Bogdán László

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Öt korsó sör a Golgotában. III. Eltűnések. Kortárs Kiadó, Budapest, 2000.


«Vissza a tartalomhoz

«Vissza az előző részhez

ELTŰNÉSEK

 

KÉPZELT RIPORT A SZENT ANNA-TÓ KÖRÜLI ERDŐK ÉGÉSÉRŐL, AVAGY AZ ELTŰNÉS

B. kéziratából

Vidékünk természeti látványossága, büszkeségünk, a Szent Anna-tó körül fogy, ritkul az erdő. A folyamat megállíthatatlan. Persze ez nem volt mindig így! Orbán Balázs nagy művében bensőségesen tudósit: „A tavat minden oldalról sűrűn nőtt fiatal fenyves környezi, s e meglepően szép erdő szegélye közé vágott út folyja körül a tavat. Gyönyörű árnyas sétány ez, melynek talaja bársony-puha s élénk színezetű mohaszövedék szőnyegével van bevonva. (Úgy éghetett, mint a zsír! – B. lábjegyzete.) Itt ezen az úton kerülték a búcsúmenetek a tavat, szent éneket zengve, s száz meg száz lobogót lengetve...” stb.

Az erdő ritkulásának csak egyik – nyilvánvaló – oka a nyugati oldalon kezdődő (vandál) irtás, a másik: a nagy erdőtűz. Az Orbán Balázs által „meglepően szép”-nek nevezett erdő három és fél évtized alatt sem heverte ki teljesen az egykori erdőtűz pusztításait. Levélben kértük meg két távoli (a Bánság egyik isten háta mögötti falujában élő) nőrokonunkat, mint egykori szemtanúk, meséljenek nekünk erről a legendás hírű és kevéssel születésünk elé eső erdőtűzről. A C/12-es jelzésű magnószalag közvetlenül két interjúalanyunk – a levélbeni meghívás után készségesen rendelkezésünkre álló, városunkba érkező nőrokonaink – számunkra felbecsülhetetlen értékű és hasznú elbeszélését tartalmazza, kísérlet tehát az egykori esemény felidézésére. Hiszünk Ottlik Géza hősének, amikor megejtő kedvességgel jelenti ki: „nekem elég, hogy láttam”. Persze esetünkben még ez sem ilyen egyszerű, hiszen mi nem láttuk, mi csak hallottuk, mi csak egy kétszólamú elbeszélés kapcsán bennünk körvonalazódó látványt próbáltunk megfogalmazni, s ezért igy is folytathatnánk Ottlik úr hősét: nekünk elég, hogy hallottuk... A „szent éneket zengő” Orbán Balázs-i „búcsúmenetet” pedig nyilván azért került ide, hogy lássuk, mit is vesztettünk – több értelemben is. de ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt.

Magnószalag

Mária néni (ezután a könnyebbség kedvéért: M): „Az erdőtűz közvetlenül a háború után lobbant ki.”

Viola néni (ezután könnyebbség kedvéért: V): „Nincs igazad, Mária, nem közvetlenül a háború után, mert a háború negyvennégy végén véget ért, ugye, drága? hanem másfél évre rá, már békeidőben, a nagy szárazság idején.”

M.: „Annyit te is tudhatnál, Viola kedves, hogy a háború negyvenöt május kilencedikén ért véget. Ezt manapság minden iskolás gyermek kívülről unja.”

V.: „Igen, de most nem a háború végéről van szó, hanem az erdőtűzről és a tóról... Mindig elfelejti, miről van szól, elkalandozik. Bocsássa meg neki, ő már ilyen.”

B. (hangja a szokottnál is mélyebb, rekedtebb, ez arra utal, hogy szokásos téli náthájával küszködött): „Kérem, kérem, csak tessék, tessék! Én figyelek.”

M. (élesebben, talán a kelleténél is): „Én is tudom, miről van szó, ne figyelmeztess állandóan, kedves Viola. De úgy gondolom, legelőször az esemény időpontját kell tisztáznunk, mielőtt hozzákezdenénk, mondjuk a felidézéséhez.”

V.: „Igen, igen, tiszta igaz... Vitatkozni sem érdemes vele, nagyon haragtartó és érzékeny.”

B. (még rekedtebben): „De hiszen természetes is, hogy nem egyszerre vagy nem egyformán emlékeznek. Talán egy kávét is megihatnánk, vagy egy teát? Kakaót?”

B. kéziratából

(Amely jegyzeteket kávéfőzés ürügye alatt a konyhában készíthette, sietve, erre vall a szokatlanul zaklatott kézírás is. B évek óta géppel írt, mint említette, ha kézzel kellene írnia, kevesebbet írna, mivel görcsöt kap a keze az írástól; de ez lehet póz is, amire B. különösen az utóbbi időben meglepően hajlamos volt...)

Íme máris két egymásnak feszülő vélemény, az időponttal kapcsolatban. Mintha nem lenne mindegy: negyvenötben volt-e a szóban forgó tűzvész, vagy negyvenhatban? Számunkra legfőképpen azt kellene tisztázniuk: nyáron-e vagy tavasszal, vagy éppenséggel ősszel lobbant-e fel ama tűz? Lévén mi bevallottan évszakpártiak. De sokadik riportunk lévén ez, nem siettünk, nyugodtak vagyunk, az eseményeket sem siettetjük. Tudjuk, mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak. Tudjuk azt is, a dátum esetében sem mi döntünk, s még a két szemtanúrokon sem, noha ők látták azt, amit mi hallomás alapján idézünk majd fel. Az erdőtűz időpontja napra, sőt – ha már akkor voltak becsületes és nagyra törő riporterek, és miért is ne lettek volna? – órára, percre rekonstruálható az egykori székely hírlapok híreiből. Sőt az esemény fontosságára való tekintettel lehet, hogy a brassói, sőt kolozsvári újságok is beszámoltak róla. Ennek bárki utánanézhet, akit érdekel, mi igyekszünk inkább lényegesebb dolgokra koncentrálni.

Például a madarakra!

Magnószalag

M.: „Igen. A madarak megérezték a veszélyt, noha nem tudhatták, Viola drága, hogy vége van a háborúnak.”

V.: „Látod, erre én is emlékszem. Szinte látom magam előtt ma is, ahogy keringtek, nyüzsögtek, vijjogtak a tó fölött és az erdő fölött, már-már elsötétítve a levegőeget.”

B jegyzeteiből

(A nénik csevegése alatt jegyezhette, időnként már-már értelmezhetetlen rövidítésekkel.)

Megint csak elevenen látjuk magunk előtt a képet: ahogy a madarak tülekszenek a levegőben, noha nem biztos, hogy a nénikék lelkes szavai nyomán képzeljük el, látomásainknak sokkal biztosabb alapja az ismert Hitchcock-film.

És az megint csak nem fontos, hogy milyen madarak voltak: az erdő és a tó madarai nyilván,a kit mégis érdekel, utánanézhet. Lábjegyzet: vagy írhat kitűnő kutatóknak, Kelemen Attilának, és érdeklődhet a Szent Anna-tó és környéke madárvilága iránt. Ha levélben vár választ, természetesen mellékelheti a válaszbélyeget is...

Fontosabb Mária néninek egyik megállapítása (ennek nincs nyoma a szalagon, B. Esetleg törölt volna közben?), miszerint rémületükben, a veszélyt megérezve rikácsoltak azok a madarak. Egyáltalán rikácsolhatnak-e? Mégsem mindegy, hogy a változatos madárhangokat – örömöket, jajokat stb. – miféle, mifajta jelzőkkel minősítjük, noha e jelzők már-már terrorisztikusan utalnak arra, ami ez esetben végül is lenyűgöz minket: a madarak, sőt madárkák fölöttébb különös viselkedésére! Miért rebbennek fel még a tűzvész reggelén, még a tűzvész kitörése előtt? Miért köröznek – most legyünk pontosak – részben, a tó részben az erdő fölött, elkeseredetten órákig? Figyelmeztetni akarják az embereket? a jelenlevőket, tehát sokkal (három és fél évtizeddel) fiatalabb nénikéinket is a veszélyre? Ugyan: ki és mi tehetett volna „akkor” bármit is? Vagy „ma” tehetne-e valaki valamit? Persze, persze, tűzoltók, sáncolás, különféle módjai lehetnek a tűz elszigetelésének, elfojtásának. (Lábjegyzet, piros kariókával: Utánanézni esetleg a tűzoltóság valamely tájékoztató jellegű kiadványában.)

Ha a madarak viselkedése nemcsak saját zavarukról árulkodik, hanem a jelenlevőknek is szól, úgy kétségtelenül nagyobb figyelmet érdemel, mintsem hihetnénk (?). Persze ez csak hipotézis, s még egyelőre nem dönthetjük el (még „ezt” sem) végérvényesen. Mindenesetre felemelő, hogy viselkedésük és a katasztrófa között vitathatatlan az összefüggés. Ha misztikusak lennénk, azt is gondolhatnánk, eleve tudtak valamit. Köztudomású (?), hogy az állatok, a madarak, a halak (?) órákkal, napokkal (?) előre megérzik a veszélyt. Az emberek? Hát nem tudjuk. Egy lány mesélte egyszer, hogy a színházból, noha a sor közepén ült, és körülötte csupa ötven és a halál között tétovázó szálfa termetű úriasszony, valami lebírhatatlan rossz érzés hatására felállt, és sűrű bocsánatkérések közepette kifurakodott és hazarohant. A nagymamája beteg volt. Éppen jókor érkezett, hogy telefonálhasson a mentőknek. No, és az „úriasszonyok” simán kiengedtek? – kérdeztük tőle. Á, nem is tehettek volna másként, mosolygott önelégülten. Tudjátok, amikor én megindulok... De alapjában véve nem is azért voltak pipák rám, hogy átcsörtetek előttük! Hanem? A farmerem miatt. Hogy hova süllyed a mai fiatalság, sutyorálták, már a lányok is nadrágban mennek színházba. Stb.

Magnószalag

M.: „Volt egy öreg a tónál, Mihály bá.”

V.: „Ferenc bá.”

M.: „Ha jobban tudod, édes Violám, meséljed te, én majd csak akkor szólok közbe, ha esetleg elfelejtesz valamit.”

V.: „De egyszer mondjuk el már ennek a szegény fiúnak, hogy végeredményben mit is kerestünk a háború után a Szent Anna-tónál!”

M.: „Ez igazán nem érdekes. Kirándulhattunk. Végeredményben kirándulhattunk volna. És Mihály bá már várt ránk. Tudott rólunk.”

V.: „Várjál még Ferenc bácsival. Tehát mi egy fontos vallomással tartozunk neked, Öcsénk. Enélkül félő, hogy nem érthetnéd meg indítékainkat. Mi ugye mindig büszkék voltunk unitárius őseinkre, de volt a családunkban egy nő, Judit, az Anyus nővére, aki a tizes években Kecskemétre került, s ott összejött egy Klein Ignác nevű kereskedővel, akit üzleti ügyei előbb Szabadkára, majd a távoli Lembergbe szólítottak; s hosszú évekre el-eltűntek a szemünk elől, mert Judit természetesen a férfival tartott.”

M.: „Náci, megszimatolva, mi jön és mi jöhet még, katolizált; amúgy is a neológ vonalhoz tartozott, és Judit (ekkor már törvényes felesége) természetesen hitében is követte őt, ezért családunkban (mert Apus is mindig protestáns őseinkre, bizonyára vándorprédikátorokra, majd gályarabokra volt büszke) hallani sem lehetett többé róla.”

V.: „Még csak emlegetni sem nagyon lehetett szegény nénénket, a család számára teljesen meghalt. Aztán Apust is elvitte a spanyolnátha, Anyuskánk is betegeskedett, nehezen éltünk. Judit nénénk ekkor már Mexikóban lakott, mert harmincötben az ura, akit nyugtalanítottak a Hitlerről szóló híresztelések, gondolt egy nagyot, eladta üzleteit, házait (’19 éppen Újvidéken érte, igy kénytelen-kelletlen Fiuméba tette át a székhelyét, de például Szabadkán is volt egy emeletes háza)...”

M.: „És hajóval kimentek Buenos Airesbe.”

V.: „Cordobába.”

M.: „Ne szakíts félbe, kedvesem: először Argentina fővárosába mentek, ott próbáltak szerencsét.”

V.: „Aztán a Náci találkozott egy ismerősével, együtt voltak joghallgatók Budapesten, valamikor századunk elején, és Szemere úr rábeszélte, menjenek Cordobába. Ott kevesebb vendéglő van, jobban meg lehet élni.”

M.: „Azt persze megint elfelejtettük felemlíteni, hogy vendéglőt nyitottak.”

V.: „Aztán jött a bécsi döntés, s már-már azon gondolkoztunk, hogy feladva magányos életformánkat, elmegyünk valahová dolgozni. Természetesen pénzért, mert akkor már ugye anyagi gondjaink is voltak. De gondolj csak bele, kedves Öcsénk, mihez is értettünk mi, mondd meg, mihez?”

M.: „Tudtunk nyelveket, de ki akart volna a harmincas években franciául tanulni? Vagy németül? Azután meg nem is tudtunk olyannyira tökéletesen, hogy nyugodt lélekkel vállalhattuk volna...”

V.: „És pláne pénzért!”

M.: „Valakinek a tanítását.”

V.: „Más lett volna persze, ha kijuthattunk volna egy évre mondjuk Berlinbe, ahol Klauss doktor, az Apus barátja szerint már akkor az »állami soványság« volt a divat. De hát mi nem is zabálni mentünk volna...”

M.: „Mi a nyelvet tanultuk volna, mert tudod, drága, élőben sokkal könnyebb, de hát miből mehettünk volna Berlinbe, vagy pláne Párizsba, amikor időnként még azt sem tudtuk, kenyeret vagy tejet miből veszünk, és beteget jelentve mondtuk le a vendégeskedéseket.”

V.: „Igy hozzánk se jött senki...”

M.: „Hát gondold csak el, honnan telt volna nekünk akkor tejszínhabos kakaóra vagy kuglófra. Igy lassan kikoptunk mindenünnen. Elfelejtettek...”

V.: „Tudtunk úszni, lovagolni, korcsolyázni – de hát háború volt, világválság volt, nyomor, senki sem akart lovagolni tanulni. A szemünkbe is röhögtek egypáran, s egy férfi, bizonyos Boticselli Lajos, az Apus barátja, nyíltan meg is mondta: ne haragudjon meg, Viola kedves, de hol élnek maguk? Lovagolni, ma?! Elképesztő! De miért, kedves Lajos? – néztem rá, amennyire tudtam kacéran, holott legszívesebben a szemét kapartam volna ki. Hát maholnap levágják a lovakat, Viola, mondta mosolyogva a férfi, és továbbsietett. Mert azokban az években mindenki sietett valahova.”

M.: „Hivatalba mehettünk volna, de ezt utáltuk. Még mit nem? Gépírónőnek a Rápolthy lányok, hát nem, azt mondtuk, nem és nem. Inkább meghalunk.”

V.: „És zavarban is voltunk, hova menjünk, milyen hivatalban gépeljünk. Nem mintha a városban nem lett volna éppen elég hivatal, de mégis, el sem tudtam volna képzelni Máriát, mondjuk, könyökvédősen. Nem volt mit tenni, megértheted, drága: az ékszerek sorra útra keltek, az Apus nyugdíja meg késett, a kormányhoz hiába írtuk a beadványokat, nem is válaszoltak. Egyszer elkeseredésemben a Mária tudta nélkül írtam nagynénénknek Argentínába. Judit postafordultával válaszolt is. Szép képeslapot küldött, rajta a cordobai templom kettőskeresztje fénylett a napon, és a hátlapján tudatta velünk, hogy jövő hónapban utaznak új hazájukba, Mexikóba, s egyébként mindnyájan isten kezében vagyunk, és forduljunk a könnyező Szűz Máriához. Ezt Judit nénénk alá is húzta – félreérthetetlenül.”

M.: „Nem értheti szegény fiú, Violám, annyi mindent összezagyválsz! Már megbocsáss, hogy én igy őszintén, parasztosan, de ez a helyzet. Na, szóval figyelj ide, drága: a könnyező Szűz Mária egy kép volt Csiksomlyón, ahová zarándokoltak a székely emberek, mert mindenkin segített. Elmulasztotta a nyavalyatörősek nyavalyáját, meggyógyította a fájós lábakat, a szíveket, mindent meggyógyított, mindenkit megsegített, és még könnyezett is, igaz, nem akkor, amikor mi ott voltunk, de lehet, hogy mi azért nem láttunk könnyeket, mert nem voltunk katolikusok.”

V.: „Már megbocsáss, drágám, de te is egyre jobban elkalandozol. Őt a tűz érdekli, figyelmébe ajánlhatnánk, mondjuk, Voltaire meditációit is a tűzről. Aki nem akar semmit hátrahagyni, aki nem akar nyomokat maga után, az válassza a tüzet.

M.: „Violám, őt kizárólag a Szent Anna-tavat környező erdők égése érdekli. Ő természetbarát. Mi pedig azért vagyunk itt, azért utaztunk majdnem egy napig, hogy erről, kihangsúlyozom: kizárólag erről beszéljünk neki. Ne feledd, nekünk feladatunk van.”

B. jegyzeteiből

(Sokat gondolkoztunk, hova vágjuk be, a beszélgetés mely részletéhez illeszkedik a legjobban; végül is ide is, oda is, mindegy.)

A két kipirult arcú idős hölgy egymásra néz, az az érzésünk, megint kimaradunk valamiből, és ez idegesit. (Ez is jellemző B.-re, ha a helyzet úgy hozta, hogy egy fél órát csendben kellett ülnie, s nem hallgathatta saját magát, már rögtön úgy érezte, kimarad valamiből. Megkérdezhetnénk, miből, ugyan miből? És azt is, hogy volt-e egyáltalán benne valamiben, de minek?) Azt sem értjük, ugyan miféle feladatokról beszélnek. Hiszen úgy egyeztünk meg, amikor jönnek Kovásznára nyaralni, hiszen amúgy is jönnek, meglátogatnak, és rendelkezésünkre állnak. Most meg feladatok, feladatok, ráadásul Viola néni most közvetlen mozdulattal igazítja meg koromfekete haját, egy rakoncátlan tincs újra meg újra előrehull, lányossá téve az arcát. Zavar. (Ezt sem értjük. Ugyan miért zavarta B.-t az öreg hölgy rakoncátlan hajtincse?)

Magnószalag

V.: „Hát éppen ez az, Mária drága. Nekünk feladatunk a tűről mesélni, neki előkészíteni a...”

M.: „Erről később!”

V.: „Hát éppen ez az, te pedig nénénkről, Cordobáról, a nyomorunkról és a könnyező Szűz Máriáról beszélsz neki. A kitelepítésünket nem akarod elmesélni?”

M.: „Meg akarom magyarázni neki, hogy kerültünk mi végül is a Szent Anna-tóhoz, a háború végén.”

V.: „Foghatnád egy kicsit rövidebbre is azért, a mai fiatalságot nem érdeklik öregasszonyok végeérhetetlen szenvedései, pláne ha azok nem is igazi szenvedések.”

B.: (hangja egészen élénk, most mintha kevésbé volna rekedt): „De igen. Minket minden érdekel, Viola néni drága. Hagyja csak nyugodtan mesélni Mária nénit.”

B. jegyzeteiből

Újra összenéznek, zavartan fordulunk félre, de Viola néni legyint, erre kénytelenek vagyunk megint megkérni, ne zavartassák magukat, emlékezzenek csak nyugodtan. (A szalagon persze ennek sincs nyoma, de ez az arcátlan helyezkedési érzék is teljesen jellemző B.-re, ahogy ismerem, már ette a fene, hogy megtudjon valami közelebbit is a tűzről, de a cél érdekében nem mutatta, sőt... Tisztára képmutatás.)

Magnószalag

V.: „Ő a cikkeiért éppen eleget keres, ha nem is sokat, de ahhoz mindenképpen eleget, hogy ne tudja felfogni, mit is jelent az, amikor valakinek valamiből nincs elég. És miből volt nekünk elég valaha is, Mária?”

M.: „Büszkeségből. Azonfelül az életünkből. De visszakanyarodva Argentínába, majd Mexikóba szakadt nénénk, Judit tanácsához, feladatunk világos volt. Könnyező Szűz Máriához zarándokolunk, részt veszünk a búcsún, református lány létünkre. gondolom, összes ősünk forgott a sírjában, s csak az vigasztalt, hogy nagy részüket amúgy is megégették, ezért, azért, tehát nem is volt sírjuk”

V.: „Na látod, Mária, családunkban évszázadok óta hagyomány volt a tűzhalál. végül is, mi is csak egy hagyományt...”

M.: „Hallgass! Somlyón azt tanácsolta egy öreg, reszkető fejű, fehér hajú szerzetes (mert gyóntunk is, elpanaszoltuk neki kátyúba futó, megrekedt életünket), hogy menjünk fel a Szent Anna-tóhoz, ott van egy kápolna, ott is rendeznek körmeneteket; vegyünk részt egy ilyen körmeneten, hogy a természet nagy templomában teljen meg torzult és sérült lelkünk békességgel és szeretettel. Aztán keressük meg Mihály bácsit, aki fiatal korában jezsuita volt, és most nagyon jók a kapcsolatai...”

V.: „Ezt talán még hagyjuk. Az öreg jezsuita ott lakik egy kalibában, valahol a tó partján, mesélte az öreg pap, és amolyan jövő-menő ember. Mondjuk azt neki, ha rátalálunk, hogy István atya küldött, s ha megkérdi a jelszót, mondjuk azt, mereven a szemébe nézve: - Mi is a tüzet választjuk! Aztán ő kezébe veszi a dolgunkat, és bizonyára segít is rajtunk, elmondja, hogy mikor, kihez fordulhatunk tanácsért, mert az Úr természetesen nem hagyja el az ő híveit.”

B. jegyzeteiből

(Már az előbb is be akartam vágni, de aztán valamiért mégis vártam vele, s íme, szimatom nem csalt. Kevés dologban vagyok annyira biztos, mint abban, hogy ez a szöveg ide kapcsolódik!)

Azzal az ürüggyel, hogy még hozunk be teát és kakaót, mert Mária néni a kakaót preferálja, míg Viola néni velünk együtt kínai teát iszik, amit egy kicsi rummal is megzavarunk, kimentünk a konyhába, megszakítva nőrokonaink lelkes, de eléggé elszomorító beszámolóját. (Ezek szerint B. komolyan bedőlt volna a nénik nyomorának? Nem. Ezt azért nem hihetjük. B. pontosan tudta, hogy azokban az elsüllyedt évtizedekben milyen nyomorúságban élt a szegényparasztság és a városi proletariátus. Pontosan a hajdani uralkodó osztály deklasszálódott elemit kezdte volna sajnálni? Nem! ez kizárt dolog...)

Feltűnt nekünk, hogy a jelszó és általában a tűz emlegetésekor a két idős hölgy arca kipirul, szemük furcsán villog, mint zsákmányát leső ragadozóké; de még nem érünk rá furcsa magatartásukat elemezni, folytatnunk kell a riportunk elején megkezdett Orbán Balázs-idézetet: „... Ez úton bizonyos távolra keresztfák voltak, a tó nyugati oldalán pedig JOVÁKI KÁPOLNÁNAK nevezett másik Imola állott. E helyeken mindenütt térdre borult a nép, imádkozott és áhítatoskodott, a tó fénylő lapja visszatükrözte ezen festői csoportozatot, a bérckör százszorosan visszhangozta a több ezer ajakról elszálló dicséneket, s én fel tudom fogni, hogy egy ilyen áhítatoskodás a természetnek ezen – minden emberi építkezést felülmúló – nagyszerű templomában megható és elragadó lehetett.” És most talán vigyük be a teát és a kakaót, és folytassuk a „riportot”, remélve, hogy előbb-utóbb a dolgok logikája folytán eljutunk a tóig és a tűzvészig!

Magnószalag

V.: „Én nem mondom, hogy nem ejtett meg a körmenet varázsa, ahogy áhítatos arccal mentek egymás mellett a komoly székely emberek, arcuk piroslott, mint télen disznóvágáskor, lobogtak a zászlók is, a papok fehér karingben libegtek a menet élén, a gyertyák és a füstölők szaga mindent betöltött, csodálatos volt.

M.: „Volt nekem egy skótkockás szoknyám, elhatároztam, nem veszek nadrágot, mint Viola, akinek mindig jobb alakja volt, s amikor lovaglónadrágot húzott és kilovagolt, a férfiak majdnem elnyelték a szemükkel.”

V.: „De édesem, Csiksomlyón sötét ruhában voltunk, hát mégiscsak zajlott a búcsú, és ha nem is voltunk katolikusok...”

M.: „De ki beszél itt a búcsúról? A búcsún szerencsésen túljutottunk. Én a Szent Anna-tói kirándulásról, az előkészületekről szeretnék mesélni. Ez nagyon fontos, hogy át tudja élni ő is mindazt, amit mi átéltünk. Hogy lássa a mi szemünkkel a tűzben fogvájóként meggörbülő szálfenyőket, s hallja a mi fülünkkel a vijjogó madarakat. Ehhez természetesen tudnia kell azt is, hogyan voltunk öltözve, miket láttunk és mire gondoltunk az úton, álmodtunk-e valamit azelőtt, vagy milyen volt az idő. Még annak is jelentősége lett, hogy megálltunk egy kidőlt fánál, és szerinted, Viola, én eszelősen figyeltem egy menekülő hangyát!”

V.: „De hát még magát a búcsút sem fejeztük be, könyörgöm.”

M.: „Közölték velünk, hogy keressük meg a Szent Anna-tónál az öreg remetét, Mihály bácsit.”

V.: „Ferenc bácsi, az öreg remete egy kunyhóban élt a tó partján. Az első bükszádi asszony szíves szóval igazított útnak, még a Bugyogó forrásánál, amikor érdeklődtünk. Az utat fülfelé nagyon élveztük, a forrás vize igazán kitűnő volt, megtöltöttük a kulacsot is, majd kéregető cigánygyermekekkel a nyomunkban megindultunk a kék jelzésen az erdő felé. Amíg átvágtunk a dombok között kanyargó ösvényen, a gyerekek sorra leszakadtak. Mi magunk is szegények voltunk, mint a templom egere, hát megértheted, hogy nem nagyon lett volna, amit adnunk nekik. Egy idő után – milyen a paraszt? – gúnyolni kezdtek, madárijesztőnek csúfoltak, aztán leszakadtak, végleg elmaradtak. Egyenletes léptekkel mentünk, kezünkben somfabot (még Apustól maradt, aki maga is nagy kiránduló volt), hátunkon kulacs (ez István bátyánké volt, megjárta vele az első világháborút – szerencsésen) és hátizsák.”

M.: „Még szegény Apus megtanított arra, hogy mindenfajta kiránduláson az egyenletes íram a legfontosabb. Az ember egy ütemben kell haladjon mindig, soha nem szabad megállni, gyorsítani sem kell, lassítani sem, akárhogy is csábítana különben pihenésre a zöld gyepszőnyeg. És izomláz ellen egyetek csokoládét, mosolygott nyírott bajusza alól Apus. Ma is előttem van a mosolya. Hát a háború után csokoládé persze nem volt, de találtunk a kamrában az egyik polcon, az üres üvegek és borkánok mögött egy kis üveg ribizlidzsemet, jó cukros volt, még szegény Anyus öreg dajkája, Teréz néni tehette el; ezt magunkhoz vettük, s csak úgy menet közben nyeltünk le egy-egy kanállal, és ittuk rá az István bátyánk kulacsából a friss borvizet. Fönséges volt.”

V.: „Én lovaglónadrágban voltam és fekete pulóverben, a hajamat pedig, ami akkor is hosszú volt és selymes, leengedtem, s csak egy fekete szalaggal fogtam össze.”

M.: „Én úgy emlékszem, pirossal, de mindegy, te tudod. Én skótkockás szoknyában voltam és daróczekében, turistabakancsban és sárga térdharisnyám állandóan lecsúszott, igazgattam, kis kalapkám is állandóan előrecsúszott a fejemen, akadályozott még ez is, hát körülbelül félúton lehettünk már a völgyben, a hatalmas ember- vagy lófejnagyságú kövek között, amikor úgy döntöttem, leveszem, minek nekem kalap? Úgyse lesz ebből színes felvétel a Magyar Úriasszonyok Lapjában, s különben is hol volt már akkor ez a híres családi lap is?”

V.: „Ott találkoztunk a nyájjal is. A tehenek mintha svájci csokoládépapírról léptek volna le.”

M.: „A kutyák odaszaladtak, megszagoltak, ugattak kicsit, fekete nyelvüket kidugva, de már a farkukat csóválták.”

V.: „Az igazság az, hogy a családunkban hagyomány volt a kutyaszeretet. Mikor nagyapa meglátogatta Kossuth Lajos Turinban, magától a Kormányzó úrtól kapott ajándékba egy komondorkölyköt.”

M.: „Kuvaszkölyköt, de mindegy. Egyik rokonunk, aki ugyancsak tagja volt a Turinba látogató küldöttségnek, a következőket írja könyvében (felírtam, hogy ne felejtsem el, és lehetőleg pontosan tudjam majd idézni neked): a Kormányzó úr önmagáról azt a megjegyzést tette, hogy »közel van már az utolsó Zrínyihez, akit Ausztria addig tartott börtönben, míg elfelejtett beszélni.« És még azt is mondta akkor Kossuth, hogy »midenen lehet segíteni, csak egy nemzet erkölcsi megromlottságán nem«.”

V.: „Mintha csak azt sugallta volna, hogy válasszuk a tüzet.”

B. jegyzeteiből

(Zavaros, kusza írás!) A két öreg hölgy összemosolyog, rémülten meredünk rájuk – „a tüzet”? – kérdezzük tétován (nincs nyoma a szalagon!), balsejtelmeinktől vacogva nézzük egyébként nagyon-nagyon távoli nőrokonainkat; most találkozunk először velük – döbbenünk meg –, eddig csak a családi legendák egymásnak ellentmondó egymást keresztező közléseiből tudtunk róluk, csak nem őrültek meg a nélkülözésektől és a magányosságtól abban az isten háta mögött bánsági faluban, ahol – várjunk csak, igen! – 1955 óta élnek? De miért is kerültek oda? Semmire nem emlékszünk pontosan. csak töredékek vannak, részletek, most bosszulja meg magát szórakozott természetünk, mert soha semmire nem figyeltünk egészen oda az elmúlt években, s íme, a büntetés. (Ez ha önkritika, meg kell állapítanom, meglehetősen túlzó és általános. B. igenis odafigyelt arra, ami érdekelte őt. Csak érdeklődésében volt meglehetősen szeszélyes...) Hátha egy diliházból szöktek meg, s már nyomoz utánuk a milícia? Hátha nem is ők a rokonaink, hátha két szabadon lévő elmebeteg öregasszony csengetett be ajtónkon, s játssza most el itt nekünk ezt a hátborzongató komédiát?

Magnószalag

M.: „Az öreg szerzetes már várt minket a tetőn. Aggodalmunk tehát, hogy nem találjuk meg, hogy nehezen akadunk rá – feleslegesnek bizonyult. Jó, hogy a tűz előtt érkeztek – mondta profetikusan. Akkor még nem értettük. Mi is megdöbbentünk.”

B. (hangja most rekedt, de érezni, nehezen leplezi felindultságát): „Ezek szerint ő tudott volna a tűzről? Sajátságos?! És mégis, honnan tudott, látnok volt, kristálynéző, madárjós?”

V. (hangja nem pedáns és nyugodt, mint eddig, rikácsolni kezd, és jöhet-mehet a szobában, eltávolodva a mikrofontól, mert a vétel nem egyenletes, mint eddig): „Igenis tudott róla, tudhatott róla, ha egyszer az Ő követük volt. Persze hogy tudott a tűzről, csak te ostoba vagy, mert még ezt sem érted. A jezsuiták évszázadok óta kapcsolatban álltak velük. Ezt már Ferenc bácsi mesélte, az öreg jezsuita. Ők választották ki azokat, akik megérdemelték, hogy...”

B. (hangja újra magabiztos, vajon mit forgathatott a fejében?): „Kikkel álltak kapcsolatban a jezsuiták?”

(A szalag itt körülbelül harminc másodpercig üresben megy, aztán megszólal egy ismeretlen, idegen hang, mintha rádió vagy esetleg egy másik magnó hangját rögzítené B. Magnója.)

– „A Föld lakóihoz szólok. Közöljék haláluk időpontját. 1976. Március 9-én a stammheimeri börtön magánzárkájában, ahová ítélet nélkül, a Német Szövetségi Köztársaság államügyészének rendeletére, mint a Vörös Brigádok vezetőjét bezártak, amikor a hurok szorulni kezdett a nyakamon és az eszméletvesztés határán voltam, hirtelen ismét magamhoz tértem. Egy idegen szeretett. Ha igaz, amit az újságok írtak, hogy ruhámon spermanyomokat találtak, akkor az a szexuális kapcsolat bizonyítéka.. Utána megállapítottam, hogy új és sérthetetlen testben élek tovább. Az idegen elvitt az Androméda bolygóra. Az ottani társadalom az időt és a teret elmélyültséggel és szabadsággal éli át. Vége. Ulrike Meinhof beszél. Közölje halálát. Ez az egyetlen mód arra, hogy tudomást szerezzünk róla, hogy megszabadítsuk a kizsákmányolás és a halál utolsó elkerülhetetlen és legszörnyűbb formáitól. Tudatosan és vidáman, fegyelmezetten és szabadságban kell meghalni. Új testhez kell jutni... Nincs ebben semmi varázslat vagy titok. Nem szükséges elfogadni a tömeges halált, amelyet az egészségügyi intézmények mechanikusan rendeznek meg és hajtanak végre. Vége.”

B. jegyzeteiből

A hang megszakad. A nagynénik – mégis bolondok! – vigyorogva skandálják tovább a szöveget (a magnón nincs nyoma!): „Vége. Közölje halála időpontját. Vége!” Rémülten ugranánk fel, de nem tudunk mozdulni. „Válaszd a tüzet” – fogja meg a kezünk Viola néni, és eszelősen felnevet. A keze jéghideg.

Magnószalag

M. (vihogva): „Mi is a tüzet választottuk. Azóta más testben és formában az Androméda bolygón élünk. Harmincöt éve először jelenünk meg régi alakunkban. Illetve az sem a mi alakunk, elgondoltuk, mennyire »rongálták« volna meg az elsuhanó évek. De mi idegenek vagyunk. Idegenek. Nem hiszed el.”

B. (hangja riadt, elvesztette időközben minden magabiztosságát): „ez nem lehet igaz. Hogy a néni csak úgy a kezébe döf egy kést. Ez valami cirkuszi trükk. Mondják, maguk nyugdíjas cirkuszisták?”(Ez mindentől függetlenül szellemes. B. Még ott, akkor sem tagadta meg önmagát.)

V.: „Mi tulajdonképpen nem létezünk, te ostoba kölyök. Mi egyek vagyunk, hiszen neked egyetlen távoli nőrokonod volt: én. Máriát csak kitaláltam neked, hogy hihetőbb legyen az egész mese, és most eltüntetem, mert ő is én vagyok. Nekem csak egy testvérem volt, Elemér, és a második világháborúban esett el a Kárpátokban. Ezért beszéltünk annyira egyformán, mert egyek vagyunk. Egyedül én vagyok: Rápolthy Viola, harmincöt éve égtem el a Szent Anna-tó körüli erdőket elpusztító tűzvész alkalmával, s azóta az Androméda bolygón élek. Most eljöttem érted, hogy mindezt közöljem veled, és rád bízzam a választást. Figyelmed mindössze még csak arra szeretném felhívni, hogy ott a gyufa az asztalon. Gyújtsd fel magad! Idegen vagyok, légy te is idegen! Válaszd a tüzet! Eljött halálod időpontja!”

Magyarázó jegyzetek

Szegény – lakásából 1980 december 13-án titokzatos és felderítetlen módon eltűnő! – barátunk, B. utolsó (?) írását íróasztalán álló feljegyzései és egy érthetetlen módon többször megszakadó magnószalag szövege nyomán rekonstruáltam. Magamról csak annyit, hogy B. közeli ismerőse vagyok, immár jó évtizede egy szerkesztőségi szobában nem dolgozunk (lévén hogy mindketten otthon írjuk meg cikkeinket, itt a szerkesztőségben csak kijavítjuk őket, vagy kisebb módosításokat hajtunk végre, a mindenkori főszerkesztői elvárások szerint). A jegyzetek és a magnetofonszalag valószínűleg egy készülő hangjáték nyersanyaga. E meglátásomat aláhúzza B.-nek egy Á.V.-hez írt, félbemaradt s ugyancsak az íróasztalán talált levele, amelyben ez irányú terveiről tudósítja a marosvásárhelyi rádió magyar adásánál dolgozó nemzedéktársát. Érdekes, hogy B. terveiről legközelebbi íróbarátai, F.Á. És C.Z. helyi költők semmi lényegesebb felvilágosítással nem tudtak szolgálni, noha bevallásuk szerint B. Mindig is szívesen és terjengősen nyilatkozott terveiről.

Az íróasztalon, a jegyzeteken és a félbemaradt levélen kivül két nyitott könyvet is találtunk (Orbán Balázs: A székelyföld leírása című művének harmadik, Háromszékkel foglalkozó kötetét – Pest, 1869. Róth Mór kiadása – és ifj. Gödri Ferencz: Sepsiszentgyörgytől Turinig és vissza című útleírását – S-szentgyörgy. Jókai-nyomda-részvény-társulat, 1894), valamint az Új Symposion című folyóirat 1979. októberi (174-es) számát. Barátunk valószínű, az Andy Warhol utolsó szerelme című írást olvasta a titokzatos „próba” előtt. (A női hangokat egyszerűen képtelen voltam azonosítani, noha színikritikával is foglalkozván viszonylag jól ismerem a helyi színház női hanganyagát.) Ezt bizonyítja egyébként az írás lábjegyzetéből titokzatos módon a szalagra kerülő Theodore Shank-szöveg is: Ulrike Meinhof állítólagos üzenete.

B. Különben 185 cm magas, 95 kiló (de csak 88, 89-et vall be; ez is jellemző önkritikai érzéke teljes hiányára, azt hiszi, más hülye, és nem jön rá magától turpisságaira!), szakálla van, szemüveget visel, különös ismertetőjele – bánatos felesége közlése szerint –, hogy az utóbbi időben a harmadik vodka után (külföldi olvasók eligazítása végett: a hatodik után, mert ami mondjuk Budapesten hat, az nálunk csak három, tekintve, hogy mi egy vodkán egy egész decit értünk...) feje „lógni” kezd, mint egy igáslónak, és árva gyermek benyomását kelti. Ki tud valamit róla?

1980

 

ÉJSZAKA A VADÁSZKASTÉLYBAN, AVAGY AZ ELTŰNÉS

 „Elbeszélésem hű lesz a valósághoz, vagy legalábbis a valóságról őrzött személyes emlékemhez, amely egy és ugyanaz...”

(Jorge Luis Borges: Ulrica)

A kis hegyi fürdőhely állomására estefelé fogok majd megérkezni, a nap már a fenyők tetején billeg, a visszasütő érdes fényben – mivel a vonaton aludni fogok és tompán szaggatni fog a fejem – úgy fog tűnni, a szemem káprázik, amikor észreveszem laza csoportokban felém özönlő kéknadrágos, piroszubbonyos hegyke gárdatiszteket. Meg fogok döbbenni, sarkantyúik hetykén pengenek majd, és az utca közepén, a porban, ahol máskor gyerekek játszanak, libák fürdenek, kutyák henteregnek, lovas huszárok fogják ficánkoltatni paripáikat, néhány dzsidást is fel fogok fedezni, és zavarba jövök, amikor észreveszem a rókaprémes köpenyben felém sétáló tiszteket. Azonnal meg fogom állapítani, hogy szokatlan öltözékükben melegük lehet, s mély megelégedéssel fogom majd felfedezni verítékező arcukat. De észre fogom venni a szemükben bujkáló leplezetlen kíváncsiságot is. Meg fogom dörzsölni a szemem, sőt zekém hajtókájából elővarázsolva a pirosfejes kabala gombostűmet, a kezembe fogom döfni majd, hogy meggyőzzem magam: nem, mégsem álmodom.

A tábornok ekkor fog megjelenni előttem, kérdőn felhúzott szemmel néz majd rám, de nem fog megszólalni, legyinteni fog olyanformán, ahogy igyekvő partnereinket intjük le kártyázás közben, és felvetett fejjel fog továbbmenni.

De harangozó krinolinban máris drága hölgyek fognak felém tolongani, körbevesznek, nevetgélnek. Mielőtt zavarba jöhetnék, megint gárdatisztek fognak jönni, muzsikáló sarkantyúkkal, kardjukon, ha kihúznák, meg-megcsillanhatna a visszasütő nap is. De ők nem fogják kihúzni, ezért én a vérvörösből lassan málnavörössé változó alkonyatban fogok gyönyörködni, és félhangosan, kinyilatkoztatásszerűen jegyzem majd meg:  „mályvaalkony”. Ebben a pillanatban futólag egy költőbarátom is eszembe fog jutni, igaz, ő a hóhullásokat szereti, de azért ez a mályvaalkony is gyönyörű lesz.

Költőbarátom medveszerű alakját fogom felidézni, amikor egy alacsony, kövérkés, farmerruhás fiatalember jelenik meg előttem és valószínű tetetett szigorúsággal fogja kérdezni:  „de miért késett, Sire? Már vártuk! Na jöjjön, jöjjön!”, de én döbbenetemben nem fogok érteni semmit, meg fogom makacsolni magam, táskámból fejfájás csillapítót szedek majd elő, be fogom venni, krákogni fogok, víz nélkül nehezen megy majd, s rekedt hangon, kedvetlenül fogom megkérdezni:  „na mi van, Öcsi, ne játszd meg magad, ki, ugyan ki vár éppen énrám?”, mire a fickó kezd idegeskedni, s meg fogja kérdezni majd, hogy én vagyok-e az a szereplő, akit várnak, vagy nem én vagyok, mire én fensőbbségesen vállát veregetve fogom kijelentei:  „ugyan, maflicsek, ugyan...”, hiszen azonnal rádöbbenek, összetévesztettek valakivel, de ugyanakkor természetszerűleg meg is fogok nyugodni, hiszen szavai meg fognak győzni: nem, korántsem álmodtam az előbbi bizarr jelenteket, csupán egy kosztümös történelmi film statisztáival kerültem szembe.

Amikor a rendező túlbuzgó segédje meg fogja érteni, hogy nem én vagyok az a szereplő, akire várnak és várni fognak, fel fogja emelni a hangját, vélt hatalmát bizonyítandó éles hangon kiabálni fog, de fenyegető arckifejezésem láttán viszonylag hamar le fog majd csendesedni, meg fog kínálni egy Kenttel, és elnézésem fogja kérni a szerencsétlen tévedésért, kis tépelődés után meg fogja kérdezni: egyedül szálltam-e le a kis szárnyasvasút kocsijából vagy esetleg még jött valaki, majd még egyszer elnézésem kérve ki fogja fejezni azon vélekedését, hogy minél hamarabb tűnjek el innen, ne zavarjam a folytatást, és eltűnésem meggyorsítása céljából kocsit fog felajánlani, mely kocsi egyenesen a vadászkastélyba szállít majd. Ezután, hálálkodásom meg se várva el fog rohanni valamerre, mint mélyértelműen s pici önsajnálattal fogja megjegyezni: sürgős tennivalói után.

Én pedig fejem megrázva, karom nyújtva egy mellém sodródó hosszú fehér ruhás, vörös hajú lánynak (haján szemkápráztatóan fognak csillogni a lemenő nap sugarai), bólintva egy ismerősnek tűnő gárdatiszt felé, bólintásom viszont a tisztet fogja szemmel láthatóan meglepni – el fogok indulni a fürdőhely főutcáján, a segédrendező ígérte autó felé. A megilletődött gárdatiszt egy ideig a nyomunkban lépeget, majd elnézésem fogja kérni – itt mindenki mindenkitől elnézést fog kérni valamikor valamiért –, s a hölggyel együtt, akinek nedves kék szemében szomorúság villan meg, fog eltűnni egy emeletes villa felé vezető ösvényen, csizmája és a hölgy topánkái alatt csikorogni fognak a vörös kavicsok, melyekkel az ösvény lesz beszórva.

Tovább fogok haladni, szívemben szomorúság költözik, arcom borús lesz, el fogok érkezni a rám várakozó autóhoz, sötétvörös Dacia, a sofőr kiköpi a szivarvéget, inteni fog, hogy üljek be, egyből indit, s körülbelül húsz perc száguldó autózás után a halálkanyarokban is bővelkedő szerpentineken, meg fogunk érkezni a vadászkastély alá. Innen, fog figyelmeztetni a szótlan és morcos sofőr, lépcsők vezetnek fel magához az épülethez.

Búcsút fogok inteni, szíves szavakkal fogom megköszönni a fuvart, és meg fogok indulni fölfelé a mohás, évszázados lépcsőkön. A kastély előtt fogok találkozni a rám várakozó gondnokkal, akivel felületesen már ismerjük egymást. a gondnok kérdésemre el fogja mondani, hogy igen, igen, filmezés folyik, nem, nem fog mindenki a vadászkastélyban aludni, hova gondolok, csak a három ünnepelt színésznő, G., a híres színész, a rendező és a segédje, csak ők. A stáb és a statiszták lenn fognak hálni a faluban. Ennek ellenére, fogja majd mondani a gondosan borotvált magas, kék farmerruhát viselő öregember és mélyen a szemembe fog nézni majd, nem lesz túl könnyű éjszakám. Elkeseredésem észlelve azonnal meg fog nyugtatni, holnapra tűnni fognak innen a filmesek, eltűnik majd az egész siserehad, s akkor csakis én – én egyedül – leszek az egyetlen vendég, kedvemre pihenhetek tehát és írhatom véget nem érő történeteimet.

Előre fog engedni az ajtón, s amikor körbemutatva a szarvasagancsok és a tükrök közt, a fényűző előcsarnokban elő fogja varázsolni a kétágú, hatalmas, ezüstösen csillogó kulcsot, mély hangon mondva:  „tizennégyes szoba, szerkesztő úr, a tizennégyes, jól jegyezze meg!” – a szemben lévő hatalmas állótükörben meg fogom látni önmagam, hátam mögött – s tulajdonképpen ettől fogok kétségbeesni – az iménti fehérruhás lány fog mosolyogni, rózsaszínű ujját vörösre fetett szájához emelve fog kérni valamire, hogy mire, nem fogom érteni, meg fogok fordulni – de nem látom sehol. El fog tűnni!  „Volt itt valami hölgy? – fogom kérdezni a z öreget, aki mélabús tartásban fog állni mellettem s csak az általa hallott hegedűszókra fog figyelni. – Egy hölgy fehér ruhában?” Az öreg figyelmesen fog rám nézni, ingatni fogja ősz hajú fejét, s meg fog nyugtatni, hogy  „ugyan, szerkesztőkém, itt nem volt senki, csupán a szeme káprázott!”, s én zavartan fogok elindulni a vadászkastély végeérhetetlen csigalépcsőin felfelé, és mélyen meg fogok döbbenni, amikor ellenőrizve, hogy a tizenkettes előtt haladok el, gondolataimba merülve elsétálok egy szoba előtt, s amikor a következőbe – számításaim szerint a tizennégyesbe – próbálgatom a kulcsot, nem fog találni. Amikor felnézek a számot ellenőrizendő, észreveszem majd, hogy ez a tizenötös. Hogy lehet? – fogok mélyen megdöbbenni s visszahátrálok. Észreveszem a tizennégyes szobát, ki fogom nyitni, de kíváncsian hátrálom még egy szobányit, s ellenőrzöm: kétséget kizáróan tizenkettes. Ebben a szállodában, fogok rádöbbenni, nem lesz tizenhármas szoba!?

Hideg fog futkározni a hátamon, de hősiesen bemegyek a tizennégyesbe. Tutajszerű ágyra fog esni pillantásom, az ággyal szemben hatalmas állótükör lesz majd – ebben a kastélyban sok szokatlan méretű tükör lesz –, mellette kis asztalka, támlás székek, a falon egy legyezős hölgyet ábrázoló kép lesz,a hölgy legyezője mögül kíváncsian fog visszanézni rám.

Az ágyra ereszkedek majd le, táskám magam mellé engedve a szőnyegre, szórakozottan nézek szét, és némileg restelkedve fogom bevallani, hogy félek.

Amikor fel fogom tenni a kérdést: mégis mitől, megnyugszom majd, és fel fogok állni, hogy kitárva az ablakot gyönyörködhessem a táj zordon szépségében, amikor a tükörre fog tévedni a pillantásom, és a fehérruhás hölgy ott fog állni újra hátam mögött (tükörképem háta mögött), és mosolyogva fogja szájához emelni ujjacskáját, pajzánul mosolyog, majd villámgyors, begyakorolt mozdulattal fogja fején áthúzva levenni fehér ruháját. Alatta nem fog viselni semmit, csillogni fog vöröses bőre, de ez a vöröses árnyalat fokozatosan fog eltűnni, majd, hiszen a nap is körülbelül akkorra fog lebukni a szirtek mögé, és visszasütő sugarai nem fogják többé érinteni a szobát, nem fogják felgyújtani a tükröt, hogy a hölgy kagylószinű bőrének színét csalárdul megváltoztatva, óhatatlanul is becsapjanak.

A hölgy magas sarkú cipőjében inogva fogja kiszedni a csatokat is a hajából, a már kiszedetteket szabad kezét biztosítandó, fogai közé véve, rám mosolyog majd, aztán meg fogja rázni a fejét, és hatalmas vörös sörénye egy pillanatra el fogja takarni az arcát ámuló szemem elől, aztán cipőiből is ki fog lépni, s egy pillanatra kimozdulva a tükörből és látószögemből, a kisasztalon gondosan csillagalakban fogja elhelyezni a csatokat.

Igen, ezt a szünetet fogom felhasználni, hogy megforduljak, de legnagyobb meglepetésemre a hölgyet megint nem sikerül megpillantanom, s mire elkeseredetten ismét a tükör felé fordulok, hogy legalább ott láthassam, csak saját feldúlt arcom fog mélán visszameredni rám.

Sóhajtani fogok ekkor,l s az ablakhoz lépve ki fogom tárni az ablakszárnyakat. Ott, ahol nemrég még napkorong gurult az égen, közvetlenül a szirtek és a fenyők fölött, egy magas, havasan fehérlő csúcstól jobbra biborlani fog az ég. Elő fogom szedni a távcsövem, és mélán fogom nézegetni a hegyeket és a fákat. Úgy tűnik, egy ösvényen a gárdatisztet és a fehérruhás hölgyet is észreveszem majd, a hölgy mélán félrehajtott fejjel fog közeledni a férfi felé.

Ekkor fogok megrendülten visszafordulni az ágy és a szoba felé, reménykedve, a hogy megunja a bújócskát és előbb-utóbb megjelenik majd, a szobában nem lesz senki.

Vonaton elkezdett történetem hősei ismét fel fognak tűnni: valamikor századunk elején kordén fognak utazni: zimankós délutánon, vagy ellenkezőleg, az iméntihez hasonló mályvaszín alkonyatban egy távoli ( „isten háta mögötti”) falu felé. Rá fogok csodálkozni a hatalmas termetű erőművész szomorú arcára, a lehorgasztott fejjel hortyogó öreg, ráncos arcú bohócra, a két artista lány egymást átölelve fog mélázni, s a bűvészt is észreveszem majd, ő büszkén a szekérről lekászálódva épp kisdolgát fogja végezni egy tölgyfa mellett. Eljövendő történetem szereplői – komédiások, cirkuszisták, egyebet akkor még én sem fogok tudni róluk – a félálom ködéből tűnnek elő, amikor a szárnyasvonat épp egy vashidon fog átzötyögni,s ebes folyású hegyi patak fölött. Az ablakon kihajolva látni fogom a kordét is, s a kisded, de elszánt csapatot, alakulni fog a történet is (kik ők és mit akarhatnak? merre tartanak?).

Midász királyra gondolok majd, az ágyon ülve, aztán arra,hogy mindez egy közelítő jövőben történhet majd meg. Azt akarom, így legyen, így is lesz!, hatalmam van, élek vele.

A szobaajtóban állok – a jövő beteljesedett, ím, jelen! – s tétován nézek vissza az ezüstösen csillog tükör felé. A hölgy ismét megjelenik, mintha csak képzeletemmel akarna dacolni: nem, őt nem én képzelem, ő tőlem függetlenül létezik. Tükörlakó. Persze nem gyönyörködhetem sokáig gyöngyházfényű bőrének tompa csillogásában, eszményien tökéletes alakjában, mert vörös száját lebiggyesztve valami őrjítő lassúsággal bújik hosszú fehér ruhájába, lustán, álmatagon mozog, feltűzi haját is, nevetve int búcsút, mutatóujját figyelmeztetően emelve szájához.

Ez valami jel lenne? – töprengek.

Megfordulok.

Sehol senki.

Észrevehetően sötétedik, a tárgyak éle fokozatosan tompul, elveszítve körvonalaikat a sötétség gomolygó árnyai közé vesznek hamarosan, a tükör titokzatosan és ezüstösen dereng, hirtelen reflektorfény villan fel benne, autózúgás hallatszik a szerpentin felöl. Aha, gondolom, egy autó.

Először a történetem folyamán, elbizonytalanodom.

Az ágyra rogyok le, hátradőlök, pihenek, szívem rendetlenül ver, kiver a hideg veríték is: a bűvész a szekér után siet, langaléta, esetlen teste valósággal meghajlik a szokatlanul erős szélben, sötét van, csak a távoli település – isten háta mögötti falu – felől villan meg bizonyos rendszertelen időközökben egy kézilámpás lidércfénye, eltűnik, majd megint előbukkan. Hepehupás úton közeledhet a lámpás gazdája, vagy reszket a keze? Nem tudom. A bohóc most ébred fel, ásít, recseg-ropog a szekér, amint leugrik róla, s tesz néhány tétova tornamozdulatot, majd futni kezd a szekér után. Újra felkapaszkodik, liheg, kivillannak sárgás, feketés fogai. Ránéz a trécselő lányokra, majd a szomorú erőművészre,  „éhes vagyok” – jelenti ki tompán, mire a lányok kezdenek el fejhangon nevetni. Ők is éhesek.  „A direktor (előrement lóháton, szállásról, vacsoráról gondoskodni) intézhetett valamit” – vizionál az erőművész,  „az ugyan már” – legyint a bohóc, az erőművész körbefordul a kordén, aztán egykedvűen rántja meg a gyeplőt, a lovacskák felkapják fejüket, azonnal megállnak, az egyik füvek után kapdos, a másik felnyerít. a bűvész alakja is kibontakozik a sötétségből.  „nem ülök fel – mondja –, jót tesz a séta...”  „Akkor sétálj” – von vállat a bohóc, a lányok egyszerre nevetnek, az erőművész megrántja a gyeplőt, a lovacskák felkapják a fejüket és kelletlenül megindulnak. A szobában sötét van, s csak akkor állok fel az ágyról, táskámból erős fényű amerikai zseblámpámat is előkeresve, amikor a szerpentinen újabb autó tűnik fel, és az ide-oda futkározó reflektorfény, amikor olyan szögbe kerül a kocsi, egy pillanatra megérinti a tükröt, félhomályt varázsolva a szobába.

A fehérruhás lány persze sehol. Volt, nincs.

Kilépek a szobából, a folyosó üres és sötét, bezárom az ajtót, válltáskámba süllyesztve a kulcsot, zseblámpámmal magam elé világítva, a sárgás kört állandóan majdnem elérve, de rá nem lépve indulok el a folyosón. Sok minden érdekel, az első emeleten ellenőrzöm, van-e hetes számú szoba. Persze, gondolhattam volna: nincsen. A hatos számú után rögtön a nyolcas számú következik. Ezen elgondolkodva már majdnem elnevetem magam, amikor egy kitömött medve üvegszemeivel nézek hosszú pillanatokig farkasszemet. Aztán kirántom magam a kábultságból, és lecaplatok a lépcsőn. Az előcsarnok persze üres, a karos gyertyatartóban három szál vastag templomi gyertya ég, derengő, libegő fényükben szinte lüktet a terem, elveszíti valós árnyait, megnagyobbodik, mintha a falakon lógó hatalmas, mennyezettől padlóig érő tükörben folytatódna.

Átmegyek az előcsarnokon, bekukkintok a dohányzóba. Itt sincs senki, csak a karos gyertyatartóban hazudozó egyetlen gyertyaszál igyekszik eredménytelenül oszlatni a sötétséget.

Leereszkedem egy fotelbe.

Rágyújtok.

A komédiások ebben a pillanatban látják meg a bujkáló lámpás tulajdonosát. Hatalmas termetű, hosszú fehér szakálló, fekete köpenyes öregember. Feléjük integet.

– Gyújtsunk rá akkor – hallom a hátam mögül az öreg gondnok hangját, s már villan is a gyufa fénye, három tükörben is látom magam, amint a fotelben terpeszkedem s ő mellettem áll.

– Mindjárt jönnek a művészek – hajol közelebb bizalmasan az öreg. – Elmentek enni a szomszéd kabanába. Italt is kaphatnak ott, többen érdeklődtek a szeszek felől, ezek, szerkesztő úr, állandóan vedelnének. Nem is jár egyében az eszük. Én azt mondtam, itt nálunk nincs bár, ital, semmi, itten pihenni szoktak a z emberek.

– Én is innék valamit – mondom halk, színtelen hangon, s könyörögve nézek rá, bár azonnal megbánom közvetlenségemet.

– Minek? – legyint ő, és szeme gúnyosan villan. Nagyot szív cigarettájából, a gyertyafényben sejtelmesen úsznak feje körül a bódorgó füstkarikák. – Hogy azután holmi fehérruhás kiszasszonykákat lásson a tükörből?

Elfordulok.

Nem szeretem, amikor bizalmaskodnak velem.

Az öreg sem szól, némán pöfékel, felállok, s akkor veszem észre a szemben lévő hatalmas állótükröt, a gyertya lobogó fényében alakom hatalmasabbnak látszik, mint amilyen valójában, mégsem ettől borzongok meg, hanem kifürkészhetetlen látomásomtól. Csakhogy most, mikor tanúm is lenne, hogy nem hallucinálok, nem rémálmok gyötörnek, a fehérruhás tünemény nem akar megjelenni.

Ásítást elfojtva nézek az öreg gondnokra, s megdöbbenve veszem észre, hogy senki sem áll mellettem.

Remegni kezd a kezem, újabb cigarettára gyújtanék, de nem találom a gyufát. Pedig az imént még ott zörgött a zsebemben. A lámpást tartó öreg megnyugtatja az aggodalmaskodó bohócot: „ó, hogyne érkezett volna meg a mélyen tisztelt direktor úr, hát persze hogy megérkezett, s várják is őket az udvarházban, a gazdája, a gróf úr már teríttetett is a nagy ebédlőben, és a bűvész úrra is nagyon kíváncsi, s természetesen – néz vizslatva a lányok felé – a művésznőkre is...” A szőkébb hajú artistalány előrántja retiküljéből kerek zsebtükrét, festékeit, pirosítót ken az arcára, zihálva kéri társnőjét, tartsa a lámpát, amíg elkészül.  „Hiába fested magad – ugratja komoran a kevésbé szőke hajú –, attól úgyse leszel szebb, Riám, sőt úgy fogsz kinézni, mint egy matróz részeg ringyója, bizony...”  „És a gyertyafényben nem is nagyon látszik meg az efféle kencefice!” – jegyzi meg a bohóc is.  „Hátha van villany az udvarházban, miért ne lenne” – reménykedik a szőke, mire a kevésbé szőke idegesen rántja fel a vállát:  „itt az isten háta mögött, ugyan, Riácskám, ugyan, jöjjön meg már végre az eszed, te állandóan a fellegekben jársz!” Az öreg bohóc sóhajt, s atyáskodva szól rájuk:  „Ne civódjatok, virágszálak, Kamilla, Mária, ne civódjatok, a gróf úr a művészetünkre kíváncsi, a hátraszaltókra és a kötélen táncolásra, inkább azon gondolkodnátok, hogy hová feszítsük majd ki a kötelet.”  „Van-e felesége a gróf úrnak?” – kérdezi érdeklődést mímelve mély hangon a bűvész, de az öregember felemelt lámpával, elmerülten csodálja a Máriának nevezett szőkébb artistalányt, és elereszti a kérdést a füle mellett. vagy nem is hallja? Nem tudom megállapítani. Ihletem ki-kihagy. Ott ülök egyedül a kastély dohányzójában, lehunyt szemmel, a történet szereplői feltartóztathatatlanul tűnnek el a sötétségben, utolsót villan a lámpa, már hangjuk sem ér el idáig, elkeveredik valahol az évtizedekben s a helyszínek között, félek, hogy a tükörben ismét feltűnik a titokzatos fehérruhás ismeretlen. Nem tudom, mennyi idő telhet el, beszélgetés rezzent fel, az esti pökhendi fiatalember – valószínű, segédrendező! – veszem észre először, magas, őszülő szakállú, de koromfekete hajú, fehérruhás, kékinges férfival társalog, fél füllel figyelek oda csak, s máris rájövök, ez az úr maga a rendező, mellettük, veszem észre váratlanul, noha az átható parfümillat figyelmeztetett már, néhány nő ül és egy szigorú tekintetű, farmerruhás, sasorrú férfi, valószínűleg színészek.

Az öreg gondnok több karos gyertyatartót cipel be, meggyújtja a gyertyákat, a lobogó fényben világosabb, barátságosabb lesz a szoba, felemelkedem, de mielőtt meghajolhatnék és megszólalhatnék, a segédrendező rám mutat.

– Ő volt az, maesztró – mondja faarccal. – Kiderült, hogy író, alkotni jött ide a vadászkastélyba.

Az író szóra mindannyian felém pillantanak, a nők szemében láthatom az unalom mögül előbukkanó, lagymatag érdeklődést is, míg a sasorrú színész felém fordul és barátságosan mér végig.

– Örvendek – emelkedik fel a rendező. – Örvendek, kedves barátom – és kinyújtott kézzel közeledik felém. – Ön író? – kérdezi meg szerintem tejesen feleslegesen. – És mondja, miket ír?

Zavartan dadogok valamit egy regényről, amelynek hőseit a kicsi zöld emberek rabolják el, de leint, nem, őt nem érdekli a science fiction, magyarázza, őt a kicsit megcsavart, de azért alapvetően realista sztorik érdekelnék inkább.

– Hogy érti azt, hogy megcsavart? – kérdezem, s ő kifejti: a történet legyen valóságos és elképzelhető, de legyenek benne azért szürrealista elemek is, némi misztikával esetleg megspékelve, az ilyesmi gyengéd bájt és lebegést adhat az egésznek, ezt kergeti ő, amióta filmet csinál, elég régen már, nevet, de nem értik meg, hol neorealista baromságokat akarnának rásózni, hol pedig babonaságokat, harmadkézből levetett holmikat, hát ő akkor inkább Eliadénak filmesítené meg valamelyik remekét vagy mondjuk Vasile Voiculescu mágikus szerelmi történetét, ez különben már éve óta erősen foglalkoztatja.

– Én is ismerem – vágok közbe lelkesen.

Megkínál egy hosszú szűrős cigarettával, rágyújtunk, szemével igazítja a buzgó segédrendezőt, aki termoszból teát tölt számomra is egy csészébe.

– Én azt hiszem a jelenleg írott történetem érdekelhetné a mestert – kezdem a tea fönséges aromájában elmerülve –, cirkuszosokról szól, két szép artistalány, egy öreg bohóc, egy szerelmes erőművész,a kit élettársa elhagyott egy biztosítási ügynökért, egy nagyhírű bűvész,a ki Amerikába szeretne kivándorolni, s egy valaha jobb napokat is látott cirkuszigazgató,l aki még ideig-óráig összetartja ezt a szedett-vedett népséget, de érzik, hogy már nem sokáig. Nos, ezek az emberek kerülnek egy illuzionista hírében álló fiatal gróf isten háta mögött udvarházába. az arisztokrata láthatólag él-hal a művészetekért, jól fogadja őket, de érzik, hogy terve van velük, gonosz terve...

– Nem – csóválja a fejét a rendező, s nagyot szív a cigarettájából –, ezt a szinopszist az ő főnökei soha nem vennék be, azonkívül is, ő nem akar cirkuszos filmeket csinálni. Fellini után baromság is lenne...

– De hát itt végeredményben mégsem a cirkusz világa az igazán izgalmas – magyarázom türelmesen.

– Hanem? – néz rám váratlanul érdeklődve a színész.

– A személyek viselkedése egy számukra ismeretlen helyzetben – mondom iskolásan, de a színész váratlanul a pártomra áll s kifejti, fél fordulattal a rendező felé fordulva, hogy ő ezt a szerepet, természetesen a lecsúszott direktorét el tudná játszani, ez egy igazi nekivaló jellemszerep.

– Mindenesetre írja le a szinopszist, uram – gondolkodik a rendező, s mintegy mellékesen kérdezi meg: – No, és a gróf gonosz terve? Mi lenne ez?

– Ez lényegében mellékes, s úgyis csak a végén derülne ki: valamilyen mágikus kísérletnek szeretné alávetni őket.

– És a realizmus? – kérdezi tájékozottságát és szervilizmusát egyszerre leplezve le a segédrendező, mire az Amorózó és a Mester egyszerre intik le, s egymás szavába vágva képzelődnek: olyan óriási piaci vásárt lehetne csinálni, hogy az nem igaz...

– Képzeljétek el, Florica, micsoda szerep – fordul a nők felé a színész. – Az egyik artistalány te lennél, a másik Nóra.

A tükörbe réved a pillantásom, és hirtelen rezzenek össze, érzem, kifut arcomból a  vér, most nem tűnik el, felénk tart, öntudatlanul emelkedem fel.

– Engedd meg – néz rám kutakodva a rendező –, hogy bemutassam Ulrika kisasszonyt, ő a mostani filmem egyik civil szereplője.

Fülig vörösödve csókolok kezet, a lány kékes-zöldes szeme megvillan, mintha hunyorogna, mosolyog zavaromon.

– Ó, én őt már ismerem – mondja enyhén németes akcentussal –, ő vezetett végig engem a fasoron.

– Tévedésből – teszi hozzá gyorsan a segédrendező, és nevetni kezd.

– Azt hittem, látomásaim vannak – magyarázom –, de nem tudom levenni szemem a lányról. – Gárdatisztek, huszárok, hosszú ruhás nők, legyezőkkel...

A komédiások megérkeznek a kastély kapuja elé, fáklyás inasok fogadják őket, vörös libériában. A gróf fedetlen fejjel lassan közeledik, kezében kenyér és egy kis üveg só. Fiatal, magas termetű, fekete hajú, hódító külsejű férfi, frakkot visel. A háttérben a meghatódott komédiások észreveszik igazgatójukat is. A direktor komoran áll, köpenyébe burkolózva, kifürkészhetetlen arccal, némán.  „Örülök nektek, kedves barátnőim, drága barátaim” – hajol meg a gróf. A választ megint nem hallom, Ulrika szavai kiragadnak látomásomból.

– Úgy érzem – vizsgálja figyelmesen az arcomat –, hogy mi már találkoztunk valahol.

– Én is igy érzem – hadarom gyorsan, hálásan, a tükör felé pillantok, de csak a szivarozó, beszélgető társaságot látom.

– Sétáljunk egyet – javasolja a rendező, karját nyújtva az egyik színésznőnek. Magas, barna asszony, mintha már láttam volna valahol. A másik – vörös hajú, filigrán – a sasorrú színészbe kapaszkodik, a harmadik – alacsony, szőke – megvető arccal utasítja el a segédrendezőt, és barna kendőjébe burkolózva, zseblámpájával világítva indul a szobája felé.

– Migrénem van – magyarázza, mintha kérdezte volna valaki.

– Ez az első filmje? – kérdem, és a lépcsőn lefelé haladva óvatosan nyúlok a karja után.

– Igen – magyarázza Ulrika, s ő segít nekem, zseblámpájával lábam elé világítva, előrehaladni a sétányon, amelyet itt-ott lépcsők szakítanak meg. – Építész vagyok, s ha tudom, hogy ilyesmikkel jár egy filmezés...

– Mikkel? – kérdezem meglepetten, de ő nem válaszol, váratlanul nekem dől, a magasba mutat, arcán áhítat, a rengeteg és távoli havas szirtek között most jelenik meg a vörös holdtányér, szinte lebeg a levegőben, csodálatos, lelkendezik Ulrika, csodálatos, lelkendezem én is, ő még soha nem látott ilyent, nahát, ezért érdemes volt, tényleg érdemes. Céljaim felől érdeklődik, tovább sétálunk, egyedül van, teszi hozzá magyaráztaképpen, a vőlegénye a múlt hónapban külföldre távozott, de ő nem követi, ő továbbra is itt akar élni és dolgozni, nem akar utána menni, nincs senkije, édesanyja, édesapja is meghaltak, valahol Argentínában él még egy nagynénje, mindezt színtelen hangon darálja le, s közben szorítja a karom, elhallgat, megbabonázott arccal figyeli az égen méltóságteljesen úszó holdat, amint áttetsző fehéres fénybe borítja a fák tetejét, s ebből a fényből úgy merednek ki a világító havas csúcsok, hogy elakad a lélegzetünk.

A komédiások az ebédlőben ülnek, ovális asztal körül. Most a gróf beszél. Elmondja, hogy örül a jelenlétüknek, tervükről érdeklődik, útjuk irányáról. Ők is beszélnek. felváltva, összevissza két lány a grófot bűvöli, az öreg bohóc az ételekről értekezik, a szomorú erőművész az aranysárga óbor izét dicséri, a valaha jobb napokat látott direktor a gróf illuzionista hírét hozza szóba, tudni szeretné az igazságot. Csak a bűvész hallgat megközelíthetetlenül, felsőbbségesen. Legszívesebben ő is beállna közéjük, nevet a gróf, és szeme villanására az inasok újra teletöltik a kupákat. egész életében erre vágyott, nyugtalansága itt végre megszűnhetne, kiélhetné heveny, visszafojthatatlan kalandvágyát is. De mégis, mihez értene – érdeklődik váratlan hevességgel a direktor. Mert nem lehet csak úgy, amúgy. A lovakhoz, magyarázza a gróf, mindjárt meglátják, milyen lovas ő, mellette Sándor Móric gróf is eltörpülne, pedig őt, mint tudják, ördöglovasnak...

– Gyertek, barátaim – integet a rendező egy bástyaszerűen kiugró szirtről.

Megrezzenek, Ulrika rám néz, megszorítja a kezem, s nem is engedi el többé. Kézenfogva sietünk feléjük. Mindannyian ott állnak a szirten és révületen néznek lefelé. A fehéres holdfényben olyanok, mint a kisértetek.

Lepillantunk mi is: a szerpentinen autó jön felfelé, a fények hol eltűnnek, hol előbukkannak, mintha két vöröslő pont gurulna a szirtek fölött, a szakadékok között úszkálna, az évszázados tölgyek mögött bújócskázna.

– Mire gondolsz? – kérdezi Ulrika a sejtelmes holdfényben, de megint nem válaszolhatok, fogva tart váratlanul ismét rám törő történetem. A gróf a kandeláberekkel élesen kivilágított kastélyudvaron tartja lovasbemutatóját a megdöbbent, részeg komédiások előtt: feláll a ló hátán, majd a vágtató paripa hasa alatt bújik át, mint egy indián. Az artistalányok tapsolnak. Csak a direktor komor, mintha sejtene valamit.

– Nézd csak – szorítja meg a lány a kezem. – Csak mi vagyunk, mindenki eltűnt.

Szétnézek. A rendező és társasága sehol. A sápadt fényben magányosan sötétlik hátunk mögött a karcsú vadászkasély.

– Tudod – magyarázom kényszeredetten, nagyot nyelve –, én épp egy történeten töprengek, és ez a történet...

– És nekik akarod eladni. Ne tedd

– De hát az csak játék volt, még le se írtam semmit, s azért félek is egy kicsit, soha nem voltam igy, én, én látom ennek a kitalált történetnek a szereplőit és a helyszínét, érzem, hogy az udvaron, ahol most állnak, fúj a szél, mintha ott lennék, úgy érzem. Ulrika – szorítom meg kétségbeesetten a kezét és igyekszem zöldes szemébe nézni –, Ulrika van nálad véletlenül idegcsillapító?

– Persze hogy van – néz rám résztvevően a lány, de kíváncsisága legyőzi feltámadó részvétét. – Ha akarod, meséld el, mit látsz, hol vannak azok a szereplők? Kik ők? Mikor történik mindez? Hol? Mesélj!

– Majd holnap – mondom ernyedten. – Most nagyon fáradt vagyok.

– Na jó, gyere, akkor odaadom az idegcsillapítót.

– Meddig marad, Ulrika?

– A forgatás itt véget ért. Én nem  is tudom – töpreng –, szívesen maradnék, de...

– Maradjon értem – hadarom lázasan. A kilences szoba ajtaja előtt állunk, világitok neki, megtalálja kulcsát, bemegy a szobába. Én is bemegyek. A berendezése ugyanolyan, mint az enyémnek, titokzatosan dereng a tükör ezüst lapja, a beszökő holdfény elvarázsolja a hatalmas ágyat. Ulrika bőröndjében kutat, s pasztillával a kezében fordul felém.

– Magáért maradjak? De hát ki ön, uram, és mit akar tőlem? Gondoljon arra, hogy néhány órája még nem is ismert. .

– Valóban? – nézek rá merően, de nem merek még egyszer a hívogató tükör felé pillantani.

– Tudja, mi az érdekes, én is tartozom egy vallomással, én már, én már álmodtam magával, mostanában többször is. Egy lovardában állt, fekete nadrágban és fekte ingben, én oldalról megbűvölve figyeltem, amint füttyszavára körberohannak a lovak, aztán lóra ült, engem maga elé ragadott, és kivágtáztunk a lovardából. De azt, hogy hova lovagoltunk, hogy hova vitt, azt soha nem tudom meg, mert hitelen mindig felriadok.

– Maradj még, kedves – lépek közelebb hozzá. Leheletünk összekeveredik, de most ő nem húzódik el. – Én is, én is láttalak már téged.

– Hogyne, a sétányon...

– Nem, nem – szakítom félbe. – Amikor feljöttem ide, a szobámba, a tükörben pillantottalak meg.

Rémülten húzódik el, lehanyatlik az ágyra. – Hol?

– A tükörben. Mindig mögöttem állt, de mire megfordultam, már nem volt sehol. Állandóan eltűnt.

– Ne menjen még – suttogja Ulrika, amikor tétován az ajtó felé fordulok. – Ne értsen félre, kérem, vagy értsen csak félre, mit bánom én, de ne menjen el, én, én félek ebben a kastélyban. Azt mondják a kollégák, akik a gárdatiszteket és a huszárokat alakítják, hogy itt kisértetek is vannak. Ők nem is jöttek fel ide, egy részük a fürdőhelyen maradt, másik részük lement a faluba.

Tétován simogatom a haját, magamhoz ölelem, ernyedten tűri.

A gróf újra az asztalfőn szónokol. Váratlanul kérdi meg a komoran hallgató direktort, hogy mennyit is keres a trupp, amin egyszerre kezdenek el nevetni, s a kevésbé szőke lány (Kamilla) lebiggyesztett szájjal fordul el, a szőkébbnek (Mária) már fejébe szállt a bor, odamegy a gróf mellé, beletúr a hajába,  „engem fogadjon fel, méltóságos uram, leszek a cselédje, érti, lennék.”  „Nos, barátaim, váram a választ” – türelmetlenkedik a gróf, de azért magához húzza Máriát. A bohóc legyint, teletölti poharát, iszik.  „Keveset keresünk – szólal meg az eddig méltóságteljesen hallgató bűvész –, de legalább szabadok vagyunk.”  „Nos, ennél a kevésnél én sokkal, de sokkal többet fizetek, maradjanak velem, itt a szálába csinálhatják az előadásokat.”  „Ezt hogy érti, gróf úr?” – kérdezi érdeklődve a direktor és előrehajol.  „Úgy ahogy mondtam, legyen a trupp az én magántársulatom, higgyék el, nemcsak ennyit, többet is megengedhetek magamnak.”  „És mik a feltételei?” – kérdezi a bűvész, de a választ már megint nem hallom, ott fekszem Ulrika mellett, akit néhány órája végigvezettem egy sétányon s azután viszontláttam a tükörben; a holdfény sütötte szobában alakok cikáznak, árnyak gomolyognak, az éjszaka furcsa, azonosíthatatlan neszeit figyelem. Az előbb még úgy éreztem, mégiscsak tartózkodik valaki rajtunk kivül a szobában, talán egy szerelmes gárdatiszt (civilben egyetemista), aki meg akarja tréfálni Ulrikát, vagy egy hazajáró lélek (néhány évszázada búbánatos arisztokrata hölgy), aki meg akarja ijeszteni, a kettő majdnem ugyanaz, nem? ezért moccanni se mertem, aztán léptek távolodtak, jól hallhatóan, a folyosón, de hang nem hallatszott, aztán a lépések zaja is elveszett és ránk zuhant ez a csend: mely holdsütés és képzelődés. Jól hallhatóan koccannak össze a fogaim, félek.

– Valahol van gyertyám – suttogja Ulrika. Feje a karomon, karom már elzsibbadt, mintha hangyák masíroznának a vállam felé, mégsem merek mozdulni.

– Miért? Mire jó az? – kérdezem emelt hangon. – Elijeszti talán a kisérteteket?

– És milyen voltam a tükörben? – kuncog Ulrika.

– Gyönyörű – fordulok feléje, és magamhoz szorítom. – Nagyon szép, mint most is. És le is vetkőztél, tudod, a fehér ruha alatt nem volt semmi – akarom mondani, de hirtelen hallgatok el, csókolni kezdem a nyakát és az arcát, szinte süt a teste, nem ellenkezik, kezem már türelmetlenül halad fölfelé sima combján, a ruha felcsúszik, de mielőtt még megbizonyosodhatnék valamiről, ami talán a legfontosabb lenne, ellök. Lihegve nézzük egymást, zöldes szeme már-már foszforeszkál a sejtelmes holdfényben,s  ahogy tekintetem tűnődve téved a tükörre, észreveszem a fehérruhás tüneményt, figyelmeztetően ajkára teszi rózsaujját. – Látod – suttogom.

Ulrika is a tükör felé fordul, s kínjában elkacagja magát. – Nem látok semmit – simítja végig újra felém fordulva az arcom. – Semmit, érted. És megkérlek nagyon szépen arra is, hogy ne próbálj ilyen butaságokkal fűzni, s ne próbálj visszaélni a helyzetemmel. Jó? Lehet, hogy egyszer, túlozzunk, hamarosan mindenre sor kerül közöttünk, mert rokonszenvesnek tartalak, mert valami taszít, de ugyanakkor vonz is feléd, de ilyen hamar s főleg ilyen szokatlan körülmények között nekem nem megy. Kérlek, ne gondolj rólam semmi rossztat, de én nem vagyok az a fajta nő, aki egyórai ismeretség után...

Elengedem, elhúzódom, hanyatt fekszem, nézem a fölöttem gomolygó titkokat, ezüst szálakon szorgalmas pókok vitorláznak át a szobán, valahol az erdőben megszólal egy kuvik. Kiszámítom: még egy óra, és a hold már túlhalad az ablakon, ránk borul a sötét. Hirtelen döbbenek rá; fogalmam sincs, hogy hol a  zseblámpám? Megborzongok.

– Mi van? – hajol fölém Ulrika. – Csak nem sértődtél meg? Nem azért mondom, de hidd el, olyan különös ez az egész és olyan furcsa. te vagy ma a tizenharmadik férfi, akit vissza kellett utasítanom, a gárdatisztek is azt hitték, kizárólag azért jöttem ide, hogy velük henteregjek az erdőben, de a segédrendező is ajánlatot tett.

– Lehet, hogy bediliztem – suttogom –, de az előbb újra láttalak a tükörben.

– De hiszen magadhoz szorítottál – suttogja. – Bevetted a gyógyszert?

– Igen – hazudok s lehunyom a szemem. A szőke artistalány már a gróf ölében ül, s tortaszeletekkel eteti a vonakodó férfit. A másik lány az igazgatóval pusmog, a részeg erőművész karjára borulva alszik, a bűvész kockázik a bohóccal.

A fehér szakállú öregember most jelenik meg az ajtóban. Figyelmesen néz szét, a gróf alig észrevehetően biccent, mire eltűnik, mint egy jelenés. A bohóc ránéz a bűvészre, felemelkedik és részeget mímelve tántorog kifelé. Az ajtón kilépve néhány ugrással éri utol a fehérszakállast.  „Mi folyik itt?” – kérdezi fojtottan, és vasmarokkal ragadja meg. Az öreg sikertelenül próbál szabadulni, mielőtt felkiáltana, a bűvész is odaér és kendőt töm a szájba. Üres szobába hozzák be a testét, a sötétben nem tudják megállapítani, hol is vannak, nincsen semmi világító szerszám náluk. A szoba mélyéből lánccsörgés hallatszik. Megdermednek.

A sötét szoba mintha vonzaná a sötét szobát. Fekszem a hátamon, a fehérruhás tünemény nyilván megint eltűnik a tükörben, Ulrika viszont egyre aktívabb lesz, arca arcom felett lebeg, gyermekkoromról, életemről érdeklődik, vicceket mesél, láthatólag meg szeretne vigasztalni, nem akarja, hogy elmenjek, talán fél egyedül, ki tudja?, vörös hajszálai birizgálják a szám, keze tarkóm alatt, masszírozza a fejem, magához húz, összekoccan a fogunk, érzem számban a vér meleg, sós izét, nem mozdulok, rábizom a kezdeményezést, egyre jobban ráz a hideg.

– Félek – suttogja tikkadtan. – Nagyon félek.

– Én fázom is – próbálok nevetni.

– Olyan borzalmas itt a kastélyban! – Felemelkedik, rám néz, fején keresztül húzza át fehér ruháját és ledobja maga mellé. Felülök, ránézek, alatta fehér kombiné, ezt is leveti, melltartót, ahogy sejtettem, nem visel.

– Mire vársz? – kérdezi és sóhajt. – Tapsra? Hát nem ezt akartad? Hát mindannyian nem ezt akarjátok? De még ez is jobb, mint itt feküdni ebben a sötét veremben és megőrülni.

Utolsó intim ruhadarabja átvitorlázik a szobán és a tükör előtt landol. Meztelenül siklik be a takaró alá, vacogó fogakkal vetkőzöm, s mikor végre magamhoz ölelném engedékeny  és tüzelő testét, a tükörben újra megjelenik titokzatos látomásom.

– Nézd csak – suttogom, de mire odafordul, a jelenés újra eltűnik.

– Most engem nézzél – suttogja –, vagy hunyd be a szemed és feküdj a hátadra, úgy nem látsz semmit.

– Itt van valaki – mormogom. – Hidd el, velünk valaki játszik! – de őt láthatólag már nem érdeklik a vadászkastély titokzatos neszei, a holdfény s a kuvik sem érdekli, s a tükörben megjelenő alteregói sem.

– Most én akarok lovagolni rajtad – kacag, s én nem merek a tükör felé fordulni, a másik sötét szoba, érzem, előbb-utóbb úgyis elragad. Kinyitom a szemem, és a holdfényben Ulrika kitáguló zöld szembogarának mélyén ott látom a parányi fehérruhás hölgyet, ajkához emeli rózsaujját, ingatja a fejét, távolodik, mint az előbb, néhány órája ő az árnyas fasorban, ő, aki most itt fekszik velem s évszázados módon ölelem magamhoz a sötétben, mozdulataira mozdulatokkal válaszolok s közben látom, amint a bohóc és a bűvész, a lánccsörgésekkel nem törődve, a fehér szakállas öregembert faggatják, tudni akarják, ki a gazdája, mit akarnak velük, de a válaszokat már nem hallom jól, elenged ez az imaginárius szoba, szédülök, Ulrika teljesen körülvesz, mozdulataink lassan csiszolódnak össze, elveszítik eredeti szögletességüket, a pókok fölénk ereszkedve kötnek össze ezüstös szálaikkal.

– Nézd csak – kacag –, most, most látsz valamit a tükörben?

– Nem érdekel – mondom. Érzékelem közben, hogy telik az idő, a hold már nem világítja meg teljes erővel a szobát, szöge egyre kedvezőtlenebb, a tükör tompán, titokzatosan, távolian csillan meg.

– Lehet, hogy mindketten betegek vagyunk – suttogja Ulrika –, ebben a kastélyban különben is megőrül az ember...

– Hallgass csak – szólok rá, egyszerre merevedünk meg, de még nem válunk szét. A folyosón ismét az iménti tétovázó léptek hallatszanak. Az ajtó előtt megszűnnek. Kopognak, majd az ismeretlen fojtott hangon kéri: – Engedjen be kérem, kisasszony, mindent megmagyarázok én, csak engedjen be...

– Egy hódolód? – kezdek nevetni.

– Ha ne megy el, panaszt teszek a Maesztrónál – bontakozik ki Ulrika. – Menjen a fenébe – kiáltja. – Érti, menjen a fenébe!

A léptek távolodnak.

– Biztos, a segédrendező volt, az a szerencsétlen őrült. Már az első forgatási napon azzal fogadott, hogy legyek hálás neki mert az ő ajánlatára hívtak meg, őneki már régóta feltűnt, hogy én mennyire filmvászonra születtem. Azzal már le is akart rohanni. Úgy látszik, ezeknél igy szokás. Állva az illemhelyen vagy a liftben. Érted?!

– És én még az hittem, kisértet – húzom magamra a takarót. Csak most érzem, hogy egyre hűvösebb lesz. A komédiások már az udvaron vannak, a kapu felé vonszolják az összekötözött, betömött szájú öregembert, amikor váratlanul piroslibériás szolgák jelennek meg és leütik őket. a bohóc és a bűvész élettelennek tűnő testét zegzugos átjárókon és homályos folyosókon vonszolják végig, egy pinceteremben tűnnek fel újra, pislákoló kanóc fényénél fektetik őket az asztalra. Közben az ebédlőben folytatódik a lakoma. A gróf átmenetileg szobájába vonul vissza  a két artistalánnyal. Mária unszolására a vonakodó, de már részeg Kamilla is velük tart. A szobában újra isznak valami zöldes folyadékból. A gróf nevet.  „Vetkőzzenek le” – kéri. Mária is nevet, kibújik ruhájából, kis tétovázás után Kamilla is vetkőzni kezd. Össze akarja hasonlítani őket, melyik a szebb! – igy a gróf. A két lány már meztelen, egymással szemben állnak. A gróf merően nézi őket, átölelik egymást, furcsán, torokhangon gurgulázva nevetnek, majd hátrahanyatlanak a kereveten. A gróf tapsol. Cselédasszony jelenik meg, lepelt borit az elkábított artistalányokra. Piroslibériás inasok hordágyra fektetik Mária és Kamilla lepellel borított testét, homályos kanyargós folyosón tűnnek el Hamarosan abban a pincehelyiségben jelennek meg, ahol a bohóc és a bűvész is van. A lányok teste is odakerül a hatalmas asztalra. A fehér szakállú öreg vörös nyakát tapogatva – még érzi a bohóc vasmarkának szorítását – zsebkendőt nyom az arcukhoz, fintorognak, de nem térnek magukhoz. Közben a gróf visszamegy a terembe. Az erőművész most ébred fel, és fejcsóválva hallgatja az őt merőn néző direktort. Amikor a gróf széles mosollyal az arcán visszatér körükbe, ellenségesen méregetik.  „Hol vannak a többiek?” – kérdezi számonkérően az erőművész. A gróf ránéz, az óriás megzavarodva fordul el, s szinte segélykérően húzódik a karját összefonva türelmesen várakozó direktor mellé, aki megnyugtatólag teszi vállára  a kezét.  „Felesleges, ő a védelmem alatt áll – mondja színtelen hangon. – Én is hipnotizőr vagyok, méltóságos uram!”

– Nem tudok aludni – ragadnak ki a szituációból Ulrika szavai. – Mégis, szépen kérlek, mesélj valamit abból a történetből, hátha megnyugszom.

Iszonyú erőfeszítéssel távolodom el az ebédlőtermből, nem érdekel a direktor és a gróf párbaja, simogatom Ulrika haját, hozzám bújik, mesélni kezdem a komédiások történetét.

– De mit akarhat a gróf? – kérdezi vacogva. – Te mikor írni kezdesz valamit, amikor töprengeni kezdesz valamin, még nem tudod a történet végét.

– Csakhogy ezt nem írom, édeske. Ezt látom, és az a borzasztó, hogy hiába vagyok itt veled, akkor is, most is látom...

Simogatja a homlokom. – Nyugodj meg – suttogja. – Lehet, a hely szelleme hat rád, és ez valami vámpirtörténet akar lenni. S különben is ne a történeteddel foglalkozz most, foglalkozz inkább velem...

A hold fénye szórtabb, elmosódottabb lesz, a pókok titokzatos ezüst szálaikon eltűnnek a szoba sarkaiban, a tükör homályosabban dereng, Ulrika fölém hajol, simogat, érzékelem még az erdő apró neszeit, agyam tiszta, szemem éles, testem megfeszül. A folyosón újra léptek kopognak, az ajtó felé közelednek.

– Egy újabb hódoló – suttogom, de Ulrika nem válaszol.

Kopogás.

Felugrom, meztelenül rohanok át a szobán, felrántom az ajtót.

Ismeretlen magas férfi hőköl vissza.

– Tévedés – mondom tagoltan. – Vagy engem kerestél, szépfiú?!

– Bocsánat – motyogja döbbenten a férfi, s érzem a konyak émelyítő szagát. – Én Ulrikát...

– Na, tűnés – mondom. – Itt én lakom, ez az én szobám. Ez a helyzet – És bevágom az ajtót.

Amíg átmegyek a szobán az ágyig, ahol világit Ulrika kitakart fehér teste, látom, amint az erőművész bal tenyerét benyomva az asztal lapja alá, azt mondja:  „hórukk”, s a hatalmas tizenkét személyes asztal lábai recsegve válnak el a padlótól. Egymáshoz ütődnek a poharak, feldőlnek a butéliák és a kancsók, a vörös és az aranysárga bor összekeveredve csepeg a padlóra.

Kint megint megszólal a kuvik, s kiragad látomásomból.

– A halálmadár – suttogja Ulrika. – Kinek jelez vajon?

Csattogni kezdenek a függönyök, szél kel, sírva hajolnak meg a hatalmas fák. Feltápászkodom, becsukom az ablakot. Kint sötét van, átmenetileg felhők mögé tűnhetett a hold.

– Az előbb azt álmodtam, hogy itt fekszem a sötét szobában, az ágyon meztelenül és megbűvölten nézem a hold vigyorgó tükörképét, amikor váratlanul találkoztam magammal, fehér ruhámban tűntem elő a tükör titokzatos mélyéből.

– És? – bújok vissza melléje.

– S akkor ébresztett fel ez az újabb barom – kulcsolja azonnal rám magát.

– Te, nincs neked lázad?

– Nincs – mondja, s nevetve kezd csiklandozni. – Ilyen vagyok én. Tüzes.

Ebben a pillanatban világosan érzékelem, hogy hármat üt egy távoli falióra.

Lépések közelednek és távolodnak a folyosón. Felettünk titokzatos dobogtatások. Mintha bútorokat huzigálnának a szobák egyik sarkából a másikba.

– Mintha dulakodnának – suttogom. – Figyelj csak!

Minden előkészület nélkül, hirtelen zuhan ránk megint a csend, valószerűtlenül távolinak tűnnek az iménti érthetetlen zajok.

– Gyere – suttogja lázasan Ulrika, s érzem könnyű kezét a combomon, s máris zuhanok, és ő is velem zuhan, egy láthatatlan zenekar freedzsesszt játszik, a távoli, csalogató melódia ütemére mozgunk, már nem érdekel a történetem sem, és a tükör sem, a sötétség, sem a kuvik hátborzongató hangja; a vadászkastély valószerűtlen csendjében suhanunk Ulrikával, vörös hajszálai előttem-alattam-fölöttem vibrálnak. A fehérruhás tünemény most lép ki a tükörből, felénk tart. Lehunyom a szemem, úgy érzem, elvesztem, feloldódtam, s ahogy megfordulunk – anélkül hogy szétválnánk –, a térdem beleütöm az ágy szélébe, de az éles fájdalom sem ránthat ki már a kábulatból. A fehérruhás tünemény az ágy mellett áll és ránk néz. Szomorúan, értetlenül néz le ránk, mintha mondani is akarna valamit, aztán arca a sötétség gomolygó árnyai közé tűnik, vibrálni kezd, foszforeszkálni a fehér ruha, aztán semmivé esik, volt, nincs.

– Szeretsz? – suttogja Ulrika. – Mondd, hogy szeretsz, hogy jó velem!

– Szeretlek – mondom rekedten, s a nem létező zenekar hangszerei sorra hallgatnak el, egymásnak adva át a végeérhetetlen melódiát, végül csak a trombita él, kitartva a dallamot, hatalmas belső terek fölött repülünk, mintegy mellékesen érzékelem, hogy az ajtónk felé újra lépések közelednek, hányadszor az éjszaka folyamán?, a kopogásra egyszerre merevedünk meg, kétfejű ősi alak.

– Milyen furcsa – masszírozza Ulrika a tarkómat. – Még a neved se tudom, hogyan szólítsalak?

Cigaretta, gyufa után tapogatózom, megtalálom, rágyújtok, a fellobbanó fényben szemembe tűnik egy pillanatra kipiruló arca.

– Most mire gondolsz? – kérdezi. – A történetedre?

– Nem – mondom, hanyatt fekszem, jobb kezem összezárt combjai közt, bal kezemben a cigaretta, néha a számhoz emelem, karikában fújom ki a füstöt a mennyezet titokzatos árnyékai közé.

A lépések távolodnak a folyosón.

Történetem megmerevedik valahol a képzelgések határán, félbe-szerbe maradt panoptikum. A komédiások, megannyi alvóbaba, ott fekszenek a pince asztalán a kanóc libegő vényében halottsápadt az arcuk, az ebédlőben az erőművész rezzenéstelen arccal kínálja oda, tenyerén egyensúlyozva, a súlyos ebédlőasztalt a grófnak, most hirtelen merevedik meg ő is, az asztal is, egy pohár félig feldőlve, lehetetlen pozícióban, a bor már ki is loccsan belőle, vérvörös borcseppek a levegőben, semmi nem mozdul.

– Rád gondolok, kedves. És arra, hogyan lesz tovább.

Ulrika nem válaszol, egyenletes lélegzetét figyelve jövök rá, hogy elaludt, hirtelen tör rám: mennem kell, engem valakik várnak, a szobámban ülnek, s ha nem megyek most azonnal oda, baj lesz. Eloltom a cigarettát, kihúzom jobb kezem Ulrika combjai közül, feltápászkodom, gyorsan, nesztelenül öltözöm fel, lábujjhegyen óvatoskodom át a reménytelenül sötét szobán, kilépek az ajtón, a sötétségbe, a lámpám nyilván nem találtam meg, de most ez sem zavar, különben is mit segítene egy elemlámpa? A fal mellett tapogatózva lépegetek előre, befordulok egy folyosón, mintha pókhálók érnének az arcomhoz, érzem, hogy kiver a hideg veríték, már régen a csigalépcsősor kellene hogy következzen, de sehol nincsenek lépcsők, rémülök meg, nyikorog alattam a padló, a fal egyre rücskösebb lesz, időnként azonosítatlan tárgyakra siklik rá a kezem, azonnal elrántom, de igy is érzem, vaskarikák lógnak a falból, vajon miért, bárhogy is igyekszem visszaemlékezni, amikor a gondnokkal jöttünk fel, megérkezésem után a szobámba semmi ilyesmit nem észleltem, hirtelen erős légáramlatot érzek, összekoccan a fogam, végre itt van a lépcső, iparkodom felfelé, huszonkilenc fokot számlálok, de a fordulóban nem találom meg a szarvasagancsot, sem a kitömött medvefejet,a melynek sárgás szemeiben az este olyan tétován csillant meg zseblámpám fénye. Ajtót tapogatok ki, most kellene következzen még egy, s azután az enyém, de legnagyobb meglepetésemre újabb lépcsők jönnek, elkeveredhettem valahova, gondolom, de már megcsúszom, hanyatt esem, lefelé gurulok a lépcsőkön. Előtérben kötök ki, feltápászkodom, bal könyökömbe szúró fájdalom, hangokat hallok, beleskelődöm egy helyiségbe, mécses világit meg szórt, libegő fénnyel egy asztalt, az asztal lapján két lepellel letakart tetem, mellettük egy ráncos arcú bohóc és a méltóságteljes kinézésű, lila mellényes bűvész fekszik, mintha aludnának. Előkapom zekém hajtókájából priosfejű kabala gombostűm, ujjamba szúrok, a fájdalomra felszisszenek óhatatlanul is,a  vércsepp is azonnal megjelenik, a mécses fényében imbolygó asztal mégsem tűnik el.  Úristen, mégis magához szippantott a másik történet, mi lesz ebből?!? De ezen sem tudok sokáig töprengeni, mert lobogó gyertyák tűnnek fel, s valahonnan, tőlem jobbról, egy folyosó mélyéről tűnik elő a gróf. Mögötte vöröslibériás szolgái vonszolják a megkötözött erőművészt. Aztán felemelt fejjel, mintegy révületben, megjelenik a direktor is. Eldőlt tehát a párbaj, nyugszom meg átmenetileg, belenyugodva a változtathatatlanba. Kérem, mi történik itt? – kiáltom, elárulván rejtekhelyemet, s már meg sem lepődöm azon, hogy hang egyáltalán nem hagyja el a torkomat, homlokom már gyöngyözik az erőfeszítéstől, reszketek, újra kiver a hideg veríték, mégsem vagyok képes megszólalni. És ők is titokzatos, megmagyarázhatatlan módon átnéznek rajtam, noha előrelépek, és már nem takar el a falkiszögellés.

A gróf most fekete köpenyben van, csúcsos süvegben. Tapsol. A szolgák kecskebakot vezetnek a terembe, az öregember álarcot s fekete ördögszavat tesz a fejére, egy serpenyőben parazsat hoznak. A gróf barna port szór a parázsra, a láng fellobban, az alvó árnyékok felemelkednek. A gróf még egyet tapsol, az üdvözülten mosolygó erőművész, kezében tartva eltört bilincseit, beáll a többiek közé.

A gróf újra szór valami port a parázsra, de akkor váratlanul megmozdul az eddig csendben álldogáló direktor, arca rángatózik, kinyitja a szemét, kezéhez kap, csavargatni kezdi vastag gyűrűjét, a gróf nyugtalanul nézi, az erőfeszítéstől izzadni kezd, percek múlva hirtelen dől el megint kettőjük néma párviadala. Az igazgató megrázza fejét, mintha álomból ocsúdna, tétován szétnéz maga körül, aztán kifelé indul. A szamár is ebben a pillanatban kezd el üvölteni és vizelni. A vörösruhás szolgák a direktor után vetik magukat, de a lépcső aljában váratlanul megállnak. A gróf nyugtalanul mutat a szamárra. a fehér szakállú öregember odalép az állathoz, veregetni kezdi a nyakát. A vizelet nagy tócsákba gyűl a padlón. A gróf a komédiások mereven álldogáló kis csoportja felé fordul, kiterjeszti feléjük kezeit, és beszélni kezd. Szavait nem értem. A lányok mosolyogni kezdenek, üdvözült arccal engedik földre hullni a lepleket, sudáran, karcsún, meztelenül két oldalról lépnek a szamár mellé. A z állat szétvetett lábakkal áll, nyugtalanságát csak csapdosó farka árulja el. Az öregember négykézláb közeledik a lányok felé, szarván tompán csillognak a kandeláberek fényei.

Semmit nem értek.

A gróf szájáról igyekszem leolvasni a szavakat, eredménytelenül. Odarohanok a kis csoporthoz, előbb a bambán maga elé bámuló bohócot kezdem rázni, majd a bűvészt, de senki sem vesz tudomást rólam. Hirtelen fáradok el, abbahagyom, világos: ezek nem látnak engem, számukra én nem is létezem.

A két lány a szamár két oldalán áll, s várják a négykézláb közeledő öreget.

A mikor a szamár másodszor is felüvölt, a gróf váratlanul mégis észrevesz. Elfehéredik, kiált valamit a lépcső aljában várakozó szolgáknak, akik megrázzák magukat és három oldalról indulnak felém. Megfordulok, rohanni szeretnék, csak el innen, el, de váratlanul felborítom az egyik kandelábert, villámgyorsan kap lángra a szoba padlóján heverő széna, hirtelen kezd lobogni minden. Még látom az üvöltő szamár körül összevissza szaladgáló alakokat, s – ebben a pincehelyiségben először – meghallom az emberi hangokat is, a rémült kiáltozásokon áttör a győzedelmesen távozó direktor hideglelős nevetése, aztán döngve csapódik be a vasajtó. A gróf tűnik fel előttem, dühtől eltorzult arccal sújt felém, iszonyú fájdalmat érzek a szivgödröm alatt, és elveszítem az eszméletem.

*

És a történet itt változik öntudatlan kényszerrel végérvényesen múlttá. Visszavonhatatlan immár minden, noha nem egyformán, ami lényegében ugyanaz, hiszen a réseken a két párhuzamos történet nyugtalanító hiányai tűnnek a szemünkbe. Azáltal, hogy mindez múlt, nem lesz egyik történet sem világosabb, noha az egyik meg kellene hogy magyarázza a másikat. Hatniuk kellene egymásra, de ők feltartóztathatatlanul távolodnak az asszociáció mégis mezőin.

*

1985. június 13-án, a B.-i vadászkastélyban egy feldúlt arcú lány – bizonyos Ulrika M. – jelentette a helyi őrsparancsnoknak, hogy eltűnt újdonsült ismerőse és vőlegénye: egy magas, fekete szakállas férfi, akit a kastélyban tartózkodó filmesek is megismertek 12-én este, régebbről csak a gondnok ismerte, de ő is csak annyit tudott róla, hogy író s már egyszer járt itt egy társasággal. Kiderült, hogy a bejelentő Ulrika M. G-nek, a híres rendezőnek egyik új filmjében játszik főszerepet, s meghívottként tartózkodott a kastélyban. Vallomásában kijelentette, hogy egészen elalvásig – fél négy körül aludhatott el – együtt volt a fentnevezett eltűnt személlyel. Az ősparancsnok és L., az ismert jellemszínész végül is behatoltak a vadászkastély tizennégyes szobájába – a gondnok szerint ez volt a férfié! –, de az ágyat érintetlenül találták. A férfiról hamarosan kiderült, hogy csakugyan író, felkutatták tartózkodási helyét is, de S.-ben nem tudtak róla. Munkatársai, ismerősei egybehangzóan vallották, hogy június 12-én reggel utazott el, pihenni jött a B.-i kastélyba. Teljesen érthetetlen, hogy hova tűnt.

És itt az író részletes, aggályosan pontos személyleírása következett.

Mindenki biztosra vette, hogy az eltűnt hamarosan előkerül – de erre mégsem került sor. A hír emlékezetesen nagy port vert fel, aztán elfelejtették ezt is, mint annyi más szenzációt. Ulrika M. még hatvan évet élt, soha nem ment férjhez, teleholdkor nyugtalanság vett erőt rajta, ilyenkor senkit nem tűrt szobájában, mohón, egyik cigarettáról a másikra gyújtva dohányzott, pókhálókba verte a hamut, és lázasan szólongatott valakit, akinek a nevét sem tudta.

Időközben – világosabb napjaiban, heteiben – megtanulta eltűnt barátja anyanyelvét, és áttanulmányozta a századforduló sárguló, porosodó, könnyen szakadó újságkollekcióit. Kutatásai váratlan eredményre vezettek. a Pesti Napló egyik 1901-es számában érdekes hírre akadt, mely M. gróf K.-i udvarházának titokzatos leégéséről adott hírt. A lángok közé veszett a gróf három cselédje, udvarmestere, néhány itt tanyázó komédiás és egy szamár. a csontvázakat a trupp direktorának közreműködésével azonosították. L., az ismert hipnotizőr ugyanis megmagyarázhatatlan módon életben maradt. A derék embert természetesen alaposan megviselte társai iszonyú halála, és a lipótmezői idegklinikára való szállítása előtt olyasmiket hangoztatott, hogy az udvarházban fekete mágia folyt, őt és csoportját szerette volna az ugyancsak hipnotikus erővel bíró gróf feláldozni a sátánnak. M. gróf családja természetesen tiltakozott az alaptalan és esztelen rágalmak ellen. Noha nem derült ki, mit kerestek az áldozatok és a szamár az udvarház pincéjében! Egyetlen holttestet furcsa módon nem sikerült azonosítani, a koponyában ismeretlen anyagokból készült fogakat találtak. Ilyesfajta anyagokat a fogászatban jelenleg nem használnak sem nálunk, sem sehol a világon – nyilatkozta három ismert szájsebész. Fogalmuk sincs, hogyan kerülhettek nevezett azonosítatlan személy szájába.

Ulrika tovább nyomozott, s egy másik vidéki újságban némi újdonságokra is bukkant. Ebben a lapban nyilatkozott L. truppigazgató is. Elmondta, hogy csoportja két artistalányból, egy bohócból, erőművészből és bűvészből állt. Tetemeiket, valamint a gróf, a három szolga, az udvarmester és a szamár tetemét sikerült azonosítani. a pincében azonban tizenegy csontvázat találtak. L. nem tudta, ki lehetett az ismeretlen (tizenegyedik) személy! Tudósítónk a helyszire utazott.

Ulrika lázasan nyomozott a kis vidéki lap további számai után, de kérésére a korszak egy szakértője közölte vele, hogy a lapocska 1901 augusztusában ismeretlen okokból megszűnt.

Ulrikán újra nyugtalanság tört ki, azonnal el akart utazni a helyszínre, nem hitte el, hogy az újjáépült udvarház az eltelt évszázadban volt már gabonaraktár, óvoda, motel, s most, miután újabb milliókért renoválták, tájmúzeum.

 „Ő ott van – hajtogatta egyre. – Őt elragadta tőlem saját története. Az örvény. Én el kell hogy menjek utána.”

És ilyenkor Ulrika M. – gondozónője közlése szerint – hosszan nézeget egy hatalmas állótükröt, amelyet a B.-i vadászkastélyból hozatott el. A tükör baljósan villogott a telehold sápadt, dermesztő fényében, s Ulrikát nehéz, nagyon nehéz volt rábírni arra, hogy bevéve gyógyszereit lepihenjen.

*

A történet ezen a ponton természetesen csak látszólag fog véget érni. Láthatták már, valami öntudatlan dölyffel, feltartóztathatatlanul terjeszkedik időben, térben, emlékezetben, a képzelgések bemérhetetlen mezőin. Homályból fénybe, fényből homályba terjedt, s aki elgondolkodott egyszer az összefüggésein, nem tudott szabadulni tőle többé soha.

1985. április 3–5.

 

AZ ÖNPUSZTITÁS MÓDOZATAI

Transzilván Mrozek-variációk

Persze megint pukedlizik, mint egy idétlen bakfis, és meghajol, és fintorog, és ordibál, és ricsajoz, és röhécsel (olyan a hangja, mintha egy feneketlen hordóból jönne fölfelé és útközben elfáradna) – egyszóval ismét mindent megtesz, hogy magára vonja a közfigyelmet; nem akar kivonulni a porondról, noha számtalanszor világosan megmondtam nekik, eddig és ne tovább, ha a műsorszámuk véget ért, tűnjenek el, ne zavarják meg az előadást, és ne okozzanak fennakadást a Programban. Most persze a habókos Y is feltűnik, murokorrát leszakítva labdázik, majd orrát visszanyomva s kecskebukát vetve kezd körözni a valami érthetetlen, értelmetlen s valószínűleg ostoba szöveget rendkívül mély átéléssel skandáló X körül. Persze megint kezdik, nem akarják befejezni a számukat, nincs bennük közösségi érzés, nincsenek tekintettel a többiekre, minden puszit és virágot és bókot, pedig nemegyszer nyomatékosan felhívtam a figyelmüket arra,hogy nem tűröm az efféle skandalumokat, egyszerűen nem élhetnek vissza, nem mondom, megnyerő habitusukból és helyzetükből eredő vonzerejükkel, amelyik kétségtelenül kiterjed az egész cirkuszra, az ő fellépéseik óta sikerünk óriási, minden alkalommal telt házakat vonzanak előadásaink... Mindez azonban, úgy gondolom, eléggé látszik a javadalmazásukon is s a megbecsülésen,a mellyel én és egy emberként az egész társulat körülvesszük őket, de meg kell érteniük: amikor vége van a műsorszámunknak, köszönjék meg a tapsokat és az üdvrivalgást, és vonuljanak ki a színről; egyszer s mindenkorra jegyezzék meg, hogy legyenek bármilyen kedvesek és népszerűek is a nagyközönség s főként, ezt meg kell jegyezni, a fiatalkorúak s a karzatokon, a kakasülőkön hőzöngő csőcselék körében, a nézők kegyéért, ezen kegy elnyeréséért, majd ami még nehezebb, megtartásáért vívott szüntelen harc egy, és a fegyelem kettő!... És vegyék tudomásul, hogy egyszerűen nem tűröm, s befolyásomból, valamint felelősségteljes helyzetemből következően nem is tűrhetem a kilengéseket. Amióta X és Y, most már bevallhatom, a Művészek körében is nagy meglepetést, sőt felhördülést keltve megjelentek a porondon – a közösség, mint említettem, különösen a csőcselék és az apróságok, nagy üdvrivalgással fogadta őket, megnyerte tetszésüket kimustrált seprűjük, murokorruk; a fejükön viselt, tisztesség ne essék szólván, horpadt és kopott éjjeliedény is élénk derültséget keltett, s úgyszintén a mellényükbe gombok gyanánt bedugdosott széndarabok is. Azonnal láttam: cirkuszunk, pironkodva kell beismernem, átmenetileg lehanyatlóban lévő csillagát ismét a régi fényében ragyogtathatják fel; arra akkor még igazán nem számítottam, hogy hamar a fejükbe száll a dicsőség. Az elején nagyon szerények voltak, igazi vidéki pechvogelek, X röhécselt, Y jóformán meg se szólalt, csak a seprűjét bámulta, míg érzelmes társa idétlen, fejhangú vihogását elunván, rekedten fogadkozott, hogy higgyem el, megtesznek mindent, ami tőlük telik! És ez olyan sok? – kérdeztem vissza kihívóan, nem szerettem, ha a személyzet tudatában van saját értékének, de el kell ismernem, X nem túlzott, nagyon hamar népszerűek lettek, s akkor még semmilyen tekintetben nem lehetett rájuk panasz. Igaz viszont, hogy népszerűségükkel egyenese arányban „kanászosodtak” el, fegyelmezetlenül kezdték meghonosítani renitens és társaikra tekintettel nem lévő magatartásukkal az anarchia cirkuszunkból már régen száműzött szellemét... Egy idő után egyszerűen nem voltak hajlandók műsorszámaikat befejezvén lejönni a porondról, arra kényszerítve társaikat – megannyi neves bűvészt, légtornászt, erőművészt, kötéltáncost –, hogy idegesen, a féltékenységtől s talán a be nem vallott irigységtől sárgán, körmüket rágva várakozzanak...

Nem, ez így nem mehet tovább! Én vagyok a direktor, döntenem kell, azonnal utasítom a szolgákat – miközben X és Y magukról megfeledkezve mulattatják a publikumot –, hogy valahogyan mégiscsak próbálják meg kivonszolni X-et a színről, ő ugyanis erősebb jellem, ha őt sikerül kicsalogatni, akkor Y, aki nem bírja az egyedüllétet, és babonásan retteg a magánytól (még jobban, mint a kályháktól!), előbb-utóbb önszántából fog utánavonulni, de ezúttal a szolgák is tehetetlenek, az egyiknek szeme és szája is megtelik a reflektorok fényében sziporkázó porhóval, amikor a tréfás kedvű és valóban pocakosodó X saját hasából ragadván ki egy marokkal s formálván gomolyává, szembeloccsintja. A nézők felugrálnak, hujjogtatnak, nevetnek. A szolgákat is meg lehet érteni, irtózva menekülnek, és máris itt van előttem a nagyszerű Lady Arizona, a légtornászkirálynő, egykor világcirkuszok koronázatlan sztájra, pulykavörösen remegve az idegességtől, és itt van az öreg, méltóságteljes illuzionista is, kilenc nyelven galatyol, combközépig érő csizmájában a mutatós oroszlánszelídítő-nő, és én tehetetlen vagyok, mert a két bohócot ma, úgy néz ki, egyáltalán nem lehet kivonszolni a porondról, nem, nincsen más megoldás, olyan leckét kell adnom nekik, amit nem egykönnyen felejtenek el, megvan, meleg levegőt kell a tömlőkből a porondra engedni, a fázós oroszlánokat is, ha hideg van, így szoktuk felmelegíteni, persze az ő esetükben épp ellenkező hatást fog elérni mindez, s talán, ha hirtelen, minden átmenet nélkül csöpögni kezdenek, észhez térnek, és éppen saját, úgy gondolom, mindennél fontosabb állaguk és egyészségük megőrzése érdekében fognak kitakarodni végre a színről, és akkor majd én, a hatalom és az erő pozíciójából félreérthetetlenül, élesen, ám mégis megértően fogok beszélni velük, s hátha megértik végre, hogy nemcsak kizárólag ők alkotják a cirkuszt, s tekintettel kell lenniük neves társaikra is, még akkor is, ha momentán népszerűségük nem is versenyezhet az övékével. így van, nincsen más megoldás, a szolgák máris a porondra irányítják a gumitömlőket, és a meleg levegő sziszegve tör az épp bukfencező, gyanútlan bohócokra, a közönség még nem vesz észre semmit, pedig X, aki mint említettem, lírai lélek, máris könnyezni kezd, Y rám mered, majd kétségbeesetten fordul az én páholyom irányába, hálátlanság! – mondja jól érthetően, a maga összetéveszthetetlenül mély hangján, mely hang mintha feneketlen hordókból törekedne kifelé, s útközben megunná. Széttárom a kezem, s tréfásan fenyegetem meg őket, arckifejezésem szigora, úgy gondolom, világosan jelzi, ez csak a kezdet, s ha nem hajlandók végre eltakarodni a porondról, oktalan és ésszerűtlen még végig sem tudom gondolni önmagában logikus, kerek gondolatmenetemet, hiszen szigorom következményeként az egyre erősebben, feltartóztathatatlanul sziszegő meleg levegő hatására az én két világhíres bohócom máris óriási könnyekkel sir, sőt daliásan piknikus alkatuk is szemmel láthatóan kisebbedik! Ennek fele se tréfa, szorítja össze torkomat valami elűzhetetlenül nyomasztó előérzet, s szólok az egyik készenlétben álló, parancsaimat leső szolgának, hogy azonnal utasítani kell a gépházat, fejezzék be a meleg levegő porond felé való áramoltatását, de a szolga csak vigyorog, mint aki semmit sem ért, s én iszonyodva ismerem fel, hogy éppen az, akit X az előbb szembehajított egy saját testéből kiszakított gomolyával. Dühösen kezdek ordítani, s megrázok a fickót, azonnal rohanjon a gépházba, amíg nem késő, de amire visszafordulok, szomorúan észlelem, hogy immár mindennek vége, cirkuszom két anarchista magánszáma feltartóztathatatlanul emlékké olvadt immár, nem, már nem is sírnak, nem is zokognak, szemmel láthatólag mennek széjjelfelé, kisebbednek... A közönség is döbbenten hallgat el, egyelőre a karzat is csendes, a zenekar tust húz – azonnal ki fogom rúgni a marhákat, egyelőre megfenyegetem őket, zavartan hallgatnak el, és a közönség iszonyú, semmi jót nem ígérő némasága közepette immár csak két közepes méretű tócsa jelzi a cirkusz valaha népszerű magánszámait, a tócsákban két szomorúan biborló murok, néhány barna széndarab s két horpadt, viharvert bili emlékeztet az önfejű X-re és a szófogadatlan Y-ra. A két tócsa viszont, bámulom zavartan, egyre inkább két tükörre emlékeztet... Igen, most bennük nézhetünk szembe önmagunkkal, javasolom komoran a kezét tördelő illuzionistának és a szívtépően zokogó Arizónának. Ezt akartuk, nem?!?

A közönség csak most érti meg, hogy mi is történt, s az ezerfejű cézár ezer üvöltő, fütyülő, dobogtató, méltatlankodó, öklét rázó, tehetetlenségtől zokogó egyénre esik! Igen, ettől féltem én mindég, amióta igazgató vagyok. Igen, itt a botrány, konstatálom, s mintegy félálomban az iszonyattal, amely a két árva tócsa láttán újra meg újra elkap és ráz – remegve emelkedem fel, hogy idejében húzódhassam páholyom mélyébe, sőt, ha lehet, meneküljek valahogy innét, de a máris felém repülő rothadt paradicsomok és záptojások jelzik, hogy felfedeztek, és már hiába utasítom a páholyom ajtaján bebukó konferansziét, hogy küldje a porondra X-et és Y-t, ha valakik, hát akkor csakis ők tudják megmenteni a helyzetet, s amikor a máskor mindég nagyvilágian szellemes fickó iszonyodva bámul rám, és felzokog, döbbenek rá, de hiszen az én kedves bohócaim nincsenek többé, az én esztelen parancsomra semmisültek meg, és szívem megtelik félelemmel és keserűséggel, a szemem előtt a balsejtelem lüktető pontocskáit csak egy az arcomon szétfröccsenő nagy, érett a paradicsom töri egy pillanatra át, s én, miközben az ijedt konferanszié előzékenyen felém nyújtott nagy, skótkockás zsebkendőjével törülgetem magam, öntudatlanul is arra gondolok, mégis melyik lehet veresebb, ez a felém hajított és arcomon landoló paradicsom vagy mégis ama szétfolyó, porondbéli tócsában árválkodó murok, amelyik még nem is olyan régen az én áldott emlékezetű, felejthetetlen bohócom orra volt, de nem tudok dönteni, és sejtem, a botrány és az ezt logikusan követő bukás immár elkerülhetetlen, és ebből a városból is szedhetjük a sátorfánkat, és ki tudja, nyeri-e még vissza cirkuszunk valaha is régi népszerűségét, amelyik épp X-nek és Y-nak köszönhetően az elmúlt hetekben soha nem látott fényben ragyogott?!?...

«Vissza a tartalomhoz

«Vissza az előző részhez