védelmezni valamiképpen osztálytársát és barátját! Persze az elvtársak éberek voltak,  pokoli terve nem sikerülhetett... A tábornok mély lélegzetet vett, a falfehér, reszkető Emilre nézve, győzedelmesen elvigyorodott. Igen, barátom, így is lehetne magyarázni, s talán nem is járnánk messzire az igazságtól, ha így magyaráznánk. Hiszen ne feledje el – ahogyan azt kávéházban rothadó, életidegen és haladásellenes, úgynevezett „művészek” is állítják –, a világ csak egy hangulat, csak egy káprázat, és élni különben is annyit tesz, mint különbözni. Hát nem! Nem annyit tesz. S azt, hogy káprázat-e valóban a világ, be is tudja bizonyítani, de csak miután Emil és a hozzá hasonlók oda juttatják őket, ahová valók, fennforgató, rendszerellenes tevékenységük miatt rács mögé, illetőleg a kivégző osztag golyói elé. Amikor felvillan a sortűz – itt a tábornok arca már-már kéjesen torzult el –, valóban menyugodhatnak ezek a férgek. A világ tényleg nem egyéb, mint egyetlen vakító káprázat. Emil elsápadt, töltött magának, kiitta a poharát, és dadogva kezdett védekezni.

– De tisztelt tábornok elvtárs, ön félreért, teljességgel félremagyaráz engem.

– És mit érek vele? – röhögött durván N. – Már nem vagyok olyan funkcióban, hogy megbuktathassalak, azonkívül nem tagadom, sok szempontból még rokonszenves is vagy nekem, de az igazság az, hogy kutyából nem lesz szalonna!...

Emil a naplójában két alkalommal is megörökíti ezt a borzalmas, mindkettőnk számára iszonyatos megpróbáltatásokat jelentő estét. Először a te ügyed tárgyalásakor, még mielőtt kitérne kettőtök ambivalens kapcsolatára. „Hiba volt elhívni ezt a vadembert, ezt a velejéig gonosz szadista állatot” – írja, meglehetősen keresetlenül Emil. Ezt a megállapítását azért is jegyezte meg, mert teljességgel ellentétes volt férje szokásos megalázkodásaival és hízelkedéseivel. Akkor este, legalábbis az elején, nagyon kicsi fiú lett hirtelen Emil. Szinte eltűnt a szemünk elől, annyira összezsugorodott. Hebegett és reszketett, habogott és dadogott, láthatólag nem értette, miért alázza meg vendégünk? Először – azt hiszem – még valamiféle haveri kötözködést érzett ki a szavaiból, s ezért a tábornok legotrombább és leggonoszabb célzásait sem igyekezett felfogni és megérteni. Csak bambán vigyorgott és töltögetett szolgálatkészen, mint egy kiöregedett pincér, s láthatólag nem is akarta komolyan venni az elhangzó vádakat. Vagy egyszerűen nem merte komolyan venni őket? Naplójában viszont, első felidézésekor, kitért arra is, hogy ez az „átkozott gazember patkány” hányszor tett keresztbe neki, pusztán azért, mert ő magyar volt, és N. – besszarábiai létére – nem szerette a magyarokat. „Nem szeretett ez a kis besszarábiai zsidócska – konkrétan így szerepel, ezt is megjegyezte – senkit a Párton kívül”. Úgy, olyan rajongva beszélt a Pártról, mint egy élőlényről, ugyanakkor nem is titkolta, hogy egykori elvtársairól nincsen túl jó véleménnyel. Nem is rejtegette, hogy az illegalitás éveiben tőlük elszenvedett sérelmeiért igyekszik bosszút állni – ahol és akin lehet. Bámulatos memóriája volt. Mint egy lexikonban, betűrendben volt meg benne minden sértés, minden sérelem, minden kétértelmű megjegyzés, s amikor váratlanul a belügyminisztérium egyik fontos beosztásában találta magát – rögtön cselekedni kezdett, sorra tüntetve el elvtársait. (A börtönökért felelt talán? De ezt Emil sem részletezte, számára mindez magától értetődőnek tűnt, sőt ki is fejtette, hogy bizonyára naplója olvasói számára is természetesnek tűnhet.) Hogy gondolt-e írás közben arra, hogy esetleg mások is elolvassák majd a naplóit, hogy olvasói is lesznek majd, ezt nem tudom. De ez a célzás, gondolom, jelzi, hogy Emil végeredményben milyen szándékkal vetette papírra feljegyzéseit!...

Irén is eltöprengett ezen, de bárhogyan is erőltette, nem tudta megállapítani, hogy gyónást olvas-e, vagy esetleges intelmeket?! Pusztán gyónt volna önmagának? De akkor miért emlegette hivalkodva esetleges olvasóit, akiknek bizonyos dolgokat megmagyarázni felesleges, hiszen ugyanolyan tájékozottak a kor viszonyai között, mint ő.

Emil nem volt vallásos, naplója nem csak gyónás, a szó ágostoni értelmében. Nem! A férjemnek bizonyára valami konkrét célja is volt a memoárjaival, de én egyelőre nem tudtam kideríteni, mi is lehetett ez a cél!... Erre még visszatérek, de most még N. látogatásáról.

Emil meghívta hozzánk, és ezzel – erre ő is akkor este döbbenhetett rá –, nem kevés kockázatot vállalt, még akkor is, ha N. már nem volt, saját bevallása szerint sem, olyan funkcióban, hogy komolyan árthasson neki. De meghívta mégis, és vállalta a nem mindennapi kockázatot, mert így próbálta meghódítani a feleségét, vagyis engem, aki láthatólag mélyen megvetettem őt, és nem voltam hajlandó magamhoz engedni. Ezt mint fő, legfőbb sérelmet többször is fölemlegeti, megvallva, hogy az elején csak bosszúból ragaszkodott a házassághoz, így akart még egyet rúgni a „doktor”-on, aki véglegesen eltűnt a román börtönvilág áttekinthetetlen labirintusában, de később már mélységesen megbánta az egészet. A felesége keresztülnézett rajta, megvetette és ő bármit is csinált, képtelen volt meghódítani. Sokszor – ismeri be –, már azon a ponton volt, hogy véget vet ennek a nevetséges és megalázó helyzetnek, kilép a házasságból, mint egy rossz cipőből, de hiába szánta rá többször is magát a bezárt ajtót figyelve – az is megalázó lehetett a számára, hogy én, a saját felesége elzárkózok előle, bezárkózok a saját házában! –, az utolsó pillanatban, a következményeket mérlegelve mindég meggondolta magát. Legszívesebben kirúgott volna, de a válást (és ezt hideg fejjel pontosan gondolta át) két szempontból sem engedhette meg magának. Egyfelől azért nem, mert akkorra már felelős pozíciót töltött be, s a válóper ezekben a körökben nem volt divat. Rossz szemmel nézték az elvtársak, nagy nehezen kiküzdött karrierjébe is kerülhetett volna, nagyon könnyen bukását eredményezve, amit nem tudott elképzelni sem. Másfelől, ha kirúg, elismeri vereségét, s nem utolsósorban nekem lesz igazam, aki számtalanszor szemére vetem, hogy bármikor elmegyek, ha akarja... Hát hazardírozott, kétségbeesetten hazardírozott. A rettegett N., az ő konyakját nyakalva, szűkszavúan közölte, hogy a felesége állítólagos rokona él – itt nyilván gúnyosan pillantott rám –, amiből egyértelműen következtethettem volna arra, hogy tisztában van vele, milyen rokonról is van szó, átlát rajtunk mint az üvegen, kapcsolatunk nyilván nyitott könyv előtte. De időm sem volt végiggondolni mindezt, csak tehetetlenül, hipnotizáltan meredtem rá. Ő pedig szorgalmasan emelgetve a konyakospoharakat, egyszerűen sértegetni kezdte Emilt. El kell ismerni, ezt is olyan megátalkodott, gonosz ügyességgel tette – meg is örökíti az ügyész elvtárs a naplójában –, hogy az elején, néhány pillanatig Emil arra is gondolt, hogy komolyan véve az N. „várható végső bukásáról” szállongó próféciákat, megfelel a sértésekre. De azután megrémült. Sokat beszélnek mostanában, s N.-nek kiválóak a kágébés kapcsolatai is, így nem bukhat meg. Arra gondolt, hátha mégiscsak van valami célja a tábornoknak ezekkel az otromba megjegyzésekkel, hátha csak próbára teszi őt, hiszen ennek a született kopónak, ennek a hamisítatlan vérebnek már az is eleve gyanús lehet, hogy ő pontosan tőle, a belügy rettegett generálisától kér felvilágosítást egy börtöntöltelék sorsáról. Ismerve N. vakító és dialektikus elméjét csupán két magyarázat kínálkozhatott a számára – mindkettő logikusnak, mondhatni kézenfekvőnek tűnt. Az egyik, hogy őt, a törekvő tartományi főügyészt bérelhették fel nagyszámú ellenségei, hogy provokálja őt ezzel a meghívással s a bizarr kérelemmel; másfelől meg valami általa átláthatatlan ügybe akarják bevonni, ami – pontosan azért, mert N. sem képes felmérni valós dimenzióit) veszélyes is lehet számára, és végleges bukásához is vezethet. Végső soron – töpreng Emil – mindkét magyarázat elfogadható volt, s derengeni kezdett az egyre jobban elfajuló, szörnyű vacsora során egy harmadik is, jelesen az, hogy – most Emilt idézi – „az ügyész a felesége volt szeretőjének a sorsáról érdeklődik, nyilván azért is, mert a nő tudni akarja, mi van a bikájával. Ez esetben N. dialektikus elméje sem fedhette fel sem az én, sem szép, izgatott és szomorú feleségem cselekedeteinek mozgatórugóit!” – írja könyörtelen logikával, már-már diadalittasan Emil. „Azért azután – folytatja – megpróbált sértegetni engem, hogy lássa, tényleg egy ellene irányuló, őt elveszejteni akaró összeesküvésről van-e szó, vagy egyszerűen csak fel akarom használni őt, a tegnap még rettegett, sőt hírhedett N.-t holmi átláthatatlan s számára érdektelen magánéleti játszmákban.” Hát sértegette őt, provokálta, becsmérelte, és provokálni kezdett engem is. Egy idő után, megunva pikírt célzásait, emlékszem, vissza is vonultam, magukra is hagytam őket. Később ezt, mondanom sem kell, erősen megbántam, hiszen olvasva Emil emlékezéseit, újra felmerült a feledés ködéből az a rettenetes és végeérhetetlen éjszaka, ahogy az egyre részegebb, patkányképű emberke piszkálja és gúnyolja vendéglátóját, a rettegett főügyészt. Már-már rémálomnak tűnt mindez. Láthattam, hogy a férjem már előttem sem próbálja megjátszani magát. Úgy viselkedik, mintha még mindég kisiskolás lenne – meghúzza magát, töltöget, vigyorog, helyesel, igyekszik elérteni a szurkapiszkákat, hálásan röhécsel, és láthatólag nem akar tudomást venni az egyre fulminánsabb megjegyzésekről. Akkor egy pillanatra az ő szemével néztem magamra – itt nem róla, rólam volt szó, döbbentem utólag rá, a feleségéről, akinek meghódításáról soha nem tett le. Ő ugyan a visszahódítás szót használja, de mivel én soha nem voltam az övé, helyesebb inkább meghódításról beszélni! Egyre inkább egyik fontos rögeszméjévé váltam. Akkor dönthette el, hogy mégsem próbál meg felkerülni Bukarestbe, hogy mégis itt marad vidéken, az isten háta mögött, ahol már kakas a szemétdombon. Nem próbálkozik karrierje továbbépítésével, pusztán pozícióit igyekszik őrizni, de azok egyelőre, mérte fel az őt pocskondiázó N.-t hallgatva, nem forogtak veszélyben. Fővárosi felettesei méltányolták tehetségét, éles elméjét, könyörtelenségét és felkészültségét. Követendő példa lett, és ez átmenetileg kielégítette ugyan nem mindennapi becsvágyát, sőt, saját bevallása szerint meg is nyugtatta, de ő is érezte, nem állhat meg. Elindult egy úton, és mennie kell. Nincs megállás! Arra azonban – N. sértéseit hallgatva –, rögtön rájött, hogy a tábornok is hazardíroz, s hogy karrierje, pozíciói talán mégsem forognak veszélyben. Ekkor újra fontos lettem számára én, mivel egy pillanatig sem tudott belenyugodni vereségébe, kapcsolatunk csődjébe, és mindent megtett, hogy „ismét” meghódítson. Bár helyesebb lenne ezt is hagyni, ezt az általa többször, öntetszelgő módon emlegetett „ismét”-et!... Igen, egyszer majdnem sikerült megkapnia engem. Félig-meddig erőszak volt ugyan, ne kerteljünk, emlékezni se akarok rá, ezt most  hagyjuk. De az, hogy – amint Emil írja is – egyszer már szinte „összejött”, hogy egyszer, az elején, mégiscsak majdnem sikerült, tovább sarkallta. Úgy hitte, hogy ami egyszer már úgy-ahogy megtörtént, máskor is megismétlődhet. Nem nyugodott tehát bele a kiközösítésébe, nem adta föl a játszmát. Új meg új megoldásokat keresett, elhitte, hogy az egész csakis rajta múlik, az ő viselkedésén. Ezért azután hol kedveskedett, hol pedig igyekezett rohadt módon zsarolni, s egy pillanatig sem volt képes belenyugodni, hogy ez még neki, a rettegett főügyésznek sem sikerülhet!... Viszont azért bántam meg mindezt, mert a tábornok egyre gátlástalanabb viselkedésétől és az egész helyzettől megundorodva otthagytam őket, s így nem lehettem szem- és fültanúja az ő egyre bátrabb replikáinak. Igen, elmentem, s így természetesen más képet őrzök magamban erről az éjszakáról és az ő viselkedéséről, mint ő. Emil részletesen feleleveníti az utolsó, kényelmetlen, s már elviselhetetlen szituációt is, amikor a már teljesen részeg N. felemelkedett, s noha a magas Emilnek még a válláig sem ért, torkonragadva fojtogatni kezdte őt, és összefüggéstelenül olyasmiket dadogott, miközben folyt a nyála, hogy árulja már el, kinek a megbízásából dolgozik?! Kik bérelték fel, és mennyit fizettek neki ezért? Ekkor végre erőt vett gyávaságán – sajnos ez ellen a tulajdonsága ellen egész életében hiába küzdött, ismeri be, bizonyos kényszerhelyzetekben óhatatlanul erőt vett rajta –, és durván ellökte. A tábornok leesett a földre, azonnal okádni kezdett, majd hányadéka mellett hirtelen elaludt. Ő mogorván hívta fel a kapu előtt parkoló terepjáróból a segédtisztjét, s választékos szavakkal, szarkasztikusan kérte meg, jöjjön utána és vigye haza felettesét. Sőt a fiatal, elvörösödő főhadnaggyal töröltette fel az okádékot is. Ezek után, érthető módon, hosszú esztendőkig nem is találkozott N.-el. Igyekezett bejutni hozzám, hogy közölje, az a disznó N. végre elment, s akkor döbbent rá, hogy az ajtóm be van zárva... Elég nehezen tudta ezt is feldolgozni, megemészteni, noha kétségtelenül próbálta megmagyarázni önmagának. Sőt volt egy olyan fragmentum is a vallomásaiban, ahol végeredményben mélységesen egyetértett velem abban is, hogy mindent összevetve határozottan undorodom tőle. Itt, ezen a ponton már szinte sajnálni kezdtem a férjemet. Azt fejtegette, hogy végeredményben ki is ő? Egy karrierista állat, aki származását és nemzetiségét is megtagadta, akinek nem is voltak soha elvei, hinni sem hitt soha semmiben, sem Istenben, sem ideológiában. Egyetlen dolog érdekelte – a karrierje, és azért, hogy előrehaladhasson a ranglétrán mindent megtett, szörnyűségeket is. Részt vállalt egy olyan politikai hatalom állásainak kiépítésében, amelynek stratégiáját végig sem merte gondolni, s amely százezreket juttatott börtönbe... Emil, mint kiderült, nem hitt az „élesedő osztályharc” elméletében sem, nem hitt ő tulajdonképpen semmiben. Ezért mielőtt megsajnáltam volna, még hevesebben kezdtem utálni. Ő egyszerűen a hatalomba volt szerelmes. Karrierjéért mindenre képes volt, még arra is, hogy koholt vádakkal juttassa börtönbe egykori iskolatársait, de feljelentett vadidegen embereket, konstruált perek kivitelezésében vett részt... Hogyan is szerethetne egy tiszta nő (ez itt nyilván én voltam) egy ilyen aljas vadállatot?!? – teszi fel komoran a kérdést. Először akkor sajnáltam meg. Sajnálatom után azonban, átgondolva az egészet, azonnal heveny undor tört rám, és darab ideig kedvetlenül abba is hagytam az olvasást, de azután, néhány hét múlva, megint eljött a szerencsés pillanat – Emilt felülvizsgálatra rendelték a kórházba.

Irén akkor újra olvasni kezdte utált férje feljegyzéseit. Kíváncsisága erősebb volt, mint a megvetése. Ekkor ért el ahhoz a részhez, ahol Emil ismét, ahogy írja „jogászhoz méltó tárgyilagosság”-gal örökíti meg N. tábornok 1958. november 19-i, rossz emlékezetű látogatását. Bevallja, kockázatosnak tűnt ugyan a tegnapi főhóhértól érdeklődni egy névtelen áldozat iránt, hiszen pontosan ezzel a gesztussal hívhatta volna fel a figyelmet a „doktor”-ra, egykori barátjára és riválisára. Talán, vallja be Emil önmagának és a fehér papírlapnak könyörtelen cinizmussal, egyik célja ez is volt, ezért is hazardírozott. Hátha N. tényleg felfigyel a doktorra, és gondja lesz arra, hogy mégse élje túl a börtönt. Másfelől meg ez a gesztus a felesége rokonszenvét is kiválthatta volna, s nem elhanyagolhatatlan háláját is. Csakhogy, döbbent rá utólag Emil keserűen, minden másképp történt. Arra elővigyázatlanul nem gondolt, hogy N. ötvenhármas nagy bukása után sem tett le arról, hogy ismét feltörjön, és arra sem, hogy középszintű pozíciói is meginogtak valamiképpen akkoriban a belügynél, s még az ilyesfajta ártatlan kérdésben vagy kérésben is, mint az övé, csapdát gyanított. Nem gondolta, hogy N. kombinálni kezd, és egyértelmű provokációt lát abban, hogy egy megvetett, ráadásul magyar származású szaros tartományi főügyészecske ilyen kérésekkel meri zaklatni őt. Nem is tételezte fel, hogy a rettegő és akkoriban állandóan saját végső bukását vizionáló, erről képzelgő N. azonnal arra gondol, hogy talán nem is annyira a felesége börtönben sínylődő „rokona” sorsára kíváncsi, hanem arra, hogy hogyan reagál ő minderre. Nem tételezte fel, hogy a paranoiás N., még benne is ellenségei eszközét látja, hogy azt hiszi, ez a szokatlan kérés egyben próba is, s neki ehhez megfelelően és igen-igen éberen kell viselkednie! Fulmináns megjegyzései mintha sejtették volna azt is, hogy N., miközben gátlástalanul, semmivel nem törődve, brutálisan keresetlen szavakkal, félszemmel ideges, sápadozó feleségét figyelve. őt sértegette, öntudatlanul is rájöhetett az igazságra. Győzött, újra győzött benne a könyörtelen kopó rutinja. Másrészt pedig, főként az Irén visszavonulása után, kettesben maradva vele, egyre nehezebben tűrte sértegetéseit, még nehezebben megvető megjegyzéseit. Ekkor láthatólag már főként a lehallgatókészülékeknek beszélt a generális, s ő, Tollas Emil, tartományi főkorifeus, a törvény helyi ökle, először gondolt komolyan arra, hogy ideje lenne már szétnézni a lakásban. Először fogalmazódott meg benne a szörnyű gondolat, hogy „ezek”, ha nem egyéb még őt is, a leghűségesebb és leggátlástalanabb kiszolgálójukat is könyörtelenül lehallgatják, hogy benne se bíznak, hogy őt is megfigyelik, hogy végső soron vesztére törnek. Ekkor ő is játszani kezdett a lehallgatókészülékeknek, önkéntelenül is kihasználva, hogy a tábornok, a magába döntött konyaktól egyre részegebb lesz, megpróbált elegánsan, de könyörtelenül parírozni. Megvallotta, hogy nem is csodálkozik az általa mélységesen tisztelt tábornok elvtárs gonoszkodó megjegyzésein, úgy fogja fel, mint egy régi, megbecsült párttag idült gyanakvását. A tábornok elvtárs nyilván nem ismeri őt – ugyan honnan is ismerhetné? –, s ezért gyanakvó, pedig az ő élete továbbra is nyitott könyv az elvtársak előtt...

Irén eddig jutott el, s nem tudta, olvasás közben, sírjon-e vagy nevessen, amikor a kapu előtt hirtelen állt meg a kocsi, s az ablakon kipillantva látta, hogy az ápolók kisegítik belőle és tolószékbe ültetik magatehetetlen férjét. Csak annyi ideje volt, hogy visszategye a füzetet a széfbe – amelyhez még Maud tanácsára csináltatott kulcsot –, s bezárja az ajtót, föléje akasztva a képet. Krisztus Pilátus előtt volt a különös festmény címe, s valóban a megváltót ábrázolta önkéntelen hóhérja társaságában, lemenő nap fényében, szomorú olajfák alatt. A látogatóknak is mindég feltűnt Pilátus búskomor és Jézus merengő arca, s nem értették, hogy egy megrögzött kommunista ügyész miért tart hálószobájában klerikális festményeket? De amint a kérdés önkéntelenül is megfogalmazódott bennük, azonnal csapdára gyanakodtak. Nem is mertek érdeklődni a kép festője felől, ahelyett – már nem tudván elkerülni a kényes témát –, szemforgatóan kezdték dicsérni a kép „művészi kvalitásait.”

Akkor délután gondolta át először, Emil vallomásai alapján is kettejük kapcsolatát, és komolyan gondolt arra, hogy most már tényleg ideje lenne elválnia Emiltől, és kitűnnie a képből... Igen, ő már itthon volt akkor, sértetten ült várában, a présházban, a szőlőhegyen. Készült is hozzá látogatóba, s ahogy eldöntötte, hogy még az esti vonattal elutazik, a kávéscsészével a kezében tette fel a kérdést magának: mit is keres ő még tulajdonképpen itt, ennek a szörnyetegnek a házában, akihez immár az égvilágon semmi nem köti? Még a gyűlölet sem köti hozzá, hiszen a szó meghitt értelmében soha nem is gyűlölte Emilt. Inkább megvetette, lenézte, undorodott tőle, s ezek az ambivalens érzések csak felerősödtek naplója őszintének tűnő fragmentumait olvasva. Lehet, hogy üldözési mániája van – ha igen, ez az előzmények ismeretében igazán nem lenne meglepő. Arra gondolt akkor, kávéscsészéjében figyelve a zacc különös ábráit, hogy Emil ugyan neki is írja naplóját – hiszen sejti, hogy elolvassa, s ez az utolsó kísérlete az ő visszahódítására, noha már ő sem hihet benne komolyan, hiszen kémei jelenthették már neki, hogy a „doktor” visszatért, s az ő kapcsolatuk meghittebbé s intenzívebbé vált, mint valaha –, de a memoárok címzettje elsősorban mégsem ő, hanem a Párt! S, hogy miért gondolt erre, és mit is ért ezen? Vegyük sorra: amikor ő Emil szupertitkos széfjéhez Maud barátnője segítségével csináltatott kulcsot, nem is feltételezte, hogy Maud – ez már elhidegelésük idején történt –, pusztán egy kulcsot csináltat a cég aranykezű szakembereivel. Megkérdezni persze már nem tudta tőle, hiszen a szép őrnagy, akkor alezredes, már nem volt az országban. Az Emil balesete után, de még az ő kiszabadulása előtt, slisszolt el. Érezte, hogy Dej elvtárs esetleges bukása után egyesekre rossz napok várhatnak a mindenható cégnél. S ha a gyanú már első pillanatban megfogalmazódott benne, amikor Maud átadta neki a főtéri cukrászdában a kulcsot, akkor teljesen természetesnek tűnt feltételeznie, hogy mindez az Emil tudtával történt!... Igen, mindenről tudó, jól értesült férje tudott a kulcsokról is, s ez önmagában is jelzi, hogy a napló nemcsak neki íródik. Nem. Ez a vallomás főként az elvtársaknak szólt. Emil felmérte, hogy Dej halála új korszak kezdetét jelenti, és a maga módján igyekezett – hogy is fogalmazzon? – eléje menni a változásoknak, eleget tenni a vadonatúj, még el sem hangzó elvárásoknak, igyekezett megint és újult erővel megfelelni, ahogy mindég, egész nyomorult életében is tette...

Hogy ezzel mi volt a konkrét célja, nem tudja. Betegsége illuzórikussá tett minden újabb karrierépítési manővert, s ezért, ha lehet, még jobban megutálta akkor, s tulajdonképpen már el is döntötte, hogy egyetlen percig sem marad tovább vele. Ha akarja, zsarolja meg, keltse rossz hírét, komoly aduk amúgy sincsenek a kezében; de az ő élete még nem került zsákutcába, még nem zárult le, az ő élete még más irányt is vehet, hiszen végre azzal a férfival élheti le hátralevő éveit, nyugodtan és gondtalanul, akit szeret, és aki után a halálon túl is vágyakozni fog...

Egy ideig nem használta ki Emil kényszerű távozásait – időnként kivizsgálásokra vitték, és ilyenkor hozzáférhetett volna a széfben rejtőző füzetekhez. Annyira utálta férjét, hogy egyszerűen már a titkaira sem volt kíváncsi. A puszta gondolattól, hogy ismét olvasnia kell alamuszi és hazug feljegyzéseit, kiverte a veríték is, heves hányinger tört rá, s egy délután, nem bírva tovább, taxival jött hozzám – egy kisebb vagyont pengetve le a sofőrnek –, a szőlőhegyre, bejelenteni, hogy döntése végleges, velem marad. Engem nem talált otthon, az öreg mindenestől tudta meg, hogy elutaztam a Deltába. Ez mélységesen elkeserítette. Vonattal tért haza, egész éjszaka utazott, mert kétszer is át kellett szállnia, és órákig kellett várakoznia néptelen, sötét kisállomásokon. Reggelre érkezett meg, a hátsó kaput választotta, a kert felől jött, hogy Emil, ha tolókocsijában szokása szerint az ablak mellett ül, ne vegye észre. Ahogy lábujjhegyen óvatoskodott előre a ház felé a kertben, észrevette, hogy egy idegen férfi oson ki az első, a fő bejáraton. Rádöbbent: a szekusok is figyelemmel kísérik Emil feljegyzéseit, s valószínűleg oldalról oldalra le is filmezik... Berohant, kivette a széfből a naplót, és az ablakhoz húzódva olvasni kezdte. Nem érdekelte, hol van Emil, és az sem, hogy bármikor megjöhet.

„N. sorsában – olvashatta – és az enyémben igen sok közös vonás van, s még azt sem mondhatom, hogy én nem lelném esetleges örömöm mások kínzásában” – vallott szemforgatóan Emil, s ő akkor döbbent rá, hogy mégsem neki, hanem igenis az elvtársaknak szól ez a napló, noha még mindég nem látta át férje sátáni szándékait, nem volt képes megfejteni a vallomások titkát, nem tudott válaszolni arra, hogy mit is akar Emil? Hova akar elérkezni, mit akar elérni még, deréktól lefelé bénán? Ezután férje minuciózus aprólékossággal részletezte, hogy hogyan kínozta a pókokat, a legyeket és a kóbormacskákat gyermekkorában. Viszolyogva lapozott tovább, érdekesebb volt kétségtelenül, amit N.-ről, erről a „pártba furakodó patkány”-ról írt. Akár ironikus önportrénak is felfoghatta volna mindezt! Elképzelte mit szólna mindehhez maga a tábornok. Nem mindennapi szcéna lehetne, mosolyodott el, ha viselt dolgai után egyre tudatosabban és merészebben szimatoló elvtársai megismertetnék vele, egykori munkatársának és ismerősének, rá tulajdonképpen igen rossz fényt vető feljegyzéseit. De nem, ez nem vágott össze teljesen a cég módszereivel. Ha meg is ismertetnék a szöveggel, gondosan titkolnák a szerző kilétét. Elképzelte, hogyan reagálhatna minderre az egykori főhóhér, és elmosolyodott. Lehet, el se hinné, hogy „eredeti” feljegyzések, és csapdára gyanakodna. Hiszen ki is  merne leírni ilyesmiket.

Mosolygott, egyre mosolygott, és már az sem érdekelte, hogy a férjét szállító kocsi fékez a ház előtt, az ápolók kiemelik és tolókocsijába ültetik Emilt. Rendületlenül, semmivel nem törődve olvasta a naplót.

– Figyelj! – merevedik meg ő. Kint az esőben is jól hallani a kitartó látogató settenkedő lépéseinek cuppogó zaját. Hol közeledik a házhoz, hol távolodik. Mintha egy általuk ismeretlen, de létező koreográfia szabályaihoz igazodva cserkészné be a házat.

Irén elhallgat, végigsimít a homlokán, kortyol a boros üvegből?

– Ki lehet? – kérdezi rekedten. – Velünk valaki játszik.

– Gyere, nézzünk ki!

– Félek.

– Kitől?

A lépések most megint közelednek, a cuppogás folyamatosan erősödik. Az ablakhoz ugrik, de nyilván senkit nem lát, az udvar üres, a pocsolyákban meghitten landolnak az álmos, kövér esőcseppek. A lépések megint távolodnak, aztán váratlanul olyan zaj hallatszik, mintha valaki toporogna. A láthatatlan vendég nyilván nem tudja eldönteni: menjen-e vagy maradjon?

– Ha nem hallanád te is, azt hihetném, becsavarodtam.

– De én hallom. Így már ketten csavarodunk be.

– Az is lehet, álmodunk. Egy álomban élünk, szívem, amelynek holnap már halál a neve.

– Emil feltételezései szerint – bújik vissza az ágyba Irén, nyakig húzva magára a takarót –, a tábornokot az illegalitás földalatti éveiben elkapta és beszervezte a sziguránca. Egy pár pofon után, ő, a szadista kínzások legfőbb kiötölője, azonnal megtört, s még azt is beismerte, amit nem kellett volna. Mindent, csak ne üssék... és ezután már nyilván nem volt megállás. Sorra jelentette fel és buktatta le elvtársait. Egy idő után már gyanakodni is kezdtek rá, vagy megsajnálták, ami ebben a szervezetben nagyjából ugyanazt jelenti, és elküldték „pártfeladattal” Kisinyevbe, ahol azonnal elkapta a KGB. Emil szerint korántsem „véletlenül”, hiszen ellenlábasa, B. tábornok, a későbbi rendíthetetlen hadügyér, szándékosan buktatta le... Nyilván a szovjet elvtársai is beszervezték. Feladata az volt, hogy a győzelem után kulcspozícióba kerülve, igyekezzen bomlasztani az RKP Dej körül tűzzel-vassal kialakított belső egységét.

Ő elgondolkodva nézi az esőben ázó szőlőbokrokat. Hajnalodik. A lépések sem hallatszanak már, láthatatlan látogatójuk is eltűnhetett valamerre.

– Nem vagyok pszichológus – ásít Irén –, de világos, hogy Emil akar valamit a tábornok folyamatos lejáratásával. Annak a borzalmas éjszakának az emlékei is kísérthetik, és ő mindég megfizetett azoknak, akik megalázták. De ezen túlmenően, a maga módján bosszút akart állni azon a szisztémán is, amelynek kiépítését ő is lelkesen segítette. Képzeld el, amint a kékszeműek a mikrofilmeket böngészik, s mennek a leiratok, az átiratok, a feliratok, az elő- és utóiratok, s nem utolsósorban a telefonok, és N. elvtárs vénülő gúnárra emlékeztető nyaka körül szorul a korántsem képzeletbeli hurok.

Ő mindenesetre akkor reggel határozta el, attól függetlenül, hogy visszajön-e ő a Deltából vagy nem, szakít Emillel és elköltözik tőle, de előbb még megbeszéli vele a naplóját. Ezért nem is rejti el, nem teszi vissza a széfbe, tüntetően tovább olvassa. Direkt azt akarta, hogy a férje rajtakapja, be akarta fejezni az egészet. Emil viszont úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy ő szupertitkos naplóját olvassa. De őt akkor már nem lehetett leállítani. Levágta az ágyra a keményhátú füzetet, és melegen gratulált a férjének. Ha akarja – ígérte meg mosolyogva –, kijuttatja nyugatra, s gondoskodik német, francia és angol fordítókról is. Nagyon örülnének az urak annak, hogy végre az elmaradott és kizsarolt Romániában is feltűnik egy kérlelhetetlen és bátor disszidens, egy valaha, még a tegnap, fontos pozícióban lévő elvtárs, aki ám-lám nem tétovázik, mégiscsak kinyitja pörös száját, nem rejti véka alá korántsem hízelgő véleményét, s ami a legfontosabb, az önvizsgálatot önmagán kezdve, saját egykori illúzióit sem kíméli, saját ellentmondásos szerepét is kíméletlenül tárja fel, és kegyetlenül leplezi le. S ezen még az sem változtat érdemben, hogy közben holmi bravúros jogászi csűrés-csavarással áldozatai mellé stilizálja önmagát is a képzeletbeli csoportképre, a kor áldozatának tüntetve fel azt az önnön illúzióitól elvakított ügyészt, aki volt... Mit akar tőle? – kérdezte rekedten Emil, és nem nézett rá. El akar válni! Jól meggondolta? Vége, vágta az arcába idegesen, értse meg végre. Most azonnal csomagol és elmegy, csinálhat amit akar, beadja a válókeresetet is, hogy miután kimondják végre a válást, hozzámehessen a doktorhoz, akit szeret és akivel él, aki tényleg szereti őt, ragaszkodik hozzá, és nem bábunak tekinti, zátonyra futó élete elfuserált sakkjátszmáiban.

– És Emil?

– Hallgatott. Igaz, nem volt amit mondania. Tudta, bármit is kezdene el, ő azonnal faképnél hagyná, hiszen neki már elege van az ügyész elvtárs összes meséiből. Ha mesékre vágyik, csak „tiszta forrásból” merít – Grimmet, Andersent, Benedek Eleket olvas...

– És ezt eddig miért nem mondtad el?

– Féltem, hogy kikosarazol – mosolyog Irén, s mintegy végszóra újra felhallatszanak a cuppogó lépések. A láthatatlan vendég újra szorgalmasan és kitartóan köröz a ház körül. Hol közeledik, hol távolodik. Akar valamit, az kétségtelen, csak arra képtelenek rájönni, hogy mit.

Odalép az ágyhoz, letérdel, két kezébe fogja a nő kezét és csókolni kezdi. A tenyerétől halad fölfelé, s közben megborzong. Elképzeli egykori osztálytársát, amint fekszik az ágyon, deréktól lefelé bénán, kiszolgáltatottan, és a nőt figyeli, akit el akart venni tőle, de nem tudott, és tehetetlen, mert nem tudja maga mellett tartani, nem tudja meggátolni távozását, ami az ő vereségét jelenti.

– Amikor kijöttél, már akkor, azonnal ott kellett volna hagynom – súgja a nő, és felhúzza maga mellé az ágyra. – Csak valahogy féltem, nem bíztam magamban, rettegtem attól, hogy vénülök, s te már nem szeretsz.

– Csak téged és örökké – suttogja ő, és a lépések jól hallhatóan a ház felé közelednek az erősödő esőben. A láthatatlan vendég már az ablakig ér, óvatosan kocogtatja meg az üveget, mintha jelezné, hogy itt van, végre megérkezett és bebocsáttatását kéri. De ők már nem törődnek semmivel, nem is hallják a kopogtatást. Egymásban vesznek el megint, darab időre teljesen megszűnik számukra a külvilág. A látogató türelmesen vár, köhécsel, újra meg újra megkocogtatja az ablakot, aztán végre elszánja magát, átlép a falon, és hipp-hopp, már benn is van a szobában. Mintha a levegőben lebegne, hangtalanul közeledik az ágy felé. A gyertyák pislákoló fényében mintha táncot járna szigorú árnyéka a falon, pedig csak a takarókat igazítja meg, csak a hamutartókat üríti ki bokáig érő fekete köpenye zsebébe, csak a szerelmi egyesülés lázában szétdobált ruhadarabokat szedegeti össze, az alvók arcát figyelve tagadhatatlan kíváncsisággal. A nő most megmozdul álmában, mintha érezné, hogy nézik, és közelebb simul a férfihez. A kitartó szúk is újrakezdik elszánt koncertjüket a bútorokban, peregnek a láthatatlan homokórák, mint eddig is, ezelőtt is ezután is, mindég. Az idegen mozdulatlanul áll, arca elborul, szemét törli, skótkockás zsebkendőjébe fújja ki trombitálva az orrát, krákog, és ahogy jött, távozik. A képeket szelíden félretolva lép át a falon, kitárja láthatatlan arcát az esőnek, és hosszasan, fenyegetően felkacag. A szőlőbokrok közé gurulva távolodik a hahota, s már a bokrok között lebeg. Az egyik bokor alatt daróckabátba burkolódzó alakot vesz észre – mint egy rongycsomó, olyan –, de nem áll meg. Nesztelenül repül tovább, és ahogy a falu felé közeledik, a házak között hideglelősen fel-felvonítanak a kutyák, nyüszíteni kezdenek, ugatni, de a látogató ezzel sem törődve tűnik el egy esőfelhőben. Csak az üresség kérdőjelei vibrálnak tűnt helyén, és ezek sem sokáig. Volt, nincs...

 A férfi a második kakasszóra ébred.

– Ki járt itt? – néz szét. – Nem tudod, ki járt itt?

A nő is felriad, szemét dörzsölve ásít.

– Mi van? – kérdezi. – Nem is csókolsz meg?

És elmerülnek egymásban megint – megsokszorozott tükörképek. Ezt már nem látja a láthatatlan vendég, akkor ő már messzire jár, ő, a sötétség követe már a homály meghasadó kárpitján is túljár, és nem fordul vissza sohasem. Fáradhatatlanul megy előre, homályból homályba...

 

 10. A FEKETE TYÚK 

Hogy ott volt-e még az ismeretlen látogató a szobában vagy csupán érzékei játszottak vele, nem tudta volna megmondani? Tény, hogy változatlanul úgy érezte figyelik, olybá tűnt, hogy egyetlen pillanat tágult ki, valaki ott áll a fejénél, rászegezi merev, pillátlan tekintetét és sötét szeme mélyén hangyabolyok kerengőznek, s a pillanat tágul, egyre csak tágul, valahogy nem akar véget érni. Úgy érezte, hogy a szeméből folyamatosan kihulló hangyák máris védtelen, mezítelen testén landolnak; bőre viszketett; kiáltani szeretett volna, de nem bírt megszólalni, szemét is képtelen volt kinyitni; valami iszapszerű lágy agyagba süllyedt egyre mélyebbre, valami tompa nevenincs kábulatba, mintha mégis a rémálomban változatlanul kísértő szibériai mocsárba és közben hallotta – talán ez volt a legdöbbenetesebb az egészben –, a künnti eső szűnni nem akaró stacattóit is, a  szín tetején doboltak az esőcseppek, miközben ő bugyborékolva süppedt a mocsárba, hol sűrűbb lett ez az idegesítő bugyborékolással keveredő dobogás, hol már-már megszűnni látszott, és ugyanakkor hallotta azt is, hogy az erősödő szélben nyöszörögnek a fák, a szőlőbokrok sírását is hallani vélte, kercelt szorgalmasan a szélkakas is a présház tetején s idegborzolóan nyikorgott a makacsul újra kinyíló színajtó is, pedig világosan emlékezett rá, becsukta az előbb, sőt kulcsra is zárta.,s ő, miközben változatlanul magán érezte az idegen nyugtalanító tekintetét, egyre arra gondolt vajon hol lehet most Natasa Ivanovna? S miközben feltartóztathatatlanul egyre mélyebbre süllyedt a sűrű és fülledt, de íztelen és szagtalan láp kocsonyás anyagában, arra gondolt, valami eszelős kétségbeeséssel, vajon hol lehet most Jámbor, a balszerencsés rongyszedő, azután megint arra, hogy merre kóvályoghat most Natasa Ivanovna? Miért is nincsen mellette, amikor szüksége lenne rá, s miközben végső tartalékait mozgósítva, csukott szemmel harcolt az ismeretlen látogató delejező, őt megbénítani akaró tekintetével és a bőrén felfedező utakra induló, fáradhatatlan vörös hangyákkal, hirtelen döbbent rá, hogy mindenekelőtt arra kellene válaszolnia mit is jelent pillanatnyi helyzetében ez a most? Hiszen a pillanat tágult, egyre tágult, nem akart véget érni s a „most” kezdte elveszíteni értelmét... De ahhoz, variálta tovább, fogát csikorgatva kínjában, hogy ezt az értelmet meg is tudja valamiképpen fogalmazni, mégiscsak meg kellene határoznia saját helyzetét! Melyik tehát a valóságos most, az egyre táguló végtelen pillanat? ő az ágyon fekve s előtte az idegen, átható tekintetű, fekete köpenyes férfi, aki akar valamit tőle, ha arra még nem is jöhetett rá hogy konkrétan mit is? vagy mégis a lápba való folyamatos süllyedése történne most? miközben elképzelni sem tudja, hová tűnhetett a szép, szőke Natasa Ivanovna. Erre gondolt miközben, hogy mindez még bonyolultabb legyen – maga az őrület! – érezte, csukott szemmel is érezte, holmi jelenlévő de mégis láthatatlan látogatóval hadakozva, hogy már nem a présházbeli ágyban fekszik, Irén mellett, hanem a sátorlap alatt a kicsi, zsebkendőnyi szigeten, hallotta a Duna megnyugtató csobogását is, belevegyült az iszap szörcsögő puffogásaiba, az eső monoton dobolásába, érezte az erősödő, már-már kellemetlen gyomorforgató halszagot is, tudta feje fölött, ha kinyithatná a szemét, meg is győződhetne erről, még mindég kék, direkt kökénykék az ég, de erről sajnos nem tudott meg is győződni, mert változatlanul mozdulatlanul feküdt, képtelen volt kinyitni a szemét, érzékei egyre gyorsabban forgatták az örökös most-ban, a táguló végeérhetetlen pillanatban, a mintha leállíthatatlan körhintáin.

   Igen, ez még Nyekuláj fiainak érkezése előtt lehetett? Vologya és Sztyepán, úgy emlékszik csupán a záporeső után érkeztek meg, bár annyi idő után sem tudja eldönteni, hogy illik-e? lehet-e egy deltai, elemi erejű felhőszakadást, csak úgy, egyszerűen záporesőnek nevezni? Miközben ágyán feküdt és igyekezett leseperni mezítelen testéről az ismeretlen látogató merev, pillátlan sötét szeméből változatlanul zuhogó, valószínűleg mégiscsak vörös hangyákat, egyre az izgatta hol lehet „most” Natasa? s érzékelte azt is, hogy egyre mélyebbre süllyedt a láger mellett lévő, kitátott óriáscápa bűzös szájára emlékeztető, iszonyatos ingoványba, talán, bátorította magát, mégiscsak azért, hogy felkutathassa, viszontláthassa eltűnt rabtársait s talán találkozhasson Natasa Ivanovnával is...

A „most” helyzetei ismét megpörgették, eljátszottak vele, fölemelték, de azonnal el is ejtették, a szélkakas is egyre idegesítőbben kercelt a présház tetején s látni vélte, amint a vihar után feketén örvénylő vízen feléjük siklik egy csónak, s két hatalmas termetű legény üdvözli őket vigyorogva, felemelt kezekkel. Igen, úgy siklott a kajak, mintha játékszer lett volna s a fiúk is, az ikrek egy gyermekjáték megelevenedő szereplőinek tűntek, noha egyelőre fogalma sem volt arról, hogy mi is a célja ennek a játéknak és arról sem, hogy lesz-e, lehet-e  benne neki egyáltalán  szerepe?

Mindenesetre az ikrek kikötötték a csónakot, s rögtön (amúgyis fürdőnadrágban voltak) bele is ugrottak a vízbe, prüszkölve fröcskölték egymást, közvetlenek voltak és vidámak, de őt valahogy mégsem tudták visszatartani, elindult ő már akkor /talán a pálinka? talán a fáradság? talán mégis a forró deltai nap hatására?/ emlékei mélabús labirintusában, bohócármádia sem tudta volna felvidítani. Búskomoran nézte fiait Nyekuláj is, és tétován ingatta a fejét. A srácok is elszótlanodtak ennyi visszafojtott, tehetetlen fájdalomtól, s némán rakosgatták ki a kajakból az ételhordót, az elmaradhatatlan hallevessel és a pléhtányérokat, a fakanalakat, a fehér kendőbe csavart kenyeret.

Este tyúkot vág anyánk? – közölte, foga közt szűrve a szót Vologya és testvéreire nézett, Sztyepán bólintott s újra lökdösődve, kacagva rohantak be a vízbe s prüszkölve fröcskölték egymást, mint két fókakölyök. Ez már biztosan az eső után lehetett, előtte viszont, és erre is világosan emlékezett, miközben egyre mélyebbre süllyedt a narancs-vörös fullasztó, sűrű és ragacsos iszapba, változatlanul magán érezte az ismeretlen baljós tekintetét, látott egy réti sast is az égen, úgy függött a levegőben mintha soha többé nem akarna megmozdulni, aztán váratlanul mégis kőként zuhant le melléjük és a kiszáradt fűcsomók közül tagadhatatlan biztonsággal kapott el egy figyelmetlen gyíkot.

A szibériai láp sűrű állagú, narancssárgába, vörösbe játszó iszapja megadóan fogadta magába, s miközben lassúdan süllyedt, mint gyermekkori papírhajói, a patak sebes vizében, csak remélhette, hogy mellette esetleg mégis ott imbolyog Natasa Ivanovna is, s majd valahol az ingovány fenekén találkozhatnak is, hogy ne váljanak el többé soha, hogy legalább a halálban egyesülhessenek, mint a nótabeli két fehér rozmaringszál, mert arról az  ágyán fekve (de még mindég nem adva meg magát, tehetetlenül, az idegen bénító tekintetének) is tudatában volt, hogy valószínűleg az ő földi vonulása már végképp befejeződött és most egészen egyszerűen immáron halott s végre megtapasztalhatja mi is van a halál után, ami a század egyik világító filozófusa szerint, immár amúgysem az élet eseménye. Így mégiscsak nyerhet valami hátborzongató értelmet a rejtélyes most is, hiszen előbb-utóbb szűkülni fog az elmúlni nem akaró pillanat, magába szippantva őt. Érzékei mindenesetre még nem adták fel,  folyamatosan észlelte mi történik körülötte, folyamatosan értelmezte az egymásra csúszó képeket, eseményeket.

Délre már olyan elviselhetetlenné válott a forróság, hogy az átmelegedett ponyva alatt sem lehetett üldögélni, csak egyet tehettek, bemenekültek a vízbe, az is egyre melegebbé vált, egyre émelyítőbb halszagot árasztott. Fejük fölött az égen megjelentek az első otromba, fekete felhők is, és az ideges sirályok vijjogva köröztek a levegőben. Amikor az első súlyos és meleg cseppek szétporladtak a homlokán tétován fordult a part felé, de a mellette tempózó Nyekuláj prüszkölve szólt rá: „ne menj ki!”, és máris zuhogott az eső, bár a zuhogás arra az elemi erejű felhőszakadásra talán mégsem lehetett a legmegfelelőbb kifejezés.

Nem találta a szavakat.

Nyekuláj intett, néhány határozott karcsapással érték el a kikötött csónakot, a peremébe fogózkodtak, a hullámok most már egyre eszeveszettebben himbálták őket. Szédült. Nézte a sistergő, feketén habzó örvényeket, a hólyagos esőcseppek csattanva találkoztak a Duna szélkorbácsolta vizével, minden mozgásba jött körülötte, s nyughatatlanul tombolt, de mégis, talán éppen ezért, valami soha nem érzett nyugalom kerítette hatalmába, miközben a hátán feküdt hanyatt, mint egy halott és egyre mélyebbre süllyedt a telhetetlenül szétnyíló mocsárba. Sikoltani szeretett volna, körmével tépni a bőrt az arcáról mint a vadak, hiszen Natasa Ivanovna nem volt sehol, az eső sem akart elállni és a hangyák is egyre idegesebben futkároztak a testén. De hogy nyílhatott ki megint a színajtó? – töprengett döbbenten s inkább érezte mint tudta: hogy a fejénél álló és szemét rászegező fekete köpönyeges vendég elvigyorodik.

Így érkezik vissza a múltból a jelenbe.

A most újra szétfröccsen, mint egy cementpadlóra hullott pezsgőspohár, s a cementen az üvegcserepek között terjengő hatalmas foltot figyelve, olybá tűnnek a pezsgősfoltban a pohár vakító törmelékei, mint repülőről az óceánon szétszórt szigetek – újra elbizonytalanodik. Ez annál is furcsább, mert közben a csónakba fogózva – már úgy zuhog, hogy a szemét sem tudja nyitvatartani –, lassan megnyugszik, talán el is alszik, miközben méltóságteljesen landol a mocsár fenekén, s már az se döbbenti meg, hogy egy halotthoz képest meglepően frissnek érzi magát, úgy tűnik, rémül meg, hogy talán mégsem fulladt meg az iszapban, hogy valami számára megfejthetetlen csoda révén mégiscsak életben van, sőt egyenesen jól érzi magát a vöröses fényben, mindenesetre nem gondolja önmagát immár kiszolgáltatott halottnak és az ágyán fekve, magán érezve a látogató szúró tekintetét, tudja: előbb-utóbb mégis megmozdul, bármi is történik, felül és kinyitja a szemét, képzelgései közé száműzve kiváncsi vendégét.

Igen, így lesz!

Dönt, s talán az iszapban heverő önmagából, talán a csónakba fogózó, Dunában esőben ázó alteregójából merítve erőt, váratlanul ül fel, s óriási erőfeszítéssel nyitja ki  a szemét, a szobában, ahogyan sejtette senki sincsen, csak Irén alszik mellette, halkan, megnyugtatóan, meghitten horkolva és a hajnal ólmos fényében elmosódnak, ugrásra kész állatoknak tűnnek a bútorok.

Hosszan elnézegeti szerelme álomban úszó arcát. Az ingovány alján továbbra is rejtelmes, vöröses, narancsszínű fény honol, tétován tápászkodik fel s miközben a csónakot egyre tépik a hullámok s ömlik az eső arcán, elindul megkeresni Natasa Ivanovnát, hiszen neki is itt kell lennie valahol, ha van Isten. Ha már kétéltű lettem mint a béka – szólal meg az iszapban bugyborékoló hangjában gyönyörködve, nem hagyhatom magára az egyetlen lényt, akit szeretek...

–Tyúkot vág? – kérdezi hirtelen támadó érdeklődéssel Nyekuláj s számonkérően mered fiaira.

           - Azt mondta – bólogatnak az ikrek.

           -Hát mégiscsak levágja a fekete tyúkot?

           - Le...

–De hát ez? –...a rosszat amit jelent magyarázza Vologya lassan s előbbi vidámsága hirtelen tűnik el – kiegyensúlyozza a doktor úr érkezése, aki szerencsét hoz nemcsak a családnak, nem korántsem csak nekünk, hanem az egész falunak...

Ő tétován nézi őket, nem ért semmit, úgy érzi megint kimaradt valamiből, ez zavarja. Beugrik a vízbe, most a vihar után érzékeli tagadhatatlan örömmel, hidegebb valamivel, s csak lassan világosodik meg előtte, miközben fáradhatatlanul pillangózik, hogy ezek az ő tiszteletére vágják le az egyik tyúkjukat, vagy az egyetlent, méghozzá egy feketét, ami, mert természetesen babonásak is, nem jelent jót, az ő érkezése viszont – járnak benne motollaként a fiúk szavai –kiegyensúlyozza mindezt, az ő érkezése „jót” jelent, s nemcsak nekik, Nyekulájnak és családjának, hanem a többieknek is, szomszédságuknak, az egész falunak. Nem akarják, gondolja tovább, szembeúszva a nappal, hallevessel traktálni becsült és ritka vendégüket. Mindennapi eledelük a hal, szerintük „ünnepi eledelekre” nem alkalmas, de az a felismerése sem deríti jobb kedvre, inkább mélységes szégyenérzettel tölti el, amit csak részben magyaráz  a tény, hogy sajnálatosan ugyan, de már apró gyermekkora óta kifejezetten utálja a szárnyas húst! De hát honnan is tudhatnának erről az ő érkezését babonásan váró helybéliek?!

           - Ahonnét a doktor bácsi jött, ottan vannak hegyek? – úszik melléje Vologya.

– Jó lenne egy nagy hegyen élni – röhög Sztyepán is – megülni a tetejébe és soha többé le nem jönni onnét. Jó lenne! Szembeúsznak a nappal, fröcskölik egymást, csapdossák a vizet és ez a hang elkíséri, úgy tűnik most itt, a présház félhomályos szobájában fröcskölik egymást. Ettől annyira elképed, hogy ismét felemelkedik, szétnéz, sehol senki, noha meg mert volna esküdni rá, hogy az idegen ismét visszatért. Mélyeket lélegzik, hátán lebeg a Dunában, zavarja, hogy még mindég nem tudja miféle játék részesévé teszik, hogyan fog végződni mindaz, ami a fiuk érkezésével vette kezdetét? mi a célja? értelme? és azt sem hogy rá, a messziről, a hegyek közül érkező idegenre osztottak-e egyáltalán valamilyen szerepet s ha igen milyent? A megmentőjét, akinek puszta jelenléte hatálytalanítja a fekete tyúk levágásához fűződő évszázados, anyáról lányára szállongó, homályos babonás hagyományokat?!

Fekszik az ágyon, a terjengő félhomályban és újra meg újra meggyőződik arról, hogy a szobában nincsen senki, de egyelőre mégis fél, lehunyja a szemét, tagadhatatlan biztonsággal érzi, hogy akkor ismét megképződhetne az ágya fejénél állingáló idegen és ismét hullhatnának mereven rászegeződő, pillátlan fekete szeme vörösen sötétlő örvényeiből meztelen, kiszolgáltatott testére a hangyák. Magán érzi pillantását megint, s ez nyugtalanítja, először a balkönyöke kezd viszketni, aztán a jobb combja, a talpa, a háta, a feje, noha, ahogy lassan felébred és kitisztul az agya, világossá válik, hogy képzelődhetett, nem járt itt senki, hogyan is juthatott volna be a zárt ajtón, ablakon keresztül? Csönd van, a falusi hajnalok nyugodt és meghitt csöndje, ilyenkor néhány örökkévaló pillanatra elhallgatnak a kutyák is, a kakasok is s halálutáni csend veszi birtokába a helyet. Irén most valamit mond álmában, hátáról hasára fordul és váratlanul meghitten, ahogyan révbe jutó asszonyok szoktak, alig hallhatóan megint horkolni kezd, künnt újra megcsikordul a szélkakas, a feltámadó szélben nyikorog a színajtó is, és ezek az apró, de egymástól azért jól elkülöníthető zajok lassan megszüntetik, felszabdalják a csendet, s mintha a külvilág is tudomást szerezne erről, valahol a szöllőhegyen bánatosan ugatni kezd egy kutya. Sorra válaszolnak nem kevésbé mélakóros társai is, mintha hirtelen a falu minden kutyája ugatni kezdene, ez most, váratlanul teljesen magához téríti őt, nézi a plafon hazudozó, szerteágazó repedéseit, ezt bámulhatta magatehetetlenül halála előtt, hajnalonta magányos nagyapja is, s miközben az életére emlékeztető repedések útvesztőiben kóborol, ismét ott ül a csónakban a három lipován között és bámulja a Dunát. A lemenő nap fénye szinte felgyújtja a folyót.

– Mit jelent a fekete tyúk? – érdeklődik óvatosan. A fiúk azonnal, egymás szavába vágva, izgatottan kezdik magyarázni, hogy igen hát általában rosszat jelent, ezért náluk a fekete tyúkokat nem is vágják le, igényt is csak a tojásaik miatt tartanak rájuk, máskülönben hagyják, hogy kóboroljanak, úgyse vesznek el, mert miért is vesznének el?...Kevesen vannak ők, kicsi falu ez, ezért azután a világ legtermészetesebb módján tudják számontartani azt, ami az övék. Itt senki nem lop, senki nem nyúl ahhoz, ami nem az övé. Tudta a doktor bácsi, hogy a tyúkok is éppen úgy hazatartanak mint a kutyák vagy a macskák? Éppen úgy kialakul bennük az otthon fogalma. Az ő fekete tyúkjuk van vagy két-három éves. Miának nevezik, nem is tudják miért, csak sejtik, hogy édesanyjuk egy bukaresti, évente többször is visszatérő vendégük tiszteletére nevezte el éppen így, fennhéjázóan Miának az ébenfekete tyúkot, a másik Mia a névadó különben szép, izgalmas fekete nő, a vendéglátóiparban dolgozik és különböző kísérőkkel (úgy váltja a férfiakat, mint más az alsóneműt) de esztendőről esztendőre, májusban, júniusban s természetesen szeptemberben is néhány napra, egy-két hétre visszatér. Szeptembert különösen kedveli, akkor már nem olyan elviselhetetlen a hőség, vigyázni kell tehát a tyúk önfeledt szólongatásával, esetleg félreérthetné! A múltkor Sztyepán dühösen kiáltotta „Mia! Mia! Hol a francban vagy Mia?”, mire a hölgy félmeztelenül jött ki a házból, ahol a palija hátát kenegette, különben is nudista, nem vesz semmit magára, pucérkányan járkál, velük, a fiúkkal nem is törődik, mintha nem is léteznének és kedvesen kérdezte meg, hogy „mi van kisfiam? Rádjött a kangörcs? Korai még, nem gondolod s különben is – tette hozzá, alaposan megszemlélve a testvéremet – mióta vagyunk mi ilyen jóban?” és telt mellei megrezzentek, ahogy a testvére felé fordult s ezért azután azt se vette észre, hogy szép egyenletesen bronzbarnára sült háta mögött megjelent az ő Miájuk, az igazi Mia, a tyúk is, azaz a volt Mia...És ez is olyan furcsa, a reggel még javában káricsolt, kapart, keresett most pedig vérét elhullatva, tollától megfosztva, egy fazékban fő... No erről ennyit, de hogy szavamat ne felejtsem: a szépasszony nem látta meg a háta mögött tollászkodó Miánkat, egyre a testvéremet figyelte, „hány éves is vagy te, kisfiam?” kérdezte kedvesen és megcsipdeste az arcát, közvetlen mozdulattal, mintha egy kutya buksi fejét simította volna végig, simogatni kezdte a karját is, mire Sztyepán elvörösödött, ez nem is igaz, vág a szavába rögtön az érintett, csakhát a doktor bácsi is megértheti, hogy egy kissé zavarták a nő bizalmaskodó simogatásai, nem vagyok én kutya, dadogta és menekülni akart, röhög durván Vologya, mintha lenne hová menekülni egy felhevült, nem is nagyon igazi Mia elől?, aki nem olyan szelíd, mint az a másik, jelenleg vízben fövő Mia, az ő egyszer volt, hol nem volt fekete tyúkjuk. „Hány éves is vagy?”- kérdezte megint a nő és zöldeskék szeme rászegeződött a testvére vörös arcára, aztán lennebb vándorolt a testén, úgy nézte Sztyepánt, mint egy lovat néznek a cigányok a vásárban, úgy nézte mintha meg akarta volna venni ott helyben, hogy kipróbálja, hogyan is esik rajta a lovaglás, nem is tudom mi történhetett volna, ha a fickó, a partnere, akinek Mia az előbb még a lesötétített szobában, a lepedőn heverészve, a hátát kenegette, ki nem ordít a szobából, hogy hol a kurva anyádban vagy Mia? gyere már! mire a hölgyemény elmosolyodott, megveregette a testvérem vállát és talányosan csak annyit mondott, hogy „egyszer majd, egyszer talán”, és visszament a kanjához a házba. Hogy ott a továbbiakban mi történt nem tudni, bizonyára tovább kenegette az elanyátlanodott pali szőrös hátát, mindenesetre a nyögésekből nem csak holmi hátkenegetésekre lehetett volna következtetni, aztán többet már nem hallottunk, mert elrohantunk fürdeni, ő fel volt hevülve de fel én is, melegek  azért még nálunk a szeptemberi délutánok, ha nincs is olyan szikkasztó forróság, mint mondjuk júliusban...De visszatérve a doktor bácsi eredeti kérdésére – veszi vissza a szót ismét a durcás Sztyepán, akinek láthatólag nem tetszik, hogy Vologya kiszolgáltatja neki, az idegennek, a titkait. S attól a szereptől sincs elragadtatva, amelyet történeteiben testvére ráoszt, de ki lenne elragadtatva a balek szerepétől? – a fekete tyúk (és azt hiszem elsősorban erre kiváncsi a doktor bácsi) halált jelent levágva, ezért nálunkfelé, ahogyan ő is mondta, néz az izgatottan bólogató Vologyára, nem is vágjuk le!...Az őrdögöt  sem vágják le, mert mért is vágnák ,hogyan merészelnék, és valójában a fekete tyúk tulajdonképpen maga az ördög. Tudva levő a pokol küldötte szívesen ölti magára, a szárnyasok álruháját. Ki tudja milyen következményei, lehetnének annak, ha valakik, ágról szakadtak, semmiről sem tudva,  gyanútlanul levágnák és uram bocsᒠa húsából is ennének? Ki tudja mi történne velük, az is lehet vérszípó vámpírokká válthatnának, hogy zimankós téli északákon önfeledten kísértsék a félálomban forgolódó, kitakarózó, fehér lábú, kívánatos menyecskéket, utólsó cseppig szívogatva ki forró és habzó vérüket s vele az életerőt, hogy reggelre a reszkető és a félelemtől félőrült családtagok csak egy összeaszott, sápadt halottat találjanak az ágyban, akiből természetesen  idővel vámpír lesz, hisz  aki vámpírral hál, akit egy vámpír megharap maga is előbb-utóbb vámpírrá válik és a tisztátalan vámpírok száma végtelen.

– A fekete tyúk maga az ördög – ismétli meg mély meggyőződéssel Vologya is. A két fiú kérdőn egymásranéz ,de nem nevetnek, láthatólag mélységesen hisznek abban a sok badarságban amit tiszteletére összehordtak. Nyekuláj se szól, komoran figyeli a vizet. Ő is a tükörképet  nézegeti a zöldesen sustorgó habokban, igyekszik vigyorogni is, de most valahogy nem sikerül. Arca eltorzul, pillanatokig olyan mintha sírna.

– De akkor hogyan merte levágni édesanyátok? –kérdezi óvatosan, felemelve a fejét, s egy villanásra szembenéz az evezni kezdő Nyekulájjal, s jól látja, hogy egykori cellatársa rákacsint.

– Mert itten van maga, doktor bácsi – süti le a szemét Vologya és elpirul, noha semmiféle fővárosi kikapós szépasszony nem illeg a csónakban.

– S ha egy idegen tiszteletére vágják le, aki kétszer is megjárta a poklok poklát – mondja keményen Nyekuláj, átadva az evezőket a helyére ülő Sztyepánnak – akkor elveszítheti titokzatos rosszindulatú varázserejét, akkor olyanná vállhat mint bármelyik másik fehér vagy tollát vedlő kendermagos tyúk, akkor nincsen is más hátra, mint nekiülni a gőzölgő húslevesnek és enni, enni, enni, mert ki tudja mikor eszünk, ehetünk mink tyúkhúslevest? Talán ha szerencsénk van egy év múlva, megint, ha megbecsült vendég érkezik, de ha ilyen nem jön, mert ilyen nincs is, akkor  talán soha!...

 – Mostmár semmit sem értek – fakad ki ő a kelleténél kissé élesebben. – Hogyhogy a poklok poklát és mi ez a misztikus baromkodás, én...

– Szenvedtél eleget pajtás – röhög elkínzottan Nyekuláj és szembefordult vele. – Először Szibériában, azután itten, velem. És a szenvedéseid során, ha akartad, ha nem, ha tudtál róla, ha nem, olyan varázserőre tettél szert, olyan mágikus hatalomra amelyik nemhogy egy szaros fekete tyúk vélt vagy valóságos rontó erejét semlegesítheti, de képes szerencsét hozni mindenkinek aki lát, hall és megérint! Ennek az egész, elbaszott lipován falunak. Érted már? Te vagy komám, a szerencse hírnöke. Az idegen akire várnak, akiről mesélnek, akinek eljövetelében hisznek, akitől azt remélik, hogy sorsuk jobbra fordul. Mert szenvedtek eleget, talán túl sokat is. Érted már? Értegeted, doktor úr?! Mert igazán ráfér az én szerencsétlen falumra már végre valami jó is, valami pozitív, aminek kisugárzása van, ami megnyugtat és erővel, optimizmussal, derűvel tölt el, ami más irányba lendítheti végre már a dolgokat, ami segíthet az embereknek, hogy szembenézhessenek magukkal, hogy megoldhassák problémáikat, hogy...

Nyekuláj elhallgat, arcán vörös foltok jelennek meg, teli szájjal szedi a levegőt.

Ő egy menekülő hangyát figyel tétován a csónak fenekén. (a hangya a foltokban kiütköző vizet kerülgeti) és hallgat. Ő sem kérdez semmit, mert mit is kérdezhetne ezek után?

– Senki sem tehet arról hogy szeretik, mint ahogy arról sem, hogy esetleg nem, vagy egyenesen megvetik. Ez az ember személyétől teljesen független – véli Nyekuláj és kiköp. – Nem kell azért beszarni – pillant őrá részvevően – lesz még így sem és így is jó lesz, azonkívül Marioara anyó, a falu legbölcsebb asszonya, hetek óta megálmodtta eljöveteledet, tud érkezésedről, mindenkinek elmondta már,  nagyon várnak... Hát azt tanácsolom barátilag, hogy ne lepődj meg semmin...Engedd, hogy szeressenek, hogy örüljenek neked.

– De Mia –kezdi újra Vologya, kajánul –, utána  se hagyott békét a testvéremnek, egyre ott illegette magát mellettünk pucéran, simogatta a Sztyepán arcát  hozzá is simult időnként, „szűz vagy még fiuka?” – kérdezte altestét testvérem altestéhez szorítva, de ha Sztyepán meg akarta ölelni, nevetve elsiklott, tünde-bündén nevetett, „mindent a maga idejében, kicsi fiú!” – suttogta, testvérem szájába dugva egy pillanatig rózsaujját ... De töbre nem juthattak, mert a soros férfikísérő kiüvöltött a szobából, Mia! Hol a kurva anyádban vagy Mia ?! és a nő testvéremre kacsintva fordul meg és ment vissza a szobába, az ajtót gondosan behúzva maga után, háta mögött akkor még ott kárált névrokona az igaz Mia, felhívva  egyetlen testvérem figyelmét a tojásra, amit szerencsésen már sikerült ki is adnia magából és amit Sztyepán megtalált, feltört és  mohón kortyolt ki, mert állítólag erősíti a  potenciát, bár nem volt teljesen világos, hogy az ő potenciáját miért is kellene erősíteni? Mása a szomszéd fiatalasszony, akinek férje éppeg a hazát szolgálta, valahol a máramarosi havasokban, és akit éjszakáról éjszakára az én testvérem vigasztalt meg, ahogyan az egy példás szomszédhoz illik, már így is elégedett volt vele, Mia pedig a zárt ajtó mögött műsorozott, talán nem is minden alap nélkül gondolván arra, hogy én boldogtalan, Másával teljesen ki nem elégülő, minden pillanatban utána vágyakozó testvérem kétségbe esetten hallgatja... És Mia meg kell mondanunk, ki is tett magáért.

Többször nyögdécseléseit megszakítva sikított fel, Dai Nicule! Lasă Nicule![4], persze anyám is meghallotta, észrevette bámészkodva remegő testvéremet is, megsajnálta, odament hozzá, megrázta, mint a Krisztus a vargát, aztán  megfordította a Másáék házának az irányába, és résztvevően mondotta: nem kell minekünk tükör a házba, kicsi fiam, elég ha egymást látjuk, sőt, miközben a hamis Mia éktelen kotkodácsolásba kezdett a ház melletti szemétdombon, a Másáék ablakán megrezzent a függöny, jelezve, hogy minden oké, a helyzet beállt! Testvérem úgy állott még az ajtó előtt, az igazi Mia műsorában gyönyörködve, mint akit villám csapott meg, aztán a tojáshéjjakat tehetetlenül még mindég izzadó tenyerében szorongatva, alvajáró modjára indult minden esti útjára, a kikapós szalmaözvegyhez. Amig megtette a két házat elválasztó tíz-tizenkét méteres távot, valamennyire magáhoztért, hirtelen nyerték vissza reális méreteiket a dolgok, mire belépett az ajtón, már teljesen rendben volt és minden úgy történt, ahogyan eleve történni szokott. Ezt onnét tudom, hogy sokszor helyettesítettem Mása ágyikójában a testvéremet! Ugyanis mink úgy hasonlítunk egymásra, mint egyik tojás a másikra, nincsen az a szerelmes nő, aki félhomályban pláné,  tudná,tudhatná, hogy melyik is vagyunk valójában? S azonkívül szegény testvérem egyre többször szorult helyettesítésre, az én önzetlen segítségemre, ugyanis a kikapós fövárosi fehérmájú ordas egyre jobban befészkelődött a képzeletébe, se nappal se éjjel nyugta nem volt, s a végén még Másával való szeretkezéseik közben is állandóan megképződött gúnyosan nevető arca testvérem előtt, olyan volt ilyenkor Mia, mint egy álomkép, de mindég tovasiklott, mielőtt az én boldogtalan, utána sóvárgó testvérem megérinthette, elérhette volna, állandóan őt látta, ezért se Mására, se magára koncentrálni nem tudva befejezni sem bírta, amit már elég régecske elkezdett, kellett volna menniük halászni, engem már evett meg odakünnt a holdfényben a sárga irigység, de ő (ahogyan elmondotta), egyre csak az elérhetetlen szépasszonyt képzelte maga alá, mellé, fölé, a szalmaözvegy ,akinek ilyesmiben még nem volt része, csak nyögdécselt ,mint egy örvös galamb, de egy idő után már felválltva hörgött és sikoltozott és  testvérem fülébe súgdosta, hogy el fog válni, ha ezt túl éli, de aztán későbben, kissé lehűlve megelégedett annyival, hogy  Sztyepán segítségét kérje, s elérte, hogy a végén szégyenkező testvérem diktálja a férjének írott leveleit, mialatt én künn vártam, lassan feldühödve, ők nekikezdtek a levélnek és meg kell mondanom akkor éjszaka nem mentünk halászni sem, egész hajnalig írták azt a tízsoros levelet, érthető okokból állandóan megszakítva a szokatlan és fárasztó szellemi munkát... Már pirkadt amikor elveszítettem a türelmemet, s megkocogtattam a Mia ablakát. A szépasszony lepedőbe búrkolózva jött ki s amikor észrevett boldogan mosolyodott el, kihátráltunk összeölelkezve a folyópartra, csókolni keztem. Valószínű összetéveszthetett Sztyepánnal, vagy mit tudom én, de sok köszönet nem volt benne, mert még el se kezdtük a hoppárét, máris megjelent az álomkorban szenvedő, Nicu nevezetű kisérő, s mivel már pitymallott, azonnal meg is látott minket a vízparton, egymásbagabalyodva, s érthetően az agyába futott a vér, ha volt ennek a baromnak, ennek az őstuloknak agya egyáltalán ? odarohant és rugdosni kezdett minket, de én, drága doktor bácsi, képtelen voltam védekezni, „mi lesz ha egyszer öszeragadtok mint a kutyák!” idéztem fel magamban apám baljós jóslatát, de hiába  akartam elernyedni, nem sikerült s  mivel a combkulcsból kibontakozni nem tudtam (szerintem Mia már belejött s észre se vette az üvöltöző, bennünket rugódó paliját, azt hitte én ütöm és rugdosom  szerelmem cáfolhatatlan jeleként!), hát annélkül, hogy abbahagytam volna, elkaptam a Nicu nevezetű bájgunár bokáját, aki végigesve a földön, fejit egy pontosan ott várakozó  sunyi kőbe beléütve, azonmódilag kinyúlt.Hogy nem halt meg, onnét is sejthettük volna, hogy egy idő után valamennyire magáhoztérve, több nyelven káromkodott, de mink  már erre  rá se hederítettünk elkapott a (hogy is mondjam?) szenvedély, elragadott, mint a tájfun  csak akkor dönbentem meg kicsidég, amikor „drága kicsi Sztyepánom”–nak szólított, lelkesen nyögdécselve, s vállam harapdálva, a Nicu  nevezetű pedig, ezt hallva rögtön szídni kezdte a Sztyepán kurva anyját, mire én annélkül, hogy a mozgást abbahagytam s Miától elváltam volna, hetyként jelentettem ki: Vologya! Mire Mia sikoltott fel és jött volna ki a helyzetből, azaz engedett volna ki engemet magából, már persze ha tudott volna, dehát a boszorkánygyűrű az boszorkánygyűrű s inkább nincs mint van! De nem enged...Így volt, sajnálom kár volt...

– Pofa súlyba – rikolt Sztyepán. – A doktor bácsi nem érti a saját megváltó tulajdonságait sem, s te itt arról karatyolsz,  hogy dugtad meg Miát. Térj észhez már na...

– A férfi sorsa az a nő akit kiválaszt – jegyzi meg ő mogorván. Ezt egy nagy magyar író szögezte le a cigányok  bárójáról szóló bizarr történetében.

– A báró az mi ? – érdelődik kedvesen Vologya.

– Egy rang. Olyan mint a gróf, vagy a herceg csak kisebb – oktatja ki testvére.

– A románoknál se gróf, se báró. Nálik  csak herceg van. Miért?

– Miért ne? – Sztyepán kíváncsian fordul felém. – És a doktor bácsi tudja, hogy milyen az a férfi, akit, hogy is mondja csak, a nők választanak ki?!

   - Milyen lenne – nevet Vologya diadalmasan. – Ugyanolyan mint a többi,  csak szerencsésebb.

–   Nem, nem – torkolja le Sztyepán.

–   Ő a cigányok bárója, hát nem hallottad.

    - A cigányoknak csak királyuk van és császáruk. Báróik nincsenek.

    – Mostmár elég – nyomja Nyekuláj fia fejébe a sirmis sapkát. – Állítsátok le magatokat. A doktor úr  semmit sem ért, ti pedig  még azt is összezagyváljátok, ami érthető. Tehát doktorkám, szedd ösze magad!... Ma este rád vár a megváltó szerepe, de ne búsulj még mindég jobb, mintha üldöznének. Azonkívűl minden elmúlik ez is, ahogyan az a költő írta, akit annyiszor idéztek a papok és akinek  egyik keresztneve, erre jól emlékszem, mert már akkor sem értettem Mária volt, férfi létére!? Hát hogy lehet ez? Minden elmúlik, mint a rózsa vagy a mámor. És hajnalban indulunk. Beszélned nem is kell, elég ha látványosan hallgatsz. Ebbe a hallgatásba azután mindenki azt magyaráz bele, amit éppen akar. Meredj mélabúsan majd magad elé, így jelentősége lesz annak is, ha felnézve mélán meredsz rá valakire.

–   És ha kérdeznek?

–   Igen, ha megkérdezik mi a véleménye - kérdezi Sztyepán is.

–  Akkor válaszolnia kell.

– Nem muszály – legyint Nyekuláj.–Elég ha jelentőségteljesen hallgat. S talán jobb is. Így legalább mindenki arra gondol amire akar. A legdemokratikusabb, ha  egy  megválltó hallgat. „Rózsa merő ellentét, mámor,/ nincs, kinek álma e pillák árnyán / szunnyad.„[5]

– De mit várnak tölem ? – kérdezi ő és furcsa módon egyre jobban kezd tetszeni neki ez a szerep.Ha játék, hát legyen játék, gondolja. Mióta eldőlt, hogy ő is benne van, élvezi az egészet, noha még nem tudja miért éppen a megváltó szerepét szánták neki s azt sem érti, hogy felnőtt emberek hogyan hihetnek ilyen badarságokban mint a fekete tyúk állítólagos varázsereje?!...

Irén felnyög álmában, szív alakú arca összerándul. Óvatosan simít végig a haján. Betakarja. Már szinte világos van, az ablakkeretben hamarosan megjelenik a nap. A csónak ott siklik a lemenő nap fényében. Még minden lehet, még minden megtörténhet és mindennek az ellenkezője is. Mélyeket lélegzik. Úgy érzi magát  mint egy színész fellépés előtt. Nyekuláj háza előtt már terítve az asztal. Felesége Ileana a tányérokat rendezi el éppen. A leveses fazék ott gőzölög az asztal közepén. A falusiak valamivel hátrább álldogálnak, máris beleizzadva ünneplő ruhájukba és illedelmesen hallgatnak.

A helyzet beáll.

Ileana a folyó felé fordul, felemeli a kezét, mintha nemlétező zenekarnak akarna beinteni.

– Megjöttek  – hullámzik a tömeg s mialatt a kajak kiköt a parti stég mellett. Nyekuláj odahajolva hozzá figyelmezteti:

–   Csak természetesen doktorkám, semmi pánik!

És ő rogyadozó léptekkel lép ki a partra s

vendéglátója háza körül, mintha erre a jelre vártak volna, kétségbeesetten felugatnak a kutyák.

– Most távozik el Mia rossz  szelleme – súgja Sztyepán.

– A doktor bácsi befolyása erősebb mint az ördögé  – teszi hozzá alig hallhatóan Vologya. – Máris érvényesülni kezd.

– Jó lenne nyugodtabban emlékezni minderre – mondja a már felébredő, felülő és a lepedőt meztelen teste köré csavaró, elveszetten pislogó Irénnek –, de nem lehet.

– És miért nem – kíváncsiskodik a pislogó asszony.

– Mert az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni – sóhajt ő s az ágy másik sarkába húzódik.

    - Milyenekre? – ásít Irén.

     De ő nem válaszol, elsodorják megint a felgyorsuló események. Egyszerre kerül a középpontba, noha nem akarja, hirtelen mindenki körülötte van, arcát, kezét, testét simogatják, csókokat hintenek rá, megáldják. Olyan az egész mint egy rémálom, de sehogysem akar véget érni. Ileana odalép eléje, felemelt kézzel üdvözli, megöleli, majd váratlanul térdrehullva a kezét kezdi csókolni. Egy megint úgy érzi álmodik s a szibériai láger melletti mocsár vöröses–narancssárga fényt árasztó iszapjába süllyed megint, megkeresni elveszített szerelmét, Natasa Ivanovnát...Kezét mindesetre elhúzza egy mámika izzadó tenyeréből, óvatosan keresztet rajzol a térdrehulló, sírástól eltorzuló arcú öreg asszony homlokára.

     Ekkor hangzik fel a harangszó!

     Hogy pontosan honnan is jön a hang, nem tudni? Nyekuláj  szerint csak a vándorló harang szava lehet, a faluban és a környékén nem, hogy harangtorony és harang, de templom sincsen!...

–Milyen templom? –kérdezi Irén.

–Nyekuláj csak később világosította föl őt arról, hogy ez a harang azóta velük vándorol /s a falú nehéz, embertpróbáló perceiben mindig meg is kondul, mintha feladataikra akarná figyelmeztetni őket/ amióta a részeg kozákok felgyújtották Dnyeszter melletti falujukat. 1713-ban történt mindez, Hincu atya kutatásai szerint. A maiak leszármazottai, ősanyáik, ősapáik, az égő házak lángjánál, mégcsak nem is gondolhattak bosszúra, hogyan is harcolhattak volna állig fölfegyverzett, marcona kozákokkal, menekült aki tehette, más út nem volt, csak a Dnyeszteren át!...A vízből láthatták (a hagyomány szerint ez is apáról fiúra szállott évszázadokig!), hogy már a templomuk is és természetesen a fából ácsolt harangtornyuk is messzire világító lángokkal ég, de az ő láthatatlan harangjuk mégis egyre hangosabban, egyre nyomasztóbban kongott, majdnem megőrjítve a részegen handabandázó, ide-oda lovagoló, vontcsövű pisztolyaikból menekülőkre lövöldöző kozákokat. Igen, elnémíthatatlanul szólott a harang, hiába lövöldöztek az égő toronyra a megvadult kozákok. És azóta is ha valahányszor bajban vannak, mindég megkondul ez a régi harang, pedig már régen elporladt abban a tűzben minden régi rajongójának szenvedő teste és Ukrajna és Moldova véráztatta földjében pihennek már évszázadok óta azok is, akik valami módon mégis megmenekültek, nádszállal a szájukban bukva víz alá vagy elbújva a part menti fűzesben, esetleg az égő romok közé húzódva be, vállalva inkább a tűzhalált, mint a kozák kardot... De azok akik megmenekültek, nem maradhattak tovább a szent folyó mellett, megállíthatatlanul vándoroltak napnyugatra, egy síkságon át, elcsigázottan menetelve és zörgő ördögszekerek, katángkórók között nézegetve, a kiszáradó földön elvesző árnyékaikat. Nem volt megállás. Mentek tehát tovább, sokan nem bírták a nélkülözéseket, sokan visszafordultak, de a legkitartóbbak végül elérték egy másik nagy folyó deltáját és megtalálták ezt a zöld paradicsomot s a megnyugvást ebben a paradicsomban keresték, de mielőtt megtalálhattuk volna pokollá változott ez is, mert ilyen volt a világ és ilyen fölötte az isten. Állandóan próbára tette (magyarázta sóhajtva Nyekuláj) a benne bízókat. Ki kellett érdemelni a kegyelmet!   De azért így most egymást közt, visszatekintve az áthalászott és átszenvedett évszázadokra, azt kell mondania (vendéglátója sóhajtott,) hogy túl sokszor változott pokollá ez a zöld paradicsom. Hogy tovább egyetlen vigaszuk továbbra is a vészkorszakokban mindég ünnepélyesen és figyelmeztetően megkonduló harang szava maradt, nem is kérdezték kiért szól a harang? Fejük felemelve hallgatták és tudták áldozatuk mégsem hiábavaló, egyszer majd mást nem tehet és jóra fordul minden. És éltek tovább, amig meg nem haltak...

–        És te hallottad ezt a harangszót?

       – Igen, hallotta – legyint ő. – oda-oda fordult, igyekezett lokalizálni, de nem sikerült. Olybá tűnt ez a harangszó mindenünnen jön, minden irányból, mintha mindenkiben magában szólt volna...Nézte az áhítatos arcokat, a keresztet vető óhitűeket és elkomorodott. Aztán váratlanul hallgatott el a láthatatlan harang, az utolsó bim bam még ünnepélyesen kerengett a levegőben, lassan a világ más érzékelhető zajai közé veszve: ismét ugatni kezdtek a kutyák, a Dunán egy távoli hajó ködkürtje is megszólalt s valahonnan a szomszédból, egy nyitvafelejtett ablakon át, a rádió-bemondónő hangját is lehetett hallani. Ő változatlan érdeklődéssel figyelte a tömeget, az elmélázó, áhítatos, mélakoros arcokat...Aztán észrevette a Mia nevű nőt is, vörös miniruhában állott a halász házának ajtaja előtt, s szeméhez emelve kezét, talán hogy ne zavarja a világot fölgyújtó nap még bíborló fénye, figyelmesen nézett vissza rá, míg névrokona az igaz Mia a tálban párolgott, arra várva hogy elfogyasszák, s lekopasztott fekete tollai amelyek oly baljósan jelölték ki sorsát ebben az elrontott világban, ki tudja hol, milyen szeméttárolóban vagy dögkútban rothadhattak?! Ő fölemelte a kezét, s alig mozgó ajkakkal ejtve mániákusan az Isten szót, többször is mintha imát mondana, megáldotta barátja és egykori rabtársa bizonyára szebb jövőt érdemlő faluját...Néhány öregasszony már könnyekkel sírt, egy öreg ki tudja miért félhangosan káromkodott de arcán nem látszott harag, szeme is  nyugodt volt, így nem lehetett tudni miért is káromkodik? Szavai élesen mondtak ellent arckifejezésének, néhány kutya egy csonton marakodott össze, sivalkodni kezdtek az eddig csendesen állingáló, ujjukat szopogató gyermekek is. Olyan volt mindez, mintha álmodna. Mély lélegzetet véve, a figyelmesen rábámuló Mia nevű nő piros miniruhájának aljára függeszve tekintetét, a nő egyenletesen bronzbarnára sült, igéző combjait bámulva, beszélni kezdett.

       – Pozitív diszkrimináció nélkül nem beszélhetünk progresszióról. Segítség nélkül nincsen haladás.

–        Ezt mondta?

       –    Pontosan ezt s idegen szavakkal, hogy még ünnepélyesebbnek tűnjön.

–        És értették?

       – Nem, de nem is ez volt a fontos. Hiszen még sok minden mást is mondott, de még ez sem volt, bevallja, elég nagy ár ahhoz, hogy amig csak lehet távol tarthassa a tömeget és természetesen önmagát is, az evés közelgő, ünnepélyes aktusától, bár lelke mélyén pontosan érezte, hogy nem beszélhet az idő végezetéig, észlelte a halász elképedt tekintetét, s tudta előbb-utóbb be kell majd fejeznie szózatát, helyet kell foglalnia az asztalfőn és kanalát az ínycsiklandózóan párolgó húslevesbe kell merítenie és később eszi nem eszi más nincs, meg kell kóstolnia a fekete és igazi Mia fehér húsát is. Borzongott, nem tudta elképzelni hogyan menekülhetne el és hová az evés elől. Hát beszélt, összehordott tücsköt-bogarat, érezte, hogy undora a halász türelmetlenségével egyenes arányban nő, s tudta ez az undor erősebb mint ő tudta, bármi is történik bármennyire botrányos is lesz, ő képtelen lesz megkóstolni a Mia nevezetű fekete tyúkból készült levest s Mia combja sem izgatta, hát beszélt, beszélt, beszélt, már-már maga sem tudta, hogy miről...Folyt belőle a szó, félt ha elhallgat akkor azonnal asztalhoz kell ülni és enni kell, hát nem hagyta abba, csillapíthatatlan izgalommal fűzte a szót, mesélt őseiről például, akik évszázadokkal a falu népének menekülése előtt, lóháton érték el a szent folyót és vízében mord arcukat hosszan elnézegetve napnyugati vándorlásukról álmodoztak. A hallgatóság némileg elbizonytalanodott, meg is rettent, még maga a piros ruhás pót-Mia is kislányosan sütötte le a szemét, nem mert ránézni. Olyan fekete szeme volt mint az ében, izgató vörös pontok izzottak benne. A műsor rá volt írva az arcára.

          - Vályuhoz, bömbölt váratlanul Nyekuláj, amikor ő mint a nagy hitszónokok kényszerű hatásszünetet tartott.-  Vályuhoz – ismételte meg és karonfogva őt az asztalhoz vonszolta. - Mi van Sztyepán? (akkor szólította először titkos, csak barátai által ismert szibériai becenevén őt: mesélte még akkor a lerben, hogy azért is lett népszerű számára, mert úgy hívták, mint a fiát, s mindebben az se zavarta, hogy neki csak a beceneve volt Sztyepán.) – bezsongtál barátom? Az agyadra ment a szerep? Erről nem volt szó!...És ellentmondást, ellenkezést nem tűrően vonszolta az asztalhoz.

            És ebben a pillanatba újra ünnepélyesen kondult meg a láthatatlan harang.

           Az emberek, mintha varázslatból ocsúdtak volna fel megrázták magukat, mint tyúkok a szemétdombon a kakas halaszthatatlan látogatása után és egyszer kezdtek el kárpálni, a bábeli hangzavarban nyilván semmit sem lehetett hallani, zavarodottan, de örömmel vette észre azt is, hogy a népek érdeklődése bizonyára átmenetileg elfordult tőle, mintha már senki sem törődött volna vele, noha az előbb még kezét ruhája szegélyét csókolgatták és könnyes szemekkel rázták feléje a füstölőt, hányva a keresztet. Most, tényleg olyan volt mintha hosszú, kényszerű kábulatból ocsúdtak volna, egymást tapogatták, egymást simogatták, egymásnak mondogatták a bókokat, falus feleikkel osztották meg felismeréseiket, és értesüléseiket, csak Mia, a piros ruhás vamp nem felejtette el őt, s kihasználva hogy átmenetileg „szabad„ odaimbolygott hozzá.

       –  Maga orvos? – kérdezte kissé durcásan, megragadva bal kezét.

–        Igen – bólintott ő elveszetten, de hiába próbálta kivonni kezét a nő ujjai bilincsként

kulcsolódtak csuklójára.

            –   Ne ijedjen meg, nő vagyok – kacagott. – vagy a börtönévek eltávolították volna a női nemtől, - mit akar? – jósolni a tenyeréből – nevetett Mia és feléje hajolt. Virágillata volt, elkábította. – Csak azt ne mondja – nevet Irén s keze homlokára száll, eltévedt pillangó, - Csak azt ne mondja, hogy ott a falú előtt, a megváltó pózában tetszelegve meg is kúrta azt az idetévedt, kalandvágyó, kis lotyót, - nem, ő semmi ilyesmit nem mond – néz közvetlen közelről Irén kitáguló zöld szemébe. – tényleg a tenyeréből akart jósolni...

            Gombóc mintegy végszóra váratlanul kezd ugatni, ő felugrik az ágyról, két lépéssel éri el az ablakot. – Ki az? – kérdezi Irén, állig magára húzva a takarót. – Vaklárma – legyint  ő s ebben a pillanatban veszi észre a sánta postást, aki félőrülten forog ide-oda az őt támadó, rendületlenül ugató Gombóc elől és támadásait degeszre tömött táskájával igyekszik kivédeni. Amire ő pokrócot terve maga köré megjelenik az ajtóban, megtörténik a jóvátehetetlen. A táska kivágódik a megrémült postás kezéből, már a levegőben szétnyilik, hullanak a levelek, az újságok és a képeslapok. Füttyszóval fogja vissza Gombócot, odasiet a kiborult táskája szerteszóródó tartalmát bánatosan nézegető postáshoz és lehajolva ő is  szedegetni kezdi a leveleket. –Mi van Feri bácsi, - Távirat érkezett, drága doktor úr. – És hol van? - Ez az – fordul félkörbe a kétségbeesett postás. – valahol a kupacban. És lehajolva, fájós derekát masszírozva kezdi felszedegetni a virító képeslapokat, a fehér leveleket a szélben meglibbenő újságokat, melynek betűi, hangyalégiókká állva össze masíroznak le a címlapról. – Mi történt? – jelenik meg mellettük, nevezetes pirosbabos ruhácskájában, kócosan Irén. – Kiborult a táska, doktor néni, de nem én voltam a hibás. És ez a kedves kutya sem, mégha ő is tehet róla, hogy kiborult... Én csak védekeztem, nehogy megharapjon. És Irén is hajladozni kezd, szedi a leveleket, a képeslapokat s ahogy egy párizsi Notre Dome tornyait ábrázoló képeslapot hosszan elnézegetve leül, döbbenten veszi észre, hogy nincs rajta bugyi, s keze azonnal felfedezőútra indul. – Hagyjad már – tápászkodik fel  nő s a Notre Dame tornyait ábrázoló képeslapot is a többi közé csúsztatja. – Megvan – rikolt a postás diadalittasan, kezébe lobogtatva az elveszettnek hitt táviratot. – Én tudtam, hogy meglesz drága doktor úr, én tudtam, hogy egy távirat, ha már idáig elérkezett, nem veszhet el. Irén visszamegy a házába, egy üveg borral és poharakkal tér vissza, kedvesen kínálja az öreg postást. Ő ott áll a fényben, kezében a felbontott távírattal. A sorok ugrándoznak sajgó szeme előtt, mintha az újságok cimoldaláról leszökdöső, hangyákat imitáló betük után akarnának indulni. – Mi van? – kérdezi vidáman Irén, koccintva a leveleket, újságokat szortírozó postással. – Széna vagy szalma? Hívnak az egyetemre, igaz? Sűrgős lehet nekik valamiért a dolog, ha már távíratoznak is. - Meghalt Emil – mondja ő lassan és nem mer az asszonyra nézni. – Huszonharmadikán temetik. – Azaz holnap – csatolja be táskáját nyögve az öreg. – Az esti vonattal még odaérhetnek, fél hétkor van itten a vonat és mindössze másfél percet áll. Ne felejtsétek el, másfelet!... Ő lehunyja a szemét, az ágyon fekszik megint, de már nem érzi magán az ismeretlen látogató baljós pillantását s mintha lassabban sülyedne a mocsár narancssárga, bíborló iszapjába is, érzi valami végérvényesen megváltozott, miközben a csónakba fogózkodva, félig hunyt szemmel figyeli az esőben morajló Dunát és az idegen pillátlan, vöröslő szeméből egyre hullanak a hangyák, mint ha csak a sánta falusi postás elhullajtott újságainak címlapjáról, halálugrással a földre vetődő, világgá induló betük után masíroznának, végérvényesen otthagyva őt a kétségek között. Irén ott áll vele szemben, remegő kezéből kihull a távirat, kósza szellő kapja fel és lesodorja a domboldalon a szőlőbokrok felé. Gombóc fel-felvakkantva követi, de nem tudja elkapni. – Elkísérsz? – kérdezi a nő s elfordulva hosszan néz a távolodó postás után. – Elkísérsz egy özvegyasszonyt férje temetésére. A betűkké változó hangyák és a hangyákká változó betűk leállíthatatlanul masíroznak körülöttük, egyre szűkülő körökben. Nincs megállás. 

 11. AZ ÉHSÉG TORNYA

 

 Némán esznek, nem is néznek egymásra, a színajtót – ahonnan az éjszaka, a vihar elvonulása után, Jámbor, a félnótás rongyszedő is elszökött valamerre – egykedvűen mozgatja a fel-támadó szél s a szőlőbokrok között ugrásra készen várakozó, elő-előtörő huzat. Irént idegesíti ez a monoton zaj, felugrik és becsukja az ajtót.

– Hova tűnt a bácsika? – kérdi visszaülve.

– De ki tudja?

A rádióból megnyugtató, preklasszikus zene árad: Bach, Vivaldi, talán Händel, megpróbálja azonosítani, de nem megy, képtelen  igazán ráhangolódni, hiszen a zene váratlanul meg-megszakad s  ideges bemondók taglalják  remegő  hangon a prágai fejleményeket. Igen, a nemzetközi helyzet bonyolódik, de már ezen se ér rá töprengeni, kávéját  szürcsölve  figyeli az elmélázó nőt, közelgő utazásuk és a temetés  most nem foglalkoztatja, azt szeretné, ha anélkül is tudná mire gondol a társa, ha nem kérdezné meg, de azt is tudja, hogy ezt nem lehet s a felismerés elkeseríti.

A hosszan elnyúló reggeli után sétálni indulnak a napfényben fürdő  domboldalon. Az éles, kora-délelőtti  ragyogásban  szinte életre kél a szemközti domboldal, a szöllőbokrok izzadnak a fényben, itt-ott még megcsillan  ugyan egy-egy esőcsepp, de már csak a lassan  felszáradó pocsolyák  emlékeztetnek az éjszakai viharra és esőre. Egy-egy gerezd szőllőt szemelgetnek, nem tudja mire vélni Irén kihívóan ellenséges hallgatását; kedvencét, a hatalmas hársfát figyeli a dombtetőn, árnyéka végignyúlik a dombon, összegyűrik  ugyan a bokrok és a cserjék, a táj kusza ábrái és kiolvashatatlan hieroglifái, de valahogy mégsem tudnak számottevő kárt tenni benne, az az érzése, hogy nemsokára győzedelmesen rázva meg világbíró lombjait, egészen egyszerűen  égnek  emelkedik, felrepül és óriási fehér madárként köröz a táj fölött...

– Olyan  valószerűtlen ez az egész – kezdi  el tétován az asszony, s kerekre tágult szemmel bámulva rá, váratlanul megszorítja a kezét. – Nem is hiszi el, mintha az ő Emiljének – nyamatékosítja a birtokos ragot, hihetetlen gúnnyal –, valaha is lett volna humorérzéke; a fekete humor pláné  teljesen idegen volt tőle, számító természetétől, erőltetett kedélyességétől, de akkor is motoszkál benne a kisördög, hogy mégiscsak iszonyatos, morbid „átverés” ez az egész távirat, Emil talán utolsó, keserű tréfája, s egyetlen célja csupán az, hogy visszacsalogassa valamiképpen őt magához s nyilván az is, hogy kimozdíthassa vidéki magányából egykori barátját, hiszen gondolhatja, hogy nem hagyja magára a szeretett nőt és elkíséri férje elképzelt temetésére is....      

– De miért ilyen ostoba módon?...

– Nem ismeri, még most sem ismeri gyermekkori barátját –kacag idegesen a nő. – Hát azért, hogy nézzenek végre egymás szeme közé. Ez a vágya. Igazolni szeretné magát kedves Jánosa előtt, mondogatta mostanában többször is, aki vidéki barlangjában sértetten azt hiheti, hogy ő, hajdani játszópajtása juttatta börtönbe, noha a helyzet az, hogy  a kor volt a hibás, ez a kurva kor, amelynek éppoly foglya volt ő is, látszólag magas állásában, mint János a lerben... Mert helyzetükben nem volt lényeges különbség...

– Ugyan már – legyint ő s kiköpi a szöllőmagokat. – Soha nem ment volna bele egy ilyesfajta beszélgetésbe. És ezt valószínűleg Emil is sejthette.

– Ne legyen naiv, az emberek változnak s Emil  mostanában  egyre többször beszélt arról, hogy néhány ember előtt mégiscsak szeretné tisztázni helyét és szerepét a világban, mielőtt még felülne Charon ladikjára...

– Hát a vele való beszélgetésre nem került és nem is kerülhet immár sor mert ő tényleg elhiszi, hogy a távirat állítása igaz, hogy Emil tényleg meghalt s most azután a pokolban számolhat el magával és élete ténykedéseivel, rögeszméivel és indítékaival. Rég nem lapozta Dantét, fogalma, sincs, hogy mely bugyorba kerülnek a karrieristák, akik ráadásul önös érdekeikért mindenkit elárulnak, akiknek semmi sem szent, de...

– Igen, valószínű, hogy tényleg meghalt, finita comedia – indul előre Irén. – Akkor viszont – szól vissza a válla fölött – semmit sem ért az egészből, egyáltalán mi ez a tébolyító időzítés?! Egyfelől ő végre eldönti, hogy mindenképpen beadja a válókeresetet s azt is, hogy addig se megy már vissza hozzá, egyetlen pillanatra sem megy többet vissza, szándékát  is levélben  közli, kész vége,  eddig tartott és nem tovább. S erre mit tesz az ő utált férje? Meghal. Csak úgy egyszerűen megkrepál, talán, hogy megmeneküljön az utolsó csalódástól? a megaláztatások áradatától? Igen, egészen  egyszerűen  megszűnik lélegezni, kilép az egészből, mint egy rossz  cipőből s most valahonnan a túlvilágról, ha ugyan van egyáltalán másvilág, bizonyára röhögve  figyeli őket: hadd lássuk mire mennek majd nélküle, akinek a puszta jelenléte s az utált  és megvetett lénye azért mégiscsak összefűzte elemi erővel préselve össze, egymáshoz szorította őket... De hadd lássuk – vihog Emil a másvilágról –, mi lesz most, amikor ő a hatalmas harmadik, a kényszerű férj, az áruló egykori barát már nincsen többé, de az emléke (s erről  azért meg kell adni gondoskodott Emilünk  dolgos élete során!) elevenebb lehet számunkra, mint valaha, és ez az utált emlék igenis megkeserítheti boldogságukat. Hát nem róla beszélünk órák óta, hát nem vele foglalkozunk ébren és alva, állandóan?... De nem, ennyire azért talán még Emil sem lehet cinikus, mindezt csak ő képzeli bele az egészbe, de miért, ugyan  miért képzeleg ilyen önfeledten, még most is, miért, ugyan miért nem hiszi (mert a lelke mélyén  tényleg  nem hiheti), hogy vége, hogy ez a féreg mégiscsak befejezte, kipurcant, a halálba menekülve a számonkérések  és az elkerülhetetlen tisztázások elől. Nem hiszi, nem is hiheti el azt, hogy egyik napról a másikra özvegy lett, ahogy imádva–gyűlölt városában mondani fogják majd  ismerősei, jóakarói,  rosszakarói és a közömbös ismeretlenek:”víg özvegy”, nem is oly burkoltan célozva a Jánossal  való  viszonyára.  Mert ne gondolja János, hogy elmenekülése a városból elfeledtethette; hogy azok akik ismerték  ne emlékeznének rá..! Sőt alakja, tragédiája, önként vállalt  magánya csak még misztikusabbra  formálta alakját. Nem értik, de éppen ezért egyre nagyobb elismeréssel emlegetik, baráti társaságokban, kvaterkázások közben, amikor az emlékek megszépülnek, s nyugodtan  lehet szidni azokat (hiszen  már régóta az óceánon túl kaszálják a dolcsit), akik felelősek voltak e nagyszerű ember és római jellem és isten áldotta sebésztehetség sorsáért... Ó igen, ne csodálkozzon az ő szerelme, az emberek már csak ilyenek... De Emil halálát akkor sem érti...Annyira furcsa és annyira valószerűtlen,annyira megrendezettnek tűnik az egész, hogy már amikor hajlamos elhinni, hogy kész és vége, akkor is gyanakodik, ott bujkál benne a  kisördög, hogy hátha mégiscsak Emil sötét tréfája ez az egész, s amikor ők ketten fáradtan és szomorúan megérkeznek, férje az ágyán fekve, röhögve fogadja majd őket. Nem, kedves barátnőm, mondja majd, még nem tettelek szabaddá; nem kedves barátom, még nem haltam meg, bár kétségtelen, hogy már nincsen sok idő hátra, napról-napra gyengülök, megy ki belőlem  az erő, de amíg élek,  addig is azt szeretném, hogy borítsunk fátyolt a múltra, költözz ide, vállaljuk a viszonyunkat a világ előtt, élj a feleségemmel, kedvedre, én csak annyit kérek, hogy néha szakíts időt arra is, hogy meghallgass engem, aki...

– Nem – kiált fel ő idegesen. – Ilyesmi még egy eltorzult személyiség agyában sem fordulhatott meg.

– De igen – fordul vissza Irén szomorúan –, ezt akarta. S ennek érdekében rehabilitálásodért is lépéseket tett, megmaradt, még mindég számottevő fővárosi kapcsolatait mozgósítva és ám lám, nem is eredménytelenül! Nem, mindez kétségtelenül fullasztó lehet az ő számára, de akkor is ez a valóság! Persze, készséggel elhiszi mindez még valószerűtlenebbnek tűnhet, mint a távirat szerint holnap rendezendő temetés, de ő élt egy évtizedig  Emil mellett, utolsó éveiben, néha, mikor megsajnálta őt, még beszélgetett is vele; nyugodtan mondhatja: amennyire egy ilyen embert egyáltalán meg lehet ismerni, ő megismerte, most, hogy végiggondolja nagyon is, bár itt kell bevallania azt is, hogy ő nagyon furcsa, mondhatni bizarrul meghitt viszonyban áll az idővel. Időnként lehunyja a szemét s máris úgy érzi, ott fekszik az ágyán, de nem, ez így pontatlan, ott is fekszik az ágyán, az Emil elől gondosan elzárt szobában és róla, lágerben raboskodó szerelméről képzeleg, minuciózus aprólékossággal idézve föl és élve újra vakító együttléteiket... Igen – sóhajt Irén s egy szőlőszemet rak a szájába, végigsimítva az arcán – ott fekszik az ágyán, a hálóingje köldökéig gyűrődik fel, liheg. Az előbb még ott lebegett szerelme távoli priccse fölött, hallgatva a rabok nyögéseit, forgolódásait, horkolásait, álombéli szófia beszédeit. Igen, az előbb még érezni vélte a szeretett férfi érintését is, rebbenő kezét könnyben úszó arcán, most viszont váratlanul magához térve konstatálnia kell, hogy Emil ismételten megzavarta. Igen, nyughatatlan férje toporog, egyre idegesebben a bezárt ajtó előtt, bebocsáttatásért könyörögve, hiszen, ahogy állandóan (a végén már hangosabban a kelleténél, már-már üvöltve) megismétli: „fontos, mindkettőjüket, igen Irént is érdeklő ügyben kellene halaszthatatlanul beszélgetniük és az eszmecsere, higgyem el, könyörögve kér, saját érdekemben is, nem tűr halasztást!” De ő egyelőre nem is figyel rá, nem válaszol, gondosan simítja le a hálóingét, igyekszik megnyugodni, mélyeket lélegzik, szemét behunyja, Emil emelt hangú kérdéseire nem reagál, már régen eldöntötte, hogy soha többé jószántából be nem engedi a szobájába; többé soha  nem járul hozzá a számára esetleges sőt hátrányos helyzetek kialakuláshoz; a meddő vitákat már régen szívből unja,  férje látásától is undorodik, esetleges véletlen érintéseitől is kiveri a hideg, néha, a reggeli sietségben, bárhogyan is vigyáznak  egymáshoz ütődnek a lakásban, ilyenkor alig tudja leküzdeni azonnal rátörő émelygését, egyszerűen nem kíváncsi rá, mióta be akarta szervezni, mióta besúgóvá akarta alázni, úgy véli beszélgetniük sincsen miről... Hát így valahogyan, de darab időre, kiszakadva az emlékezésből, kegyetlenül mégiscsak fölteszi a kérdést, s, hogy éppen neki, imádott Jánosának, azon se csodálkozzon, egyrészt mert nincsen itt momentán senki, akinek föltehetné, másrészt kinek is tenné fel, ha nem éppen annak a férfinak, akit, a világon a legjobban szeret? S a kérdés, az ő kikerülhetetlen, valószínűleg morbid, a jóérzés határát messze meghaladó kérdése így hangzik: hol mocorog most vajon az ügyész elvtárs szellemalakja? merre kószál nyughatatlan asztrálteste? milyen kapuk előtt állingál? hova akarna még bejutni? mit akarhatna még elérni? merrefelé törekszik? Ha van Isten és másvilág nyilván ebben egyetértenek az ő Jánosával, Emil a pokolra kerül, s ha van igazság, s hiszi hogy van, a legmélyebb bugyorba, Ugolinó gróf, az áruló és elárult pizzai gróf mellé, aki fáradhatatlanul rágja az árulója koponyáját, akinek cselvetései juttatták két fiával és két szöszke unokájával együtt az utolsó  (félreértések elkerülése végett az ő földi vonulásukban utolsó) toronyba, s Ugolinó gróf még hallhatta, amint utoljára csikordul meg a kulcs a zárban, hallhatta a kulcs csobbanását is a folyóban, és azt is, amint be is szögezik az ajtót, ezzel éhhalára ítélve őket, s hallhatta, kényszerű szívvel alkudva meg képtelen és megalázó helyzetével, kétségbeesett fiacskáit is, akik így beszéltek hozzá:

„Atyánk, nem lesz szívünknek ennyi búja,

ha minket eszel! Te ruháztad csontunk

e vézna hússal: – vedd magadhoz újra[BL2] .”[6]

S akármennyire megdöbbentően is hangzik, de haláluk után mégiscsak elkövetkezik ez a borzalmas kannibál-szertartás, egyebekben lehet, hogy még a haláluk előtt, erre vonatkozólag Dante sem ad értékes útbaigazítást, csupa sejtelem, csupa homály, de egyetlen dolog azért világos: a pártütő és bosszúszomjas Ugolinónak, akinek tornyán, borzalmas ketrecéből Ezra Pound is figyelhette 1945-ben a győzedelmesen csattogó sokcsillagos amerikai lobogót, miközben fogolytársai és őrei gyalázták, köpködték, megdobálták és kiröhögték, amint őszen és aszottan, félmeztelenül ott állingál ketrece közepén s felváltva figyeli az éhség tornyát és az előtte mászó, fáradhatatlan hangyát, aki megmenti őt... Igen, gondolhatta Ugolinó, miközben fiait és unokáit ette, ez sem elég nagy ár ahhoz ,hogy ő a páter familias életben maradjon, mert amíg eszik él és amíg él - reménykedhet. Ha sorra megzabálja hallott vagy még élő, de már mindenképpen haldokló s nem is annyira az éhségtől, mint a víz hiánytól szenvedő fiacskáit és unokáit, reménykedhet, hogy túléli fogságát, kiszabadul és értük is bosszút áll. Igen, Ugolinot, a pártütő pizzait ekkor már csak a bosszú élteti, gondolja csak el János, látnia kell a legiszonyatosabb kínok között kimúlni családja férfitagjait, a bosszú mellett öregen is arra kell gondolnia, nem lesz elég megölni az áruló Ruggieri érseket, akinek koponyáját a pokol fenekén is fáradhatatlanul és dühösen rághatja majd mindörökké, fiatal leányokat is okvetlenül teherbe kell majd ejtenie, hiszen másképpen magva szakad az Uggolinó családnak, s nem folytathatják tovább győzedelmes előrenyomulásukat az időben.

„S már vakon keresném négy fiacskámat

kezemmel; s két nap nevük egyre mondtam,

míg többre ment az éhség mint a bánat.”[7]

No ide, ebbe a díszes társaságba kerül Emil, ha van Isten és van másvilág s ha lehet esetleg még mélyebbre, ha ugyan van a pokolnak még ennél is mélyebb bugyra?!?... S hogy miért tudja fejből idézni Dantét? János joggal csodálkozhat ezen, de mint mindenre, erre is van magyarázat! Mostanában  többször olvasott fel férjének kifejezett kérésére, Dante Pokol-jából, s Emil, aki szívből utálta az irodalmat, megvetette a verseket, s a fordítóról csak mint ťundok polgári csökevényrőlŤ nyilatkozott, hamuszürke arccal  reszketve hallgatta, bizonyára életében először töprengett el azon, hogy mi is történhet még vele a halála után?! S a kilátások igazán nem kápráztathatták el, mégis állandóan megkérte őt, ha nem esik nehezére mégiscsak folytassa, érdekli Dante látomása a másvilágról... Egyébként csak hevert az ágyán, egy rakás szar, testet öltött kétségbeesés, kezében nagyanyja ki tudja honnan előkerülő olvasójával. Egykedvűen morzsolgatta az olvasó, hívő ujjak között megkopó szemeit és rezzenéstelenül nézve maga elé, hallgatott és amikor ő egyszer, kíváncsiságát türtőztetni már nem tudván, megkérdezte, hogy mégis mit néz, árulja el már neki, mit néz  olyan búsan és olyan önfeledten?  férje felrezzenve flegmatikusan felelte: „aki kíváncsi, drága Irén, hamar megöregszik, de az is megöregszik, aki a kíváncsiságtól meg tudja türtőztetni  magát, az pedig egyáltalán nem világos, hogy a kíváncsiság kárhozatos bűnében  elmarasztalhatók hová is kerülnek végül?! A pokolba ? A purgatóriumba? Erre vonatkozólag még a nagy firenzei mágus sem ad  táppontokat!... De azért azt bármennyire is megromlott a kapcsolatuk, mégsem akarná, hogy imádott felesége a kíváncsiságtól esetleg ne tudjon aludni  éjszaka, amikor megsűrűsödnek az árnyak és hallja a szellemek hívását, elárulhatja, ő, miközben Dante árnyalt, fel-felszárnyaló vagy éppen búsongó sorait hallgatja, az életét figyeli !...Pontról pontra, napról napra akarná újraélni, jegyezget is, amikor Irén nem látja, afféle memoárt ir változatlanul, titkos naplót, tudni szeretné hol is rontotta el az életét, hol jutott tévútra?!? Nem mintha mindez, mostmár az élet végén különösebben számíthatna, de akkor is, mindenféleképpen tudni szeretné; egyszerűen úgy érzi tartozik magának ennyivel, sokszor becsapták, ő is sokszor, a kelleténél azért mindenféleképpen többször csapott be, tévesztett meg, vert át és árult el másokat, de most, az út legvégén, legalább azt szeretné megtudni, végül is megérte?!?

Egészen egyszerűen (ismételte meg mordul) tartozik magának ennyivel. Ha az élete tudatos volt (márpedig az volt) s ha tudatosan választotta útját (márpedig hite szerint tudatosan választotta!) akkor egészen egyszerűen tartozik magának, ismételte meg eszelősen, annyival, hogy a végén ezt az egész elrontott ötven esztendőt újjáélve eldönthesse: érdemes volt vagy mégiscsak másképpen kellett volna élnie, nem dőlve be az erőszaknak, a hatalomnak, az örökös csábításoknak?!?”

Érdekes, akkor is azt mondotta, igaz idegesen, már-már üvöltve, amikor a bezárt ajtó előtt toporzékolt, tehetetlen dühében:

„Tartozik magának annyival, hogy megtudja, kivel, milyen szellemalakokkal, emlékmásokkal csalja meg őt, imádott felesége?! akit ő, naivul, jóhiszeműen, rajongva piedesztálra  emelt, mint egy szentet, de aki mindezt nem méltányolja, ügyet sem vet, sőt mondhatni széles ívben  szarik rá, már beszélgetni sem hajlandó vele, nemhogy összefeküdni, noha most, saját jól felfogott érdekében mégiscsak  kivételt tehetne végre, hiszen ma este  olyan látogató érkezik, akire az ő drága Irénkéje is kíváncsi lehet s épp ezért a taktikát, a közös, mondhatni familiáris stratégiát is ki kellene dolgozniuk, közös erővel s ehhez  jó lenne ha  kinyitaná  az ajtót, ha beengedné őt vagy kijönne, hogy szóba álljanak végre, amíg már nem késő!...”

„Menjen el – mondta ő emelt hangon. – Ne ízetlenkedjen, ne könyörögjön, ne tegye nevetségessé magát. Egy tartományi főügyész!...”

„De hiszen az ismeretlen  bármelyik pillanatban itt lehet s esetleg híreket is hozhat – ordította Emil – ,a börtönben sínylődő szeretőjéről, az ő egykori játszópajtásáról, akit csak nem akar elvinni végre már a kivert fogú bozgor angyal, sem az egyre  nagyobb szerephez jutó álságos balkáni ördög!...”

Ő kényelmesen  elnyújtózott  a takaró  alatt, s éppen első emlékezetes, zuhany alatti szeretkezésüket élte újra, nem  is válaszolt, de az idegen látogató emlegetése váratlanul, maga sem tudta miért, magához térítette, megdermedt,  töprengeni kezdett, ki jöhet ide, kit hívhatott meg hozzájuk Emil aki mostanában tűntetően ismerőst ismeretlent  távol tart a háztól?! Férje tovább toporzékolt az ajtó előtt. Majd csak megunja, gondolja ő, majd csak elmegy, de nem így történt, Emil, mintha mégiscsak átlátott volna a bezárt ajtón, mintha érezte volna valamiképpen hogy ráfigyel, újra kezdte purpárléját az ő közös, mindenféleképpen összehangolandó családi stratégiájukról, s közben többször is csalafintán célzott arra, hogy a bizonyára már útban lévő és hamarosan szolgálati terepjáró kocsijával kapujuk előtt fékező esti  látogatójuk milyen sokat tudó, tapasztalt  ember, aki talán az ő Irénje imádott Jánosáról, mindenki Jánoskájáról is tudhat valamit, nyújthat, ha úri kedve úgy kívánja, némi felvilágositást is, híreket, amelyeket sehol és senki mástól ebben az elátkozott országban meg nem tudhat; „...gondoljam meg tehát, persze (tette hozzá rosszkedvűen és gonoszul Emil,) ennek ára lesz, de hát már megszokhattuk volna ebben  a magát népi  demokráciának nevező, elfuserált őrületben, hogy ugyanúgy mint eddig vagy még inkább: mindennek ára van, semmit nem adnak ingyen. Emil elhallgatott, keserűen, kezdett sóhajtozni, majd lépéseiből ítélve  eltávolodott az ajtótól. Ő felugrott az ágyról s magára kapva pongyoláját, váratlanul kizárta majd kitárta ajtaját és megállt felhevült, kivörösödő férjével szemben.

„Ki jön ide, Emilke? – kérdezte semleges hangon, egyetlen hangsúllyal, árnyalattal el nem árulva tagadhatatlan kíváncsiságát. –Kit bátorkodott ismét meghívni? Kinek akar kérkedni kapcsolatukkal? Kinek akarja mutogatni, mint értékes dísztárgyat vagy egzotikus madarat? Kinek akarja megint felkínálni?”

De az évek során Emil is megismerte őt, nemcsak ő Emilt.

„Te félreértesz engem drágám, következésképp félremagyarázod a szándékaimat is – legyintett a férje, leült szembe, vele, kissé megvetően bámulva rá, annélkűl, hogy engedélyt kért volna, rágyújtott. – Egy kis konyak?” – kérdezte a rutinos házigazda hangján, amit ő egyébként annyira utált, de csak miután ő tagadóan rázta meg a fejét, töltött magának egy kis vastag falú üvegpohárba és gyönyörködve a sárgán megcsillanó italban, élvezettel hajtotta föl, krákogott, mélyeket szívott a cigarettájából, élt.

„Ki jön ide? Válaszoljon? Ne vigye állandóan félre a szót?”

„B. tábornok segédtisztje, bizonyos Hartmann őrnagy elvtárs, tájékozott, tudós férfiú a....”

„Nem érti – kezdett az ő zavarában dadogni –, nem érti...”

„És mit nem ért?” – kortyolt Emil újra a konyakjából.

„Hogy kicsoda ez a B. tábornok?!”

„Szeretett hazája hadügyminisztere – nevetett gúnyosan férje.- Hartamann őrnagy úr, neve után ítélve szász származású, s ez az elhanyagolhatatlan tény, már önmagában is mutatja, hogy milyen kiváló képességekkel, rendelkezik, ha német létére B. generális segédtisztjévé küzdhette föl magát, bár akik ismerik, irigyen, rosszmájúan azt sem átallják megjegyezni, inkább azért leküzdötte, hiszen ha idejében elspurizik, eddig már fényes katonai karriert csinálhatott volna Nyugaton, s most valahol a nyugatnémet hadügyminisztériumban vagy a vezérkarban  dolgozhatna felelős beosztásban, de ő nem és nem, ő maradt, igazi erdélyi  hazafiként, igenis megmaradt a hazájában, ahol élnie és halnia kell, noha nem is magyar, de ahogy hírlik mégiscsak érzelmes hazafi, s mostanság képességeit kamatozandó, jobb híján, egy dőzsölő, zsarnok kényúr segédtiszje, s félhivatalosan a hadügyminisztérium „agya” és „motorja” is egyben, noha, ez is hírlik azért, a kérlelhetetlen és gyanakvó szekusok is egyre többet szimatolnak utána, bár ez, gondolja, Harmann őrnagyot a legkevésbé sem izgatja, bízik magában s főnökében , akihez mindenekfelett lojális és akinek bizalmát és értelemszerűen védelmét is bírja. Esetében tehát a belügyesek gyanakvása egyelőre semmit sem jelent, ameddig bírja főnöke töretlen bizalmát, addig sebezhetetlen, nem nyúlhatnak hozzá, hiszen köztudomású, hogy a román fejesek között B. tábornok pozíciója egyszerűen kikezdhetetlen, itt, ahol ugye Kelet kapujában vagyunk, s ahol semmit sem vesznek komolyan, csak a hatalmat és az erőt, B. tábornok maga a megtestesült hatalom, aki régi szovjet kapcsolataival uralja a helyzetet, s akitől egyes feltételezések szerint még maga az első titkár elvtárs is tart, hiszen soha nem tudhatja hogy B. aki kurrensen és „melegen” tartja kágébés kapcsolatait, éppen mit jelent róla a  gyanakvó és bizalmatlan Moszkvának.”

„És miért jön éppen hozzájuk ez a megengedni bizonyára derék ember?” – kérdezte ő, és széket húzva maga elé, leült  Emillel szembe.

„Mert nem rég letartóztatták egy még élő rokonát, egy idős hölgyet, a nagyralátó és rátarti belügyes főnők, mintha csak erejét akarná fitogtatni, vagy ki akarná próbálni meddig terjed Hartmann estében B. tábornok védelme?”

Eddig jut Emil, kortyol konyakjából, de nem tud újabb, őt okító körmondatokba kezdeni, mert kocsi fékez a kapu előtt, s hamarosan fölhangzik a csengő víjjogó hangja is. Már nincsen idő semmit megbeszélni, sem stratégiát, sem taktikát. Emil zavartan néz rá, aztán legyint, elfelhősödik a tekintete, de máris rohan az ajtóhoz, miközben ő, az ablakhoz lépve, a függönyön keresztül is látja a magas, fekete ballonkabátos, szőke férfit, amint végighalad udvarukon és léptei alatt csikorog a kavics, és maga sem tudja miért, de hirtelen az az érzése, hogy ezzel az emberrel ő már találkozott valahol, noha jól tudja, hogy nem, de mégis, áll lábra benne egy kisördög, egy másik életükben, talán, de már nincs ideje semmit sem végiggondolni, mert kinyílik az ajtó.

„Bemutatom Johannes Hartmann őrnagy elvtársat – tolja maga előtt hunyorgó vendégét Emil. – Most ugyan civilben van, de Harun al Rasid és Mátyás király is, tudjuk, sokszor inkognitóban vegyült el a nép között. – A feleségem.” Ő szembefordul a vendéggel, kezét nyújtja, izgalma fokozódik, alig bírja visszatartani remegését, meg is döbben kissé, hiszen a civil ruhás segédtiszt feje váratlanul bukik rá a kezére. Ez mindenesetre meglepő, hiszen azokban a rettegő években, amikor a kézcsók egyáltalán nem divat, egy ilyesfajta gesztus, a szó igazi értelmében szokatlannak tűnhet, különösen egy magas állású, hivatásos katona részéről. Igen akkoriban a kézcsók szokatlannak számított, mint ahogyan a nyakkendő, az öltöny, a kisestélyi sem keltett az elvtársak között jó benyomást; zöld lódenkabátban, pufajkában, melegítőben járkáltak a férfiak, olyan benyomást keltve, mintha egyetlen óriási építőtelep lett volna az egész szomorú elbaszott ország, mint ahogyan bizonyára bizonyos tekintetben az is volt, egy elfuserált sántier, hogy ezzel a román, de a magyar elvtársak körében is divatos és vonzó szóval jellemezze a csüggesztő és elkeserítő állapotokat. Igen, akkoriban a férfiak megannyi harcos elvtárs, kihívóan és pimaszul elvtársnőnek szólítják a gyengébb nem társaságukban előforduló képviselőit, a soha nem nyugvó osztályellenség ténykedéséről suttognak bizalmasan egymásnak?...De ez a férfi más volt és ez a legkevesebb, amit első pillantásra el lehetett mondani róla. A mozdulataiban is volt valami kiszámíthatatlan báj, sőt elegancia, ahogyan kezet csókolt, ahogyan engedélyt kért ahhoz, hogy rágyújthasson, ahogy a cigarettát tartotta finom arisztokratikus ujjai között, ahogy magyarul, alig érzékelhető akcentussal a nagyságos asszony kedves egészsége iránt érdeklődött, alaposan megzavarva őt, aki már akkor elvörösödött, amikor a férfi feje a kezére bukott s érezte bajuszának szúró, de egyáltalán nem kellemetlen érintését, s azután sem tért magához, önkéntelenül is szét nézve maga körül, mintha kereste volna azt az ismeretlen nagyságos asszonyt, akinek  az egészsége felől érdeklődnek?....

Nem mindennapi szcéna volt, Emil fel is röhögött, de az idegen mégcsak el sem mosolyodott, félrehajtott fejjel figyelmesen nézett rá, válaszára várva, mint aki direkt ezért tette meg a hosszú utat, a fővárosból s a távoli tartományi székhelyig, hogy egy számára egyébként ismeretlen s értelemszerűen közömbös magyar gyermekorvosnő hogylétét tudakolja meg, igen, hát mindebben volt valami szokatlan s ugyanakkor valami elképesztően vonzó is.

„Köszöni  szépen, jól van” – válaszolta elhaló hangon.

A férfi kék szemében különös vörös láng lobban fel. Ahogy  ránézett őt azonnal kiverte a hideg veríték, lúdbőrözni kezdett s bennsejében hirtelen mozdult meg valami, régen nem érzett szokatlan forróság követte a hideglelést, fogai összekoccantak, de zavarát leleplezve arról kezdett terjengősen purpárlézni, hogy „...a magafajta  hervadó vidéki asszonyok, akik férjükön kívül – itt gúnyosan pillantott  a kezében konyakosüveggel tüsténkedő Emil-re  aligha kelhetik fel már bárki érdeklődését is, tulajdonképpen akkor sem érzik jól magukat, amikor különben kiválóan érezhetnék, mert istennek hála elkerülik őket egyelőre a betegségek, a sorscsapások, csakhát annyira belefásultak már az életükbe, annyira unatkoznak, hogy elfelejtik a legfontosabbat...+

„És mi lenne az?” – kérdezte komolyan az őrnagy s ismét figyelmesen pillantott rá.

2Az ő nagyanyja aki körülbelül hosszú élete végére érve, már mindent tudott, ami egyáltalán megtudható, úgy fogalmazott, hogy minden nap váratlan ajándék. Adjál hálát az istennek drága, édes  Irénkém, hogy élsz és minden éjszaka, ha felébredsz adj hálát ezért a jó istennek!.... És midenekelőtt örüljél az életednek, ne légy szeles, fogalmazott ugyanakkor egy nagy magyar költő, aki...”, de nem tudta befejezni, Emil idegesen közbeszólt. – „Irénke orvos különben. – Teletöltötte a vastagtalpú kristálypoharát s kikerülve az ő neheztelő tekintetét, elvigyorodott. – Gyermekorvosnő. Azt még én, a férje sem tudtam, hogy mostanában egyúttal mezei bölcselő is...”

Ezen már lehetett nevetni. Az őrnagy arca is mosolyra húzódott, de nem nevetett mégsem. – „A legfontosabb, hogy tudjuk mit akarunk” – emelte fel a poharát, meglötyögtetve a vöröses-sárgás, gonoszul megvillanó konyakot. Hosszan elgyönyörködött poharában, aztán rájuk nézett, s csak annyit mondott egykedvűen, de mégis kedvesen: „proszit!” és egy hajtásra itta ki a szinte másfél decinyi folyadékot.

„Igen folytatta ő konokul – úgy szólt a magyar költő verse, amelyet, akkor elmondott figyelő nagymamájának is:

Ne légy szeles.

Bár munkádon más keres-

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes.”[8]

„Találó!” – nézett rá az őrnagy, és ő újra érezte a hideglelést, a fórróságott, bőre bizseregni kezdett,  s döbbenten jött rá, hogy ilyesmit eddig csak az ő társaságában érzett, s ez hirtelen gyanakvással, sőt félelemmel töltötte el.

„Talán hagyjuk a verseket – gyújtott rá rosszkedvűen Emil-. Az őrnagy elvtárs bizonyára nem azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy holmi magyar versekkel untassuk.”

„Talán tudja is, hogy miért jöttem?”- kezdte az őrnagy, poharát finoman helyezve vissza a tálcára.

„Ügyész vagyok és nem gondolatolvasó”- replikázott Emil, karikákban engedve ki a füstöt, s a csillár felé úszó és lassan elenyésző karikákat félrehajtott fejjel hosszan elnézegette. Ő elértette pillantását és felállt. – „Készítek valami harapnivalót” – rebegte s zavartan hátrált ki a szobából. Az ajtót puhán húzta be maga után, noha, érdekelte volna, hogyan kezdi el a snájdig, magabiztos, de nagynénje letartoztatásával mégiscsak kiszolgáltatott helyzetbe kerülő főtiszt a kérelmet. Tanulhatott volna, ha egy résnyire legalább, de nyitva hagyja az ajtót. Ma sem bánja viszont, hogy méltóságán alulinak érezve, mégse tette ezt. Ehelyett énekelni kezdett, maga számára is váratlanul egy virágéneket dúdolgatott, amelynek sorai már délután óta vissza- viszajárnak benne. „Magas kősziklának tetejében nyilik/a szerelem orvosság...” Kenyeret szelt, bevajazta, sajtot, kolbászt szeletelt fel. „Aki a szerelmet /soha nem próbálta /csak álomnak állítja...” Összehangolt mozdulatokkal dolgozott, a bevajazott kenyérszeletekre rárakta a kolbászkarikákat, a sajtszeleteket, ecetben  eltett paprikákat is csíkokra vagdosott, velük  díszítve a szendvicseket. Már magabiztosan félhangosan dúdolgatott, előbbi zavara és idegessége elmúlt, valami számára is felfoghatatlan, érthetetlen vidámság tört rá, egy pillanatra megszédült, mi van velem?- kérdezte rögtön, gyanakvóan magától és egy pillanatra meglátta a félhomályos priccseket, szerelmét is, amint sápadtan és soványan fekszik az ágyán, aztán az éhség tornya is fölmerült a ködből, amerikai zászló lobogott a tetején, de Pound a ketrecbe zárt költő már nem csodálta, minden idegszálával a hangyára meredt, aki öntudatosan haladt előre a fűszálak között ismeretlen célja felé, s lehet csak azért volt abban a pillanatban ott, hogy megmenthesse a költőt az őrülettől...

Amikor, kezében a púpozott szenvicsekkel teli tálcával, visszatért a szobába, azonnal megérezte a feszültséget.

„És arra egészen véletlenül nem gondolt, kedves őrnagyom,  hogy én magyar vagyok?! S ha én kezdem védelmezni a maga különben bizonyára igen szeretetre, sőt tiszteletre méltó és minden bizonnyal ártatlanul elhurcolt nénikéjét, azonnal gyanús lesz az egész. Hogyan? – mondják az elvtársak: egy bozgor egy dajcsot?! Hiába: a fasiszták összetartanak. És én is megnézhetem magam.”

A vendég figyelmesen hallgatta, arcán egy vonás sem rezdült.

„Fogyasszanak” – tette le ő puhán a tálcát az asztalra de a férfiak nem figyeltek rá.

„Ön félreért, tisztelt ügyész elvtárs – kezdte az őrnagy, de a hangját sem emelte fel, továbbra is udvariasan beszélt, szavain alig-alig érződött az idegen akcentus.– Én nem holmi protekciót kérni jöttem magához, hová gondol? Ehhez ott van a tábornok elvtárs. Én csupán annyit szeretnék tudni, hogy Ilse nénit egészen pontosan mivel vádolják. S ha már a maga tartományában tartják koholt vádakkal fogva, maga, mint tartomány főügyész igazán adhat ennyi felvilágosítást. Amíg ugyanis nem, tudom, hogy mivel vádolják  szegénykét, még saját miniszteremtől sem kérhetek segítséget ugyanis....”

Egyszerre vették észre őt, talán mert önfeledten megint dúdolni kezdte a virágéneket. A vendég rutinosan, a mondat közepén hallgatott el, Emil olyan arccal, mint aki citromba harapott, elvett egy szendvicset a tálcáról, de egyelőre nem kóstolta meg, gyanakodva nézegette mintha nem tudta volna, hogy mi az.

„Én nem is zavarok – kezdte ő bátortalanul és elfehéredett –Én...”

„A nagyságos asszony nem zavar...” – mosolygott rá az őrnagy, de megint nem volt szerencséje, ismét nem tudta befejezni a mondatot, mert váratlanul, brutálisan megcsörrent a telefon.–Legyintett, elvett a tálcáról egy szendvicset, beleharapott, egy pillanatra a sárga lámpafényben megcsillantak  fehér ragadozókéra emlékeztető fogai.

Emil bosszús arccal kérve elnézést a telefonhoz rohant. s a harmadik csengetés után máris fölemelte a kagylót, „dá” – mondta határozatlanul, „nu! nu””– mondta határozottabban, aztán csak annyit tett hozzá még, hogy „mă duc, imediat”[9] – és reszkető kézzel csapta le a kagylót.

„Valami baj van?” – kérdezte ő szenvtelenül.

„Sürgős teendőim elszólítanak” – mentegetőzött férje a vendég felé fordulva, mintha az ő kérdését nem is hallotta volna meg, idegesen öltötte magára zakóját .

„Ő már megy is” – sóhajtott az őrnagy s tekintete újra rátapadt, kék szemében ismét felvillant a titokzatos vörös láng, s őt újra kiverte a hideg veríték, majd elöntötte a forróság. Megszédült.

„Ne menjen még – bámult  vendégére Emil zavarodottan. – Meg kell beszélnünk a dolgokat. Megkérhetném, hogy várjon meg, addig a feleségem is előadja saját kérelmét – villant egykedvűen őrá a szeme. – Egy-másfél órán belül okvetlenül visszatérek, az is lehet még hamarabb....”

És választ sem várva, fütyörészve ment ki az ajtón, otthagyva őt ezzel a vadidegen férfivel, s egy megbontott konyakosüveggel. A helyzet annyira képtelen volt, hogy kétszer is karjába csípett: nem-e álmodik? de a csípések nyomai számonkérően vöröslöttek a karján, olyan valóságos volt minden, hogy valóságosabb már nem is lehetett volna.

Az őrnagy rágyújtott és semleges hangon kérdezte meg, mióta vagyok az Emil felesége?

Ő döbbenten bámult rá, közvetlensége meglepte.– „Két éve”– nyögte ki megsemmisülten, s mint utolsó menedékébe, kapaszkodott saját féligtelt konyakospoharába.

„De nem szerelmi házasság, igaz?”

„Mit akar tőlem őrnagy elvtárs” – nézett rá, de a vendég rezzenéstelenül nézett vissza rá, hideg-kék tekintetében most semmiféle izgató vörös láng nem villant meg. „Mert nem úgy néz ki – legyintett. – De hagyjuk, ha Önnek drága asszonyom kellemetlen a téma, igazán nem forszírozom, de hallottam, hogy az önök házassága, hogy úgy mondjam egy kényszerházasság, hiszen a maga szerelme jelenleg államfogoly s maga csak azért ment hozzá ehhez az alakhoz, mert azt remélte segíteni tud a szerelmén. Vagy rosszul tudom?!”

Elhallgatott.

Percek teltek el, órák, akkor benne már minden összekavarodott, ivott a konyakjából, újra magán érezte a férfi figyelmes csöppet sem tolakodó tekintetét, a konyak csigázta volna fel, soha nem ívott Emil társaságában s nélküle is alig? Talán a csend zavarta meg? az ismeretlen tartózkodó figyelmessége? Tény, hogy egyszerre, a maga számára is váratlanul beszélni kezdett...

 

1.   Dante: Isteni színjáték. Pokol 33-ik ének. Babits Mihály fordítása.

2.   Ugyanez

3.   József AttilA. Ne légy szeles

4.   „Igen” /roman/, „Nem! Nem!” /román/, „Azonnal indulok.” /román/