Bogdán László

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Hutera Béla utolsó utazása (regény). Mentor Kiadó, Marosvásárhely (előkészületben). Részletek a regényből


Tartalom

Első rész


1. A levél
2. A Nyugati pályaudvar
3. A Kálvin téren
4. Ismerkedés a honnal
5. Egy árny a múltból
6. A parancsnok
7. A mutatvány
8. A vesztesek
9. A látogatók
10. Valóban, mi lesz velünk?
11. Reggeli ájtatosságok
12. Bajtársi találkozó
13. Az önpusztítás módozatai


Második rész


1. A VÍZTORONY ÁRNYÉKA
2. EGY VIRÁGKERTÉSZET REJTELMEI
3. JOLÁN SZERELMEI
4. KURUCOK, LABANCOK
5. Szépasszonyok a Duna mentén
6. ROZOGA BÁRKÁN EGY GÖRÖG SZIGET FELÉ
7. REJTÉLYES ELTŰNÉSEK


Harmadik rész


1. Tóbiás
2. Via purgativa
3. Málik
4. Via illuminativa
5. SASVÁRI
6. VIA UNITIVA
7. VISIO BEATA

Hutera Béla utolsó utazása

„...korunk embere megfigyelt ember... mert ha nem figyelnék, figyelemre se méltónak, és mint figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelennek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát (...) ezért figyel mindenki mindenkit (...)”

(Dürrenmatt: A megbízatás)

 

1. A LEVÉL

Életemben mindég is a könnyebb megoldásokat választottam – mondja Hutera (hősünk, levetett bocskorunk, kedves kalandorunk ez az életvidám vidéki szélhámos, véka alá borított mécses, elfuserált erdélyi Figaró), és mélyeket sóhajt, kezében forgatva a levelet, és a katedrálist ábrázoló osztrák bélyeget hosszan elnézegeti. „Ők bezzeg építettek, amíg mink véreztünk. A beste kurafi labancok!...”

– Miért? – nevet kacéran a fiatal postásnő. – Azt hiszi, én nem? Mások nem?

– Hogy mit hiszek, drága, az mostan mellékes. De ezért is volt nehéz az életem. Még nehezebb!... – sóhajt a deresedő halántékú mesekirály, és behívja a hölgyet a konyhába, két pohárkába rumot tölt, koccintanak, isznak.

– Ştii bancul cu întâi mai – nevet a postásnő. – Întâi mai spaláte!*

Nevetgélnek.

A postásnő bokros teendőire hivatkozva utasítja vissza a második pohár rumot, búcsút int, és átmenetileg ismét kilibeg Hutera életéből. A levelet csak azután bontja fel Figarónk, miután a lépcsőházban is elhalkulnak a nő gazellaléptei.

„Kedves Bélám, élvén ígéreteddel, szavadon foglak. Március 20-án délben 12-kor a budai Várban várok Rád, a Hadik-szobor előtt. Ez volt az a generális, aki Bukovinában... De hiszen tudod! Aztán, ahogyan legutóbb Felsőtáborban megbeszéltük: irány Regensburg. Az én házam az én váram, s most már a Tiéd is! Aztán irány a Duna!... Utánanéztem, nektek nem kell vízum Ausztriába; semmi akadálya tehát annak, hogy világot lássál megint, hetvenévesen. Azt hiszem, a vakító » arany korszakotok« után Rád is fér... Ölel: hűtlen cimborád, Tóbiás. Semmi kifogást nem fogadok el. Lóra!...”

Hutera megszédül, a naptárra pillant: 1990. március 16. Négy napja van tehát, gondolja fásultan, leroskad egy hokedlire, és reszkető kézzel tölt magának még egy pohárka rumot, aztán csak gubbaszt tovább nagykabátban a hideg konyhában, mereven bámulva a gázkályha lila lángjait, amelyek piros sipkás, gunyoros manókat formáznak. Hogy mikor alakulnak át párducokká és tigrisekké, nem tudni, de egyszerre csak a karcsú, hajlékony fenevadak ott köröznek körülötte a levegőben. Ha tudná, hogy nem egészen két hét múlva – egészen pontosan 1990. március 29-én – meghal, talán nem készülne ennyire lelkesen, ennyire elszántan az utazásra. De nem tudja!... Honnan is tudhatná?... Mi leírhatjuk tetteit, megeleveníthetjük őt magát is sivár hétköznapjaiban, magyarázhatjuk is locsi-fecsi tirádáit, infantilis purparléit, hebrencs hadováit, naiv és eszelős meggondolatlanságait, kretén vicceit, amelyekkel újabb és újabb embereket sértve halálosan meg, hívja ki maga ellen a sorsot; átvilágíthatjuk egész zátonyra futott, elhibázott életét; mindent megtehetünk vele, csak éppen nem súghatunk neki. Ő él! Szándékunktól azért nem teljesen függetlenül... Még él!... És azt tesz, amit éppen akar!... Most például felemelkedik, ásít, és átbotorkál a nagyszobába, bekapcsolja a televíziót, karosszéket húz eléje, pokrócot terít a lábára, próbál a képekre figyelni, nem akar tovább ábrándozni, de képtelen rá. Elbóbiskol. Fel-felriad. Valami idióta akciófilmet láthatna, ha nézné is a tévét: egy bajuszos férfi lövöldöz, ide-oda száguldozva paripáján, egy holdfény sütötte mezőn. Álmában viszont – mert ismételten belealszik – őt üldözik. A lovas is feltűnik, hatalmas zöld mezőn kergetőznek, napsütésben, körös-körül dongnak a béke méhei, de nem tud gyönyörködni sokáig a képtelen, torokszorító látványban, mert a bajuszos röhögve vet lasszót a nyakába, s a földön vonszolja tovább, a virágok között. Mikor felébred, már csak az ezüstösszürkén vibráló képernyővel nézhet farkasszemet, s nem tudja, mitől fáj olyan rettenetesen a nyaka. Alig van ereje elvergődni az ágyig. Magára húzza a medvebőrt, s már alszik is. Álma ott folytatódik, ahol az előbb abbamaradt. A bajuszos fütyörészve vonszolja a fűben, ő, hogy ne fulladjon meg, két kézzel rángatja a kötelet, viszont közben – mindenkinek a magáé! – közelről szemlélheti az elaléló kankalinokat, az ájuldozó, lilán derengő kakukkfüveket, a remegő fejű boglárkákra tekintve ijedt méhecskékre meredhet...

 

3. A NYUGATI PÁLYAUDVAR

Másnap a törzskocsmájában (őt ujjongva fogadó asztaltársaságának) boldogan újságolja el a hírt: utazni fog!... A hírneves dunai hajós, Boticselli Tóbiás hívta meg, ismerkedjen Közép-Európával. Soha nem késő!... A többiek hümmögnek, sok sikert kívánnak, a poharakban megbízhatóan emelkedik a sörhab, a Golgota kedves pincérnője az ajtóból nézi, enyhe szemrehányással, aztán eléje billeg, s tölt a poharába a kezében tartott rumosüvegből.

– Hát maga is elmegy, Hutera úr?

– Vigyázz magadra, Bélám – röhög Juszuf, a helyi focicsapat éldrukkere. – Nehogy elcsábítsanak. Ebben a korban ez azért már veszélyes is lehet, nem gondolod?

– Adott nektek a párt angolvécét, szarháziak, hogy megnézhessétek, mire vagytok képesek – szónokol később Hutera a Golgota törzsközönségének. – Azelőtt csak csobbant a pöcegödörben!...

Később a kocsmából jövet bekukkant a tiszteletes úrhoz. Lévai Szabolcs az asztalánál ül, ír, de hősünket meglátva azonnal abbahagyja halaszthatatlan feljegyzéseit. Hutera „be van avatva”, tudja, hogy az ötvenegy esztendős pap krónikát ír, a jövendő századokat tudósítandó a válságok között hányódó örök jelenről, ami holnap már óhatatlanul múlttá változik, s a jövendőt soha el nem érheti...

– És van Pesten hol megszállnia, Béla bátyám? – érdeklődik a pragmatikus tiszteletes.

Amikor kiderül, hogy mindenre gondoló hősünk éppen erre nem gondolt, valamit ír egy névjegyre és eléje csúsztatja. – Keresse fel ezt a helyet, valahol a Kálvin tér közelében van, és hivatkozzon nyugodtan rám.

Kávéval kínálja, megbeszélik a világpolitikai helyzetet. A Baltikum sorsa egyre bizonytalanabb, még az elszánt reménykedőket is elcsüggesztheti. Fél kilencre ér haza, összecsomagol néhány nélkülözhetetlen holmit egy ütött-kopott válltáskába – ingek, gatyák, zoknik, pulóverek –, és sóhajtva számolja meg a pénzét: negyvenkét ezer leje és hatszáztíz dollárja van. Húszezret és száztíz dollárt a padló alatt lévő dobozba rejt, felöltözik (kopott bunda, fekete barett), bezárja lakását, és határozott léptekkel ballag ki az állomásra. Öt perc, és már be is fut a vonat. A hálókocsi-kalauz néhány százasért készségesen veti meg az ágyát egy üres fülkében, és máris utazik. A vonat zakatolása, a kerekek csattogása, a füttyök és a villódzó fények, a leállíthatatlan kattogások hamar álomba ringatják. Érdekes, most nem álmodik. A határon fájó tagokkal riad fel, épp annyi ideje van, hogy kissé rendbe szedje magát, máris jön a határőrtiszt, majd két siheder katona a szimatoló kutyával, később a kövérkés, kedélyes vámostiszt. Mikor megtudja, hova utazik és honnan, sok szerencsét kíván, szalutál, és elhagyja fülkét, táskájára nem is kíváncsi. „Száz kiló heroint is áthozhattam volna. Én balek. Persze ha lett volna momentán heroinom! Vagy fegyvereket. Azokat a régi jó Kalasnyikovokat. Ki tudja, kinek lehet szüksége Pesten Kalasnyikovra?” Itt tart töprengéseiben, amikor kopognak a fülkeajtón, és megjelenik a hálókocsi-kalauz két üveg Dreher sörrel. Az egyiket felnyitva nyomja a kezébe. Amikor ki akarja fizetni, a fiatalember legyint.

– Hagyja csak, nagyapó – vigyorog. Elöl hiányzik egy metszőfoga, és ettől váratlanul lesz bohócos a vigyora.

– Itt van négyszáz lej – számolja Hutera.

– Ha nincsen pénze, százötvenet akár vissza is adhatok – húzza meg a sörét a nagyvonalú kalauz.

– Nyugdíjas vagyok, fiam – süti le a szemét Hutera, kortyol söréből, krákog, és szégyenlősen teszi zsebre a visszakapott pénzt. – Százötvenről volt szó, nem az egészről – szól a távozó kalauz után.

– Ugyan már, nagyapó. Pontosan magán fogok én meggazdagodni – nevet a fiú a folyosón. – S amellett az erdélyi barátság se kutya. Magyar a magyarnak!...

„Tulajdonképpen – forgatja kezében a félig kiivott sörösüveget – a román és a magyar államvasutak kellene fizessenek nekem, ebben a szép új világban, egyáltalán azért, hogy utazom...”

– És mit fog csinálni Budapesten? – kérdezi a betoppanó magyar határőrtiszt, s érdeklődve forgatja Hutera megviselt útlevelét.

– Sétálni fogok – húzza ki magát önérzetesen hősünk. – Elég régen nem jártam arra, a háború óta...

– Pénze van? – aggodalmaskodik a hatóság képviselője.

– Mért, meg akar ajándékozni néhány ezer forinttal?

– Ne viccelődjön velem, öreg. Ismerem én magukat. Biztosan seftelni megy, vagy feketemunkára!...

– Nyugdíjas vagyok – húzza ki magát Hutera. – De van ötszáz dollárom. Az ma mennyi forint?

– Az épp elég – vonul vissza a határőr. A vámos, mikor meghallja, hogy Hutera honnan jön, szórakozást kíván, s ő se nézi meg a táskáját.

„Hát ezektől el lehetne hozni egész Erdélyt, sőt Nagy-Romániát is.” A sör kissé „rendbe teszi”, s amire a Nyugati pályaudvarra befut a vonat, már hasonlíthatatlanul jobban érzi magát, bár a válla is fáj, és a feje is tompán szaggat. Ide-oda vándorol benne a fájdalom. Inna még egy sört, de azonnal rájön: ez akár „végzetes” is lehet, először el kellene intéznie szállását két éjszakára. „Két éjszaka az két éjszaka” – elbúcsúzik a szívélyesen vigyorgó kalauztól, s a lelkére köti, haladéktalanul menjen el a fogorvoshoz, ne hagyja ki!... Egy ilyen szép és fess fiatalember ne legyen fogatlan! Foghíjas mosolya ugyanis rengeteget levon az értékéből. A pali elképedve bámul rá, ő szalutál, és kezébe nyomva az üres sörösüveget, mindent újfent megköszönve vállára kapja táskáját, s fürgén lép le a vonatról. „Addig, amíg miénk az utolsó szó – gondolja öntelten –, nagyobb baj nem lehet...”

Lassan sodródik a tömeggel, kifelé a hatalmas üvegcsarnokból. Az újságosstandnál megáll, érdeklődve bámulja a napilapokat és a színes magazinokat. Félmeztelen leányzók forognak a világbíró fényben, szinte elszállnak a címlapokról. Rájön, először pénzt kell váltania, hogy kielégíthesse betűszomját.

– Segíthetek? – kérdezi részvevően az öreg újságos.

– Erdélyi lennék – magyarázza önfeledten Hutera –, momentán nincsen forintom. Hol lehetne váltani?

– Lejt sehol – legyint a fickó fensőbbségesen, de ha valutája lenne, azt akár ő is beválthatná...

Hutera zsebébe nyúl, elővesz egy százdollárost, és eléje tolja.

Az újságárus érdeklődve pillant rá, kézbe veszi, megforgatja s elteszi a kékhasú bankót, majd nyugodtan számol eléje hét darab ezrest, egy ötszázast s néhány százast.

– Adok ajándékba egy Népszabadságot is, jó bátyám – mondja együttérzően. – Tájékozódjon. A változások korát éljük!...

Hutera elteszi a pénzt a tárcájába, a tárcát a táskájába, s tétován húzva el a cippzárt, kezében az újsággal indul kifele a csarnokból.

– Mindent köszönök – szól vissza az újságosnak, felpillantva az órára. Háromnegyed kilenc, még két napja s három órácskája van Tóbiás érkezéséig...

Addig még elintézi a szállást, felmegy a Várba terepszemlét tartani, s minden eshetőségre készen megkeresi a generális szobrát; kimegy a Margitszigetre is, meglátogatja egykori parancsnokát, Sasvári őrnagyot is, s benéz a Múzeum körúti antikváriumba is; a felsőtábori plébános, Antal atya szerint legutóbb itt kapható volt Márai Sándor verseskönyve, A delfin visszapillant. Jó lenne megvásárolni, hiszen érvényben van még a fogadás, s ő nyerni akar.

Határozott léptekkel megy a metrójegyért, négyet vásárol, lezúdul a mozgólépcsőn, elnyeli az alagút, pontosan akkor fut be a szerelvény, beszáll, vigyázat, az ajtók záródnak, hallja még, és máris utazik...

 

3. A KÁLVIN TÉREN

Elég sokan vannak, sok a fiatal, jól öltözött nő, ez a látvány annyira más, mint időlegesen elhagyott hazájában, hogy beleszédül. Egy bundás hölgy félreérti, s azonnal felpattan, hellyel kínálja. Leül. Hátradől. Lába közé ereszti válltáskáját. Hosszú pillanatokig csukott szemmel ringatózik, s először, amióta ide, a Nyugati pályaudvar forgatagába megérkezett, otthon érzi magát. Kinyitja a Népszabadságot, felteszi szemüvegét, lapozgat. Hitviták a Szovjetunióban Litvánia függetlensége körül. Gorbacsov, a „hős” elnök hol akar, hol pedig nem akar tárgyalni. Rémhírek arról, hogy mégiscsak csapatokat vonnak össze a litván–szovjet határon. Ezzel ellentétben, a néhány százezer stáziügynök folyamatos leleplezése közepette, a volt keletnémet mintaállam nyugatosult polgárai egyre boldogabbak. Van olyan berlini, aki naponta többször is kisétál a falhoz... A fal már múzeum...

Eddig ér, máris készülődnie kell. Leszáll. Felrepül a mozgólépcsőn. A Kálvin téri aluljáróban „megy” az élet. Nagy csődület egy tárogatós öregember körül. Krasznahorka büszke váraénekli egy katrincás fiatal cigánylány, szomorúan. Hutera pénzt ejt a kitett kalapba, két sárga húszforintost, s a Ráday utca felé vezető lépcsőn indul el. Itt kell lennie valahol a keresett épületnek is.

– Ne jósoljak magának, bácsika? – fogja meg a karját az előbb még a Krasznahorka büszke várát dúdoló cigánylány. – Nem akarja megtudni a jövőjét?!

– Most nem – szabadkozik Hutera, és továbbindul. Ide-oda bóklászik, kérdezősködik is, míg végül megtalálja a keresett helyet. Az igazgatónő az irodában van. Kopog, bemegy, bemutatkozik, felmutatja a tiszteletes úr levelét.

– Hogy van a jó Rédey úr? – kérdezi a hatvan körüli, ősz hajú asszony, és kávéval kínálja.

– Lévai – motyogja Hutera szolgálatkészen, s belekortyol a forró kávéba. Sziszeg.

– Rédey!

– Lévai!

– Jaj igen, persze, tudja, annyi az erdélyi pap, hogy az ember már nem is tud különbséget tenni közöttük.

– Pedig nem is hasonlítanak egymásra. Látott már maga két egyforma erdélyi papot? – számolja le Hutera a pénzt. Két éjszakára háromezer forint. „Világ olcsója.” Megkapja a kulcsot, s a forró kávét a csészében hagyva kifele indul. Az ajtóban megáll, visszapillant, s mint akihez csak most jut el, önhibáján kívül, a kérdés, vállat von. – Nemrég operálták – közli sokat sejtetően.

– Hogyan? – döbben meg a hölgy, és kifut arcából a vér. – És mivel? Nem is tudtam, hogy beteg a Rédey úr.

– Hogy Rédey tiszteletes úr beteg-e vagy nem, azt én nem tudom – gonoszkodik HáBé. – De Lévai tiszteletes urat sérvvel operálták. Tudja, kissé elhanyagolta a mi drága, szeretve szeretett Szabolcsunk, s a sérvvel nem lehet viccelni. Máskülönben megvan. Ír...

– Igen? – ámuldozik a hölgy. – És mit ír a drága jó Rédey, akarom mondani, Lévai tiszteletes úr?

– A világkrónikát – magyarázza halk hangon, sejtelmesen HáBé, mintha egy nagy titkot közölne, bizalmasan, a szeretetére máris igényt tartó hölggyel. – S nincsen könnyű dolga! – teszi azonnal hozzá. – A világ is elég bonyolult, hogy mást ne mondjunk, s azért az ember sem egyszerű. Az ember, avval a nagy sebével...

Bocsánatkérően vigyorog. Kilép az ajtón, halkan csukja be maga után. A tizenhetes számú szoba az övé. Körülnéz. Vaságyak... „Lenin is évtizedekig ilyen vaságyakban aludt” – emlékezik. Mosdó. Az ablakon színes függöny. Televízió. Rádió. Jégszekrény. „Ó, a boldog Hungária hívő lelkei! S hát ha még több volna itten a protestáns!... Akkor mi lenne!...” Lepakol. Fogat mos, megnedvesíti az arcát is, megfésülködik. Pénze nagy részét kis tétovázás után a zoknijába rejti, a forintot a bal lábán viselt kék csíkos zokniba, a dollárokat a jobb lábán lévő piros csíkosba. Ekkor döbben rá, hogy nem egyformák a zoknijai, de ezen sem ér rá hosszan töprengeni, elhatározza viszont, hogy az esetleges „érdeklődőknek” csapdát állít, s a százlejesekkel kitömött borítékot künn hagyja az asztalon. „Lássuk: igényt tart-e rá valaki! Egyáltalán, lopnak-e egy ilyen szentfazekak által látogatott helyen?! Csak nem lopnak meg a drága református és magyar testvéreim!” Vigyorog.

Dél van. A Kálvin téri harang szava időlegesen minden más hangot elnyom. HáBé hosszan eltöpreng azon, hogy honnan olyan ismerős számára ennek a harangnak a szava. Aztán rájön, hogy a Kossuth Rádióból. A hallban, a televízió előtt néhány öregasszony állingál, a bemondónő sejtelmes hangon arról mesél, hogy váratlanul hadgyakorlat kezdődött Litvániában, a Vörös Hadsereg komisszárja pedig egyszerűen megtagadja az engedelmességet, nem hallgat a köztársaság vezetőjére! Gorbacsov álláspontja is állandóan változik, legújabban az elszakadás helyett radikális kapcsolatváltozásokat javasol a kis balti köztársaság vezetőinek. „Vajon mire gondolhat?” – töpreng Hutera elveszetten. Tüntetések Kolozsvárott és Konstancában, hallja, s egy pillanatra szembenéz a fiatal, csinos bemondónővel, aki képtelen kimondani a világ tegnapelőtt még legszeretettebb fiának, a Kárpátok Géniuszának, most mindközönségesen csak a Balkáni Caligulának a nevét. Elmaszatolja. Az ellopott forradalomért tüntetnek időlegesen elhagyott hazájában. Nem azért harcoltak és véreztek, hogy hatodrendű pártaktivisták vezessék az országot, és éjt nappá téve hazudozzanak, miközben megint nincs tej, s hajnalban már sorakoznak a tejet vásárlók az élelmiszerüzletek zárt ajtaja előtt. Le a kommunizmussal! – skandálja a tömeg, magyarul, Kolozsvárott. Le a manipulációval, a hazugságokkal. Jos Iliescu!...**

– Az ki? – kérdezi mellette egy hajlott hátú öreg. – Az a Jos Iliescu?!

– Háború lesz? – fordul feléje rémülten egy egérszemű nénike, idegesen rángatva zakója ujját. – Maga messziről jött embernek látszik, válaszoljon!...

– A háború elkerülhetetlen – vigyorog Hutera, és emelt fejjel, büszkén, köszönés nélkül vonul ki az ajtón.

 

4. ISMERKEDÉS A HONNAL

A március végi vakító napsütésben hosszú percekig pislog elveszetten, majd káprázó szemmel indul a Kálvin tér felé. A templom előtt áll meg, beállítja óráját, s leballag az aluljáróba. A tárogatós még mindég fújja, Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!... de a fiatal, színes katrincás cigánylány, aki az előbb énekelt, majd a jövendője titkaiba szerette volna őt beavatni, időközben már eltűnt valamerre.

– Ezt hogy értette? – éri utol a hajlott hátú atyafi, talán presbiter lehet valahol a Dunántúlon, talán kántor? – Válaszoljon! Maga tényleg tud valamit?! Hogy értette?

– Micsodát? – döbben meg egy pillanatra HáBé, s a másikra mered. Észreveszi, hogy az egyházfinak vészesen rángatózik az arca, de ez sem nyugatja meg. Védekezőn lép hátrább és hátrább a feltartóztathatatlanul nyomuló emberke elől.

– Hát aztat, hogy háború lesz... Hogyan?

– Tudja, a gyilkos ösztönök – menekül HáBé, kétségbeesetten húzva elő jegyét. Lyukaszt, máris a mozgólépcsőn van, de az állítólagos kántor vagy presbiter sem tágít, s a jeggyel nem is bíbelődve, elszántan követi. „Az is lehet, hogy bérlete van” – gondolja HáBé, és tovább magyaráz, hogy valamiképpen megnyugtassa. Zavarja a rángatózó arc. – Az önös érdekek. A nacionalizmus. Az idegengyűlölet. A sok fegyver és a fegyverforgatók agyában a dzsungel törvényei...

– Ugyan, ugyan, kedves uram – tátog az emberke, s egyre észrevehetőbben rángatózik az arca. – Ne legyen naiv!... Tud valami komolyabb okot is? (A „komoly”-t áhítattal vegyes gyűlölettel ejti ki, kétszer is megismétli, és égő fekete szeme könnybe lábad...)

– Maga volt katona? – lép le a mozgólépcsőről HáBé, és egy oszlop mellett horgonyoz le a csarnokban. Fogalma sincs, mihez kezd. Az előbb még le akarta volna rázni túlságosan is agresszív, minden jel szerint kissé buggyant újdonsült ismerősét, de most hirtelen, maga sem tudja, miért, érdekelni kezdi a furcsa figura.

– Hogy én? – nevet eszelősen a másik. Többen körülöttük döbbenten fordulnak feléjük.

– Magával beszélgetek, vagy nem? – teszi kezét Hutera csillapítóan társa karjára, s kíváncsian mered az emberke felhevült, rángatózó arcába.

Dél van. A hazugság, a kétely, a tévedések és az átverések örök magyar dele.

Megjön, majd elmegy a szerelvény, de ők egyelőre nem szállnak fel, némán állnak egymással szemben, mintha egy láthatatlan jelre várnának.

– 1939-ben vonultam be – kezdi a hajlott hátú, és közelebb hajol hősünkhöz, aki hirtelen érzi meg savanykás szájszagát, és hátralép. Újra zavarni kezdi a másik egyre kontrollálhatatlanabb viselkedése, emelt hangú rikácsolása, rángatózó arca... „Távolról most úgy nézhetünk ki, mint végérvényesen elfuserált búsmagyar összeesküvők.” A másik közben összefüggéstelenül darálja földi életének állomásait: részt vett az erdélyi bevonulásban, ma is előtte a tömeg, az örvendező arcok, a virágok, a kormányzó úr a fehér lovon. Édes Erdély, itt vagyunk! és a többi... Aztán jött a kassai incidens, és megkapták reggelire az orosz háborút. A Don-kanyar. A hideg. A beláthatatlan hómezők. A varjak fekete kérdőjelei. A hadifogság. Haza! Igazolták a néphadseregbe, de később letartóztatták. Az Andrássy út 60. Recsk. Ötvenhat. A Széna tér. A tömegek. A forradalom...

– Állj, vándor – szólal meg határozottan HáBé.

Az emberke megrezzen. – Bocsásson meg – dadogja. – De mi dolga van most? Feltartom?!

– Ha feltartana, már nem volnék itt – magyarázza hősünk. – Viszont megértheti, hogy erdélyi magyar ember létemre sem vagyok időmilliomos. Telefonálnom kell.

– Megihatnánk egy felest – indítványozza a másik. – S mesélhetnék a háborúról, mondjuk amikor...

– Először beszélnem kell a volt parancsnokommal – hajol el Hutera.

– Kivel?

– Jól értette. 1947-ben láttam utoljára a hadifogolytáborban, s az elég régen volt, nem? Megértheti, hogy ha már sorsom váratlan, szeszélyes fordulata nyomán idejutottam a világszép Budapestre, nem hagyhatom ki az alkalmat, mindenféleképpen össze kell hoznom egy „csúcstalálkozót”, hiszen 1947, a fordulat éve óta történt egy és más. Nem?

– Negyvenhárom esztendő bizony hosszú idő – mereng a másik, s onnan is látszik, hogy valamennyire megnyugtatta eléggé összefüggéstelen vallomása, hogy már nem rángatózik olyan észrevehetően az arca. – Öreg lehet a parancsnoka, ha még él!...

– Életben van – nyugtatja meg vigyorogva Hutera. – Szívós ember. Megígérte nekem régebben, hogy addig nem hal meg, amíg ki nem takarodnak Szent István országából az oroszok. Betartotta a szavát.

– Ebben egyáltalán nem lehet biztos – érvel a másik. – Mikor kapott tőle utoljára levelet?

– Honnan tudja, hogy levelezünk? – válik szigorúvá Hutera hangja. – S egyáltalán, mi ez? Kihallgatás? Ki maga?

– Jó, akkor most felszállunk erre – mutat a beérkező szerelvényre az állítólagos egyházfi. – Elmegyünk a Deák térre. Ottan rengeteg telefon van, és még több kocsma.

És így is történik.

Az első két telefon természetesen nem működik – HáBé már-már otthon érzi magát –, de a harmadik igen. Ötödik csengetésre veszik fel a kagylót. Hősünk – miközben a fülke előtt álldogáló, hajlott hátú ismerősét gyanakodva figyeli – végre meghallja a negyvenhárom esztendeje nem hallott hangot. Egykori rajongott feljebbvalója hangja emlékeihez képest kissé karcosabb. Megegyeznek, a volt parancsnok délután öt órára várja Móricz Zsigmond körtéri lakásába...

HáBé katonásan köszön el. Óvatosan teszi helyére a kagylót, s az órájára pillant. Két óra. Hát ideje meginni néhány fröccsöt éppenséggel lenne. Kilép a fülkéből.

– Na, sikerült beszélnie? – fogadja az emberke.

Hutera hallgat.

Egymás mellett lépegetnek a már-már szúró napfényben, s tétován indulnak el a Király utca felé. Egy pincebárba térnek be, sört és unikumot rendelnek. HáBé újabb változatos, bő lére eresztett, zagyva háborús történetekkel ismerkedik meg, lassan ismeretlen ismerőse élete olyan lesz előtte, mint egy nyitott könyv, s nem is tudja, miért, de újra zavarni kezdi a gyanús közlékenység. Amellett mindez olyan – legalábbis a másik, akit felcsigáznak élete felidézett eseményei, és újra vészesen rángatózni kezd az arca, ilyenformán adja elő –, mintha meg se történt volna! Olybá tűnik, mintha az unikumtól még jobban bepörgő emberke betanult leckét mondana fel! HáBé, aki sokat tapasztalt életében, azt is megfigyeli, hogy milyen mohón nyúl pohara felé, s milyen gyorsan dönti le torkán, egyetlen jól irányzott mozdulattal, a Zwack család „gyógyszerét”, s hirtelen világossá válik a helyzet. „Egy iszákossal hozta össze ismét a forgandó szerencse. Magyart a magyarnak!... De akkor is, a helyzet egyértelmű, ez egy » züllött« alak, s mindazt, amit mond előre gyakoroltatták be vele. De kik? Kicsodák?” Az állítólagos egyházfi elárulja azt is, hogy a negyvenfokos hidegben egész százada odaveszett, ő is valami csoda folytán menekült meg, a partizánok találtak rá, akik nem pazarolták a fritzekre a golyót, lábtól kötötték fel a foglyokat az ukrán fákra, és leöntötték vízzel, majd röhögve a sorsukra hagyták őket, hadd fagyjanak meg, de amikor ő valahogy kézzel-lábbal tudatta velük, hogy nem német, hanem ellenkezőleg, magyar és jó barát, megkegyelmeztek neki, s így szerencsére nem tapasztalhatta meg, milyen is, amikor valaki fejjel lefelé lóg egy fáról negyvenfokos hidegben, s vízzel leöntve hagyják sorsára...

– Na jó – issza ki Hutera az unikumot, s érzi, hogy egész testét átjárja valami jófajta melegség. – Ebből elég. – Elmegy a kedve a mások szenvedéseitől. Feláll. – Majd otthon folytatjuk – nyugtatja meg a megrezzenő emberkét. – Estére hazakerülök.

Fizet, elteszi az aprót, felbattyog a fénybe. Elsétál az Engels téri autóbusz-állomásig, hátában érezve az utánasiető, de csüggedten megálló emberke rémült pillantását. Az épület háta mögött a kicsi parkban rosszul őrzött embereket láthat. „Biztosan erdélyiek – fintorog. – Vagy békésiek, szabolcsiak? A szenvedésnek mindenesetre szaga van!...”

– Jósoljak magának, bácsi? – kérdezi egy színes katrincás cigányasszony. – Utazni fog – ragadja meg hősünk kezét, de amikor a tenyerére pillant, arca hirtelen, átmenet nélkül torzul el.

– Hova fogok utazni? – kérdezi kedvetlenül HáBé, de a jósnő elengedi a kezét, s újra rémülten rápillantva, iszonyodva elmenekül.

– Jobb, ha nem is tudja meg, mi vár magára! – szól vissza a válla fölül, és eltűnik a kis park kopár bokrai között.

HáBé meglepetten néz utána, és vállat von. „Ezek mind bolondok – gondolja, és továbbsétál. – Az agyukra ment a szabadság és a sok jóslat...”

– Jó ebédhez szól a nóta – hallja egy nyitott ablakból a bemondónőt, és hirtelen szédül meg. Rádöbben, ebédelnie kellene, nem is emlékszik, mikor evett utoljára...

 

5. EGY ÁRNY A MÚLTBÓL

Kiskocsmába ül be. Jókai-bablevest rendel és brassói aprópecsenyét. Evés közben igyekszik felidézni régen látott parancsnokát. Igen, vitéz Sasvári Ede őrnagy. Magas, fekete férfi. Jávor-bajusz, frissen beretvált arc. Van egész alakban valami baljósan valószerűtlen. Olyan, mint egy szabadnapos cirkuszigazgató, aki állandóan titkolózik, noha már titkai sincsenek. De ez persze csak a látszat. Sasvári különös ember.

– Kávét? – áll meg asztala mellett a középkorú pincnök, tekintélyes hasát előretolva.

Hutera nem kér kávét, fizet. Az utca, a zsivaj, a fények újra hihetetlen energiával töltik fel. Visszafogadja a régen elveszettnek hitt haza. Sodródik. Kirakatok. Nők. Sok szép nő. Aztán az Engels téri park: a koldusok, a részegek. A világ, amint éppen él. Plakátokra bámul. Bizakodó politikusok plakátarcába mered, bár tudja, felesleges fényűzés hitelt is adni az ígéreteknek. A politikusok mindég hazudnak. Egykori parancsnoka lóháton jön szembe vele. Nem tud kitérni, az utca összeszűkül, mintha másutt lenne, gyerekek és disznók a sárban, döglegyek, valahol távolabb épületek égnek, már látja is magát szétroncsolt arccal a kövezeten, amikor valaki, megragadva karját, kirántja képzelgései örvényéből.

– Nahát!... Ez nem lehet igaz! – hallja a valahonnan hallucinatórikusan ismerős hangot. – Maga az, Bélus?! Tudja meg, nagyon jól néz ki, hány éves is maga, kedves, hetven? Nem mutatja, egy fess hatvanasnak néz ki, Bélus. Hogy csinálja?

HáBé kinyitja szemét, szédülve fordul szembe a bundás, ősz hajú hölggyel. A kutya (kis japán pincsi) idegesen szaglássza cipőjét. „De ki ez a boszorkány? – töpreng. – Jolán? Matild? Hogy hívják?! Hol láttam? Igen.” Megjelenik előtte a felsőtábori utca. „Nem, nem Matild, nem is Leonóra. Jolán, mégis Jolán...” Süt a nap. A hosszú fehér ruhás Jolán belekarol Szikszaiba, az eszme bukott prédikátorába, s nevetve mond valamit. „A kiugrott párttitkár... kitették a pártból, mint a macskát szarni!” – súgja egy öreg HáBé-nak, aki a borbélyüzlet ajtajában áll, klienseit várva. Most, hogy magát is látja kívülről s fiatalon, valami érthetetlen elégtételt érez. „Igen, ez voltam. Ilyenek voltunk. Ez mind én voltam egykor!...” Szikszaira mered, aki elszánt arccal megy szíve hölgye mellett. Ő elrugaszkodik a borbélyüzlet hívogató ajtajától, szembemegy velük, nézi a nem mindennapi párt, aztán nem minden grácia nélkül – igaz, erre rá is játszik, mintegy idézőjelbe téve elragadtatását és tiszteletét – emeli kalapjához a kezét, s mélyen meghajolva köszönti az utánozhatatlan szépségű Szikszainé asszonyt, valamint az ő kedves Szikszai elvtárs-urát, mélyen tisztelt barátját... A volt helyi potentát biccent, s bosszúsan elfordulva sziszegi: „barátja ám a dicsőszentmártoni hóhérnak, de nem nekem, maga elfuserált Figaró...!” Jolánnal akkoriban, a gyászos ötvenes évek végén nagy terveik voltak a „szabad” felsőtábori férfiaknak; még a hízó és rögeszméivel, félelmeivel egyre reménytelenebbül küszködő Antal atya is a „tiszta, pedáns s nem utolsósorban kitűnően főző” Gruber Jolánról álmodozott. De a sors útjai kifürkészhetetlenek, célja rejtve van. Jolán Szikszait, a bukott diktátort választja, de hamarosan őt is elhagyja egy szanitécért, akivel elindul a nagyvilágba, hosszú időre eltűnve szemünk elől. Igen, a sors útjai tényleg kifürkészhetetlenek...

– Mit csinál maga mindig, Bélus? – áradozik Jolán asszony könnybe lábadó szemmel a cukrászdában, ahová bevonszolja szédelgő hősünket. Krémest, pepszit fogyaszt, s szép szokása szerint nem is várja meg a választ, egyfolytában, saját szavába vágva, beszél... Szóba kerül természetesen a hajdan elhagyott Szikszai is – „Hallom, meghalt szegény!”, a szanitéc is, akit viszont egy ügyvédért hagyott el! Azután egy jól kereső futballbíró jött, így került 1965-ben Bukarestbe, ahol megismerkedhetett az eszmék egy másik megszállottjával, bizonyos Gyulával, aki akkoriban a magyar nagykövetség sofőrje volt...

Jolán sóhajt, könnyes szemét zsebkendőjével törülgeti, amiből HáBé arra következtethet, hogy ez a Gyula is a múlté már, s csak az „elágazó ösvények kertjében” nevelgeti rózsáit!... Mert amint hamarosan megtudja a szapora beszédű, könnyező özvegytől, Gyulánk „hobbija” a virágkertészet volt, s miután 1968-ban feleségül kérte, s kivitte „magyarba”, ő „felszabadította” szegényt („Mindég értettem a férfiakhoz, Bélám, maga tudja!...”), megmagyarázta neki, hagyja a fenébe az örökké meglepetést okozó, lerobbanó, bűzlő tragacsokat, s szentelje hátramaradó életét, megmaradt energiáit neki és kedves virágainak. „De hiszen te vagy, édes Jolán, az én kertem legszebb virága” – mondotta állítólag Gyula, de az is lehet, hogy ezt is itt találja ki előtte a locsi-fecsi özvegy, aki jelen pillanatban könnyekkel sír, abba is hagyja a kényszerű emlékezést, és névjegyet csúsztat, pepszijéből kortyolva, hősünk elé: Szente Gyuláné Gruber Jolán. Virágkertészet.

– Hívjon fel majd, Béla, nehogy lelépjen, nehogy eltűnjön megint, mint a szürke szamár a ködben. Egyebekben hol él? Mit csinál itt? Meddig marad?

– Mennem kell – emelkedik fel elszántan HáBé, megsimogatva a Nelli névre hallgató japán pincsi reszkető fejét, eléje helyezve érintetlen krémesét. Derékból hajol meg, mint a huszártisztek, kezet csókol az illatos Jolánnak, s kisiet a cukrászdából.

– Hívjon majd – hallja még, de nem fordul meg, szinte fut a közeli villamosmegállóig, s felszáll. A téren hamar megtalálja a bérházat; Sasvári Ede, II. emelet 10. – olvassa a lakók kifüggesztett, bekeretezett jegyzékében. Beszáll a régimódi liftbe. Hirtelen képződik meg előtte az egykori salátáskert. Igen, ebben a kertben lesi meg egykori havere, Almády Gyula (a kutyák és a magyar nőirodalom nagy barátja) őt ezzel az akkor még jó négy évtizeddel fiatalabb és kívánatos asszonnyal, akkori élettársával. Úgy tűnik, Jolán hányódó életében időnként fel-feltűntek különféle Gyulák. Almády mindenesetre a méhesből nézte, amint akkori, balkézről való hitvese sikoltozva lovagolja meg őt. Nem lépett közbe, nem szólt semmit, de mindent úgy hagyott, még napok múlva is látni lehetett a testek hervadó lenyomatát a saláták között. Amíg aztán el nem mosta az éppen esedékes nyári zápor. Almády azonnal ki is dobja a parázna Jolánt, levonva a következtetéseket, frissen beretvált talányos arcát zsebtükrében hosszan elnézegetve. Megnyugtathatja, hogy nem látszanak a szarvak?... Napok múlva futnak össze, beülnek kvaterkázni a Tres Rosas-ba. „Még szerencse, hogy veled csalt meg, édes Bélám – mondja –, fölszarvazhatott volna esetleg mással is az a kurva. Mondjuk, egyezer idegennel. Ej, mindig tudtam, hogy kajtár az eleje...”

Hutera elvigyorodik.

A lift himbálózva áll meg a második emeleten. Hát így került Jolán falura, ahol hamarosan Antal atya gazdasszonya, majd Szikszai törvényes felesége lett, de ez az édeni örömállapot sem tartott sokáig, hamarosan elhagyta a volt párttitkárt egy szanitécért, akivel el is tűzött Felsőtáborból, miközben a homokórában pergett a közönyös homok, s az eszmék Szikszai nevű bukott megszállottja megmagyarázhatatlan módon ekkor került közvetlenebb kapcsolatba az ugyancsak magányos Antal atyával. Esténként a két vesztes férfiú együtt teázott, s barátságuk a mindkettőjük számára igen kellemetlen „Jolán-epizód” után sem szakadt meg.

Sőt!

Amiután a csélcsap nőszemély elszökött a szőrös lábú szanitéccel, hogy is hívták? (nem, neveket csak az illetékes ügyosztályon, igaz, az is hol van már, elolvadt, mint a tavalyi hó!), igen, Jolán szökése után, ha lehet, még többet voltak együtt. Teát ittak a sárga páragőzben, a parókia tágas konyhájában, és sorsüldözötten meredtek maguk elé. Két bukott férfi.

Beszélgethettek is?

Ha igen, miről?

Sajnos, erről már egyiküket sem lehet megkérdezni, de bizonyára Jolán is felmerült a szavak hordalékai között, az atya felülmúlhatatlan tyúkhúsleveseit és szilvásgombócait idézte, a volt párttitkár fehér sellőtestéről álmodozhatott, s megvallhatta a papnak talán azt is, hogy miként nevezte őt Jolán „kankutyájának” a szerelmi mámor tetőpontján, amikor karjában tartotta ugyan még engedelmesen kitáruló testét a heverőn, de az asszony lihegve és kacarászva – talán akkor is a szanitéc szőrös karjáról, izmos lábszáráról képzelegve – a csillagokat akarta lerúgni az égről...

Hutera sóhajt, és megáll egykori parancsnoka ajtaja előtt. Óráján ellenőrzi az időt, két perc múlva öt. Még vár, gondolja, pontosan ötkor csenget majd be... Tudja, hogy Sasvári őrnagy úr mániája a pontosság, és ez a vesszőparipája is, de ő és hajdani bajtársai talán az életüket is ennek köszönhetik, abban a német városban, amelynek – már nem is tudja, miért – a halál nevet adták, s ahol (mivel hatig nem jött meg a nyílt parancs) Sasvári őrnagy úr a saját felelősségére oszlatta fel kétségbeesett századát. Ha kivár, talán mindannyian ott pusztulnak el. „Nem boldog a magyar! – mondogatja az őrnagy mindég, miközben ő lelkesen, ám fegyelmezetten beretválja. – És miért nem? Mert pontatlan! Nálunk soha semmi pontosan el nem kezdődik, s ez így megy, Bélus, már ezer esztendeje, a restancia pedig nő, nő, nő, és egyszer ránk borul majd, és betemet a sok elodázott, halogatott döntés, a sok...”

HáBé sóhajt, és megnyomja a csengőgombot.

 

6. A PARANCSNOK

Az ajtó mögül motoszkálás hallatszik. Hősünk elképzeli, hogy egy gyanakvó öregember nézi őt a kukucskálón keresztül, és igyekszik megnyerő arcot vágni, de egy kissé elkésik vele, mert hirtelen, minden átmenet nélkül vágódik ki az ajtó, s a zsemleszínű kopó, szinte őt is ledöntve a lábáról, kiszáguld a lépcsőházba.

– Obor – hallja a jól ismert, emlékeihez képest némileg rekedtebb, de még mindég telten zengő baritont, aztán meglátja az őrnagy urat is. Tolószékben ül, bordó házikabátban, arca körül vörös sál, fején vörös fez. Olyan, mint egy török hotelportás.

– Te vagy az, Bélus? – vicsorít rá köszönés nélkül. – Eredj, hozd már vissza azt a gyagya kutyát. Tüzel, és ilyenkor nem lehet bírni vele!...

HáBé megfordul, és rohanni kezd a kopó után. A lépcsőházban félhomály van, árnyékok cikáznak, egy pillanatra felrémlik az a bizonyos salátáskert is. Valóban ő lett volna, aki ott akkor ezzel a Jolánnal ölelkezett? Minden olyan valószerűtlen.

– Fütyüljünk neki – hallja valahonnan a háta mögül a rekedt baritont. – Arra talán hallgat.

Felváltva fütyülnek.

A kutya váratlanul jelenik meg, s behúzott farokkal, bűnbánóan, sunyítva trappol vissza a lakásba, óvatosan kerülve ki tolókocsiban ülő, méltatlankodó gazdáját.

HáBé is belép az ajtón, behúzza maga után. A nappaliban tájékozódik, súlyos, régi, biedermeier bútorok között egy kíváncsiságát késő aggkorára is megőrző, hitét, reménykedéseit, lám, késő öregségére sem elveszítő, egykor délceg férfi élénkkék szeme mered rá, kíváncsian és számonkérően.

– Erről nem írtam – mutat a tolókocsira kedvetlenül. – De már hat esztendeje – sóhajt. – Ha visszaállítják a rangomat, amire minden esélyem megvan, s a vitézi rendbe is visszavesznek, a legényem fog tolni majd a ceremóniára. Az egyenruhám negyvenhárom éve őrzöm...

– Hát Málik Pista él? – döbben meg Hutera, s ahogy feszes vigyázzban áll a tolókocsis öregemberrel szemben, érzi, hogy viszketni kezd az orra.

– Mi van veled, Bélus? – röhög csúfondárosan egykori parancsnoka. Melankolikus hangulatának látnivalóan vége. – Úgy állsz ott, mint a fasz a lakodalomban. Vagy mintha, bocsánattal legyen mondva, beszartál volna, kérlek! Ülj már le, a jó istenedet, s egyél. Van sütemény, sósrúd. Van kávé is és körtepálinka – mutat a nagy kerek ebédlőasztalra. – Megkérhetlek, hogy tölts egy pohárkával? Koccintanék veled, a viszontlátásunk örömére. És mesélj: mi van Erdélyben? Éltek még?

– Ha hagyják – vigyorog HáBé. Remegő lábbal lép közelebb az asztalhoz, felemeli a metszett üveget, a pálinka fenyegetően villan meg a fényben, s Obor az előszobaajtó előtt szobrozva idegesen felmordul.

– Zavarja a lift – magyarázza volt parancsnoka, s poharát hősünkéhez érinti. – Proszit!... Isten hozott, édes fiam. Nem gondoltam volna, hogy ebben a kurva, elfuserált életben mi még látjuk egymást. Mi van veled? Mesélj!...

HáBé lehunyt szemmel issza ki poharát. Érzi, hogy a jófajta körtepálinka átjárja, váratlanul lesz melege, lerogy egy támlás székre, és mereven néz maga elé. Egy folt vándorol az élénk színű, vörösessárgás perzsaszőnyegen, olyan, mint egy levágott emberfej.

– Nyugdíjas vagyok – szólal meg, s maga is érzi, hogy mennyire üresen cseng a hangja.

– És mért jöttél ide?

– Tulajdonképpen véletlenül – utálja magát, hogy ismét magyarázkodik, mint egy iskolás fiú, mint kapcsolatuk alatt annyiszor. – Tóbiás hívott meg, aki...

– Kicsoda?! Tóbiás? Milyen Tóbiás? Zsidókkal barátkozol?

Obor újra fölmordul, hallatszik, hogy a bérház gyomrában remegve indul meg az ütött-kopott lift.

– Boticselli Tóbiás, a dunai hajós – magyarázza elveszetten. – Ő még a negyvenes évek végén ragadt Regensburgban.

– Idejében seperhetett el Erdélyből – állapítja meg elismerően Sasvári őrnagy.

– Még a harmincas évek közepén, fiatalon lépett meg. Szolgált Afrikában, az idegenlégióban, azután porszívóügynök lett Amerikában, a háború alatt a távol-keleti fronton teljesített szolgálatot mint rádiós, s a béke hírére leszerelt, Európába jött, s Ausztriában rekedt. Kalandos életpálya... Tele váratlan elágazásokkal, kitérőkkel, ötletekkel...

Hosszabban beszél a kelleténél, kapkodva, de a figyelmesen hallgató öregember most nem szakítja félbe, szóba kerül a nagy hírű Boticselli család is. Ödön bácsi, a bűvész, Artúr, a tengerész, Lajos, a fotográfus...

– Hogyan? Szobrot akartak állítani ennek az egykori porszívóügynöknek, ennek a kiszuperált rádiósnak és uszálykormányosnak?

– Felsőtábor népe igen hálás Tóbiásnak a segélyek és adományok miatt, amelyek december 26-a óta egyfolytában érkeznek volt falujába.

– Na de szobrot?! Szobrot az én időmben a magyarok Kossuth Lajosnak állítottak, vagy Zrínyinek, a szigetvári hősnek. Hát nem is tudom, ti ottan Erdélyben olyan furcsák vagytok...

– Nem egyezett bele – szakítja félbe idegesen HáBé.

– Kicsoda?

– Tóbiás.

– Mibe?

– Hát a szoborállításba!

– És miért nem?

– Azt tanácsolta nekik, hogy inkább öntessenek a bronzból pondusokat azokba az ingaórákba, melyeknek súlyait még negyvennyolcban beolvasztották, hogy legyen ágyúgolyó, hátha elüthetik végre a magyar időt...

– Kíváncsivá tettél – krákog a parancsnok. – Majd hozd el hozzám azt a hajóst, hadd nézzek a szeme közé. Sokat tapasztalt ember lehet!...

Hutera kíváncsian bámul egykori feljebbvalójára. Hogy is telt, hogyan is telhetett el negyvenhárom év? Rendszertelenül hulló leveleiből végül is összeállt a kép, persze sok volt az egymásnak ellentmondó adalék, az ide nem illő fragmentum, az ellentmondás. És sok mindent neki kellett kitalálnia... Mindenesetre valamikor negyvenhét nyarán ért haza ő is Dániából, ő se maradt künt, pedig ő is maradhatott volna. Az új, akkor szerveződő magyar néphadseregbe nem lépett be, könyvelőként dolgozott negyvenkilenc október 2-i letartóztatásáig. Igen, megjárta az ÁVH kínzókamráit, kihallgatószobáit, celláit; elítélték összeesküvésben való részvétel alapos gyanúja miatt, ötvennégyben szabadult, előbb kocsikísérőként, majd csaposként dolgozott egy dél-budai vendéglátóipari egységben, a forradalomban állítólag fegyverrel harcol a bolsik és az oroszok ellen, félmúltba kornyadozó hősi élete ekkor éri el (ha hetekre is!) az örök magyar jelent, de vége lesz ennek is, letartóztatják, halálos ítéletét „kegyelem”-ből változtatják tizenkét évre. '64-ben jön ki, régi bajtársait „megtörve bár, de verve nem” hangulatban keresi fel, beviszik a külkereskedelembe, előbb aktakukacnak, majd előadónak, egy idő után képességeinek megfelelő állásban kamatoztathatja kiváló szervezési képességeit és nyelvtudását – jól beszél németül, angolul és olaszul. Hát így telnek hónapok, évek. Óvatosan. Ha levelei finom, kétértelmű utalásainak hinni lehet, többé nem keveredik bele semmibe, mindazonáltal kényesen őrzi kívülállását.

– Mi van, Béluskám? Elaludtál, édes cselédem? – hallja az ismerős, bár emlékeihez képest mindenféleképpen rekedtebb baritont. – Rosszul vagy?

HáBé felemeli a fejét, és szembenéz az aggódva feléje hajoló öregemberrel, s bűnbánóan elvigyorodik.

– Csak elgondolkodtam, drága őrnagy úr. Tudja, hogy van ez. Én...

– Tudom. A tervek. Mindenesetre két kérésem is lenne.

– Állok rendelkezésére – ugrik fel szolgálatkészen hősünk, önkéntelenül is összecsattantva bokáját. „Most olyan vagyok – gondolja kényszeredetten –, mint a kiszuperált katonalovak. Azok is, amikor meghallják a trombitaszót, fülüket hátracsapva kezdenek vágtázni...”

– Beretválj meg – szól kissé restelkedve a volt parancsnok. – Erről álmodok évek, évtizedek óta...

– Ó, ennek semmi akadálya... De ez csak az egyik kérés.

– Ne türelmetlenkedjél, gyermek – reccsen rá az öregember. – Mindennek eljön az ideje, mint, ahogy felétek mondják (és mondják-e még?), mint a szalmakalapnak.

– Még igen – vigyorog Hutera, és felugrik. – Hol vannak a kellékek?

– A fürdőszobában. Hát hol lennének?

– S a fürdőszoba?

– Kimész a folyosóra, s az első ajtó balra.

 

7. A MUTATVÁNY

HáBé kivánszorog a folyosóra, Obor mereven figyeli, szemében vörösessárga árnyékok cikáznak, belép a fürdőszobába, egy falra függesztett polcon találja meg a pamacsot, a beretvát; kölnit keres, krémet, egy kis tálkában habot ver, fütyörészik, ma már másodszor érzi vitathatatlanul otthon magát, de most ez a különös, bizsergető biztonságérzet nem illan el, mint az előbb a metrón; egy másik tálkába forró vizet enged, az egész készletet egy nagy tálcára rakva egyensúlyoz vissza a szobába. A tálcát leteszi az asztalra, kortyol kávéjából, az őrnagyra pillant; az öregember behunyt szemmel, hátradőlve fekszik a tolószékében. Elaludt? Vagy meghalt? Lábujjhegyen óvatoskodik vissza a fürdőszobába, keres egy ropogó fehér kendőt is, de nem talál, meg kell elégednie egy tiszta törülközővel. Előbb Obor morgását hallja meg, majd a lift szánalmas nyögését. „Kiszámítható minden” – mormogja, s visszamegy a szobába, Sasvári Ede nyakába akasztja a törülközőt; ha az előbb a metrón elillant otthonosságérzete, most kitart; boldog, derűs hangulatban veri a habot, fütyörészik, s szappanozni kezdi egykori elöljárója ráncokkal barázdált, megviselt arcát. Megállíthatatlanul futnak egymásra a képek, feltámad a múlt. A német tisztet látja. A kép éles, erős, kitörölhetetlen. A német tisztet hallja, amint vakkantva, magas fejhangon, a dühtől és az izgalomtól lassan kivörösödve akarja utasítani Sasvári őrnagyot abban a lepusztult német városban, amit ő és bajtársai egyértelműen a halállal azonosítottak, és többük megrökönyödésére vagy titkos örömére a nagyszájú Málik, kissé megrendülve saját szavaitól, ki is mondta, akkor és ott: „A halál az a német város!” A német tiszt közben tovább sápítozott, agárarca kiveresedett és eltorzult, éles fejhangon üvöltözött, s amikor vitéz Sasvári Ede, a vezérkartól kiebrudalt snájdig magyar őrnagy kissé elnézően akarta megigazítani kigombolódó zubbonyát, hogy a renitens ruhadarab a pedáns és pontos germán előírásoknak megfelelően vesse a ráncot, mozdulatát félreértve kapkodva rántotta ki s fogta a szemben álló magyarra szolgálati revolverét, nem véve észre, hogy a feljebbvalójához mindközönségesen hű, kétméteres Málik már a háta mögött áll, ütésre emelt kézzel, s csak a jelre vár, s ahogy őrnagya utasítja szemével, puhán, szinte barátian üti tarkón. Az előbb még dühösen üvöltöző tiszt végigvágódik a földön, a többiek villámgyorsan fegyverezik le a gyanútlanul vakarózó németeket; apró szemű, gonosz eső hull negyvenöt márciusában abban a rommá lőtt kisvárosban, melynek utcái akár a labirintus: lehet, kivezetik a magyar bujdosókat – vagy mégiscsak vándorok lennének? – a városból – önmagukból? –, de az is lehet, csak egymásnak adogatják, tárgyias gúnnyal (egyáltalán, gúnyolódhat egy romos házakkal teli, kacskaringós középkort idéző germán utca?), végérvényesen összezavarva mindenkit és mindent, amíg csak torkuk ki nem szárad az aggodalomtól, és el nem veszítik a reményt, amíg csak fel nem adják, hogy mindent feledve s mindenről lemondva dőljenek végig a sáros és hideg márciusi földön, életfogytiglani pillanatokra egyesülve a természettel, amelynek a város hálószerű, őket bekebelező és többé a szabadba ki nem engedő, ravasz utcái is részei; az utcák, ahol néhány száz évvel ezelőtt egy bolondünnepen még különféle rikító színű jelmezekbe öltözött férfiak és nők ugragubráltak, a kecskék mozgását utánozva, hogy néhány napra rá, a karnevál végeztével ugyanezen az utcán, ugyanezeken a sokat látott és hallott kockaköveken – egyáltalán, látnak és hallanak az utca kockakövei? – özönöljenek a poroszlók után, akik éppen egy rablógyilkost vagy egy boszorkányt vezetnek a vesztőhely felé; a nap süt, március van, kibújnak a hóvirágok, sarjad a fű, megújul az anyatermészet, és a város utcáinak labirintusába tévedt sokaság, ha közben nem telne el néhány felesleges évszázad, láthatná a rommá lőtt város egén az amerikai bombázókat is, s a romos falon a valami csoda folytán épen maradt plakátot, amely a nagyérdemű közönséget Rodolfini mester exkluzív mutatványaira csábítja! „Minden mulandó!” – kacag Sasvári őrnagy, s a plakátot megbámulva, szórakozottan gombolja nadrágját, levizeli a plakát alatti szabad falrészt; mindannyian követik a példáját.

„Amíg még szabadon vizelhettek, vizeljetek, fiaim!” – mondja az őrnagy, és tovább nézegeti a plakátot. „Hamarosan foglyul ejtenek minket az amcsik, vigyázzatok, egy rossz mozdulat, s most haltok meg, a végén. Ki tudja, hol bujkálhat ez a Rodolfini? – meditál –, a cirkusz mindenesetre összedőlt, de megnyugtatlak titeket, magyar vitézek, az itten lakók, ha túlélik a cécót, fel fogják építeni újra, mert cirkuszra szükség van, cirkusz nélkül nem lehet élni, s ha vegetálni mondjuk lehet is, nem érdemes...”

– Na most már megberetválsz vagy nem? – hallja felettese aggódó hangját.

Kinyitja a szemét.

Az őrnagy érdeklődve figyeli a tolókocsiból, beszappanozott arcával olyan, mintha egy régi bolondünnepről tévedt volna ide. „Egyáltalán, tartottak Budán bolondünnepeket?”

– Mi van veled, Bélám, rosszul vagy?

– A német város jutott az eszébe – kezdi tétován tovább szappanozni a különféle titkokat rejtő, ráncos arcot. A fényben győzedelmesen villan meg a beretva, Obor újra felmordul az előszobában, de morgását szinte azonnal elnyomja a lift nyikorgó, öreges és szánalmas dohogása.

– A német tiszt. Igen. – Sasvári elmélázik. – Lehet, hogy lelőtt volna félelmében.

– Ön nem emlékszik, miről ordítozott?

– Na vajon? – röhög egykori felettese. – Azt akarta, hogy vonuljunk ki a városból, védekező állásba, s fedezzük az ő visszavonulásukat. Érdekes elképzelés volt, csakhogy akkor én semmiféle hasonlóságot nem láttam önmagam és egy vágóhídra hurcolt birka között, hogy rólatok és a gödölyékről ne is beszéljek.

– De aztán befejeződött az a hosszúra nyúlt, végeérhetetlen délután is – folytatja HáBé, merengve. – Elkaptak az amerikaiak, és végre fogságba esve befejezhettük a háborút, ami soha, egy pillanatig sem volt a mi háborúnk.

– Még mindég jobban jártunk – forgatja kezében a poharát az őrnagy, s kiissza, letörülve a szélére ragadt fehér habot –, mintha lelőttek volna, azokról nem is beszélve, akiket a ruszkik, azok a veres csillagot viselő vadállatok kaptak el, s hurcoltak Szibéria végtelen síkságaira és erdőségeibe, ha ugyan elértek odáig, s nem haltak éhen, szomjan nem vesztek, nem fagytak meg, vagy nem pusztultak el valamely fertőző betegségben, tífuszban például...

Hutera sóhajt, végighúzza a pengét az őrnagy beszappanozott arcán, a vonal most határozottan arra az utcára emlékeztet, a német városban, amelyet nemes egyszerűséggel a halállal azonosítottak, s amelynek egy romos házfalán valami csoda folytán épen maradt a világhírű bűvész és illuzionista, Rodolfini mester közeli fellépését hirdető plakát.

Későbben, mondja, érdeklődött nevezett Tóbiás nagyapjától, Ödön von Boticsellitől, Rodolfini felől is. A Felsőtáborba visszahúzódó, a nagyvilágból időlegesen, darab időre emigráló illuzionista arcán felhő suhant át. Nem volt a legrosszabbak közül való – emlékezett –, sőt, bizonyos szempontból a tökéletességet ostromolta, csak hiú volt, hiú és rátarti... Nem jellemezte amaz érzés, amelyet például a prágai sikátorokban sétálgató és gondolkodó Kafka minden emberi érzés legnemesebbikének nevezett: a türelem. Mindent akart, valami túlzó, érthetetlen neofita buzgalom jellemezte. Illuzionista mutatványokat, bűvészkedést, mindent a legjobban szeretett volna csinálni... Végül a legnagyobb mutatvány izgatta, önmagát akarta eltüntetni, s egyszer ez sikerült is, hamburgi padlásszobájából úgy eltűnt valamikor a háború után, hogy semmi nyom nem maradt utána! A hatóságok egy idő után feladták a nyomozást, suttogtak olyasmiket is, hogy félt, nehogy felfedjék állítólagos náci kapcsolatait, s Dél-Amerikába szökött; azt is pusmogták, hogy meggyilkolták a pénzéért. Vagy irigységből valamelyik mellőzött tanítványa ölte meg, s követ kötve a nyakába süllyesztette el a csatornában, ahol azóta az annyi csoda letéteményesét szét is rágták már a patkányok. Beszéltek sokfélét, de ő tudta, sikerült a mutatvány, amiért élt, és amiről egész sikeres életében álmodozott, s átlépett egy másik dimenzióba, sikerült önmagát végképp és véglegesen eltüntetni a világból!

– Nehéz dolgok ezek – sóhajt az őrnagy.

– Már melyikek? – merevedik meg Hutera, s azután újra a ráncokkal barázdált öreg archoz érinti a pengét.

– Hát ez az egész – suttogja az őrnagy. – Most, hogy mondod, én is látom azt a várost. Havazott is, azt hiszem, akkor délután.

– A hó csak későbben jött – mereng el Hutera, és kendővel letörli volt felettese arcáról a habot. – Akkor, amikor Málik tarkón ütötte a dühöngő germán őrültet, még eső esett, apró szemű, silány eső, mintha a természet is a bennünk feltámadó tehetetlenségre rímelt volna, önkéntelenül is...

– Mondom, egyre titokzatosabb vagy, fiam.

Hutera elvigyorodik, gondosan letörli a habszigeteket is a simára beretvált arcról, Denim arcszeszt csöppent a tenyerébe, és masszírozni kezdi felettese arcát.

– Vágtál-e meg? – kérdezi semleges hangon az őrnagy.

– Ugyan, őrnagy úr – sértődik meg Hutera. – Én nem vagyok pancser...

– Jó, jó, tudom, te is egy nagymester vagy, de Dániában úgyis nekem volt igazam.

– Amennyiben?

– Ott kellett volna maradnunk. Boldog dánok lehettünk volna. Te borbélymester, én kereskedő. Egy idő után, amikor már tökéletesen beszéltük volna a nyelvet, talán a városi tanácsba is beválasztottak volna, mint tehetséges polgárokat, a helyi közösség becsült tagjait.

– Ki tudja, mi lett volna jó? – HáBé visszaül a székre. – És a másik kérés? Még mit tehetek önért?

– Te legalább a börtönt megúsztad – mereng az őrnagy, mint aki nem is hallja a kérdést, és zsebtükrében arcát hosszan elnézegeti.

– Azt igen – biccent Hutera. – De legszebb éveimet egy nyáron poros, tavasszal-ősszel-télen sáros faluban töltöttem. Hét esztendeig voltam száműzve az isten háta mögé, s a hét esztendő alatt alig emlékszem igazi téli havakra, pedig minden vágyam az volt, hogy szánon repüljek a felsőtábori főutcán, csilingelő szánon. Az ötvenes évek hidegek voltak ugyan nálunkfelé, a fagy fölöttébb nehezen engedett fel, de valahogy igazi nagy havazásokra alig emlékszem... Nos, meg van elégedve az őrnagy úr?

– Köszönöm, kedves barátom, hogy nem utasítottál vissza. Hogy megberetváltál! Most már sokkal jobban érzem magam. Egyebekben, mióta nyugalomba vonultál, dolgozol még a szakmában, vagy teljesen leköt a mezei bölcselkedés?!

– Inkább csak hölgyekkel – magyarázza hiú hősünk felvillanyozódva.

– Nem értem – döbben meg Sasvári. – Hölgyeket beretválsz?

– Nem – vigyorog kényszeredetten Hutera. – Csupán a fejük izgat, a frizurájuk, hajkölteményeket álmodok nekik. Tudja, parancsnok úr, én időközben átmentem hölgyfodrászba. – Egy időben – magyarázza szenvtelenül, mintha nem is legféltettebb titkairól mesélne egy régebben hozzá igen közel álló embernek, akit negyvenhárom esztendeje nem látott – az őt ért sérelmek hatására annyira megutálta a mesterségét, hogy őszintén bevallja, félt beretvát venni a kezébe, volt egy visszatérő álma is: átvágja valamelyik helyi kiskirály torkát, ezért azután kizárólag női frizurákra specializálta magát, száműzve keze ügyéből a beretvát, s ez a szenvedélye későbben is megmaradt. A maga módján az elmaradott székely vidéken valóságos forradalmat indított be hajkölteményeivel és frizuraszonátáival. Talán ma is erre a legbüszkébb, irányította a helyi divatot... Amikor egy fiatal hölgy elégedett, akkor úgy érzi, nem élt hiába...

Nevetnek.

A második kérést csak akkor mondja el – sóhajt az őrnagy –, ha majd visszajön Regensburgból. Hívja fel, jó? A számát tudja.

– Kíváncsivá tesz, őrnagy úr – mered exelöljárójára Hutera, s nem érti a dolgot.

– Emberi tulajdonság, édes fiam. Egyébként van szállásod?

– Igen, van – áll fel HáBé, s úgy érzi, a kihallgatásnak vége, de egyelőre az őrnagy kifejezéstelen arcába meredve nem tudja eldönteni, hogy számára milyen eredménnyel zárult hosszú meghallgatása. Talán mégiscsak többet beszélt a kelleténél? Fölöslegesen fecserészett? – Hát akkor én mennék – néz szembe Sasvárival. – Az Isten áldja meg az őrnagy urat.

– Arra a rövid időre ugyan miért tenné? Valahogy már elleszek én, Bélám, az Úristen nélkül is. Hajnalban néha már hallani vélem az utolsó trombitaszót.

Hutera összevágja sarkát, katonásan, hogy örömet szerezzen a másiknak. „Mi jön ezután?” – villan fel benne, de máris csinálja, mintha az elmúlt négy évtizedben kizárólag ezt gyakorolta volna. Szabályszerű hátraarc. A madarak persze megint csipogni kezdenek a derekában: érzékenyek az időre, a gyors mozdulatokra. Összeszorítja a fogát, s mégis, csak azért is egyenes derékkal, peckesen vonul kifele, fejét felemeli: egy pillanatig a visszafele rohanó évek hullámverésében áll, ha behunyná a szemét, azt is képzelhetné, hogy díszszemlén van. Kiér az előszobába, mozdulatai ellazulnak, szögletesekké válnak, a kihallgatásnak vége. Átlépi az ajtó mellett fekvő, fejét mancsai közé rejtő, szundikáló Obort, és lassan húzza be az ajtót maga után.

– Tanulmányozd, kérlek, a kőbányai pincéket – hallja még a rekedtes baritont.

Nem érti. Talán viccel Sasvári őrnagy úr? A körtepálinka incselkedne vele? „Hogyhogy a kőbányai pincéket?” Megvetően pillant a liftre, amely mint egy öregedő, lomha állat várakozik a félhomályban, s inkább a lépcsőt választja. Tapogatózva botladozik lefelé, tenyere a málladozó, hűvös falra tapad. Fulladozik az egyre elviselhetetlenebb, egyre erősebb, rothadó káposztaszagban. „Hogyhogy a pincéket? És miért éppen Kőbányán? És miféle pincék vannak Kőbánya alatt?...”

 

8. A VESZTESEK

Az utcán hűvös szél fogadja, s a neonok sápadt, zsibbasztó fényében valószerűtlenül torzul el a szembejövők arca. „Hát ezt se hittem volna” – vigyorodik el. Egy falhoz támaszkodó lány félreérti mozdulatát, és ringatózó járással közeledve a karjába kapaszkodik.

– Ezer forint, bácsika – súgja, s hogy abban minden benne van. – Na, jössz?

– Most inkább nem – szabadkozik HáBé, s érzi, hogy elvörösödik. – Dolgom van.

– A fiúkat kedveled? – húzódik közelebb a lány, s HáBé megérzi vadító parfümje illatát. – Szóljak Robinak?

Hősünk kitépi magát, s kétségbeesetten int egy sárga taxinak. Sietősen ül be, s tagoltan kétszer is megismétli: – A Kálvin térre!

– Értem már – rikácsol a lány, kirohanva az utca közepére, s felhíva magára a járókelők figyelmét – Te is afféle leselkedő vagy, öreg!...

A többit nem hallja, a sofőr gázt ad.

– Nem kell mellre szívni – szól hátra a sofőr tagadhatatlanul együttérzően. – Egy kissé elpofátlanodtak, de... szóval jó, hogy vannak, még mindig jobb, mint azelőtt, amikor... – nem fejezi be, rágyújt, és bekapcsolja a rádiót.

– Egyre feszültebb a helyzet Észtországban is – fuvolázza egy női hang, de nem részletezi. Zene.

– Maga erdélyi, bátyám? – halkítja le a rádiót a negyvenes, szakállas sofőr.

– Honnan tudja?

– Rá van írva az arcára a vereség. Mi is vesztesek vagyunk itt a Duna–Tisza közén, de aztán maguk...

Hutera megalázottan hallgat.

.– Nem szerettem volna megsérteni – fékez a sofőr egy stopnál. – Igazából az érdekelne, mi lesz Marosvásárhelyen. Pogrom?!

– Micsoda? – hökken meg Hutera, s nézi a zebrán ringatózó gyönyörű lányokat. A csillogó kirakatok látványával sem tud betelni. – Marosvásárhelyen alig maradtak zsidók!...

– Ja persze, maga úton van, s még nem hallotta...

Mit kellett volna hallania? – hajol előre érdeklődve hősünk, s a balsejtelem lüktető pontocskái ismét villózni kezdenek sajgó szeme előtt, s mielőtt kérdőjelekké állhatnának össze a tiszta márciusi égen, beleivódnak a neonok pulzáló fényébe.

A házak fölött ott bujdokol a hold.

– Egy gyógyszertárnál volt valami hajcihő. – A lámpa zöldre vált, a sofőr indít. – A román betegek állítólag nehezményezték, hogy a gyógyszerésznő magyarul beszélt, s így ők nem tudták elmondani a panaszaikat... Erre azután, az arrogáns patikusnő modorán felháborodva, aki állítólag ki is utasította őket a gyógyszertárból, elkezdtek őrjöngeni. Közben népgyűlés volt Kolozsváron is, ahol a nagy ellenzéki harcos, Doina Cornea azt mondta, hogy a kormányban valakik gonoszul, álnok módon szítják a román–magyar ellentéteket.

– Maga rendkívül tájékozott, fiatalember. Ez derék.

– Egy fenét – gyújt rá a sofőr. – Egy fenét vagyok én tájékozott. Csak tudja, itten ülök egész nap ebben a kurva kocsiban, s már unalmamban is a rádiót hallgatom, ha éppen nem részegeket szállítok, akik az anyámat szidják a hátsó ülésen, mindenáron verekedést akarnak provokálni.

HáBé a Kálvin téren száll ki. Vacsoráznia is kell valahol, gondolja, errefele talál egy kocsmát. Amikor fizetni akar, a szakállas elhárítólag int a kezével. – Részemről a szerencse, bátyuska. És ne adják fel, a kurva életbe, szurkolunk magukért, csak nehogy Marosvásárhelyen bizonyítódjon be, hogy a pogromhoz nem is kellenek zsidók...

Az elzúgó sárga kocsi után bámulva tétován áll meg a járdaszigeten, nézi a tűzfalon a hatalmas biztosítási reklámot, s érzi, hogy lábából lassan kimegy az erő. Remegni kezd, hullámokban tör rá a fáradtság. A Városkapu sörözőig vánszorog el – elképzelni sem tudja, hogy húsz-huszonöt perce még egyenes derékkal masírozott egy tolókocsiban ülő öregember előtt –, alig van üres asztal. Bécsi szeletet rendel s ásványvizet. A hús nincs átsülve, a szalmakrumpli viszont jólesik. Nézi a poharában gyöngyöző fonyódi ásványvizet, majd a fiatal pincérnőre pillant, aki csak a vállát vonogatja, miközben előadja a húsra vonatkozó panaszos észrevételeit.

– Maguknak savanyú a szőlő, tata – vigyorog.

HáBé pénzt hagy az asztalon, és kibotorkál a teremből. A lány az utcán éri utol.

– Mi van, nagyapó? Nem fizetünk? – liheg.

De hiszen ő ott hagyta a pénzt az asztalon! – Hősünk idegességében dadogni kezd. „Igaza van Juszufnak – rémlik fel előtte barátja aggódó arca. – Az ember idegenben állandóan kabátlopási ügyekbe keveredik...”

– Ne molesztáld a vendég urat, Móni – jelenik meg a Városkapu ajtajában az öles termetű csapos, s HáBé asztalon hagyott százasát lobogtatja a kezében.

– Bocsásson meg, bácsika – pirul el a pincérnő. – Én nem akartam megsérteni.

– Hagyja csak – szimmog megalázottan hősünk. – Magácska is megöregszik majd, s ha szerencséje lesz, akkor megláthatja, milyen is az, ha mindenki magával szórakozik.

Megfordul, s fájós lábát kissé húzva indul meg a szállása felé.

– S a visszajáró pénz? – hallja a lányt. – Azzal mi legyen?

– Vegyen magának bambucot – szól vissza a válla fölött HáBé, s meggyorsítja lépteit.

A hallban, a televízió előtt öregasszonyok üldögélnek. Hajlott hátú ismerőse – néz szét – momentán nincsen itt, s még ha nem vallja is be magának, valami csalódásféle keríti hatalmába.

Köszön, és a szobája felé indul. Az ajtót, erre határozottan emlékszik, kulcsra zárta maga után, amikor elment, most mégis nyitva van. Takarítottak volna a szobában? Ha igen, úgy semmihez sem nyúltak. Tárcája érintetlenül hever az asztalon, jól látszanak a begyűrt kék százlejesek.

 

9. A LÁTOGATÓK

Hutera az ágy szélére ül le, s kábán maga elé mered. Az előbbi hús íze még a szájában. Émelyeg. Fogat kellene mosnia, zuhanyoznia is kellene, de unja megkeresni a fürdőszobát. Leoltja a villanyt, s ruhástul heveredik az ágyra, az utcai lámpák alattomosan beszökő fényében elveszítik normális körvonalaikat a tárgyak, a félhomályban bujkáló ősállatokká változnak a bútorok. Halottai felsorakoznak az ágy körül.

Legelöl bácsikája, a kéményseprő ágaskodik, mintha ki akarna nézni zátonyra futott, mélabús életéből. De nem tud kinézni szegény, hiába nyújtja a nyakát. A másvilág láthatólag megviselte, szikárabb lett, szomorúbb. Fehér öltönyben feszeng, döbben meg HáBé, ahogyan életében soha nem jelenhetett meg sehol – nem is volt fehér ruhája, minek egy kéményseprőnek, még ha mester is, fehér ruha? Szólni akar, de mintha nem jönne ki hang a torkán, aztán legyint, kissé lemondóan, mint aki már nem harcol tovább, feladja, és ellép az ágy mellől. Hutera nem tudja megvallani neki, hogy mennyire ragaszkodott hozzá, hogy apja helyett apja volt, hogy azóta se ivott soha sehol olyan diópálinkát, mint amivel Hutera Ádám kínálta. Nem tudja megosztani vele gondjait, bánatát, nem képes elmondani azt sem, hogy az alsóváros kéményei és özvegyasszonyai végleges távozása után hosszú esztendőkig nem nyugodtak meg, hiszen nem volt senki, aki hozzá akár csak hasonló műgonddal és szakértelemmel kotorta, avagy vigasztalta volna őket. „Tudja, Bélus, a bácsi jött, elmondott néhány sikamlós anekdotát, viccet nem, viccet soha, kért és kapott egy pohárka pálinkát, meglapogatott, szeretettel, vigyázva, hogy össze ne kormozzon, azzal irány a padlás. Várnak a kéményeim, mondogatta mindétig, és somolygott. A kéményeim hűségesek, a legigazibb, mert szótalan menyasszonyaim ők... Későbben fütyörészve jött le, katonásan egymásra rakva ruhadarabjait vetkezett, meztelenül, kezével szemérmesen takarva tekintélyes méretű instrumentumát lépett a konyha közepén álló gőzölgő kádba; a fürdővizet egy nagy fazékban én már rendszerint érkezése előtt feltettem a kályhára, hogy dolga végeztével kellően forró legyen, hogy elvégezhesse majdnem rituális feredőzéseit. És nagy ünnep volt, ha néha megkért, mosnám meg a hátát vagy pláne a haját. Hatvanöt esztendősen is koromfekete volt a haja, anekdotával fizetett, ha néha találtam egy-egy szemérmetlenül ősz, bujkáló hajszálat. Utána nyögve-prüszkölve szállt ki, lepedőbe burkolózva dőlt le a konyhai dikóra, s én kedvemre nyomogathattam a hátát, masszírozhattam; aranykezed van, Biri, mondogatta, mikor a függönyt elhúzva s az ajtót gondosan beriglizve, nehogy meglepjenek a hívatlan látogatók, mellébújtam a takaró alá. Aztán már nem beszéltünk, egymással lévén elfoglalva. Tudja, Béla, egy magamfajta vénasszony szájából talán szemérmetlenül hat mindez, de a bácsikájával öröm volt együtt lenni.”

Igen, mindezt elmondhatná neki, ha megállna egy szóra, ha itt maradna az ágya mellett, de csak legyint és továbblép. Nem tud, nem képes, nem akar megszólalni. Máris atyja, a hamiskártyás, Ádám bátyja öccse, a család fekete báránya következik. A kártyapaklit kiteregetve, gondterhelten mered öregedő fiára, „Vigyázz magadra, Béluska!” – mondja, mintha mellékesen. Becézi is, ahogy életében soha, de nem részletezi, mégis mire kellene vigyáznia, hiszen immár hetvenesztendős, idősebb, mint ötvennyolc évesen az elágazó ösvények kertjében eltűnő atyja. Egy makk alsót ejt most tétován az ágyon elveszetten hanyatt fekvő egyetlen fiára, s továbblép, mintha táncolna. Vajon milyen „nagy” terveket forgat makacs fejében? Kinek az életét akarja momentán megváltoztatni? Nem, az ő édesapja, sóhajt HáBé, soha nem volt a szavak embere. A tetteire viszont büszke volt mindég. Joggal? Jogtalanul? „Egy pernahajder a jó atyád, egy svihák, egy kártyacsaló, vigyázz magadra, kedves öcsém, az alma nem esik messze a fájától!” – morfondírozott Ádám bátyja, s diópálinkával kínálta. De hát mit tehetek én, érzékenyült el akkor ő, még fiatalon, s úgy megsajnálta magát, hogy könnyes lett a szeme. „Meg is vethetnénk – folytatta nagybátyja rendületlenül –, de miért vessük meg?! Hadd nézzék le, irigyeljék, féljék és utálják mások, az ezer idegenek.” Atyja után, hosszú zöld ruhában, a másvilágon láthatólag érthetetlenül megfiatalodó édesanyja lép az ágy felé, könnyű kezével egy pillanatra végigsimít szánalomra méltó öreg kisfia homlokán, és felnevet. Kristályosan cseng a nevetése, frufrui, loknijai közé vész a megzavart idő. „Csak azt sajnálom – suttogja –, hogy te sem voltál boldog, kisfiam. Pedig megérdemelted volna, hiszen te jó vagy...” És tovalibben, követhetetlen a mozgása. Csakugyan boldogtalan lenne ő? – töpreng hősünk, s érzi, hogy valami borzongató, kellemetlen hűvösség kúszik fölfelé a lábszárán. Megretten. Úristen, ez Piros keze, a kis felsőtábori pincérlány borzas feje is előbukkan a takaró alól. Lehet, mégis a nyelve volt annyira hideg? Mi lesz azzal a férfival, akinek lábszárát halott szeretője nyalogatja? „Kívánlak – suttogja a lány eszelősen – nagyon kívánlak. Gyere belém. Most!...” A másvilágon, ha lehet, még bujább és kívánatosabb lett. HáBé közelről, megrettenve mered az őt elveszejtő zöld szemekbe, s látja ismét szívének irányuló lándzsahegyét. De hiszen ez nem lehet igaz! – dadogja, s igyekszik eltolni a ráfonódó nőt. Piros egykor forró teste most távoli és hideg, s mégis, mintha megállíthatatlanul visszafele pörögnének az évek, az ő elfuserált kalandos évei. Meglepetten észleli, hogy máris vonatok dübörögnek mellettük, s a huzat összeborzolja a lány haját, mint akkor a felsőtábori réten, amikor először tette magáévá, hazafelé menet, ruháikon alig lazítva. Kedves szép szokásukká vált ez is, rendszeresen megismételték, amikor együtt mentek haza. És mikor nem együtt mentek? Nem, nem tudták kivárni azt a negyedórát, ami alatt vígan hazaérkezhettek volna közös otthonukba. „Csak téged szeretlek” – suttogja Piros, és csalfa szeméből egy könnycsepp hősünk merev arcára hull; utánakapna, de már semmit nem tehet, eldübörögnek a vonatok, pörögnek az évek, az idő rulettje forgatja, szédül, szerelme ismét eltűnik, semmivé esik, csak hangja cseng a fülében még mindég, csak hangját nem tudja felejteni. Érthetetlen, hogy a másvilágon se változik, most is be akarja csapni, át akarja ejteni, ugyanúgy hazudozik, mint életében, akkor, ott, a sínek mellett, ölelkezés közben. „Csak téged szeretlek!” – hazudja olyan hévvel és áhítattal, hogy már-már ő is elhiszi, nem így Hutera. Miközben a derekára fonódó combkulcsból szeretne kitörni, világosan tudja, hogy a lánynak rajta kívül még legalább öt-hat állandó, számon tartott szeretője van, a véletlen partnerekről nem is beszélve. Ez időnként zavarja, sérti hiúságát, de tudja, nincsen mit tenni. De miért? Miért hazudott állandóan? És ha tényleg szerette, miért hagyta el pontosan a vadászatot követő dáridó reggelén, miután nem bírva a váratlanul rájuk törő vággyal, a fásszínben, a tábornok által ajándékba küldött vaddisznó teteme fölött szeretkeztek, sietősen lihegve, mintha elkésnének valahonnan, lekésnének valamiről... „S te mért hagytál el engem, Hutirá!” – jelenik meg az ágy mellett a csodálatos Hermina, a dán asszony, s hosszú szőke haját lebegteti a világhuzat. HáBé újra elszédül, forgatja a romlandó idő, látja magát, amint az ágyon fekszik fiatalon, s győzedelmes vigyorral várja a fésülködőasztalka előtt hosszú selymes sátorhaját fésülő, mezítelen Herminát. „Boldogok lehettünk volna ketten!” – sóhajt a nő, s ő lemondóan kérdez vissza: bizonyos ebben?! Igen, biztos benne. Megnyitotta volna a borbélyműhelyt, elvette volna őt feleségül, s fehér köpenyben állingálhatott volna a szélben csikorgó borbélytányér alatt, az üzlet ajtajában, és várhatta volna a kuncsaftokat. Igen, szép lehetett volna. „De nem, te leléptél, csélcsap őrült, transzszilván Don Juan, hajtott a véred, magtalan, hiú sóvárgásod az ismeretlen után. A transzcendens bizonytalanságérzet űzött át a kontinensen, vissza a sátán birodalmába, hiába fúrtad vágyakozva, lihegve a mellem közé a fejed, s hiába csókolgattad annyiszor és áhítattal a nyakamban lógó keresztet, te sohasem voltál igazán velem!...” „Ez nem igaz”, nyög HáBé, s iszonyodva takarja el a szemét. „Legalább sikerült? Elérted, amire vágytál?...” HáBé utánakap, meg szeretné érinteni, de Hermina is átmenet nélkül esik szét, oszlik el a gomolygó ködben, tűnik el a félhomályban, csak kérdései árválkodnak a helyén, nem tud kitérni előlük. HáBé felnyög, homlokát dörzsöli, s megrettenve veszi észre, hogy egy magas, csuklyás köpönyeget viselő alak áll meg az ágya mellett. „Megismersz, fiam? – kérdezi, és kedvetlenül egy tök alsót húz ki utánozhatatlan grandezzával a meglepődő, mozdulni sem tudó HáBé feje alól. – Kérdezni szeretnék valamit.” „Ödön úr?” – élénkül meg hősünk, de a világhírű bűvész és illuzionista leinti. „Itt csak én kérdezhetek, Bélám, én viszont nem kérdezek, egyrészt mert tudom, amit tudok, másrészt meg amit nem tudok, és ilyesmi rengeteg van, már nem is vágyom megtudni.” „Akkor miért jött?” – nyög fel Hutera elveszetten. „Hogy figyelmeztesselek – mondja telt, zengő hangon Ödön von Boticselli, s derékból hajol meg, gyakorlottan, mint annyiszor sikeres életében, a rivaldafényben –, ha nem vigyázol, kérlek, hamarabb találkozhatunk, mint hinnéd!...” „Hogyan?” – ugrik fel HáBé, feléje kap, érzi, egy érintés most megnyugtathatná, de a bűvész is szertefoszlik, csak valami tébolyító kámforillat árválkodik előbbi helyén, mintha egy fürdőhely orvosi rendelőjében lennének, körös-körül arctalan, fekete frakkos férfiak, fekete ruhás öregasszonyok tolonganak, tekintetükben – már ha lenne arcuk s szemük és szemüknek tekintete – ott bujkál minden beomló délután, átvacogott este. Kiapadó kutak, háztól elűzött kutyák forognak körülöttük. Duruzsolásuk vád és panasz, remegő éjszakák forognak mögöttük. Itt mindég félni kellett valamitől – mondja most az egyik az ablak mellett. A kiszolgáltatottság, igen – folytatja a másik. A háború – teszi hozzá szkeptikusan a harmadik. A nélkülözések – sikoltja a negyedik. A félelem fémes íze a szájban – suttogja az ötödik. Mögöttük itt villog minden tokjában rozsdásodó, időben ki nem húzott kard, ott téblábol minden szomorú és megcsalt hitves, ott árválkodik minden megvert és megalázott asszony. Itt tolonganak torkunkban rekedt, elnyelt mondataink a szeretetről – sikoltják az asszonyok. A kuláklisták. Az esők. Az aszályos nyarak. A felszabadítók idétlen röhögése, közben azt üvöltözik, „davaj csasz!”, és a fejünkre borítják a szoknyát, de így is halljuk az ellopott órák ketyegését. Mindég halljuk. A ketyegés többé nem múlik el, a félelem többé ki nem költözik a szívünkből. A kuláklisták – veszi át a szót a legelöl álló asszony, és eszelősen mered a rettegő HáBé-ra. Az agitátorok – teszi hozzá kedvetlenül a mellette álló, és megadóan hajtja le a fejét. Sorra lépnek előre, mintha színpadon lennének, és pattognak a szavaik, a valóságot körülíró, birtokukba vevő és meg is semmisítő dumdumgolyók... A fekete kocsik. A Liberátorok. A beszolgáltatások. Aszály. Nyarak füstje. Kék farkasok. Lesepert padlások. Földrengések. Az eső végtelen regénye. Befejezetlen mondatok a test békéjéről. Por. Sár. Hó. Fulladások. A disszidáló remény. Toronynagy lidércek az udvaron. A vándormadárként elröppenő boldogság. A vándor remény alkalmai. Libák és kacsák. Unokák és seregélyek fekete felhői a falvak felett. Duruzsoló méhek. Virágos mezők. Már egymás mellett állva együtt sikoltják egyetlen életük minden titkát, amit nem mondhattak el senkinek. Emlékezzetek – skandálják –, köztetek lettünk bolondok!... Fogatlan szájunk éneke tenger.

Hutera félelmében összegörnyed az ágyon, fejére húzza a párnát, de így is hallja a leállíthatatlan suttogást. Aztán egyszerre, átmenet nélkül szakad rá a csend. Kidugja fejét a párna alól, a félhomályban tétova árnyékok tűnnek cikázva el. Még hallani a furcsa muzsikaszót.

Felemelkedik, s égő szemére szorítja a kezét. Homloka forró, és hosszasan rázza valami száraz, erőtlen zokogás.

Kopognak.

 

VALÓBAN, MI LESZ VELÜNK?

 

 

Hutera mereven nézi a megmozduló kilincset (olyan, mint a Piros mindentudó keze), de nem bír megmozdulni.

A kopogás tétován ismétlődik, aztán a látogató bátortalanul nyomja le a kilincset, és az ajtó kitárul.

– De hát maga alszik – hallja a hajlott hátú kántortanító vagy harangozó, vagy presbiter ismerősét, aki máris szabadkozva hátrálna ki a sötét szobából, ahová betolakodott.

– Csak ábrándozok – legyint HáBé, s nagy erőfeszítéssel emelkedik fel, az ajtóhoz botorkál, becsukja, és felkattintja a villanyt.

A fényben tagadhatatlan kíváncsisággal merednek egymásra.

– De hát igazán nem akarnék zavarni – szabadkozik a hajlott hátú, és szemérmes vigyorral egy selyempapírba csomagolt borosüveget tesz az asztalra. – Egri leányka – mosolyog. – Jót fog tenni.

– Nem zavar – legyint HáBé, s két papírpoharat szed elő. – A helyzet az, hogy éjszaka utaztam, egész nap a városban csatangoltam, és iszonyúan elfáradtam.

Az ismeretlen együttérzően vigyorogva csomagolja ki a butéliát, dugóhúzót varázsol elő, kinyitja és tölt.

Koccintanak, isznak egy kortyot.

– Illés Jóska – mutatkozik be a másik –, tartalékos tüzér főhadnagy, jelenleg harangozó Zalában, ahova kedves erdélyi ismerősét is elvárja. Tavasszal szép igazán a zalai vidék.

– Sokkal hamarabb igénybe veszem a vendégszeretetét, kedves Józsefem, mint hinné. Hányas vagy?

– Huszonegyes – hadarja hálásan a vendég.

– Fiatalabb vagy nálam egy esztendővel. Taknyos, tölts!

Ezen már lehet nevetni is. HáBé mindazonáltal régi rossz szokásához híven kívülről is látja kettősüket – két izgága aggastyán, akiket felcsigáztak az események! –, s fintorog.

– Nem ízlik a bor? – érti sürgősen félre vendége.

HáBé megnyugtatja: – A bor igazán kitűnő.

– Huszadikán délután megyek haza akáclombos falumba – közli titokzatosan Illés, kedvtelve forgatva szájában a bort. – Ha nincsen más programod, akár velem is tarthatnál. Szép a tavasz Zalában. És borom is van még.

Hutera sóhajt. Lehet – gondolja ötletszerűen –, hogy hagynia kellene Tóbiást és a Dunát, s ezzel a fura emberkével kellene tartania; máris olyan meghitten kvaterkáznak, mintha időtlen idők óta ismernék egymást. Ki tudja, mikor lesz alkalma lejutni Zalába; lesz-e egyáltalán? Hetvenesztendősen már minden nap ajándék, aztán arra gondol: Tóbiás bizonyára kocsival jön, s hátha rá tudná beszélni, hogy tegyenek egy kis kitérőt ebben a reményteljesen feltámadó magyar tavaszban a zalai dombok felé, elvégre nem hajtja őket a tatár...

– Hogy van a mélyen tisztelt Ságvári őrnagy úr? – érdeklődik Illés, szeme furcsán villan meg, arca is rángatózni kezd, hősünk pedig döbbenetében szólni sem tud, s hirtelen, átmenet nélkül kezd éledezni alapos, sűrű szövésű transzszilván gyanakvása. Hogyan? Ki ez az ember? Honnan tud ez az ő volt parancsnokáról? Mi folyik itt? Miért vigyorog állandóan ez a ki tudja, milyen Jóska, ez az állítólagos tüzértiszt, minek örül úgy, mint a bolond a faszának, mikor a tüzéreknél esetleg szakács lehetett volna, vagy dobos? Miért vigyorog állandóan ez a jól értesült állítólagos recski áldozat éppen ennyire beavatottan?...

– Nem Ságvári, Sasvári – javítja ki szigorúan.

– Mitől döbbentél le ennyire, édes Bélám? – hökken meg Illés, s a keze is remegni kezd, az egri leányka sűrű cseppekben hull a református panzió szőnyegére az elgörbülő papírpohárból, félő, hogy hirtelen ömlik ki az egész.

– Hörp – szól rá HáBé, és kacagni kezd.

– De látom, hogy bánt valami – issza ki gyorsan a másik a poharát, s elégedetlenül krákog.

– Á, semmi, semmi – legyint HáBé –, tudod, a fáradtság, édes öregem. De az is kérdés, hogy honnan a nyavalyából tudsz te az őrnagy úrról.

– Tőled – mered rá a másik megbántottan. – Hát nem te mondottad volt délben, hogy őt fogod felkeresni délután? – Illés tölt, remegve issza ki poharát. Ő hallott már az őrnagy úrról, ötvenhat hőséről – magyarázza el-elfúló hangon. Megérdemli minden tisztességes magyar ember megbecsülését és szeretetét.

Hutera fürkészve nézi vendégét, s hirtelen ugrik be a kép, hogyan is felejthette el? Amíg ő telefonált, ez az emberke ott imbolygott elveszetten a fülke előtt. Hát persze, hogy ő mondta neki. De ez még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy mégiscsak tégla... S ez részben magyarázná meglehetősen tolakodó természetét is, ahogyan ráragadt, ahogy megpróbálta már többször is befűzni, leadva az állítólagos tiszti karriert és az egész recski mesét. Gyanús. Felettébb gyanús.

– Van itt telefon? – kérdezi közömbösen.

– A ház előtt – mondja az emberke kedvetlenül. – Telefonoznod kell?

– Igen – vigyorodik el HáBé, s ő arra gondolt – fejtegeti tagoltan –, hogy addig az ő kedves Jocója elmehetne esetleg még egy üveg borért. A szomszédban van egy éjjel-nappal nyitva tartó ABC. – És ötven forintot csúsztat Illés egyre észrevehetőbben reszkető kezébe.

– És mire iszunk? – kérdezi az érdeklődve. Arca is egyre jobban remeg, hiába igyekszik leplezni, idegessége egyre észrevehetőbbé válik.

„Ez tudja, hogy én tudom – villan Huterába –, óvatosabbnak kell lennem...” – Természetesen terád, kedves kamerád. Az egészségedre. Holnap van József napja. Nem is tudtad? Sándor, József, Benedek. S meleget hoztok-e majd a zsákban?

Együtt mennek a hallba, Illés megmutatja a telefonfülkét a ház előtt, s elindul az üzlet irányába.

Így történik, hogy betegesen gyanakvó hősünk ezen a mámoros márciusi napon másodszor is fölhívja egykori feljebbvalóját, aki nem is lepődik meg túlságosan, s megkéri, hogy nézzen utána egy Illés József nevű állítólagos tüzér főhadnagynak, jelenleg, hatvankilenc évesen, bevallása szerint harangozó egy kis zalai faluban, de ugyancsak bevallása szerint megjárta Recsket is, a kommunista rendszer áldozatai közé tartozik.

– Mibe keveredtél ilyen hamar, édes fiam? – a rekedt bariton aggódva utasítja: vigyázzon, romlott a világ. Már régen elrontották, s azóta egyre romlik. Nincs megállás. Tudta ő, hogy ilyesmi megtörténhet, de nem hitte, hogy ilyen hamar felfedezik. Mindegy. Nincs veszve Óbuda, míg székelhet a magyar. Holnap majd nála száll meg, az erdélyi Figaró kitűnik a képből, s holnapután elseper Regensburgba. Ilyen egyszerű.

– Azért nem annyira – vesz mély lélegzetet HáBé. – Nemcsak az őrnagy úrról tud a fickó, de Tóbiásról is...

Az őrnagy sztentori hangon röhög a vonal túlsó végén. Hutera hallani véli Obor ideges ugatását is, s mintha a lift dohogása is átszűrődne hozzá. Összerázkódik. – Mondtam már – folytatja Sasvári –, hogy mindent elrendezünk, de mára már felesleges változtatni a felálláson. Nehogy idő előtt gyanút fogjon az ipse. Reggel viszont HáBé legyen résen, s korán lépjen le onnét, csomagostul, és evezzen ki ide hozzá. Ő majd mindent eligazít. Igaz ugyan, hogy tolókocsiban ül, de azért az agya és a kombinatív készsége is a régi, ha eddig nem tudta az ő kedves Béla öccse, hogy kiben bízhat, most megtudja majd. Benne, csakis benne! Sasvári Ede – teszi hozzá mérhetetlen öngúnnyal – maga a testet öltött megbízhatóság, a nagy kombinátor, aki tolókocsiban sem adja fel. Du musst deine Leben ändern!... ***

Hősünk az utcát figyeli, amint a hajlott hátú emberke, kezében a selyempapírba csomagolt butéliával megjelenik a sarkon, szívélyesen búcsúzik el egykori felettesétől, hallja az erdélyi kopó dühös vakkantását, puhán teszi le a kagylót. „Nincs biztosabb annál, mint hogy abban a káposztaszagú, félhomályos bérházban most fölfelé vagy lefele indul a régimódi, beteg lift.” És sugárzó arccal indul az ő legkedvesebb Józsefe felé.

– Igaz ugyan, hogy a népek atyját is így hívták – karol bele –, de a viselője mindétig visszaadhatja (tartják nálunkfelé, Erdélyben, a székelyek) életelveivel, példás viselkedésével, morális tartásával a megalázott név becsületét.

Belépnek a hallba. HáBé egy pillanatra a tévé képernyőjére pillant. Autós üldözésben gyönyörködhetne, gondolja, s fel-felszisszenhetne a cifrább jeleneteknél, mint a körmüket rágó öregek vagy a kötögető, madárfejű nénikék, de erre most nincsen érkezése...

Visszamennek elhagyott szobájába, vendége újra előszedi a dugóhúzót, kinyitja az üveget, és tölt.

– Hol szolgált? – kérdezi, kezében forgatva poharát, közömbös hangon hősünk, de szeme sarkából éberen figyeli reszkető fejű vendégét.

– Mi van, káderezel, Bélám?

– Dehogy. Csak érdekel. Nekünk, öregfiúknak minden nap egy ajándék, s az ajándék napjainkat akkor tölthetjük a legkellemesebben, ha a régi szép időkre emlékezünk. Katonakorunkra, mondjuk, amikor még a sors kifogyhatatlan kegyelméből erősek voltunk és fiatalok. Hol szolgáltál?

– Te nem bízol énbennem – csuklik el az emberke hangja. – Tudod te, hogy miken mentem én keresztül az Andrássy út 60-ban vagy Recsken? Van neked ezekről fogalmad? Tudod te, hogy milyen egy börtön? Ültél te egyáltalán, kérlek?

– Széken, a kocsmaasztalnál. Mert a borbélyműhelyben általában álltam a vendég mellett. – HáBé kortyol a borból. Hirtelen álmosság tör rá, alig bírja nyitva tartani a szemét. Beszélni kezd, „amíg beszél – gondolja –, addig legalább nem alszik szégyenszemre el”. Ezt ő valahogy megúszta, maga se tudja, hogyan, de neki se volt könnyű, higgye már el az ő gyanakodó Józsefe. Amikor az amerikai hadifogságból hazakerült, egy idióta kiskirály, bizonyos Szikszai kezdte zsarolni. Ez a megszállott mindég azt hajtogatta, hogy a pártnak mindég igaza van, csakis a pártnak van igaza, s akkor ott, abban a faluban, ahová mint potenciális amerikai kémet száműzték, ez az ipse volt a párt. Először arra akarta kényszeríteni, hogy borbély, sőt szép reményű hölgyfodrász létére ne a mesterségét folytassa, hanem (ha már nem lépett idő előtt elhalálozó, köztiszteletben álló, sőt közszeretetnek örvendő bácsikája örökébe) legyen az ő besúgója...

Ő ezt nem érti – csuklik Illés József, és reszkető fejét masszírozza. Arca nagy foltokban vörösödik ki. Mindebben mi volt a megalázó?!

Ádám bácsi kéményseprő volt, de ő, Hutera Béla a maga részéről el sem tudta volna képzelni, hogy fehér köpenyét fekete, mindég kormos ancúgra cserélje. Nem is állott kötélnek, ezért aztán falun az a párttitkár, az a vadbarom arra akarta kényszeríteni, alighogy megérkezett, hogy megberetváljon egy disznót.

Hogy mit csináljon? – álmélkodik Illés József. Ezt ő nem érti!

Hogy megberetváljon egy disznót – ismétli meg ünnepélyesen hősünk, és kihúzza magát, már az se zavarja, hogy a fájdalom egyre inkább önállósul a derekában, már nem is csipognak a madárkák, már énekelnek, mintha hamarosan szárnyra is kelnének!...

– De hát miért? – dadog a másik. – Bolond volt?

Nem, dehogy, és ha ezt kérdezi, akkor nem is ért semmit (tüzértiszt létére!) a letűnt kommunista rendszer lényegéből.

Majd pontosan egy falusi borbély fogja elmagyarázni neki. Egy jöttment erdélyi!...

Tanulni! Tanulni! Tanulni! Nos, kitől is származik ez a mondás? Hármat találgathat.

Akkor se érti. Őt verték, gúzsba kötötték, kínozták Recsken; ő szenvedett, mialatt erdélyi barátját állítólag elvakult, gonosz emberek arra akarták kényszeríteni, hogy megborotváljon egy disznót. Hát mi van abban? De őt verték!...

Az más. Az egyszerű. De az a libafosagyú Szikszai azért akarta ilyen elmebeteg módon megalázni őt, hogy megfosztva önbecsülésétől, besúgójává züllessze! Ugye, egy falusi borbélyműhelybe sokan járnak, mindenki odajár, beszélgetnek is, jó lenne tudni, miről. Egyszerű, nem?

– Ejha – füttyent gúnyosan az emberke, és megvillan a szeme. – A száműzött Figaró szenvedései...

– Miért? Mégis ki vagy te, hogy így beszélsz velem? – jön indulatba Hutera, s ráordít a másikra. – Ki innen! Engem senki nem sértegethet büntetlenül.

– Mért? Te ki vagy? – tápászkodik fel az emberke, és tántorogva megy ki a szobából.

Hutera felugrik, utánalép, bevágja és kulcsra zárja az ajtót, kiissza borát, elvigyorodik, és gratulál önmagának a sikeres attrakcióért. „Reggel pedig úgy eltűnök, mint a beteg szamár a ködben.. Miért is mennék épp egy koszos zalai faluba, amikor Regensburgba mehetek?...” Levetkezik, eloltja a villanyt, lefekszik, magára húzza a takarót. A sarokban tétován mozdul meg egy árnyék.

– Nem – nyög HáBé elveszetten. – Csak ezt ne...

Kopognak.

Az árnyék visszahúzódik. Volt, nincs.

– Ki az? – kérdezi fojtott hangon HáBé.

– Én vagyok.

– Ezt akárki mondhatja – háborodik fel hősünk. – Név? Cím? Anyja neve? Telefonszáma? Foglalkozása? Vallása? Hallása?

– Illés József.

– Mit akar tőlem, maga seggfej? – HáBé idegesen mászik ki az ágyból, kizárja, majd kitárja az ajtót. – Maga buzi, Illéském? Ne zaklasson. Már úgyis kimutatta a maradék foga fehérjét!...

Ő csupán bocsánatot szeretne kérni kedves székely testvérétől – dadog a másik, rángatózó arcára tapasztva a tenyerét. A bor szállt a fejébe, az egri leányka volt az oka, ő igazán nem akarta megsérteni az ő nagy erdélyi barátját. Ő csupán bocsánatot szeretne kérni.

– Istennél a bocsánat – sziszegi Hutera, és bevágja az ajtót. Még hallja az ideges topogást, kiszól. – Feküdjön le, maga félnótás, még felébreszti a szentfazekakat, s csendháborítással vádolják. Holnap majd megbeszéljük az egészet.

Bezárja az ajtót, visszafekszik, a fal felé fordul, a lépések tétován távolodnak a folyosón. Már szinte elalszik, amikor meghallja Ádám bátyja dörmögő basszusát.

– Nem vagy te egy kicsit gyanakvó, Béluska fiam? Nincsen tenéked mondjuk üldözési mániád?

– Nincsen – legyint kedvetlenül hősünk. Őt – mutat magára, mint egy idegenre – egész szomorú, elbaltázott életében üldözték... De mielőtt részletezhetné, váratlanul belealszik saját szavába, a mondat befejezetlenül úszik a félhomályos szobában, a falból kiváló árnyékok között. Álmában egy medence partján álldogál, zsakettben, keménykalapban, s a medencében lubickoló, fiatal, mezítelen lányokat figyeli. Amikor visongva fedezik fel őt, és spriccolni kezdik, nem érti, miért mutogatnak rá gúnyosan, és miért nevetnek magas fejhangon. Aztán észreveszi, hogy alsónadrágban van, s az valahogy nem illik össze a kalappal és a zsakettel! De már mindegy. Áhítatosan tovább bámulja a nevetgélő leányokat, aztán rádöbben, hogy élete összes szerelme itt fürdőzik ebben az elvarázsolt medencében. Havazni kezd, a melegben már a levegőben elolvadnak a zöld hópihék, s hiába igyekszik védeni arcát, ráragadnak, mintha jelek lennének. Grimászkodni kezd, ugrándozik a hóesésben, kelepel, mindenáron fel szeretné hívni magára a figyelmet, de volt kedvesei ügyet se vetnek rá. Lehet, hogy nem is látják?! Hóból levő bohócok olvadoznak a medence szélén, és belecsurognak a vízbe. Hiába próbál a lelkükre beszélni, hogy saját, jól fefogott érdekükben vonuljanak vissza valahova, talán egy hűvös pincébe vagy egy még hűvösebb barlangba, vagy hűtőterembe, ők csak vigyorognak, énekelnek, nem veszítik el a reményt, noha kiszámítható: ha valami csoda nem történik – és a napon, tapasztalja izzadva HáBé, nincsenek csodák! –, hamarosan teljesen elolvadnak, s csak néhány vizesnyolcas és kérdőjel alakú folt marad a helyükön a napfényben izzó medence partján, és ők feltartóztathatatlanul folynak az átlátszó medencébe, zöldre festve a vizet...

 

11. REGGELI ÁJTATOSSÁGOK

 

 

HáBé fél hatkor ébred, s az álom hatására dörzsölni kezdi hópelyhektől maszatos arcát. Kitolat a folyosóra, megkeresi az illemhelyet, majd a zuhanyozót. Fáradtnak érzi magát, nyaka merev, válla is hasogat, bal keze tétován zsibbad, érzi csontjaiban a hetven év mérhetetlen súlyát, de összeszorítja a fogát, és mozogni kezd. Összecsomagol, s vállára vett táskájával, barettjét szemébe húzva hagyja el az épületet. A tévé előtt most nem ül senki, a képernyő kékesen vibrál. Elfelejtették kikapcsolni.

Az utca visszafogadja. A sötétség omladozó tömbjeit is megbontja már az ébredező fény, a szűrt félhomályban még nem nyerik vissza alakjukat a dolgok, az utcán árválkodó fák például eltévedt vitézeknek tűnnek, akik rohamra készülnek. Van valami melankolikus abban is, hogy ez a roham sem valósul meg soha.

A Kálvin téren vesz egy Népszabadságot, s a metrón kíváncsian mélyed bele. Az NDK-ban ötvenszázalékos többséggel a kereszténydemokraták nyerik a választásokat. A magukat szocialistáknak átmaszkírozott exkommunisták csak tizenhat százalékot szereznek, s így a harminc százalék körül teljesítő szocdemek mögött a harmadik helyre futnak be. „Porosz szocdemek – vigyorog HáBé. – Gyönyörű társaság lehet...” És továbblapoz. Magyar–román értelmiségi találkozó Budapesten. „Méltó tisztelgésként József napján, a népek atyjának és a tengerészek nagy barátjának vakító emléke előtt!...” Doina Cornea a vasárnapi népgyűlésen, Kolozsvárott: ...valakik a kormányból gonoszul szítják a... „Ó, igen, ezt már hallottuk!...”

– Deák tér – hallja a bemondónő hangját. Leszáll. A mozgólépcső felrepíti a térre. Virrad. Az ólmos fényben fázó alakok húznak el mellette. A Király utcában betér egy már nyitó vagy egyáltalán be se záró kiskocsmába. Unikumot rendel, kávét, sonkás omlettet. A pincehelyiségben tolonganak, mindenki egyszerre beszél, a füstben és a félhomályban elmosódnak az arcok és az alakok.

– Újabb magyarellenes fasiszta tüntetések Marosvásárhelyen – hallja a rádióból a bemondó kimért, semmi emberi érzelemről nem tanúskodó géphangját. Fintorog. – Horn Gyula szerint lassú a haladás a román–magyar viszony rendezésében. – Egy költő, akinek nem hallja a nevét az erősödő zsivajban, erőszakról és dzsungelháborúról purparlézik. HáBé lehunyja a szemét, kortyol az unikumból, dorongos alakokat lát Vásárhely főterén. Igen, mostanában egyre többet beszélnek fehér fegyverekről is. Az új ember előmászik betonkártyavárából, alkonyodik, de a bárányok helyett nagyon könnyen azok vérezhetnek el, akiknek feje összeütközésbe kerül a dorongokkal és a furkósbotokkal... A huzatos vásárhelyi utcákon különféle, báránybőrbe bújt farkasok ólálkodnak, a tömegbe csupafül-csupaszem titkosügynökök vegyülnek. Nem, nem, soha! – kiabálja az egyik csoport. Ki az országból – válaszol azonnal a másik. Édeni örömállapot. Kedvetlenül túr bele az omlettbe, s az sem vigasztalja meg, hogy terve első felét sikerült végrehajtania: meglépett Illés elől, vizslató kutyatekintete, örök szimatolásai, tolakodó érdeklődése igen-igen zavarta már, s nem volt semmi kedve egy esetleges békülési komédiát végigjátszani. „De mi van akkor – fogalmazódik meg benne a kérdés –, ha mégsem besúgó, hanem csak egy szerencsétlen, beteg, sokat szenvedett, vénülő fajankó? Reszket a feje. Rángatózik az arca. Hebeg. Egy tüzértiszt?! Na és? Attól, amin ő állítólag, saját bevallása szerint, keresztülment: kihallgatások, börtönök, verések – reszkethet is. És okvetetlenkedő kérdései?! Azok barátkozó természete és kóros aggkori kíváncsisága számlájára is írhatók. Szegény, magányos ember, ismerkedni akar, és ő, a nagy erdélyi utazó azonnal gyanakodni kezd. Ne légy naiv kisbojtár! – inti le magát –, lehet, nem rád, sőt egészen bizonyosan nem rád megy ki a dolog, az őrnagy urat mindazokért, amiket végigcsinált zaklatott életében, igen könnyen figyelhetik is. Igen, még mindég megfigyelhetik, noha recseg-ropog a rendszer, s egyre több botrány foszlatja szét a hírhedett III/III-as ügyosztály hírét-nevét, de akkor is. Márpedig ha Sasvári Edét figyelik, akkor nagyon könnyen gyanússá válhat volt erdélyi bajtársa is. Egy fodrász? Hiába – inti le magát –, ne erőlködj, öreg, amúgy sem tudhatsz egy titkosszolgálati tiszt fejével gondolkodni. Hiába erőlködsz, nem tudod a helyébe képzelni magad...

Hutera felfalja az omlett maradékát, megissza kihűlő kávéját is, fizet; az utcán a hűvös tavaszi szélben dideregve húzza össze kabátját, villamossal megy volt elöljárója lakására. A lift még ramatyabb annál, mint ahogy emlékezett rá, bár emlékei korántsem voltak világítóak. Obor vakkantását még a liftben meghallja, kiszáll, becsenget, s amikor a tolószékben ülő őrnagy a bejárathoz gördülve végre kinyitja az ajtót, tétován simít végig az örömében nyüszítő és a földet kaparó Obor fején, és tűnődve hallgatja az ütemesen földhöz verődő farka morzézását. Kissé meg is hatódik, s ismételten úgy érzi, hosszú, fullasztó távollét után végre hazaérkezett...

– A tüzérségi állományban volt ugyan két Illés nevezetű tiszt is, de két Ferenc. Az egyik Amerikában hunyt el néhány éve, a másik a Don-kanyarban halt hősi halált. Volt egy Ágoston is, de nem főhadnagy, hanem alezredes. Börtönben halt meg, valamikor az ötvenes évek elején. Recsken viszont Illés József nevű elítéltről nem tudnak. Szép mese az egész, a tüzértiszti múlt, a raboskodás. Minden. Valószínűleg azért találta ki, hogy jobban megnyerje a bizalmadat.

– A pacákot akkor tényleg rám állították – hökken meg HáBé, és leroskad egy székre. – De miért, őrnagy úr? Miért? Hiszen én csak egy öregedő, iszákos erdélyi borbély vagyok. Mi lehet érdekes bennem?!

– Nem is vagy te olyan szerény – füttyent az őrnagy. – Arra nem gondolsz, Bélám, hogy a pasasér esetleg egy krónikus hazudozó is lehet? Feljön Zalából (ha ugyan onnan jött, s ez is nem Andersen vagy Benedek Elek összes meséiből való hamis adalék), Pesten a szentfazekak között unatkozik, megjelensz te, jó svádájú, nagy dumájú, sokat próbált erdélyi ember, azonnal kiszúr, hátha te, úgy is mint transzszilván pechvogel (aki bármennyire tájékozott is, alapjában véve idegen a változó magyar viszonyok között), jó alany lehetnél egy elszabaduló mesedélutánhoz, elég érzékeny membrán ahhoz, hogy sokrétűen és összefüggően lehessen előadni neki az elmebeteg rémtörténeteket. Igen, a pasasér kiszemelt téged, kiválasztott a többiek közül, hogy előadhassa neked összegyűjtött szenvedéseit... Az is lehet, ha nem is tüzértisztként, de megjárta a Rákosi börtöneit. Akkoriban mindenki nagyon könnyen bekerülhetett. Azután a nyers és riasztóan sivár valóságot egyfolytában színezi. Talán ez tartja életben, mondod, remeg a feje, rángatózik az arca, beteg és szerencsétlen, magányos ember lehet.

– De hencegett is – nyög Hutera fejét dörzsölve. Most már nem ért semmiből semmit.

– Naná, hogy hencegett. De ezzel csak szenvedéseinek teremtette meg a sikamlós hátteret. Ezzel tette szemedben végképpen hitelessé magát.

Nem hinné, legyint HáBé, a hencegései kimondottan idegesítették.

– De csak akkor dobtad ki, amikor részegen, pillanatnyi elmezavarában sértegetni kezdett. Addig, bárhogyan utáltad is a hencegéseit, hallgattad, figyelmesen csüngtél az ajkán, mert érdekelt, mi lesz ebből, hová akar kilyukadni. Hidd el, ismerős ez a típus, ez a magát rozoga állapotban is győzhetetlennek képzelő szép maszk.

– De sikerült meglépnem előle.

– Ideig-óráig – legyint fensőbbségesen Sasvári. – De gondolj arra, és ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy sejtelmeid beigazolódnak, s ez a szerencsétlen emberke tényleg besúgó, és ha tényleg informátor, s élvezi egy szétesőben lévő, de még mindég elszánt és céltudatos szervezet támogatását, nagyon hamar a nyomodra akadhat. Megtalálnak ezek, ha akarnak. Nem bújhatsz sehová előlük.

– És akkor? – komorul el HáBé, s túl hosszúra nyúló élete során ismét elhatározza, hogy ezentúl haláláig többé nem fog ismerkedni, visszafojtja eredendő barátkozási hajlamait, s magának él, mint nemzedéktársai közül annyian.

– Früstök? Kávé?

Köszöni, de ő már evett.

– Egy pohár körte?

Hutera feláll, hívogatja az ismerős hasas üveg, tölt, koccintanak, isznak.

– Ő mást gondolt – töpreng az őrnagy. – Közelebbről is meg kellene ismerkedni vele. A címét megadta.

– Sőt. Meg is hívott időlegesen elhagyott falujába.

– Ez az – élénkül fel váratlanul az öregember, és megvillan a szeme. – El kell fogadni. Rábeszéled Tóbiás barátodat, és Regensburgba menet tesztek egy kitérőt, s meglátogatjátok ezt az Illés urat. Ha tényleg harangozó, a faluban mindenki ismeri, s a kocsmában Tóbiás gyűjthet róla információkat, amíg te barátkozol vele. Egyszerű, nem?

– Akkor el sem kellett volna jönnöm az otthonból?

– Nem értesz semmit, Bélám – legyint fensőbbségesen Sasvári. – A konspiráció nem a te asztalod. Mint a legtöbb magyar, képtelen vagy alakoskodni. Kirohansz, mint Zrínyi Szigetvárából, üsd-vágd, nem apád, és kész! Üres óráidban pedig rendszerint azon töprengsz, nem lenne-e jobb, ha tényleg labanc lennél, te, az őskuruc! Csak hát, komám, labancnak is kell lenni időnként. Mi nem csak kurucok, esetről esetre labancok is vagyunk. Csak egy törvény van: addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület. Most vissza a te szerencsétlen esetedre! Higgye csak azt Illés informátor elvtárs, hogy te szimatot fogtál és megléptél. Lehet, ez lesz a szerencséd, ugyanis vereségét nem fogja, hacsak az esze el nem ment, jelenteni megbízóinak. Elképzelhető, hogy nem dicsérnék meg túlságosan ostoba viselkedése miatt. S gondolj arra: ha Regensburgba menet tényleg meglátogatjátok, mekkora örömet fogtok szerezni neki. Mekkora boldogság lesz, s bizonyos elégtétel is számára, a puszta megjelenésetek! Pláne hogy Tóbiással, a jeles környezetvédővel is megismerkedhet. Ha tényleg besúgó, Tóbiás lehet számára a nagy hal, s nem te!...

– Egy nyugalmazott uszálykormányos.

– Ugyan, ugyan, vitézem. Ne legyél naiv. – Sasvári halkan, elégedetten nevet. – Kémeim jelentették, hogy barátod európai hírű környezetvédő. Jelenleg abban sántikál, hogy a nagy tengerkutatót, Cousteau kapitányt, személyes jó barátját is megnyerje ügyünknek, s a Dunára csábítsa, hadd kutassák már egy kissé a Duna imperialista és kommunista vizeit is. Hadd lássuk, mit rejt a Duna!

De miről beszélgessen ezzel a rángatózó idegronccsal? – HáBé kiissza poharát, a pálinka átjárja, összerázkódik. – Megint alakoskodjon? Ez nem az ő asztala.

– Megjelentek a faluban – harsogja az őrnagy –, Tóbiás előbb németül érdeklődik. Vagy más idegen nyelven, a nagyobb felhajtás kedvéért. Természetesen a harangozót keresitek. Csapjatok minél nagyobb felhajtást, hidd el, ez még jól is jöhet, a titkosszolgálatokban egy közös van: irtóznak a nyilvánosságtól. Nagyon hamar kiderül, kicsoda Illés, és miben utazik! Az is, hogy igazat mondott-e, vagy handabandázott. Hidd el – teszi hozzá, hangját lehalkítva –, én mostan olyan áldatlan helyzetbe kerültem, hogy nem kockáztathatok. Tudnom kell, tényleg ügynök-e Illés. Rád állították-e, s ha igen, miért? Mert erős a gyanúm, ha sejtéseid, édes Bélám, igazak – s azt hiszem, neked mint borbélynak elsőrangú az emberismereted –, ha igazolódnak, alaposan benne vagyunk a pácban. Mert nyilván miattam van az egész, fiam. Én vagyok szálka, mióta kijöttem, huszonhat esztendeje, ezeknek a szemében. Miattam figyelnek téged is, bocsáss meg, kérlek.

HáBé volt elöljárójára bámul, érzi, hogy lábából kifut az erő, önkéntelenül is az üveg felé nyúl, tölt, kiissza, aztán, bocsánatot kérve, volt felettese poharát is teletölti. Néhány csepp pálinka a tálcára hull, ebből veszi észre döbbenten, hogy idegességében reszket a keze. Bámulja a gondterhelt Sasvári őrnagyot, és továbbra sem ért semmit.

Majd mindent megtud időben – forgatja poharát tűnődve az öregember. – De higgye el, nem az ő két szép szeméért figyelik, nem az ő személye az érdekes, hanem igenis az övé, Sasvári Edéé, akit huszonhat esztendő alatt is állandóan figyeltek, s különféle elmebeteg összeesküvésekbe próbálták állandóan belerángatni, hogy végezhessenek vele. Ha ugyan ez a ramaty emberke nem egy emberbarát hazug, hanem tényleg három per hármas ügynök.

– Hogy mi?

– Ez olyan itt, kérlek, mint nálatok a szeku. Most már érted? De ha ez így van, te drága Bélám, öreg barátom, te csak afféle csalétek vagy. Érted? Rajtad keresztül akarnak eljutni hozzám.

De egyáltalán – háborodik fel hősünk, s érzi, hogy arca tüzel a pálinkától. – Őróla honnan a csudából tudnak?

– Ne legyél naiv – sóhajt az őrnagy. – Hát a levelekből!

Őt régóta figyelik, levelezését is ellenőrzik, telefonját is lehallgatják időnként. Tulajdonképpen igen egyszerű. Látták, hogy levelez egy volt erdélyi katonájával, érdekelni kezdte őket Hutera Béla becses személye is. Hogy miért jött most ide? Hogy mit akarhatnak tolókocsiban is nyughatatlan és izgága parancsnokával közösen összehozni? És más ilyesmik.

– De hát most ott is egy új világ van. Nem?

– Ugyan. Újnak új, de kérdem én, mennyiben más? – kacag Sasvári. – Majd a választások után, talán! Ha lesznek egyáltalán választások. Ha végre már kitakarodnak a nagy testvér tátott szájú, zabrálós, botrányokat okozó katonái. De inkább azt mondd meg – nyugszik meg átmenetileg megint az öregember –, hogy mi történik Marosvásárhelyen.

És Hutera hátradől, elkezdi fáradhatatlanul és véget nem érően elemezni a zűrzavaros, idegenek számára áttekinthetetlennek tűnő romániai helyzetet és a román pszichét, különös tekintettel egyfelől a nagy nemzeti metaforára, a puliszkára, amelyről annyiszor és annyian állították szégyenkezve vagy gúnyolódva, hogy nem robban, bűnbánóan vagy cinkosan elsőnek röhögve a rossz viccen, hogy amikor végre felrobbant, senki sem akarta elhinni. Azóta is ebben élünk. Népünk fáradhatatlan éceszgéberei napról napra, óráról órára újabb és újabb ötletekkel állnak elő, forgatókönyveket agyalnak ki, hogy igenis forradalom történt, hogy nem történt forradalom, csak a ravasz levantei összeesküvők húzták maguk elé a népfelkelés paravánját, hogy idegen: KGB-, Moszad- és magyar ügynökök műve az egész!... Köszörű-időben, mint a mai is, világosan látszik aztán, hogy mennyire érzékeny az erdélyi román psziché. Elsőül hetven esztendeje egy vélt vagy valóságos – a dolog szempontjából eldönthetetlen, de nem is lényeges – bűntudat táplálja: a győztes rossz lelkiismerete. Ezért nem képesek még Trianon után hetven esztendővel sem megnyugodni. Azután két eszelős közmondást mondana, ezek minden trehány elméletieskedő szövegnél jobban megvilágítják, amiről beszélni akar. Az egyik úgy van, hogy: Fui, nu fui, vremea puli trece. Talán úgy lehetne nyersben fordítani, hogy baszol, nem baszol, a fasz ideje múlik. A másik pedig még cifrább: Lasă te las! Hagyjál, hogy hagyhassalak. Ha egyik se jön be, mint manapság Marosvásárhelyen, akkor még mindég ott a dorong. A kétezer éves munkaeszköz. Az új ember, az egyenesen kereszténynek született teremtmény rátámaszkodik kétezer esztendős munkaeszközére, és vizslatón néz szét maga körül. Lehet husáng, dorong, pálca, bot, alkalomadtán székláb is. Mink nem Amerikában élünk, őrnagy uram, nincsen baseballütőnk, de mondom, a husáng vagy a pálca is megteszi. Rátámaszkodik az új ember, s szétnéz maga körül a szép új világban. Amióta ez a világ (házi használatra mosolygó új vezérünkről a mosoly országa) egyre szebb lesz, hiányérzete is nő. És irigykedni kezd. Az irigység a legemberibb érzés. Neki mért nincsen forradalmárigazolványa? Kocsija? Mért nem olyan szép a felesége, mint a másiknak? Mért nincs annyi pénze, mint a harmadiknak, aki biztos másokat lop meg? És így tovább. Valahol itt jövünk a képbe mi, magyarok. Nyelvünket nem érti, természetünk idegesíti, fölényérzetünk zavarja. Lehet, nem is fölényérzet ez, inkább távolságtartás, csak ők hiszik annak, mert nem értenek belőlünk semmit, s Trianon óta egyfolytában orrolnak ránk. Ha az övék vagyunk, miért nem vagyunk teljesen azok, mért őrizzük rátartian kívülállásunkat? Iskolák? Magyar egyetem?! Minek? Igen, mióta az új emberekről nem gondoskodnak, mert meggondolatlanul falhoz állították karácsony napján a tárgovistei kaszárnyában a főgondoskodót, az új embert egyre több dolog és egyre idegesítőbben zavarja. Ha a mélybe nézne, sorsa feneketlen balkáni kútjába, esetleg elszédülne ez a nevezetes új ember, de ő nem néz a mélybe, a másikat nézi, a másikat, aki nem ő, akit irigyel. Nem tudja, még nem tanították meg neki, hogy az idegen szép, nem is hiszi, rossz a lelkiismerete, úgy érzi, hogy a másik vissza akarja venni azt, amit ő vett el tőle a sors szerencsétlen összejátszása okán-jogán, s ami azóta már (sőt a Naprendszer kialakulásától kezdődően) egyfolytában az ő jogos tulajdona, még akkor is, ha mások, őt porig alázva, ezer évig bitorolták. Ezek a mások vagyunk mink, magyarok. Így élünk Transzszilvániában. Hát csoda, hogy lassan ugyanolyan frusztráltakká és ingerelhetőkké válunk, pedig higgye el, őrnagy úr – persze igaz, hogy nemcsak kurucok, labancok is vagyunk, sőt! –, hogy olyan szívesen indulnánk el már a megnyugvás ösvényein! De nem lehet. Nem lehet, mert állandó és ingerült agresszivitásuk örökös védekezésre kényszerít, miközben az új ember morog, mint a kutya, mikor el akarják venni a csontját; meghallgatja a papokat és az agitátorokat, s úgy érzi, valamit tenni kell, mivelhogy inni kell, az ital meg pénzbe kerül... Így kezdődik, de a végét egyelőre se Marosvásárhelyen, se másutt nem nagyon látni!...

– Szilencium – nevet kesernyésen az őrnagy, s utasítja (már csak azért is, hogy az ő nagy erdélyi barátja, ez a pillanatnyilag az anyaországban még teljesen ismeretlen mezei bölcselő kiszellőztesse a fejét), vigye csak le egy félórára Obort az utcára, s járassa meg, ráfér szegény kopóra, elvégre ő is erdélyi. A nevében is benne van...

HáBé felemelkedik, meghajol, és a gondterhelten szimatoló erdélyi kopó nyakára illeszti a pórázt. Érzi, valami nincs rendben, valamiről megfeledkezett, megint többet beszélt a kelleténél, valahol a tények és képzelgések sakkjátszmájában egy bábura vagy egy lépésre nem volt kellően figyelmes, valahol hibázott, és ennek még szomorú következményei lehetnek, de most sem tudja végiggondolni, szinte fut a fel-felnyüszítő kutya után. Az erjedő káposztaszag émelyíti, a tegnapi nap eseményei ötletszerűen térnek vissza, hol a mindentudó taxisofőrt hallgatja, hol a pesti naccságává változó egykori szeretőjét, Gruber Jolánt, hol az őrnagyot, hol az állítólagos zalai harangozót, s továbbra sem ért semmiből semmit...

Eddig ér töprengéseiben, amikor Obor váratlanul úgy megrántja – észrevéve a szomszéd járdán egy vidáman ugrándozó pettyes albán ebet –, hogy elveszítve egyensúlyát végigvágódik a sáros járdán...

 

12. BAJTÁRSI TALÁLKOZÓ

 

 

Később, miután hazaviszi a kutyát, elindul csatangolni.

Ebédre várja – búcsúzik az őrnagy, s egy cetlit nyújt át a Málik Pista címével. Valahol Rákoshegyen lakik a fiú, a Vadgalamb sörözőtől nem messzire. Ez a törzshelye. Ott talán tudnak róla, különben érdeklődött is már Huteráról, el sem akarta hinni, hogy él!...

– Megkeresem – ígéri gondterhelten HáBé –, csak előbb elugrok még a Múzeum körúti antikváriumba.

– Ugyan miért? – hökken meg az őrnagy.

– Meg akarom vásárolni Márai Sándor verseskönyvét.

– Te verseket olvasol, Bélám?

– Nem mindég – hunyorog szégyenlősen hősünk –, de ez speciel érdekel. Meg akarok ugyanis nyerni egy fogadást.

– Nem mesélnél erről kissé bővebben, hogy értsem is, már ha speciel az, hogy megértselek, a céljaid közé tartozik.

– Van egy olyan verse – vesz mély lélegzetet HáBé –, hogy a pék, mikor megcsalta felesége, szakállt növesztett, és elment vidékre... Nem hiszik, hogy ezt ő írta volna. Hogy ő egy komoly nagy szellem, mondják a pap barátai, és soha nem írt volna le ilyen blődségeket. De ha bemutatja a könyvben ezt a verset, nyer tíz üveg pezsgőt.

Érdekes, ő azt sem tudta – sóhajt az őrnagy –, hogy Márai verseket is írt. Pedig személyesen ismerte, s esztendőkig olvasta az egyik napilapban a cikkeit.

Hogyan? Személyesen is ismerte? – Hutera izgatottan bámul volt parancsnokára.

– Mi ebben olyan különös? A Krisztinavárosban lakott, akkortájt én is. Sokszor találkoztunk az utcán is. Egyszer meg is szólítottam.

HáBé arra gondol, hogy Magyarország tényleg kicsi, azután arra, hogy egyszer vele is szembejöhetne Márai Sándor. A szelleme. Megismerné-e ő vajon a nagy írót, ha valami csoda folytán egy séta kedvéért visszajönne a másvilágról?

Elszontyolodik.

Eszébe villannak a mostanában őt egyre gyakrabban látogató, egyre követelőzőbb halottai. Lám, ide is elkísérték. Mit akarhatnak vajon? És mitől óvták összehangoltan, apja is, aki életében soha nem törődött vele, és Ödön von Boticselli is? HáBé nem fél a haláltól, szoktatja magát a gondolathoz, hogy előbb-utóbb meg fog halni. Úgy gondol rá, ahogyan a közelítő télre gondolunk... Hosszan megbámul egy fehér nercbundás, szőke leányzót, s kissé felvidul. Már ezért a látványért is érdemes volt élni. Piros jéghideg teste merül föl a ködből, de most nem borzong meg, közönyösen hessegeti el, és gyorsan felszáll egy villamosra. Most váratlanul a hajlott hátú Illés, az állítólagos zalai harangozó tűnik fel előtte. Lehunyja a szemét. „Milyen kalandfilmbe keveredtél, te szerencsétlen, már megint?...” – hallja valahonnan a ködből Piros aggódó hangját. „Hát mi vagy te, kém?”

Váratlanul süt ki a nap, s ez újfent jobb kedvre deríti. Leszáll a villamosról, ráérősen ide-oda fordulva sétál az utcán, aztán észreveszi az Astoria összetéveszthetetlen, tekintélyes épületét. Piros változatlanul ott lebeg mellette. Te is tudod, hogy én senkinek sem akarok rosszat – mondja a szívében. „Minek kellett közel engedned magadhoz azt a tolakodó frátert – támadja a lány. – Ha ennyire gyanakvó vagy?” „Te is tudod, hogy nem vagyok gyanakvó.” „Te?!? – nevet gúnyosan Piros, s jéghideg keze, ez az eltévedt antarktiszi pillangó, egy életfogytiglani pillanatra megpihen Hutera korához képest kétségtelenül túl forró fején. – Te örök aggodalmaskodó, te!... Időzöl itten még sokat? Türelmetlenül várlak, már kinéztem egy megbízható bárányfelhőt is, ottan fogunk majd kézen fogva üldögélni és nézelődni!... Ne félj, nem is olyan rossz a másvilág!...”

HáBé megáll, szemébe süt a nap. Piros a káprázatok közé vész, volt-nincs... Hatalmas tűzoltókocsi dübörög el az utcán, fülsértően szól a szirénája. „Valahol tűz van!” – lesz nyugtalan újból hősünk, szerelme felé nyúl, szeretné elérni, bármenynyire is hideg, szeretné érezni az érintését, de a lány már eltűnik. Két kamasz viszont hosszan megbámulja, amint a csalfa Pirost keresve (lehet, hogy abban az állapotban láthatatlan?!) ide-oda forog és tapogatózik.

– Nézd a vén szivart. Fel akar szállni.

– Jó repülést, apóka!

Nevetve szaladnak el mellette. Az antikváriumban sem tér teljesen magához, sűrű alakzatokban repülnek égő szeme előtt a könyvek és a katalógusok.

– Adjanak neki azonnal egy pohár vizet – utasítja az ifjú eladókat a pénztárgép mellett üldögélő korosabb, tapasztaltabb hölgy. – Remélhetőleg nem hal meg itt nekünk ilyen hirtelen. Vélhetőleg csupán múló rosszullét.

– Utat – jelenik meg egy pézsmabundás, idősebb úr. – Orvos vagyok. – És hősünk pulzusa után nyúl.

HáBé érzi az érintést. A keze hideg, mint az előbb a Pirosé, undorodva rázkódik össze. Iszik egy korty vizet, mélyeket lélegzik. „Mi van, Bélukám, már megint produkálod magad? – hallja valahonnan a háta mögül Piros összetéveszthetetlen, csengő nevetését. – Vagy tényleg rosszul vagy? Ennek szívből örülök, végre mindig együtt lehetünk; mondtam már, hogy ki is néztem egy tetszetősebb bárányfelhőt.” „Ne reménykedj! – súgja HáBé a szívében. – Még nem megyek.” És elszántan nyitja ki a szemét.

– Idegesség? – engedi el a csuklóját a tekintélyes úriember. – Fáradtság? Mindenesetre tényleg múló rosszullét. – És megpaskolja Hábé égő arcát, úgy, olyan közvetlen mozdulattal, mint kupecek lóvásártéren a lovak nyakát.

HáBé hálásan vigyorog, s szétnéz az antikváriumban.

– Ugye, megmondtam, hogy nem lesz semmi baj – örül a tapasztalt hölgy a pénztárgép mögött. – Akárhogyan is, nem hiányzott nekünk most egy haláleset. Ártott volna az üzlet jó hírnevének.

– Fölöslegesen aggódnak, asszonyom – tápászkodik fel Hutera, és szégyenlősen meghajol. – Már jobban is vagyok – hajol meg újra derékból, szertartásosan.

– Mondtam már, hogy csak múló rosszullét – biccent az idős orvos, és méltóságteljesen vonul ki az antikváriumból.

– Gondolom – vesz mély lélegzetet HáBé –, hogy most, amikor minden jóra fordult, végre előadhatom jövetelem célját is. Márai Sándor verseskönyvét keresem.

– Egy Delfint az úrnak – néz a hölgy parancsolóan a hősünk mellett álló lányra.

HáBé fizet, s kezében a becsomagolt könyvvel, hajlongva hagyja el az üzletet. Ráérősen lépeget az élesedő napsütésben. „Mi van? Egy újabb szerep?” Piros megint feltűnik mellette, s úgy mosolyog, hogy belesajdul a beteg szíve. Tengerparton állnak valahol Alexandriában egy elsüllyedt hajnalon, és nézik az önmagával játszó tengert. Utolsó együttléteik egyike ez. A háznagyságú hullámok zúgva-sikoltva törnek meg a málló ősállatokat formázó köveken. Fölöttük falánk sirályok forgolódnak, zsákmányukat lesve le-lecsapnak, jézusfehér kérdőjelek. „Mondd, hogy szeretsz!” – fonja rá magát Piros, és arcához szorítja könnyes arcát. „Mondd, hogy szeretsz, és elveszel feleségül!...” Szeretlek, csókolja ő az arcát, a nyakát, félénken érinti meg libabőrös combját. Szél kél, libegteti a lány haját és ruháját. El foglak venni feleségül, nyögi. „Csakhogy én nem megyek hozzád!...” – nevet Piros, és öleléséből kiszakadva szaladni kezd a nedves homokon a tenger felé. Mögöttük ébredezik a város. Az ég összeér a hazugsággal. Mindezt tulajdonképpen már Antonius is láthatta, de most valahogy hősünket ez sem vigasztalja meg. El az analógiákkal! Botladozva kezd futni a lány után, cipője tele lesz homokkal. Ez zavarja. A láthatáron vörös folt jelenik meg, egyre terjed. „Persze akkor is hazudtál” – súgja a lány, és jéghideg szája a füléhez ér. Vacog, de nem mer elhúzódni, nehogy megint eltűnjön. Akkor gyorsan vetkőzött, lehányta magáról a ruhát, s mire ő utolérhette volna, már a tengerbe vetette magát. Kapkodva vetkőzött ő is, és követte. Ott csapkodtak a hullámokban, s a távolban váratlanul tűnt fel egy hajó. „Eszed ágában sem volt házasodni!” De hiszen te mondtad, hogy nem jössz hozzám feleségül – nyög HáBé elveszetten. – Akkor ki hazudott, te vagy én? „De hiszen világosan közölted velem még megérkezésed után, az első együtt töltött éjszakánkon, hogy eszed ágában sincsen itt maradni. Nem tudnád végleg elhagyni a szülőföldedet.” Ez igaz, de... „Nahát. S pontosan tudtad, hogy bizonyos okokból én már nem mehetek vissza oda. Milyen házasság lehetett volna hát a miénk? Te ott, én itten, Alexandriában. Leveleztünk volna...”

Hősünk sóhajt, bemegy a Múzeumkertbe, leül egy padra, előveszi a könyvet, és megkeresi a verset.

De Páris zúg, irdatlan szíve dobban

Kő, szó, fény, hang minden szívdobbanás

S ifjú szíved visszadobog titokban

Többé nem szólítja így soha más

Versekért hevülsz és hozzá szerényen

Almaboron élsz és fehér kenyéren, –

A pék, mikor megcsalta felesége,

Szakállt növesztett és elment vidékre.

„Látod – simul hozzá újra Piros, és ő megborzong az érintésétől –, nekem akkoriban soha nem olvastál verseket... Csak egy érdekelt, de az állandóan, hogy minél hamarabb fejemre borítsd a szoknyám, hogy kielégíthesd állati vágyaidat.” Téged soha nem érdekeltek a versek. „Honnan tudod? Soha nem szavaltál nekem! Soha nem mondtad, hogy az életednél is jobban szeretsz. Mindig magaddal voltál elfoglalva, te önző disznó.” Változott volna valamit is a helyzet, ha ott, a tengerben, mikor végre utolértelek, és kétségbeesetten biciklizve próbáltam fönntartani kettőnk súlyát, miközben a szám a te tengervíztől sós szádra tapadt, s azt hittem, megfulladok, ha közvetlenül azután, kifele úszva, mondjuk, verseket dünnyögök neked?... „Igen. Talán tényleg hozzád megyek akkor feleségül. Még a levélházasságot is vállalom...” Na jó, ebből elég, ne zaklass... „Ha törvényesen is a hitvesed vagyok, évente többször is meglátogathattál volna. Kellett volna adjanak útlevelet...” S arra nem gondolsz, hogy mibe került volna ez nekem? „Ne nevettess, a pénz Hadzsi halála után már nem volt akadály. Tehetős alexandriai üzletasszony voltam...” Nem, ő nem a pénzre gondol. „Hát akkor mire?” Az állandó utazgatásaival megint és újult erővel hívta volna fel magára a szervek figyelmét. Zsarolhatóvá vált volna. Ülhetett volna egy hófehér papírlap előtt a szekun, hogy beszámoljon alexandriai útjairól... „Önző voltál mindég is, Hutera – nevet Piros. – Csak magadra tudtál gondolni. A nyomorodra. A mániáidra. S közben úgy éltél, mint a hal a vízben. Ha feszélyezett volna a helyzet, ideköltözhettél volna hozzám. Mindig mondtad, mennyire megejtett ennek a bűnös városnak a varázsa...”

Hutera feláll, engesztelően nyúl Piros felé, de ismét csak az üres levegőbe markol, a lány közben eltűnt valamerre. Idegesíti, hogy újabb kapcsolatukban egyértelműen övé az irányítás. Akkor jön és akkor tűnik el, amikor akar!... Feláll, és kezében a verseskönyvvel, botladozva indul meg. A napsütésben gömbök közé vész egyetlen szerelme imádott arca. Később villamosra száll, majd autóbuszra, és kimegy Rákoshegyre, sokáig keresi Málik házát. Már harangoznak, amire végre megtalálja.

Áll a zöldre festett kapu előtt, nézi a takaros családi házat a kerítés lécein át. Harapós kutya – olvassa a figyelmeztetést, s rosszkedve pillanatok alatt illan el, szíve megtelik derűvel, vigalommal. Elvigyorodik. „Ez rávall. Ez a harapós kutya. Málik, a nagy erejű.”

„Az Mácsik volt – súgja Piros –, tudom, mert meghozattam Alexandriába Mikszáth összes műveit, s halálom előtt ezeket olvastam...”

HáBé döbbenten fordul a hang felé, de szerelme, ki tudja, miért – cselekedetei kifürkészhetetlenek, idegesítően kétértelműek, s tele vannak váratlan fordulatokkal –, láthatatlan marad.

Így hát újra nem tudja megvallani neki, mennyire otthon érezte magát Alexandriában, azokon az összetéveszthetetlen, semmi máshoz nem hasonlító estéken, amikor a félhomályban még ott bujkált a fullasztó délutáni meleg, de a tenger felől halszagot és némi friss légáramlatokat is sodort a bágyadt szellő; hallani lehetett időnként a müezzin egyforma, tagolt kiáltásait, néha éhes vagy fáradt tevék üvöltöttek torokhangon, zúgtak a gépkocsik is, női nevetés hallatszott az utcáról, s ha elindultak sétálni, egymástól egyenlő távolságra, ügyelve, hogy még véletlenül se érjen egymáshoz a kezük vagy a könyökük, láthatták a közeledő éjszaka előhírnökeit: selyemfiúk, kurvák, zsebmetszők suhantak tova az alkonyatban; egy öregasszony üzlete előtt ülve kártyát vetett, és egy másik mindég fél kilenc fele kezdte piros, repedezett bőrretiküljével ütlegelni unokája fejét, de a kopaszra beretvált fejű fiú, érthetetlen módon, nem menekült, soha nem is hajolt el az ütések elől, pedig egy este – és erre az estére világosan emlékszik, ez elkülönül a többitől – egy ütés telibe találta az orrát, azonnal vérezni kezdett, a vércseppektől váratlanul, ahogy jött, el is múlt az öregasszony brutális, eszelős dühe, s anélkül, hogy mondott volna valamit, a porban fetrengő kutyák közé hajította a véres retikült (bár a félhomályban elég nehezen lehetett kivenni a repedt piros bőrfelületen a vércseppeket, talán sötétebbek voltak? de erre sem mert volna megesküdni), és keresetlen mozdulattal a fiú lábához borult, csókolni kezdte a kezét, mire a vérző orrú fiatalember, aki kezét sem emelte az orrához, semmit sem tett azért, hogy megpróbálja csillapítani az erős vérzést, durván tépve ki magát a kezéből, egyetlen szó nélkül rohant el; a sarkon – ezt még jól látta Hutera, bár akkor Piros érthetetlen módon közel húzódott hozzá, és megfogta a kezét, tenyere meleg volt, nem úgy, mint most, s védelmet kérően simult hozzá – egy magas, fehér zakós fiú várta, szájon csókolta, zsebkendőjével törülgette az orra vérét, és egymásba karolva tűntek el a sokat látott pineák árnyékában; ő visszafordulva a síró-átkozódó-toporzékoló öregasszonyra meredt, s nem értette, mitől kezd remegni Piros hozzásimuló teste, aztán meglátta a két arabot: az utca közepén jöttek, hatalmas termetű férfiak, turbánban, köpenyben, csupán az különböztette meg őket a sűrűsödő homályban, hogy az egyiknek fekete kötés fedte a jobb szemét, beszélni kezdtek, egymás szavába vágva, de nem sietősen és nem is idegesen, Piroshoz, aztán kivártak, számonkérően néztek rá, Piros ekkor szólalt meg először, mondott valamit arabul, mire az az öles termetű férfiú, akinek kötés volt, a szemén, a ruhaujjából előhúzta handzsárját, a helyzet valószerűtlen volt s legalábbis kétértelmű, a tetők fölött ebben a pillanatban jelent meg a hold, ez a szomorú, bujkáló asszonyszem, s valahol a másik utcában magas fejhangon énekelt egy nő, de hogy miről és milyen nyelven, azt nem tudta kivenni; érezte, cselekednie kell, teste megfeszült, védelmezőn lépett szerelme elé, egy pillanatra átvillant az agyán élete néhány kulcshelyzete, mikor meghalhatott volna, ott, a német városban, talán ha nem sikerül időben lefegyverezni az agárarcú tiszt embereit, igen könnyen lelőhették volna, azután a felsőtábori őszi vadászaton is golyót kaphatott volna a hátába, s hányszor menekült el félmeztelenül különféle lakásokból a váratlanul hazaérkező, féltékeny férjek elől is, de mindég megúszta, talán azért, hogy itt haljon meg Alexandriában, itt fusson zátonyra végképpen élete, ebben a különös, extrém városban, ahol Afrika és Európa randevúzik egymással, és a hely gonosz szelleme az irigység, a féltékenység és a játékszenvedély démonainak arcát öltve kísérti a veszteseket és a nyerteseket, hogy ne legyen soha egy szabad pillanatuk, hogy mindég, minden percben érezzék, hogy bilincseknél erősebb kötelékek láncolják őket ehhez a városhoz; a férfi, akinek nem volt kötés a szemén, ekkor előrelépett, puhán ragadta meg őt az övénél fogva, fölemelte, azzal sem törődött, hogy ő, a kapálózó Hutera kétszer is az arcába vág, kíváncsian meredt rá, ahogy a bazárban nézegették honfitársai a vásári termékeket, aztán elvigyorodott, megcsóválta a fejét, és messzire hajította magától Huterát, míg a másik egyetlen követhetetlen mozdulattal szúrta mellbe Pirost, aki bizonyára már ott, a helyszínen elvérzett volna, ha a még mindég síró, toporzékoló és átkozódó öregasszony – amíg ő ájultan feküdt – nem hívja a mentőket, aztán a kórházban, sajgó tarkóját masszírozva, egy utcakőbe verhette bele, fel is hasadt, erősen vérzett, s a fiatal francia orvosnő őt is ellátta (bekötözte), s próbálta vigasztalni; azután a tágas kórteremben ült egész éjszaka, körülötte több öreg arab is haldokolt, s egy zsidó öregasszony körül felsorakozott a család, itt ült kissé szédülten magánkívül lévő szerelme ágya mellett, s töprenghetett, mihez is kezd magával és az életével, ha Piros belehal a tüdőcsúcsot is érintő és valószínűleg erős belső vérzéseket okozó késszúrásba; nézegette a képernyőn a hol hevesen meg-megránduló, hol hihetetlen lassúsággal vánszorgó extraszisztolék jeleit, s ő, aki nem hitt istenben, a szívében hosszan imádkozott akkor, hogy ne álljon meg, mégse álljon meg szerelme makacs szíve, de ugyanakkor már azon is töprengett (az aggodalom és a tervezgetések nemhogy megsemmisítették, kölcsönösen kioltották volna, hanem egyenesen táplálták egymást), hogy mihez is kezd, ha a szerelme mégis meghal; sejtette, haza kellene mennie, időlegesen elhagyott otthonukba, s némi pénzt mindenféleképpen magához kellene vennie Piros ládikájából; sejtette, hogy a lány különös ügyekbe keveredett, s azt is, hogy őt az örökösök, a rokonok, a sértett, dühöngő s lám, még ölni is képes üzletfelek aligha fogják megtűrni a házban, s akkor itt áll, mert másként nem tehet, ebben a bűnös városban, pénz és ismerősök nélkül, a sors kénye-kedvének kiszolgáltatva, de nem tudott megmozdulni, nem tudott elválni Piros alabástromfehér, imádott, szív alakú arcától; ült az ágy szélén elveszetten, közben a rokonság elment, s a zsidó öregasszony, akit rokonai végül is magára hagytak, elájulva, delíriumban hangosan kezdett rikoltozni, és elvesző, egymás körül kóválygó, egymást nem is folytató, fel-felszakadó, rendszertelen szövegeibe furcsa módon román szavak is vegyültek, többször mondta például, hogy aiurea, s Hutera ilyenkor majdnem felröhögött kínjában, annyira találónak érezte helyzetére e kifejezést, s a nagy kérdést is akkor tette fel magának először: tulajdonképpen mit keresel te itt, te balfácán? de nem tudott válaszolni; erre a kérdésre talán nem is volt válasz, aztán az öregasszony váratlanul riadt fel, némán meredt Huterára, s elmosolyodva egy narancsot nyújtott feléje, ő el akarta engedni a Piros forró, lüktető kezét, hogy meghámozza, akkor tört rá hirtelen a fáradtság is, a sok aggodalomtól a torka is kiszáradt, meleg volt az éjszakai kórházban, a betegek ide-oda forgolódtak ágyaikon, beszéltek álmukban, jajgattak is, érezte, egy narancs most jót fog tenni, ahogy elképzelte az ízét, azonnal összefutott a szájában a nyál, ám nem tudta elengedni szerelme kezét, mert hirtelen érezte meg, hogy ha gyengén is, de megszorítja, az arcába meredt, s akkor felnyíltak a szemei, kancsalul, elveszetten meredt rá, ne menj még el, Béluska, suttogta, ne félj, nem hagylak el, még nem halok meg!, s ő megfeledkezett kínzó kérdéseiről, a kórteremről, a többi betegről, a fullasztó melegről, szomjúságáról, sőt a narancsról is, a müezzin kiáltásait hallgatva tehetetlenül szorította Piros kezét, s tudta már, nem megy sehova.

 – Nahát, nem hiszek a szememnek – jelenik meg a kapuban Málik, s hátraparancsolja a nagy fehér komondort.

– Hogy élsz, kamerád? – öleli meg hősünk egykori bajtársát.

– Mint Marci Hevesen.

„És Párizs zúg, irdatlan szíve dobban” – rémlik fel benne óhatatlanul is a vers, de nem tudja folytatni, mert a továbbra is láthatatlan Piros gúnyosan jegyzi meg: „Örökké hazudsz. Nem is voltál Párizsban!” „Mindegy az. Alexandriában viszont a te jóvoltodból igenis voltam, noha hiába próbáltalak őszintén, fenntartások nélkül szeretni téged abban a hihetetlenül koszos, tarka, bűnös városban, mert nem hagytad. Inkább a halálba menekültél előlem!...” „De hát én nem tehetek arról, hogy mellbe szúrt az a dühöngő őrült!...” „De miért? – morog HáBé –, sokkal boldogabb lennék, ha végre felvilágosítanál, miért is öltek meg azon a langyos estén. Engedd meg, de ez is rád vall. Tele voltál titkokkal. És becsaptál. Mindig becsaptál.”

– Kivel társalogsz, Bélám? – álmélkodik Málik. Ennyi erővel akár be is mehetnénk. Megnézhetnéd a házam. Vagy itt akarsz szobrozni az idők végezetéig a kapum előtt, és magaddal akarsz beszélgetni? Begolyóztál? Ittál? Mátyus vagy? Sok volt a nyakolaj? A mókusvíz?!

– A szeretőm látogat mostanában.

– Mikor halt meg?

– Harminc esztendeje.

– Engem is meg-meglátogat néha az asszony, de ő csak most, a tavaly halálozott el. Ne törődj vele, pajtás. Néha már hallani vélem Szent Mihály lovának a dobogását is. Szikrázik a patkó a kockaköveken, s tudom, ha megáll a kapu előtt – nincs apelláta, indulni kell az utolsó útra!...

– Ha ugyan az lesz az utolsó.

Bemennek az udvarra.

HáBé a kutyával ismerkedik. Málik gyanakodva bámulja, a komondor pedig vidáman ugrándozik körülöttük, majd torokhangon nyüszíteni kezd, és eszelősen kaparja a földet.

– Te látod őt?

– Én igen. Néha. Nem mindig. Az előbb például nem láttam.

– Én sem.

– Te a saját feleségedet látod, Pisti. Mindenkinek a magáé.

– De ez nem igazság. A tiéd fiatal és szép, míg az enyém... S állandóan óv, ezt ne csináld, Pistu, azt ne csináld. De hát meghaltál, Rózsám, legalább most hagyjál békében, hessegetem el idegesen én.

– És erre ő?

– Erre ő meghatódik, hogy amíg élt, soha nem szólítottam meg ilyen szépen, soha nem mondtam neki, hogy Rózsám, csak azt, hogy Rozi, vagy ha piásan érkeztem haza a cigányokkal, akkor azt énekeltem, hogy Rózsi, Rózsi, mi bajod?... Sírni kezd, átlátszó könnyei szétporladnak a levegőben, megsimogatja hideg kezével az arcom, s egy ideig nem jön, hiába imádkozok, hiába istenkedek a fényképei előtt.

Málik sóhajt, bontott vodkásüveget vesz elő a kredencből. Tölt két decis pohárba.

– Egyedül élsz? – krákog HáBé, Piros ismét láthatatlan, de mintha érezné hideg kezét a homlokán, érdekes, érintése most nem borzongatja meg, hanem határozottan megnyugtatja.

– Mint az ujjam. És te, pajtás?

– Szintén zenész.

– Neked se lehet túl könnyű. Az öregnél voltál?

– Nála szálltam meg.

– Ezt rosszul tetted – ingatja a fejét Málik. – Egyfelől jöhettél volna ide, hozzám is – szomorúan nézi HáBét, és ingatja a fejét. – Hely van elég, és lehet énekelni. Másrészt szegény Sasvári őrnagy úr be van csavarodva. Most éppen a vitézi rend a nagy álma. Mesélte neked, hogy én fogom tolni az ünnepségre, ha mégis visszakapja? Az avatásra. Vén bolond. Vitéz akar lenni, címileg is, noha ő igazán az. Ismered. Vitéz Sasvári Ede! Mókás, mi?

Nem akart ő odamenni – sóhajt Hutera. Eszébe se jutott volna soha, hogy éppen az őrnagy úr szállóvendége legyen, egy otthonba ment a papja levelével, kapott is helyet ezerötszázért egy éjszakára...

– Mennyiért? – döbben meg Málik. – Jöttél volna ide, tudod, mennyi sört kaphattunk volna arra a pénzre?

Ráadásul nem is maradhatott ott.

Kidobták? – döbben meg Málik, és újratölti a poharakat, hiába int elhárítólag HáBé.

Ő jött el, mert ráakaszkodott egy tégla.

– Elmondtad az őrnagy úrnak? – élénkül fel Málik. – Evvel nem lehet itt viccelni, hékám.

– Persze. És akkor hívott oda, csak egy éjszakát töltöttem a panzióban, hajnalban el is tűntem, hogy az ügynök lehetőleg veszítse el a nyomomat.

– S azt nem mondta az őrnagy úr, hogy esetleg... hogy talán miatta figyelnek?!

– De...

– Mondtam, hogy beteg. Csakhogy tudod, neki nemcsak üldözési mániája van, őt szegényt tényleg üldözték. Mindenkit megviselt volna egy ilyen élet. Egyébként a fickó, aki rád ragadt, tényleg ügynök volt?

– Nem tudhatom biztosan, az ilyesmit nehéz eldönteni.

– Mégis, miből következtettél erre? – Málik kiissza a poharát, arca átmenet nélkül vörösödik ki, feláll a székről, és öles léptekkel jön-megy a tágas konyhában, köröz Hutera körül, ahogy otthon, a konyhájában a nesztelen, már-már repülő párducok szoktak, amikor a félhomályban kínjában (fázik is, és a sötét idegesíti) bekapcsolja a gázt.

– Minden érdekelte.

– Az is lehet, csupán kíváncsi volt, egy magányos, minden és mindenki iránt érdeklődő vén szamár.

– Minden lehet.

– Az öreg beszélt neked a kőbányai pincékről? – Málik megáll Huterával szemben, szúrósan mered rá.

– A barlangokról!...

– Beszélt vagy nem beszélt?

– Valamit mondott, miközben beretváltam – döbben meg HáBé. – De nem volt világos. Még mikor elmentem tegnap este, az ajtóból is utánam szólt, hogy meg ne feledkezzek a kőbányai barlangokról.

– Megtudta volna, melyikben van a... – Málik elhallgat, újabb pohárka vodkát iszik, teli szájjal szedi a levegőt, szemmel láthatólag ideges valamiért.

– Most már kíváncsivá tettél – nevet HáBé, de egyelőre nem nyúl a poharához. – Mi van azokkal a kurva barlangokkal vagy pincékkel?

– Ó, ez hosszú történet – sóhajt Málik, valahonnan a háta mögül, mint az előbb a rejtőzködő Piros. – Ötvenhatban, november elején állítólag oda ásott el valamiket az őrnagy úr. Iratokat, de hogy kikre vonatkoznak, vagy hogy mire, még nekem se árulta el. Listák lehetnek, pénzek is talán, arany vagy fegyverek, zászlók, érmek, ékszerek?... Minden lehet. Nagy tervei vannak ezekkel a ládikákkal, ha majd eltakarodnak az oroszok. Biztos most legújabban téged akar megbízni azzal, hogy...

– De hát én a terepet sem ismerem – dadog Hutera. – Én itten idegen vagyok.

– S az őrnagy úr se tudja pontosan, a Gergely utca melyik részén is van a pince, ahol aláereszkedett, csak sejti. Mindenesetre én már kerestem, mert természetesen engem is megbízott vele, de nem találtam semmit, s úgy látszik, azt hiszi, el akarok titkolni előle valamit, s téged is mozgósít. Szép dolog, mondhatom.

– De milyen barlangok, Pityukám? Az egész már, meg ne haragudj... Még hogy pincék, barlangok! Jó, hogy nem küld le az aggteleki cseppkőbarlangba!...

– Valóságos föld alatti várost rejt a régi Kőbánya alatt a föld telhetetlen méhe – utánozza Málik igen sikeresen egykori parancsnokuk rekedt baritonját. – A Kőrösi, Maglódi, Gergely, valamint Kada utca által határolt négyszögben harminchárom kilométer hosszú barlangrendszer húzódik, hat- és harmincméteres mélységben három, illetőleg tizennégy méter belmagassággal!...

– Olyan az egész, mint egy geometrikus horrorfilm – nevet Hutera. – Az adatok ijesztőek. És valamiféle normális magyarázatod van arra, hogy hogyan keletkezett ez a pince- vagy barlangrendszer?

– Ez a labirintus? – kérdez vissza Málik. – Szinte egy napot töltöttem lenn a sötétben, s amikor a zseblámpám kifingott, azt hittem, megőrülök, szerencsére gyertya is volt nálam.

– Na jó, majd ketten megyünk – vigyorog Hutera –, s felszerelkezünk fáklyákkal is. De mondjad, hogyan keletkeztek ezek a barlang-útvesztők?

– Száz esztendeje számolták fel a Lánchíd oroszlánjainak alapanyagát is biztosító ősi mészkőbányákat. A múlt században gondosan betömött üregek azonban a jelenben nagyon könnyen beszakadhatnak, veszélyeztetve csatornákat, vízvezetékcsöveket, sőt épületeket is. A lakókról nem is beszélve!...

– Ez tényleg olyan, mint egy rémtörténet. Vámpírok vannak? – mered Hutera a megdöbbent Málikra, de az egykori őrmester komoran néz rá.

– Nem, Bélám. Ez nem mese. S lehet, hogy az öreg elásott ládikái is léteznek valahol, de ki tudja, hol várhatják a felfedezőiket abban a labirintusban? Soha senki nem fogja megtalálni őket.

– Vajon? – élénkül meg HáBé. „Így szeretlek, ilyen magabiztosan!” – súgja a láthatatlan Piros, és jéghideg szája újra hősünk füléhez ér.

Elkábul megint, Alexandriában van, de most nem a kórteremben, a halott Piros kezét szorongatja, hanem a tengerparton kószál, egyedül, élvezi, hogy lába bokáig süppen a puha és selymes homokba. Indulnia kellene haza, két nap, és lejár az útlevele, de képtelen dönteni. Akkor jelenik meg előtte először kedvese szellemalakja, de még nem szólal meg, csak bánatosan nézi. Nagyon megijed, menekülni szeretne, távolabb egy kutya vonít, égnek emelt fejjel, s a sirályok is egyre idegesebben kóvályognak fölötte a levegőben. A partszakasz ebben a korai órában még üres, a legkitartóbb és legelszántabb fürdőzők sem érkeztek még meg, így senki nem látja a döbbenettől megmerevedő Huterát és a tőle háromlépésnyire lebegő sugárzó Pirost.

– Mi van veled, Béla? – rázza a vállát a döbbent Málik. – Megint itt van?

– A fáradtság – dadogja hősünk, és képtelen erőfeszítéssel ragadja ki magát a lassan mindenképpen rázáruló látomásból (ha tudná, amit mi már tudunk, hogy csupán tíz napja van hátra az életéből, talán nem is igyekezne mindenáron függetleníteni magát Piros rendkívül makacsul ismétlődő láthatatlan jelenlététől, de nem tudja...). – És a pincék – fordul élénken a lesunyt fejjel várakozó bajtársához.

– Barlangok, Bélám...

– Nem okoznak mélyépítési gondokat például?

– Hát már hogy a francba ne okoznának!

– Mindez akár idegenforgalmi látványosság is lehetne – álmodozik Hutera. – Ki kéne építeni; bárok, szállodák, kuplerájok, garázsok, barlangszínházak, barlangmozik. Egy csodálatos föld alatti látványosság is lehetne...

 – És a kincsekről, szóval a ládikákról mondott valamit? – tér vissza Málik mélán a kiindulóponthoz.

– Nem. Csak a pincékre hívta fel a figyelmemet...

– Lehet, hogy nincsen is kincs. Lehet, nem is kincseket ásott el. Az is lehet, fegyvereket vagy bombákat, mit tudom én. Lehet, egyszerűen fantáziál az öreg. Mostanában láthatólag felcsigázták az események. Meglátogatta Kéri tábornok úr is, hát ettől aztán teljesen kiakadt. Azóta megint nagyon aktív.

HáBé futólag látja, amint egy sötét, esős éjszakán, a ládikókat targoncán húzva maga után, golyószóróval a nyakában egykori felettese megáll a Gergely utcai ház előtt. Megremeg, az őrnagy targoncástól eltűnik a széteső éjszakában. Peregnek a konyhaasztalra az esőcseppek.

– De ki viseli gondját?

– Van bejárónője. És itten vagyok én is. Ne féltsd te Sasvári Edét. Meg tudja ő szervezni az életét, még leszálló ágban is. Inkább arról énekeljél már valamit, hogy mi járatban vagy errefelé.

– Egy regensburgi ismerősöm hívott meg. Holnap jön, és irány Ausztria!...

– Holnap délig tehát szabad vagy?

– Már amennyire – legyint Hutera. – Itt van Piros is. Mostanában mintha állandóan mellettem lenne. Ez mit jelent vajon?

– Fáradtság – sóhajt Málik, és újratölti a poharakat. – Nem vagy éhes? El kellene indulni már ebédelni.

– Nincs errefelé egy jó kiskocsma?

– De – vigyorog Málik. – Itt van a szomszédban a Vadgalamb. A törzshelyem.

 

AZ ÖNPUSZTÍTÁS MÓDOZATAI

 

 

Így történik, hogy a bajtársak hosszadalmasan készülődve felkerekednek, és elslattyognak a Vadgalambba. Málikot már várják. Érdekli őket az erdélyi barát is. Marosvásárhelyről kérdezik és a forradalomról, a terroristákról. Pirost zavarhatja az egyre élénkebb társalgás is, tesz ugyan még néhány tétova kísérletet, de miután nem tudja igazán felhívni magára a sörtől egyik pillanatról a másikra berúgó s tán ezért is egyre összefüggéstelenebbül hamukázó, egyre csapongóbb Hutera figyelmét, sértődötten eltűnik.

A két barát megebédel, húslevest fogyasztanak, és marhapörköltet savanyúuborkával. Csopaki rizlinggel nyomtatják el. Hangulatuk meredeken emelkedik, utolérik a röhécselő, daloló társakat is, már anekdotáznak, vicceket mesélnek, madarat lehetne fogatni velük. Az ivócimborák egyre harsányabbak, lengenek a vidámság lobogói. Huterának többször felrémlik, hogy mennie kellene, az öreg várja, mégiscsak a vendége, alkalmazkodnia kell, nem mehet haza földrészegen, de Málik szelíd erőszakkal nyomja vissza a székre, s hallani sem akar arról, hogy elmenjen. Aztán lassan megadja magát, már képtelen kiszakadni a helyzetből. Rázárul az estébe hajló délután. Sodródik, mint annyiszor életében. Rémlik, hogy késő este egy társasággal énekelve hagyják el a Vadgalambot, kocsiba ülnek, ide-oda dől az autóban, lehet, el is alszik. Rémlik, hogy később valahol egy folyó partján állnak Málikkal és egy kéményseprővel, aki miután értesül arról, hogy Hutera nagybátyja is kéményseprőmester volt a messzi Erdélyben, szívébe zárja hősünket. Aztán vége lesz ennek is, egy faszéken gubbaszt valahol egy tágas, félhomályos konyhában, s azon töpreng, hogy hol rontotta el az életét. Könnyekkel sir, annyira sajnálja önmagát. Érzi az arcán a szél érintését, s el nem tudja képzelni, miféle szél fújhat ennyire ebben a konyhában?! Borzong. Piros ismét megjelenik, most láthatja is ismerős, karcsú, a halálban sem változó alakját – a lány szánakozva nézi, de nem mond semmit. Mintha mégis a folyó partján szobrozna, és feléje jönne a folyó, körülfonja, lebeg a víz színén, mellette Piros tempózik, az utcai lámpák fényében megcsillan fehér fogsora, szája élvetegen elnyílik, mint általában a csók előtt. HáBénak, maga sem tudja, miért, sírhatnékja van. De most nem képes egyetlen árva könnyet sem kisajtolni égő szeméből. Nézi, amint széles karimájú, nagy, fekete kalapokat sodor a szennyes ár, vicsorgó kutya- és macskatetemet, bútorokat, faágakat. Piros távolodik, hiába igyekszik utolérni, nem képes rá, váratlanul egy dereglye kerül közéjük, a dereglyében síró csecsemők, aléltan heverő öregemberek. Nem lehet tudni, alszanak-e, vagy meghaltak. Sírnak a parton a szomorúfüzek, peregnek a levelek a folyóba. Valahonnan távolról iszonyú bőgést hoz a szél, eljátszik vele. Nem tudni, valójában oroszlánok bőgnek-e, vagy az alexandriai tevék. Váratlanul világosodik ki, a szemsértő fényben egyedül tapicskol a piszkosszürke habokban. Távolabb lángol a határ. „Lehet, a kártyagyárat gyújtották fel elvetemült, gonosz emberek – suttogja Piros valahonnan a közeléből, de most megint nem látja –, lehet, az erdőt. Akkor szép sűrű az erdő, mikor ég.” Váratlanul gyúl meg a folyó vize is, menekülni szeretne, de tudja, hogy lehetetlen, körülveszi a tűz...

Amikor a haja is lángolni kezd, kétségbeesetten riad fel. Ruhásan, de cipő nélkül fekszik egy ismeretlen szoba széles családi ágyán, és zsibbadt kezét masszírozva igyekszik visszaemlékezni, hogyan is került ide. Lassan összeáll a kép. A konyhaasztalon egy ibrikben kávé, mellette egy üveg kőbányai sör s Málik levele: Jól betintáztunk, cimborám – olvassa a dülöngélő, verébfej nagyságú betűket –, az őrnagy úrnak telefonoztam, nem haragszik, a bejárónővel elküldte a táskádat is. Jó utat kíván, s arra kér, ne feledkezz meg róla, ha megjártad Regensburgot, okvetlenül keresd fel. Ja igen, még azt is üzeni, hogy tekintsd meg, ha tudod, a naumburgi dómban bizonyos Uta szobrát is, ne hagyd ki, ha véletlenül arra jársz... Jó utat. P.

HáBé megkeresi a fürdőszobát, zuhanyozik, később lassú kortyokban erőlteti magába a kávét és a sört, az ugyancsak kikészített kolbászhoz és sajthoz hozzá sem nyúl, ha evésre csak gondol is, émelyegni kezd. Ellenőrzi az időt, fél tizenegy. Lassan indulhat, a Vár innen elég messze van. Ellenőrzi a zoknijába rejtett bankókat, a pénze megvan, mehet taxival is, nem gond. Piros megjelenik előtte, szánakozva mosolyog. „A te korodban, Bélus, ártanak már az ilyesféle idült kicsapongások. Nem gondolod?” Legalábbis siettetik a találkozásunk napját – legyint HáBé. „Nincs is az már olyan messze, mint hinnéd” – nevet talányosan Alexandriában meggyilkolt szerelme, s ő váratlanul Utára gondol. Hol is látta ezt a reprót? A naumburgi dómot bemutató prospektusban? Egy folyóiratban a tiszteletes úrnál? Gyönyörű, sugárzóan indulatos női fej, hajfodor, korona, akaratos száj. És a szemek. A szemek!... A szemétől nem lehet szabadulni Aki egyszer is látta, el nem felejti többé soha.

Bezárja az ajtót, a lábtörlő alá teszi a kulcsot, megsimogatja a körülötte ugrándozó, örvendező komondor fejét, kimegy a kapun, a kaput is bezárja, és az udvarra dobva a kulcsot, gyors léptekkel indul el az erősödő tavaszi szélben. A gyorsforgalmi úton leint egy taxit. Fiatal nő vezeti, szól a rádió, de most nincs szerencséje, nincsenek hírek, zene szól.

– Nem tudja, mi történt Marosvásárhelyen? – érdeklődik.

– Ölik egymást – szól hátra flegmatikusan a taxisofőrnő, de nem részletezi.

Így aztán az elképedt HáBé sem mer kérdezni semmit, tíz perccel tizenkettő előtt érkeznek meg a Várba, kifizeti a túl borsosnak tűnő árat, a lány ránéz: különben telefonálni sem lehet Vásárhelyre – mondja, és eltorzul az arca, de még mielőtt Hutera megtudhatná, miért, bevágja az ajtót és elhajt. A szakadozott felhők közül előbukkan a nap, és hősünk a sugárzó fényözönben pillantja meg a Hadik-szobornál várakozó, régen látott barátját. Tóbiás mosolyogva integet, s ő kételyeitől megszabadulva, szinte futva siet feléje az élesedő fényben. Nem tudja, hogy már csak kilenc napja maradt az elbaltázott életéből. „Vigyázz magadra, Béla!” – hallja még Pirost, de hiába lassít le és fordul meg, többé életében már nem látja szerelme makacsul kísértő szellemalakját, az utolsó napjaira végérvényesen és megmásíthatatlanul egyedül marad.

 

MÁSODIK RÉSZ

 

 

5. SZÉPASSZONYOK A DUNA MENTÉN

 

 

– Fizet – néz Tóbiás az idősebb, gyomorbajos képű pincérre, aki méla lesben várakozik az ajtó mellett, s fázósan húzza össze magát. Előveszi tekintélyes méretű, békebeli bugyellárisát, amelyhez, mint kiderül, dunai hajós korában jutott, kalandos körülmények között, mely kalandok – fejtegeti – általában megtörténnek az olyan emberekkel, akik nyitott szemmel járkálnak a világban, s bármi történik is körülöttük és bennük, a szemüket csak azért sem hajlandóak lehunyni, még akkor se – mondja Tóbiás vidoran –, amikor nőkkel találkoznak, piros szoknyás, ábrándos tekintetű, szerelemre és gondoskodásra vágyó nőkkel, ha kikötőkbe kormányozván hajójukat, partra lépve, az öreg matrózkocsmákat szórakozottan felkeresik, hogy hírekhez juthassanak a megbolydult világ állásáról, s miközben a kocsma ablaka alatt gorombán csörömpöl döglött lován a világszellem, a nevezett hölgyekkel a világtól megundorodván megismerkednek. Tapasztalatszerzés céljából nyilván, mivel pontosan úgy nem tudják eldönteni hajójukon ringatózva a Dunán, hogy ők most kurucok-e vagy netalán mégis labancok, mint odahaza maradt, diktatúrában sínylődő, de a reményt és az igazmondást soha fel nem adó honjaik. S azonkívül kik is tudhatnának többet a reménytelenül végzetébe, pusztulása felé zuhanó világról, mint éppen a vállalkozó szellemű, fehér lábú vászoncselédek, akik a szeretett férfit úgy szívgödrön rúgják táncos lábukkal, hogy nagy sokára az ágyukban tér magához; akik szerelmük havában ugyanezen úriembert kényeztetik, érette úgyszólván mindenre képesek, még arra is, hogy megmossák a lábát, és a rózsaszín paplanos ágyba hozzák neki a reggelit, s kedvtelve nézegessék, amint a szerelmüket kiérdemlő dacos utazó jó étvággyal, mondhatni, falánkul, két pofára zabálja a sonkát, s ha még azután is kedvébe akarnak járni, még álmaikat is gondterhelten mesélik el neki, és elvárják a megfejtéseket is a tapasztalt férfiútól, hiszen ki is tudhatná kósza, nagyravágyó álmaikat jobban megfejteni, mint éppen a sokat tapasztalt, sokféle utat bejáró Hajós, aki kalandos életében már annyi kikötőt és annyi karót látott, mely karókról nem rebbent felé a vén varjú, ott állingált fél lábon, és károgott. Ki tudná az álmok megfejtését jobban, mint nevezett úriember, aki már annyi rózsaszínű és zöld paplanyos ágyban ébredt, hogy felsorolni sem tudná, viszont előzőleg, jól nevelt és fegyelmezett férfiú lévén, még álomba zuhanása előtt, a soros szerelmét magához szorítva rendszerint az akkor még idegen szobák sarkait is elnézegette, nem felejtvén el természetesen annak rendje és módja szerint gondolni is valamire egy-egy pókhálós, setét sarok kapcsán. Mert mit lehet tudni? Ki mondhatja meg, hol kezdődik a babona, és hol végződik a véletlen? Ezért azután ezek a kedves, a Hajóst soha meg nem születetett (de egész boldogtalanul elpazarolt életükben váró) gyerekükként babusgató asszonyok megtudhatták, hogy repülni álmunkban több dolgot is jelenthet, s ezúttal nem az a lényeg, hogy honnan nézzük (lévén a botnak is két vége), hanem az, hogy hol is repül az álmaiban felszabaduló és a szabadságot a levegőégben madárként lebegve kiélvező szépasszony! Mert ha háztetők felett szállong, az szegénységet jelenthet, megaláztatásokat, reménytelenül besötétedő horizontot, míg ha vizek vagy virágba boruló búzamezők, esetleg krumpliföldek felett szálldos, az gazdagságot, megállapodott életet, boldogságot jelent, a zabföldekről most nem is beszélve, a zabföldek felett való repülés ugyanis a földre szálló Kánaánt előlegezi. Míg torony felett lebegni álmunkban gonosz ítélet, amelyet természetesen nagyszámú irigyeink és ellenségeink mondanak ki felettünk és ellenünk, legtöbb esetben nincsen is apelláta. Itt az asszonyok mindig fázósan remegtek meg, szép arcuk megrándult, és elpirulva vallották be, hogy ők hajnali háztetők fölött repültek, a tiszta levegőből nagyokat szippantva, s távolabb, az akkor még kék (s álmaikban örökké kéknek is maradó) Dunán látni vélték a Hajót is, amelyet éberen is, álmukban is örökké vártak, de legtöbbször kiderült, hogy csak szemérmetlen és csalafinta káprázatok játszottak velük, és megint nem a Gazda Remény elnevezésű hajója érkezett meg, hogy a fedélzetről partra szálló és látogatásukra csokor szegfűvel érkező férfiúval néhány órára, napra – soha nem lehetett tudni, meddig maradt, bizonytalanságban tartotta őket, de az is szép volt, lehetett reménykedni legalább, s volt mire emlékezni magányos éjszakákon, amikor úgy lebeg a hold a ház felett, mint a Gazda kifürkészhetetlen, közömbös ázsiai arca – otthonukba varázsolja a vidámságot! Ez annál is különösebben hangzott, mert hiszen ő ott feküdt az ágyukban, s tömte magába a sajtot vagy az ikrával megkent pirított kenyeret, esetleg lágy tojást kanalazott pohárból, s miután az első pohárka papramorgót krákogva vette magához, a nő szemébe mélyedve levonta az egyetlen következtetést. Tiszta skizofrénia, kedves! Mármint a boldogság felé törekedő életünk. Aztán a tálcát óvatosan téve le az ágy mellé a földre, magához vonta az elpiruló asszonyt, s kihámozva pongyolájából, lábujjától a homlokáig csókolván össze, egy másik birodalomba ragadta magával, ahol már telhetetlen ölének vallotta meg a különféle, néha egymásnak is ellentmondó álomfejtéseket. Aztán repetát kért, s az asszonyok boldogan szaladtak ki ennivalóért a konyhába, s mezítláb, szétnyíló piros pongyolában állingálva előtte bámulták, amint telhetetlen étvággyal eszik. S ha jóllakott, esetleg ismét kihámozta őket pongyolájukból, s nyögve hatolt beléjük, vagy tovább fejtegette elgondolkozva a repüléshez tapadó jelentéseket, melyek nyilvánvalóan számosak, mint seregélyek a falu felett. Így jelentheti a rabságban vergődő lélek felszabadulását is, boldog mámorát, ahogyan azt Szepes Mária rongyra olvasott álmoskönyvéből is megtudhatjuk, mely sok viszontagságon átment kötetet Fruzsina, szőke mohácsi szerelme ajándékozta neki, még valamikor hajós karrierje és az ötvenes évek legelején, amikor odahaza már készültek a kuláklisták, és Vilmos bátyját már el is hurcolták magukkal a milicisták, hogy sok kihallgatás után egy soha el nem készülő csatorna partján, negyvenkét fokos melegben, egy betoncsőben töprenghessen elrontott életén, és eldönthesse, megsül, vagy mégiscsak aláírja a kollektívbe való belépési szándékát rögzítő nyilatkozatot. Vilmos végül is aláírta, de az vesse rá az első követ, aki a megsülést választotta volna kilátástalan és kiszolgáltatott helyzetében. Így lett hét esztendővel a felsőtábori kollektív hivatalos megalakulása előtt már kollektivista. Mialatt ő, a szerencse Ausztriába szakadt fia, nem tudván eldönteni, kuruc-e vagy labanc, netán mind a kettő, nőtől nőig hajókázott az öreg Isteren, amely folyam azokban az elfuserált esztendőkben egyre mocskosabb lett, s ha valami nem tetszett neki a világban, nagyokat köphetett a Dunába, megcélozván a költő által is emlegetett, Fekete-tenger felé törekvő dinnyehéjakat. Volt szeretője Regensburgban (mostani gazdasszonya, Hédi, aki akkor még fiatal, bolondos lányként állandóan érette imádkozott, nehogy valami baj érje veszélyes útjain, s ha megjött, mindég hatalmas fazék tárkonyos bárányfejlevessel várta, melynek elkészítésére szintén a már emlegetett Fruzsinától kapott használható receptet, aki még tárkonyt is termesztett kertjében, hogy a Tóbiás úr leveséből ez a honfoglaló magyarok által is ismert fűszerszám ne hiányozhasson...) Walhallában a szép, ringó járású Betti várta, akivel a Duna-parton hosszú sétákat tett holdfényes éjszakákon, s felsőtábori gyerekkoráról mesélt, mialatt a hölgy ábrándosan meresztette rá kancsal szemét a holdfényben, s ruháján alig lazítva, mohón vonta magához, nem tudván kivárni, amíg hazaérkeznek különben barátságos otthonába. Volt barátnéja természetesen Passauban is, a szőke Rita, aki mindég fürdeni csábította a Dunába, és a vízben mezítelenül simulva hozzá, oly hosszan csókolta, hogy sokszor majdnem megfulladt. Bécsben a fekete, Felvidékről a császárvárosba emigráló Hanka várta, aki mindég fánkot sütött a tiszteletére, és elvárta, hogy először mindég állva, a konyhában, a piruló fánkok színe előtt tegye a magáévá. Pozsonyban a pirulékony Erzsébet, egy hajdan jobb napokat is látó nemesi család életunt, mélakóros sarja várakozott reá, aki lovacskázni szeretett, a mondókára – gyí macsi Brassóba, gyí! – természetesen ő tanította meg, s fújta is a szépasszony fáradhatatlanul, soha meg nem unva a meleg karót, és azt, természetesen, hogy mióta az isten napja rá sütött, édeleghet kedvére, közben főtt a konyhájában a kakasleves sárgarépával, petrezselyemmel, karfiollal, karalábéval, krumplival, hogy délben egy pohár papramorgó szertartásszerű elfogyasztása után majd ezzel a leveskölteménnyel traktálja a szeretett férfit, mely levest természetesen hosszúlaskával tálalta fel, s hosszan elnézegette, ahogyan a Hajós kimért mozdulatokkal, mintha feladatot teljesítene, kanalazza a levest, s időnként a társalgás fenntartása céljából némely régebb elfogyasztott húslevesekhez fűződő csélcsap emlékeit is előadta, természetesen kidomborítván, hogy ama régen elfogyasztott levesek Erzsébet kakaslevesének a nyomába sem érnek... Komáromban is volt szerelme természetesen, a szeleverdi Rozáli, aki viselkedésével, kacérkodásával, mozdulataival bűvölte el, amelyek bártáncosnők számító, férfiakat megvadító mozgásaira emlékeztettek, nem is beszélve bizonyos hastáncosnők erotikus magakelletéseiről. Rozáli, bevallhatja, sok álmatlan éjszakát is szerzett neki, mely éjszakáknak csupán egy, bevallhatjuk immáron, a sors kiszámíthatatlan kegyetlenségéből nagyon kis részét tölthette Rozáli ölelő karjaiban, noha amaz éjszakák mégis megmaradtak mindmáig benne, hiszen komáromi szeretője ötletekben kifogyhatatlan volt, tudta, mivel kell felhívnia magára a figyelmet. Ennek ellenére ahányszor meglátogatta, mindég házon kívül volt, igaz, a lábsúrló alatt hagyta a kulcsot, mintha minden pillanatban a Hajós tisztelgő látogatására számított volna, úgyhogy ő behatolhatott szerelmük szentélyébe, pohár bort forgatva szájában, a kamra kulcsa is ki volt mindég készítve, Rozálinak igazán nem voltak előtte titkai, elnézegethette a tutajszerű széles heverőt, és odaképzelhette a mezítelen nimfát is, a ház asszonyát, de ő nem akart sokat képzelődni, unta is magát egyedül, következésképpen visszabújt viharkabátjába, és az erős szélben mindég elindult a huzatos utcácskákon megkeresni kikapós szeretőjét, akit ilyenkor jobban kívánt, mint bármelyik másik nőismerősét, és akinek kacagásában egyebekben annyit gyönyörködhetett. Noha legtöbbször őt kacagta ki a szeleburdi leányzó, kielemezve más kikötőkben reá váró szerelmeit. Sokat tudott Rozáli, persze nem eleget... Legtöbbször, meg kell vallania, kocsmákban lelt rá, ahol bizalmatlan, borostás, rossz szagú kupecek társaságában illegette magát piros szoknyájában, és a cigány muzsikáját hallgatva félrehajtott fejjel a távolba meredt, ahol a keresztútnál, a feszület alatt ő várta, hosszú fehér ballonban, fekete kalapját szemébe húzva, elmaradhatatlan álmoskönyvével a kezében. Bevallhatja, sokat verekedett a kupecokkal Rozáli miatt, de megérte. Egyetlen más asszony mellett sem érezte olyan erősnek és szabadnak magát, mint éppen mellette. Amikor Rozáli a rituális fürdés után mellé bújt az ágyba, és forró teste sütött, mint egy kályha, úgy érezte, már közel van az otthonához. Amikor hosszú, fehér combját derekán átvetve s borzas fejét vállgödrébe fúrva, mintha félálomban lenne már, rekedt hangon, bizonytalanul jegyezte meg: tizenhét, ne felejtse el, Tóbikám, tizenhét (mert Rozálinak a cigányzenén és a férfiakon kívül egyetlen komoly szenvedélye volt: a lutri), mindég nevethetnék tört rá, s amikor végre birkózások, simogatások, forgolódások után beléhatolt, mindég úgy érezte, hosszas távollét után érkezik haza, s már az sem zavarta, hogy a komáromi szépség egyfolytában nyerni akart a lutrin (későbbi nevén: a lottón.) S miközben hajnalban csókjaival ébresztve őt, kacagva fogadta ismételten magába, és hímgalambjának, kankutyájának, gazduramjának nevezte, hosszasan el is tervezte, hogy mire költi a pénzt, ha végül nyerni fog. Amiben, tegye hozzá, nem is kételkedett.

Az erszényt is tőle kapta. Rozáli örökségével, körmöci aranyakkal volt bélelve, mely aranyak Bécsben Friedmann régiségkereskedő ismerősénél leltek újra gazdára, megfelelő mennyiségű schilling ellenében, mely pénzösszegeket azután ő tette meg Rozáli számaival a bécsi lottón, s miközben reggel a felkelő nap fényében Rozáli elképesztően kifinomult belső mozgásokba kezdett, őt megőrjítve – mint rekedten mondotta, azért is, hogy legyen mire emlékeznie, amikor ki tudja, milyen utolsó riherongyokkal csalja meg őt –, nem is sejtette, hogy tőle immár függetlenedő számai ki is jönnek majd a bécsi szerencsejátékon. Igen, egyszer Rozáli tényleg nyert! Elképesztően nagy összeget nyert, melyet meghatalmazásával ő vett fel, s rakott be a bankba, hiszen akkor már lezuhant a vasfüggöny, és a komáromi szépségkirálynő nem mehetett maga a pénze után a szabad világba. Így ő nyitott a nevére bankszámlát. Kricskó Rozália Máriának hívták, kisebb összegeket a későbbiekben át is lopott neki, hogy a csehszlovák szocialista paradicsomban boldogtalan életét valamivel könnyebbé tehesse! Mallorcán nyaralhatnék, méltatlankodott Rozáli, és fújt, mint a vadmacska, hajókat, sőt repülőket vásárolhatnék, házakat Párizsban, Nápolyban, Velencében, annyi pénzem van, hogy akkor se tudnám már elkölteni, ha két kézzel szórnám, s ehelyett itt ülök ebben a nyomorult Komáromban, s hónap végén számolom a garasokat, ha nem akarok éhen halni. Hát igazság ez?! A bugyelláris mindenesetre nála maradt, dugdoshatta is eleget többi szeretői elől, mert nőismerőseiben kivétel nélkül túltengett a gyanakvás, az őt szerető asszonyoknak egyetlen közös vonásuk volt: a vad, brutális, esztelen féltékenység. Hát rejtegette is a váci kertes házban az ábrándos tekintetű Karolina elől, akit virágain kívül – csodálatos virágoskertje és üvegháza volt – csak ő érdekelt, és mindég négykézláb, a hatalmas méretű, Jézust a keresztfán ábrázoló olajnyomat előtt fogadta őt magába, s közben ugatnia kellett, mint egy kutyának, mert a kéjtől vonagló és hörgő Karolina épp üzekedő kutyáknak képzelte kettősüket, s állandóan arról ábrándozott, hogy egyszer telhetetlenségükben tényleg össze fognak ragadni, mint a kutyák, és akkor mi lesz jelesen, ha az ő csodatevő instrumentumára zárul a boszorkánygyűrű?! Ő ugatott, ahogyan elvárták tőle, és döfölte Linát lankadatlanul, miközben a rezedákra és estikékre, rózsákra és a huzatban fázósan remegő kényes tulipánokra gondolt, s arra, hogy mi lesz, ha egyszer Lina tényleg megtalálja a bugyellárist. De nem találta meg! Rejtegette Pancsován is Dusenyka elől, nagyobb méretű tyúkpajtára emlékeztető, gerendákon álló házikóban, ahová létrán kellett felmászni, és a létrát Dusenyka mindég gondosan felhúzta, hogy ne lephesse meg őket senki.

– S akkor mindég arra kért, hogy fütyülnék néki bizonyos dallamokat, és ha kitalálom, hogy ő pontosan mely nótára gondolt, mindent megtehetek vele, amit csak akarok, eljátszhatjuk az elrabolt delnő történetét, akit egy vadember ejtett fogságába, de én sokkal jobban szerettem, ha kibonthattam hosszú, derékig érő ébenfekete haját, hogy betakarózzak vele, s azután összeölelkezve tervezhessük közös jövőnket, mely álomban sok gyerek futkározott körülöttünk, és mindég sütött a nap, én a napsütésben kenegettem a lurkóknak a mézes-vajas kenyérkéket, miközben ő, a ház asszonya, a tükör előtt üldögélve fésülhette ében hajzuhatagát, amelyből szikrák csaptak ki, hogy elvakítsanak, hogy soha többé ne nézhessek büntetlenül más női személyekre, hogy becsüljem meg ama kincset, amelyet az ő, a Dusenyka személyében kaptam, az Isten kegyelméből, noha meg sem érdemeltem. Itt mindég felnyögött, nem utolsósorban az én kitartó és önzőnek azért nem kimondottan nevezhető munkálkodásaim egyenes eredményeképpen. És hullámozni kezdett fehér teste, mint a tenger, miközben sátorhajával betakarta az arcomat, és csókjaival kényszerített, hogy szemem is behunyjam. Minek annyit látni, nem igaz? És dugdostam a csalfa Rozáli varázslatos tulajdonságokkal bíró bugyellárisát Belgrádban is, az almamagbarna hajú Mira elől.

Annál is inkább, mivel ez a szerelmében önfeláldozó és odaadó leányzó volt a legféltékenyebb valamennyi akkori nőismerőse közül, és egyszer, amikor egy nándorfehérvári kiskocsmában kikötői kurvák társaságában talált rá, piros retiküljével verte ki vetélytársnőit a becsületsüllyesztőből, hogy utána kézen ragadván, eliramodjon véle a parkba, ahol a szürkületben, állva fogadta magába, egy fának dőlve, és az sem érdekelte, hogy megláthatja valaki, amint vonaglik és nyögdécsel, s az sem, hogy ugyanazok meg is hallhatják, amint óvatlanul százszor is elmondja, hogy csak őt, a Hajóst szereti, s követeli, hogy mondja hangosan a verset:

Ó, te csalárd, aki egy leány kedvéért sem javulsz meg,

máris erőt vehetett rajtad az álom-iga?

Már kiesett lármás Suburám sok titka a fejedből,

s ablakom is, mit szétnyűtt az éjjeli csel,

hol kötelem leeresztve repültem – hányszor? – elébed

váltogató kezem úgy ért el, ölelni nyakad?

Ó, hányszor hulltunk szerelembe az utca kövén, mit

nem melegített más, csak köpönyegünk meg a vágy...

Igen, Sextus Propertiust kellett szavalja neki állandóan, mert Mira tanárnő volt, klasszika-filológus, és élt-halt ezért a Cynthia iránti szerelmét mélabúsan zengedező ókori poétáért, és arra kényszerítette őt, hogy kívülről is megtanulja néhány versét és fragmentumát, és hogy ezeket azokban a pillanatokban mondogassa hangosan, amikor ő éppen a csillagokat, a napot és a holdat akarja lerúgni az égről. Igen, Mira rajongott ezért a különös, borongó római költőért, akinek a verseiben állandóan a mulandóság köszönt reánk, sejtelmesen, hátborzongatóan, kísértetiesen. Egy padlásszobában lakott a kedves Mira, festett is, s a fények miatt választotta ezt a lakást, s ő hajnalonta, ha nem tudott aludni, mindég kiült az ablakba, nézegette Belgrád veresedő háztetőit a kigyúló fényben, és Propertiusszal mondogatta (miközben Mira mezítelenül, szétvetett karral és lábbal aludt az erősödő fényben), hogy „traiecit et fati litora magnus amor”, ami körülbelül annyit tesz, hogy a nagy szerelem átalmegy a sors partján... Soha nem tudott továbbjutni, mert Mira felébredt, és álomtól elfúló hangon hívta magához, s miközben mesterien fújta a bíborfuvolát, ő sajgó szemmel mindég egy madarat látott elrepülni az ablak előtt, de soha nem tudta megállapítani, hogy milyen madár volt, sas, holló vagy fülemüle, mert a féltékeny Mira kezével takarta el a szemét... Rejtegette a bugyellárist a galambóci fogadósné, a molett Szvetlána elől is, hosszú esztendőkig, dunai hajós korában külön szobája volt a Fekete Csillagban, amelyet a szeretkezés közben vadul és több nyelven káromkodó, telhetetlen fogadósné akkor sem adott ki, amikor ő a Duna országútjait járta, s aki különösen rossz néven vette, ha olyan csecsebecséket talált fekete utazótáskájában, mely csecsebecsék és bizsuk feltehetően más s idegen nőktől származhattak. Ha ilyeneket talált, megvadult, szidalmazta őt, és sírt, kifejtette, hogy a Hajós meg sem érdemli az ő állhatatosságát s mindent egy lapra feltevő szerelmét, hiszen ha a férje, a fogadós rájön kapcsolatukra, mindkettőjüket megöli! Asszony a szerelméért kockáztathat többet?!... Dugdosta a bugyellárist másik galambóci szeretője, a szőke, kék szemű, szűzies Anna elől is, akivel maga Szvetlána ismertette meg, s az ő társaságában ebédelni is a fogadóba jöhetett, hiszen a férje előtt Anna jelenléte megnyugtató jelnek számított. Azután hogy és hogyan nem, összecsúsztak a szép szendével, aki mindég a feszület előtt eskette meg őt remegve, hogy őt, csakis őt szereti, hogy azután az ő szerelmi rohamozásait sikoltozva fogadván, ő maga esküdjön meg, hogy soha még férfit nem szeretett ennyire, soha még férfi nem okozott neki ilyen gyönyöröket. Sajnos, egyszer bejelentetlenül érkezett, s a nyitott ajtóból hallhatta, amint egy útonjáró szakállas pribéknek ugyanezen szavakat mondja a szelíd Anna. Nevethetnékje támadt, nem is zavarta meg őket, elment Szvetlánához, de csak a férje volt otthon, aki borral kínálta, kockázni kezdtek, és ő nyert, nyert és nyert, ami, lévén akkoriban a kelleténél jobban is babonás, csak egyet jelenthetett, hogy nincsen szerencséje a szerelemben, de ez a felismerés a fogait vadul csikorgató fogadóst egyáltalán nem vigasztalta volna meg, még akkor sem, ha tudja! Őt nyilván nem a szerelem érdekelte, hanem a kocka, és felbőszítette, hogy állandóan dupla hatosokat dob, és elnyeri más kalandoroktól és utasemberektől kockán megszerzett pénzét! Aztán hazaérkezett a piacról Szvetlána, és tegnapi birkapörkölttel kínálta őket, de a dolgokon már aligha lehetett valamit is változtatni, főleg miután Anna a torzonborz udvarlójával megérkezett a fogadóba, s mint régen látott szerelmesét üdvözölte őt, kihívta az udvarra is, miután a félrészeg szőrmókot úgy mutatta be neki, mint unokabátyját, és remegő kezével már a sliccét gombolta, amikor ő elfulladva taszította el, „láttalak, szép maszk, megcsaltál!”, és be akart menni a fogadóba, de akkor Szvetlána termett előtte, és nevetett: „na és te nem szoktál megcsalni bennünket?”, s azzal a két nő nevetve vetette rá magát, azt hitte, azt az estét nem is éli túl, de ám-lám mégis itt van, szerencsésen sikerült megszabadulnia, s Szvetlána férjével hajnalig borozgatva végighallgatnia a sánta citerás megejtő repertoárját. Orsován is rejtegette a bugyellárist, a gránátostermetű Mirabella elől, aki, óhitű lévén, a többi fehércselédnél is babonásabb volt, mindenben égi jeleket látott, s ölelkezéseik után mindég szelíden ígérte meg, hogy szörnyű átokkal sújtja, ha megpróbálja idegen és tisztátalan kancákkal megcsalni őt, mi több, átka odahat, hogy instrumentuma leszárad, eltűnik, és farka nő, mint a bakkecskéknek, mi több (ígérte Mirabella, miközben szelíden ringatta testén, és altatódalokat dúdolt neki), az álmaiba is beférkőzik, és soha nem lesz egyetlenegy nyugodt pillanata sem, minden keresztúton ő várja más és más alakban emez álmokban, minden téren ő áll majd, minden tükör előtt ő fésülködik, minden ablakból ő hajol ki, minden utcasarkon az ő zöld szoknyáját lebegteti majd a csapodár szél, minden mézeskalács szívben az ő arcát látja, és semmit sem tehet, mert hiába indul meg a lépcsőkön, a szobát, melyen ő hajolt ki, nem találhatja meg többé soha, a tükröt sem lelheti fel, melynek ezüst felületén az ő arca meredt rá, a keresztút is állandóan távolodik előle, s ő integetve lesz egyre kisebb és kisebb... Hát gondolja meg jól, fonta rá magát, és piros piócafoltok jelezték, hogy a féltékenységében már többször beígért vámpírszerepre is komolyan készülődik ez a felettébb babonás hölgy, s harapásai jelezték azt is, hogy már tett is szert bizonyos előmenetelre, s az átváltozás végeredményben sem nehéz nem lesz, sem lehetetlen, de ő ezt már nem bírta kivárni, hajnalban szökött meg az alvó Mirabella mellől, s meg sem állt hajójáig, noha a félhomályban bizonyos volt, hogy senki sem követi, mégis állandóan Mirabella fehér arcát és vadul villogó fekete szemét látta, s magára zárva a fülke ajtaját három pohár szilvóriumot is megivott, hogy szívverését csillapítsa, ám amikor remegő kézzel fogott neki beretválkozni, csorba tükrében hirtelen látta meg az asszony arcát, telt, vörös szája kinyílt, és megvillantak metszőfogai, s ő már tudta, hogy Mirabella vámpír lett, s nem csodálkozott azon, amikor Hermann, a segédkormányos, kopogva ajtaján, dörmögve jelentette, hogy egy hölgy vár reá a rakparton. Anélkül, hogy ellenőrizte volna, tudta, csak Mirabella lehet, ezért arra utasította a vonakodó Hermannt, hogy hazudja azt, a Gazda momentán nincsen a hajón, s rettegve leste, hogyan toporzékol hiúságában megsértett szeretője, és hogyan átkozza el őt, de már nem érdekelte semmi, a foltokat és harapásokat aggályosan vizsgálta meg tükrében, és elhatározta, hogy darab ideig nem fogja szerencséltetni látogatásaival a zaklatott és teljesen megvaduló Mirabellát. Annál is inkább megtehette ezt, mert a nem is olyan távoli Ruszéban bolgár szeretője, Milánka várta, ő nem volt féltékeny, mint társnői, előle a bugyellárist sem kellett dugdosnia, ő a többiekről is tudott, s különféle ételrecepteket küldött nekik, a töltött padlizsán elkészítési módozatait például vagy a piláf különféle receptjeit, a sörbetekről, rahátokról, cukros diókról és csokoládéba forgatott mogyoróról most nem is beszélve. Milánkánál már-már otthon is érezte magát, főként mert a kedves, lányos külsejű, rövid, fekete hajú leányzó a szerelemben is a változatosságot szerette, s ha olvashatta volna a Káma-Szútrát, bizonyára nem is csodálkozott volna el különösebben, hiszen ő igazán megkérdezhette volna, hogy mi ezekben a csodálatos vagy különös, hiszen eme bizarr pozitúrákat ő már jól ismerhette saját változatos szerelmi gyakorlatából, hiszen őt igazán nem volt nehéz rávenni valami olyasmire, amit még nem próbált ki, ő csilingelőn kacagva, csillogó szemmel kísérletezett mindenféle ördöngös pozícióval, hiszen a cél, saját gyönyöre szentesítette a furcsa és bizarr „eszközöket”. Milánka emellett szintén igen-igen babonás volt, s annyi ételreceptet küldött a mohácsi Fruzsinának, akivel levelezett is, s ő volt a postás, hogy a hálás mohácsi asszony neki is megszerezte a magyarul fellelhető különféle álmoskönyveket, s Milánka, csak hogy megfejthesse különös visszatérő álmait, magyarul kezdett tanulni magányában, s amikor megunta őt, nevetve küldte tovább román szeretőihez. Hiszen innen már román szeretői következtek: Bráilán (mely várost levantei hangulatáért és életvidámságáért különösen kedvelte) a karcsú, balett-táncosnőkre emlékeztető Roxána várta, egy jelenleg átmenetileg Brazíliában tartózkodó román herceg balkézről való gyönyörű leánya (a napra lehetett nézni, legfeljebb könnyezett utána az ember szeme, de rá nem), aki a medvebőrökkel burkolt, pajzán szerelmi jeleneteket ábrázoló képekkel teli szobájában, fölöttébb furcsa erotikus asszociációkra csábító vörös fényben mutatván be sztriptíztáncát a nagy állótükör előtt, amely megduplázta gyönyörű alakját, és az őrületbe kergette őt, az ezeregyéjszaka hangulatait varázsolta eléje. Igaz, hogy utána mindég fölösen megvigasztalta... Egyebekben a képeket is ő festette, pictornak készült, ahogy ő mondotta nevetve, pictoricának, azaz festőcskének, és természetesen egyetlen igaz szerelméről, őróla is készített rajzokat, ma is őrzi őket regensburgi padlásszobája zárt ládájában, hogy a féltékeny Hédi ne férhessen hozzájuk, s ha akarja, majd megmutogatja őket, elmesélve mindenik rajz különös történetét. Roxána nemcsak a szerelemben volt állhatatos és kitartó, de a képzőművészeti akadémiát is jeles eredménnyel végezte el, nagy csoda volt természetesen még az is, hogy egyáltalán elvégezhette, hogy rossz káderlapja, gyanús származása dacára egyáltalán felvették, hiszen nyílt titok volt Bukarest- és Bráila-szerte, hogy egy Nyugatra emigrált Sturdza herceg törvénytelen leánya, de Roxánának nemcsak főúri atyja, de magas pártfogói is voltak, a balkáni jó Isten kifogyhatatlan kegyelméből, többek között a román kommunista párt egyik élen járó korifeusa is, aki pályáját az átkos kapitalizmus zord hétköznapjaiban mint Sturdza herceg gépkocsivezetője kezdette el, amíg a kommunisták közé nem keveredett, s börtönbe nem került meggyőződéséért, mely tömlöcből a herceg szedte ki kapcsolatait mozgósítva, mert nem felejthette el neki, hogy gépkocsiján mennyit hordozta őt Bráila városába, Roxána csodálatos szépségű, török származású anyjához, akit az érzelmes herceg mindenkinél jobban imádott. Ez az egykori sofőr, későbbi hithű bolsevik, születésétől ismerte a szép Roxánát, s amikor értesült róla, hogy tehetségét a képzőművészeti akadémián szeretné továbbfejleszteni, oda is telefonált a rektorhoz, felhíván a meglepődött férfiú figyelmét Roxana nem mindennapi rajztehetségére, amelyről a megszólított elvtárs, maga is kiváló grafikus, hamarosan meg is győződhetett saját szemével, s ettől kezdve Roxána felívelő pályáján csak egyetlen dolog számított, a tehetsége és érvényesülése elől úgyszólván minden akadály elhárult. A szép hercegnő sorsával is példázta ama velős francia mondást, amelyet Mateiu, a nagy Ion Luca Caragiale nem kevésbé vakító tehetségű, furiózus természetű, misztikus kisfia regénye elé jegyzett mottóként: „Que voulez-vous, nous sommes, ici aux portes de l'Orient, ou tout est pris à la légère...” Amit magyarul úgy lehetne távoli sejtelmes visszfényeként a vakítóan szellemes eredetinek visszaadni, hogy: Mit akarnak? Itt Kelet kapujában vagyunk, ahol mindent könnyedén vesznek, vagy másképpen: nem vesznek egészen komolyan...

Kiállításokat is rendezhetett a gyönyörű Roxána, sikerei is voltak természetesen, sok képét el is adván, megalázó anyagi gondokkal sem volt kénytelen szembenézni, mint az átkos, gyászokkal, nyomorúságokkal, törvénytelenségekkel, megalázottságokkal, félelmekkel és halállal teli ötvenes évek Romániájának annyi vitathatatlanul jobb sorsra érdemes szép leányának és asszonyának, csupán – mindenkinek a magáé – külföldre nem engedték el, noha akkoriban már nagy és titkos levelezésbe kezdett a Săo Paolo melletti haciendáján betegeskedő és rá egyre többet gondoló úratyjával, aki végre közeledni érezvén a szörnyű véget – amelyik a költő szerint úrnak-szolgának egyként eljön, hogy elragadja őket az árnyékok honába –, adoptálni szerette volna őt, hogy mint egyetlen és bizonyított leszármazottja örökölhesse a hatalmas, mesebeli Sturdza-vagyont, mely kincs részben értékpapírokban, részben arany- és ezüstékszerek, násfák, kösöntyűk, gyöngyök és gyűrűk formájában rejtőzött egy svájci bank titkos széfjében, de velencei, génuai, párizsi házak is tartoztak természetesen hozzá, nem is beszélve a brazíliai hacienda körüli tágas birtokról, kertről s a hozzá tartozó több ezer holdas földterületről, a hajókról, amelyek a Sturdza család címeres zászlói alatt kerengnek nyughatatlanul a világ óceánjain, s várják a veres hajú amazon örökösnőt, hogy körbejárhassa végre vagy a Moldvai Bölényen, vagy a Plevnán a földgolyót, s eljuthasson álmai városába is, a távoli és rejtelmes Makaóba – – – De az útlevelet még a nagy hatalmú pártkorifeus sem tudta – lehet, nem is akarta – elintézni, ezért a sértett, bánatos és bosszút esküdő, világ körüli utazásokról, Rio de Janeiró-i karneválokról, párizsi bálokról álmodozó Roxána általa, az ő elhanyagolhatatlan közreműködésével élénk levelezésbe kezdett atyjával, akinek egy Zsán nevű, apró termetű, olajosbarna arcú, elszánt ügynöke és bizalmasa valamikor az Úr 1955-ik esztendejének májusában jelent meg regensburgi háza kapujában, és felőle tudakolózott az ijedt és borzas Héditől, aki félénken közölte a fekete ruhás, elfuserált temetésrendezőre emlékeztető, választékosan, bár észrevehető idegen akcentussal beszélő emberkével, hogy ő ilyenkor mindig a Halászok Álma nevezetű kocsmában biliárdozik barátaival, ottan megtalálja. Már esteledett, és az ijedt Hédi, bár a kaput nem nyitotta ki, szíves szóval igazította útba az udvarias emberkét, merre is találja a félhomályban a Halászok Álmát. Zsán hálálkodva köszönte meg a szíves útbaigazítást, csókot lehelve saját kezére s pajzánul feléje fújva búcsúzott a kedves hölgytől, aki remegve nézett utána az árnyakkal teli utcán, aztán megindult apró, de céltudatos lépteivel a Halászok Álma felé...

– Minderről először Roxána galaci barátnéjának, a kancsal Veronikának meséltem, a város egyik, akkori szocreál mértékkel mérve is elegáns kocsmájában, kanalazva a pacallevest, s várva a beígért sült halakat... Veronika, ez az ifjúmunkás-szövetségben is magas tartományi funkciókat betöltő hajadon csillogó szemmel figyelt, s időnként vándorútra indult cipőből kivont lába is az asztal alatt, térdemet, sőt combomat simogatva. Veronikával egyebekben maga Roxána hozott össze, amikor egyszer, egy kiállítás megrendezése végett sürgősen a fővárosba kellett vonatoznia, és nem szerette volna, ha unatkozom. Már az első látogatásomkor eldőlt a sorsunk, miután becsengettem a galaci főtéren álló bojárház első emeleti lakásába, azonnal meg is bántam, a helyi ifjúmunkás-szövetség üdvöskéje ugyanis fölöttébb bizalmatlanul és kedvetlenül fogadott, először láthatólag nem is ismert meg, kancsal szemével úgy nézett rám, mint egy idegenre, hellyel sem kínált, gorombán kérdezte meg: hát téged ki küldött? S csak amikor Roxánát megemlítettem, derült fel az arca. „Hát persze, te vagy a tengerész” – mosolygott rám. Künn vusibáltak a macskák, gyönyörű júniusi éjszaka volt, de Veronika elvtársnő, noha bizalmas mosolyából következtettem arra, hogy mégis emlékszik amaz éjszakai táncainkra, amikor a távozó Roxána rábízott, s mi egy mulatóban, a tébolyító dallamokra szorosan összefonódva töltöttük az időt. Azután az volt az érzésem, hogy csalódtam, hiszen nyakig gombolt blúzban és sötét, katonás szürke kosztümben Veronika egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy mégiscsak emlékszik arra az éjszakára, amikor olvadékonyan simult a karomba, s akkor sem tiltakozott, amikor künn a hajnali utcán szájon csókolva benyúltam blúzába, hogy tenyerembe vegyem körte alakú mellét. Akkor több nem is nagyon történhetett, ötkor indult tovább a hajóm, ma is előttem van az elvtársnő, amint fázósan összehúzódva keszkenőjével integet a mólóról. Most viszont egészen más csodát produkált, nem átallotta készülő jelentését felolvasni nekem, a burzsoázia hajón járó küldöttének, amely jelentést másnap délelőtt kellett a galaci ifjúkommunisták elé terjesztenie... Miután megfontoltan, egyik lábamról a másikra állva pár tanácsot is megkockáztattam a jelentéssel kapcsolatban, amelynek, húztam el a szám, van egy jó tulajdonsága, még nincsen kész, ezért azután könnyen bővíthető, sőt gazdagítható is: Több önkritikát, kedves – biztattam –, ez most éppen divat a mindenképpen megújulni akaró kommunista pártokban. – Kancsal szemével már-már rajongva bámult rám, s akkor hirtelen eszembe jutott, honnan is emlékszem aszimmetrikus, extravagáns arcára. Igen, gyermekkoromban A fegyencbáró özvegye című füzetes regény borítójáról nézett rám számon kérően ez az arc, s rámenősen álmaimba is elkísért, mintha már akkor sejtettem volna, hogy viselője egyszer testi valóságában is megjelenik az életemben, és gorombán rúg szíven kicsiny, ám felettébb formás lábával. Veronika szíves szóval köszönte meg biztatásomat s jó tanácsaimat, aztán rám mosolyogva egy százlejest nyomott a markomba, s megkért, menjek le konyakért, borért, sörért a szemközti kertvendéglőbe, ahonnan, akkor fedeztem fel, andalító muzsikaszó hallatszott. Amire az italosüvegekkel táskámban visszatértem, megtörtént a várható átváltozás, amelyben azért a vendéglőben nézelődve nem hittem komolyan. Veronika, befejezvén a jelentés írását, lezuhanyozott, s izgató fehérneműben fogadott, rögtön a nyakamba ugrott, megcsókolt, aztán poharakat hozott, töltött, ittunk egy korty konyakot, újra hozzáléptem, megcsókolt, s a szájában tartogatott korty konyakját önzetlenül adta át nekem, ami, nem is tudom, miért, de hihetetlenül felizgatott, kibontottam a melltartóból körtemelleit, és sokáig önfeledten szívtam a konyakkal locsolt bimbókat, aztán megpróbáltam kis fehér nadrágocskáját is lehúzni, de ő csiklandósan nevetett, ellökött, és ő kezdett vetkőztetni, amikor anyaszült meztelenül, ágaskodó instrumentumommal állottam előtte, nevetett, ellökött, és bemutatott egy olyan hastáncot, amelyet Roxána is megirigyelhetett volna, majd tovább nem bírván türtőztetni magát, fülcimpám harapdálva húzott magára. Később az egymást hullámzásszerűen követő ölelkezéseink szüneteiben kérdezte meg a vágytól remegve és elfulladva, varázslatos ujjaival combom belső felén írván a szerelem elolvashatatlan verseit, hogy ugye én szöktettem meg Roxit. Nem volt miért tagadnom, s miközben nyelvemmel izgattam vörösen remegő csiklóját, majd málnaszemként megmerevedő mellbimbóit, elmeséltem az előzményeket is. Hadd tudjon meg első kézből mindent... Mit kérdezel, Bélám? Hogy nem féltem-e a milíciától, a szekutól, attól, hogy ez a hithű bolsevik, az ifjúkommunista-mozgalom elszánt üdvöskéje feljelent?! Ugyan már! Néhány hét múlva őt is úgy loptam ki a szocialista népi demokratikus Romániából, mint a barátnéját, ma sem tudom, mit csináltak nélküle a Duna-parti kikötőváros kommunista jövendőjéről képzelgő, lelkes ifjúkommunista sztahanovistái... Őt viszont, a kancsal és fehérmájú Veronikát Roxána és a herceg bizalmasa, az apró termetű s komoly Zsán várta Bécsben, a Graben forgatagában, s darab időre kitűnt a képből, ment barátnéja után a rejtélyekkel és meglepetésekkel teli Brazíliába, vágyai és álmai után. Néha eljátszom a gondolattal, hogy ottan sem nyugodott meg a bolsevista métellyel kábított forró vére, a Sturdza herceg néger, mulatt, indián, valamint mesztic és született portugál alkalmazottait csábította el, megnyervén őket, üzekedés közben, a lázas kommunista eszméknek, s sztrájkot szervezett a haciendán, önzetlenül hálálva meg a vendégszeretetet... De lehet, csupán Zsánt vagy a köszvénnyel bajlódó öreg herceget csábította el. S a világ nemzetközivé tételét jobb alkalmakra halasztotta. Mit lehet tudni? Veronika igazi levantei hölgy volt, nemhiába emlékeztetett engem távolodó gyermekkorom füzetes regénysorozatának címlapjáról mosolygó hasonmására, a végzet balszerencsés asszonyára. S azután nyilván felerészben cigány is volt ez a kancsal ifjúkommunista agitátor, amit nemhogy nem titkolt, mint az általunk ismert román hölgyek közül annyian, hanem egyenesen büszke volt nomád őseire, akik kóberes szekereken, szabadon, mint Dunajevszkij jeles operettjében a szél, járták a Balkán és Közép-Európa országútjait, s nyomukat szerelemtől megőrült, teherbe ejtett asszonyok és megesett lányok, elkötött lovak jelölték. És bosszút forraló, kártyán és kockajátékokban kifosztott férfiak. Nos, először Veronikának meséltem el pulzáló hüvelyébe veszve az apró termetű, csavaros eszű Zsán látogatását regensburgi törzskocsmámban. (Amely, mint cégtáblája, a Halászok Álma is mutatja, a halról szól. A zsákmányról. Mert mi egyéb is lehetne a halász álma, mint éppen a hal, amelyet ő fog ki a Dunából.) Az emberke megérkezett, köszönt, helyet foglalt a csárdában, pontyot rendelt citromos lében, főtt krumplival körítve, és távolról figyelve (huzamosabb ideig nem is zavarván meg) nem mindennapi biliárdsikereimet. Miután viszont jó étvággyal fogyasztotta el a halat, körültekintően rizlinget rendelt, kortyolt a borból, elégedetten csettintett, s újfent magához rendelvén a pincért, nagy tisztelettel kérte meg, hogy engem, a dákó helyi királyát invitáljon az asztalához, mivel beszélni óhajtana velem, fölöttébb fontos s jaj, igen, halasztást nem nagyon tűrő dolgokról, amelyek mindkettőnk életét érinthetik és befolyásolhatják, remélhetőleg jó irányban... Azonnal odasiettem, amikor a pincér dadogva adta elő körmönfont üzenetét, hellyel és egy pohár borral kínált. Egymásra nézve, egymáséhoz érintve poharainkat ittunk, majd megvallotta, halk hangon, mintha életbevágóan fontos titok lenne, hogy ő Sturdza

román herceg másodtitkára és bizalmi embere, és a herceg úr megbízásából bátorkodott megzavarni, mert tudja, hogy én Roxána kisasszony egyetlen és igaz barátja vagyok, aki dunai hajón szolgálva hivatalosan járhatom a folyamot, s partra is szállhatok, többek között a jelenben kommunista járom alatt nyögő Románia egykori nagyságukat már sajnos csak emlékeikben őrző kikötővárosaiban is, és aránylag szabadon érintkezhetek a megfélemlített lakosokkal... Ez mind igaz, kedves messziről jött barátom, mondottam én a választékos szavú emberkének, de pusztán ennek leszögezésére, gondolom, nem kelt volna át az Atlanti-óceánon és fél Európán. És erre ő mit válaszolt? – kérdezte a kigyúlt arcú Veronika, és szájába vett, mint madár a fiát. – És nem is gyanakodott? – Nem, ingattam a fejem. Egy ideig természetesen szünetelt a történet, hogy annál viharosabban folytatódhasson, hiszen Zsán (ez azonnal egyértelműen kiderült) azért érkezett, hogy meggyőzzön engem, hogy haladéktalanul közre kell működnöm Roxána sorsának jobbra fordításában. Arra akart rávenni, hogy (természetesen tetemes összegért) segítsek kiszöktetni a herceg úr balszerencsés leányát az országból. A tetemes összegre persze visszatért, kifejtve, hogy Sturdza herceg sem ködevő, ép ésszel nem is várhatja el, hogy ingyen kockáztassam életemet és szabadságomat a kommunista lágerben... Ezenkívül, tette hozzá vidoran Zsán, és telitöltötte a poharakat, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Koccintottunk. Ittunk. Vállalom? – kérdezte egyszerűen, és a szemembe nézett. Szúrós fekete szeme volt, mint egy cirkuszigazgatónak vagy kihallgatótisztnek. Megborzongva mondottam igent. És így került, néhány hét múlva, amazon szeretőm a dupla falú kabinom rejtett odújába, ahol a félelemtől bizonyára félájultan, de magtalan hiúságában szabadon felívelő jövendőjéről képzelegve várta, hogy szabad vizekre érve, jeladásomra kijöhessen a fedélzetre, s nagyokat szippanthasson a részegítő dunai levegőből... És nem féltél? – kérdezte a nemi perverzitásait egyre nyíltabban és gátlástalanabbul eláruló Veronika, miközben felnyársalta magát, s nagy, átgondolt hintázásokba kezdett, mint akinek már nincs vesztenivalója, mint akinek már minden mindegy, ezért azután én sem részletezem, hogy tulajdonképpen nem is nagyon volt mitől félnem – noha még félni mindig jobb, mint megijedni –, mert boldog-boldogtalan amúgy is le volt fizetve, mindenki, aki számított, mint rendesen egyebekben, hiszen arany- és ékszercsempészetből éltünk akkoriban, s ha belegondolsz, Bélám, ebben sem volt kevesebb kockázat, mint a kényszerű embercsempészetben... S a történet annyira megtetszett a rajtam sikoltozó Veronikának, hogy felugorván babakrémmel kenve be anusát, azt követelte, hogy ott is hatoljak bele, nyársaljam fel nyugodtan, mint egy lepkét vagy bogarat. Három hét múlva ő lett az odú következő lakója, s tűnt ki hosszú esztendőkre látómezőmből a szabad világba. Így maradtam szerető nélkül a két román kikötőben, Bráilán és Galacon, csak a sulinai szívszerelmem, a lipován Tamara vigasztalt akkoriban torokhangon duruzsolva, hogy asszongya mai dai Tobi, lasa Tobi és megint elölről. Sült hallal várt ez a jótét lélek, és síkos halakra, nem, inkább szirénekre emlékeztető karcsú testével. Ő is mindég repült álmában, s így némileg terjedelmesebben fejtegethettem álma valódi értelmét. Azok repülnek álmukban, világosítottam fel, akik olyan munkát kénytelenek végezni, amelyekhez az ég kerek világán semmi közük sincsen, és kedvük sem sok... A kacér Tamara szeme kerekre nyílott, hiszen atyja politikai fogoly lévén, kirúgták a tanügyből, és okleveles franciatanárnőként a sulinai Fényesben mosogatott, kitéve a pincérek és a vendégek állandó zaklatásának. Igen, kitaláltad, Tamara volt a harmadik delikvens azok közül a román honleányok közül, akiket kiszöktettem Gheorghe Gheorghiu-Dej paradicsomából, de jött a borzongató emlékezetű ötvenhatos esztendő, s én távoztam az osztrák dunai hajózástól, elhatározván, hogy nem kísértem tovább a sorsom. Döntésemnek egyetlen közel álló nőm örült, a jó Hédi, hiszen szegény feje azt hitte, így többet lehetünk majd együtt, de természetesen újfent csalódott, mint annyiszor, ha rólam s a velem eltöltendő időről képzelgett. De az élet már csak ilyen, tenéked magyarázzam? Teli van meglepetésekkel. Szeretőim után vágyódva értettem meg a maga teljességében Ady nagy versét, miszerint:

Mindig ilyen bal volt itt a világ?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?

Nem rajtunk múlott, de az ötvenes években a vers időszerűbb volt, mint valaha. A másik híres szakasza is borzongatóan válott napi tudósítássá:

A Duna-táj bús villámháritó,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda,

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

Hát így tűnt el életemből hosszabb időre a rejtelmes, selymes vizű ősi Ister, s így tűntek el a kikötők is, az asszonyokkal együtt, akiknek ezek után már más jövő-menő, útonálló kalandorok fejtegethették az álmaikat. Én eltűntem. Ők, szegények bizonyára azt hitték, hogy hiányzásomnak csak és kizárólag egyetlen oka lehet, és kötelességtudóan elsirattak, valószínűleg gyertyákat is gyújtottak érettem, tévelygő, bűnös lélekért. Ezután darab ideig már csupán esti imáikban jelentem meg, alázatosan lehajtott fejjel, de reggel már másnak vitték ágyba a reggelit, más férfiút figyeltek csillog szemmel, és én eltűntem, akár erdőben a vadnyom, lábnyom a hóban, madár a levegőégben, s ők egyre távolodtak tőlem, elragadták álmaik, amelynek megfejtését már más útonjárók hazudták a fülükbe. Elragadták őket a mániáik, a vágyaik, sejtelmes rögeszméik, elkezdték élni tőlem immár sajnos kényszerűen függetlenedő életüket, amelynek zugaiban, rejtekútjain, tükörtermeiben, titkos szobáiban elhelyezkedő nászágyain én már nem voltam, nem lehettem jelen. Elnyelt félmondatok közötti zegzugos átjárókban dideregtem, s együttléteinkre – paradox módon létezésükre – csak az ócska, többségük elől buzgón rejtegetett, Rozálitól kapott bugyelláris emlékeztetett, s amint félrehajtott fejjel hosszan elnézegettem, láttam-láthattam őket együtt és külön-külön: kitárt karokkal, sóváran néztek rám, mondottak is valamit, de az asszociációk sötét mezői elnyelték őket, hangjuk sem ért el hozzám, ingerülten vágtam sarokba a koszlott bugyellárist, és üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől, mért is kellett mindennek elmúlnia, és ha elmúlott is – hiszen végeredményben, nyugtattam magam, ez a dolgok rendje –, miért is nem tudom őket elfelejteni!

Tóbiás sóhajt, és egy ezerforintost nyom az asztalánál állingáló és türelmesen várakozó pincérnő kezébe.

– Még öt percünk van – sóhajt Hábé is –, és indulhatunk Sasvári parancsnok uramhoz, aki bizonyára, ahogy én ismerem, már türelmetlenül vár bennünket a kész akciótervvel. – Mindezt sóhajtva feltételezi, s elvigyorodva teszi hozzá: – ...meg kell szoknod, kedves Tóbiás, hogy Sasvári őrnagy úr született vezető, aki az akciókat maga szereti aprólékosan eltervezni, s alárendeltjeitől – akik puszta bábok sakkjátszmáiban – egyenesen megköveteli az alkalmazkodást, az alávetettséget, azt, hogy terveit képességeik szerint tökéletesen hajtsák végre, s közben ne is gondolkozzanak, ne töprengjenek, pláne ne moralizáljanak!...

Tóbiás kifulladva bámul rá, és körülötte a félhomályos vendéglőteremben ott libegnek egykori szerelmei, akik nem öregednek, akik fölött nincsen hatalma a vámpír időnek, ezért ma is pontosan olyan sudárak, karcsúak, fiatalok, kívánatosak és szépek, mint harminc-negyven esztendőkkel azelőtt, amikor szerette őket.

Körbefogják, rábámulnak, és szánakozva mosolyodnak el... – Tóbiás – sikoltják –, hát él, édes úr?!

 

HARMADIK RÉSZ

 

„de te mikor jössz el értem?” (Weöres Sándor: VIII. szimfónia)

 

1. TÓBIÁS

 

Hogy neki fáj, ezt mondotta fél háromkor, mi az, hogy mondotta, bejelentette, miután elhúzott előttünk egy szerb uszály, háttal fordult nekem, nézte a kékesen sustorgó habokat, az uszály után fadarabok pörögtek a nyomdokvízben, egy bölcső vagy egy koporsó maradványai, igen, bejelentette, megfellebbezhetetlenül, érzelem mentesen, nézte a túlsó part fénybe mosódó házait, a levegőben keringő sirályokat, ezeket a piszkosfehér kérdőjeleket, de nem folytatta, a mondat fönnakadt a levegőben, kényszeredetten kérdeztem vissza: mégis mije fáj? A beteg magyar szíve? A konok feje, a lába, mozgolódik a golyó, de ő csak annyit mondott még ijesztően semleges hangon – láthatóan távol állott már tőle szegénytől akkor a frivolitás –, hogy NEM, nem a szíve, nem is a feje, nem is az időjárás változására, a frontokra, a frontátvonulásokra annyira érzékeny, negyvenhat esztendeje ellőtt lába, hanem a világ, ezt mondotta még mindig háttal állva nekem.

Hogy micsoda? – döbbentem meg és megborzongtam, amikor a március végi élesedő szél végigvágott a vízen, megbontva ismét a már messze járó szerb uszály nyomában felkavarodó víz egy idő után mégiscsak összeálló harmóniáját. Repedések támadtak a folyó tükrén, valahonnan egy ködkürt figyelmeztető szava hallatszott, és én eltöprenghettem volna azon is, hogy kik és mire akartak figyelmeztetni, de nem töprengtem el semmin, ezen legkevésbé, akkor valahogy már nem figyeltem a baljós jeleket, az a megszakíthatatlan figyelem, ami akkor vette kezdetét, amikor néhány napja, március 20-án a Várban a Hadik szobor előtt megpillantottam őt, s kissé biccentve – járásával is örökre emlékezve arra, hogy honnan jön – megszakadt, vége lett, teljesen megmagyarázhatatlanul egyik pillanatról a másikra lett vége, ahogy elkezdődött különben, feléje fordulva, aggódva kérdeztem vissza megint, hogy mégis micsodája fáj? Az erősödő szél felkapta, szétcincálta a szavaimat. A világ. Hogyhogy a világ? Nem fejtené ki ezt bővebben, hogy én, egykori közös hazánk idegenbe szakadt fia is megérthessem? De nem válaszolt, ettől fogva többé már nem is beszélt, összegörnyedve állt, szétnyílt kabátja csapdosott a szélben, mintha szárnyai nőttek volna hirtelen, mintha el akart volna repülni, aztán hirtelen csuklott össze, mint egy bábu.

 

2. VIA PURGATIVA

 

 

Ott ülnek a hatalmas ebédlőasztal körül, amelynek méretei, nyugalmat árasztó tömbszerűsége egy olyan világra emlékeztetnek, amelyik már nincsen, amelyik már elmúlt – zöld posztóval van fedve, alkalomszerűen kártyaasztalként is hasznosíthatják. Kártyázik vajon az őrnagy? Fiatalabb korában, a róla kerengő legendakör bizonyos részletei is tanúsíthatják, félelmetes kártyaspiller hírében állott, egyszer egy távoli garnizonban egy huszárkapitánytól a lovát is elnyerte, ott ülnek egy viccet törvényszerűen követő félmosolyba meredve, mert Málik és a parancsnok unszolására ő mégiscsak elmond egy székely viccet (Mit tud felhozni mentségére? A lőcsöt a szekerből, bíró úr.), túl vannak már a bemutatkozáson, a parancsnok és Tóbiás pertut isznak (Hány esztendős is vagy, édes öcsém? Hetvenöt és nyolcvanöt, mit számít az a tíz év, arra azonban büszke vagyok, hogy pontosan abban az esztendőben jöttem a világra, mint az a költő, aki szerint „a törvény szövedéke mindég fölfeslik valahol”, ,,láttam a boldogságot én – írta ugyancsak a költő – lágy volt szőke és másfél mázsa / az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása...”, hát nem fantasztikus, a boldogság egy hízott disznó képében jelenik meg...), Sasvári a költészetről áttér Recskre, Tóbiás az új-zélandi szelek csapodár természetéről beszél, a két monológ párhuzamosan kanyarog egymás mellett.

Mielőtt összekeveredne a gúzsbakötés a széllel, nevetnek. A gúzsbakötés, igen kérlek szépen, amit őreink, milyen szépen, milyen bensőségesen hangzik, nem? Ezek a tegnap még nyilastestvérek előszeretettel fenyítések után alkalmazták, egyszerűen felejthetetlen volt. De még meg sem jelenik a gúzsba kötött rab, amikor a tengerről támadó gonosz keleti szél felborogatja a strandok büszkeségeit, a napernyőket, megrázva a düledező őrbódét, és a féllábú őr (a japánok lőtték el a jobb lábát szegénynek, tengerészgyalogos volt) felriadva – ott szendergett szintén felboruló és a homokon tovagördülő asztalkája mellett – lapos üvegét markolva meglátja, hogy megint csúfolódik vele Ahab, mert így nevezte nemes egyszerűséggel a keleti szelet, öklét rázva, elfulladva kezdi szidni. Hogy is van ez, Ahab testvér? A kurva anyád se fog látni többet, te mocskos fasiszta disznó, hörögte a mindig részeg, különben pályatévesztett hitszónokra emlékeztető, magas, görnyedt, Tót nevezetű őr, és kiköpött, miközben társa, az alacsony termetű, sunyi tekintetű Fehér Jóska, aki soha nem nézett a szemünkbe, valahogy elnézett mellettünk, még annyiba se vett minket, hogy ránk nézzen szakavatott, minuciózus aprólékossággal kidolgozott, pontos, felesleges elemet nem tartalmazó mozdulattal fordította hasára a delikvenst, felrántva karjait.

A gyors és heves rándulástól a szerencsétlen felnyögött, de ez nem érdekelte Fehért, a lábait is hevesen rántva fel, összekötötte őket, majd a kiszolgáltatott magatehetetlen testet odalökte a kályha mellé, amelynek füstjével Ahab, a féllábú partőr dühét újra meg újra kiváltva hosszan játszott el, lenyomta a kémény köré, majd lennebb a homokra terítette szét, hasábokat szakítva ki belőle, megannyi kérdő- és felkiáltójelt, s ezekkel játszott el, az őrt lassan az őrületbe kergetve terítette ki az elfuserált kérdő- és felkiáltójeleket, az elkomoruló, ónszínű, semmi jót sem ígérő égre, miközben arra is volt gondja, hogy eljátsszon egy eltévedt szerencsétlen sirállyal, az őr ezt már végképpen túlzásnak találva, botját felemelve kezdte szidalmazni. A kurva jó édes anyád se lát, baszd meg, és a kályha ajtaját kinyitva elnézegette a vereslő zsarátnokot, de jó is, hogy nem lát, sokra menne véled, a dolgozó magyar nép ellenségével, s elfordulva a kályha közvetlen közelében a nyitott kályhaajtó előtt izzadó, lassan pörkölődni kezdő elítélttől, felettese, Tót felé fordult, hogy mit gondolnak ezek, tudod, kérlek szépen, miről siránkozott ez a pechvogel, hogy ő fázik, hogy amióta itten van, fázik, hát most – fordult vissza a gúzsbakötött, kályha mellett pörkölődő delikvens felé – legalább melege lett, segítsünk rajtuk, hátha valaki minket is megsegít, de ha nem, hát nem, egyszer úgyis meghallgat az akadémia, szidalmazta az őr a viharban térdre esve, kezéből botját is kiejtve, Ahabot, s megszerkesztik azt az óriási, tíz-tizenkét mérföld nagyságú vízhatlan vitorlavászonból készülő zsákot, amibe úgy fogsz besétálni, te kíváncsi ribanc, ahogy én azt mindég is elképzeltem, de azzal klakk, véged is lesz, a hatalmas zsák összezárul, a helikopterek a levegőbe emelkedve hurcolnak maguk után, s miközben te a csapdát felismerve – nem mintha túlságosan okos lennél, ó, nem, de arra igen hamar rájössz, hogy fogoly vagy, az óriási zsák korlátozza személyes szabadságodat – őrjöngeni kezdesz, már rá is döbbensz, hogy vége, hiába őrjöngsz, bizony mindhiába, mert csak az óceán felett, ezer méter magasságban vágják el a kisegítők a zsinegeket, amelyekkel a helikopterek alsó részéhez erősítették a zsákóriást, s hagynak magadra, ősi ellenségeidre, a sunyi orkánokra, becsvágyó tájfunokra bízva, hogy hánykolódjál csak, hánykolódjál a tenger és az ég között, mint egy halálra ítélt állat, aki már azzal is elégedett lehet, igaz-e, őrvezető bajtárs, hogy nem fázik, vigyorgott Fehér, fejét vakarva.

Mi, többiek iszonyodva fordultunk el, és a helyiség bűzébe, a mosdatlan embertestek szagába a pörkölődő hús gyomorforgató szaga keveredett, igen, a nyitott kályhaajtó mellett felejtett delikvens kezdett pörkölődni, fojtottan nyögött, majd sikoltozni kezdett, dobálni próbálta magát, de csak annyit ért el, hogy alteste a kályhához csapódott, s az égett hús szaga, ha lehet, még erősebb lett, de az őr, felettese felé fordulva, minderről nem vett tudomást, röhögve ecsetelte, hogy miért ne tenne jót az embernek? Ha eddig fázott, hát most megmelegszik, s a sikoltozó delikvensre nem is figyelve, a melegről povedált, a hőségről, amit egyszer Dalmáciában sikerült átélnie, miközben a helikopterek lassan távolodva sorsodra hagynak, Ahab, testvéreid, a gonosz orkánok, a bosszúálló tájfunok kezére adnak, közben te dühösen húzod össze magad, és utolsó erődet megfeszítve rohansz neki a mamut zsák falának, vigyorogva kezdenek hintáztatni, majd megpördítenek, iszonyú sebességgel kezdenek forgatni, és hosszas hiábavaló kínlódás után jössz rá arra, hogy nem menekülhetsz! – vigyorog a homokban mászva, botját keresve a partőr.

Ahab, mintha csak vele akarna gúnyolódni, iszonyú erővel vágja a parti szikla pereméhez az eltévedt sirályt, véres fehér tollak lebegnek az őr feje körül, de ő mintha nem akarná észrevenni a gúzsba,kötött pörkölődő szerencsétlent, arról a számára felejthetetlen dalmáciai napról beszél, amikor a fényben szikrázó kék és hullámokat görgető azúrt bámulta, és hirtelen lett egy olyan érzése, hogy belül került egy mindenütt ránk várakozó kemence ajtaján, nem kap levegőt, és ha valami csoda nem történik, megfullad, ömlött róla a víz, égő szeme előtt a vörös pontok, a balsejtelem lüktető pontocskái semmi jót nem ígértek, tudta azonnal, a vízbe kellene menekülnie, s akkor érte a következő meglepetés. Nem tudtál megmozdulni, mi? – röhögött Tót, mire egyik bajtársuk, egy költő üvölteni kezdett, hogy figyeljenek oda, kérem!... – Mire, te Isten rohadt barma, te, mire figyeljünk oda?!

– Hát nem veszik észre, hogy az az ember ég, elég?! És a lassan ájulásba menekülő, pörkölődő, füstölgő társunkra mutatott, mintha varázsolni akart volna, krikszkrakszokat rajzolt a levegőbe, motyogott is valamit, mire Ahab fújt még egyet-kettőt, megpörgette a homokon a feldőlt asztalokat, székeket, napernyőket, majd megfordulva a tengert kezdte verni, hatalmas hullámokat görgetve maga előtt, távolodott, s az őr, botját maga elé szúrva nézett utána, a homok még kavargott egy ideig, de lassan visszaállt a rend, az elguruló és egymásnak csapódó ásványvizes üvegek tébolyító tánca is befejeződött, ismét szabadon szárnyalt az ég felé a füst, Ahab eltűnt, volt, nem volt, csak egy sirálytoll kerengett tétován a levegőben, emlékeztetve arra, hogy itt járt, s ha el is húzott, mindez nem végleges, bármikor visszatérhet, hogy befejezze a rombolás nagy művét. – Fehér, ne a hőségről álmodjál itt nekem! – fordult Tót meglepetten az egyre jobban füstölgő elítélt felé, de nem mozdult, s nem mozdult a beosztottja sem, tátott szájjal bámulták az eszméletét vesztő társunkat, mire a türelmét végképp elveszítő költő, helyzetéből kiszakadva, sőt, kiszolgáltatottságával nem is számolva, nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot, odaugrott, és elráncigálta, már épp rá akart zúdítani egy veder vizet, sőt, azt hiszem, rá is zúdította, amikor Fehér lassan észhez térve és elválva a dalmáciai hőségtől, amelyet oly buzgalommal igyekezett felidézni azelőtt, felüvöltött, és iszonyú erővel rúgta fenéken a költőt, aki hasra vágódva ejtette ki kezéből a vedret, amelyben még lehetett víz, s elérhette a kályhát is, mert hirtelen sistergés lett, gőz gomolygott, és Tót őrvezető magához térve beosztottjára üvöltött: – Akkor, ott ment az agyadra a meleg, Józsikám! – A még mindig ájult elítélttel senki se törődött, de öröme korai volt, Ahab ugyan eltűnt hullámokat kergetve az óceánon, ahol a víz összeér az éggel, de nem volt minek örülni, hiába rendeződtek vissza a dolgok, a békebeli állapot illékonynak s főleg sebezhetőnek bizonyult, mert bármikor megérkezhetett a szárazföldről, az északi hegyek barlangjaiból Lukrécia, ez a fölöttébb kitanult kurva szél, amely pillanatonként változtatta erejét és irányát, mintha maga sem tudta volna, mit akar, befejezni-e a munkát, amit a mohó Ahab elkezdett, vagy még jobban összekuszálni a dolgokat, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság imaginárius útvesztőibe űzve a balszerencsés őrt, aki el lehetett készülve arra is, ha nem beszél szépen Lukréciával, az északi komor szirtek bennszülött szele darabokra szedve röpíti világgá kulipintyóját, ott hagyva őt tehetetlenül a forró homokon. Lukréciát nem becsmérelte a veterán partőr, hozzá fohászkodott, erejét dicsérte...

– Hát mégis mit gondol a mi poétánk? – fordult vissza Fehér, de felettese szikáran magasodott föléje. – Az most mindegy! – sziszegte, de tanuld már meg, Józsikám, amikor te velem beszélsz, akkor te hallgatsz, értve van, kussolsz, mint ezek a barmok! – mutatott megvetően ránk – mint a szar a fűben! – nézett a feltápászkodó költőre, aki mintha elvarázsolták volna, emelte fel a horpadt bádogvedret, kikerülve a szélütötten álló Fehér Jóskát, az ajtó mellett álló hordóhoz sántikált, megmerítette, de még mielőtt ájult társunkra öntötte volna, Tót kikapta a kezéből, és Fehérhez lépve, annak feje fölé emelve s fejére csorgatva tartalmát, fojtottan kérdezte: – Na mi van, kispajtás, napszúrást kaptál volna Dalmáciában, ott, akkor kergültél meg? – s azzal az üres vedret a költő kezébe nyomta. – Mozgás! – üvöltötte, s ennek tartalmát a költő végre elalélt, halkan nyöszörgő társunkra zúdíthatta.

Hogy ő kikkel van körülvéve, mondta még rosszat sejtve, de nem a csélcsap Lukrécia érkezett meg, hanem Lámia, a fennsíkon alvó szörnyeteg száguldott végig a parton, lehelete forró volt, s ha az őr arcába lihegett, ez tehetetlenül vágódott végig a homokon, ha Lukréciához fohászkodott, és Ahabot káromolta, Lámiával egyáltalán nem beszélt, megadóan feküdt hasra a szúró és forró homokon, maholnap széteső kalyibájával, elszálló botjával sem törődött, két kezét fejére szorítva legszívesebben a homokba fúrta volna önmagát, hiszen tudta, elég, ha kitartóan halad lefelé, előbb-utóbb eléri a nedvesebb s hűs rétegeket, de Lámia borzalmas erővel rontott neki, hátáról a hasára fordítva vijjogott, s a veterán őr tudta, vége, eddig még soha nem ért hozzá. – De most mit csinálunk, ha visszafordíthatatlan károsodásokat szenvedett?! – bökött Tót megvetően a lassan magához térő társunkra, s fejével igazította a költőt, aki újabb és újabb vödör vizet zúdított a gúzsba kötött szerencsétlenre, nem véve észre a nyitott ajtóban megjelenő Répás hadnagyot, ezt a pattanásos arcú, infantilis suhancot, aki késleltetett kamaszkora perverz vágyait élvén ki, ötletesen és fáradhatatlanul kínozott minket, s mindezt olyannyira túlzásba vitte, hogy hozzá hasonlóan kretén beosztottjai pontosan úgy utálták, ahogy karrierista felettesei megvetették.

– Na mi van, Tót, fürdessük az elítélteket? – hajolt a gúzsba kötött társunk fölé, s háta mögött a kissé kába költő emelkedett fel, a meglepett hadnagy nyakába zúdítva az utolsó veder vizet. Ennél csak az lehetett volna meglepőbb, ha Ahab, Lukrécia és Lámia, az óceán gonosz, a hegyek csapodár s a szárazföld kiszámíthatatlan szele egyszerre ront a védtelen partszakaszra, befejezve, vigyorogva, rikoltva, már-már emberi hangon röhécselve és panaszkodva fejezve be a rombolás megkezdett, de állandóan félbemaradó munkáját, lerombolva és földdel téve egyenlővé a strand mögött sorsára komoran várakozó halászfalu, az őr kalyibájához hasonlóan rozoga állapotban lévő kulipintyóit és viskóit...

– Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen? – rázta meg a vállát hirtelen Málik. Hutera felrezzent. Meglepetten nézett rá, megdörzsölte a fejét, szédült. Kióvatoskodtak a konyhába, ivott egy nagy pohár vizet, de hiába, már ez se segített, újra szédülni kezdett, mintha körhintán ült volna, égő szeme előtt üvöltve jelentek meg a bősz új-zélandi szelek, három oldalról kezdték rázni a barakkot, s a nyitott kályhaajtón ragadva ki az égő fahasábokat, lángba borították az egész tábort. Feje is tompán szaggatott, nyögve vált le az égő barakkokról, lángok martalékául hagyva a recski tábort, arról faggatta Málikot, egy hokedlire rogyva le, hogy miként telt a napja, ivott-e már gyógyító sereket? De a barátja tétován ringatva busa fejét, komoran meredt maga elé, s csak nagy későre, hosszas, kitartó unszolására árulta el, hogy ideges a váratlan zalai út miatt. Noha megtanulta, imádott parancsnok urunk mellett mindenre el lehet készülve, de arra, hogy vidékre kell utaznia, s ilyen sürgősen, mégsem számíthatott.

– Hogyan ? – döbben meg Hutera, megvakarva a lábához dörzsölődő Obor füle tövét. – Hát ő is Zalába utazik? – Igen – bólint a nagydarab férfi, és a kredencből kivéve egy üveg kőbányai sört, fogával nyitja ki, nagy kortyokban nyeli és böffent, kezével törülve a száját. – Veletek megyek. – Hogyan? Kikkel jössz, édes egy Pistám? Nem hallottam jól. Velünk? – A parancsnok úr ötlete, gondolhatod. Ő döntött így, engemet – vakarja a fejét elveszetten Málik – egyáltalán nem esz a fene Húsvét előtt egy zalai utazásért, amellett – sóhajtott, és kezébe véve a kiürített sörösüveget, elmerülten nézegette a habok gyönyörű pókhálószerű rajzolatát az üveg belső felén – hozzákezdettem a kertben is a munkának, a barátném is készül Pestre, Somogyból, direkt a látogatásomra, azt sem tudom, mit mondjak neki, mit hazudjak, hiszen az igazságot, annyira képtelen, el se hinné, nem mondhatom el, érettem odáig van ugyan, de elképzelheted, édes Bélám, hogyan fogja érinteni bensőségesebbé váló, az esetleges közös jövőt is már tényként kezelő kapcsolatunkat, az én hirtelen elutazásom. Hogy nem fog nyögdécselni a boldogságtól, az biztos. Erre tulajdonképpen már mostan be is vehetnénk a mérget...

– Ő csak azt nem érti – mered rá HáBé –, hogy miért ragaszkodik Sasvári az ő jelenlétéhez Zalában? – Mert ki akarja deríteni az állítólagos harangozó kilétét. Érti már? Dereng már valami. – Tehát nem bízik benne – sóhajt lemondóan Hutera, és idegesen kezd dobolni az asztalon. – Ez nem igaz – legyint Málik. – Viszont segítség kell neked, ebben a nagy munkában, mégiscsak erdélyi vagy, aki nem ismeri ki magát a sajátságos magyar viszonyok között. Ezt a zalai balfácánt be kell mérni, fel kell deríteni. És ebben a nagy munkában kell nekem segítséget nyújtanom neked, mivel én – a parancsnok úr elfogult, ez érthető – ravaszabb vagyok – legalábbis szerinte –, mint hat komcsi zsaru, engemet nem lehet átverni. Most már érted, de hiszen te is ismersz. – Mindenkit át lehet verni, ne áltasd magad. Még téged is. – Ezt majd neki is mondd el, amikor beretválod. Bizonyára örülni fog vakító felismerésednek. – Ma nem. Reszket a kezem.

Egymásra néznek és vigyorognak. Obor váratlanul mordul fel a lábuknál, s ahogy figyelni kezdenek, meghallják az öreg páternoszter összetéveszthetetlen zakatolását is. A rozoga bérház megremeg, mint egy fél oldalára dőlő, süllyedő hajó, s HáBé váratlanul úgy érzi, valakik érte jönnek, menekülnie kellene, azonnal, hagyván csapot-papot, mint Csokonai Vitéz a rejtelmes versben, hanyatt-homlok rohanni, de nem bír megmozdulni, mintha odaszegezték vagy odaragasztották volna a hokedlihez.

– Béla – hallja a recsegő baritont. – Mi van veled, rosszul vagy? – rázza meg Málik. – Menj, hív az öreg. És ő a derekát masszírozva emelkedik fel, kissé roggyantan áll meg a szobaajtóban. – Parancs! – csattantja össze a bokáját, és sajgó szeme előtt megvillan egy kék pettyes ruha. Piros, gondolja összerezzenve, de ezúttal nem hallja szerelme másvilági nevetését, eltűnik a kék pettyes ruha is, ami szerelmük évadjaiban annyiszor repült át a szobán, mert viselője sürgősen akart szabadulni tőle. – Az nincs. Beretválj meg, kérlek! – Már nem érti – hebeg ő zavarodottan. – Mi nincsen? – Parancs – recseg Sasvári. – Csak kérés van. Azt szeretné, ha megberetválná. Erre kéri.

Így hát két nap alatt immár másodszor beretvája parancsnokát. Miután bevonszolva béna testét a fürdőszobába, s a kellékekkel a kezében visszaérkezik, és keverni kezdi a habot, érzi, hogy valamelyest helyrejön, mintha elengedné az őt eddig fogva tartó iszonyú benső örvény, a százezerszer ismételt mozdulatok szertartásszerű rendje megnyugtatja, keveri a habot, s amikor először húzza végig a pamacsot, finoman, csak alig érintve szeretve tisztelt és irigyen csodált parancsnoka nyolcvanöt éves, ráncokkal barázdált arcán, a röhögő idő e valószerűtlen bonyolult játszóterén, még nem tudja, hogy miért éppen a Mohos sárgásbarna vize bukkan fel előtte, de már érzi is a tőzegláp semmivel össze nem téveszthető savanykás illatát, látja a bugyborékoló, trágyára emlékeztető iszapot is, a mohaszigeteken hősiesen megkapaszkodó törpefenyők kötelékre emlékeztető gyökérzetét, a távolabb várakozó koromfekete tó antracit tükrét, a látvány annyira élethű, legalábbis ő annyira beleéli magát, hogy nem is jutnak el tudatáig a habtól valószerűtlenül fehér arcú parancsnoka szavai. Pedig Sasvári türelmetlenül meg is ismételi a kérdését, Tóbiás pedig feláll, odalép HáBé mellé, aki úgy áll ott pamaccsal a kezében, mintha el lenne varázsolva.

– Kérdezett valamit az őrnagy úr – mondja számonkérőn, pici aggodalommal emeli fel, és kezdi mozgatni jobb kezét HáBé arca előtt. – Mi van? – rezzen meg hősünk, és kiejti kezéből a pamacsot. – Azt kérdezte az őrnagy úr, hogy kommunista voltál-e? Hatottak-e rád a baloldali pestis eszméi? – Mit ? – emeli fel HáBé a pamacsot, és elveszetten pislog. – Hogy én? – röhögni kezd kínjában, kivánszorog a fürdőszobába, gondosan mossa ki a pamacsot, visszajön, újra szappanoz, újra kezdi bekenni Sasvári merev, öreg, ráncokkal barázdált arcát, s komoran mondja: – Akkor sem lehettem volna kommunista, mondjuk, ha az akartam volna lenni, engem, „azok” szemében örökre megbélyegzett a múltam, először ugye, hogy a megszálló Horthy fasiszta hadseregében szolgáltam, másodszor, hogy nem a muszkák kaptak el, hanem a rohadt imperialista amcsik ejtettek fogságba. Hogy évekig dekkoltam Dániában (vajon miért?), s utána mégis hazahozott a fene, a kibaszott hazaszeretetem, a szülőföld iránti honvágy.

Befejezi a szappanozást, kiveszi tokjából a beretvát, és fenni kezdi a szíjon, a lámpafényben fenyegetően csillan meg a penge. – Hát nem lehettél irigylésre méltó helyzetben – ül vissza Tóbiás előbbi helyére, és malmozni kezd. – Azzal kezdődött – sóhajt HáBé, és százezerszer gyakorolt, álomszerű mozdulatokkal, idegességét visszafojtva beretválni kezdi a makacsul, talán sértődötten hallgató parancsnokát –, hogy már néhány hónappal a hazatérésem után válaszút elé állítottak. Szaporodtak már a lila foltok, véraláfutások a kor pirosra festett arcán, ahogy a tisztelt úr – néz Tóbiásra és kacsint –, unokaöccse szokta mondogatni, aki vándorfotográfus, tehát tudja, hogy ami látszik, az lefényképezhető...

– És ami nem látszik? – Azt lehet magyarázni, eltúlozni, el is lehet hallgatni, az... Egy bizonytalanabb mozdulat, s a pengén ott vereslik az első vércsepp. Timsó. Néhány korrigáló vonás a pengével, aztán lemossa, törülközővel ütögetve szárítja feszülten figyelő parancsnoka arcát, majd jön a Denim arcszesz. – Azzal mi is van, ami nem látszik, tehát nem fotografálható? – kérdezi semleges hangon Sasvári. – Ami nem örökíthető meg a jövőnek? – Hát ez az – füttyent Hutera, kivonul a fürdőszobába, kimossa a pamacsot, lemossa a pengét, elrakja a kellékeket. – Az aztán lerakódik a lélekben – támolyog vissza. – Tudja, az anima... Lerakódik és fojtogat. Fekszünk éjszaka a hátunkon, imádott s gyengén, mondjuk így, meghitten horkoló szerelmünk mellett, most már mindörökre nyitott szemmel, és a plafon hazudozó repedéseit sem látjuk, ezeket az elfuserált népi demokratikus útvesztőket, nem látjuk, mert setét van, olyan setét, mint a bika szarvában. Az ő kálváriája – tér át váratlanul s talán indokolatlanul a 3-dik személyre, szereti, öregedvén, a nagy szavakat, habár ebben nincs semmi túlzás, amint hamarosan kiderül! – azzal kezdődött, hogy nem akarták engedni, hogy gyakorolhassa mesterségét. Borbélyként nem funkcionálhat többé, hölgyfodrász, na hagyjuk a hülyeségeket, mondta egy akkori korifeus irodájában, Sztálin elvtárs acélos és Dej elvtárs megbotránkozott tekintetét keresve szemével, ami már csak azért sem volt túlságosan nehéz, mert a két hatalmas arckép egymás mellett függött irodája falán, karosszékével szemben, talán azért, hogy mindég láthassa munkájából felpillantva a munkásosztály két vezetőjét, hogy puszta látványuk erőt adhasson neki az ideológia győzelméért, az osztályellenség megsemmisítéséért folytatott hősi munkájában. – Még hogy hölgyfodrász? – ismételte meg gúnyosan, közbevetőlegesen nem kínált hellyel, ott szobroztam előtte. – Hát hol vannak itten hölgyek, Hutera úr? – nyomta meg gúnyosan az ,,úr” szót –, egyet mutasson, és én készségesen engedélyezem az üzletét, de nem tud mutatni, sajnálkozott, felpillantva Dej elvtársra (most csak rá nézett, mintha Sztálint kerülte volna), úgyhogy választhat, vagy Ádám bátyja örökébe lép, és kéményseprő lesz, vagy mehet Felsőtáborba, ott momentán úgysincsen borbély, s valaki azokat a fafejű székelyeket is kell nyírja meg beretválja, ha már akkora urak lettek, hogy képtelenek maguk levakarni a szőrt bánatos, örökké elégedetlenkedő képükről.

– És te, hogy döntöttél: borbély maradsz és sepersz falura – vigyorog fáradtan Tóbiás, abbahagyva a malmozást –, vagy átképzed magad kéményseprőnek, beállván a nagybátyád örökébe. – Állj meg vándor! – simít végig simára beretvált arcán elégedetten Sasvári. – A nagybátyád kéményseprő volt, s te végül is miért nem folytathattad volna a mesterségedet, mért kellett volna kéményseprő legyél? Nem értem! – Fekete fehér – szólal meg tűnődve Tóbiás. – Mit van ezen mit nem érteni?! Borbély nem lehetett, kéményseprő igen... Téged, édes bátyám, más országban ugyan, de ugyanezek ugyanezen megfontolások alapján irányítottak Recskre, míg én akkor már egy osztrák, majd egy német uszály kormányosaként grasszáltam a Dunán... – De akkor is! Falun lehetett borbély, városon nem? Egyszerűen képtelenség. – De csak látszólag logikátlan – hümmög Tóbiás. – Az ideológiai zűrzavarnak megvolt a saját logikája, ami, akárcsak a virtus, alkalmazkodott a korszellemhez, de a helyi sajátosságokat is figyelembe vette, egyszerűen nem tehetett mást...

– És akkor te? – Én – néz a parancsnokára rezzenéstelen tekintettel HáBé – azonnal döntöttem, hogy megyek Felsőtáborba (bárhová, gondoltam, a pokol fenekére is, ha kapok utasítást, mert ez azt is jelenti, hogy létezik), ha a mesterségemet gyakorolhatom, mert én borbély vagyok és fodrász, igenis, hölgyfodrász, mert vannak hölgyek ma is, ha ezt önös érdekből el is leplezik – és nem kéményseprő. Ádám bátyám az emberek házainak kéményeit kotorja, én a borostát vágom a képükről. Látszólag ugyanaz, de mégsem. Hát legyen – mondta a korifeus, szórakozottan Sztálin képére pillantva. Nézte a népek tanítójának sűrű, tömött koromfekete bajuszát, és hallgatott. – Cselekedjen belátása szerint, Hutera úr...

– Talán ezért a gúnyos utolsó mondatáért löktem neki egy felest 1972-ben a brassói állomáson, amikor véletlenül összefutottunk, már kész volt a nagycsarnok, a város büszkesége, a féllábú hegedűs is ott ült a bejárati ajtó mellett, s szívbemarkolóan húzta, hogy „Ibolyák, lila ibolyák”. Én nem kerestem a vétkeimet, volt még egy szűk órám a vonatomig, ejtettem egy fém háromlejest a cimbora kajla kalapjába, s indultam volna befele, akkor az első emeleten jobbra volt a kocsma, s kit látnak szemeim, ahogy a cigányok, katonák, utcakölykök, reszkető fejű nyugdíjasok tömegében tolatok előre, az elvtársat magát, hát '49-es találkozásunk után, amikor a képeivel szemben, irodájában még élet-halál ura volt, igencsak megváltozott. Az elmúlt huszonhárom esztendő igencsak elkoptatta az egykori magabiztos, acélos tekintetű elvtársat, nemcsak bizonytalanabbá, elesettebbé vált, hanem láthatólag le is rongyosodott, mintha irodája és a két kép eltűnésével s hatalma elvesztésével végképpen vesztessé változott volna, arca borostás volt, szeme békésen villant rám, még nem ismert meg, nyújtotta a zárt sorsjegyet, egyet hátralépve szemrevételeztem, cipője mocskos volt, szürke nadrágja kitérdesedett, s akárcsak lyukakkal teli pulóverén, nadrágján is fakuló vörös foltok emlékeztették egykor bizonyára élvezettel elfogyasztott paradicsomos mártásokra, vagy miért is ne veresborokra, de arra is, hogy egykori, a kételyt hírből sem ismerő rajoni párttitkár hatalma elveszítésével mást is veszített, már nem figyelt annyira oda semmire, mint fénykorában, mindegy volt neki, lecseppenti-e pulóverét vagy a nadrágját, mintha már egyáltalán nem törődött volna a részletekkel, melyeknek hatalma idején oly nyomasztó fontosságot tulajdonított, nos, Gatya elvtárs (mert így hívták!), muris, nem? Noha akkoriban, mikor az ő a szeszélyes döntéseitől függött az életem, az például, hogy maradhatok városon, kéményseprőként, de ha mesterségem akarom gyakorolni, vidáman húzhatok el falura, nem tudtam röhögni. Vettem egy sorsjegyet, s őt fixírozva bontottam ki, mit ad az isten, száz lejt nyertem, s a szemébe nézve hívtam meg egy sörre a vendéglőbe. Zavartan köhécselt, de követett, és amikor a hatalmas ablak mellett végre leülhettünk egy asztalhoz, melynek abroszát ugyanolyan halványodó vörös foltok tarkították, mint a nadrágját és a pulóverét, az előttünk ülők poharaikat is feldöntögették közben, ráadásul cujkát ihattak, mert a mocskos abrosz bűzlött, akárcsak a hamutartóból kifolyó csikkek áradata. Egy rúzsos csikknek már nem is jutott hely, ezt a hölgy – akinek frizurakölteményein már elszántan képzeleghettem akkoriban, hiszen volt esélyem, hogy extrém elképzeléseimet átültethetem gyakorlatba, ami nem kis örömünkre azt is jelentette, hogy osztályharc ide, Ceauşescu elszántsága oda, ismét voltak hölgyek, legalábbis nem rejtőzködtek már, vállalták önmagukat – egy töltött tojást tartalmazó tányérban nyomta direkt a sárgás, lassan mindenféleképpen elszáradó és bizarr alakzatokat öltő majonézes mártás maradványai közé. Hívtam a pincérlányt, eltüntette a szocialista dőzsölés maradványait, tiszta abroszt tett, kicserélte a hamutartót, és közölte, hogy a kajáért oda kell menni (és bájos bubifrizurás fejével tétován intett a pult felé), mert az ő vendéglőjük önkiszolgálóként működik. Vesszük a tányért, beállunk a sorba, s ha odakerülünk, rakhatunk a tányérunkra, amit csak akarunk, ami csak van. Mivel másodszor is tángyért mondott (székely lány volt a drága, és jobb helyet is el tudtam volna képzelni neki, mint a brassói állomás átjáró vendéglője, amelyet megszállt a föld söpredéke), megkérdeztem, hova való, ozsdolai, sütötte le a szemét. Vider, mondtam, paplany, szappany, tehen. Nem nevetett, lassan vörösödött el, dacosan szegte fel a fejét, s határozottan kérdezte meg újra, mit rendelünk. Sert, néztem rá biztatóan, mire az addig mélyen hallgató Gagya is megszólalt, de közben nem nézett rám, hogy neki a szokásosat, tudja aztot jól Terike, hogy mit, hát kevertet, mivel ő a gyomra és a vérnyomása miatt nem ihat sert, a gyomra süllyed, csak tudná, hová, a vérnyomása meg nő, ilyenkor elsötétül előtte a szép új világ, s úgy vernek a dobok a fülében, saját verőerei, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, kész, vége, de elmúlik ez is, mert az osztályharc is elmúlott, a mamutok is. Ezért hát őneki a megszokott kevertjét hozza Terike, mert ő már mióta csalódott az egyértelműségekben, keveri, ha semmi nem az, ami, vagy aminek látszik, akkor menjünk a dolgok elébe, csapjuk be egymást is, bolondítsuk csak meg rumunkat kávélikőrrel vagy fordítva, ki ahogyan óhajtja, mert mióta kiderült, hogy semmi nem az, ami, de nem is az, aminek látszik, azóta ő...

A lány elrohant s visszatért a keverttel és az én sörömmel. Szórakozottan pillantottam ki az ablakon, a buszpályaudvarra, az erőtlen márciusi napsütésben a gőzölgő hófoltok között egymást kerülgették a kopott piros, sárga és fehér autóbuszok, ideges csomagokat cipelő emberek rohangáltak ide-oda, megszédültem egy pillanatig, ez volt az érzésem, lenn elszabadult a pokol, kitört a pánik, beállott a régen várt káosz, a részletek önállósultak sajgó szemem előtt, s mondom, az volt az első felismerésem, rázott is, mint az áram, hogy minden hirtelen jött mozgásba, a másiktól függetlenül, ezért aztán előbb-utóbb megtörténik a jóvátehetetlen, egymásnak rohannak az autóbuszok, de előzőleg legázolják az utasaikat, így téve a kapuk elé álló jövőben tulajdonképpen önmagukat is feleslegessé. De semmi ilyesmi nem történt. A brassói buszpályaudvaron azon az 1972-es márciusi délutánon is a megszokott koreográfia zajlott: jöttek és mentek és helyet cseréltek az autóbuszok, míg a sofőrök az ablakon kihajolva önfeledten szidalmazták egymást, s körülöttük ott nyüzsögtek a saját buszaikat kereső, cekkerek, zsákok, megpakolt hátiszákok, szétrepedéssel fenyegető, degeszre tömött táskák terhe alatt nyögő utasok is, időnként tök- vagy napraforgómagot rágcsáló milicisták is feltűntek, s a zűrzavarban a pokoli morajjá összeálló nyomasztó hangzavarban időnként éhes galambok röppentek az elkeseredett, egymást taszigáló, káromkodó, járműveket kereső utasok közé, s egy kis képzelőerővel a mocskos, koszlott, szomorú állapotban leledző lábbelik között koslató patkányokat is látni véltem, de most, társaságban lévén, nem adhattam át magam képzelgésemnek, elfordítottam a fejem a buszpályaudvar poklától, s Gagya elvtársra meredtem, aki mereven nézte saját poharát, ajka mozgott, mintha imádkozott vagy épp ellenkezőleg, átkozódott volna.

– No, csin-csin – emeltem fel a Bucegi-sört, hideg volt, hidegebb, mint amilyenre egy március végi napon számít az ember, de már ez sem zavart, sőt, ha visszagondolok rá, bár tizennyolc éve történt, de mintha most történne, annyira bennem van az egész, akkor délután ez zavart a legkevésbé. Úgy nyúlt a pohara után, hamisítatlan ragadozó mozdulattal, mintha attól félt volna, hogy valaki elragadja előle a poharát, s nyakának egyetlen utánozhatatlan mozdulatával döntötte magába a deci kevertet. Krákogott. Sárgás arcbőrén vörös foltok ütköztek ki, remegése időlegesen megszűnt, sőt, savószínű szemében is kétségtelen érdeklődés villant meg, amikor felemelve végre a fejét, figyelmesen nézett rám.

– Maga ismer engem? – lepődött meg. – Hát el lehet magát felejteni, Gagya elvtárs? – kérdeztem vissza semleges gúnnyal, és kortyoltam a sörömből. Ide még annyit, nehogy valaki azt higgye, hogy egy pillanatig is győzelmet érzett volna, ilyen állapotban találván azt az embert, akinek döntése megváltoztatta és végeredményben a mostani pályára állította az életét. S miért is érzett volna győzelmet, pláne elégtételt pont ő, aki annyiszor láthatta megcsúfolni a jóhiszeműséget, sárba taposni az ártatlanságot, hogy is mondja Hamlet?

„Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Utált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnok packázásait, S mind a rúgást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet...”

Bocsánat, fejből idézte, de gondolja, világos, nemhogy győzelmet nem érzett az egykori hóhért látván mai ramaty állapotában, de még elégtételt sem. Figyelte asztaltársa lassan veresbe váló arcát, mintha várt volna valamire. És nem is csalódott.

– Mert én ismerem magát, maga Hubesz... – Nem. – Hunor? – Nem. – Huti? – Meleg. – Hutera – meredt rá diadalmasan az egykori rajoni korifeus. – Maga volt az a félnótás, aki nem maradt a városban, hanem elment falura, mert – látja, emlékszem, nem felejtettem el – a borbélymesterségét és a hölgyfodrászatot hivatásának tartotta. Hivatásának, hogy oda ne rohanjak, hi-va-tá-sá-nak. És a kéménykotrást, jól láttam én, lenézte. Nem derogált a korom, inkább ment falura, a szarba és a sárba, Isten háta mögé, hogy a piszkos, bamba, tehén segge mellől szalajtott bandát nyírja és beretvája. Mondja, megérte? De mielőtt még válaszolna, persze, ha akar, én már, bizonyára látja: régóta nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle választ bárkiből kikényszeríthessek, engedje meg, hogy most én rendeljek egy kört.

– De akkor nekem is kevertet, ha már az az igazi – vigyorgott ő. – Legyen – intett Gagya a lesben álló bubifrizurás leánykának –, de ne gondolja, Hutera úr, nyomta meg az úr szót ugyanúgy, mint huszonhárom esztendeje irodájában, állandó szerepet játszva az őt türelmesen figyelő Joszif Visszarionovics Sztálinnak és Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, hogy egyenlők pusztán, mert ő is lecsúszott, és mert kevertet isznak mindketten a nem várt viszontlátás örömére. Ne áltassa magát ilyesmivel, ők nem voltak és nem is lesznek egyenlők soha. Mindenkori helyzetük is különbözik, nyilván ők maguk is különböznek ezekben a sokszor párhuzamos, máskor meg egymásra merőleges helyzeteikben. Más az indítékuk ugyanis, mint ahogy más az élethez való viszonyulásuk is, a tapasztalataik is mások, amelyeket apró gyermekekként éltek át zűrzavaros, de egymástól szinte mindenben különböző életeikben. Nem is beszélve arról, hogy ő fiatalon esküdött fel egy eszmére, arra az eszmére, amelynek célkitűzéseivel, ideáljaival, egész rendszerével az ő különben tisztelt asztaltársa, az egykori horthysta katona és amerikai hadifogoly, borbély és hölgyfodrász egész életében szembeállott.

– Azért ez túlzás – emelte fel ő a kezét, de nem tudta folytatni, mert a keverttől és az emlékeitől erőre kapó Gagya elvtárs fensőségesen torkolta le. – De legalábbis szívében megvetette, ha ezt most kényelmetlen is elismernie, és gúnyolta, ahol, amikor csak tudta. Ne értse félre – nézett rá megengesztelődve a rajon volt vezére –, ezt megérti: a gúnyt, savanyó a szőlő alapon, de a megvetést, a megvetést azt nem. Mert ki volt ő, Hutera Béla? Borbély és jövendőbeli szépreményű hölgyfodrász? Egy üresfejű, piperkőc, szoknyavadász senki, egy nímand, akinek az volt a baja, hogy úr sem volt, és paraszt sem, és a kettő között imbolygott, mint az örökkévalóságban Mohamed koporsója, ráadásul önfeledten, így azután mindennek nekiütközött, s még ő csodálkozott, hogy a hatóság (neki akkor Gagya Lajos) mindezt nem vette jó néven, hogy gyanakodott. De hát – nézett rá átható tekintettel, s egy cigarettát varázsolt fogatlan szájába – hogy is ne gyanakodtunk volna? Ettől a pillanattól többes szám első személyben beszélt, ugyanolyan fensőbbségesen, ellentmondást nem tűrően, mint akkor, az irodájában, mintha csak azóta is Sztálin elvtársnak és nem utolsósorban Dej elvtársnak akart volna imponálni. Egy kétes egzisztencia, aki az amerikai hadifogságból nem jön rögtön haza, hanem befekszik egy dán borbélymester szép özvegyének az ágyába, átveszi a klientúrát, népszerűsége felível, karrierje sínen van, de ő váratlanul mégis úgy dönt, eddig és ne tovább, és véget vet ennek, mivel az ő egész élete egyetlen hatalmas és lebírhatatlan honvágy, hogy akkori, üres és fennhéjázó szavait idézzem: hazajön, áttántorog a háborús sokkból alig ocsúdó Európán, hogy többé ne legyen boldog, hogy többé soha ne legyen elégedett ember, s még ő csodálkozik azon, hogy gyanús lesz, már pusztán ezért is. Mert hát mi volt a garancia, hogy nem szervezte be őt az intelligens szerviz, megmondja ő Hutera úr helyett, az égvilágon semmi. Sőt, a személye által gerjesztett gyanakvás valószerűnek tűnt, egy különben rátermett, ügyeskedő, jég hátán is megélő Figaró, egy életművész nem lehet ennyire őrült, hogy a dán paradicsomból hazaszökjön az állítólagos, magánbeszélgetéseken is így nevezett kommunista pokolba, hacsak nem fizetett kém. Nem, ne tiltakozzon, nevet kesernyésen Gagya, ő nem azt mondja, hogy ezt elhitte volna, ki a templom kan egerét érdekelte volna különben is, hogy mit hisz ő? Mindennek volt bizonyos szolid, valóság- és emberismereten alapuló valószerűsége, annyi legalábbis mindenképpen, ami indokolta a Hutera személyével kapcsolatos, állami, illetőleg hivatalos gyanakvást, mert egyebekben ne higgye, hogy mindez a személyének szólt, ugyan már, hát ki is volt ő? Egy ganyés faszú kurvapecér erdélyi Figaró! De könnyen lehetett mindez álca, ami egy szívós és a népi demokratikus rendszer megbuktatásán dolgozó kémet rejt, egy olyan személyt, akit dollárral vettek meg a cilinderes, kövér, bigott és arrogáns amerikai imperialisták, vagy ami még rosszabb, egykori Horthy-fasiszta s nem utolsósorban sovén nacionalista érzelmére apellálva küldték harcba ellennünk.

– Nem, ne nevessen! – magyarázza egykori kihallgatója, s elnyomja a cigarettát. – Gyanús volt. Minden normális emberi számítás szerint kémkedni küldték közénk, s akkor én – vált át váratlanul első személyre – döntöttem: egy ilyen ember még akkor sem maradhat közöttünk, ha a tények egybehangzó állítása szerint ártatlan is. Lehet, hogy csak az elvtársaknak nem sikerült a vádat bizonyítani, de ami késik, nem múlik, ezért én – bízva ember- és anyagismeretemben (mert áttanulmányozva meglehetősen vaskos dossziéját, már úgyszólván mindent tudtam magáról!) – választást kínáltam, itt maradhat a városban, de csak kéményseprőként, borbélyként, pláne hölgyfodrászként nem! Nyilván tudtam, akár meggyőzték az amcsik, akár nem, maga sértődötten fogja ezt az ötletet visszautasítani, mert maga hiú, inkább elmegy falura, a szemétdombra, de nem alkuszik, mivelhogy maga borbély (megengedem: szépreményű hölgyfodrász!), de semmi esetre sem fog kéményekbe kotorászni, nem fogja pacsuliszagú, fehér köpenyét a kéményseprők fekete kabátjára cserélni. Nem is tévedtem: ez történt. Besétált a csapdába, bevette a maszlagot, s inkább ment falura, én meg úgy okoskodtam, kém vagy nem kém, mindenképp ez a jó megoldás. Mert ha nem kém, már nem is érdekel engem, ha kém, elégedettek lehetünk, hiszen nem itt van közöttünk, egy rajoni székhelyen, ahol mégiscsak van mozgás, ahol nap mint nap történik valami, ahol stratégiailag fontos intézmények vannak, hanem falun, ahonnan legfeljebb azt jelentheti, hogy a borbélyműhely előtti fán a vörösbegy helyet cserélt a cinegével, mielőtt jöttek volna a szemtelen felsőtábori verebek.

Sóhajt, üres poharára mered, majd Terikét keresi a tekintetével, de a lány sehol, s a vendéglő első felében, az önkiszolgáló étteremben kitör a pánik, újabb és újabb turistacsoportok tódulnak be, reménytelennek látszik odajutni s rendelni végre valami meleg kaját. – És volt itt még valami, drága Hutera úr – néz újra rá az egykori pártvezér, a rajon koronázatlan királya. – Éspedig a maga arrogáns természete, Mester – sziszegi Gagya, s már-már igazi hamisítatlan gyűlölettel néz rá, de nem tudja folytatni, mert egyszerre két dolog is elvonja figyelmét tőle, és saját szövegétől, brutálisan kényszerítve arra, hogy átmenetileg befejezze az önjellemzést, és elhallgasson. Megérkezik végre Terike a keverttel, és lenn a buszpályaudvaron – pontosan abban a pillanatban, amikor a bubifrizurás leányzó az asztalukra teszi a horpadt bádogtálcát (de mitől horpadt be? egymás fejéhez vagdossák a renitens vendégek?) a két pohárral, melyekben lemondóan vöröslik a kevert, ami rum is, meg nem is – kitör a pánik, és elszabadul a pokol.

Mielőtt felragadhatnánk poharainkat, s mielőtt átvehetném a szót, hiszen eléggé elfutott a ló a tegnapi elvtárssal, s épp ideje, hogy ráébresszem a valóra, arra ugyanis, hogy én változatlanul az vagyok, aki voltam, de ő már régóta nem az, aki akkor volt, helyzetünk és benne egymáshoz való viszonyunk tehát megváltozott, ezért illene erre is figyelmeznie, mielőtt szájon nem verem, mert az, hogy akkor, végzetesen és véglegesen kiszolgáltatott állapotomban eltűrtem pofátlanságait, nem jelenti azt, hogy ma is eltűröm. Ha akkor a hatalma indokolta lekezelésemet, ma, amikor ő egykori vidéki kiskirályból szarevő sorsjegyárussá lett, nem indokolja semmi, erre is gondoljon tehát, mielőtt folytatná elmebeteg becsmérlésemet. Én az vagyok, aki voltam, de ő már nem az, ezért legyen olyan szíves és húzza meg magát, s darab ideig kussoljon, hogy végre szóhoz juthassak, s elmondhassam, ami akkor és azóta belém rekedt.

– De nem tudtam elkezdeni – legyint HáBé –, mert abban a pillanatban, amikor a régen várt kevertes poharak landoltak az asztalon, a buszpályaudvaron elszabadult a pokol. A látvány és a későbbi kutatásaim alapján ez a régóta várt káosz azzal kezdődött, hogy egy épp állástalan cigányfiú (mehetett volna gimnáziumba, naná, vagy a Nagy Országos Építkezésekre maltert keverni vagy talicskát tolni, de ő persze nem, „ezeknek” nem fűlik fél fogukra sem a munka, de kell a pénz, mert lenni kell, s enni is kell, s a husika, a paradicsom, az amerikai mogyoró és a rumos csokoládé, hogy egyebekről most ne is beszéljünk, pénzbe kerül) lépett akcióba, a régóta esedékesbe, és lopta el egy éltesebb földvári hölgy piros színű retiküljét, benne 25 vagy 27 lejjel, ami már akkor sem volt az a falrengető összeg. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy Brassó és városunk között akkor éppen kilenc leu (nem oroszlán, román pénzegység ) volt egy jegy. Ezzel az összeggel, ami állítólag a földvári hölgy piros retiküljében volt, háromszor is haza lehetett volna jutni. Vagy el lehetett volna utazni, mondjuk Szinaiáig, és el lehetett volna nézegetni, mondjuk, a királyi kastélyt. Az összeggel a hölgy (soha nem derült ki, mi a nyavalyát keresett Brassóban) vehetett volna tejbepapit az unokáinak, megvehette volna a Horizont sorozatban éppen megjelenő Petőfi Sándorról szóló Illyés Gyula-monográfiát 19 lejért, s még mindig maradt volna hat vagy nyolc leje, hogy egy nála levő kisebb üvegbe a földvári kocsmában töltessen „mókusvizet” a férjének, vagy ha épp nem volt nála üveg, kérjen hitelbe egy üveg sört. A hitel itt az ekkor különben egy lejt érő sörösüvegre vonatkozott, mely üveg nem volt eladó, tehát hivatalosan akkor vehetett volna sört, borvizet, butéliás bort, ha lett volna üvegje. Ha nem volt, csak nézhette volna a menüt, de nem tehette volna magáévá. A helyzetet bonyolította, hogy egészségügyi szeszt, vodkát, likőrt és rumot is hasonló kinézetű barna, zöld vagy fehér üvegekben forgalmaznak ugyanabba a millióba, két millióba, ami Romániában körbe kerengett, sőt, olajat is!? Ez azért már kissé bonyolultabb, egy röpke kitérőt (ahogy mondani szokták mifelénk: egy misét) mindenképpen megér, hiszen itt ő (vált az obligát harmadik személyre a végképp elbizonytalanodó HáBé) két tapasztalt, italos embernek beszél, akiktől nem idegen a zákányos hangulatokat degeneráló másnaposság, amikor a férfiemberen semmi egyéb (átmenetileg) nem segít, csak egy kellő hőmérsékletű, évszaktól függően behűtött ser. Na most, méltányolja az urak figyelmét, együttérzésükre apellál, mi történik akkor, ha abban az üvegben – amit betegen, elveszetten, reszketve (Ady, mint mindenről, erről az állapotról is sokat tudott: „finom remegések az erőm”!...), de a ser áldásos, gyógyító erejében bízva, kézbe veszünk, sőt, mohón, a pohárra sem várva, semmivel nem törődve szánkhoz emeljük, és hosszú kortyokban kezdjük nyelni – előzőleg olaj volt (amit tökéletesen akkor sem lehetne kimosni, ha akarnák). És ő, sóhajt HáBé, csak irigyelni tudja parancsnokát (nem teszi hozzá, hogy egykori, hiszen neki Sasvári Ede ma is a parancsnoka) és tisztelt világutazó barátját, hogy őket, akiket annyi remélt, várt vagy éppen nem várt élményben részesítette a sors, ettől megfosztotta... Nem vesztettek persze semmit. Mint sokat tapasztalt magyar férfiak el tudják képzelni, milyen íze lehetett annak a sernek, amit egy rosszul, félig se, vagy felületesen kimosott olajosüvegbe töltenek. És ennyi elég.

Vissza tehát a buszpályaudvar eseménykerengőjéhez, amelyet ő és hajdani hóhéra a hatalmas ablakon keresztül, mint egy páholyból néznek végig, s közben nem beszélnek, nem is néznek egymásra, poharaik is érintetlenül várnak az asztalon, s ő (noha szórakozottan, mintha nem is róla lenne szó, konstatálja, hogy vonata ezekben a percekben hagyja el a brassói állomást, de mégsem kezd rohanni, láthatólag nem is érdekli az egész) az alattuk fekvő mozgásban lévő emberekkel és buszokkal benépesített pályaudvar történéseit figyeli.

Tehát: a dolog úgy kezdődött, hogy egy cigányfiú (akinek soha többé nem akadtak nyomára?!) ellopta egy földvári hölgy piros retiküljét 25 vagy 27 lejjel. A hölgy felsikoltott. Na, szóval, érthető, nem?

Ez már egy kicsit, hogy is mondjam, még neki is sok volt, és sokkolta is. Rohanni kezdett szegény, persze csak úgy átabotába, ész nélkül, s mozgása megzavarta a nem túl nagy tér amúgy is kaotikus rendjét. Hiszen nemcsak emberek (ha két ember rohan egymásnak, legfeljebb a hülye fejük koccan össze, és az orruk vére indul meg), de a buszok is ott sertepertéltek, s csak idő kérdése volt, hogy mikor koccan össze két busz, miután elüt néhány különösen kerge balfácánt.

Ami késik, nem múlik, mondja a magyar ember, és milyen igaza van! Mert ahogy a földvári nő megindult a pénze után, meglódult a tömeg is, megzavarodott a táncrend, s a tragédia, ahogyan az várható volt, be is következett, napok, hetek, hónapok, évek óta rohangáltak így a buszaikat kereső utasok azon a – ismétli – nem is túl nagy téren, mozgásukban látszólag nem volt rendszer, hiszen a közöttük ide-oda araszoló, lerobbant és rozoga vörös, sárga és fehér buszok senkit se ütöttek el, és egymásnak sem ütköztek. Most viszont megtörtént ez is, az is. Elég volt egyetlen becsavarodott nő őrjöngése, futott szerencsétlen a piros retikülje meg a 25 vagy 27 leje után, és összevissza mozgása, agresszív, de céltalan tétovasága megzavarta a többieket, először a buszok futottak össze, majd két szerencsétlen falusi ember az egyik sárga autóbusz kerekei alá került, az átalvetőjük is szétszakadt, kigurultak a kilós fekete kenyerek. Közeli faluból lehettek. – Vitték az életet a disznyóknak! – szólalt meg váratlanul Terike. A két alak körül vértócsa sötétlett, toporgó emberek jajgattak és vetették a keresztet, közöttük a busz kövér sofőrje, aki hangosan zokogott kínjában s egyre azt hangoztatta, hogy ő húsz éve sofőr, de még soha nem karambolozott, mintha ez az egyébként figyelemre méltó tény érdekelt volna valakit is a sápítozó, siránkozó, egyre idegesebb tömegben.

Azután megérkeztek a zsaruk, de képtelenek voltak rendet teremteni, míg be nem futott, úgy 20–25 perccel a baleset után, agresszíven dudálva s szinte szétspriccelve az embereket, egy újnak látszó mentőautó, kiugrott belőle két fiatal, fehér köpenyes fickó, és elkezdték taszigálni az embereket, közben románul és magyarul kánonban káromkodtak. Neki akkor lett elege az egészből, elfordult az ablaktól, s némán itta ki poharát, majd amikor egykori kihallgatója is szótlanul és mohón ismét egy hajtásra, nyakának parányi hátradöntésével fogadta magába deci kevertjét, élesen jegyezte meg, na, drága Gagyám, ez volt az az új világ, amiért annyit harcoltatok?! Sikerült! Érdemes volt! Gratulálok! Erről ő nem tehet, kezdett hadarni az egykori nagyhatalmú mikulás, ő nem ezt és nem így akarta, ezért is állították félre, benne igenis volt emberség, Om să fii – mondotta ő, a pontosság kedvéért románul, és felröhögött kínjában, majd egy másik orosz drámából idézve folytatta immár magyarul: „a lélek, atyuska, az a fontos, a lélek tisztasága!” Hiába gúnyolódik, meredt rá ellenségesen Gagya, miközben a sebesülteket vagy halottakat berakták a mentőautóba, ő nem volt egy vadállat, hiszen még az ilyen gazembereket és kalandorokat és feltehetően amerikai kémeket sem juttatta börtönbe, mint Hutera Béla hölgyfodrász.

Na itt lett neki elege az egészből, felállott, pénzt hagyott az asztalon, s köszönés nélkül tűzött el, hogy aztán a jeges szélben szobrozzon a peronon, az esti vonatra várva, ha már a délutánit azért méltóztatott lekésni, hogy meggyőződhessen róla, kutyából nem lesz szalonna, és ha lesz is, az csak és kizárólag kutyaszalonna lehet.

– Tehát, ha jól értem, ez volt a választása – mondja lassan töprengve Sasvári –, hogy feladja hivatását. Ha abbahagyja, és kéményseprő lesz, maradhatott volna a városban. Ha viszont nem cseréli fel fehér köpönyegét a kéményseprők fekete gúnyájára, akkor kussolhat, és fülét-farkát behúzva mehet falura.

– A kurva anyjukat! – káromkodik Málik, a nyöszörgő Obor fejét vakargatva –, ezt azután kitalálták a büdös oláhok. – Miért? – mutat magára Sasvári, őt saját testvérei hurcolták Recskre, és kínozták is lankadatlanul, hogy ne unatkozzon. Nem! Ezek a gazember kommunisták mindenütt egyformák voltak. – Dunának, Oltnak egy a hangja – állapítja meg Tóbiás, de senki nem nevet. HáBé megszédül – A disznó – mondja. – A disznó is ezután jött. – Miféle disznó? – néznek rá. – Hát amelyiket meg kellett volna beretválni. – Mit? A disznót?

Hutera lemondóan legyint. Hát így került ő falura, érzi, hogy menthetetlenül elfáradt, szédül, tehetetlenül mered maga elé, azon sem lepődik meg, hogy a parancsnok úr széke mögött fehér menyasszonyi ruhában tűnik fel Piros. Hajában koszorú. Olyan fiatal és olyan szép, mint akkor. Ő – mivel úgy beszélik meg, hogy várja a megállóban – szívében örömmel, a viszontlátásra felkészülve száll le Felsőtáborban a megállóban, de a lány nincs sehol. Az átalvetős falusiak úgy kerülgetik őt, mintha leprás volna, néhány pillanat és egyedül marad. Nyár van, a rajoni járat nyomában porfelhő gomolyog, szálló porszemek hibbannak el, libák repkednek a porban, embert nem látni sehol. Fölemeli fakofferét, még Ádám bátyjáé volt, megjárta a nagy háborút is, hogy aztán vele élhesse át a másodikat, s fájós lábát húzva, bicegve indul a kocsma felé... Piros rosszul időzített, gondolja, elnézte az órát, amikor mintha csak a földből nőtt volna ki, eléje állott egy milicista.

– Maga Hutera? – kérdezte ellenségesen. Nyögve eresztette le a koffert, előhalászta személyijét, s futólag felvillant benne, hogy a zsaru, mintha már a megállóban is méregette volna őt. – Kövessen! – vakkantotta most, s figyelmeztetően megbökte. – Hová? – kérdezte ő, de a zömök, sebhelyes arcú, magyarul rossz akcentussal beszélő férfi nem válaszolt. Ő még egész feleslegesen kérdezi meg, hogy a teljesebb megértés kedvéért jelen időben idézze fel ezt az egész rémálmot: – Le vagyok tartóztatva? – De válasz erre sem érkezik.

Amikor a helyi börtönviszonyok felől érdeklődik, a rend helyi őre szűkszavúan csak annyit vakkant, hogy: – Pofa súlyba! Kuss legyen!

Így mennek végig a gyermekkora fő színterén, ősei falujának főutcáján, és ő elképzelni sem tudja, mi jöhet ezután? De azt sem, hogy hamarosan a Turóczyak ősi kastélyában kell megberetválnia egy disznót, szigorú férfiak szigorú tekintete előtt kell bebizonyítania, hogy a fasiszták mindenre képesek. De alighogy hozzáérinti a pengét az állat szappanhabtól fehérlő bőréhez, vége lesz ennek is, jön egy új elvtárs, aki annak nevezi ezt az egészet, cirkusznak, s a helyzet fényét az sem emeli, hogy egykori bajtársai is jelen vannak, az őrnagy úr mintakatonái, Baló Feriből közben néptanács-, míg Veres Pistából kollektívelnök lesz, de vele úgy beszélnek, mintha nem ismernék. Szédül. Az egész valószerűtlen helyzetben kizárólag a beszappanozott disznó tűnik valóságosnak, azon se lepődne meg, ha hirtelen magához térne – különben sem tudja megállapítani, hogy döglött-e vagy csak el van kábítva –, és leugorva az asztalról, úgy, ahogy van, habosan indulna világgá. A milicista egyszer még gyomorszájon vágja, aztán közlik vele, hogy ez itt nem nyaralóhely, és ő megint az ellenséges, poros és néptelen felsőtábori utcán találja magát, kopott zöld kofferével a vállán, sántikálva halad előre a kocsma felé, szája kiszárad a szomjúságtól és az izgalomtól, most gondol először arra, hogy talán jobb lett volna, ha mégis a kéményseprés mellett dönt.

A kocsma üres. A frissen felmosott helyiségben, a terített asztalok között meghitten dongnak a nagy, zöld döglegyek, amelyek, sejti, meg fogják keseríteni itt töltött napjait...

Leteszi a bőröndjét egy ablak melletti asztal mellé, leül és tétován olvassa el a szemben lévő falra akasztott feliratokat:

JOBB, MINT OTTHON! NINCS HITEL – HARAG SINCS!

Ezektől sem derül fel, idegesen köhög, unottan figyeli a lámpa körül kerengő legyeket, az állórepülés bajnokait, és el-elfeketedik előtte a szép új világ, már-már elalszik a tehetetlen, kilátástalan fáradságtól, amikor a pult mögötti, hosszú, lelógó légyfogó szalagokkal felcicomázott lengőajtó mögül váratlanul előlép Piros. Ő feláll, szemrevételezi, évek óta nem látta, hát '44 tavasza óta – amikor néhány napos eltávozáson itthon járt szülővárosában és megismerte – kissé kitelt, megasszonyosodott.

– Hát megjöttél, Bélus! – sikoltja, s kiszaladva a pult mögül, a nyakába borul, érzi jázminillatát, megszédül. – Ó, te, te ólomkatona, azt hittem, nem látlak többé. – Hát most nézegethetsz, kedves – mondja ő rekedten. – Nem jöttél ki elém a megállóba!... – Milyen megállóba? – tölt pálinkát a lány két horpadt bádogpohárba, koccintanak, isznak. – Balogh bácsinál fogsz lakni – krákogott Piros, és azonnal kivörösödött az arca. – A fia orvostanhallgató, mindjárt elmegyünk, ne aggódj, nagyon rendes ember. – De hát ő azt hitte... – Mit? Mit hitt? – Hogy ők ketten, hogy ők együtt...

Piros rábámul, mintha nem értené, mit mond, mintha el se jutnának értelméig a szavak (?), gyorsan, kapkodva arról kezd beszélni, hogy kitakarították a borbélyműhelyt is, hiszen Baló elvtárs szerint ő már holnaptól munkába állhat, megkezdheti mindannyiunk hasznára, bizonyára áldásos felsőtábori működését.

Ő csak áll a bádogpohárral a kezében, lassan forog el a kocsma, s a fehér disznó ott röpköd a lámpa körül, üveges szemébe vesz a fény, s a lassan száradó habba ragadnak az állórepülésbe belehülyült legyek, ő felemelkedik, lábujjhegyre áll, valamiért meg szeretné érinteni, de megcsúszik, és teljes hosszában vágódik végig a még vizes padlón.

– Elájult – hallja még, aztán fehér lesz minden, hófehér...

 

3. MÁLIK

 

 

Neki kezdettől fogva gyanús volt, mintha már akkor sem lett volna teljesen magánál, amikor felkereste őt rákospalotai otthonában. Úgy tűnt, minden rendben van, válaszolt, kérdezett, döntötte az italt magába úgy, mint régen, de mégis. Állandóan elnézett mellette, mintha nem is lett volna jelen, és olyanokat hadovált, hogy sivatag, hogy köréje zárult a sivatag, hogy az ő elbaltázott élete a végére ért, hogy körbe forog Piros körül, aki nincs, hát nem tudta hova tenni, mire vélni, másrészt meg a mozdulatai ugyanolyanok voltak, ahogy szalonnát vágott, ahogy felemelve a poharat ízelgette, harapta a bort, örült neki, mintha huzat fújta volna el azt a '42-es esztendőt, mióta önhibájukon kívül két országba zárta őket az örök magyar balsors, és nem találkozhattak, igen, egyedül van ő is, neki is meg-megjelenik a felesége, csak nem beszél, Piros viszont állandóan mond valamit, sóhajtott erre Béla, s tétován meredt maga elé, és ő már-már felajánlotta, hagyja a picsába Erdélyt, költözzön ide, nagy a ház, hely van elég, lehet énekelni, és arra a kis időre, ami még hátravan, csak ellesznek valahogy, de nem tudta elkezdeni, csak nézte, ahogy ül magát összehúzva a széken, s bánatos arcát poharában hosszan elnézegeti, és váratlanul kezdettek el villogni a szeme előtt a balsejtelem lüktető pontocskái, és sejtette, hogy ez az egész bonyolultabb, mint hitte, bár megvallja, a sivatagot akkor sem értette, még hogy sivatag és hogy köréje zárult, nevetve mutatott körbe: ez az én konyhám! hát hol látsz te itten sivatagot, édes egyetlen komám?, s akkor hirtelen hallotta meg a furcsa, hátborzongató neszt, mintha körös-körül tényleg láthatatlan homokszemcsék súrlódnának egymáshoz, mintha egy homokdűne ébredezne körülötte, nem tudta mire vélni a dolgot, telitöltötte a poharakat, mire vendége átszellemült arccal emelkedett fel, hallod, Pistám, te is hallod, a homok zenéje, a szél, a sivatag, de ő már nem hallott többé semmit, nézte régen látott barátját, és életében először nem tudta, hogy mit csináljon, érezte, hogy a másik segítségre szorul, csak azt nem tudta, hogyan s mivel segíthetne neki, az ebédlőben lassan hatot ütött a falióra, akkor Béla felrezzent, megrázta a fejét, zavartan bámult rá, és elnézését kérve az alkalmatlankodásért, újra a sivatagról kezdett beszélni...

 

4. VIA ILLUMINATIVA (MEGVILÁGOSÍTÁS)

 

 

Fekszik a hátán, a félhomályban, s hirtelen nem is tudja eldönteni, hol van. Az ablak négyszöge kiugrik a háttérből, s látja, ha arra fordul, az ég egy darabját is, a csillagok, ezek az égi koporsószögek mintha egy ábrát rajzolnának ki, egy rejtvényt, amit egész egyszerűen képtelen megfejteni. Megmozdul. A madarak – ahogy az egyik felsőtábori öregasszony mondotta – énekelni kezdenek a derekában. Nézi az ablak négyszögét, s hirtelen döbben rá, hogy azért olyan szokatlan az egész, mert nem otthon van, széles, tutajszerű heverőjén, hanem Tóbiás házának manzárdszobájában, Regensburgban. Igen, elájult akkor a parancsnoknál, miután megberetválta az öregembert, s mesélni kezdte a disznó borotválásának őt mindég felzaklató történetét. Azóta, ha jól számolja, eltelt egy hét, de mintha még nem tért volna magához. Felemeli, szeme előtt mozgatja ujjait, szédül, mintha körhintán ülne, forog el a szoba, és összekeverednek az elmúlt napok eseményei, egymásra csúsznak, mint az előhívó vizében a fotográfiák. A Gellért fürdőben ülnek a gőzölgő vízben, a vízköpő oroszlánok alatt, és bámulják a szabadnapos tűzoltókat, akik fekete klottgatyában viháncolnak, mint a csitrik, s noha meglett pipaszárlábú vagy csacsihasú férfiak, mégis csipdesik, vízbe lökik, spriccelik egymást, kiváltva az úszómester nehezteléseit. Málik most jelenik meg a parton, a Gellért fürdő eltűnik, nehéz vasalt asztal köré ültök egy zalai présházban, előttetek tömzsi, százéves üvegpoharakban gyöngyözik a bor. Málik az ajtóban áll. „Tényleg harangozó – mondja –, s tényleg részt vett a háborúban, és hadifogolytáborban is volt?” „Kicsoda?” – kérdezi érdeklődve a házigazda, Tóbiás barátja, és előrehajol, agárarca megfeszül. „Egy bizonyos Illés József.” „Jaj, a szomszéd falusi harangozó. S mért keresitek?” „Gyanús az ipse...” „Illés? Ugyan már. Inkább buggyant... Szerencsétlen balfácán... Mitől lenne gyanús...” „Tüzértisztnek adta ki magát, de ilyen nevű tüzér nem szerepel a nyilvántartásban. Az őrnagy úr megnézette...” „Hát persze – mosolyog az agárarcú házigazda. – Mert hát nem tiszt, nem is volt soha, szakaszvezetőként esett fogságba, később, ismeritek a lemezt, koholt vádak alapján tartóztatták le, megjárta Recsket is, s a szenvedéstől megbuggyant.” A tűzoltók, nem törődve az úszómester figyelmeztetésével, ismét spriccelni kezdték egymást, néhány csepp eléri az arcodat. „Esik” – mondja Tóbiás, az óriáskereket figyelve. Az élesedő szélben nehezen haladnak előre, nem tudja, hova mennek, azt sem képes eldönteni, van-e valami határozott célja Tóbiásnak, nem is érdekli, feltűri bundája gallérját, a szél kellemesen hűsíti égő arcát, százhússzal repülnek a balatoni autópályán, a lemenő nap fényében lángra gyúl a mező, vörös és narancssárga fények járják kísértettáncukat a láthatáron. „Felhúzhatnád már az ablakot – morog Málik a hátsó ülésen –, huzat van, és érzékeny a fülem.” Ő feltekeri az ablakot, hátradől, és azonnal elalszik – ekkor kezdődnek váratlan alvásai, mintha kirohanna az ébrenlétből, Ádám bácsi konyhájában áll az ajtóban, Piros meg a kapuban topog, beszélget Vitézzel, bácsikája kutyájával, a ház ura lábát szitálja egy lavór vízben, s a hírre, hogy mégsem házasodnak össze, sőt Piros elmegy a távoli Egyiptomba, hümmögni kezd: „Sohase találsz még egy ilyen leányt, Bélus!” „Főleg ha nem is keresek!” Piros óvatosan tolja félre őt, bejön a konyhába, és odahajolva Ádám bátyjához, megpuszilva az arcát elkezdi, mint azokban az utolsó napokban annyiszor, hogy ő már nem bírja tovább, de hangját elnyomja a Tóbiás álmából ideérkező óriás porszívó dübörgése, s félő, hogy a gépezet nemcsak a mindenütt fölös számban létező port szippantja fel, de őket is, a szálló és elhibbanó porszemekkel. „Már kész volt a terv. Ő látta a Rurik-féle óriás porszívó projektjét” – magyarázza Tóbiás Passau fölött a parton, és hegyeset köp a Duna vizébe. Dél van, melegen süt a márciusi nap, a csontváz fák is kinyújtóznak, s a sárga habok mintha örökre megfesthetetlen mondatokat formálnának, befejezetlen mondatokat a honvágyról. Már megvolt a terv, 40 méter magas, 3 méter széles lett volna, sok-sok szívókarral, egy horrorfilmbe illő monstrum, felszívta volna az utcák porát, és utána locsolt volna, John Rurik, a tervezőzseni jól elképzelte. „De szívesen mennék veletek, fiúk” – mondja Zalaegerszeg főterén a Mária Magdolna-plébániatemplomot félrehajtott fejjel hosszan elnézegetve. „Hát gyere!” – hívja megint Tóbiás, mint az elmúlt napokban annyiszor. „Nem mehetek – ingatja a fejét a nagydarab bajtársa –, pedig a Béla állapota is aggaszt.” Észreveszi, hogy úgy beszélnek róla a jelenlétében, mintha ő nem is lenne jelen, hadarva kezdi, hogy igen, ő is szeretné, ha Pista... Nem folytatja, kapkodva szedi a levegőt. Meglepetten bámulnak rá, aztán kétoldalt karon fogják, és bekísérik a templomba, megállnak a hűvösben a szenthely előtt, nézik a bűnbánó Magdolnát a főoltáron, mintha valami miatt megrovón, sőt haragosan nézne vissza rájuk, melyikükre haragszik vajon? a térdepelő és buzgón imádkozó Tóbiásra? a térdepelő, lehunyt szemű Málikra? rá, aki elesetten álldogál a hátuk mögött, s nem tudja még elképzelni sem, hogy hogyan lesz tovább? A golyót figyeli, amint ide-oda szökellve, éles hangot hallatva pörög, hogy hosszas körözés után a piros nyolcason állapodjon meg, örömöt szerezve egy fehér ruhás, vörös hajú, feltűnően részeg lánynak, aki száz dollárját, és valószínűleg utolsó száz dollárját a piros nyolcasra tette, s most elnyílt szájjal bámulja nyereségét, a zsetonhegyet, amelyet elnéző mosollyal lök eléje az idősebb, gyomorbajos képű krupié. A lány egy nejlonzacskóba gyömöszöli a zsetonokat, és megtántorodva, elég bizonytalan léptekkel indul kifele. „Hova megy vajon? – kérdezi ő Tóbiást kíváncsian. – Hogyhogy nem játszik tovább?” „Igaza van. Nem kell kísérteni Fortuna istenasszonyt, és jobban is teszi, ha felvéve nyereségét, lepihen.” Fél lépésre állnak a rulettasztaltól, nézik a lázban égő arcokat, a kerekre tágult szemeket, amint megigézetten követik a golyó eszelős, trillázó mozgását. Ismét a piros nyolcason állapodik meg, a részeg lány visszafordul az ajtóból, legyint, kicsúszik a kezéből a reklámszatyor, szétgurulnak a zsetonok, s kíváncsi parasztemberek válnak szét a hatalmas termetű Málik előtt a pacsai kocsmában. „Ismerik Illés Józsefet?” – kérdezi, s rendel két kávét és egy unikumot. Az ablak elé telepednek le, a sarokba, innen szemmel lehet tartani az ivót. „Harangozó...” „Nem, itten nincsen ilyen nevű – vakarja fejét gondterhelten a kocsmáros. – Talán Apátiban vagy Karasban érdeklődjenek...” Málik, a tálcán a kávéscsészékkel és az unikummal, óvatosan lépeget az asztal felé. „Se híre, se pora a mi hős tüzérünknek...” „Tobikám! – jelenik meg az ajtóban egy magas, szikár, lila melegítős férfi, és a kutyáját (virgonc dalmát eb) elengedve kitárt karokkal bukdácsol a felemelkedő Tóbiás felé. – Ez nem lehet igaz! Te vagy?
A szellemed?” Tóbiás a regensburgi ház előtt parkol, kiszáll, kinyitja a kaput.
Az emeletes ház előtt virágoskert, két sarkában két kerti törpe vigyázza a virágokat, amelyek majd csak ezután jelennek meg, felvidítva kissé a kopár környezetet, amelyik ilyenkor, márciusban, amikor már eltűnik a hó, vigasztalanabb, mint valaha. HáBé kiszáll a kocsiból, beül a lugasba a malomkő asztal mellé, és megpróbálja maga elé idézni Pirost, de nem sikerül. Hűtlen szerelme állandóan kimozdul a képből, hogy az ágy mellett tűnjön fel kis kék pettyes ruhácskájában, sudáran és fiatalon, ő megremeg idegességében, feléje nyúl, de bárhogyan is erőlködik, nem éri el. Ahogy az utóbbi napokban megszokhatta, ellenségesen hallgat, ő kérdezhet bármit, nem válaszol, mondhat akármit, nem reagál. Egyszerűen nem beszél, csak figyelmesen, rémülten sajnálkozva nézi az ő borostás öreg arcát (napok óta képtelen beretválkozni, annyira reszket a keze), s mielőtt megérinthetné, semmivé esik, szétfoszlik a levegőben. Most azonban nem így történik, most nem tűnik el, közelebb lép hozzá, részvevő arccal hajol feléje, s hamarosan megérzi pillangókönnyű kezét a homlokán, és üvölteni szeretne a tehetetlenségtől, de nyögni sem mer, nehogy elriassza megint. Nézi föléje hajoló arcát, s a zöld szemek örvényébe vész. „Már nem kell sokáig várnod” – suttogja, de Piros mintha nem hallaná, továbbra is sajnálkozva néz rá, s könnyű kezével homlokát simogatja, amíg Huterát rázni nem kezdi valami erőtlen remegés. Lehunyja a szemét, lélegzetét is visszafojtva nyitja ki ismét, de a látomás nem tűnik el, ott lebeg a levegőben, és szenvtelenül bámulja az egyre önfeledtebben, sőt eszeveszettebben hancúrozó szabadnapos tűzoltókat, akik nem látják, nem is néznek rá, miközben spriccelik egymást, s ha felnéznének, se látnák, hiszen a sípját egyre idegesebben fújó úszómester se látja, és Tóbiás sem, és Málik sem. Málik kezd végtelen történetei egyikébe a Kőbánya alatt húzódó barlangok labirintusáról, ahol el van rejtve egy láda, és „nekünk kell megkeresnünk”. „Miféle láda? – kérdezi nyakig merülve a forró vízbe Tóbiás. – Van még, amiről nem tudok?!” „A parancsnok úr '56 őszén ebben a barlangban rejtett el valamit, és mi meg kell találjuk Bélussal, majd ha visszajön, nem lesz könnyű, mert fogalmunk sincsen, hogy pontosan hol van, és a parancsnok úr is csak nagyjából... Úgy hogy nehéz lesz megtalálni, napokba is beletelhet...” „És mi van a... ládában?” „Arany” – válaszolja Málik készségesen. „Micsoda – hökken meg ő is, s feje fölött Piros szánakozó mosollyal lassan elúszik a fényben. – És én azt hittem, fegyverek...” „Arany – ismétli meg rejtélyesen Málik. – Nem akarta, hogy a komcsik s a muszkák kezébe kerüljön, ezért rejtette el akkor, amikor még folytak a harcok a Corvin közben, a Széna téren és a város más pontjain. Ti el sem tudjátok képzelni, mi volt itt...” „Nem értem – hümmög Tóbiás. – Én már semmit sem értek.” „Mit nem értesz? Sasvári harcolt, és...” „Ez világos. De honnan volt az arany?” „Ezt '44 telén, a meneküléskor ásta el az I. magyar hadsereg egyik teherautó-sofőrje, aki sokáig bolyongott a kincstári aranyat, aranyrudakat tartalmazó ládákkal, de akkor már senkinek sem kellett az arany, hát egy ládával elásott valahol a Hármashatár-hegyen, miközben körülötte folytak a harcok. Egyszer voltam Krőzus életemben, Pistika – mesélte. – Amikor a parancsnok úr felkelőcsapatában, a láda arannyal, október végén jelentkezett. S ez is csak kis ideig tartott. De kiásta, itt van, s azt szeretné, hogy fordítsuk a forradalom szent céljaira...” „De már nem volt idő!...” – jegyzi meg Tóbiás, mire Málik lázasan kezd bólogatni. A présház ajtaja előtt áll, pohár borával a kezében. „Egyszer ez a pechvogel is hazudott, s pontosan neked, édes Bélám. Dehogyis volt ő tüzértiszt, szakaszvezető volt. A többi: a háború, a láger, a szenvedések mind igaz. Reszket a feje a nyomorult hülyéjének, s ahogy kifejezte magát, restellt veled találkozni. Ő nem is tudja, miért történt, ő soha nem hazudik...” „De hát mi a probléma? – értetlenkedik a házigazda. – Miért nyomoztok, urak, Illés után...” „Nézd, barátom – Málik bennebb jön, de még mindég nem ül le –, minden bonyolult.” „De azért – így Tóbiás, poharába meredve, mintha keresne valamit, és azt pontosan régen látott zalai barátja borában vélné feltalálni – nem annyira, hogy ne lehessen megmagyarázni...” „Nem annyira” – ül le végre Málik, és hosszú, homályos fejtegetésekbe bocsátkozik. Hutera a kezdet kezdetén elveszíti a fonalat, ül a széken, nézi a pincébe vezető ajtót, a gyertyák pislákoló fényében ugrásra kész állatoknak tűnnek a hatalmas hordók, s most hátán fekve s kétségbeesetten figyelve az ablak sápadtan derengő négyszögében a csillagok megfejthetetlen ábráit megint elbizonytalanodik, mintha nem is vele történtek volna meg az elmúlt napok hullámokban vissza-visszatérő, kavargó eseményei. Kívülről látja önmagát, amint Tóbiás plasztikus, de baráti hasonlatával „elveszetten ül a széken, mint egy rakás szerencsétlenség!”, s Málik szavába vágva, társait némileg zavarba ejtő, sőt meg is döbbentő módon kezdi magyarázni, hogy ő és csakis ő a felelős az egész félreértésért, az ő átkozott, gyógyíthatatlan gyanakvása!... Mindezt – nem a maga mentségeként, de a helyzet tisztázása végett szögezi le – csak súlyosbította az erdélyi helyzet, ő ugyanis, és ezt se felejtsék el az urak, teszi hozzá teljesen összezavarodva, egy diktatúrában élt évtizedekig, mely diktatúra szabályai szerint mindenki gyanús, aki él és mozog és beszél és viselkedik, hiszen szavait kijelentéseknek, cselekedeteit egy rendszerellenes konspiráció részének lehet felfogni, és bármikor eljárást lehet kezdeményezni ellene, hiszen aki nincs velünk, az ellenünk van. Igen, ő ebben, az örök vesztes menthetetlen helyzetében élt, így hát eleve gyanúsnak találta ezt a balszerencsés emberkét, s gyanúját eléggé el nem ítélhető módon megosztotta a parancsnok úrral is, akinek nincs üldözési mániája, ez nyilvánvaló, hiszen őt, eltörölhetetlen múltja miatt, tényleg üldözték, és aki veszélyben érezvén küldetését, most, a véghajrában, amikor remény van rá, hogy végre eltakarodnak az oroszok, és kezdetét veheti az ország újrafelépítésének magasztos, embert és egész embert kívánó, szent feladata, rögtön és saját kiszolgáltatott helyzetében teljesen természetes módon konspirálni kezdett, s azt, hogy „tégla” van a rendszerben, igen hamar felfedezte, hiszen Illés Jóska szerencsétlen füllentése elindította a lavinát, s az ő egyéjszakás ivócimborája rögtön még gyanúsabbá vált, hiszen az őrnagy úr informátorai nagyon hamar kiderítették, hogy ilyen nevű tüzértiszt nem létezik, s a gyanú beindította a téves következtetések láncolatát, ami mindannyiunkra rossz fényt vet, de elsősorban persze rá, aki az anyaországba is áthurcolta fertőző és gyógyíthatatlan gyanakvását... „Állj, vándor – emelkedik fel Tóbiás, részvevően HáBé vállára téve kezét –, azért ne vigyük túlzásba az önvizsgálatot. Inkább énekeljünk, örüljünk annak, igaz, báró úr – néz agárarcú vendéglátójukra, aki láthatólag már semmit sem ért az egészből –, hogy együtt vagyunk, négyen, annyi szenvedés után, s örülhetünk annak, hogy mindent túléltünk, mert ebben az eszement században egyetlen borotvagyors szerep kínálkozott mindég: megmaradni! És ne feledjük egy pillanatig sem el – húz egy pihenősávra, megállítva a terepjárót –, hogy a természet is erre tanít.”

Kiszállnak a kocsiból, a lemenő nap kivilágítja a látóhatárra függönyként leomló felhőket, végtelen percekre narancssárga fénybe borítva az elvarázsolt mezőt. Sokat sétáltam Wellingtonon túl a tengerparton, az ég felé törő sziklák között figyelve a csipkézett vártornyokhoz hasonlító szirteket, és meg kell vallanom, mindég megbámultam a fűszálakat is, amelyek rejtélyes makacssággal tapadtak meg a kövek hasadékaiban, dacolva a hullámokkal, a tomboló széllel és a szikkasztó napsütéssel. Példaképeimmé lettek ezek a makacs és kitartó új-zélandi fűszálak, a helytállás bajnokaiként törekedtek a fény felé, s lettek légyen bárminő mostohák is körülményeik, nem adták fel, nem tudom, miért, de mindég Kosztolányit juttatták eszembe. Ha lenne egy kevés remény, a szívetek megmenteném, ti drága, drága szentek. Bámultam a titokzatosan élve maradó fűszálakat, harsogott a tenger, újra meg újra hullámok egymást megsemmisítő,
egymásból növekedő halmait vezényelve a makacsul ellenálló szirtek ellen, zúgott a szél is, s a bábeli hangzavarban nem lehetett meghatottság nélkül ránézni ezekre a satnya, de mégiscsak zöld fűcsomókra, amelyek időnként a városok utcáin a macskakövek közül is kidugják reménykedő fejecskéiket, noha itt sem leselkednek reájuk kisebb veszélyek, mint az új-zélandi tengerparti szirteken megtelepedni szándékozó testvéreikre, sőt a városokban ezek a veszélyek kiszámíthatatlanok, áttekinthetetlenek és váratlanok. Mindezt már a Grabenen, csepergő esőben mondja, s HáBé váratlanul Málikra gondol. Vajon hol lehet most a nagy Testvér? A somogyi asszonyt várja? A felesége sírjánál szobroz, a parancsnok úrnak számol be zalai nyomozásuk eredményeiről? Obort sétáltatja, kertjében áll, a csontváz fák között, a metsző március végi szélben, és lesi, hogy nő-e a fű, jelennek-e meg gyümölcsfáin a rügyek? Vagy a Vadgalambban ül törzsasztalánál, és hosszan bámulja tört arcát pohár bora tükrében? „Nincs szerencsénk – szűri a szót idegesen Tóbiás –, esik. Először mégis a Szent István-templomba kellett volna menni, de hát...” „Magik magyarok?” – áll meg mellettük egy kék ballonos, fekete lány. „S ha azok lennénk – néz végig rajta Tóbiás, de (veszi észre HáBé döbbenten) teljesen érzelemmentesen, s mikor ráébred arra is, hogy átmenetileg mivel is foglalkozhat az őket kedvesen megszólító, húsz-huszonkét éves leányzó, legyint, s megadóan korrigál –, persze, azok vagyunk, erre rájöhetett, ha...” „Nem akartam hallgatózni. – pirul el a lány –, de a bácsik túl hangosan beszélnek ahhoz, hogy mindez titok maradhasson, s ráadásul magyarul. Itt, ebben a gyönyörű épületbányában ritkán hallani magyar szót, ezért is bátorkodtam megszólítani magukat, de higgyék el, olyan régen nem beszéltem az anyanyelvemen...” Elhallgat. Tóbiás gálánsan ajánlja fel a karját, és határozott léptekkel indulnak el az erősödő esőben egy cukrászda felkutatására, és vállalkozásukat nagyon hamar siker is koronázza. Hutera némán kullog utánuk, önkéntelenül is az ismeretlen lány gazellajárásában gyönyörködve. A cukrászda szinte teljesen üres, egyszerre három bóbitás kiszolgálólány is üdvözlésükre siet, egyikük a leányról segíti le a kabátot, a másik Tóbiásról, a harmadik róla. Leülnek, és HáBé a lány ártatlan mosolyában gyönyörködve veszi kezébe a hely specialitásaira a figyelmet felhívó étlapot, s így értesül róla, hogy az Abbázia nevű cukrászdában ülnek, ahol különösen Rigó Jancsit és francia krémest érdemes fogyasztani, de kiváló a gesztenyepüré is... Tóbiás presszókávét, dobost és kólát rendel, HáBé Rigó Jancsit és ásványvizet, a lány öt darab női szeszélyt. Ezen már lehet mosolyogni. „És egy-egy krémest, rolót és gesztenyepürét... És, igen, narancslevet.” A kiszolgáló-kisasszony mindet feljegyez, nem kérdez, nem is csodálkozik. „Éhes? – kérdezi HáBé maga számára is váratlanul, együttérzően. – Mert elmehettünk volna ebédelni is.” „Éppenséggel el” – hagyja helyben Tóbiás, noteszében elmélyülten lapozgatva. Nem, még nem éhes, mosolyog a lány, de bevallja, édesszájú, s mostanában olyan ritkán van alkalma cukrászdázni, hát most kihasználja, s miközben végre magyarul beszélhet (imádott elhagyott anyanyelvén), leeszi magát. Mióta készül erre, nem is hiszik el! Mindennap elhatározza, hogy erre jön, és végre egy nagyot tortázik, de aztán mindég közbejön valami, hol a pénze fogy el, hol különféle programjai keresztezik egymást, így hát nagyon örül, hogy az urak jóvoltából (akik ne vegyék rossz néven, de imádott nagypapájára emlékeztetik őt) itt lehet, s végre kiélheti a sütik iránti leküzdhetetlen szenvedélyét... „És a kisasszony honnan keveredett ide Bécsbe?” – kérdezi Tóbiás, s közvetlenül kérdez rá a templomból kijövet, a Málikkal való elválás előtt Zalaegerszeg főterén a román és a magyar kommunista börtönök közötti különbségekre. Ő ugyan egyiket sem tapasztalta meg – legyint HáBé, s egyre a bűnbánó Magdolna sértődött arca lebeg előtte, mintha emlékeztetni akarná valamire –, de azt hiszi, lényeges különbség az infernális viszonyokban nem lehetett... Voltak különös, bizarr szituációk is, a román börtönökben az úgynevezett „átnevelési tevékenység” nehezítette meg, egészen az elviselhetetlenségig, a politikai foglyok nyomorult helyzetét, növelve, ha lehet, a teljes és végzetes kiszolgáltatottságukat. Nehéz erről beszélni, főként ha az embert szerencséje megkímélte mindattól, amit ez az átnevelés jelentett, s így csak hallomásból, cimborák, ismerősei vallomása alapján beszélhet róla. „Ez mit jelentett? ez az átnevelés?” – jön izgalomba Málik is. „Különféle szadista kínzásokkal akarták megtörni a foglyokat, végleg el akarták veszejteni őket, arra kényszerítve, hogy megtagadják mindazt, ami számukra szent volt, és az élet értelmét jelentette. Papokat kényszerítettek arra, hogy hitükből csúfot űzve gyalázzák az Istent, parasztembereket, hogy káromolják, sőt büdös kurvának nevezzék anyjukat vagy feleségüket. Mindenkinek megtalálták a gyenge pontját, ahonnan kifordíthatták az egyéniségét, hogy arra kényszerítsék, tagadják meg mindazt, ami életük értelmét jelentette. A perverziók széles skáláján mozogva a belügyes disznók, a delikvenst, ha ellenállott, arra kényszeríttették, hogy felzabálja székletét, mindennapos volt a foglyok fizikai bántalmazása és kínzása, s mindez miért?!? Egy hiú és veszélyes ábránd beteljesítése volt a cél, azt akarták, hogy ne csak a végképpen tönkretett és elrontott világ hasonlítson őrült elképzeléseikre, de az ember is, nem normális és gondolkodó embereket akartak, hanem bólogató bábukat. S a szent cél eléréséért semmi sem volt drága. Uralgott a primitív, ártó szellem a börtönökben, ráadásul a köztörvényesek légióit szabadították rá az elcsigázott, elkeseredett, tehetetlen politikai foglyokra, és mégis volt ellenállás, egyre többen vállalták az elkerülhetetlen halált, de nem tagadták meg önmagukban azt, ami adott ponton fontosabb volt számukra a puszta életüknél. Mondhatni, a kísérlet tulajdonképpen eleve kudarcra volt ítélve. Legfelső szinten mégsem az áldozatok károsan növekedő száma miatt állították le, ó, nem. Más oka volt ennek, s tudom (sóhajt HáBé), hogy amit most elmondok, legalábbis félreérthető, s azonkívül nem vagyok történész, nem tudom bizonyítani, mégis megér egy mesét, mert bizonyítja a kommunista rendszer szörnyjellegét, megmutatja, hogy mi is mozgatta az egész szisztémát. S nem a hit, az eszme ereje. Ó, nem, sajnos nem, hanem a puszta, nyers hatalomvágy, persze nyomták az elvtársak a sódert, megtanulták a leckét, élesedett az osztályharc, leleplezték, s nemcsak a sötétben bujkáló osztályellenséget, hanem a saját soraikban is az árulókat, ezért ideig-óráig megtéveszthették a világot, de a lényeg mégsem az ideológia volt, hanem a hatalom. A dicsőséges s a minap dicstelenül megbukó kommunista pártok kelet- és közép-európai üdvtörténete csak áttételesen szól még az üdvösség megcsúfolásáról is. A hatalom a lényege. A hatalom kivívása, megragadása és megtartása. A kapitalizálódó Amerika maffiózócsoportjainak harcához lehet leginkább hasonlítani a pártvezérek körül kialakuló klikkek, sőt klánok versengését. Ne gondoljátok, hogy eltúlzom, ó, ne! Egyszer egy nagy hírű pártvezért beretváltam, épp vadászaton volt a vidéken, s ő mesélte el, mért is vetett véget Dézs elvtárs a börtönökben kibontakozó átnevelőmunkának. Talán az áldozatok egyre növekedő száma miatt – kockáztattam meg, mire az elvtárs habos képpel kezdett röhögni, megállapítva, hogy már a borbélyokból is kiveszett a realitásérzék. Hát akkor mi? – kérdeztem meg, ő intett, várjak, ne siessem el, mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak, s a fényben megcsillant a beretvapenge.” S ez a csillanás évekig, évtizedekig elkísérte, s teljesen váratlanul Passauban tért vissza, amikor egy néptelen szakaszon leparkoltak, s kiszállva a kocsiból, a mezőn bukdácsolva közelítették meg a Dunát. Dél volt, borús volt az ég, nyakukba lógtak a felhők, lélegezni is alig lehetett. Tóbiás amolyan „forr a világ bús tengere ó magyar” hangulatban rohant a folyóhoz (akkor döbbent rá, hogy a folyó sokkal többet jelenthet neki, a cinikus világutazónak, mint bárki is, előélete ismeretében, képzelhette volna), leguggolt, tenyerébe merve a vizet nedvesítette meg az arcát, s beszélni kezdett a folyóhoz, mintha HáBé jelen se lett volna. Hogy jelenlétéről megfeledkezik, akár a bizalom jelének is felfoghatta volna, de ezen se töprengett hosszasabban, mélán nézte a sötétszürkén hömpölygő vizet, a túlsó part fái között ismeretlen, nagy testű fekete madarak szálldostak, lomhán, látszólag cél nélkül. Odament Tóbiás mellé, leguggolt, és ő is megnedvesítette az arcát. A víz hidegebb volt, mint hitte. „Ilyenkor a legcsúfabb – mutatott a Dunára közvetlenül Tóbiás –, de néhány hét, s beindul a természet újjászületése, elkövetkeznek a zöld megunhatatlan robbanásai, és hirtelen megváltozik a folyó is, fölébred téli álmából. Különös, bölcs lény a Duna, bevallom, én beszélgetni is szoktam vele.” A túlsó parton váratlanul lövés dörrent, a madarak sietősen szálltak fel, s már a folyó tükre fölött lebegtek; újabb lövés dörrent, de a vadászokat változatlanul nem lehetett látni, s azt sem lehetett eldönteni, hogy a fekete madarakra lövöldöznek-e, vagy valami apróvadra a túlsó part cserjéseiben, bozótosában, aztán váratlanul, majdnem pontosan velük szemben, megjelent egy kutya, egy német vizsla, vakkantott néhányat, s beleszagolva a levegőbe rohant tovább. Még két kutya tűnt fel, szintén vizslák, aztán egy tömzsi alak, puskával a kezében. Mindez Tóbiást nem lepte meg, lehet, tudomást se vett róluk, ő egyre a Duna kiismerhetetlen, szeszélyes természetét taglalta, mert igazi nő ez a folyam, szép és szangvinikus, elragadó és kiszámíthatatlan, akárcsak a fehér ruhás spicces lány, aki most térdre esve szedegeti össze szétguruló zsetonjait, a biztonsági őrök is segítenek neki, de így se valószínű, hogy az egészet sikerül a tasakba menekíteni, hogy a kasszánál beválthassa. Sokan fognak ma zsetonokat találni. „Minden évben eljövök ide, mióta labanc lettem” – vigyorodik el Tóbiás. S odasétálva a térdelő, kétségbeesetten keresgélő lányhoz, lehajolva, a térdelő lány mézszínű jobb lába mellől combjai közé nyúlva, mozdulatával kétségtelenül zavarba hozva az elvörösödő leányzót, fölvesz egy zsetont, s mélyen meghajolva nyújtja át. Néhány szájtáti vendég nevet és tapsol. A lány felemelkedik, s melléhez szorítva a reklámszatyrot elindul kifelé, bizonyára megkeresni a kasszát. „És miért?” „A miliő – mutat körbe Tóbiás. – Az arcok. a kapzsiság torz arcai. Rendkívül lenyűgöző figyelni közvetlen közelről a játékosokat...” Kisétálnak. A kaszinó előtt ott áll a fehér ruhás lány, most nem reklámszatyrát, hanem degeszre tömött retiküljét szorítja melléhez, szárnyas fehér bundáját lebegteti a márciusi szél. Nem lehet eldönteni, várakozik-e valakire, vagy egyszerűen nem tudja, hogy merre induljon. „Uram – fordul közvetlenül Tóbiáshoz –, ne lepődjön meg, de lenne egy nagy kérésem...” „Hallgatom, kisasszony!...” „Nem kísérnének el kocsikázni? Egyedül, ennyi pénzzel, ami most nálam van, elég veszélyes. Minden vágyam az, hogy végighajthassak Badenen...” „Kérem” – hajt fejet Tóbiás, és füttyent egy fiákernek, gálánsan segíti fel a lányt, ő is felszáll, s int Huterának jöjjön. Ők a lánnyal szemben ülnek, s megadóan bemutatkoznak, HáBé kezet csókol, kis tétovázás után Tóbiás is. A lány francia. Ma hagyta el a fiúja, de két napra még kifizette a szállodáját. Bánatában megitta a maradék viszkiket és söröket a hűtőből, s az utolsó garasával eljött a játékterembe, ahol láthattuk – nyert. Épp ideje tehát, hogy fiákerbe ülve hajtson végig a Habsburgok hajdani fürdőhelyén, amely olyan, mi_egyedül félt nekiindulni, ennyi pénzzel... „Részünkről a szerencse, kedves Anne-Marie – mosolyodik el Tóbiás –, a barátom is idegen, nekünk is volt egy ilyen ötletünk, kérése tehát kapóra jött.” De miután végighajtattak Badenen, ő azt ajánlja a kedves lánynak, aki az unokája lehetne, hogy a pénzt váltsa át, két-háromszáz dollárt leszámítva, és tegye be egy bankszámlára. „Egyébként mennyit nyert?” Ő nem is tudja, zavarodik meg a lány, láthatólag megdöbbenti a kérdés, védekezőn szorítja melléhez piros retiküljét, de ha Jean megtudja, amilyen számító éhenkórász, biztosan visszatér. Vajon mennyi lehet? – néz HáBé-ra, és váratlanul az ölébe borítja a bankókat. Nyolcezer, tízezer? Soha nem is látott ennyi pénzt. „S ha Jean visszajön, szóba áll még vele?” – kérdezi kedvetlenül Tóbiás. HáBé még hallja a lány tiltakozását, de már nem tudja követni, zuhan. Az úton az ostorlámpák fényében Sissi lovagol szembe velük, mézszerű kosztümben, s nem is néz rájuk, amikor elvágtázik mellettük, kalapját elröpíti a szél, haja kibomlik, zászlóként lobog, az ajtón is becsapó erős szél megmozgatja a kocsma falán a vándorzászlókat. Megrebben a kitömött bagoly szárnya is. Mintha el akarna szállni. De a szikár, agárarcú férfi nem fordul meg, hogy becsukja az ajtót, mert észreveszi Tóbiást, és kitárt karokkal indul feléje, mint aki nem hisz a szemének, és többször is raccsolva örvendezik: „Hát te élsz, kéhlek, Tóbikám, tengehészek gyöngye! ez nem lehet igaz! ...Hát te élsz. Én azt hittem, kéhlek, milyen a pahaszt, hogy te máh hégen szagos áhtó füveket kaszálsz az elágazó ösvények kehtjében. Oh ihgalom atyja, ne hagyj el...” „Edém, bohókám” – élénkül meg Tóbiás is, és felemelkedve ünnepélyesen indult el, a terem közepén találkoztak össze, megölelték egymást. A vendégek szótlanul bámulták őket, s a kocsmáros kérés nélkül rakott eléjük egy-egy pohár bort. „A báró úréból” – mondotta teljesen feleslegesen, mert senki sem figyelt rá. Tóbiás és a báró egymáshoz koccintották poharukat, ittak, s barátjának csak ezután jutott eszébe, hogy őt is be kellene mutatnia régen látott kedves ismerősének. „Béla barátom Erdélyből” – mondotta, s a báró acélszürke szeme máris rászegeződött. „Nagy balhé van Mahosvásáhhelyen” – mondotta, és utasította a lesben álló, egyre készségesebb kocsmárost, hogy újdonsült ehdélyi bahátjának is hozzon egy poháh boht, hogy koccinthassanak a homán–magyah bahátságha, amely éppen ezekben a napokban hagyogva teljesedik ki, méghozzá úgy, hogy a kő kövön és elvtáhs elvtáhsnőn nem mahad... „De hát mi történik ott?” – kérdezi Tóbiás, nyelvén forgatva, harapva a bort. „Nem tudom, utoljára akkor hallgattam a rádiót tegnapelőtt, amikor taxival mentem a várba, hogy veled találkozhassak.” „Majd meghallgatjuk az esti híhadót” – nyugtat meg a báró, s rendel egy hidegtálat: sajt, sonka, olajbogyó, Pick-szalámi – sorolja, s közli velük, hogy tehmészetesen ma máh nem utazunk sehova, az ő szehetett vendégei leszünk az ő kedves phésházában, meht ha van hely a világon, ahol éhdemes időzni, az egy több száz éves bohospince... Közben megjön Málik, ingatja a fejét. „Senki sem ismer egy ilyen nevű harangozót!” De a báró, amikor meghallja, hogy kiről van szó, nevet, s a poharat Málik kezébe nyomja. „A sofőhöm elvisz, kéhlek, hogy személyesen táhgyalhass vele, és tehmészetesen vissza is hoz. Mi addig előhemegyünk...” Koccintanak, isznak, megjelenik a kocsmáros is a hidegtállal „Fehi – szól át a szomszéd asztalhoz a báró, termetre Málik-nagyságú fiatalember emelkedik fel. – Átviszed az uhat, megkehesitek Illést, beszél vele, s utána hazahozod, a phésházban leszünk. Éhtve van?” „Igenis!” – csattan össze a fiú bokája, s előreindul. Málik némán követi. „Idegenlégiós volt a gyehek – magyarázza a báró büszkén –, látod, Tóbikám, nemcsak te ihtottad az ahabokat, de megunta a sivatagot, hazajött, s felfogadtam soföhnek és testőhnek, aki bohhal keheskedik, soha nem józan teljesen, s üzleti vitákba is bonyolódhat...” „De magadról beszélj! Hazaköltöztél, édes Edém...” „Haza. Amióta Kláhi meghalt, nem volt éhtelme semminek, eladtam a földeket, a házat, csak a bécsit tahtottam meg, havonta egy hetet ott vagyunk Fehivel, nem tudom nélkülözni az opehát s a kávéházat. Itt szőlőket vettem, építettem egy kacsalábon fohgó kastélyt, s bohban utazom, ha nagyapám csak itta, háment a családi öhökség fele, én áhulom is, hogy gyahapodjon máh véghe a Csekonics nemzetség. Mikoh kimentem '56-ban, semmim sem volt, mindent elvettek, a földből csak annyi mahadt, ami két csehépben elféht, de ahogy kijutottunk, váht az öhökség oszthák hésze, de hiszen tudod...” „Igen” – ingatja a fejét Tóbiás, mint aki valóban mindent tud, és a regensburgi udvarra betáncol kis kék pettyes ruhácskájában, virággal a hajában Piros, köröz az udvaron, láthatólag a metsző márciusi szélben sem fázik. „Egyáltalán – kérdezi ő hangosan – fáznak a kísértetek?” Nem tudja, válaszol Tóbiás, ő még nem volt kísértet, sok minden volt már kalandos élete során, de szellem még nem, de ami késik, nem múlik – röhög, s bemegy a házba, hogy bekapcsolja a melegítést. „Azért – fordul vissza – begyújtunk a kandallóba is, ha lúd, legyen kövér, vághatnál addig fát, hátul van a szín az udvarban...” Piros félrehajtott fejjel hallgatja beszélgetésüket, most nem tűnik el, igaz, változatlanul néma, hiába beszél hozzá, csak szép fejét ingatja, kérdéseire nem válaszol, egy pillanatig sem áll meg, változatlanul nem tudja megérinteni, de lehet, igazán nem is akarja, fél, hogy szellemtestén akadálytalanul hatol át a keze. a kerti törpéket figyeli, odaröppen az egyikhez – nevezzük Sámuelnek –, és simogatni kezdi a fejét, aztán csókolni kezdi a másikat is, nevezzük Ábrahámnak. A folytatást HáBé már nem várja meg, nyögve emelkedik fel, és a szín felé indul. Most valamivel frissebbnek érzi magát, mint az elmúlt napokban, nagy utazásuk képei összefolynak, folyamatos álmosságaira emlékszik, s arra, hogy nagyon sokszor veszítette el társalgás közben a fonalat, ahogy Málik állapította meg aggódva: „mintha kizuhant volna az időből, s most csak nézne ki a fejéből.” Napról napra – ez tény – elesettebbnek, gyengébbnek érezte magát, de ezt egyetlen pillanatig sem ismerte be, dührohamot kapott, ha óvatos és érte aggodalmaskodó barátai szóvá tették egyre aggasztóbb állapotát, s amikor Málik javasolni merészelte Tóbiásnak, hogy vigye el orvoshoz, bizonyára vannak nagy tudású orvos ismerősei, haragosan kitört, hogy ő nem beteg, az igaz, hogy látomásai támadnak, és időnként harminc esztendeje halott szerelmével társalog, de ez még nem jelenti azt, hogy fizikailag valami baja lenne, a lelke pedig kizárólag őrá tartozik, az övé, s ő nem azért látogat Ausztriába és Németországba az aranykorszaki karantén után, hogy orvosok látogatásával töltse drága idejét, nem, ő Bécsben, a Burgban azt az állítólag kiállított kardot szeretné közelről is megnézni, amelyikkel Zrínyit és Frangepánt háromszáz-egynehány esztendeje lefejezték, mert állítólag kiállítási tárgy, mutatván, hogy valamiképpen mi, barbár és kuruc magyarok is jelen vagyunk a boldog Ausztria történetében. Amikor a színben felemeli a fejszét, a hóhér kardja képződik meg előtte, s hiába húzza nyakig magára a pokróccal bélelt takarót, összekoccannak a fogai, akkor látja meg az ablak halványuló négyszögében az első varjút. Károgva köröz a kert diófái fölött, mintha társait hívná. Piros is felfigyel rá, odamegy az ablakhoz, eltakarja a károgó varjút, de egy idő után ismét eltűnik, semmivé foszlik, és HáBé ismét meglátja az ablak keretében szállongó, fáradhatatlanul károgó varjakat: kérdőjeleket, fekete kérdőjeleket formáznak az ónszürke égre. A kerti, nem is olyan távoli diófa ágai furcsán csipkézik is a képet, látószöge (döbben meg HáBé, és iszonyú erőfeszítéssel próbál meg elfordulni, de nem képes megmozdulni, néznie kell!) megsemmisíti és átalakítja a távolságokat, a varjak mintha a diófa ágai között kerengenének, leállíthatatlanul. Mégis sikerül lehunynia szemét, álmában tovább kárognak a vén varjak, beláthatatlan mező közepén áll, figyeli, hogyan lassítanak körülötte az iszonyúan, elképzelhetetlenül hosszú szerelvényekből álló vonatok. Fekete melegítőruhás férfik ugrálnak ki a vagonokból, a '89 decemberében garázdálkodó, majd nyom nélkül eltűnő, felszívódó terroristákra emlékeztetnek, és lövésre kész oldalfegyverekkel indulnak feléje, kiabálnak is valamit, de az iszonyú károgástól semmit sem hallani. Aztán egyszerre dördülnek meg a fegyverek, s ő hirtelen önmagát látja meg egy félhomályos teremben, ravatalon. „Gyakran szoktál ájuldozni, édes Bélám?” A parancsnok hangja vicces ugyan, de szemében aggodalom. „Szíves vagy?” – érdeklődik Málik, s vizes ruhával törülgeti az ő elképedt, sápadt arcát. Igen, percekig azt sem tudja, hol van, azt sem, hogy mi történt. Hogy kálváriája felidézésének csúcspontján egyszerre csak lefordult a székről, s így hallgatósága nem tudta meg, mi lett a disznóval akkor, felsőtábori száműzetése első napján, megberetválta-e vagy nem, noha ez nem is volt fontos, hiszen azok, akik kieszelték, mindenképpen gondoskodtak arról, hogy az őt határozottan rossz színben feltűntető legenda elterjedjen a szolgalelkű és gyáva borbélyról, aki, csak hogy megszerezhesse a falu vezetőinek bizalmát, képes volt egy disznót is megberetválni. Igen, Szikszai, Felsőtábor akkori kiskirálya gondoskodott róla, hogy az eset kiszivárogjon, és nem ő tehetett arról, hogy nem számukra kedvezően alakult a dolog, a felsőtáboriak ugyanis a bizarr esetben nem az ő gyávaságának és szolgalelkűségének tragikomikus bizonyítékát látták, hanem a hatalom helyi letéteményeseinek agyalágyultságát, vezetőik végzetes elhülyülésének bizonyításául idézgették röhögve az esetet, amely így az ő kretén szadizmusuk újabb jele volt, s a szépen alakuló legendában – ahogy egy estén a maliciózus Antal atya megjegyezte – az ő Béla barátja már-már megdicsőül, de legalábbis a legjobb úton van a megdicsőülés felé, akár a viháncoló tűzoltók, akik éltes korukat meghazudtolva fröcskölnek, ricsajoznak, az őrület határára kergetve az egyfolytában sípoló úszómestert, aki végső elkeseredésében azzal fenyegetőzik, hogy csendháborítás miatt hívja ki a rendőrséget, ha nem fejezik be!... Ne spricceljenek, zsivajozzanak, hiszen zavarják a fürdő nyugalomra vágyó vendégeit. Ő Pirost figyeli, egyre inkább áttűnik a fénybe, volt-nincs. Málik, nyakig bújva a gőzölgő vízbe, egyre a sofőrről beszél. „Valami Jenő?” Momentán nem jut eszébe a neve, az aranyrudakat tartalmazó ládával állított be abba az alagsori konyhába, ahol a sebesülteket ápolták, és a parancsnok urat kereste. „Mi kéne, ha vóna?” – tréfálkozott Sasvári fáradtan, s meghúzta kulacsát, de már a rum se tudta felmelegíteni, napok óta rázta a hideg. De Jenő, a pesti vagány vette a lapot: „Egy néger nő – mondotta – pucéran, citrommal a szájában.” „Az momentán nincsen.” „Hát akkor itten van az arany!” És Jenő az asztalra tette a ládát. Olyan volt, mint a vegyes ízes ládák, de nem lekvár volt benne. „Milyen arany? – érdeklődött vészjósló hangon Sasvári. – Megbuggy_találta meg a Nagyidai cigányokban...” De ő igen! – így Jenő, és kinyitotta a ládát, s a sápadt fényben sárgán világítottak a tábla csokoládénál valamivel nagyobb s vastagabb aranylapok. Mindenki odagyűlt, olyan csend lett, hogy tisztán lehetett hallani az ablaküvegek közé vesző légy halkuló zümmögését. „Honnan van? – kérdezte szigorúan Sasvári. – Hova törtél be, édes fiam? A nemzeti bankba?!?” És Jenő, közel hajolva a parancsnok úrhoz, előadja az „egyszer voltam Krőzus életemben” című hőstörténetét, amelyik egy vagány magyar katonáról szólott, akinek a hadsereg aranykincsét, tartalékát kellett volna az egyik helyről a másikra szállítania, és ott szabályszerűen, papíron átadnia egy ezredesnek, de a front már közeledett, és teljes volt a zűrzavar. Átadta volna ő szívesen az aranyat, ha lett volna kinek, de hát nem volt. Odisszeája nem várt fordulatot vett, ezért azután Sopron mellett megállott az országúton. (Rájött, előbb-utóbb vagy a nyilasok kapják el, vagy a németek, vagy az oroszok.) Az ezredes – akinek szabályszerű leltárral kellett volna átadnia az egész, vagyont érő szállítmányt – már nem volt sehol, eltűnt, felszívódott a ködös novemberben, és egy láda aranyat sietősen kapkodva elásott. Hogy feldúlt állapotában sem megzavarodva cselekedett, bizonyítja, hogy tizenegy év és tizenegy hónap után megtalálta, s elhozta, hogy a haza üdvére, a forradalom szent céljaira fordíthassák, és úgy gondolja, hogy tiszta szívű, önzetlen cselekedetének bizonyítéka, hogy az arany most itt van, ő még csak nem is gondolt arra, hogy ő használja fel, hogy átlépjen a láda arannyal a határon, és megalapozza életét a szabad világban, nem, őbenne ilyen gondolat meg se fordult, ő rögtön tudta, hogy a sors beintett: itt az idő, most vagy soha, s ma hajnalban csónakos motorkerékpárral ment le utána, nem is kellett sokat keresnie, benne volt az a hely a domboldalon, az országúttól huszonöt lépésre, egy vadkörtefa alatt. Egyből ráment, kiásta, hozta... „Arra nem gondolt – kérdezi tűnődve a a parancsnok úr –, hogy mi történt volna akkor, ha a fát esetleg kivágják, vagy villám csap bele...?” De, erre is gondolt – vigyorog Jenő –, a kilométerkőtől számította... „S a teherautóval mi lett?” – szólt közbe megint a parancsnok úr, s álmatagon bámulta a sárgán derengő aranylapokat. Később beállott ötven másik katonai teherautó közé, leszegezte a ponyvát, és eltűzött, számára ott és akkor ért véget a háború... Málik sóhajt, és fejét is beledugja a forró vízbe. Hát ezt a ládát rejtette el Kőbánya pince- és barlangútvesztőjében valami jó helyre a parancsnok úr, csakhogy ő – prüszköl Málik – tolókocsiban nem mehet utána. „Ezért a feladat – mutat Huterára – ránk vár... Ez is ránk... Ha visszajössz Ausztriából, megkeressük. Én addig beszerzem a kellékeket.” „Nem értem – ingatja a fejét döbbenten Tóbiás –, miféle kellékeket?” „Elem- és viharlámpákat, fáklyákat, mivel ottan sötét van, ahogy Béla mondja, sötét, mint a bika szarvában...” „S térkép, ilyesmi van?...” „Nincs, csak a parancsnok úr egyebekben bámulatos memóriájára hagyatkozhatunk. Ez nem sok, de mégis kiindulópont lehet...” „És Sasvári őrnagy úr mihez akar kezdeni a láda arannyal?” „Én még olyan hadviselt magyar féhfit, aki különösen Libeh atyánk nedűjének áldásos hatása alatt ne kezdene lódítani, még nem láttam” – nevet a báró, végre felfogva a félreértés lényegét, aztán megkínálja testőrét is egy pohár borral. Ülnek a gyertyák lobogó fényében, s Feri, a veterán idegenlégiós is belesodródva a történetbe, rezzenéstelen arccal részletezi, hogy milyen ijedt volt az a harangozó, mintha nem is harcolt volna végig egy háborút, mintha nem is tapasztalta volna meg szegény feje Recsket s még azelőtt az orosz vendégszeretetet a hadifogságban. „Tőlem ijedt meg szegény – tűnődik Málik, nyelve hegyén ízelgetve a bort. – Azt hitte, eljött a számonkérőszék, és ő, aki mindent túlélt, most befejezi földi vonulását.” „A sekrestyéssel üldögélt a padon, a templomkertben – folytatja Feri –, és amikor egyszerre felmagasodtunk előtte István bátyámmal, nyelni se tudott, köpni se.” „Maga Illés József?” – veszi át a szót Málik. „Én vagyok.” „Maga tüzértiszt.” „Már hogyan lenne tiszt – röhögött a helyzetet élvező sekrestyés, akinek felgyűlhettek az elszámolnivalói Illés komával. – Tizedes volt ő, az se sokáig, mert fogságba esett.” „Megkértem az ipsét, kussoljon, nem rá vagyunk kíváncsiak.” „Sőt – teszi hozzá Feri –, húzzon el, ez az egész nem őrá tartozik. Ha valakinek elmondja, hogy látott minket, az egérlyukba is elbújhat, oda is utánamegyünk. Hát elhúzott az ürge, és István bátyám elkezdte a reszkető fejű öreg kihallgatását. Nem ment könnyen, összevissza hablatyolt szegény feje, főként amikor kiderült, hogy Hutera úrral való kvaterkázásáról is tudomásunk van... Ekkor már szinte sírt szegény, meg is sajnáltam, és István bátyám is megsajnálhatta, mert kifejtette, mit búsulsz, kenyeres, mikor semmid sincsen, hazudtál, ez igaz, de nincs veszve Óbuda, míg szarni tud a magyar, s nehogy azt gondolja, hogy csak a tisztek emberek. Ő se volt tiszt, őrmester volt, de nem is ez a fontos. Jó katona legyen, melegszívű, könnyed léptű, zavaros a Nyárád...” „Hívtuk – jegyzi meg Málik –, hogy jöjjön velünk, találkozhat Hutera úrral is, de ő restelkedett. Aztán felugrott: hív a kötelesség! – mondotta –, kell menni harangozni...” „Én is kellett volna menjek veletek...” „Nem, Bélám, az még rosszabb lett volna...” Aztán a házigazda teletölti a poharakat, s a bor figyelmeztetően csillan meg a százéves, tömzsi üvegpoharakban, „amelyek – nevet a báró – akkor se töhnek el, ha a bús kedvű magyahok úhi szeszélyükben a falhoz vagdossák őket. Éljen a poháh, amelyik soha nem töhik el...” Ő, így a lány, Erdélyből jött el, néhány éve, mert már nem bírta tovább. Képzettségére nézve pszichológus. Már az egyetemen rájött, hogy Ceaułescu Romániájában lélektanászra semmi szükség nincsen, s úgy döntött, máshol kezd új életet. Egy társasutazásra fizetett be, szegény nagyanyja minden megtakarított pénze ráment, de megérte. Utolsó nap maradt le a csoportról, s akkor kezdődött a kálváriája. Ha ezt sejti, ész nélkül megy haza, nem vállalja, de az életben az a gyönyörű, hogy soha nem tudjuk még elképzelni sem, hogy mi vár ránk. „Önök, uraim – sóhajt a lány –, magyarországiak, ha jól sejtem, ezért el sem tudják képzelni, milyen reménytelen, milyen sivár és milyen unalmas volt az élet Erdélyben. A Ceaułescu és a Kádár közötti különbség diktatúrájukban is megmutatkozott, ráadásul nem is helyezkedhettem volna el klinikai pszichológusként, nem volt protekcióm, mehettem volna tanítani valamelyik sáros moldvai faluba, mert az volt az úzus, hogy a magyar orvosokat, tanárokat kizárólag román vidékre helyezték. Hát ezért tanultam meg én németül és angolul, s ezért bújtam éjt nappá téve a szakirodalmat. Én tényleg lélekgyógyász szerettem volna lenni, uraim, de a sors közbeszólt, s a véletlen letérített a pályámról. De az is lehet, nem is volt véletlen. Véletlen? Mi az? A filozófia képtelen definiálni.” De őt ez nem izgatta soha. Ő a szabályszerűségekben szeretett volna hinni, lenyűgözték a modern lélektan lehetőségei, így későre vette észre, hogy rossz helyen tett rossz lóra. Mindegy ez, kezdi mohón kanalazni süteményét, nem is rájuk tartozik, ne haragudjanak, hogy kiborult, és ha tényleg magyarországiak, akkor amúgy sem értenek semmit, még ha akarnák, se érthetnek meg egy erdélyit. Ez két külön világ! – Darab ideig hallgat, sietősen kapkodva falja a tortaszeleteket, szív alakú arca kipirul, tart egy kis szünetet, kortyol narancslevéből. – A láger, igen. A folyamatos kihallgatások. Unott, szigorú emberek faggatták, legintimebb titkaira is kíváncsiak voltak, diplomáját hümmögve nézték, láthatólag nem tudtak vele mit kezdeni, mehetett volna Kanadába, ez igaz, de nem akart, ő ma már készségesen belátja, ostoba volt és makacs, Bécsben szeretett volna pszichológus lenni, kiderült, ha tényleg azt akarja, megint beiratkozhat az egyetemre. Azt persze senki sem mondotta el neki, hogy miből. Aztán az albérlet, az élet, ami itt nem olcsó. Egy ideig takarítani járt, beiratkozott az egyetemre, nyomorgott, de boldog volt, hogy azt csinálhatja, amit akar, s akkor jelentek meg körülötte ismét a figyelő, őt követő figurák. Elment a hivatalba, panaszt tett, de kiröhögték, véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, a vele kapcsolatot tartó, az ő helyzetével tisztában lévő, róla mindent tudó ötven év körüli szigorú hölgy mosolyogva mondta kollégáinak: még ez akar pszichológus lenni, amikor ő szorulna segítségre, hiszen üldözési mániája van a balfácánnak. Hát kicsoda ő, hogy még itt is vele foglalkozzon a román Securitate... Elrohant a hivatalból, akkor este hívta fel először egy érdes férfihang, és megfenyegette, túl sokat nyüzsög, túl nagy helyen van, de tudják (ezek már otthon is mindent tudtak), hogy nehezen él, ők meg tudnák könnyíteni a helyzetét, ha vállalna bizonyos apró szolgálatokat. Mire gondolnak? – kérdezte ő idegesen, mire a férfi kifejtette, hogy ő olyan társaságokban mozog, ahol érdekes (legalábbis őket érdeklő) személyiségek is megfordulnak, őket kellene megfigyelni... – Már ment a táskamagnó, felvette az egészet. „Besúgásra kényszerítenek itt, a szabad világban?” „Higgyen, amit akar! – vált durvává a hang. – De vigyázzon, mindenkit érhet baleset...” Másnap lejátssza a szigorú hölgynek a felvételt. Nem kellett fordítania, a tisztviselőnő Nagyszebenből jött el, kiválóan beszélt románul. Azonnal odahívta felettesét, meghallgatták a felvételt, buzgón fordított, a hatvan év körüli kedélyes bécsi polgár arcán zavar suhant át, feljegyzett valamit, s együttérzéséről és védelméről biztosította őt. Este természetesen szólt a telefon, „betelt a pohár, te kis ribanc!” – csak ennyit mondott a szigorú férfi, később barátnője hívta Kolozsvárról, hogy szomorú hírt kell közölnie: meghalt a nagymamája, egyetlen családtagja. Ült az albérletben, és úgy érezte, vége, nincs tovább, ha be lett volna vezetve a gáz, akkor bizonyára nyitva is hagyja, de nem volt bevezetve. Feküdt a hátán a sötétben, s elképzelni sem tudta, hogy hogyan lesz tovább. Hirtelen csúszott ki alóla a talaj, elveszítette (hogyan is fejezze ki magát?) a biztonságérzetét, egyedül maradt, végérvényesen egyedül, ráadásul ellenséges környezetben. S nem támaszkodhatott senkire!... „Az ember egy törékeny nádszál” – mondja Hutera, a nap végképp eltűnik, csak a látóhatárra belógó narancsszínű felhők emlékeztetnek rá. Szél kél, összehúzzák magukon a kabátot. A beláthatatlan mezőn árnyak cikáznak, láthatóan alkonyodik, a terjengő homály lassan foglyul ejti az árnyakat. „Keressünk egy motelt – szűri a szót foga közül Tóbiás. – Elfáradtam.” „Reggel majd én vezetek, bátyám” – nyugtatja meg Málik, és lehajolva, figyelmesen nézegeti a földet. Hamarosan zöldülni kezd, de most feketén, nedvesen gőzölögve várakozik, s HáBé érzi, hogy esőcseppek porlanak szét az arcán. „Mit nézel?” – kérdezi, s Málik, mintha megháborodott volna, ledől a földre, fél oldalra fordul, s fülét egy repedéshez szorítja. „Hallom – mondja boldogan –, beszél!” „Micsoda? – térdel le nyögve Tóbiás is. – Ki beszél?” „A föld – suttogja Málik. – Emlékszel, Bélus, Ukrajnában is hallgattuk, beszél.” „De mit mond – hanyatlik le HáBé is, fülét a földhöz szorítva –, akkor se értettük világosan...” „A föld?!” – döbben meg Tóbiás, de nincs, már nincs megállás, ő is végigfekszik a földön, fél oldalára fordulva elmerülten hallgatózik. „Mint a tengeri kag_– merevedik meg Hutera az ágyon. – Ha valaki látná őket, azt hihetné, megbuggyantak, három öregember, akik ki akarják hallgatni a föld beszédét, a föld hangjait. „De hát tényleg hallani – emelkedik fel üdvözülten Málik. – Tényleg beszél!” „Én már Ukrajnában is hallottam – áll fel Hutera is. – És azóta is hallom, mint szegény édesanyám hangját, aki a nemlétből is megrovóan szól át, ha nem tetszik neki valami.” „Én nem tudom – áll fel Tóbiás is. – Lehet, olyan ez, mint a kagyló. Én a magam részéről a vizekkel voltam így, a patakkal a falumban, azután az óceánnal és a Dunával. Őket hallgattam, de kétségtelen, a sivatagban is megvolt ez, bajtársaim, akárcsak a beduinok, ha tehették, rátapadtak a szúró, zizegő, nyughatatlan homokra. »Egy isten alszik itt – magyarázta egy őrmester, aki évtizedek óta hallgatta a homok zenéjét. – Ő beszél ilyenkor velünk, szerencsétlenekkel. És aki nem figyel oda, meghal...« De az őrmester odafigyelhetett, hiszen élt. Ő volt a nagy túlélő. » Az ember fekszik, hallgatja a homok istenét, és megnő benne a szeretet« – magyarázta egyszer, aztán villámgyorsan kapva elő revolverét, még időben lőtt le két beduint, akik kivont kardal rohantak felénk, hogy lemészároljanak.” „De az ukrán mezőkön mi tényleg hallottunk valamit – dörzsöli a fejét Málik. – Tőlem olyan távol áll a metafizika, mint ég a földtől. Volt egy tatár foglyunk, szovjet tatár, naná... Ő beszélt nekünk az ukrán pusztákon élő tűzdémonról, amely szörnyeteg csupa láng... Lehet, hogy ő üzen nekünk, amikor morajlik a föld? Hogy nem vagyunk egyedül? Hogy jön és elragad? Olyan keveset tudunk...” De ő – néz Hutera kissé eszelősen Tóbiásra – legalább hallja a Dunát. És bizonyára azt is tudja, mire vadászik a vizslák gazdája. „Ez nem vadászik – legyint Tóbiás –, csak összevissza lövöldöz. Ez buggyant...” „Rettenetesen rondák ezek a fekete madarak...” „Igen, azok – legyint Tóbiás, és újra lehajolva vizezi meg az arcát. – De tudod, még néhány hét, és robban a zöld, és akkor megváltozik az egész.”

Újabb lövések dörrennek, a szemközti oldalon egymást kergetve tűnnek fel a vizslák. „Én csak a klienseimet hallgattam, miközben nyírtam és beretváltam őket, s a világ egyhatoda felett világított a nap, amely a Szovjetunióban mindég sütött, nem ment le soha, de ami az én embereimet, ez mégiscsak a javukra írandó,
a kelleténél jobban azért nem érdekelte... Persze ki tudja, hol van a határ?...
S hogy van-e egyáltalán? Mert persze elvonatkoztatni azért nem tudtak, nem is tudhattak attól a borzalomtól, amelyben élniük adatott, amelybe belekényszerültek. Mert ez – nem mentségükre mondom, nem szorulnak rá – teljes, tökéletes képtelenség volt, és tudod, miért barátja a kihívásnak és kalandnak, azért, mert felszámolta és végül teljesen megszüntette a versengés kockázatát. Elvette a néptől a kockázat lehetőségét, a választás eszméletlen örömét. Mindent készen adott – adott, érted? adott – nekik, gondoskodott róluk, akik tudatosan, vagy magukban még csak nem is tudatosítva ennek az egésznek a képtelenségét, nem is igényelték ezt, hiszen felnőttként szerettek volna viselkedni, gondoskodni a gyengébbekről, a kicsikről, és Antal atya kedvenc bölcselőjének látnoki szavai szerint: férfiként szerettek volna élni a jelenben. Én nyírtam és beretváltam őket, és lányaiknak, feleségeiknek, szeretőiknek hajkölteményeket találtam ki, de mindez csak hab volt a tortán, nem tudtam kiragadni őket kiszolgáltatott helyzetükből, de – ezt azért vésd észbe, drága Tóbiás – nem csak azért, mert én is kiszolgáltatott voltam, és én is abba voltam beledögölve félig, amibe ők. Nem. Hiányzott belőlem is a kockáztatás bátorsága, amely még ifjúkoromban túltengett bennem, Sasvári és Málik szemében vad ifjú hasonmásom láthattam. Én akkor, amikor kiérdemeltem az ő máig fennmaradó rokonszenvüket (s talán, irtózom a nagy szavaktól, de szeretetüket), hittem, leleménnyel, bűbájjal, ésszel, számítással, furfanggal minden sikerülhet, úrrá lehetek helyzetem nehézségein. Hová veszett el bennem az ötvenes évek borzalmai között a kockáztatni bátor, vereséget soha el nem ismerő, a szó igazi értelmében küzdőképes ifjú?! Mondok egy példát: kultuszt űztem abból, hogy elcsábítom és megejtem az elvtársak hitveseit, szeretőit, lányait. Játszottam a tűzzel, mert akkor – még disznó ide, falusi száműzetés oda – nem féltem! Nem félhettem, mert akkor még bíztam magamban. Amikor megejtettem a felsőtábori kiskirály, Szikszai elvtárs szeretőit, mindég az üvegesedő szemű disznóra gondoltam, mely disznót elsősorban ő szerette volna megberetváltatni velem, bizonyítva, hogy a Horthy-fasiszta amerikai kémek mindenre képesek, s ugyanakkor legalább két legyet akart ütni egy csapásra, természetesen úgy, hogy ő konkrétan egyet sem üt, nem is csap (mossa tiszta kezeit), de ezzel egyszer s mindenkorra önmaga kiszolgálójává is aláz, besúgójává, aki naponta prezentálja neki a faluja borbélyműhelyében tapasztalható közhangulatát, érzékeny membránként reagálva le a változásokat, számol be arról, hogy hogyan is vélekednek a pártról és róla, a párt leghűségesebb katonájáról a felsőtáboriak. Amikor elcsábítottam azt a hölgyet is, akit a Margitszigeten volt szerencséd megismerni a minap – s aki nem volt az én áldozatom, hiszen olyan volt nőben, mint én férfiban, s egyaránt szeretője volt Szikszainak, Almádynak, a magyar nőirodalom jogászból őstermelővé züllő szerelmesének és Antal atyának –, Szikszai újfent bosszút is esküdött. Pirost is irigyelte tőlem, ez igaz, s erre mindjárt vissza is térek, de akkor még nem féltem. Aztán azonnal félni, sőt rettegni kezdettem, Tóbiás, mert több párhuzamos, rajtunk kívül álló esemény is történt a vidéken, megkérdőjelezve csalafinta kitartásomat, mert nekem mindég Odüsszeusz volt az eszményképem, akit Homérosz is leleményesnek nevez. Csakhogy Felsőtáborban, 1952 tavaszán többször is megjelent az ördög, igen, ne nevess, s annak a barom Szikszainak az volt a lényeges, hogy beszélt-e, és ha igen, akkor milyen nyelven: románul-e vagy magyarul – s ez hirtelen az országos érdeklődés kétes, sőt veszélyes hullámait indította el, a Thúróczyak időben államosított kastélyába érkeztek a hadügy és a belügy korifeusai, s én mint borbély már a szolgáltatások rendszerében betöltött helyzetem miatt is előtérbe kerültem, és olyan eseményeket élhettem át, amelyek ma is rettegéssel töltenek el, és amelyeket megmagyarázni máig sem tudok (és nem is merek), de ezek fiatal önérzetemen csak repedéseket okoztak; ha meghasonlásom fekete hátterén merengek, a fő okot Piros '53-as eltűnésében látom. Akkor veszítettem évekre el, amikor a legközelebb került hozzám, amikor szükségem lett volna rá. S ekkor változtam meg valószínűleg, vagy alakultam át az író szerint, aki az elmúlt napokban fő kárvallottja volt a vásárhelyi pogromnak, a virtus mindég idomul a korszellemhez. „Hát ez az, Bélám – ujjong Tóbiás, s füttyökkel bolondítja meg a túlsó parton rohangáló vizslákat. A gazda késik valahol. Megjelenne, de az óriás porszívó örvényei repítik el, vagy a badeni kaszinó megdagadó, hatalmas vörös golyója ragadja el az asszociációk setét mezőin. – Ezt vártam tőled, ezt vártuk tőled mi, akik szeretünk. A helyzeted kívülről nézve olyan, mintha karóban ülnél, a jóindulatú Vlad fejedelem előtt, hiheted ideig-óráig, hogy semmi különbség közöttetek, sőt abból, hogy az » utolsó szó jogán« sértegetheted is, a magad számára kedvező jeleket vonhatsz le az obligát összehasonlításból, csakhogy hirtelen érzed meg, testvérem, hogy fúródik beléd a karó, s akkor már mind énekelheted, hogy » volt-nincs, vigye kánya« , mert hirtelen érted meg, hogy ő győzött, ez a szerencsétlen szadista barom, s a legszívesebben üvöltenél dühödben, arcodról kaparnád a bőrt, mint a vadak, de tudod, ezzel is csak kárörömét növelnéd, tudod, sírni is, bosszút állni is egy másik életedben fogsz majd.” „Igen, az elvtárs úgy röhögött, amikor megvillant a kezemben a borotvapenge – ez a villanás egy elemi erejű, féktelen, mondhatni, egészséges röhögéssel társulva évtizedekig bevilágította az életemet –, hogy folyt a szeméből a könny. Még hogy azért szűnt volna meg a börtöneinkben – nyomta meg a birtokos személyragot – az » átnevelési munka« , mert a felsőbb pártvezetők és különösen szeretve szeretett Dézs elvtársunk sokallta volna a kényszerű áldozatok számát, mintha nehezményezték volna a terrort, mintha felháborította volna őket a gyilkolások nagy száma...” Ó, igen, elmegy a természetem – röhögött a vendég, s váratlanul, gorombán szólt rá, éreztetve kettejük különbségét: beretválj már meg, Figaró, mire vársz?, s amint ez sikerült (ideges volt ugyan, de egyszer sem vágta meg), s arcát szesszel dörzsölte be, egyszerre megmerevedett, már nem röhögött, elkomorodott, és szemével utasította őt, hogy azonnal zárja be az ajtót. Bőr aktatáskájából elővett egy lapos üveget, törköly! – böffentette, s töltött a két vizespohárba, ivott, krákogott, és elértve pillantását, röhögve tette hozzá: az alkohol fertőtlenít!, majd közel húzva magához, érezte pálinkaszagú leheletét is, a következőket közölte vele: Sztálin a halála előtt, kóros gyanakvásának engedve, zöld utat adott a mélyben uralgó antiszemitizmusnak (zsidó orvosok pere!), elvtársunk és vezérünk, Dézs, az egykori fékező erről értesülve, ebből is azonnal levonva a konzekvenciát, gondolkodás nélkül eltakarította riválisait!...(Panker, Luca et co.) Nicholsky tábornok, az átnevelések éceszgébere, a börtönök ura szintén bipsi volt, ment ő is, a nyulat is bokrostól lövik, nem? s az oly sikeresen és figyelemre méltóan induló átnevelési akció hamvába halt, hogy aztán tíz év múlva Mao elnök lázálmaiban öltsön újra formát. „Igen, Kína nagy fiának megvilágosodása támadt, s megkezdődött a nagy gyakorlat, a természet után az ember átalakítása, melynek fázisairól, mint uszálykormányos a szent anyafolyón, a Dunán forgolódva, te is tudomást szerezhettél, de más volt átélni, és más kívülről figyelni azt.” Igen, erről ő is tudna beszélni – sóhajt Málik Zalaegerszeg főterén, s az égen hirtelen rajokban jelennek meg a varjak, a bánat fekete madarai, amelyek azóta is kísérik őket. Az iszonyú károgás minden más hangot elnyom. Ő liberális – kezdi óvatosan Tóbiás. – Számára ez elsőül az önrendelkezést jelenti. Ha valaki úgy érzi, nem bírja tovább a helyzetet, változtasson rajta. Változtatni nyilván sokféleképpen lehet, ha nincs más mód rá, legfeljebb lázadóként halunk meg! (Csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület – írta egy nagy erdélyi író.) De nem kell semmit sem elkapkodni, nem kell rögtön bedobni a törülközőt, mindig kell legyen választás. El is lehet menni, barátaim, ha lehet, eltűzünk onnan, ahol vagyunk és máris minden más lesz. Igen, ez ilyen egyszerű!... Csak vert hadak vannak, vesztett ügyek nincsenek, csak vakmerő remények. Mindég tudta, miért utálja a liberálisokat – köp ki Málik. – Az arroganciájuk mi_gy mindent meg tudnak magyarázni, főként azt, amit nem is ismernek, mert nem élték át, és nem voltak benne... Ő inkább példákkal világosítaná meg, hogy mért nem működött egy ideig a Boticselli család évszázadok során kimunkált s átgondoltan tökéletesített életstratégiája... HáBé nevet, s nem érti, hogy társai miért néznek rá úgy, mint egy bolondra... A levegőben kavarognak a varjak. HáBé hirtelen érzi meg, hogy ismét túllépett a határon, megtántorodik, de iszonyú erővel küzd azért, hogy ne veszítse el az öntudatát. A károgás téríti magához, az iszonyú, leállíthatatlan károgás... Mert számukra már nem volt tétje az egésznek, mivel az ellenfél egyfelől nem is titkolta, hogy cinkelt lapokkal játszik, másfelől meg egyáltalán nem „játszott”. A dolog, mivel nem volt tétje, vérre ment, s ezért Tóbiás nagy hírű bácsikája, Ödön von Boticselli, a világhírű illuzionista egyszerűen eltüntette önmagát. Ő azon csodálkozott – nevet HáBé, s rázni kezdi valami visszatarthatatlan belső remegés –, hogy volt kedve egy idő után mindég visszatérni erre a bajlátott világra... „Mi lett a hagyatékával? – kérdezi idegesen Tóbiás. – Hová kerültek a feljegyzései?” Ő ezt nem tudja – legyint Hutera. – A halála után a szekusok mindenesetre napokig kutattak a házban. Feljegyzés tudomása szerint nem maradt, Ödön bácsi mindent bámulatos memóriájában őrzött meg, soha semmit sem jegyzett le. Az volt az elmélete, hogy nem hagyni nyomot. Kesztyű, ohne ujjlenyomat, szájzár ohne, terhelő önvallomás törölve, ne legyünk érzelmesek, írni nuku ugyanazért, csak élni, mint egy fa, egy madár, egy vadállat, önmagukban bízón (legalábbis nem kételkedve) és szabadon. „Élete alkonyán, ha beretváltam, mindég a görög szigettengerről purparlézott. Oda szeretett volna elutazni, hogy ott haljon meg, egy ciprus árnyékában vagy egy fügefa alatt. Hogy átélhesse mindazt, amit a régi görögök is átéltek, a legutolsók az emberi faj csökevényesedő történetében, akik még embernek hihették magukat. Azóta szüntelen, feltartóztathatatlan a hanyatlás, mondotta még, s megivott egy pohár bort. Amikor kértem, hogy jósoljon nekem, nevetett: mit jósoljak, Béluska, minden rajtad áll. És a rajoni titkár elfuserált mondását idézte: a kanális fedelét még nem sikerült fölemelni, elvtársak, de rajta állunk. S távozott. Ruganyosan ment, éneklő léptekkel, hetven-egynehány évesen is megközelíthetetlen volt, és becserkészhetetlen. Csakugyan, lehet, hogy ő mégiscsak görög volt előző életében, népszónok, hadvezér, madárjós vagy halhatatlan, aki már évezredek óta él, és gyűl benne a tapasztalat. Ha visszajönne Piros, boldogabb lennél? – kérdezte egy alkalommal, amikor engem ismét csapdába ejtett a sűrű, hálószövésű depresszió. Igen – feleltem rekedten, s elfordultam. Az első percekben – legyintett az illuzionista bácsikád, kedves Tóbiás –, utána újra egymásnak esve kezdenétek elölről a vádaskodást, azaz ott folytatnátok, ahol abbahagytátok, mikor eltűnt. Az önzés, a bírvágy... Rám pillantott, s kedvesebben tette hozzá – lehet megsajnált –: ne aggódj, megkerül! S később, démoni természetét meg nem hazudtolva toldotta meg: igaz, ebben sem lesz sok örömed... Bámultam öreg, kegyetlen, méltóságteljes arcát, és hallgattam. Igen, ez közvetlenül a végleges és végzetes eltűnése előtt történt.” „Hogyan, hát mégis eltűnt? – döbben meg Tóbiás. – Erről nem beszéltél eddig! Ez még Egyiptomba való távozásod előtt volt?” Nem, ő már soha többé nem fogadja vissza fiúját. Elég volt. – A retikült leengedi az ölébe. Arca kiürül. – Még csak azt sem mondhatja, hogy meglepte Jean utolsó húzása. Már eddig is többször hagyta el, igaz, teátrális jeleneteket rendezett, mielőtt elhagyta volna, de most ez az utolsó lépése fölért egy árulással, hiszen jól tudta, hogy le van robbanva, hetekkel Badenbe való elutazásuk előtt rúgták ki a cégtől, ahol titkárnőként dolgozott... Azt is tudta, hogy nincsen pénze, nem is tud jól németül, mégis eltűzött, ott hagyta őt a legteljesebb bizonytalanságban... Most persze, ha megtudja, hogy nyert, megpróbálja visszakönyörögni magát, de ő ezúttal nem lesz hajlandó még szóba sem állni vele, nemhogy békülni... Egy üresfejű, szívtelen selyemfiú, aki eddig is kihasználta őt, mert pénze persze soha nem volt, mindég tőle kért kölcsön kisebb összegeket, amikor ő (beismeri, tétován és félénken) szóba hozza az adósságokat, hiszen számlákat kellett fizetnie, az albérlete is sokba került, és különben is, az egész kurva élet pénzbe kerül, nem is reagál, aztán ha nem tud kitérni, mindég nevetve kezdi csókolni a kezét, az arcát, még akkor is, ha nyilvános helyen vannak, és közös életükről kezd áradozni, mert ilyenkor mindég feleségül is megkéri, és fáradhatatlanul képzeleg boldog életükről... – A lány elhallgat, a fiáker hirtelen áll meg, úrlovasok vágtáznak el mellettük, árnyékuk furán imbolyog az ostorlámpák fényében. HáBé azt gondolja újra, képzelődik, de nem. Tóbiás is figyelmesen nézi a lovasokat, és megnyugtatóan simít végig a lány karján. „Még mindég szereti?” – kérdi együttérzően. „Igen – sírja el magát a lány, és elfordul. Az úrlovasok patadobaja is elhal, a fiákeres füttyent, s újra megindulnak. – Fogalmam sincs, miért, hiszen egy aljas, önző gazember!...” „Na jó, ezt majd eldöntik, ha visszajön – nevet Tóbiás, és HáBé ismét megcsodálja ama képességét, hogy minden helyzetben azonnal feltalálja magát, és határozottan veszi át a kezdeményezést. – Most elmegyünk egy bankba, berakjuk a pénzt, utána megvacsorázunk. – És utasítja a fiákerest. – A szállodaszobája még megvan, nem? Vagy végleg elhagyta?...” A báró felemeli poharát, a bor aranylón csillan meg. „Tudod, kéhlek, Tóbikám, a Kláhi halála után valami összetöht bennem.” „Mikor halt meg?” „Háhom éve – sóhajt a báró. – Utána eltűztem hégi lakásunkból, egyetlen pehcet sem tudtam volna ottan élni, ahol minden imádott Kláhimra emlékeztetett. Nem, öngyilkosságha azéht nem gondoltam, egy Csekonics azok után, amin én átmentem, önszántából nem adja be a kulcsot, nem dobja be a töhülközőt. De azt tudtam, ha élni akahok, valami máshoz kell kezdenem. S így döntöttem Magyahohszág és a boh mellett. s nem bántam meg. Máh politikai páht is megkehesett, de én csak nevettem. És bohhal kínáltam meg őket. Nem, dhága uhaim, én máh soha többé nem politizálok... És te, Tóbikám? A köhnyezet, a köhnyezet. Tulajdonképpen meg is éhtelek.” És Tóbiás, nyelvén ízlelgetve a leánykát, elismerően csettintve a Dunáról kezd beszélni. HáBé ismét megszédül, képtelen követni Tóbiás Cousteau kapitánnyal közös, az ősi folyam megmentésére irányuló terveit. Tétován néz szét a kocsmában. A sarokban, a kitömött bagoly alatt, fekete ruhában ott áll Ádám bátyja, és amikor összekapcsolódik a tekintetük, türelmetlenül int, s megfordulva tűnik el, tudja, követnie kellene, de képtelen megmozdulni. Szédül. „Valamikor a közelítő jövőben – hallja Tóbiás – két csüggedt úr, a két baráti ország környezetvédelmi minisztere baktat majd a Duna medrében. Akkorra már végképpen kezd kiszáradni a sokat próbált meder, avar lófejek, hun kardok, későbbi korokból származó fazekak, mosdótálak, forgalomból már nagyon régen kimenő pénzérmék világítanak a szúró napsütésben. Víz? Hát víz az már nagyon régen nincsen. Hogy hova lett, nem tudjuk, környezetvédők vagyunk, nem jósok, így csak találgathatunk: eltérítették? eltűnt? elpárolgott?... Lejjebb azt a vízmennyiséget, ami valami csoda folytán a Vaskapun túl még csordogált, máig azonosíthatatlan személyek adták el az araboknak.
A két szomszéd ország közvéleményének hangadói – politikusok, firkászok – idegesen vagy az ősi, közismert türelemmel a folyó végletes eltűnésével vádolták meg a másikat.

Folyt a vádaskodás. mindenesetre most, hogy végképpen eltűnt a nagy folyó (Ister, Duna, Donau, Dunarea, Dunav etc.), egyszer s mindenkorra megoldást találtak a ciánszennyeződésre, nem lévén már folyók (korántsem csak a Duna tűnt el, de kisebb testvérei is elapadtak), nem volt, ahová folyjék a szennyezett lé az üzemelő aranybanyákból. Így azután, mint a saját hazába piszkító kutya, közvetlen környezetét szennyezte (a kutakat például!), kiváltva a tájainkon egyáltalán nem ritka népharag spontán kitöréseit. S korántsem csak a fogak csikorogtak, s ablakok törtek be, autók gyulladtak ki, de összecsaptak a tüntetők is. Mindez azonban már nem zavarhatta meg a két baráti ország minisztereit. A felelősség mérhetetlen súlyával törékeny vállukon Nagymaros felé tartottak, úgy tudták, ottan még üzemel a régi, nagy hírű intézmény, s ha saját pénzükért is, de vigasztalást nyerhetnek, darab időre ölelő női karok között nyugodhatnak meg. Ekkor érte őket a ki tudja hányadik csalódás. Az intézmény természetesen üzemelt, de most alkotóház néven...

– Kupleráj ez is, az is – mondotta a hazai miniszter.

– Mindegy az.

– Azért talán mégsem teljesen – vetette közbe bátortalanul, bár tagadhatatlanul barátilag a türelmes szomszéd kolléga.

– Kiss me – tűnt fel a mederben egy haldokló, bizonyára a Rajnából emigráló sellő. (De miért ide, istenem, miért pontosan ide?! a germán sellők is ennyire elveszítették volna a rájuk törő zivataros sors súlyos csapásai alatt hagyományos valóságérzéküket?)

– Mit akar? – kérdezte ijedten a házigazda.

– Azt, hogy csókoljuk meg – merengett a vendég.

De mégsem tettek semmit, egykedvűen fordultak el az agonizáló, különben szép kiállású német sellőtől, és mentek tovább rendületlenül.

– Mi lesz vele? – kérdezte a házigazda a lassan lemaradó, haldokló sellőre mutatva.

– Ne csácsogj – így türelméről közismert kollégája és vendége. Már nem tudni, kinek is szólott ez a kétségtelenül időben érkező tanácsa: kollégájának-e vagy mégis a letargikus sellőnek?

– Növeled a káoszt!...

– Nő az úgyis – borult el, mint fejük felett a még magyar ég, a bujdosó miniszter.

Aztán eltűntek ők is, csak a Duna medre világított a sebző napsütésben, de már nem sokáig, mert alkonyodott, a bárányok elvéreztek, sötétségbe borult az ősi pannon táj. Csak az elúszni immáron teljességgel képtelen, rothadó dinnyehéjak bűzlöttek önfeledten, talán hogy tudjuk, hol vagyunk!” A báró nevet. „Mi ez? – kérdezi. – Szatíha?...” „A nem is oly távoli, de már közelítő, feltartóztathatatlan jövő!” – húzza el a száját Tóbiás, és újra a Duna megmentésére irányuló Cousteau kapitánnyal közös terveiket részletezi. Már őt hallgatja tátott szájjal a helyi részegek gyülevész hada is, s a kitömött bagoly bátortalanul lebbenti meg szárnyait a huzatban. Ahogy felemeli a fejszét, ismét megszédül. Ádám bátyja fekete ruhájában kiválik a háttérből (mióta állhat a farakások árnyékában?). Most merően néz rá, s félreérthetetlenül hívja magához, de nem szólal meg. Az ajtókeretben, a regensburgi udvaron ott kerengőzik Piros, kis kék pettyes ruhájában, karjai közt a vigyorgó kerti törpével. Sámuel lenne? mégis Ábrahám?, innen nem tudja megállapítani, ismét fölemeli a fejszét, és lecsap a rönkre, vágja a fát hűvös halomba. Egy idő után kedvtelenül eldobja a fejszét, s fájó derekát masszírozva néz fel, de Ádám bácsi ismét eltűnt, és Piros sem kerengőzik már az udvaron a helyükről renitens módon elmozdított kerti törpikékkel, s a szín is egyre nyomasztóbban emlékezteti a hajdani, felsőtábori fásszínre, ahol a hadügyminiszter ajándékán, az üveges szemű hatalmas vadkan véres tetemén üldögéltek Pirossal a lány titokzatos eltűnése előtti reggelen. Most, amikor nemcsak felidézi, de újra meg újra, a tehetetlenségtől fel-felnyögve át is éli ezt a reggelt, szeretné itt tartani a lányt, szeretné, ha mégsem menne el a mészárosért; ha vele maradna, talán más irányt is vehetnének a dolgok... Lövéseket hall, felriad, világosodik, az ablakkeretből a baljósan sötét, ónszínű égboltra látni, amelyet villámlások fehér vonalai rajzolnak tele. A varjak, veszi észre megkönnyebbülten, mindenesetre, megérezve a veszélyt, már eltűntek valamerre, fedezékbe vonultak. Újra villámlik, és az újabb mennydörgés – egészen közel csaphatott le a villám – borzalmas hangjai még ott görögnek a mezőn, s csak végtelen pillanatok után vesznek a bizonyára megvaduló Duna haragos hullámai közé. Elfordul. Lehunyja a szemét.

Álma ott folytatódik, ahol abbamaradt. Ravatalon fekszik, kívülről látja önmagát, mint egy idegent, de már ez sem zavarja. Piros kis kék pettyes ruhácskájában a fejénél áll, Ádám bátyja, immár megszokott fekete öltönyében (amelyikben eltemették?), a lábánál. A lelkére várnak. „...mert az ember – magyarázza Ádám bácsi a figyelmesen hallgató Pirosnak – szűnik ugyan egy miccenésre, de a lelke nem pusztul el vele, halhatatlan lelke, kiszállván a porhüvelyből, tétován, végleges szabadságának előnyeit fel még nem ismerve indul el más hangok és más szobák felé...”

Itt tarthat, amikor nyikorogva nyílnak meg az ajtók, és a nagy terembe betör a víz. A feketés-sárgás, bűzlő, szennyes áradat már a koporsót nyaldossa, nincsen különösebben magas emelvényen, feltartóztathatatlanul nő, és el is ragadja hamarosan, kísértethajók, régóta űzött szellemekként bolyongó kísértethajók, egykor büszke fregattok, szélként repülő naszádok, méltóságteljes korvettek közé röpíti, valahová az elveszett idő tengerére, ahonnan nincsen visszatérés, de a lélek, erejét immár felismerve, hatalmát a mindent megemésztő idő felett tudatosítva, természetesen nem marad sokáig a végtelen vizeken dereglyeként hányódó koporsóban, a menthetetlenül aszalódó testében, ami még nem is olyan régen mindent jelentett neki, és annyi felejthetetlen örömben, annyi múlhatatlan bánatban részesítette.

Nem.

A lélek elválik a mulandó testtől, szállong a levegőben, szabadon, mint a madár.

És eltűnnek lassan a színek, a szivárvány tündöklő színei, elvész a fekete, el a fehér, és az általánosan uralgó szürke mindent betölt. Sorra veszíti el állításait és kérdéseit, menthetetlenül elfelejti a szavakat, míg pőrén remegve fel nem olvad a sugárzó fényözönben, hogy új és új alakban tűnhessen fel újra, ha alkalom kínálkozik rá, kísértve a lehetetlent.

 

 

*Lefordíthatatlan szójáték. – Tudod a viccet május elsejével? Előbb mosdjál meg...

**Le Iliescuval! (román)