Bogdán László

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Bűbájosok. 12–19. rész. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005.


«Vissza a tartalomhoz

 

12. A LÁGER HELYE

 

És ahogy megérezte annak az ismeretlen, vonzó, de igen kihívóan viselkedő, Mia nevezetű fővárosi hölgynek az illatát, megszédült, sejtette haladéktalanul véget kell vetnie ennek az egésznek, menekülnie kellene, de nem bírt megmozdulni, „beteg! kiment a lábából az erő!” – hallotta háta mögül egy öregasszony megjegyzését, de nem tudott reagálni rá, egykedvűen forgott vele az udvar, a nevető, hadonászó, őt üdvözlő, kezét szorongató, egyszerre beszélő ismeretlen emberek elforogtak előtte, s ha Nyekuláj valamelyik, a helyzetet időben fel nem ismerő, éber vagy már eleve rá vigyázó fia át nem karolja, talán végigesik a földön, a halszálkák és zsíros papírok közé, de a fiú természetesen ott volt, megtartotta noha ő is megingott, érezte karjának megnyugtató erejét, de akkorra már a nő, akit a fiúk hírhedett fekete tyúkjukról Miának neveztek (de akit nyilván nem így hívtak, hanem valahogyan másképpen, hogy hogyan momentán nem tudja, egyszerűen elfütyült a fejéből, de nem is érdekes, a történetre semmi kihatással sincsen, legyen hát Mia!) rabul ejtette a kezét és vörösre festett ajkát nyalogatva, fogai között szűrve a szót, remegve közölte, hogy minden hiába, már nem menekülhet, „én most jósolni fogok magának uracskám! jósolni érti, fellebbentem a jövő fátylait...” s ő, a kezét már képtelen lévén visszahúzni a nő forró tenyeréből, mélyeket lélegezve hunyta le a szemét és megadta magát, már nem akart menekülni, futni...hát hova is menekülhetett, merre is futhatott volna? Egy második világháborús divatos dal foszlányai jártak benne makacsul, hiába menekülsz, hiába futsz, miközben mások is odaléptek hozzá, gratuláltak, bár fogalma sem volt mihez? és ragaszkodásuk is kezdett egyre szélsőségesebb formákat ölteni, ruhája szegélyét, szabad kezét csókolták, erőt egészséget kívánva, öregasszonyok rajzolták bogos mutatóujjukkal verejtékező homlokára a kereszt félreismerhetetlen jelét, áldva a mindenható, könyörületes istent, aki közéjük vezényelte őt és ezzel a felmérhetetlen gesztusával orcáját ismét elhanyagolt, az utóbbi esztendőkben reménytelenül magára hagyott falujuk felé fordította. Aminek ékes bizonyítéka az is, vette át a szót egy másik görnyedő szipirtyó, hogy idevezényelte közéjük őt, a megmentőt, akinek látogatásától új időszámítás kezdődik a falu nyomorúságos életében, s remélhetőleg – fejezte be egy harmadik töpörödött anyóka –, hamarosan fel fog virradni az ő napjuk is, mert az nem lehet, hogy halálra és feledésre legyen ítélve az a falu, amelynek lakói, akárcsak évszázadokig apáik és anyáik és felmenőik minden korban, céltudatosan és fegyelmezetten keresték sorsuk értelmét a könyörtelen időben. Mert nyilván – vette vissza a szót az első vénasszony –, velük célja van az Úrnak, s engem is azért vezényelt olyan messziről, sorsom vad kanyarai, emésztő gübbenői közül pontosan ide; azért élhettem át kétszer is a börtönöket, hogy rávezethessem őket is a helyes útra, amelyiken én is járok, hogy végre közölhessem vélük is, hogy mi a célja hosszú évszázadok óta tartó vándorlásaiknak és szenvedéseiknek!? Mert a hal – ragadta el a szót a töpörödött anyó – amelyet a dolgos férfiak kifognak a Dunából önmagában nem lehet cél, a hal...

Hamarosan nagy élményekben lesz része – sugdosta megállíthatatlanul a fülébe az egyre izgatottabb Mia, s közben nem átallotta meg is nyalni az ő fülét, miközben egyik keze még mindig forró tenyerében volt, a másikat meg a falusi öregasszonyok csókolgatták, érezte nedves szájukat kézfején s megborzongott, az egész kezdett teljesen valószerűtlenné, de mégis riasztóan valóságossá válni, fejében újra megszólalt a vészcsengő, tudta azonnal fel kellene állnia, határozottan kellene leráznia egyre elviselhetetlenebb rajongóit, ki kellene tépnie kezét a Mia nevezetű leányzó kezéből (az is lehet a tréfás fiúk, Nyekuláj ikerfiai nem a tyúkot nevezték el az ő tiszteletére Miának, hanem a már Miának nevezett tyúk miatt szólították őt is így, valamifajta különös kapcsolatot tételezve a fekete tyúk és a nő között...) s búcsút sem intve Nyekulájnak, el kellene rohannia innen! Ha elmaradna a régóta tervezett és áhított visszatérés a láger helyére, hát elmaradna, végeredményben, sejtette megborzongva, sehova nem lehet visszatérni, minden ilyen elképzeléssel csak áltatjuk és becsapjuk magunkat –, de nem bírt megmozdulni, mintha eddigi negyvennyolc évének minden fáradsága egyszerre hullott volna rá, hogy földbe préselje...„Olyan élményekben lehet része – sugdosta Mia fáradhatatlanul ostobácska szövegét, mintha eleve begyakorolta volna, s ekkor jött rá újólag, hogy ebben az egészben van valami színpadszerű – amilyenekről nem is álmodik!... A déli szél egy izgalmas asszonyt sodor ön elé s csak magán múlik, hogy él-e a nagy lehetőséggel, hiszen ennek a nőnek az oldalán olyan dolgokkal ismerkedhet meg, amilyenekről ez idáig mégcsak nem is álmodhatott, ostoba férfi...Mert hol is álmodhatott volna?! A börtönben vagy a műtőben, mert amint hallom sebészorvos!...”

„Akármilyen rossz bőrben is van – hallotta az imént sápítozó öregasszonyok megjegyzéseit -, mégiscsak itten van, velünk van s nem mehet el, a mindenható isten...”

Ekkor, mintha áramütés érte volna nyitotta ki sajgó szemét, hűvösen csak ennyit mondott a meglepett nőnek: „hagyjon asszonyom, most nem érek rá, dolgom van!” és elszántan vonta ki kezét a tenyeréből, felemelkedett, Nyekuláj felé fordult, de barátja éppen nem figyelt rá, egy fehér szakállas, roskatag öregembernek magyarázott valamit és felesége, ez a figyelmes háziasszony éppen ebben a pillanatban helyezte el az asztal közepén a gőzölgő levesestálat. Lehetséges, hogy a tyúkhúslevestől való gyermekkori undora adott erőt? vagy a társaságot unta volna meg, bizarr és kiszolgáltatott helyzetéből lett egyszerre elege, de kétségtelen előbbi letargiája elmúlt, mintha elfújták volna, vicsorgott és lerázva a körülötte sündörgő vénasszonyokat, ellentmondást nem tűrően közölte velük, hogy ő most elmegy. Megfordult és büszkén kihúzva magát, nagy léptekkel indult el a homályban bujkáló melléképületek felé. Többen követni akarták, de Nyekuláj továbbra is éberen figyelő fia mondott valamit, mert lemaradtak s ő a fényből végre az árnyékba kerülve, egyik pillanatról a másikra maradt magára a holdfényben szinte lebegő viskók között. Az őt messiásként ünneplők szavai is elhalkultak, ahogy távolodott, halk de mégis nyugtalanitó morajjá álltak össze, végképp sajnos nem veszhettek a csendbe, mert néhány lépés után meg kellett torpannia. Kiért ugyanis a vízpartra, a Duna ág ott örvénylett alatta, s a hold kerek bohócképe megduplázódott a víztükörben. Az áramlatok állandóan brutálisan törték apró darabokra, hogy egy-egy végtelennek tűnő pillanatra összeállva, megint a dolgok eredendő hiábavalóságára figyelmeztethessék a szemlélődőt. Igen, mintha nevetett volna, mintha rajta nevetett volna akkor este a hold?!?

De nem tudott sokáig örülni a felismeréseinek és  hold vízben tükröződő, összetörő, ismét újjászülető bohócképének sem, mert megérezte hogy nincsen egyedül, valaki áll a háta mögött, lélegzete borzolja tarkóját, hallani vélte szuszogását is; hirtelen döbbent rá, hogy amint valami ismeretlen sugallat hatására fölállt – brutálisan ragadva ki magát a helyzetből – és gondolkodás nélkül indult el maga sem tudva hova, csak el innen el, mondogatta magában, minél távolabb ettől az asztaltól és az őt ünneplőktől, mindvégig homályosan érezte, hogy valaki követi, de nem találta mindezt annyira fontosnak, hogy hátrafordulva meg is győződjön róla most viszont a direkt rajta nevetgélő hold hullámzó képét szemlélve a folyóban, hideglelősen érzékelte az ismeretlen jelenlétét és megborzongott. Először a nap folyamán félni kezdett, előbbi önbizalma s diadalérzete (mégiscsak ki tudta magát vonni kiszolgáltatott helyzetéből, melynek teatralitása annyira idegesítette) elmúlt, helyet adva az ismerős szorongásnak. De még nem fordult meg, a hold vigyorgó képét figyelte a vízben, telhetetlen hullámok törték össze, részletekre szabdalták fullasztó örvények, széthordták a habok, de a következő pillanatban mégis összeállt megint s vakító pillanatokra sértetlenül tündökölt, hogy összetörjön megint s újra meg újra újjáteremthesse önmagát, de aztán váratlanul szakadt meg az ismétlések megejtő játéka, a holdat felhők takarták s a homállyal együtt, amely feltartóztathatatlanul vette birtokába a tájat, szorongása is nőtt, de még mindég nem fordult meg, makacsul figyelte a vizet, noha, már szinte semmit nem lehetett látni s inkább csak a morajlás, a zúgás, a hullámzás elnémíthatatlan hangja és a lebírhatatlan halszag jelezte a zabolázhatatlan Dunaág jelenlétét.

 Aztán motoszkálást halott a háta mögül, s egy súlyos kéz nehezedett a vállára.

„Mostmár hamarosan vége lesz, Sztyepán!...” – hallotta Nyekuláj kissé rekedt hangját, megkönnyebbült, eddig az volt az  érzése, tán azért is félt megfordulni, hogy a Mia nevű nő követte, s ez, érezte, több szempontból sem lehetett volna szerencsés, de az, hogy a barátja jött utána, mégiscsak más megvilágításba helyezte a dolgokat, ha ott a sötétben egyáltalán lehetett akár átvitt értelemben is világításról beszélni?... Ezen tépelődött amikor Nyekuláj másodszor is Sztyepán-nak szólította. Így, ezen az orosz nevén megbízható társai becézték Szibériában, megdöbbentette, hogy egyáltalán honnan tudhat erről a halász(?) aztán rájött kár gyanakodnia, bizonyára ő maga mesélte el neki egy fullasztó éjszakán, amikor egymás ágyán kuporogva beszélgettek vagy hallgatták az öreg papok előadásait Nagy Sándorról, Arisztotelészről, a halászkirályról, a keresztes háborúkról vagy Rainer Maria Rilke verseiről.

„Mi volt ez az egész, nem értem!” – motyogta kétségbeesetten s rágyújtott. A gyufa fellobbanó fényében kisértetiesnek és sápadtnak tűnt barátja rámeredő arca.

„Hajnalban indulunk – szürte fogai között a szót. – Ne igyál többet!...” - mondotta még és elfordult.

Nem tudja mennyi ideig álldogáltak egymás mellett a sötétben, a láthatatlan folyót figyelve, úgy tűnik valakik keresték is őket, a nevüket is kiáltozták, de ők nem válaszoltak, a hangok távolodtak, s mire a hold megint előbukkant a felhők mögül és végre rászánták magukat, hogy visszatérjenek a terített asztalhoz, a rájuk váró s bizonyára kihülő levesestányérok mellé, már senki nem volt az asztal körül, a vendégek elmentek s az ikrek és Mia is felszívódtak, talán a felzabált fekete tyúk árnyékát követték a derengő, szitáló holdfényben, nem hitték, nem hihették el, hogy nincsen már többé. Csak Nyekuláj hallgatag felesége rakosgatta egykedvűen az edényeket, s ahogy észrevette őket kerekre tágult a szeme, egy tányér is kiesett a kezéből, de nem tört el, begurult az asztal alá.

„Rosszul van, doktor úr?” – kérdezte, részvevően ingatva a fejét, tétován nyújtva feléje egy pohár vizet.

„Semmi baja – röhögött durván Nyekuláj –, csak tudod kedvesem megártott neki a népszerűség!... Hajaj, ehhez is időben kell hozzászokni. Hiába na, a nagyság átka!...”

Ő hosszú kortyokban nyelte a furcsa ízű vizet s émelygett. Nyekuláj karonfogva vezette be a házba, megmutatta a szobájá, az ágyát, amelyre végre lerogyhatott, aztán közölte vele, hogy „fél ötkor jön és költi, aludja ki magát, nézze meg a szoba sarkait s gondoljon valamire, hátha beteljesedik az álma” s magára hagyta. Feküdt a hátán, lehunyta a szemét, félálomba szedte le magáról ruhadarabjait, újra minden feltartóztathatatlanul forogni és örvényleni kezdett, mintha az örvényekben amelyek a viharos Dunát formázták, ő is együtt tört volna össze a forgó, szilánkokra eső, de a következő pillanatban önmagát mégis újjáteremtő holddal, igen, mintha a hold forgatta volna, még mindég, gátlástalanul nevetve rajta.Élete elmúlhatatlan, örökké visszatérő helyszínei és szereplői is körülötte forogtak, látta a rettenetes lápot, nagy sárga, kénsárga virágok hívogatták, bennebb, a homály szobrai között furcsa fények villóztak, olybá tűntek mint kis piros manósipkák, s a látvány váratlanul Irént jutatta eszébe, akit akkor ő még nem is ismert, de aki egyszer, hosszú évek múlva a szöllőbokrok között sétálva, s feléje fordulva, nevetve egy verset mondott: „piros sipkás emberke, mákot kaszál kertembe,”[1] s látta a szögesdrótokon tollászkodó verebeket is, örökké éhesek voltak, mint ők. A rabok és a verebek örökké éhesek, Natasát is látta, amint búcsút int szélben a szélnek és hosszú szőke haja lobog az arca körül, sírását visszafojtva néz rá, nagy kék szeme kerekre tágul, s ő tudja, hogy nem látja soha többé. Irén tűnik fel megint, első együttlétük képei kavarognak előtte, látja imádott arcát, amint csukott szemmel, rebbenő-megbocsátó mégis sóvár félmosollyal áll be melléje a zuhany alá és megszorítja a kezét; nagyapját is látja a présház nagyszobájában, amint hanyattfekszik hosszú, kalandos élete utolsó ágyában, s mozdulatlanul órákon át nézegeti el a plafon hazudozó repedéseit, mely labirintusában azóta annyiszor tévedt el ő is, mintha csak az öregember életét folytatta volna... Ki tudja mire gondolt hanyatt fekve az öregember, talán nagyanyjára, a feleségére gondolhatott, aki előtte távozott el az elágazó ösvények kertjébe Talán a vonatra gondolt, hiszen vonaton ismerkedtek meg, az Adria felé utaztak, ha más és más okból is, nagymama akkor egy szász bírónál volt szakácsnő és gazdái annyira megszerették a főztjét, hogy Abbáziába is magukkal vitték, hogy ott se maradhassanak le a székelygulyásról, a töltelékes káposztáról, a paradicsomos zöldbablevesről, a rostélyosokról, pörköltekről és a fánkkölteményekről...

A vonaton állt nagyanyjával és nagyapjával szemben, akik akkor ismerkedtek meg, kíváncsian nézegették egymást, beszéltek is, de hogy mit azt nem hallotta, meg akart szólalni, fel szerette volna hívni magára a figyelmet, el akarta árulni nekik, hogy ő lesz az unokájuk, meg akarta kérdezni, hogy elégedettek-e vele? Ilyennek képzelték-e el az utódjaikat? de nem tudott megszólalni, sokáig érthetetlenül kivárt, elmulasztotta a ragyogó alkalmakat, amikor haját hosszú varkocsban viselő fiatal nagyanyja szemérmesen lesütött szemmel felelgetett a kackiás bajuszú nagyapa kérdéseire, a vonat bepöfögött egy alagútba, ő zuhanni kezdett, a láp felett lebegett megint, az őrtorony fölött kóválygó varjakat bámulta, de Natasa nem jött, ismét változott a kép, most a Duna parton ült, nézte amint tovaúszik a sárga habokban a dinnyehéj, uszályok lebegtek el a vizen, az egyiken félmeztelen szőke lány napozott, amint észrevette őt tétován felemelkedett, melle megrezzent, integetett egy ideig majd lustán visszafeküdt, hunyt szemmel adta át megint és újult erővel szoborszínű, mézbarna testét a napnak. Nézte a fényben izzó folyót és várta mikor tűnik fel végre piros babos, combján felcsúszó ruhácskájában szerelmese, de valahonnan farkas üvöltést hozott a szél, összetépte és elejtette, örvénylett a hó, és ő ott állott megint az erdőben, nem tudta mikor történik mindez és azt se, hogy milyen erdő, egy fakopácsot figyelt, amint tétován, de határozottan ütögeti csőrével a fa kérgét, csodálta kitartását, makacsságát és végül is ez a zaj röpítette vissza a halász szobájának az ágyára, kinyitotta a szemét és meglátta Miát, hosszú áttetsző hálóingben álldogált az ágya mellett, haja kibontva lebegett, „ne – nyögte ő ijedten –, ne!” és lehunyva szemét először gondolt a félálom peremén egyensúlyozva arra, hogy talán nem tudja, mégsem tudja végigcsinálni, valószínű túlbecsülte, mégiscsak túlbecsülte az erejét; érdekes, gondolta még, hogy engedelmes és kidolgozott teste, amely negyvennyolc éven át mindent kibírt, pontosan most, a cél előtt hagyja cserben... Érezte, hogy a nő melléje fekszik, szorosan préselődik hozzá, majd rá is fonja magát, mond is valamit, de nem értette, már újra az erdőben állott, a leállíthatatlan fakopácsot figyelte a sugárzó fényben; úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akarta volna valamiért a világot, talán a közelítő borongó őszi napokért, a fakopács ütemesen veregette a fakérget s akkor sem rebbent fel, amikor ő érdeklődve közelebb lopakodott hozzá, elhatározta fel is kapaszkodik a fára, de akkor hirtelen felhők takarták el a napot, pillanatok alatt elsötétedett az ég és dülöngélni kezdtek a hatalmas szélfák a feltámadó szélviharban, sikoltva ugrott félre egy melléje csapódó hatalmas fa elől, rohanni kezdett, de tudta nem menekülhet, minden mozgásban volt, körülötte pörögtek a fák az örvényben, a föld hasadozni kezdett, gödrök keletkeztek, a levegőben rémült madarak kerengtek, futott de tudta hiába, a harmadik vagy a negyedik faóriás mindenképpen eltalálja majd, még észlelte hogy a fakopácsot a földrengés sem rendíti meg, lankadatlanul tovább kopogtatja az egyre jobban ingó fa törzsét, mint akinek célja van, érzékelte, hogy egy hatalmas fa feléje zuhan, sikoltva ugrott arrább és amint kinyitotta a szemét, Nyekuláj elképedt arcába meredhetett.

„Fél öt van, komám – mormogta a halász –, mi van rosszat álmodtál?”

Ő legyintve tápászkodott fel, látta amint Nyekuláj a takarót gondosan ráteríti a hasán fekvő Miára. A nő nem ébredt fel, durcás arccal elszántan aludt tovább, öklét szájához nyomva, haja szétterült a párnán. Kiment az udvarra, magához vette fogkeféjét, fogkrémet nyomott rá, s a törölközőjével a nyakában, Nyekuláj nyomába lépve sétált le a vízhez. Fürdött, úszott is, a Duna most kellemesen hűsítette, gondolatai lassan tisztultak ki, de még egyre a viharban rengő erdőt látta s a rendíthetetlen fakopácsot és borzongott. Még sötét volt, de a látóhatáron már egy fényes csík jelezte, hogy hamarosan felkel a nap. Faltak, csak úgy állva, futtában, hideg halat, szalámit, kenyeret, paradicsomot, ittak egy pohár savanyú tejet is, s Nyekuláj, magához szorítva álmosan pislogó feleségét, gyorsan búcsúzkodott. A fiúk még alhattak, csendes volt az egész kicsi falu. Beültek a csónakba, a halász tempósan kezdett evezni.

„S az a luburgyina, hogy került az ágyába?” – érdeklődött vendéglátója kedvetlenül, mint aki már megszokta, hogy vendégeivel mindég ilyesmik történnek.

„Nem tudom – motyogta ő –, aludtam. Nem tudom...”

Egy kanyarban már várta őket a motorcsónak és innen kezdve minden összefolyt, az utazás egésze elmosódott, csak részletek maradtak meg, rémlik egy teherautóval is utaztak, ott kuporogtak a ponyva alatt, azután szekérrel is, a bakon egy cigány ült és mély torokhangon az önmagát felzabáló telhetetlen éhségről énekelt. Közben felkelt a nap, s a mező szinte égett a szemsértő fényben, itt már gyalogoltak, messzire tűnt a szekér is s a cigány hangját elsodorta a fel-feltámadó szél. Hatalmas repedések szabdalták a földet, ami egyre inkább egy megkeseredett öregember arcára emlékeztetett mintha nem is lett volna eső a tegnap.

„Mohó ez a föld – motyogta Nyekuláj. – Mindent elnyel. Mindent...” Szomorúan legyintett s az ördögszekereket mutogatta, amint görögve hintáztak ide-oda az erősödő szélben, a száraz katángkórók között. Egymás mellett gyalogoltak, érezte, hogy elfárad, a veríték átüt az ingén, a torka kapar és a szája kiszárad, vizet szeretett volna inni, le szeretett volna feküdni a földre, eggyé szeretett volna válni a melankolikus mezővel, de hiába kérlelte Nyekulájt, vendéglátója nem állt meg, s amikor kétségbeesetten harmadszor is vizet követelt, megvetően mondta: „türtőztesd magad, doktorkám, hosszú a nap!...” de aztán mégiscsak megállott s feléje nyújtotta a kulacsot.

Hosszú kortyokban nyelte a vizet. Furcsa íze volt, ezt már a tegnap is érzékelte, bár egyelőre nem tudta semmilyen általa ismert ízhez hasonlítani. Nem is esett jól, gargarizált, kiköpte. A bogáncsok itt már embermagasságura nőttek, nézte a lilás-vöröslő bimbókat, a levelek furcsa rajzolatát, egy-egy mestermű fénylett előtte. A levegőben szinte állt a meleg.

„Szereti a bábakalácsot?” - kérdezte hirtelen - – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel Nyekuláj s megállt egy alacsony vöröslő bogáncsbokor mellett, előhalászta agancsos törkését, kiásta a bokrot, óvatosan két újjal csippentette meg, hogy a tövisek meg ne sebezzék az ujját, s a gyökereket levágva tisztogatni kezdte, olyanformán ahogy gondos háziasszonyok a sárgarépát. Vigyorogva nyújtott feléje egy meghámozott, spárgára hasonlító darabot. Furcsa íze volt, jobban oltotta szomját, mint előbb a víz.

Észre sem vette mikor értek be a faluba, az utcákon még kevesen jártak, az egyik kertből egy mezítlábas, alacsony, fekete ruhás nénike sántikált elő, rövidlátóan hosszan nézegette el őket, majd kötényéből néhány szem érett szilvát nyújtott feléjük s keresztet vetve motyogott valamit.

„Mit mond? – fordult hökkenten Nyekuláj felé. – Nem értem...”

„Hogy járjunk szerencsével – köszönte a halász a szilvát –, hogy segéljen utunkon a jó isten.”

Intett az asszonynak, köszönetet mormolva harapott bele a szilvába, arcán lefolyt a vörös lé, kézfejével törölte le. A házak között félmeztelen gyerekek karikáztak, valahonnan egy nyitott ablakból zene szólt.

„Mozart – mondta ő reflexszerűen. – A Haffner szerenád.”

Bementek a kocsmába. A terem üres volt, nemrég moshatták fel a padlót, nagy vízfoltok párologtak, furcsa soha nem látott térképekre emlékeztettek. A pult mögött egészen fiatal, nagy mellű lány szunyókált, a regény, amit olvasott lecsúszott az ölébe, ruhája alól kivillant barna combja.

„Két sört!” – rendelkezett Nyekuláj, a kelleténél hangosabban.

A lány felriadt, s ahogy ijedten felugrott a könyv nagy csattanással landolt a padlón, de a címét még elolvashatta. A vörös szoba titka volt a címe.

„Elaludtam – magyarázta készségesen a lány, mintha magyarázattal tartozott volna nekik és kötényével buzgón törülgette a párálló sörösüvegeket, – Van jegünk is!...” - magyarázta büszkén.

Ittak.

„Itten nem szabad inni, főként ha künn vagy a napon – kezdte Nyekuláj –, veszélyes!...” de nem folytatta, nem fejtette ki, hogy miért, s előtte felrémlett egy másik kocsma, másik időben, az amelyikbe kiszabadulásuk után tértek be pénz nélkül, mert inni akartak, mert végre szabadnak szerették volna érezni magukat, a kocsmáros egy egész üveg rummal kínálta őket, s amikor lehajtott fejjel közölték vele, hogy nincsen pénzük, megvetően legyintett.

„Elveszett éveikért nem tudom kárpótolni önöket, tisztelt uraim – mondta választékosan –, de rummal és sörrel igen...” S mintegy végszóra zuhogni kezdett, a kocsma előtt az esőben egy árva szamár toporzékolt, aztán Iván is kirohant, melléje állt, talán hogy a nagy fülű ne legyen egyedül és táncoltak az esőben. Ő itta a rumot, szédült, elforgott vele a csapszék, és tulajdonképpen akkor hitte el, hogy ha átmenetileg is de vége, ismét szabad. Noha nem világos, hogy mihez kezdhet szabadságával? Aztán Nyekuláj is kirohant az esőbe, érezte illene kimennie neki is, de maga sem tudta miért, nem mozdult.

Aztán úton voltak megint, mögöttük lassan elmaradtak a kicsi falu földbe süppedő viskói, a fához kötött disznók, a porban hentergő cigánypurdék, az ablakból szabadon szárnyaló Haffner szerenád; ismét a mezőn gyalogoltak, a szikrázó napsütésben egykedvűen görögtek lábuk között az ördögszekerek, recsegtek a katángkórók s az embernagyságura nőtt bogáncsok pincsi fejük kételkedve rázták. Egy sast figyelt, a levegőben lebegett mgasan felettük, mozdulatlanul, mintha fonálon függött volna. Árnyékuk időnként fel-feltűnt a bogáncsok közötti térben, összegyűrődött az ördögszekerek és a recsegő katángkórók között, félő volt hogy a föld repedései közé vész, de rendületlenül el-el mozdult, egy idő után rájött, hogy a látszólag álló madár lassan, de megfontoltan követi őket.

Megborzongott.

„Iván is itt akart visszafordulni – motyogta Nyekuláj és megállott, cigarettát szedett elő, rágyújtott, csukott szemmel elmélyülten dohányzott. – Neki is itten ment el a kedve az egésztől.”

„És Frîncu atya?”

„Ő legszívesebben már a kocsmából visszafordult volna. Elkeseredetten magyarázta, felesleges visszatérni, nem is lehet visszatérni, minek visszatérni, értelmetlen mazochista önkínzás az egész!...”

„És Ferenc úr?”

„Ő volt a legkitartóbb, ő egyáltalán nem akart visszafordulni, feltartott fejjel ment, alakja erőt sugárzott, láttam nincsen olyan hatalom ami őt visszafordíthatná. Végül persze az öreg pópát és az izgatott remegő Ivánt is rábeszéltem, hogy, ha már eddig eljöttünk, ne tétovázzunk, ne forduljunk vissza, szembesüljünk a hellyel, talán nyugodtabb lesz álmunk...”

 „És ez hatott?”

      „Hatott!” – bólintott Nyekuláj s eldobta a cigarettáját. Megindultak megint, határozottan lépegettek egymás mellett, rögeszméik vándorai, s többé már nem szóltak, hirtelen kopár mezőre értek ki, hátuk mögött maradtak a hatalmas, rendíthetetlen bogáncsvitézek, s a görgő, lesbenálló, sunyi, állatokat formázó ördögszekerek, a recsegő katángkórók és eltűnt az eddig őket hűségesen kísérő sas árnyéka is, felnézett de sehol nem látta a madarat, már régebb elrepülhetett, más zsákmány után, ő nem értette, zavarodottan forgott körbe, lehunyta, majd újra kinyitotta a szemét s csalódottan fordult a tűnődve őt figyelő, mélabús halászhoz.

„Becsapott a helyismeretem. Itt kell lennie és még sincsen itt.”

„Nem csapott be – dünnyögte a halász és szánakozva legyintett. – Mondottam már, hogy széthordták az egészet a környék ’gazda szellemű’ lakói, mindent kiszedtek, felpakoltak, a barakkokat, a póznákat, még a betonoszlopokat is széttörték, zsákban hordták el, ez is jó lehet még valamire, mondogatták, a szögesdrótokat is elszállították, gondosan összecsavargatva, talán, hogy az udvarukat a szomszédtól elválasztó kerítésre szereljék, hadd sebezze meg magát a bámészkodó halál...’

„Mindent elvittek?” – kérdezet vissza ő döbbenten és meg-megbotolva indult el s hirtelen égő szeme előtt – egy végtelen pillanatig belenézett a napba –, a káprázatokból, a vöröslő gömbök közül kibontakoztak az őrtornyok, látta a barakkokat is, megdőltek a szélben, mint viharba került tengerjáró hajók.

Már reszketett az idegességtől, remegett, mint versenylovak indulás előtt, de nem állt meg, egyre idegesebben s gyorsabban lépegetett ide-oda, körbe-körbe, mint a kipányvázott lovak, valami jelt keresett, ami megdönthetetlen bizonyítéka lenne annak, hogy mégis itt volt, de nem talált semmit, a kopár mező repedéseiből gyíkok tűntek elő, zöld testük remegett a fényben.

„Hova rohansz?” – állt meg lihegve Nyekuláj, aztán újra a nyomába eredt, de nehezen tudta követni.

Már-már futottak.

„Itt, itt kell lennie – állt meg hirtelen, mereven nézve a kiégő füvet s a föld tátongó repedéseit. – Azt hiszem itt volt...”

„Nem, nem – hadonászott Nyekuláj, s már ő is verítékezett, ő is remegett és az ő hangja is elcsuklott. – Talán itten volt mégis!...”– tett egy tétova lépést balra s megállt.

„Nem – mondta ő határozottan és nem mozdult. – Nem ott hanem itt volt. Hidd el, itt” – mutatott kételkedve körbe és lehunyta a szemét. Megpróbálta ismét maga elé idézni a tábort, az őrtornyokat, a drótkerítésen tollászkodó, boldog verebeket, a barakkokat, csíkos ruhás társait, a szomorú, lehajtott fejű kiskatonákat, amint az őrtornyokból nézelődnek, az elhízott, örökké morcos, rosszkedvű milicistákat, de most nem sikerült.

„Nem, nem... Azt hiszem itten volt – hallotta barátját. – Itt kellett lennie!... Vagy mégsem? Lehet, hogy mégis egy kissé jobbra lehetett?”

Kinyitotta a szemét és feléje fordult. Nyekuláj zavarodottan forgott körbe, aztán megállt, röhögni kezdett. Válla rázkódott.

„Mindég így van – mondta könnyeit törülgetve. – Soha nem lehetünk benne biztosak. Semmiben nem lehetünk biztosak soha. Az atya sem volt biztos benne, Ferenc úr se, Iván se... Csak forogtunk itten körbe magunk körül, mint a töketlen kutyák...”

Egymásra néztek, felemelték a kezüket. A nap szúrófényében hirtelen lett valószerűtlen minden, olybá tűnt mégis, hogy álmodja az egészet, mindjárt felébred, bekapcsolja a rádiót, zuhanyozik, kávét iszik, lemegy futni...

„Hát nem mindegy hogy hol volt, Hogy itt, vagy néhány méterrel odébb. Mindegy az.”

„Akkor hát – röhög nadrágját gombolva Nyekuláj. – Nincsen más hátra, mint...Munkára fel!...”

Ő rápillant, elfintorodik, nadrágját gombolja, kényszeredetten vizelnek, maguk körül forogva, mintha a kis, erőtlen, sárga sugarak, amelyek azonnal eltűnnek, beissza őket a mohó föld, hatálytalaníthatnák a kísértő emlékeket. A megmásíthatatlan múltat.

Nézte a kis, máris halványuló nedves köröket a földön, tudta hamarosan el fognak tűnni, beissza őket a föld, kiszárítja a nap, voltak, nincsenek, szédült, tompán lüktetett a halántéka s ahogy lehunyta szemét váratlanul feltűnt a féloldalára dölő ingó, süllyedő hajóra emlékeztető barakk, amely nyáron meleg volt, télen hideg, szétdőléssel fenyegettek az állandóan recsegő priccsek is, a rozsdás vas ágylábak (amelyekbe annyiszor verte bele bokáját vagy térdét) sugalltak ugyan valami állandóságot, de épp ez volt a legborzalmasabb, a legelviselhetetlenebb az egészben. Árnyékaik nappal kockákra szabdalták az örökké sima, mert állandóan felmosott padlót, mintha valakik mamut sakktáblán készültek volna a mindent eldöntő, de állandóan elhalasztott partira, éjszaka, a sötétségben, vagy az ablakon beszökő hold- és reflektorfényben nem látszottak ugyan ezek a kockák, de mégis ott voltak valahol és nappal sunyin jöttek elő megint, rossz volt arra gondolnia, hogy néhány évvel ezelőtt ez a terület be volt kerítve, s éjszaka, a reflektorok fénye közönyösen vándorolva a tájon olyan éles fénybe borította a kopár mezőt, hogy a száraz katángkórók és a valahogyan mindég a szögesdrótkerítésen belül kerülő, megfáradt ördögszekerek között, a szimatoló, örökké éhes, örökké valanit kereső mezei egereket is látni lehetett, s egy katona, miközben lekísérte őket a Dunára, vizért, egyszer megvallotta hogy állandóan kísértést érez, az Isten bocsássa meg neki ezt a bűnét, hogy lelője az egérkéket, hogy tüzeljen rájuk, de nem meri megtenni, le is fokoznák ezért, esetleg büntetőszázadba is kerülhetne ha mégis megtenné vagy, ami számára még félelmetesebb, egyszerűen közéjük kerülne s így azután azok közül akik rájuk vigyáznak, átkerülhetne azok közé, akikre eddig vigyázott. Volt egy parancsnok is, egy kövér kapitány, aki kifejezetten utálta a girhes pockokat, mindent megtett hogy elpusztítsa őket, kilószámra hordták ki a mezőre a bűzlő dédété nevű fertőtlenítő szert, de csak annyit értek el, hogy ha feltámadt a szél még elviselhetetlenebb lett minden, s a katonák is, a rabok is a milicisták is sorra kaptak kötőhártya-gyulladást. Csak az egerekre nem hatott semmi, ők vidáman kutakodtak a kopár mezőn, a bűzlő fehér port nyalogatva egymás szürke bundájáról, s a reflektor fényben mintha vigyorogtak volna, őrületbe kergetve a kövér kapitányt... És volt egy másik tiszt, egy alacsony, görbe lábú, sunyi tekintetű főhadnagy, aki az ördögszekereket utálta, jelenlétüket sem bírta elviselni, szeles időben amikor megszaporodtak és idegesítően görögtek a láger területén, a foglyoknak kellett vadászni rájuk, aki tízet el tudott kapni, dupla adag vacsorára számíthatott, hát természetes, hogy az örökké éhes foglyok állandóan ördögszekerekre vadásztak, még akkor is, ha nagyon sokszor a tiszt röhögve úgy döntött, egyék meg az ördögszekereket, mégsem kapnak dupla vacsorát, de hát ez sem volt biztos, nagyon sokszor kaptak is, hát nem lehetett csodálkozni azon, hogy aki élt és mozgott, ördögszekerekre vadászott...

„Iván ide is akart szarni – rázza meg a vállát Nyekuláj. – Mi van rosszul vagy?”

„Nem...”

„Hát akkor mi van?”

„Csak emlékezem, az ördögszekérvadászokra és az egerek dédété portól fehér bundájára. Na és – fordul hirtelen érdeklődve Nyekuláj felé –, sikerült neki?”

„Kinek?”

„Hát Ivánnak az...”

„Nem – röhög elkínzottan Nyekuláj. – Nem sikerült s a kudarc mélységesen letörte. Nem is szólalt meg a kocsmáig, annyira bántotta a dolog.”

„Mátyás király Gömörbe, beleszart a vödörbe...”

Mit mond? – néz rá döbbenten a halász. – nem érti.”

„Egy verset, egy nagy magyar királyról, aki egyszer Gömörben, ez egy helyiség, vödörbe nagydolgozott...”

„Na és – vigyorodik el Nyekuláj. – Ha egyszer volt kéznél vider...”

„De tényleg a küblik. A küblik hova tűntek?”

„Azokat is elvitték. Nyugodjon belé, mindent elvittek. Mondta már hogy szorgos, kupori népek laknak errefelé.” – legyint Nyekuláj és válla közé húzott fejjel indul a folyó felé.

„Ezt nem hiszem – indul ő is utána. – Mihez kezdtek volna ezekkel a, ezekkel a...”

„Mondtam már, hogy maguknak való népek – szól vissza mogorván barátja, s kiolvashatatlan az arca. – Minden jó lehet még valamire. A kübli is. Csak nem hagyhatták itt. Ezeknek!...”

Ülnek régi helyükön a Duna parton. Ezt a helyet legalább megközelítő biztonsággal felismerik, lógatják a lábukat, a Kalinkát fütyülik, vidámak. Nyekuláj előszedi a halat, a szalámit mindkettő megolvad a napon, kenyeret rágnak hozzá, hagymát csak úgy kézzel megtörve fogyasztják, állítólag így a legjobb. Só nincs. A sót barátja nyilván otthon felejtette, talán hogy ne ömölhessen el, hogy ne legyen harag...

„Itt látta meg mindég a szerelmét, Irént...” – vallja meg ő hirtelen, Nyekuláj felé fordulva, de nem tudja folytatni mert az órák óta csendben figyelő nő hirtelen izgatottan szólal meg.

–Beszéltél róluk neki? Arról, hogy megjelentem előtted, hogy?...

A présház előtt ülnek a napsütés szinte felszívja a szőllőhegyet, már semmi nem emlékeztet a tegnapi viharra és az esőre. A nap felszárítja a pocsolyákat és a könnyeket. Nincs megállás.

Tétován pillant Irénre, majd fáradtan hunyja le a szemét. Ezt az asszony akár beismerésnek is veheti.

–És elhitte?

–Mit – pislog ő döbbenten, reménytelennek érzi törekvéseit, mint életében annyiszor, nem érti a kérdést sem, a vakító fényben hirtelen nő meg minden. A ház mint egy felhőkarcoló, tétován inog a fényben, rádőléssel fenyeget, a szőllőszemek mint egy-egy kugligolyó gurulnak feléje. Irén arca óriásira nő, izgatottan nyalogatja szája szélét, úristen ez meg akarja enni őt!... Iszonyodva hunyja le a szemét, ott ül újra a folyóparton, az egyre elviselhetetlenebb hőségben s arról beszél, álmodozva, hogy igen, szerelme ott lebegett mindég a Duna felett, kis pirospettyes ruhácskája felcsúszott imádott fehér combján, látni engedve háromszögletű bugyiját is, amelyről pillangók igyekeztek elszállni...

A halász döbbenten mered rá.

„Hol lebegett? – kérdezi gyanakvóan, mint aki nem érti jól. – A Duna felett, a levegőben?”

„Ott – mutatott ő tétován a Duna közepe felé. – Kis piros pettyes ruhácskájában volt mindég és mosolygott...”

–És elhitte? – kérdezi újra elfulladva Irén. – Elhitte?...

„Ott a Duna fölött tűnt fel mindég – magyarázta ő el-elfulladva. – Kis pirospettyes ruhácskában volt, a ruha felcsúszott látni engedve fehér combjait s bugyiját a piros és lila lepkékkel. Karjait sóváran nyújtotta feléje és mosolygott.”

–Tényleg elhitte? – Irén hozzáugrik, rázza. – Válaszoljon már, elhitte?...

–Nem tudom – öleli magához a nőt szomorúan és melle közé furva fejét, beszívja ismerős illatát. – Inkább azt hiszem megsajnált. Fel se tudta fogni az egészet. Tudod a lipovánok praktikus emberek, s ha nem is áll tőlük távol az ösztönös metafizika, az ilyesmi azért mégis elképzelhetetlen számukra. Egészen egyszerűen nem tudják felfogni, persze ő mindent megtett, kézzel lábbal magyarázta, a halász egyre gyanakvóbb lett, egyre mogorvább, a forróság már-már elviselhetetlen volt, „na menjünk” – tápászkodott fel Nyekuláj és innen mintha leállott volna az egész, mintha elszakadt volna a film! Ő meredten nézte a vizet, a sárgás-szürke örvényeket, a halász némán bámulta őt, hallgattak, már nem volt mit mondaniuk, rémlik később még visszamentek a mezőre, tétován forogtak maguk körül, de nem találták amit kerestek, teljes bizonyossággal nem tudták meghatározni, hogy hol volt és ez végtelenül letörte és elszomorította őket, rémlik újra visszasomfordáltak a partra, talán a Dunában is megfürödtek, igen-igen, azt hiszi megfürödtek mégis, kibírhatatlan volt már a forróság, csakhogy minderről nincsen összefüggő emléke, mintha nem is vele történt volna mindez s ha mégis megfürödtek, akkor sejti akkor ez csakis az elemi erejű nyári zápor előtt történhetett...

Mert az eső természetesen újra utolérte őket. Álltak a Duna partján (akkor se vonultak volna fedezékbe, ha lett volna hova) felemelt fejjel tartották oda arcukat az esőnek s akkor és ott múlott el a félelem.

 

 13. KÖNYÖRGÉSEK SZENT DÓNÁTHOZ

                            

         Még mindig a szőlőbokrok allat ülnek a fűben, félárnyékban, a levelek, kacsok, indák és fürtök megszűrik a fényt, csipkés árnyékokat varázsolva arcukra, fejük fölött a domboldalon úgy izzik a hársfa a harsogó napsütésben, minha haladéktalanul lángra akarna lobbanni.

– Hogy miért kezdett el fulladozva, el-elakadva, dadogva, a szavakat keresve, átváltva németről románra, majd vissza, menekülésre készen olyan régi dolgokról, méghozzá élete intim, másokra nem tartozó, vagy régen „eltemetettnek”, hitt eseményeiről, sértődéseiről és örömeiről beszélni – méghozzá egy idegennek, egy szász származású, viszonylag magas állásban levő román katonatisztnek, akit alig másfél órája ismert meg, – ma sem tudja. Talán a férfi tekintete bátorította, ahogy figyelmesen,  de nem tolakodóan, nem vetköztetően ránézett, miközben a lámpa felé karikákban fújta ki a füstöt és agárarca  megfeszült. Volt ennek a  Hartmann nevezetű őrnagynak a modorában / ezt mintha már említette volna? / valami régimódi figyelmesség. Egy német úriember, igen, a román hadseregben s egész lényével, viselkedésével, tartásával tudta elhitetni – legalábbis ott és akkor vele -, hogy nem játssza meg magát, szerepet sem próbálgat, nem akarja átverni, félrevezetni, becsapni, egyszerűen ilyen ő és punktum! ...Mi van még ezen is csodálkozni való? !  Úgy természetes, ahogyan a nap süt, a szél fúj, vagy ahogyan este a hold, ez a szomorú asszonyszem végigúszik a kizsarolt táj fölött... De az igaz is, hogy akkor ő már túl volt azon, hogy tépelődjön, hogy gyanakvóan figyeljen, s a vendég magában kielemzett mozdulataiból, mérlegre tett szavaiból ítélje meg ezt a férfit. Túl volt a gyanakváson, a félelmeken, néha vendégére emelve rajongó pillantását, megállás nélkül beszélt, mintha az a pohárka konyak szállott volna a fejébe, amit a férje távozása után ivott meg, mámorosnak, és igen; könnyúnek érezte magát, mintha a föld felett lebegett volna, néhány elhanyagolhatatlan centiméterrel a valóság felett. Jó érzés volt, ma is elszédül, ha fel akarja idézni. Látja önmagát, ahogyan önfeledten, az italtól kissé kipirulva, hol németül, hol románul mondja az életét, vagy ama történéseket, amelyeket felevenítésre érdemesnek tart ebből a – ahogyan többször is hivalkodóan, némi szkeptikus öngúnnyal megjegyzi – „zátonyra futott„ életéből. Gyón, mintha egy pap előtt ülne, egy öreg, tapasztalt már csak a legfontosabb kérdésekre figyelő pap előtt, a gyóntatószékben... Igen, valóban mindég is irigyelte a katolikusokat a gyónás ajándékáért, ezért a kényszerűnek tűnő, de létfontosságúvá váló esélyért, hogy egy kvázi idegennek is beszélhetnek önmagukról, kitárhatják a szívüket. Tőlük, reformátusoktól valamiért elvették ezt a szédítő, kínosan boldog érzést, amit  gyónás előtt, közben és főként utána érezhet az, aki kitárta szívét az Istennek...

 Az őrnagy  féloldara hajtott fejjel hallgatja őt, időnként tapintatosan köhécsel, kérdez valamit és emlékszik egyszer, amikor elcsuklik a hangja, talán a konyaktól, de mégis inkább az érzelmek rohamától, a kezén is vigigsimít, finoman,  tapintatosan, és ő mégis úgy érzi, mintha elektromos áramütés érte volna, talpától  feje bubjáig érzi a „ villámcsapás„- t, de már nem tudja elhúzni a kezét, talán nem is akarja és elhallgatni sem tud már; érzi végig kell mondania, már nem állhat meg, nem térhet ki, nem menekülhet, nem hagyhatja félbe, beszélnie kell, be kell fejeznie amit elkezdett, történjen bármi egyszerűen nem tehet mást.

         Gyermekkoránál kezdi. Ő  Budapesten született – emeli fel a fejét és fürkészve néz vendége arcába –, a vesztett háború és a trianoni döntés után százezrek indultak útnak Erdélyből akkoriban, bizonyára hallott róla, nem létezik, hogy tőle értesülne  először ilyesmiről egy ennyire tájékozott ember. Ezt emlékszik németül veti közbe és elhúzza a száját, de  Hartmann  nem reagál,  bólint, és figyelmesen néz rá, láthatólag várja a folytatást. Szülei, kezdi ő kapkodva s hangja el-el csuklik, sokáig egy  vagonban laktak, ráadásul még akkor Anna, édesanya nővére is velük volt, de ő azután váratlanul férjhez ment egy, akkoriban éppen Budapesten időző snájdig német kereskedőhöz és megszabadult a közös vagonból, ahol úgyszólván egymás előtt zajlott sivár életük, a szomszéd vagonokból is menekülő, elkeseredett, gyűlölködő, egymást ellenségesen figyelő erdélyi családok laktak ...Hát nem lehetett kellemes... Günther, az Anna férje pezsgőben „utazott”, ahogy teli szájjal röhögve mindég kihangsúlyozta, bevallott álma volt, hogy megtanítja pezsgőt inni és pezsgőt a  kultúrálatlan és barbár „serivó„ bajor honfitársait. Magas, vállas, szőke férfi volt ez a Günther, ő maga soha nem ivott pezsgőt, igaz sert sem, a bort szerette, mégpedig a somlói furmintot, a királyok borát. A somlói hegy levén kívül a tenisz érdekelte, szenvedélyesen teniszezett és persze nagynéném, aki szép, fekete lány volt s valósággal megigézte az unatkozó bajor kereskedőt. A teniszpályán ismerkedtek meg, apám kondíciója érdekében is szívesen teniszezett, ha tehette, s a hetedik hónapban levő várandós anyám és Anna elkísérték a teniszpályára. Günther Annán felejtette a szemét és melléütött. Nagynéném neveni kezdett, s ahogy fehér fogai – emlegette mindig szerelmes férje – megcsillantak a napfényben, eldőlt a sorsuk. Günther feladta a játszmát és odament az ismeretlen, rajta nevető magyar lányhoz és minden különösebb előkészítés nélkül, katonásan megkérte a kezét. Anna elképedten bámult rá. Már nem nevetett, „igent„ mondott. Igy maradtak magukra a vagonban, de néhány héttel az ő megszületése előtt édesapja váratlanul értesítést kapott, hogy jelentősebb összeget örökölt egy, még a múlt század utolsó éveiben Amerikában szakadt, a család szeme elől évtizedekre eltünnő bácsikájától, ezért azután gondolkodás nélkül házat vásárolt a Svábhegyen, a város felett, közel az erdőhöz. Anyjának is tetszett a környék, az sem volt utolsó szempont, hogy a  kékszemű mesemondónak, Jókai Mórnak is a környéken volt a háza s a svábhegyi  napsütésben írta  fáradhatatlanul remekműveit. Anyja már a kilecedik hónapban volt, amikor megnézte a házat,s megbeszéve apámmal, hogy hogyan is rendezzék be; zömök, múlt századi ház volt, megbízhatóan vastag falakkal és sárgára volt festve. Ez nem tetszett édesanyámnak, ezért, amíg a korházban volt, atyám átfestette a házat fehérre. A tetőn szélkakas csikorgott, a kertben öreg diófák bólogattak a szélben, s volt szilva, körte és almafa is, egy mandulafa is állott a kert mélyében, elvadult málna, egres és ribiszkebokrok között. Amire ő, édesanyjával hazakerült a korházból, a négy szoba már be is volt rendezve és a manzárdszoba is, a ház fehéren, hívogatóan ragyogott a napsütésben és édesapja aggodalmaskodó háziúrként  fűrkészhette már estefelé, a kapuja előtt az eget, a felhőket  figyelve: lesz-e eső vagy nem? ...Soha  nem tudta eldőnteni akarja-e az esőt vagy jobban szeretné ha  mégsem esne?! Ekkoriban már egy ügyvédi irodában dolgozott. A háború előtt jogot végzett, de még el sem kezdhette ügyvédbojtárként a munkát, egy neves kolozsvári ügyvédi irodában, máris megkapta a behívót és mehetett a frontra. Édesanyjával 1917-ben ismerkedett meg a korházban, (mert megsebesült az orosz fronton), s néhány hét alatt eldöntötték, hogy szeretik egymást és együtt szeetnének élni. A két család távolról ismerte egymást, jó híreik voltak egymásról, ehhez tudni, kell, hogy az erdélyi familiák renkívül gyanakvóak, igényesek és rátartiak, de itt most semmi akadály nem állott elő, édesanyja és édesapja szerelmének útjába nem gördített akadályokat a mindenható család... Ügyvédi praxisát tehát Pesten kezdte el, neve egyre ismertebb  lett: válóperekre szakosodott, mintha világosan látta volna, amit egyezzünk meg nem is volt nehéz látni, hogy a magyar nők és a magyar férfiak kissé nehezen tudják kiheverni az elveszített ország fölött érzett fájdalmukat, s a gyász és a kétségbeesés, a félelem, a gyanakvás, a különféle lelki nyavaják, divatos műszóval – ne feledjük Pesten akkor jött divatba a „freudizmus„- „traumák„, sok házasságot visznek „jégre„... 

    Igen, azokban a boldog, tántorgó években amikor ő megszületett, beszélni-járni tanult s a világgal ismerkedett, valóban divatba jött Budapesten a válás. Nagynénje pezsgőgyáros férje, Günther, aki egy ideig példás rokoni szeretettől vezérelve anyagilag is támogatta imádott felesége húgát és családját, fejét csóválva jegyezte meg:  „Mein Herr, meine liebe Franz, én nem értem a magyarokat, minek nősül meg, aki elválik, és ha már megnősült mi a fenének válik el?!” Ő öt esztendős lehetett akkor, erre a beszélgetésre mégis több okból világosan  emlékszik. A nagy ebédlőasztal körül cikázott, a két férfi a „sógorok„ egymással szembe ültek, kíváncsian nézegették egymást, somlói furmintot kortyolgatva, azután édesapja váratlanul egy köteg bankjegyet tett az asztalra kettőjük közé, és föltéve pápaszemét, rövidlátó volt már  akkor, s ez egyetlen passziójában, a teniszezésben is zavarta, és egy noteszből akkurátusan kezdte fölolvasni sógorától az évek során „ajándékba„ kapott összegeket. „Dollárban adom meg, kedves Günther – mondta komolyan – de ha nem felel meg holnap intézkedem, hogy a bankomban váltsák át arra a pénznemre, amelyik neked a legmegfelelőbb”. „Dehát ő – háppogott meglepetten a kissé már becsiccsentett pezsgőgyáros rokon és kerekre nyilott a szeme a csodálkozástól – Ő nem ezért! ... És ezt nem is gondolta volna...”    

    „Addig tart a kötelesség, amig engedi a becsület” -  mondotta lassan édesapja és sógora elé tolta a bankjegyköteget. Günther kis tétovázás után elfogadta a pénzt, számolatlanul gyűrte zakója belső zsebébe és úgy meredt üres poharába, mintha keresett volna benne valamit. Édesapám félreértette a pillantását, töltött és sógora, aki addig csak kóstolgatta, harapta, nyelve hegyén ízelgette kedves nedüjét, most egy hajtásra itta ki a poharat és intett, hogy ha kedves magyar barátjának és sógorának nem esik nehezére tölthet még és azt is egy hajtásra itta ki és a következő pohárral  is gyorsan végzett, nyakát hátrahajtva feje egy apró, már-már követhetetlen mozdulatával nyelte el az egyik pohár bort a másik után, lassan kivörösödött. „Furcsa emberek vagytok, ti magyarok” – kezdte el nehezen forgó nyelvvel, de nem nézett atyámra és nem is folytatta, átmenet nélkül adott hangot örömének, hogy édesapámnak végre „megy„, hogy neve van, hogy beindult a válóperes üzlet, de amellett, egyre nehézkesebben fogalmazva, mondatait be sem fejezve, nem rejtette véka alá abbéli  meggyőződését sem, hogy „nagy hibát követnek el a magyarok ostoba, esztelen, át nem gondolt válásaikkal pontosan ama intézményt veszélyeztetik: a családot, ami mindég, minden korban, minden veszély közepette is élő, organikus sejtként kellene fenntmaradjon, biztosítva a nemzet továbbélését. Gyermek, mein liebe Franz, az kellene, sok kicsi magyar, ez közérdek és amellett, ha jól meggondolom, az egyén számára sem közömbös, ha...”, de nem fejtette ki mi nem közömbös a háborús „traumák„ által megviselt egyén számára,  feje mellére csuklott és a mondat közepén aludt el.

„Apuka, mi van Günther bácsival?” - kérdezte ő szívéhez szorítva Tommyt, a majmát. „Elfáradt” – nevetett rá az édesapja és elgondolkodva kortyolt a poharából, nyelvén forgatva a somlói hegyek varázslatos cseppjeit. Aztán feléje fordult és ölébe húzva őt, megsimogatta a haját, majd lovagoltatni kezdte, így lovagolnak a papok, a papok, nevetett, mozgása felgyorsúlt. így a gavallérok, így a gavallérok, s aztán már szinte dobálva rikkantotta s így a huszárok, így a huszárok, aztán lábára állította s újra végigsímított a fején. Könnyű kezének az érintése nem múlott el az időben, időnként félálomban, szívdobogva még ma is érzi fején édesapja kezét, arcán borostás vagy ellenkezőleg frissen beretvált arcát; látja is apját, amint teniszütővel a kezében, ruganyos léptekkel megy a pálya felé, ahol természetesen még várják a partnerei: egy másik ügyvéd, egy orvos és egy író, Ő atyja jobb oldalán totyog, nagy újjába fogódzva, másik kezében kiváncsi majmával, mellettük méltóságteljesen vonul Birtalan, a dán dog. Emlékeiben nyár van, süt a nap a villák nyitvafelejtett ablakaiból gramafonzene árad. Vivaldi, mindég Vivaldi, a Négy évszak vagy a g-moll oboaverseny...

Ez a legélőbb emléke apjáról. Kezében a teniszütővel ide-oda ugrándozik a vörös salakon, pattog s szinte követhetetlenül röpköd ide-oda a talányos, kicsi, fehér teniszlabda, amelynek ívét nemcsak ő és Tommy, de Birtalan is  figyelmesen, kissé gyanakvóan követi. A kutya annyira átéli az egészet, hogy időnként izgalmában felmordul, fel is vakkant s néha idegesen kezd vonítani, ilyenkor apja nevetve szól ki a pályáról, két szerva között: „nyugtasd meg a kutyát, kicsi  Irám!...” Mert így szólítja őt röviden és utolérhetetlen kedvességgel: „kicsi Irám!”...Ekkor ő a padra fektetve Tommyt, letérdel Birtalannal szemben és orrát nedves orrához szorítva, selypítve mondja :  „ legyél jó kutya...”, s a dog hálásan nyalja meg a kezét, s ha gyorsan nem pattan fel, az arcát is; aztán tovább figyelik a játékot, ha jól számítja édesapja harmincas évei közepén járhat akkor, kétségtelenül jó kondícióban van, hála a tenisznek és a végtelen sétáknak a budai hegyekben, s persze az úszásnak is a Lukácsban, s nyáron a Dunán; még nem hasasodik, fiúsan karcsú, s van valami  végzetes abban, hogy  már  nem is fog pocakot ereszteni, egyszerűen  mert nem lesz  ideje rá... Dehát ezt természetesen nem tudják, hogyan is láthatnák előre a jövőt és édesanyja kérésére, hogy minek „öli„ magát a tenisszel az ő korában? apja nevetve mondja: „mert nem akart meghízni, a csacsihasú magyar uraságok ideje lejárt!”, aztán fölemeli őt, körbeforog vele a szobában, arcához szorítja éppen frissen beretvált, arcszesztől illatozó, sima arcát, s átadva őt édesanyjának csókot lehelve anyja arcára, ruganyos léptekkel, Birtalannal a nyomában siet ki a házból. A  kutya a kapuig kíséri, bánatosan nézi  amint  beül a gépkocsijába, hogy elinduljon a mindennapi  munkahelyére, a törvényszékre, amelynek homályos folyósóin szomorú, lehajtott fejű emberek állingállnak és nagyokat köszönnek a beszélgetve és egymásba karolva elhaladó ügyvédeknek és bíráknak és néha egy-egy törvényszolga néz ki  az  iroda  ajtón és papírlapról  sillabizálva  olvas el egy- egy nevet. Igen, reggel van, atyja indul elválasztani  egy unatkozó  szépasszonyt a férjétől, aki hanyag, kellemetlen fráter, s nem törődik, feleségével, elhanyagolja, noha  tulajdonképpen egész áldott nap a lába előtt térdepelve   kellene  bízonyítania, hogy menyire hálás a sorsnak azért, hogy megkaphatta Amáliát vagy Krisztinát vagy Margitot, s a tenyerén kellene hordania, imádnia kellene, ajándékokkal meg-meglepve, de nem, ehelyett iszik, állandóan távol van otthonától, magára hagyva Amáliát, Krisztinát vagy Margitot s ráadásul még holmi kis luburgyinákkal is megcsalja a szegény magárahagyott feleségét, s amikor időnként, bűntudatosan hazudozva megjelenik, csakúgy bűzlik a nimfái olcsó kölnijétől...

Igen, ilyesmivel foglakozik az édesapja, amig anyja megreggelizik, s indul az uszodába, mert azért ő is féltékenyen vigyáz a vonalaira. Van amikor őt is magával viszi és ő, kezében a figyelő  Tommyval ott totyog a parton a Gellértben és nézi az úszkáló édesanyját, aztán kissé  rettegve a vizköpő  szobrokat. Később  fagyiznak  vagy süteményt esznek egy cukrászdában, ahol édesanyja barátnőivel találkozik. Mindez olyan szép és annyira  valószerűtlennek tűnik ma már, hogy egyszerűen felidézhetetlen, elmondhatatlan, minden kisérlet csak elvesz valamit az eredeti  sugárzó fényéből, eltompul az emlék, elszíntelenedik, elszürkül, eljelentéktelenedik, s most amikor elmondja olybá tűnik mindezt olvasta valahol, nem is vele történt meg...

Ha nem kíséri el édesanyját, akkor Birtalannal és Tommyval tölti az időt a kertben, megáll a gyümölcstől roskadozó fák alatt, nézi a császárkörtéket, az almákat, a virágzó magnólia  bokor olyan mint egy befejezetlen, mert befejezetlen vers, a maga bordós-lilás, szivárványszínű üzenetével mintha figyelmeztetni akarná arra, hogy vigyázon: minden mulandó... Persze akkor ezt még nem tudja így  megfogalmazni, mégis sokszor áll meg a magnólia alatt és fölemelt fejjel, ámulva nézi a virágokat, aztán óvatosan, szívdobogva  indul  el a  kert  mélye felé,  nyomában az idegesen  szimatoló Birtalannal. Csak később tudja meg, hogy ez a viszonylag nagy s alig rendbentartott sashegyi kert a Kőmálhoz, a Kányafőhöz, a Bornyúmálhoz képest csak erőtlen utánzat; akkor mégis dzsungelnek képzeli, hiszen nem járt még nagyapja Kolozsvár környéki dombokon elterülő hatalmas és elvadult kertjében. Hanyattfekszik a ribizlibokrok alatt, figyeli a vöröslő szemeket, néhányat óvatosan nyelvére tesz, megízleli, ad Birtalannak is, egy idő után a kutya már nem köpi ki, csodálkozó arccal ízlelgeti, s néha fel-horkan.  Aztán a felhőket figyeli, a fölötte elúszó fehér bárányfelhőket, hátáról hasára fordul hosszan elnézegetve a hangyákat, amint határozottan ide-oda masiroznak, s a huzatban meg-megrebbenő fűszálakat, néha egy-egy igyekvő csigát. Ha néhanapján az eső bekergeti a házba, sajnálja a szélben ingó, vizes fákat s ilyenkor sir is, s a mindenes bizonyos Máriskó, egy, még a meneküléskor Pestre szakadt lővétei kislány, aki még a vagonban, tizenkét évesen csapódott szüleihez s azóta velük van afféle családtagként, ölébe veszi, simogatja és a vitéz szőcsről mesél neki, vagy a világszép nádszál kisasszonyról, amig meg nem nyugszik vagy amig haza nem jön váratlanul az édesapja, hogy megvigasztalja. Miután eláll a nyári zápor, beülteti a kocsiba és elviszi az állatkertbe. Az oroszlánok ketrece elől gyorsan húzza el az apját, az oroszlánoktól fél. A majmok a kedvencei, a majmok igen és az elefántok.

Aztán váratlanul lesz vége az idillnek.

Úgy lesz vége, mintha soha nem is lett volna, elfújja a (hogyan is mondja, hogy ne legyen túl patetikus?) – végzet fekete szele.

Hallott az őrnagy úr  Matuska Szilveszterről?! – néz figyelmesen a konyakospoharát vékony, hosszú zongoraművész-ujjai között forgató, őt figyelmesen hallgató tisztre s látja, amint a karbunkulus-kék szempárban újra felgyúl az a veszedelmes vörös láng.– Biatorbágyról? A biatorbágyi rémről? Nem?! Érdekes, ezek szerint a román néphadsereg vezérkari tisztjei sem tudnak mindent. Nos, ez a kiebrudalt, volt katonatiszt, nem találván helyét a megváltozó magyar világban, megőrült és példátlan mohóságában, hogy megbüntesse véreit, akik  mindannyian  bűnösek, mert nem tudtak megőrizni egy nemes életformát és hagyták elveszni a régi jó Magyarországot, egyszerűen felrobbantotta a biátorbágyi vasúti hidat, mennybe repült a viadukt, kisiklatva a  bécsi gyorsot. Édesanyja és édesapja is ezen a vonaton tartózkodtak, akkor utaztak  örökké halogatott, a történelem  kisiklatta nászútjukra. Meghaltak, persze meghaltak ... Pontosan ők hogyan is élhették volna túl a tragédiát?!?

Hát  így lett ő kilenc évesen, egyik pillanatról a másikra  anyátlan-apátlan árva. Máriskó első éjszaka megkönyörült rajta és megengedte, hogy vele aludjon. Sokat mesélt neki, könnyezve, el-elfulladva világszép nádszál kisasszonyról, akit szintén ütött és vert a gonosz sors, de nem adta fel...Álmában a világszép kisasszony a vonaton illegette nádszálkarcsú derekát, a vonat nyilvánvalóan felrobbant volna, ha a vitéz szőcs időben meg nem érkezik és parancsot nem ad a mozdonyvezetőnek, hogy a híd előtt álljon meg. Az öreg, kormosarcú mozdonyvezető mit is tehetett volna mást, fékezett, a vonat megállott, hirtelen állott meg, egymásnak ütődött mindenki és minden. A világszép nádszál kisasszony is beleverte gyönyörű fejét a fülke falába és jókora kakas nőtt a homlokára, de nem bánta, örült, hogy él. A vonat ugyanis megállott, nem szaladt rá a hídra, így a viadukt magában robbant fel, úgy olyan formán sziporkázott, darabjaira hullva szét, mint az augusztusi tüzijátékok, melyeket annyiszor megcsodált, apja kezét szorongatva...Ő nézte a sziporkázó csillagokat, a híd levegőbe emelkedő és visszahulló darabjait, mert nyilván ő is ott ült a fülkében, a világszép nádszál kisasszony társaságában és ő is beleverte homlokát a fülke falába, amikor a vonat hirtelen-váratlanul fékezett és méltóságteljesen remegve megállott. Nézte a sziporkázó lángnyelveket, a híd visszahulló darabjait és felsikoltott. „Mama!”- sikoltotta és fölébredt s a felriadó, megzavarodott Máriskó csak későre, nagyon nehezen tudta megnyugtatni. Feküdtek egymást átölelve és sirdogáltak, könnyeik összekeveredtek, aztán belealudtak a várakozásba.

         Másnap délután érkezett meg nagyapja Kolozsvárról, estére Anna nénje Münchenből. Úgy döntöttek, hosszas tanácskozások után, körülményesen gondolva végig minden létező és nem létező lehetőséget, hogy ő és Máriskó hazamennek Kolozsvárra, nagyapjához, ott folytatja majd elemi iskolai tanulmányait a kincses városban, de a nyarakat, ezt Anna kikötötte, náluk tölti Bajorországban, így legalább meglátja azt a csodálatos várost, ahol Hollosy Simon is festeni tanult s megtanul németül. „És Birtalan? – kérdezte ő váratlanul. A felnőttek mintha megfeledkeztek volna arról, hogy ő is jelen van a szobában. – Birtalannal mi lesz?” „Miféle Birtalannal?!” – meredt rá értetlenkedve nagyatyja, de nagynénje azonnal megmagyarázta:  „...Bertalan a kutya, papa, a veje és a leánya kutyája, egy nagyon kedves és barátságos dán dogg...”  „Nem láttam – méltatlankodott az öregember. – Most hol van?” - és kérdően, kíváncsian meredt Németországba keveredő nagyobbik lányára. „Nem akar kijönni a házából a katasztrófa óta, ott ül a Harap-lakban, nem eszik és nem iszik, éjszaka sem jön ki, nem vonít, nem is ugat, egyszerűen nem mozdul. Gyászolja imádott gazdáit...”  „Megnézem – állott fel nyögve nagyapja, derekát masszírozva. – S ha jó kutya – simogatta meg az ő fejét – elvisszük magunkkal Erdélybe. Kolozsvárt is elkél egy jó kutya a háznál, még ha dán dog is...” „Jó kutya!...” – bizonygatta ő szeppegve, de Birtalan mégsem ismerkedhetett meg Erdéllyel, Birtalan, gazdáit gyászolva szabályszerüen szomjan és éhen veszett, utánuk ment a másvilágra... A kertben temették el,  nagyapja, Anna, Máriskó, ő és Tommy álltak a sírnál. Már nem tudott sírni. Nem voltak könnyei ...Nézte a kis halmot, ha lehunyta a szemét látta, amint Birtalan  ott ül mellette a teniszpálya lelátóján, idegesen, már-már féltékenyen követi a kis fehér labda talányos röppályáját és néha  fel-felmordul ...

         Nagyapja vigéceket bíz meg, hogy adják el a házat és a kertet, a pénzből Napoleon aranyakat vásárol, amelyeket az ő nevére tesz be egy megbízhatónak mondott  svájci pénzintézetbe.

         A temetésre őt nem is viszik el, nem tudják, hogyan reagálhat nemvárt eseményekre, otthon marad Máriskóval, fogják egymás kezét és könnyek nélkül, némán bámulnak maguk elé. Másnap este vonatra ülnek és „haza„ indulnak Kolozsvárra, ahol nagyapját már bizonyára aggódva, türelmetlenül várják hálás betegei. Nagyapja ugyanis orvos, belgyógyász. Háza Kolozsvár ódon belvárosában van, közel a híres-neves-nevezetes Mátyás házhoz. De van egy vityillója is, a város környéki dombokon, hatalmas kert közepén. Hója, Kőmál, Bornyúmál, Kányafő...– mondogatják lassan ócsudva a rejtelmes neveket Máriskóval, aztán megismerkednek a helyekkel is. Amikor először járkál a nagy kertben, elképed. Nem tudja erdőben jár-e, vadonban-e? Mert vadon ez a kert, ősvadon. Abban, hogy kibírja az egészet, hogy nem hal ő is szülei és Birtalan után, ennek a kertnek is oroszlánrésze van. Járkálnak a napfényben fürdő dombokon. Valószerűtlenül szép az egész, mint egy álom. Belesajdúl a szíve. Még nyár van, már ősz van. Az első indiánnyár amelyet Kolozsváron tölt.   „A Vénasszonyok nyara – mondja nagyapja, de nem nevet, figyelmesen vizsgálja őt sokáig és hümmög. - Sápadt vagy Irénkém, nem tetszel nekem – mondja és akkurátusan állítja össze, Máriskóval megtanácskozva a napi étrendet. – Enni kell, kislányom. Másként...” De nem fejezi be, pápaszemét homlokára tolva bámul ki az ablakból az utcára, nézi amint a város új urai peckesen sétálnak el a háza előtt, tartásukban a hódítók mindenkori gőgje és maguk előtt is eltagadott rettegése, hogy váratlanul veszítenek el mindent, amit csodálatos módon megkaptak... Hét végén, általában már pénteken, kora délután kocsival mennek a város végéig, onnan sétálnak el, a kanyargó, napfényben úszó dombok között, a kertjükig. Egy kis erdőben váratlanul találkozik össze kolozsvári gyermekkora legnevezetesebb alakjával, a habókos szenttel. A szobor Szent Dónátot ábrázolja. Dónát már nagyon öreg, nagyapjánál is összehasonlíthatatlanul öregebb. Össze is van firkálva, vidám suhancok mindenféle üzeneteket firkálnak rá, de ez nem számít. Sokáig mozdulatlanul nézi Dónátot, szembe áll vele, némán, kissé ijedten nézi s közben szorítja a meghökkent Máriskó kezét. A lány se mozdul, mintha őt is megbabonázná a szobor szomorú, melankólikus tekintete, s ezzel ellentétben álló, kissé kaján arca. Valahonnan távolról felugatnak Kányafő kutyái. Az ugatás ott gurul a dombok között, a bornyumáli kutyák is felelnek. Valahol távol a mélyben él, lélegzik, küszködik a város, s a gyümölcsöskertek és a szöllők eme szelíd védőszentje kissé aggódva szemléli az egészet, szemében fájdalom, szája szögletében gúnyos mosoly, mintha sokalná a világ igyekezetét. „Menjünk – rángatja ő a Máriskó kezét. - Nem szeretem a hojában félek .”

            És rohanni kezdenek, kertjük a menedéket jelentő kert felé. Álmában, az utolsó vonaton, Szent Dónát is megjelenik. Egyik lábát húzza, valószínű csúz bántja, jobbkezét a köszvény szorongatja, szeme ugyanolyan szomorú, mint hójai őrhelyén, de arcán ott az összetéveszthetetlenül hamis mosoly. Amikor megtörténik az elkerülhetetlen, obligát robbanás, a szent komolyan, kissé kételkedve csóválja kő-fejét, mintha nem értené az emberi világot, aztán nehézkesen emelkedik fel és kihajolva a vonatból sokáig szemléli a tüzet, majd váratlanul nyelvet öltvén a lángokra – hahotázni kezd. Sikoltozva ébred, dobálja magát. Nagyapja aggódva, kételkedő arccal kanalas orvosságot ad be neki, gyógyteákkal itatja, de semmi nem segít. A Jézus szívének nevezett orbánc vagy csengőfű sem, a macskagyökér sem, a vasfű sem, a zsálya sem, a kakukkfű sem... „Az álmokkal – jegyzi meg tűnődve az öregember -, tehetetlen az orvostudomány. Felejteni kellene megtanulni, édes Irénkém, de felejteni nehéz.”

 Legszivesebben mindég a kertben ülne azokban a felejthetetlen, sűlyedő esztendőkben, s a nagy diófának vetve hátát nézné a dombokat, a felhőket, amint ide-oda úszkálnak az égen, eltévedt fehér csatahajók. Reméli, hogy egyszer, ha kitartó lesz és türelmes, mégiscsak meglátja az édesanyját. Egy kutya alakú felhőn üldögél majd, lábát lógázva és kedves virágénekét dúdolja, sej haj gyöngyvirág, szagos szekfű szarkaláb, bimbós majoránna... Mögötte ott integetett apja is, az elmaradhatatlan teniszütővel a kezében. A halál nem tett jót neki. Még soványabb, már-már agársovány. Hátuk mögött most tűnik fel vidáman vakkantgattva Birtalan. Körülúszkálja imádott gazdáit, aztán észreveszi őt is a diófa alatt és felvonít örömében. Nem szeret visszamenni a városba, fél a nagy belvárosi ódon házban. Máriskó barátnéja, a szomszéd házban lakó ügyvéd felsőboldogfalvi szakácsnéja szerint a falban hulla van, mindenki tudja, hogy a múlt században egy féltékeny természetű borkereskedő lakott ebben a házban, aki telhetetlen kínjában megfojtotta feleségét, aki fűvel-fával megcsalta őt, merthogy, mondja a szakácsné komolyan s huncutul villan meg tatárvágású szeme:  „...kajtár volt az eleje!... Az ilyesmiről nem tehet a fehérnép – magyarázza még fontoskodva – viszi a vére szegényt.” Nos miután ez a féltékeny és bánatos borkereskedő tehetetlen haragjában megfojtotta hazudozó feleségét – miközben a csábító pucéron ugrott ki az ablakból az utcára és sántikálva menekült a gázlámpák imbolygó fényében –, és befalazta az asszonyt a falba. Lehettek bizonyos üregek, rejtekhelyek, megbontotta az egyik ilyent, talált is egy zacskó aranyat, a vérdíjat s belökte az asszony még meleg tetemét a lyukba és sajátkezüleg rakta vissza a téglákat, vakolta le a falat, majd egy nagy, Mátyás király és a kolozsvári bíró találkozását megörökítő festménnyel takarva el a friss vakolást. A nyomokat.

„ A halott – mondja még elmélázva a szakácsné – ott van most is a falban, elporladt már, de a szelleme igenis nyugtalan, ki akar jönni s időnként éjszaka, amikor a telihold ott úszik a város felett, mintha keresne valamit s a hójában farkasok vonítanak, őrületbe kergetve Bornyumál, Kőmál, Borháncs kutyáit, sóhajtozik is ez a szegény asszony a falban, ki szeretne jönni közénk...”

„Szófia beszéd!...”- hümmög nagyapja amikor elmondja neki, „de nagytata, Szófia az nem beszéd – nyelvel ő vidáman, - az egy város. Tanultuk az iskolában, hogy a Romániával szomszédos Bulgária fővárosa...”

Nagyapja nevet és sétálni indulnak a Mátyás szoborhoz. Körüljárják a Szent Mihály templomot, megnézi a király lovát, még mindég olyan büszkén tartja-e a nyakát? Majd elsétálnak a Házsongárdba, rendszeresen látogatják a nagymama sírját, ő már kezd románul is értegetni, búzgón tanulja ezt az idegen, dallamos nyelvet, hogy beszélgetni tudjon a környéken lakó román kislányokkal is. Már nem tér vissza minden éjszaka menetrendszerűen a robbanás. De még mindég fél elalunni. A borkereskedő felesége is nyugtalankodik a falban, hallja sóhajtozásait, nyögéseit, halk sírását, hideglelős nevetését.

Felnéz.

Az őrnagy figyelmesen szemléli s kezében füstölög a cigaretta, a füst kékesen bódorog a feje körül.

Hát így kezdődött.

S a folytatás is, nyugodtan mondhatja, méltó lett a szörnyű, tragikus kezdetekhez.

Erre tíz évesen jön rá, nyáron, a müncheni pályaudvar üvegcsarnokában, amikor először járt Németországban  Günther, a sogora, virágcsokorral a kezében, integetve közeledik s nagynénje körbe mutat: „Hát ez az!” - mondja még teljesen feleslegesen és a tulajdonosok gőgjével nézi a hatalmas üvegcsarnokot.

Nagynénje Szent Iván napján jön utána. Hosszan beszélgetnek nagyapjával, az aggodalmaskodó öregember láthatóan nehezen engedi el őt maga mellől. „De hát ez volt az egyezség, papa, - méltatlankodik a nagynénje, akinek láthatólag tervei vannak vele. – Nem emlékszik? Megegyeztünk, még a temetés után, hogy a nyarakat nálunk tölti Münchenben...” „Megegyeztünk, megegyeztünk – dohog az öreg -, de ez a kislány beteg, Anna! Rémálmai vannak, nem bír szegénykém végigaludni egy éjszakát, állandóan felriad, sír. Ráadásul örökké ugyanazt álmodja, amint felrobban a biatorbágyi híd. Az új környezet is nyilván hozzájárul ehhez, nehezen felejti Pestet, nehezen szokja meg Kolozsvárt, Erdélyt, ezért azután pontosan most elvinni Németországba. Hát nem tudom...«”

De nagynénje hajthatatlan volt, „...hátha jót tesz neki a levegőváltozás. – érvelt. – Az utazás. Az új arcok. Az új környezet...S nem utolsó sorban tanulhat németül is. Ez sem utolsó szempont, papa...” „ És Máriskó – szól bele ő megint, mintha csak most vennék ismételten észre, hogy ő is jelen van, zavarodottan pillantanak rá. – Vele mi lesz? Ő is jön?...”

„Nem, ő nem megy – magyarázza türelmesen nagyapja. – Ha te mégiscsak elméssz a nénéddel, akkor ő is szabadságot vesz ki. Haza szeretne menni, ennyi év után, haza szeretne látogatni szülőfalujába.”

Ő erre kezd el fuldokolva sírni, önző módon, megátalkodottan csak arra bír gondolni ugyanis, hogy hogyan lesz Máriskó nélkül?! Ki fogja simogatni puha, meleg kezével a haját, ha felriad éjszaka? Szívéhez szorítva – hűséges Tommyját, könnyes szemekkel nézi ijedt nagynénjét és résztvevően föléje hajló nagyapját, aki tétován simít végig a haján, egy pillanatra érzi jellegzetes, kloroformból s más gyógyszerekből összeálló, összetéveszthetetlen kórház-szagát és hatalmasat tüsszent.

„Nagyon ragaszkodik ahhoz a lányhoz – magyarázza nagyapja komoran, Anna felé fordulva. – S az is hozzá, nyilván. Nem is csoda, lényegében ő nevelte. Tizenhárom évesen került Máriáékhoz, Irénke születésétől jelen volt, nagyon összeszoktak, egymáshoz nőttek. Ez félő, újabb trauma lesz... „ 

       Anna nénje csodálkozva, kissé ijedten néz rá, s ahogy pillantásuk találkozik, megdöbbenti  mennyire hasonlít az édesanyjához. De mégsem megy oda hozzá, még nem. Dacosan áll, s gondolkodni sem képes, vonza is a német vakáció és taszítja is. Ez az ambivalencia – néz az őrnagyra komoran – azóta is jellemző rá. Nem tud döntenni. Állandóan halogatja a döntéseket, tudja inenn is el kellene mennie ,de...

„Az országból ?” – bámul rá kerekretáguló szemekkel a férfi és köhint.

 „Félreérti ő ...”

„Úgy gondolja Nyugat-németországban a nagynénéjénél jobb  lenne?...”

„Nem – hadarja ő gyorsan.– Hova gondol? Nem az országból.” 

„Nem provokálni akarja, ne értse félre.– A férfi tölt, iszik, lesütött szemmel tölt az ő poharába is, elhaló hangon folytatva – ő ugyanis többször gondolt már rá...”

„Mire?”

        „Hát arra, hogy innen, hogy szóval gyorsan el kellene, amig lehet, amig viszonylag szabad, amig még viszonylag szabadon dönthet, mert szövődik köréje is háló, érzi szövődik ...”

„ Nem – sóhajt ő –, már a férfi miatt se mehetne el inenn, akit szeret és aki jelenleg..”

         „ Igen tudja – köhint az őrnagy .– De akkor...”.

         „Innen, ebből az átkozott házból –mutat körbe. – Emiltől – tör ki ő idegesen s pohara után nyúlva, mohón iszik. – Emil-   magyarázza nyugodtabban s halkabban: csak papíron a férje. Ennyi. Csak ennyi. Az ő házasságuk afféle név- avagy kényszerházasság.  A világ előtt ő természetesen az ügyész elvtárs felesége, de soha nem is élt együtt vele, ahogyan nő a férfival, feleség a férjével, nem tudja érti-e?...”

„Igen, érti „– bólint a férfi és figyelmesen néz rá. Kék szemében ismét felvillan a titokzatos, nyugtalanító láng.

 „Azt hitte, hogy segíteni tud Jánoson, a férfin, akit szeret és akit most „ezek’ elzárva tartanak...” 

„ Ez a – szólal meg váratlanul az őrnagy, keresgélve a szavakat. – Ez a féreg. - Ismét sóhajt. – Nem fog segíteni ,  kedves Irénke, soha nem fog segíteni. Menjen el, ő ezt tanácsolja, ha már megtisztelve bizalmával elmondta ezt az egészet, menjen el, amig még megteheti. Magán se képes segíteni ez a féreg, nem hogy másokon!...”

–       És te mit mondtál erre?

        Irén feláll, nyújtózik a fényben. – Már nem is tudom.Folytattam a gyónást, de azért az az emlékezetes megjegyzése, hogy ő nem „provokál„ és az indoklás, hogy ő is foglalkozik lelke mélyén a disszidálás gondolatával, ő is el szeretne menekülni innen, nyugtalanított.Úgy éreztem magam, mint a kötéltáncos a kötélen, amikor nincsen háló, a közönség lélegzetvisszafolytva figyel, a zenekar túst húz s ő kissé szédülten, mintha maga sem értené mi történik vele, mrgindul a kötélen...Már nem volt visszaút. Hát mondottam tovább amit elkezdettem Emil távozása után, elfulladva, dadogva, a német nyelv útvesztőiben el-elveszve és a román nyelv mioritikus terein el-elkóriclva, már azt sem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, azt sem hogy mi van velem? Nem is érdekelt mindez. Nem foglalkoztattak gyónásom esetleges következményei. Hosszú esztendők óta először beszélgethettem valakivel, aki türelmesen és eggyüttérzően hallgatott meg, s döbbenten észleltem, hogy már nem félek, az elején még ott bújkált hosszú, elkínzott mondataim mélyén a szavak zegzúgos átjáróiban a félelem, de nem törődtem vele, már nem fontolgatom szavaim esetleges következményeit. Elragadott saját történetem.

–       De végeredményben mit akart tőled ez az őrnagy?

–  Nem tudom. Azután nyilván sokat töorengtem ezen is, de akkor valahogyan nem is érdekelt. Talán meghallgatni...Amikor talán egy fél esztendő múlva Emil elmondta, hogy „...a vér mégsem vált vizzé és B. hadügyminiszter elvtárs segédtisztje, tudod, az a szász fickó aki nálunk is volt akkor, amikor váratlanul el kellett mennnem, nos ez a derék ember – bámult rám gyanakodva Emil – Kelet-Berlinből, úgy ahogy volt, puccban, egyenruhában egyszerűen átsétált a város nyugati felébe és politikai menedékjogot kért!...Őrületbe kergetve főnökét, aki kiállott mellette, még szegény nénikéjét is ki hozta volna a börtönből, ha a tante szívrohamban meg nem hal!...”  Hirtelen szakadt fel minden s önfeledten sikoltottam: „hát sikerült neki – nyögtem -,Istenem mégiscsak sikerült!”  Emil megütődve bámult rám és gyanakodva kérdezte meg „mi van örülök? Hát mégiscsak szövődött közöttük valami, amig ő távol volt? Gondolhatta volna.” „ Persze – nevettem a szemébe -, ahogy becsukódott utána a kapú, rögtön egymásnak estünk, egyébb dolgunk nem is volt...”  Emil legyintett és kiment a szobából... Néhány hét múlva kaptam egy képeslapot, a kölni dom volt rajta s a következő talányos Goethe szöveg, a Wilhelm Meisters Lehrjahre-ből: „ Kein Man ist im Stade, den Werth eines Weibes zu fühlen, das sich zu ehren Weiss „

– Talán mégis van – kacag János mélabúsan. – Itt áll ön előtt, hőlgyem. – Karját nyújtva segíti fel a földről az asszonyt és lassan, tétovázva indulnak meg az ösvényen a falu felé.

– Hova viszel?

– Elnézünk az állomásra. Megnézzük pontosan mikor is indul az a... - A déli harangszó nyomja el a szavát. A rájuk szakadó csendben ismétli meg. – az a bizonyos vonat.

– És utána? „Nincsen férfi aki érezhetné annak a nőnek az értékét, aki magát is tiszteletben tudja tartani.„

        Józsi bá meghívott ebédre. Hát elnézünk hozzájuk is, régen jártam ott. De addig még kiváncsi lennék arra, hogy miért is érezte akkor, hirtelen, megmagyarázhatatlannul olyan közel magához azt az ismeretlen tisztet, hogy mindent elmondott neki. Pusztán mert figyelmes volt? Mert eggyüttérzően hallgatta végig a történeteit? Vagy volt valami más oka is?

       – Mire gondol? – áll meg hirtelen az asszony és szembefordul vele. – Féltékeny lenne mindenki Jánoskája? Nocsak!... Nem is hiszi. Nem is tudja elhinni. Pedig higgye el nincsen miért!...Ezt az estét úgy őrzi emlékezetében, mint élete egyik felejthetetlen, nagy, meghatározó élményét. Valósággal kimered ez az esti beszélgetés, a János nélkül töltött sivár és szürke évekből. Kolozsvári kislánykorára emlékezhetett és ez jó volt, legszivesebben örökké a kertben időzött volna, nézve a Fellegvár komor sziluettjét, diófának vetett háttal, vagy az elburjánzó málnabokrok között kóborolva, figyelve az ismeretlen hadsereget, bámulva amint fölfele csörtettnek a domboldalon a szakállas katonák. Saru, tunika, fénylő sisakok, rövid kardok. Körülállják a habókos öreg Szentet, röhögve bámulják; igen, említette már ő is szivesen időzött a közelében, megállott szembe vele, nézte, merően nézte a szobor szemét és gyónt a szivében. Az őrnagy mégis leginkább Dónátra emlékeztette őt, a kolozsvári gyümölcsöskertek és szöllők szelid, habókos szentjére, akinek kőszemében, ha sokáig nézte, fel-felvillant egy-egy életfogytiglani pillanatra ama különös, titokzatos, borzongató, időnként félelmetes sárga láng is amely nem kizárólag csak az ő túl élénk képzeletében létezett, Máriskó is többször látta. „Ez a Dónát bácsi megitél minket” - mondotta babonásan és keresztet vetett. Igen, az őrnagy még leginkább a szobrot idézte fe előtte és közvetve eltemetett gyermekkorát. Sokat imátkozott azokban a tántorgó, apátlan ée anyátlan években, egyedül is, Máriskó és nagyapja társaságában is ehhez a szenthez...”Segíts meg, drága jó szent Dónát – kérlelte – segíts meg!...” És a szent megtette amit tudott, érezte életében vigasztaló, védelmező jelenlétét, de ugyanakkor ez a talpig uriember vendég, ez a különös szász katonatiszt, – amint félrehajtott fejjel, figyelmesen hallgattva őt, egyszerre pillanatokra megfeszült s a szemében megvillant valami olyanszerű láng, mint a suhancok által tréfás feliratokkal és rajzokkal telepingált, közkedvelt szobor kőszemében – Blake híres versét is felidézte: A tigrist. Ismeri? Nem?! Hihetetlen:

„ Tigris! Tigris éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimetriád.„  [2]

 Igen, ezek a sorok jártak benne nyughatatlanul, már- már azon volt, hogy semmivel nem törődve megkérdezi a tisztet, ismeri-e ezt a gyönyörű Blake verset? amikor váratlanul az őrnagy kérdezett. Két pörölycscsapás, vagy tördöfés a bordák közé, halálos biztonsággal a szívbe. „Volt-e barátnője? – kérdezte és utána váratlan kiváncsisággal – a szüzességét mikor veszítette el?...” Ő megszédült, elakadt a hangja, álmélkodva nézett a türelmesen várakozó férfira, hát hogy jön ez ide, gondolta, hogyan merészel ilyesmiket kérdezni, tört fel benne a szemérmes dac s már-már felállott hogy jelezze, a vallomásnak vége, a látogatásnak is, de mégsem tette meg, elmosolyodott és hirtelen Tommyról kezdett beszélni, a kicsiny majomról, akit négy esztendős korában kapott az édesapjától.  Meglátta egy kirakatban és egyszerüen nem volt hajlandó továbbmenni. A fekete gombszemek mereven szegeződtek rá, mire vársz, vegyél el,a tiéd vagyok és ő hipnotizáltan nyúlt utána, a kirakatüvegbe verve kezecskéjét, de az égető fajdalom sem térítette magához. Sírni, toporzékolni kezdett, hangtalanul mutogatva a kis majomra: „akajom”- mondta oriási erőfeszítéssel, Tommy figyelmesen nézett vissza rá s  mintha bátorította volna . „Mit?” – kérdezte döbbenten az apja. „Akajom”- dobbantott ő megint, félreérthetetlenül a kirakatból némán figyelő Tommyra mutogatva. Birtalan idegesen felvakkantott, apja elképedve bámult rá, ilyennek még nem látta, aztán nevetett, legyintett, kézenfogva vonszolta be őt az űzletbe és kifizette a kicsiny majom árát. „Csak az az egy van, a kirakatban” - szabadkozott az idősebb elárusítónő.”Pontosan az kell!” – jelentette ki határozottan az édesapja. „Dehát már kifakította bundácskáját a nap...”  „Mindegy az – sűrgette apja -, és ne is csomagolja be...” De ő nem is várta ezt meg, önfeledten nyúlt Tommy után, s arcához szorította az inkább sötétszürke, mint fekete kis majom ragyogó arcát. Birtalan idegesen szagolta meg Tommyt, halkan morgott, de azonnal meg is nyugodott, láthatólag minden rendben volt a Tommy szaga körül. Édesanyjának első látásra nem nyerte el a tetszését. „Csúnya szörmók!” - mosolyodott el, de Máriskónak igen, „mennyi szép fekete szőr” - lelkendezett boldogan, s óvatosan símította végig Tommy hátán a megfakult napszítta bundát. Az első lényeges kérdést az éppen akkor náluk vendégeskedő nagyapja tette fel. „...és hogy fogod hívni, Irénkém?” „Tommynak” – felelte ő gondolkodás nélkül, ámulatba ejtve a meglepett, összenéző felnőtteket. „Te tudtad?” – kérdezte az édesanyja kíváncsian.  „Igen – magyarázta ő selypítve, ahogyan tudta –, megjáttam a kirakatban és Tommy azt mondotta nekem, vigyél el, ne hagyjál itt, én a tied vagyok!”  „És miért tetszik neked annyira ez a kis szörmók?” - folytatta anyja a nyomozást, de ő erre nem tudott, talán nem is akart válaszolni. Miért? Miért?! Mert van és mert az övé és ezzel kész. A felnőttek idegesek, gondolta és szívéhez szoríva Tommyt kihátrált a szobából, ment a konyhába Máriskóhoz, mézeskenyeret evett, a méz rácsöppent a Tommy arcára, szégyenkezve nyalta le. Boldog volt.

Igen, Tommy volt az első  a legelső. Mellette persze és előtte már ottan volt Birtalan, aki imádta őt és Máriskó, aki szintén szerette és nevelte és a vitéz szőcsről és a világszép nádszál kisasszonyról mondott neki meséket. Ottan voltak a szülei is, édesanyja, édesapja, ott volt nagyapja is, Anna nénje, férje Günther, akik szintén rajongtak érte, de Tommy más volt. Édesanyja és édesapja pedig fájdalmasan korán tűntek át a nemlétbe, Matuska Szilveszter őrült bosszújának áldozataiként. A névvel már egyetemista korában találkozott újra, az egyik újság írta, hogy Matuska a börtönből jelentkezett a frontra, mint mondotta  „harcolni akar a bolsevisták ellen.„ Fintorgott. De előzőleg, ahelyett, hogy a vörös veszedelem ellen harcolt volna, vonatokat robbantott a bestia, gondolta fáradtan és összegyűrve dobta a földre az újságot, tehetetlen dühében...

Évekig nem nyugodott bele szülei halálába. Évekig várta őket, imátkozott Dónáthoz is, segítsen, de a halállal szemben a kolozsvári kertek kedves, habókos szentje is tehetelen volt. Az első barátnője Doina lett, egy vele egykorú román kislány. A szomszéd házban laktak, öreg ház volt az is, vastag falakkal, néha hallani vélték a félhomályos szobákban az egykor itt élő szépasszonyok nevetését és borzongtak. Későbben mikor ő már jól beszélt románul , és barátnéja is kezdett érteni, sőt gagyogni is magyarul olvasott egy Weöres verset egy folyóiratban és sokat idézték bizonyos sorait, megpróbálta hevenyészve lefordítani románra is.

 „ A fákon piros láz van.

Lányok sirnak e házban.

Hol a szádról a festék?

kékre csípik az esték.

Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,

nem marad semmi emlék,

az ember szíve vásik,

egyik nyár, mint a másik.„[3]

És úgy tettek ők is, mint a lányok abban a régi versben. Sirtak, s maguk sem tudták miért. Okuk persze lehetett elég. Doina édesapja ügyvéd volt, fekete autóval járt. Szomorú, magányos, fekete férfi. Szakácsnéjuk Máriskó barátnéja, a Felsőboldogfalváról elszármazó Rebi néni istenítette a gazdáját, s amikor megkérdezte tőle: „mért szomorú?”– azt válaszolta, kezét összecsapva, „jaj lelkem gyermekem, van annak oka elég”, de nem részletezte. Rebi néni Máriskóval ment minden reggel a piacra, alkudozni a nagyszájú, gonoszkodó hóstáti kofákkal, akik körében korlátlan tekintélye volt, hiszen mint mondotta, őt sem ejtették éppen fejre kislánykorában. Ha tehette ő is velük ment, így ismerkedett meg egy pöttöm kislánnyal, akinek a szeme valami miatt Tommy fekete gombszemére emlékeztette őt és akit azonnal a szívébe zárt. Barátkozásuk adott volt, az első pillanattól érezték, hogy valami titkos, sejtelmes szálak fűzik össze őket, de kapcsolatuk kialakulását az elején nagyban nehezítette, hogy nem nagyon tudtak beszélgetni egymással, ő akkor kezdett románul, Doina pedig magyarul tanulni. Édesapja, a mélakóros ügyvéd tisztelte nagyapját – jó hire volt a városban az öreg magyar orvosnak - ,ezért őt kezdettől szivesen fogadták a szomszéd házban. Doina is magányos volt mint ő, s ezenkívül félárva, édesanyja egy kicsapongásairól közismert szépasszony, két éves korában hagyta el őt s édesapját és egy bukaresti színésszel állt odább, talán Amerikába mentek, mert a csepürágó mozisztár szeretett volna lenni, s Doina apja állitólag szégyenében jött el a fővárosból Kolozsvárra és kezdett új életet. De imádott felesége hűtlenségét láthatólag nem tudta kiheverni, szomorú volt és zárkózott. Ha az elején beszélgetni nem is igen, hallgatni annál meghittebben tudtak együtt, s vonzalmuk erősödését szokásaik és kedvteléseik csak elmélyítették, ezekben ugyanis gyanusan sok volt a közös vonás. Doina is szerette Dónátot, nekik Kőmálon volt kertjük, ugyanilyen elvadult és megejtő ősvadon, mindketten imádták a baracklekvárt, a palacsintát, a csokit viszont szívből utálták s órákig tudták öltöztetni babáikat, egyetlen szó nélkül. „És a rahát? A rahátot szereted?” - kérdezte feléje nyújtva a dobozt Doina és megvallotta ezt a bizonyos török eredetű édességet nem is ismeri, porcukorban forgatott zöld és biborvörös darabokat tartott a kezében, megkóstolta, elomlott a szájában s fölfedezte, hogy a masszába diódarabok is vannak elrejtve. Megszerette. Azóta is, ha rahátot eszik, felrémlik előtte a szomorú, fekete kislány, amint áhitattal figyeli, hogy hogyan tömi magába a rahátot, és mosolyog.

Nagyapjának a legelején nem tetszett kimondottan, hogy ő Doinával barátkozik és a „ házukat is járja„... Szigorúan vonta felelőségre Máriskót: „miért engedi?” Ő egészen véletlenül az ajtó mögül hallgatta ki beszélgetésüket s átmelegedett a szíve, amikor a lövétei lány váratlanul azt mondotta; „de hát szeretik egymást, hát éppen a doktor bácsi nem érti meg ezt?! – és később kétségbeesetten tette hozzá -: de hát mind a ketten árvák és mindenkinek kell valaki doktor bácsi, mert ha nem belepusztul a magányba, beleőrül az egyedüllétbe, meghal...”

De nem ő, hanem Doina halt meg, noha nem tiltották barátkozásukat, sőt nagyapa is közelkerült egy idő után a hallgatag és szomorú román ügyvédhez, s együtt flekkeneztek a kertben... Doina diftériában halt meg, nem lehetett megmenteni, pedig nagyapa mindent megtett, elhozta a legjobb orr-fül-gégészt is, de hát...

         Elhallgat, megszédül, zavartan néz körül, ha János nem kapna utána és nem tartaná, talán végig is esne a földön.

A falu szélén állanak meg egy pillanatra, a pléhkrisztusra mered, mélyeket lélegzik. Már-már elviselhetetlen a hőség. Nézi János ijedt arcát, óvatosan simogatja, mintha meg akarna győzödni arról, hogy valóban létezik és nem álomkép, nem fantáziája teremtménye. – Egyetlenem –suttogja elfulladva –, egyetlenem – és ebben a pillanatban világosan érzi, hogy nem lenne szabad elutazniuk, hiszen Emil nem halt meg, gonosz tréfát űz velük, mint a sors...

János átkarolja és aggódva kérdezi: - mi van? -, de ő nem válaszol, képtelen megszólalni s ha meg is szólalhatna mit mondhatna, ugyan mit?! Nincsen mit mondania, különben is annak az őrnagynak akkor (tíz esztendeje!?) mindent elmondott, s a töredékek felelevenítése is, ám lám, iszonyúan kimerítette.

János szemmel láthatóan megijed, a pulzusa után nyúl, – rosszul vagy? – kérdezi majdnem kiálltva, de ő tagadóan rázza a fejét, s megpróbál mosolyogmi. A pléhkrisztus tövébe roskadnak le az árokpartra, a nap már-már eszelős mohósággal süt, hiába erőlködik, mégis egyre Emil arcát látja kibontakozni a káprázatokból. Igen, gondolja még, sok volt, túl sok és lehunyja szemét, de Emil arca nem akar eltűnni.

János lassan feladaja, már nem kérdez semmit, csak a haját simogatja és hallgat. Újra a kolozsvári kertben időzik, a diófa egyik alsó ágán ül és nézi a napfényben alvó kerteket. A levegőben ökörnyálak úszkálnak, mindenütt gyomot, venyigéket égetnek, úgy csap fel a füst, ahogy áldozati máglyáké csaphatott fel, kérdőjeleket rajzolva a kökénykék égre. Látja a hadvezért és a katonáit, a fényes sisakokról, mellvértekről és a kivont rövid kardok pengéiről szemébe villan a napsugár, hunyorog. Doina mellette ül és énekel valami mélységesen szomorú dalt, egy falevélről, amelynél csak a babáját sirató leány magányosabb...Nem kell kérdeznie semmit, tudja ilyenkor édesanyjára gondol, aki valahol a hatalmas Amerikába téved el a színésszel, aki mozisztár akar lenni. Benn a kertben nagyapa és az általa az elején még „betolakodó parvenű„-nek tartott román ügyvéd/ akivel jó szomszédi viszonyt ápolva, már csak a lányok miatt is megkedvelik egymást/ a flekkenhúst készítik elő. Délután van. Kolozsvári  délután. A Fellegvár fölött egy madár repül, mintha fonálon függne. Távolabb, Kányafő felett varjúsereg kóvályog a levegőben. Vagy mégis seregélyek lennének? Kétségtelenül nyugtalanok. Ha varjak mégis, akkor azért mert éhesek. Keresnek, kutatnak, nem adják fel, ott hintáznak a levegőben és figyelnek... A kertbe váratlanul gördül be a Budapest-Bécs expressz, s ő tudja vége, itten már a vitéz szőcs sem segíthet, ez a vonat hamarosan felrobban. Sikoltva ugrik le a fáról, talán még van idő elrohanni Dónáthoz és a segítségét kérni. Megbotlik, végigesik a földön. Sikoltva ugrik fel s amint kinyitja a szemét János aggódó arcát látja. Fáradtan mosolyodik el.

A rémálom – mondja. – Tudod, azóta is, örökké vissza-vissza tér.– Aztán ásít, szemét dörzsöli és sóhajtva teszi hozzá, mintegy élete mérlegét is megvonva. –Sok volt Jancsikám, egy kicsit tényleg sok volt!...

Feláll. – Elmegyünk az állomásra – kérdezi.

–Azt hittem – dadog a férfi-, hogy elfáradtál, hogy inkább haza szeretnél menni.

–Emil él – közli ő fáradtan, foga között szűrve a szót. –Érzem, hogy él. Iszonyú tréfa az egész.

–De erről most meg is fogunk győződni. – A férfi határozott. A karját nyújtja.

–Miért? Miért volt ez a sok szenvedés?!? Nézik a napsütésben szikrázó pléhkrisztust. Gyermekek szaladnak el mellettük, egy kiskutyát kergetve és csengő hangon köszönnek.

– Hát csak akiket ő eltemetett...- szaggatottan beszél, szorítja a férfi karját, tényleg belefogózik. – Anyja, apja, Birtalan, nagyapa, mert ő is meghalt szegény, még a háború alatt, Gűnther, aki Sztálingrádnál veszett oda, Doina, aki mint említette diftériában halt meg tizenhat évesen, pedig akkor már tudtak beszélgetni is egymással!...És Máriskó is meghalt, őt a háború utolsó napjaiban erőszakolták meg és verték agyon az orosz felszabadítók. Mindenki meghalt, akiket szeretett. Mindenki. Vele lenni veszélyes. Még meggondolhatja!...

A férfi megáll, feléje fordul és már-már eszelősen kezd el nevetni. – Már késő! – Fulladozik a kacagástól, a szemét törli. – Már késő.

Ő is nevetni kezd s egymáskapaszkodva, andalogva indulnak az állomás felé.

 

  14. A NYULAK MIATYÁNKJA

  Páskándi Géza emlékének

 

Egymásbakarolva andalognak az ösvényen, a levegőben szinte áll a meleg, nézik a virágzó rétet, a margaréta-tengert, a kanyarban már feltűnik az állomás aprócska épülete is, már a kerekes kút is látszik és ő, maga számára is váratlanul kezdi el a verset, amelyet kiszabadulása után néhány nappal, egy volt tanítványa juttatott el hozzá, egy magas szőke fiú, akit az ő pere után kirúgtak az egyetemről és jelenleg a város mellett, egy kicsiny faluban állategészségügyi technikusként dolgozik, s már nem is álmodhat arról, hogy valaha is visszaveszik az egyetemre, amelynek őt az orvoslástól eltanácsoló professzorai, a „néhai” pártkorifeusok szintén távoztak, ha nem is egy közeli faluba, hanem napnyugatra... Érdekes lenne tudni hogyan gondolnak Stockholmban, Münchenben, Torontóban vagy New Yorkban átagitált éveikre? Tanítványa mindenesetre itt van, nincs is túlságosan kiborulva; „nem leszek orvos, na és, tárja szét a kezét, a lovakat gyógyítom, a teheneket, a kecskéket, ha már embertársaimat nem lehet. Több is veszett Mohácsnál doki, minden ott veszett. Nekünk már semmi elvesztegetnivalónk nem maradt, a nagy lelkűnkön kívül!...” Amikor megrendülten olvasta a kitudja hányadik, géppel írott másolatot – egy-egy betű, de teljes szavak is elmosódtak s ezért az egész szöveg nehezen volt kisilabizálható – rögtön elragadta a versben bujkáló őrület s nem tudott nem Irénre gondolni, amikor egymás után sokadszor olvasta el az előzőleg egy fehér lapra gondosan átmásolt küldeményt, hogy memorizálja. Időnként természetesen Natasa Ivanovna arca is megképződött előtte, annál is inkább, mert a versben megjelenő Zsuzsa nevű nő is feltételezhetően szőke volt, a szél vagy az eltévedő történelmi huzat a tétova, alig olvasható verssorok közé sodorta el-elszabaduló, rakoncátlan, szőke hajszálait, de ahogy jobban odafigyelt mégis inkább Irén nézett vissza rá az egymásba hajló mondatok mögül, az ő vörös hajzuhataga takarta el Natasa Ivanovna szőke fürtjeit, arca is eltakarta az orosz szerelme arcát, s ahogy eljátszott vele képzelete, a szeretett nők arca egymásra csúszott, mint fotók az előhívó vízében; hirtelen kezdett el sírni, felszakadt belőle minden fájdalom, dac, sértés, amit az évek során fegyelmezetten igyekezett elfojtani, már csak ép esze megőrzése érdekében is.

„Cellám falán akasztófákat látok

s hatvanhat napja nem néztem eget,

de búval-bajjal, múlttal és jövővel

nem gondolok félannyit, mint veled.

Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,

nem bír le bennem félelem, halál,

és győzöl itt is, vaksi muslicák közt

ahogy rovom sétámat fel s alá

s a verset mondom, melyből, mint a láva

tőr fel szerelmünk árja, ritmusa,

és közben, ízes barackmagként számban

édes nevedet forgatom, Zsuzsa.”[4]

Igen, ez a vers hozzásegítette őt ahhoz, hogy végre kisírhassa magát, hét baljós elsűlyedt s körbeforgó esztendő után, de ahhoz is, hogy eldöntse, nem várhatnak tovább, el kell ragadnia Irént Emiltől, már nincsen sok idejük, s emlékszik arculcsapásként érte akkor este, amikor először adta elő határozottan mindezt, Irén válasza, „nem, nem lehet, még nem...- mondotta akkor talányosan és meztelenül, sudáran magasodott föléje a heverőn -, még nem lehet, de majd, egyszer majd!...”, s ő elszédült, már-már elkezdte a verset, de magába fojtotta mégis, kíváncsian nézte a nő kipirosodó arcát, aztán tétován hunyta le a szemét, s egy ideig nem is hozta szóba a dolgot, nem beszélt róla, belenyugodott abba, hogy továbbra is titokban találkoznak majd, mint a törvénytelen szeretők, hogy Irén néha szeretkezés közben is óvatosan karórájára pislant, futólag, hogy ő lehetőleg ne is vegye észre, de észlelte mégis, dühítette, hogy utált osztálytársa állandóan közéjük furakodik, a meghittség óráiban is, s úgy érezte feladja, fel kell adnia, egyszerűen tehetetlen, foglya annak a szövevényes csapdahelyzetnek, ami hármuk között kialakult, s noha érezte-tudta, hogy az asszony őt szereti, azt is sejtette, hogy nehéz lesz végérvényesen elragadnia utált és beteg férjétől, aki naplójával, történeteivel, őrületével, üldözési mániájával, ragályos rögeszméivel végképp beköltözött az álmaikba, már emlékezni se, képzelegni se tudtak nélküle, egyszerűen kihagyhatatlan volt, s ez önmagában is haraggal töltötte el, természetesen saját tehetetlensége is idegesítette, hát mondta a csodálatosan indázó verssorokat és a két női arc, a Natasáé és az Iréné darab időre el-elvált egymástól, hogy a felzendülő sorok tükrében olvadjanak egymásba megint, aztán Natasa arca eltűnt, már csak az Irén arcát látta és mögötte ott folyt a Duna, sejtette valahol itt kell lennie Emilnek is. Igen, deréktól bénán, sunyin és mozdulatlanul várakozik egykori osztálytársa, későbbi hóhéra egy-egy jelzős szerkezet mögött, hogy alkalmas időben botját rántva, átkozódva bukkanjon elő s fejtse ki nézeteit a rendszerről, amelynek ő is pontosan olyan áldozata mint gyermekkori barátja...Mondta a verset rendületlenül, a női arc, az Iréné el-eltűnt de az Emilé egyre fenyegetőbben, egyre akaratosabban bukkant fel a sorok mögött. A Duna partján állott, mellette Nyekuláj, zuhogott, nézték az esőben örvénylő sárgás-haragos habokat, újra meg újra felrémlett a vers néhány sora, és akkor döntötte el, hogy ha túléli ezt a napot, az eszelős és értelmetlen, mert sehova nem vezető visszatérés napját, tisztázza a helyzetet és kikényszeríti Irén válását, már csak azért is, mert már nincsen idejük, telik az idő, öregszenek, bármelyik pillanatban kitűnhetnek a képből, de azért is, mert mellette akar ébredni reggelente, amikor kócosan, szemét dörzsölve nyúl Krúdy álmoskönyve után, megpróbálva felidézni álmát...Igen, erre gondolt akkor a Duna partján, az erősödő esőben a saját közeledő halála is úgy jelent meg előtte, mint egy elkerülhetetlen, de éppen ezért nem is túlságosan félelmetes és megrettentő lehetőség, de érezte még nem lehet vége, talán még marad valamennyi ideje, ötven éves, ha nem üti el egy autó, nem nem betegedik meg rákban, még lehet néhány boldog évük, a vers egy másik szakasza is felbukkant akkor váratlanul, csak néhány sor, a többi, bárhogyan is erőltette most nem jutott az eszébe, hát csak a töredéket motyogta, már-már eszelős kíváncsisággal maga elé és nézte a zuhogó esőben örvénylő vizet, amely végigfolyt az arcán, összevegyült a könnyeivel, mert ott akkor, szemérmesen be kell vallania újra elsírta magát, talán a hely hívta elő, talán a vers, talán saját szomorú, zátonyra futó életének maradék tanulságai, talán a tény, hogy végre, maga számára is váratlanul eldöntötte, hogy ha hazajut innen, rendezi közös életüket, haladék nélkül meglátogatja Emilt, föladva amúgy is hamis, magára erőszakolt aszkézisét, igenis elmegy volt osztálytársához és hóhérához és beszélni fog vele Irénről, magáról és arról, hogy már nem várhat többé, sajnálja, de elég volt, az asszony hozzátartozik, tehát magával viszi, s tehet a volt főügyész bármit, aligha tudja majd meggátolni, hogy eljöjjön vele, hogy vele éljen, hogy vele kezdjen, ki tudja hányadszor ebben az elcseszett életükben – valami újat. Motyogta maga elé a verssorokat, észlelte, hogy Nyekuláj is zokog mellette, rázkódik a válla, de már nem volt ereje megkérdezni, hogy mi van? egyre a vers néhány az egészből vádlón kimeredő sora járt vissza benne s az volt a legidegesítőbb az egészben, hogy nem tudta folytatni:

”Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,

de megmutat a félhomály s a könny,

ha széken szundítsz-madárárny a ködben-

suhanok át a csipkefüggönyön,

s holt zörejek lomtárából hangod

szegődik mellém...”

Háromszor is elismételte, konokan, eszelősen, de hiába erőlködött nem tudta folytatni, képtelen volt felidézni a következő sorokat, aztán megdöbbenve vette észre, hogy Nyekuláj sietősen vetkőzni kezd, leveti ronggyá ázott dokknadrágját, ingét, alsónadrágját is, és a meglehetősen meredek, több mint hat méter magas partról, sikerült fejessel veti magát a habzó Dunába; vetkőzni kezdett tehát ő is, gondolkodás nélkül követte, a víz – és ez volt a legfeltűnőbb egyelőre az egészben –, a meglehetősen hideg esőhöz viszonyítva majdnem melegnek tűnt; ott tempóztak egymás mellett, s akkor Nyekuláj váratlanul elcsukló hangon mondta ki, hogy „ez volt a legutolsó kedves Styepán, a legutolsó!...” És ő nem kérdezte meg, hogy mire gondol, hiszen tudta, hogy a látogatásokra, „most már mindnyájan itt voltatok, most már jöhet bármi!” - morogta még és elúszott mellőle, a többit felesleges is lett volna kifejtenie, rájött, magától is, hogy ez a látogatás, vagy barátja és volt rabtársa esetében a visszatérő látogatások teljesen feleslegesek, nem vezetnek sehová, a múltat nem lehet visszahozni, de eltörölni sem, egyszerűen el kell felejteni, itt már amúgy sem emlékeztet semmi az egykori lágerre, de minden viszontlátás új meg új, már elfelejtettnek hitt élményeket hív elő, s ahelyett, hogy sikerülne végképp mindent elfelejteniük, állandóan szembesülnek életük legkiszolgáltatottabb és legnyomorúságosabb szakaszával, talán ezért nem tud ő aludni, talán ezért kínozzák nyugtalanítják rendszeresen visszatérő rémálmai, talán ezért nem képes aludni Nyekuláj sem, talán ezért tör rá állandóan ama megmagyarázhatatlan és elviselhetetlen viszketés, ami nem bőrbajra utal, bár meg kellene alaposan vizsgálnia, laboratóriumi vizsgálatok is kellenének, hiszen az  eredmények nem hazudnak, de akkor is, valószínűleg nem bőrbaja, hanem allergiája, múlt-allergiája van! Az emlékek, a kínos, nyomasztó, megalázó emlékek allergiájáról lehet szó. A napokat, hónapokat, éveket kellene elfelejteni, amit itt töltöttek, nézett tétován a part felé, száműzni végképpen a feledés romjai közé, az elfelejtett dolgok zúgaiba, s akkor talán tudnának már, szabadulásuk után négy esztendőkkel, alunni is; nem forgolódna Nyekuláj végtelen éjszakákon át elveszetten, érte aggódó és némán szenvedő felesége mellett, nem kínoznák éjszakáról éjszakára félálomban különféle szadista, elmebeteg barmok kegyetlenkedéseinek visszatérő képei, s ha nem nyugtalanítaná mindez, talán képes lenne leválni múltjának eme szakaszáról is, amennyire ez egyáltalán lehetséges és akkor, igen, egyik pillanatról a másikra talán a viszketései is megszűnnének...

Úsztak egymás mellett, az eső, ha lehet még erősödött is, már szemét is alig bírta nyitvatartani, egyre a vers különböző sorai bukkantak fel, külön-külön önállósulva, röpködtek körülötte, mint a madarak, s akkor elképzelte önmagát is madárként, madárárnya materializálódott is, látta, amint nagy fekete bagolyként, az ablak előtt körözve figyeli a széken ülő, olvasó, varrogató, kötögető, elmélázó és talán éppen rágondoló szerelmét, hogy azután elszánva magát, borzolt tollal, váratlanul és vijjogva, kőként vágódjon át a becsukott ablak üvegén s ne csak suhanjon át a csipkefüggönyön, ahogy a gyönyörű verssorok sejtetik, hogy megtalálja és többé ne engedje el soha maga mellől Irént, még akkor sem ha ennek, mondjuk az lenne az ára, hogy el kellene ragadnia őt a másvilágra...

Tempózott a vízben s akkor határozta el azt is, hogy már nem megy vissza Nyekulájjal a faluba, valahogy se Nyekuláj szótlan, szomorú feleségével, se vidám bőbeszédű fiával, se a kezét csókoló, őt áldó öregasszonyokkal nem akart találkozni, nem akarta viszontlátni újra ezeket az embereket, akik valamifajta megváltót láttak benne, önfejűen s alaptalanul; Miával sem akart találkozni, idegesítette rámenősége, döntött: elmegy a tengerpartra s meglátogatja Hrisztiát, ahol kamaszkorában járt egyszer az édesapjával, s onnan, vagy az első postahivatalról, amelyik útjába akad, táviratozik Irénnek jöjjön azonnal utána, majd valamelyik mamajai szálló előtt várja, másnap vagy harmadnap!...Jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet! Életbevágóan fontos dologról van szó: az életükről. Nyekuláj újra melléje úszott, s prüszkölve, köpködve dadogva kezdte el, hogy tulajdonképpen már az első visszatérés csődje meggyőzhette volna őt arról – ha nem lenne annyira eszelős és annyira makacs-, hogy ennek semmi értelme sincsen, de ha önnön magát nem tudta volna meggyőzni, Frîncu atya szavai végképp meggyőzhették volna...Hazatérésük után egészen váratlanul kért egy üveg vodkát, noha addig mindég visszautasította a felkínált italt, ezt se itta meg rögtön, csak forgatta tömpe ujjai között a poharat, sóhajtott s arcát a vodka kevély tükrében hosszan elnézegetve, zaklatottan, mondatait be sem fejezve kezdte el, hogy ennek higgyem el végeredményben semmi értelme nincsen, nem kell visszafordulni soha, menni kell, menni előre, a nekünk kijelölt úton, s visszanézni se lenne szabad, nemhogy visszafordulni, hiszen már Lót sóbálvánnyá meredt, amikor visszanézett, és ő maga részéről nem is tudja, hogy mit remélt – itt merőn ránézett s kortyolt italából -, hogy mit reméltek – javította ki azonnal önmagát – a viszontlátástól, attól, hogy meglátják a volt láger lepusztult helyét, ahol már semmi nem emlékeztet a szögesdrótokra, a barakkokra. A fű  (s ez azért vigasztaló is) újra kinő, a vért beissza a föld, akár a vizet, eltakarja a halottakat, hát nem tudja van-e, volt-e értelme egyáltalán annak, hogy visszajöttek, most amikor szerencsésen túlélték a megpróbáltatásokat, amelyeket a kimondhatatlanul kegyelmes fennvaló rótt rájuk, vagy próba lett volna ez is, az utolsó, az utolsó előtti,...De ki tudja? Ki tudhatja? Parányi értelmünk a Magasságos szándékait megérteni amúgy is képtelen. Ennek ő, ne feledjem – meredt megint rám –, immáron hetvenhárom éves, tudatában is volt, de egy éjszaka, amikor csak forgolódott s nem jött az álom, az enyhetadó, egy vakító pillanatra, azt hitte nem is éli túl, megképződött előtte Isten angyala, sugárzó fényözönben tűnt fel és félreérthetetlenül hívta őt magával, de ő megrázta a fejét és nem mozdult, még nem mehetek! – nyögte és nyájára gondolt, a szerencsétlen, megkeseredett, magányos öregasszonyokra, akiknek az életében ő az egyetlen társ, ha ő nem lenne, beszélgetniük se lenne kivel, akiknek az életében ő a vigasz és a remény, ilyen roskatagon is, s ebből megint és újult erővel erőt merített és nem ment Gabriellel, de a jövőre vonatkozólag mégis azt tanácsolja szeretett barátjának Nyekulájnak, akire úgy tekint mint vérére, mint testvérére, mint tulajdon édes fiára, hogy ne kísértse az Istent, ne játszódjon a végzettel és többé ne térjen ide vissza, igyekezzen mindent a helyére tenni magában, s azután lehetőleg mindent elfelejteni...

Igen, így beszélt Frîncu atya (prüszkölt a halász a csendesedő esőben) s kiitta poharát, letette az asztalra, bogos mutatóujjával keresztet rajzolt a levegőbe, majd váratlanul, kipirosodva az italtól –amelyhez nem lehetett hozzászokva, hiszen saját bevallása szerint ritkán élt vele – felélénkülve Lukács evangéliumából idézett egy passzust, abból a részből, amelyet benn is éjszakákon át vitattak meg egy Bartha nevű öreg református pappal, aki nem élte túl az utolsó tífusz járványt, a sírja itt van valahol a parton – mutatott kifele Nyekuláj és arca újra eltorzult.

Igen, Lukács evangéliumából idézett az atya, valami olyasmit, hogy aki egyik arcodat megüti, fordítsd feléje a másikat is, hadd üthesse meg azt is, hogy annak, aki felső ruhádat kéri, ajánld fel kéretlenül az alsót is, mert idézi Lukács Jézust, az Isten egyszülött fiát, az emberek veletek is pontosan úgy cselekednek, ahogyan ti cselekedtek majd velük, ebből következően szeressétek az ellenségeiteket is, végső szükségetekben és jót, csakis jót tegyetek velük, és adjatok kölcsönt nekik, érette semmit sem várva és sok lesz majdan a ti jutalmatok és a Magasságos Úúr fiai lesztek, hiszen ő a jótevő, a háládatlanokkal és a gonoszokkal. Igen, valami ilyesmiket mondott, eléggé összefüggéstelenül az öreg pap, azután elbocsátotta őt magától és buzgó imádkozásba merült, és amíg ő elképedve és megrendülve nézte az öregember hunyt szemű, átszellemült, valósággal megnemesedő arcát, rájött, hogy igaza van, nincsen bosszú, feleslegesen tölti ki a múlt a képzeletünket, a megalázó helyzeteket a kellemetlenségeket, az egész szörnyűséget el kell felejteni és élni kell, függetlenedni mindentől, amennyire lehet, bár az egész tanításban, volt azért valami végtelenül elképesztő is. Ennyi alázatot el sem tudott volna képzelni. Elkísérve másnap Frîncu atyát a kikötővárosba, meglátogatta antikvárius ismerősét, ikrát vitt neki, halat s viszonzásul nem pénzt kért tőle, hanem egy Bibliát, különösen az apostolok cselekedeteire vonatkozó passzusokat, meglelte ama sorokat is amelyeket az öreg idézett s amennyire lehet, fogyatékos értelmével, legalábbis úgy hiszi, valamennyire fel is fogta a tanítást, a lényegét, bár a végső tanulság, miszerint szeretni kell az ellenségeinket is – akik közé ugye az ő esetükben elhanyagolhatatlanul beletartoznak a hóhérok is, a smasszerek, a kihallgatótisztek, de a börtönőrök is, ezek a sunyi, elvetemült szadista férgek – elég nehezen tudta megemészteni, de talán már eme nevezetes sorok jártak benne akkor is, amikor azt a férget, aki annyiszor megalázta és kínozta és verte őket, akitől visszakapta János barátja fekete köves gyűrűjét is – nem ütötte meg.

Igen, türelme kétségtelenül Lukács apostol szavainak is köszönhető, aki igyekezett amennyire lehet pontosan felidézni és megörökíteni a Megváltó szavait. Mert ugyanannak a passzusnak a végén zendül fel az örök igazság is: legyetek irgalmasak, mert irgalmas a ti Atyátok is.

Lassan rájött, mégiscsak ez a legtöbb, amit ember ezen a földön, bukdácsolásai közben egyáltalán elérhet, de mégis és talán éppen ezért! Még háromszor járta meg ezt az utat, most utoljára vele, de esküszik az élő Istenre ez lesz az utolsó, folytatás már nem lesz, most már úgy érzi kellően megtisztult és kellően el tud távolodni mindattól, ami az ő elbaszott életükben ez a hely volt, attól amit ez a hat és fél esztendő jelentett, a karcer, a hülye és sunyi és szadista őrök, a kutyák, a reflektorok... Csendesedni kezdett az eső, kimásztak a partra, elnyúltak a vizes fűben. És itten ebben a részben mondja el a példázatot az apostol – szavalja hanyatt fekve Nyekuláj Lukácsot –, vagy idézi fel, hiszen készséges és tanulnivágyó tanítvány, a Mester szavait arról, hogy amikor vak vezeti a világtalant, fel és alá támolyogva, beleeshetnek-e esetleg egy ott tátongó gödörbe?!? Mindez attól függ, hogy ottan, ahol támolyognak éppen van-e gödör! Egyáltalán hogy van ez? Ha mégis van, s ha mégis kikerülik?! És egyáltalán feljebb van-e a tanítvány az ő bálványozott Mesterénél, hiheti-e ahogyan az irgalomban is bízik, hogy amikor tökéletes lészen ő is, olyanná válhat teljesen, mint az ő Mestere?!: De mindez akkor, amikor csak a szálkát vesszük észre a mi atyánk szemében s a gerendát a sajátunkban nem, hogyan lehetséges?... Mert ő nem érti jól mindezt – sóhajtott Nyekuláj -, de meg kell mondania legalább mélyen elgondolkozott rajta s ha abban, hogy őt bezárták nagy emberekkel, papokkal, tanárokkal, katonatisztekkel, költőkkel, doktorokkal, mérnökökkel együtt nincsen is semmi különös, sorsáért nem vádolhatja önmagát, hiszen minden valószínűség szerint akkor is ide kerül – mutat tétován félkörbe -, ha másként cselekszik, akkor is ha nem csinál semmit.

Igen, őt mindenféleképpen holmi, csak lázálmaikban, beteg agyukban élő kitalált összeesküvésekbe keverték volna bele hóhéraik, hiszen fenn valahol eldöntötték, hogy a lipovánok el akarnak szakadni, s mivel kijelentették, mások összetákolták a mesét, az összeesküvés történetét s azután csak delikvenseket kellett keresni, akik, ha megverték őket, úgyis mindent bevallottak előbb-utóbb. Ismétli nem az izgatta, hogy a sorsa így alakult, ez volt kimérve rá, nem is tehetett volna másként, azt ellenben a gyertya pislákoló fényében, a biblia lapjain szaladgáló fekete betűket nézegetve sokszor megkérdezte magától, hogy valóban olyan tökéletes volt-e ő jámborságában és szeretetében, amennyire hitte a börtön fullasztó éjjeli magányában?! Valóban megtett-e mindent azért, hogy az asszony, hogy a fiai?...

Nyekuláj elhallgatott, teli szájjal szedte a levegőt, legyintett. Már nem hiszi, mondta még, hogy vannak, lehetnek az érzéseit kifejezni egyáltalán szavak. S ha igen, ha mégis azokat már elmondta a költő, többen lefordították már akkor, ott, talicskázás közben neki, hiszen ő akkor még egyáltalán nem tudott magyarul.

Melyik versre gondol – nézett rá.

Nyekuláj elmosolyodott. – A nyulakra – mondta. – A nyulak miatyánkjára.

És ő elkezdte:

„A nyúl miatyánkja rövid:

az ámen előtt lelövik:

Bokrot ugrom Miatyánk

Nincsen időm nagy imára

Jön a vadász Miatyánk.”[5]«

  Nyekuláj sóhajtott, felállt, kicsavarta és magára vette ruháit. – megyünk, - nézett rá és ő a szemébe nézve közölte vele, hogy a faluig még együtt mennek, isznak egy sört még a kocsmában, eddig a kislány bizonyára már kiolvasta a regényt, s talán lesz ideje velük is beszélgetni.

És azután? – kérdezte Nyekuláj.

Ő onnét a tengernek veszi az irányt, a tengert akarja látni s észlelve a halász meghökkenését, forrón buggyant ki belőle a vallomás és mindent elmondott Irénről és magáról és arról az észveszejtő csapdahelyzetről, amelybe került, megvallotta, hogy a nő akit szeret és aki szintén szereti őt, azért hogy megmenthesse, egykori osztálytársához és árulójához és az ügyében súlyos ítéletet követelő ügyészhez ment feleségül; azt is elmondta, hogy ne értse félre Irén nem él ezzel a hernyóval, de tragikus balesete óta – mert az Isten ám lám nem ver bottal s Emil is karrierje csúcsán karambolozott – deréktól béna férjét holmi vallásos alapon is magyarázható könyörületből, nem akarja elhagyni és ezért azután csak titokban, bujkálva találkozhatnak. És megvallotta azt is, hogy ennek a helyzetnek ő most véget akar vetni, hiszen nincs már sok idejük.

Ültek a falusi kocsmában, az egyik asztalnál néhány félrészeg helybéli verte a blattot, a másik asztalnál egy fiatal legény szorongatta egy pironkodó kislány kezét és nagy hangon fogadkozott, hogy nem hagyja el soha. A fiatal kiszolgálónő kedvesen mosolyogva, régi ismerősökként köszöntve őket kéretlenül tette eléjük a hideg, párás sörösüvegeket.

Tegye azt, amit a szíve parancsol és vigye dűlőre a dolgot, mondotta a halász a kocsma előtt, amikor elválltak és megölelték s pravoszláv szokás szerint háromszor, szertartásosan arcul csókolták egymást. Szeretné ha jövőre már ezzel az asszonnyal látogatna el hozzájuk, nem is kell bejelenteni a látogatást, jöhetnek amikor csak akarnak, hiszen tudja hogyan érez irányában, s most már azt is látja mit érez a felesége, mit a fiai. Miát pedig sürgősen felejtse el, ő csak egy rossz álom volt, a megváltáson pedig töprengjen, hátha rájön valamire azért magától is, éles elméjével. A fekete tyúkot is felejtse el, csak a falut és a benne bízó, az ő eljövetelétől azért mégiscsak sorsuk jobbra fordulását remélő, szerencsétlen falus feleit őrizze meg az emlékezetében...

Nyekuláj megfordult és ruganyos léptekkel indult el a buszmegálló felé, ő pedig ellenkező irányba  ment, az út szélén, a viskókat, az udvaron fához kötött disznókat, a pocsolyában hempergő, pucér gyerekeket figyelve és eltöprengett azon, hogy mit is jelentett ebben a végtelen nyomorúságban ama néhány vérveresre pingált esztendő, amikor a hatalom, fennen hirdetve magáról, hogy a megalázottak és a megszomorítottak ügyét tűzi zászlajára, Nyekulájt és őt és sorstársaikat, mint „ osztályellenséget” zárta börtönbe?!? De ezen nem tudott sokáig töprengeni, mert felvette az első billenőkocsis teherautó. Az öreg, borostásarcú sofőr kedvesen köszöntötte, s ő hátradőlve az ülésen, még egy darabig elnézegethette a roskadozó, földbesüppedő házacskákat, majd kiérve a faluból ismét a végtelen mező fáraszthatta a szemét, az örökegyforma katángok és a hullámzó és végtelen ürömfűtengerből kimeredő szamárkórók, megrendülni is csak akkor rendült meg, amikor a sofőr közölte, hogy a Fehér kapuhoz megy, oda szállít követ, Fehér kapu, Fehér kapu, töprengett, s hirtelen rájött, hogy igen, hát ott is van egy hírhedett börtön, s ahol bizonyára most is építenek  a rabok... Vajon mit építenek? Kíváncsi lett volna, de mégsem ezt kérdezte meg, hanem afelől érdeklődött illedelmesen, hogy onnan vajon hogyan jut tovább? Attól függ, hogy hova megy az elvtárs, nevetett az öreg sofőr. Elöl hiányzott egy foga, s ez meghittebbé, már-már kópéssá varázsolta az arcát. Hrisztiára, mondta ő.  – A romvárosba? – kérdezte a sofőr. Ne búsuljon, mondta gyorsan, még napszállta előtt megérkeznek Fehérkapura, s egészen biztosan lesz lehetősége azonnal továbbmenni a tengerpartra, de ha nem, az se baj, ne féljen, nem fog az utcán maradni, ott is aludhat, ha minden kötél szakad, ahol ő, egy ottani öregasszonynál, aki tíz lejért bort és tojásrántottát is ad nekik, s a szállásért is mindössze öt lejt kér, ő a maga részéről ígérheti mindezt, hiszen gyakori vendég ennél az anyókánál...

Hátradőlt az ülésen, rágyújtott, megkínálta a sofőrt is. Köröskörül gőzölögtek a mezők az erősödő napfényben, már csak néhány pocsolya emlékeztetett a záporra s tudta ebben a fullasztó melegben hamarosan eltűnnek a pocsolyák is, lehunyta a szemét, már-már elszenderedett amikor váratlanul eszébe jutott a versszak utolsó része is:”

„s holt zörejek lomtárából hangod

szegődik mellém utamon, ahol

zokogásod láthatatlan patakja

kísér pincékből s gyökerek alól.”

Elképzelte Irén arcát, amint megkapja és idegesen bontja ki a táviratot és elnehezedett a szíve. Mit fog gondolni? – kérdezte magától. Örülni fog, meglepődik? Vagy valami ürüggyel tér ki a meghívás elől? A női arc ott vibrált előtte, kerekre tágultak a zöld szemek, egy pillanatra felvillant a napfényben kitárulkozó mező is, az ürömfű, a katángkórók és bogáncsok között, mintegy testetöltött a különös vers egy másik fragmentuma is:

„Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:

úgy, mint mi, más nem érti azt talán.

Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan

szerelmünk alig terült asztalán.”

Újra elnehezedett a szíve átjárta, mint egy lassú, száraz zokogás a dobrudzsai mező mélakóros hangulata, s fellélegzett amikor a sofőr váratlanul fékezett, hogy felvegyen egy, az út szélén állingáló, mezítlábas cigánylányt. Ő előzékenyen lépett ki a kocsiból, a sofőr mellé ültetve a leányzót, aztán visszaült és megindultak megint, s akkor váratlanul derült ki, hogy milyen kicsi a világ, a sofőr /úgy tűnt tényleg gyakori vendég lehet ezen a kopár, álmosító kihalt vidéken, amely egyre inkább Eliot puszta országára emlékeztette őt/ ismeri ezt  lányt, aki még el sem helyezkedett, máris elkezdte teregetni nyomorúságát. Az apja újra sitten, a bátyját körözik, a húga terhes s azt se tudja kitől, na vajon ha össze-vissza baszik mindenkivel, az anyja fél szemére megvakult egy családi perpatvar során, amikor a sógorasszony nekiesett a piszkafával...

Ahogy próbálta maga elé képzelni a félvak anyát, akinek a sógornője verte ki a fél szemét, ki tudja miért, úgy hadart a kis csaj hogy nem értette, a börtönben lévő apát, ez azért már sikeresebb volt, az ország börtön-viszonyairól már volt némi fogalma, a bujdosó fivért, amint egy nádasban lopakodik előre s a milicisták három oldalról is rágyújtják a nádat, végül a nagy hasát pihegve nézegető húgot, akinek fogalma sincsen arról ki a születendő gyermek apja, aztán újra meg újra Irént és Natasa Ivanovnát látta a káprázatok közé tűnve, a beláthatatlan mezőn. Játszott vele a képzelete vagy a dobrudzsai délibáb?

Ezt már akkor sem tudta eldönteni.

Talán már nem is akarta.

A két nő a szőke és a vörös, ott kergetőztek a fényben átlátszó tüllruhában, ami alatt nem viseltek semmit, szeméremszőrzetük, mellbimbóik átsötétlettek az átlátszó tűlön, de mindez láthatóan nem izgatta őket. El voltak telve egymással vagy önmagukkal. Nevettek. Hajukat lobogtatta a feltámadó szél.

Ő elmélázva figyelte lassú, álomszép mozgásukat, gyönyörködött kigyúló arcukban s nem figyelt a beszélgetőkre, ezért teljesen váratlanul érte és meg is lepte kissé, amikor váratlanul motozó kezet érzett a combján. A cigánylány kezdett kedves játékai egyikébe és szorosan hozzábújva, ki tudja hányadszor ismételte meg ajánlatát, miszerint ő már húsz-huszonöt lejért is teljesíti óhajait, ahogyan akarja úgy csinálhatják, de jól értse meg, ha akarja kezdjenek máris neki, Marin bácsi, nézett a sofőrre, aki úgy tett mintha nem hallana semmit, meg is áll, ahol akarja, csinálhatják állva, ülve, fekve, a szájába is veszi, ha akarja, de siessenek, már nincsen sok idő estig és neki szüksége van minden pénzre...

Ő idegesen lökte el magától, s a fülke szélére húzódva sziszegte, ad pénzt, megérti a sanyarú helyzetét, családja minden nyomorúságát, s noha ő nem a Dobrudzsában kóválygó, unatkozó magyar isten és nem is jótékonykodó külföldi, nem is tagja az üdvhadseregnek, mégis fizet, csak hagyja már békén, de legalább a száját fogja be, mert ha nem, ő nem áll jót magáért, elege van az ilyen rámenős, kis cafkákból, akik egy néptelen mezőn idegenekre vadásznak, hogy kizsebelhessék vagy...

Most ő nem fejezte be a mondatot.

Na jó, ha fiukra vágyik csak szóljon – röhögött durván a lány –, ezt is le tudja rendezni! Itt, ha pénzed van, minden vágyad teljesül, ez itten a földi mennyország, még ha nem is látszik.

A sofőr váratlanul sietett segítségére és szárazon mondta, fogd be a lepcsest te lány és húzd meg magad, mert úgy kiváglak a kocsiból, hogy a lábad se éri a földet!...

A lány elhallgatott, elpirosodva nézegette őt a szeme sarkából, kétszer is úgy látszott megszólal, de aztán magábafojtotta mégis a közlendőit, tényleg ismerhette a sofőrt s komolyan tartott arról, hogy ha újra beszélni kezd kirakja a mezőre s akkor ki tudja meddig várakozhat a következő kocsira?...

Hallgattak.

Benne váratlanul ébredt fel a szánalom, hát tehet róla ez a szerencsétlen kislány, hogy ilyen helyzetbe került, lehunyta a szemét, a káprázatok nem tűntek el, minden ott folytatódott, ahol az előbb abbamaradt, Irén és Natasa ott hajladoztak előtte a fényben, nyújtózkodtak, nevetgéltek, majd váratlanul kibújva átlátszó tüllruháikból, meztelenül kezdtek dobálni egymásnak egy láthatatlan labdát. Hiába próbálta magát is odaképzelni közéjük, nem sikerült...

Később váratlanul álltak meg, a poros út mezők között kanyargott, a jelekből ítélve itt nem volt eső, áttekinthetetlennek tűnt minden, a késődélutáni forróságban alig kapott levegőt, az árokszélre roskadt le, a lány eltávolodott tőlük, kissé távolabb, szemérmetlenül, lábát szétvetve vizelt, az öreg pedig aggodalmaskodva nyitotta fel a motorházat, s a gőzölgő motort figyelve, foga közt szűrve a szót, halkan és önfeledten káromkodott  és először nem is értette a kérdést. Ő idegesen arról érdeklődött, hogy van-e postahivatal abban a börtönéről méltán elhíresült faluban, ahová már régen meg kellet volna érkezniük? De aztán megértette mégis, mélán rábámult, mit akar az úr? – kérdezte leereszkedően.

Táviratozni – válaszolta ő reflexszerűen. – Táviratot akar küldeni valakinek.

A sofőr nem válaszolt azonnal, elmerülten vizsgálta a motort egy csavarkulccsal a kezében, vanni van, mondta később s ránézett, csak érjünk oda, higgye el, megígérem, egyenesen a postahivatal elé viszem, táviratot akkor is felvesz az öreg postás, ha nincsen nyitva a posta, ott lakik ugyanis az épületben, egy hátulsó szobában, de most ha megkérhetném, foglalja le magát az úr, baj van s ha állandóan beszél, nem tudok a motorra koncentrálni.

Ő elfordult, elmerülten figyelt egy bogáncsot majd sétálni kezdett a mezőn, nézegette a lába körül görgő ördögszekereket, a bogáncsok leírhatatlanul gyönyörű rajzolatát és elképesztő bordás-lilás szirmait. A cigánylány eszelősen körözött körülötte, de nem mert újra ajánlatot tenni.

Igen, gondolta ő, ahogy megérkeznek azonnal táviratozik Irénnek, elhívja, valószínű nem utasítja el, idejön s a tengerparton megbeszélik az életüket, mindent ától zéig s aztán elmegy Emilhez is és közli vele a döntést. Eddig és ne tovább!...

 15. REPÜLŐ TIGRISEK

 

Ott álldogált a beláthatatlan dobrudzsai mezőn, magányos középpont magányos körben, ahogy egy húszas évek elején elhíresült avantgarde festő fogalmazott, önfeledten és homályosan, a sofőr a kocsival volt elfoglalva, a cigánylány eszelősen kerengett körülötte és a lemenő nap fényében a káprázatokból kezdett felsejleni élete utóbbi évtizedeinek néhány helyszíne is, az őrtornyok, a barakkok, de kiszakította önmagát a hulló, mélakóros hangulatból, amelyet a mező bogáncsai szinte sugároztak s akkor határozta el végérvényesen, hogy kész, vége, beszélni fog Emillel.

– Igen? – áll meg Irén döbbenten és rábámul. – És mit mondott volna neki? Megkérte volna tőle, pontosan tőle az ő kezét?

– Hát ez az – nevetni kezd és emlékei közül újra kizuhanva faluja szélén találja magát, a szeretett nő mellett. Szétnéz, meglepődve észleli, hogy a nap fekete, tornyosuló, bikákra hasonlító felhők közé vész. Kézenfogja Irént, futólépésben igyekeznek az állomás felé, amire elérnek az épületig az első kövér esőcseppek már szétporladnak a homlokukon és az arcukon. – Nem nagyon lett volna miről beszélgetni?

– Hát ezért talán lehetett volna – sóhajt Irén.

– Mire gondol?

– Az árulásra például. Mert az, hogy én – aki eddig is önszántamból éltem mellette, mikor hagyom véglegesen el, kizárólag ugye rám tartozik. De az árulás, János!... Hát mégiscsak ez a szemétláda juttatott börtönbe, nem?

– De hát ő erről... – idegesen legyint, elhallgat.

Igen, pontosan erről kellett volna beszélnie vele. Megkérdezhette volna például, hogy miért tette, ha meggyőződésből nem? Karriervágyból? Bosszúból? S mégis, mivel sérthette meg annyira gyermekkorukban, hogy évtizedek múlva így torolja magát?!? Sok mindent kérdezhetett volna tőle? Azt is például, hogy álmodik-e mondjuk azokkal, akiket elárult és a rács mögé juttatott, mert erről például nem értekezik a naplójában? S azt is megkérdezhette volna, semleges hangon, a társalgási zsebkönyvek modorában, hogy néz-e tükörbe beretválkozás közben, nincsen-e esetleg némi nem elhanyagolható lelkiismeretfurdalása?!?

– Ugyan már – húzza be a nőt maga mellé az eresz alá. – Erről ő nem, erről ő pontosan ezzel a görénnyel, soha. Nem erről ő nem fog... És különben is a tükrök. Azt mondja az öreg a fiának, na most, hogy az anyád meghalt a kórházban, esszetörhessük a tükröket. Elég ha egymást látjuk!...

– Akkor mit mondott volna neki?

– Róluk beszélt volna, tőmondatokban, ellentmondást nem tűrően. Bejelentette volna, hogy döntött, elviszi Irént, eddig volt, szép volt, de ebből elég. Tekintélyes nyugdíja van, fogadjon ezentúl ápolónőt. Ennyi. A véleménye már nem érdekelte volna.

– S nem félt volna attól, hogy esetleg ismét feljelenti?

– Nem.

– Milyen szerencse, hogy mégis másképpen alakult – símul hozzá a nő. Nézik az esőben ázó síneket, az öreg vasutas nesztelenül jelenik meg mellettük.

– Adjon Isten – köszön fahangon. – Mi járatban?

– Pontosan mikor megy a vonat? – érdeklődik ő.

– Melyik vonat?

– Hát az, amelyikkel ő is mindég el szokott menni – nevet Irén.

– Fél hét után két perccel ér ide, ha nincsen csúszás és pontosan egy percet áll.

– Most hány óra?

– Nem tudom – nézi karórája helyét a csuklóján, s arra gondol vagy elveszítette az óráját megint, vagy fel se csatolta. Vagy mégis volt valaki hajnalban a szobában, az ágyuk mellett, s ő vette volna magához? Rejtély. – Maga nem tudja, Samu bácsi.

– Hát már hogy ne tudnám, drága doktor úr, fél kettő múlt négy perccel, hat perc múlva jön egy teher.

Állnak az eresz alatt, az eső erősödik, az öreg komótosan gyújt rá egy marosestire. – Hát elmenyen tőlünk doktor úr, mégis igaz?

– Temetésre – legyint ő fáradtan. – De visszajövök.

– Hát éppeg ez az, amit mink nem hiszünk. Ha egyszer visszamenyen a városba a doktor úr, akkor ott es marad, soha nem jő vissza a mi nyomorúságos kicsi falunkba, legfeljebb nyaralni, mert azt, másokkal ellentétben én nem hiszem, hogy a présházat eladná?

– Miért? Megvenné valaki?

– Hogyne – bámul rá az öreg. – Jó helyen van, lenne rá kereslet.

– Nem adjuk el –szól közbe Irén is. – És visszajövünk. Ezt úgy értse Samu bácsi, hogy én is jövök vele. Többé nem hagyom egyedül. Van itt hely elég, kettőnknek is.

– Ez igaz – húzza valami torz mosolyfélére a száját az öreg. – Hely van elég, lehet énekelni.

– Igen – nevet. – El fogjuk énekelni, ha visszajöttünk hogy nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el...

Adja a jó Isten – vet keresztet az öreg és az irodába invitálja őket. – Lesz-e háború doktor úr? – kérdezi átmenet nélkül és egy újságot nyújt feléje.

– Hát tudom én? – von vállat ő. 1968. augusztus 22. – olvassa a dátumot, csütörtök s mohón mélyed bele a pártfőtitkár beszédébe, amit legalábbis részletekben a tegnap már hallott a rádióban, de azért olvasva egészen más.

– De hát ki tudja, ha a doktor úr nem, a solingeni acéleszivel.

– Hallgasd csak – pillant Irénke és hangosan, tagoltan olvassa: „Az öt szocialista állam csapatainak behatolása Csehszlovákiába nagy hiba és súlyos veszély az európai békére és a szocializmus sorsára világszerte. A mai világban, amikor a népek harcra kellnek nemzeti függetlenségük megvédéséért, a jogegyenlőségért, elképzelhetetlen – ezt hangsúlyozottan megismétli s elhúzza a száját –, hogy egy szocialista állam, hogy szocialista államok megsértsék más állam szabadságát és függetlenségét. Nincs semmilyen igazolás, nem fogadható el semmilyen ok arra, hogy egy pillanatig is elfogadjuk valamely testvéri szocialista állam ügyeibe való katonai beavatkozás gondolatát.” Elhallgat, majd semleges hangon olvassa: „Hatalmas hosszan tartó taps...”

Hát ezt hallottam én a tegnap a rádióból doktor úr, ezt a tapsot, s a taps köt mint a gipsz... Csakhogy mi lesz ebből? – vakarja a fejét az öreg forgalmista. – Elnézi-e ezt a kioktatást a muszka medve, amelyik sokkal kevesebbtől is dühbe gurul? Én valamiért azt hiszem, nem. De nemcsak én. A tegnap este a kocsmában állítólag Cîrstea őrmester is pánikba esett, egyfolytában arról heherészett és siránkozott, hogy vine Ivan şi am belit-o.1 S más ilyesmiket. Azután már részegen hívta fel az elődjét Beldeanu őrmestert, aki más városon teljesít szolgálatot és tőle érdeklődött arról, hogy mi lesz? Hogy miket hallhatott nem tudni, de utána még ingerültebb lett, s egyfolytában arról áradozott, hogy mi lesz vele, ha elfoglalják a hazát?!... Hiába mondogatták neki a vele poharazó székely testvérei, hogy semmi vész, béveszik magik közé tiszteletbeli székelynek, ez se vigasztalta meg. Legázol benneteket is a ruszki, velünk együtt, mondotta és egyik pohár pálinkát itta a másik után, amíg osztán el nem aludt, a szerencsétlen. Hát innét gondolom, hogy a veszély reális. Mert amikor már a rend őrei is begazolnak, baj van!

– Mert egy falusi milicista beijedt – húzza el a száját Irén. – Ez csakis azt bizonyítja, hogy „ezek” még az árnyékuktól is félnek.

– De akkor es többet tudnak mint mink, doktor néni – magyarázza az öreg s bevallja, hogy ő, ahogy meghallotta hogy az őrmester a kocsmában ül s részegen sápítozik, mint egy vénasszony, kihasználva a két vonat közti majdnem ötven percet, elrohant a bótba, vett két kiló cukrot, két kilogramm lisztet, két liter olajat, egy kiló sót, négy kiló puliszkalisztet, egy liter szeszt, s kis tétovázás után még egyet... Ő ugyan már régen nem él pálinkával, de akkor es jó lehet még valamire, ha másra nem...

– ...elnézegetni – nevet Irén.

– Csereberélni, drága doktor néni. Ha jő a háború, az élelmiszer s a szesz az aranynál is értékesebb lesz majd. Én suhancként éltem át az elsőt, felnőttként a másodikot, tudom. S ki tudja még mit tartogat a jövőnk?

– Hogy mire lesz jó a szesz? – döbben meg Irén. – Ezt valahogy nem értem, Samu bácsi?

  - Csereberélni – magyarázza az öreg türelmesen. – Mert ő úgy gondolkodik, az egyszerű paraszti, bakter-eszével, hogy ha béjőnek a muszkák s háború lesz, megszorítják megint az élelmiszereket, akármennyire kevés is kell neki, aki egyedül él, mint az ujja, hamar elfogyhat a tartalék s akkor esetleg a szeszt elcserélheti pityókára vagy puliszkalisztre, vagy bármire ami ehető. Háború idején az ember nem válogat.

Később a szemerkélő esőben, a Józsi bácsiék háza felé sétálva s ide-oda köszöntgetve, az őket hajlongásokkal, hangos adjon Isten-ekkel és kezit csókolom-okkal fogadó járókelőknek, Irén töprengve jegyzi meg: – Kissé hamar esnek pánikba az emberek.

– De az öreg már megért két háborút, aszályt, éhínséget. Jól tudja, hogy mire megy ki a játék, és milyen szabályok szerint játszák. S mivel jól tudja, felkészül. Logikus, nem? S nincsen is benne semmi különös. Az lenne a meglepő, ha az ő tapasztalatával nem ezt tenné!...

– S ők, ők nem kellene, hogy bevásároljanak – áll meg váratlanul Irén a vegyesbolt előtt.

Ő megadóan bólint, bemennek, vesznek négy kiló cukrot, négy kiló lisztet, két liter olajat, egy kiló sót, nyolc kiló puliszkalisztet, két kiló grizt, egy liter ecetet.

– Majd felküldjük a doktor bácsinak – hajlong a középkorú, nála valamivel fiatalabb kövér elárusítónő. – Kekszet nem tetszenek venni? A tisztelend’ úr kekszet is vett és rahátot s szeszt is persze.

Ő nevetni kezd, figyeli amint az izgalomtól kipirosodó Irén kekszet, rahátot is csomagoltat, hogy két liter szeszt is kér s csokoládét, néhány doboz pástétomot, hal- és húskonzervet is...

– Akkor ennyi lesz, drága doktor néni – csomagol az elárusítónő.

Ő belekarol Irénbe, megindulnak kifelé, de az asszony az ajtóból is visszafordul és halvát is rendel, két kilót.

– És a szesz – szól utánuk a boltosné. – Hány fokos legyen? Kilencven?

– Mért? Van más is?

– Van gyengébb is – hajlong az asszony alázatosan. – Tudja, hogy hogy van drága doktor úr.

– Kilencven fokosat – mosolyog ő –, s akkor már – ragadja el őt is a vásárlási láz – csomagoltasson be két liter rumot is.

Felsőbbrendűt2 ? – kérdezi az elárusítónő.

– Miért? Még milyen van?

– Hát például az a jajmos, az a...

– Jamaikai?

– Igen az. Csak az Istennek se tudom megjegyezni. De drágább is és...

– ... rosszabb – most már hangosan nevet. – Két liter felsőbbrendűt, drága Amálka.

Felvidulva érkeznek Józsi bácsiék háza elé. – Ha nem is lesz háború – nevet ő –, a télire bevásároltunk. Ennyi hasznunk máris volt a kis sétánkból.

– Ez se semmi – nyít be a nő a kapun, de azonnal izgatottan fordul vissza. – Laskát is kellett volna venni – sóhajt gondterhelten. – Hosszú laskát és rövidet is.

– Majd hazafele beszólunk – lép be, a nőt maga terelve, a kapun. Az udvar üres, a diófa alatt, a nagy kőasztalon foltokban áll a víz.

– És teát – sóhajt Irén. – Mindent elfelejtünk.

– Majd iszunk mentateát, vagy kamillateát vagy orbáncfűteát, amit a román testvérek csengőfűnek neveznek, errefelé meg azt is mondják: Jézus szíve.

Rebi néni ebben a pillanatban jelenik meg a ház ajtajában s kezét kötényébe törülve, örvendezve siet feléjük. – Csakhogy megjöttek, lelkecském – csókolja arcon a meghatott Irént. – Mán azt hittük elvesztek azon a hosszú úton.

Mögötte az öreg is feltűnik, kezében egy újsággal. – Jót, doktor úr, az Istenke áldja meg doktor néni, még mindég azt mondják, hogy nem lesz háború?!

– Ne huhogj – reccsen rá szigorúan Rebi néni. – Pánikfelelős vagy, mondottam már, hogy nem álmodtam tigrisekkel. Amikor jött a nagy háború – magyarázza Irénnek – s osztán ez a második es, akkor mindég tigrisekkel álmodtam. Mentem felfelé a Biróné pusztáján, vittem apámnak az ebédet, ott erdőlt szegény. Már az Akasztófadombon jártam, amikor látom, hogy jő szembe velem két csíkos tigris. Úgy megijedtem, doktor néni, hogy mozdulni se bírtam, kiáltani se, pedig asszony voltam mán és Mózsika is két esztendős volt mán akkor. Kiáltani se tudtam, úgy éreztem meghalok, kiszállott belőlem minden erő. A tigrisek eszelősen kerengtek körülöttem, égett a szemük, vicsorogtak, láttam a fehér fogaikat, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. De nem bántottak, egy idő után morogva rugaszkodtak el a földtől, a levegőbe emelkedtek, darab ideig ott köröztek az én árva fejem felett, osztán elrepültek, bé, a falu felé, s többet nem láttam őket. De Jóska másnap vagy harmadnap meg is kapta a behívót. Osztán a bécsi döntés után megint jöttek a tigrisek, akkor es az Akasztófadombon mentem, vittem Jóskának az ebédet, hát jőnek megint az én tigrisem, ég a szemik, mint a mesében a sárkányé. No, gondolom, Rebi, akkor megúsztad, de most megesznek. De nem bántottak akkor se, kerengtek körülöttem egy darabig, fénylett a csíkos szőrük, morrogtak s felrepültek. Néhány nap múlva meg is kapta Jóska a SAS-behívót, mehetett megint védeni a hazát, Oroszországba.

– Na jó, de ez már, ha jól megszámolom, huszonnyolc esztendeje történt, asszony – nevetgél az öreg, az újsággal legyezve magát. – Azóta végleg elrepültek a te tigriseid is erről a tájról. Őket is elüldözték a román kommunisták.

– Ne prebitélj annyit, oktoni vénember – veri hátba Rebi néni. – Inkább hívd mán bé a vendégeket, az udvaron akarod jó zaftos háborús meséiddel traktálni őket?

– Hát nem idekünn eszünk?

– Nekem annyi, de akkor seperd le az asztalt s törülgesd es le, hogy tudjunk teríteni. Mink a doktor nénivel – karol a mosolygó Irénbe –, kihordjuk majd a tángyérokat. Na, jőjjön lelkecském, ne hallgassa ezt a vén bolondot. Megint addig festi az ördögöt a falra, amíg a végin meg is jelenik.

– De először a tisztelend’ úr jő, úgyhogy védelem alatt leszünk, asszony.

– Meghívta Antal atyát is?

– Beszélni szándékozna a doktor úrrak, a terveiről. Ő es aszongya, amit itten mindenki, hogy elmenyen a doktor úr, visszamenyen az egyetemre és, hogy ezt jól es teszi, met végeredményiben ottan van a hejje, ez a kemény létvalóság!

– Nem megyek én innen sehova, Józsi bátyám, mondtam már magának, ha nem tévedek. Csak a temetőbe.

– De oda mán amúgyse a saját lábán menyen a doktor úr. Oda mán elviszik a gyászolók, annak rendje és módja szerint. – Nevetnek. Az öreg egy vesszőseprűvel sepri le az asztalt, egy ronggyal tisztára és szárazra törli s várakozóan fordul feléje. – Inna-e valamit ebéd előtt, doktor úr? Pálinka, bor, ser, mit kíván?

– Sert.

– Akkor jól sejtette Rebi, mer az elébb zavart el a kocsmába. Nehogy megkévánják ebbe a melegbe. Friss, azugai, olyan szép fehér gallérja van, mint annak idején a Bandi jegyző felesége bundájának. Megirigyeltem a többieket, ahogy isszák és be is vertem egy pohárral.

– Ebéd előtt azért inkább pálinkát inna – ül le a diófa alá s meredten bámulja a levelek árnyékrajzolatát az öregember ráncokkal barázdált arcán. Olyanok mint a rácsok, gondolja és megborzong.

– Körte? Szilva? Vegyes?

– Hát ha már válogatni is lehet, akkor inkább körtét.

– Nagyapád is mindég körtét ivott, fiam – jelenik meg az asztal mellett Antal atya, mintha a földből nőtt volna ki. – Érzem benne, tisztelend’ úr, magyarázta a renitens császárkörték ízét. Mert ha mi nem is, de a körtéink még lázadnak!...

Józsi bácsi széket tol a pap alá és lemegy a pincébe.

– Hogy vagy, fiam?

– Ahogy engedik.

– S a terveid. Hallom, hogy kerestek a tegnap. Ez azért várható is volt, ideje már, hogy rehabilitáljanak.

Ő válaszolni akar, de megjelenik Rebi néni, kezében az abrosszal. Leteríti az asztalra s kezet csókol a papnak. Irén is követi a tányérokkal, terít s üdvözli a papot.

– Hogyan ízlik a hegyi levegő? – kérdezi Antal atya és figyelmesen néz rá.

– Nem lehet betelni vele – nevet a nő. – Úgy érzem mintha nyaralnék. S ezentúl ez így is lesz, mert döntöttünk Jánossal s ide jövök én is. Egy állandó nyaralás lesz az életünk.

– Hát nem menyen el a doktor úr? – ámul el Rebi néni s szinte kiejti kezéből ámulatában a levesestálat. – Hát mink azt hallottuk, azt beszélik legalábbes a faluban, hogy itten vótak a tegnap valami városi nagykutyák, hogyan es mongyák mostanság, eltársúrak és hívták, hogy mennyen vissza...

– Sok beszéd szegénység – érkezik meg az öreg a pálinkásüveggel és buzgón töltöget. – Annyira azétt nem vagyunk szegények, te asszony, hogy ennyit beszélj, hiába.

Koccintanak.

Újra észreveszi a diófa ágainak és leveleinek árnyékrajzolatát az öreg viharvert arcán. Mintha rácsok lennének, borzong ismételten meg s megizleli a körtepálinkát.

– Métt, gazdagok vagyunk – jelenik meg újra Rebi néni a levesesfazékkal, s Irén egy nagy meregetőkanállal meregeti a levest az asztal közepén álló tálba. – Nem es tudtam.

– Kérdik egyik nap a piacon a városi trógerok, hogy na mi van Józsi bácsi, van-e amit aprítani a tejbe. Aprítani még csak, csak lenni mit, mondom, csak tej nincs. Hát eladta a tehenet? – ámuldoztak. Nektek nincsen, röhögtem én, de értették sehogyan se, hogy mi ebbe a nevetnivaló. Azt se fogták fel, amikor a bánya felől érdeklődtek és én azt mondottam, hogy sajnos viszik el a termőtalajt a szülőföldről. Hogy hogy, mostmán lesz-e szénbánya vagy nem? Valami lesz, így én, de hát a fődet nem lehet szénné kinevezni, mint az embert párttaggá...

Nevetnek.

– Tényleg nem méssz vissza az egyetemre, Jánoska?

– Az ember nem megy vissza oda, ahonnan már egyszer kirúgták.

– De akkor élve temeted el magad fiam, falun s ráadásul még ezt a szép asszonyt is idehozod.

– Itt is vannak gyermekek – mondja komolyan Irén és rámosolyog a papra.

– Vannak, vannak, s jól is jön minden segítség, de...

– Az előbb, amíg az állomás felé sétáltunk, még az eső előtt János evangéliumából idézgetett nekem – magyarázza Irén, s kételkedve forgatja hosszú ujjai között a pálinkáspoharat, aztán belekóstol és összerázkódik. – Azt a részt, atyám, ahol a Megváltó felhívást intéz a tanitványaihoz, hogy szeressék az ellenségeiket is.

Antal atya elkomolyodik, leteszi a poharát. – Nektek hallgatóimnak azonban azt mondom: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok rágalmazóitokért. He megütik a jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak. Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, micsoda hálát érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha csak a jőtevőitekkel tesztek jót, micsoda hálát érdemeltek? Ezt a bűnösök is megteszik...”3 És a végén a könyörületes, jövőbemutató, mindmáig és a halálon túl is érvényes tanulság: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek.”

– Hát bocsánattal legyen mondva tisztelend’ úr – kezd dadogni izgalmában Jóska bácsi. – Eléggé furcsa ez neke, noha mán hallottam, csak nem gondoltam belé. Hogy ne ítéljek, de hát engemet is elítéltek, magát es, a doktor urat es, meg se várták a mi esetleges megítélésünket, nem es érdekelte őket, ahogyan így jobban belégondolok. S azonküjjel eztet Jézus Krisztus mondotta Lukács füle hallatára, de ő es, hogy végezte tisztelend’ úr?

– Elhallgass, te vén istentagadó – ráncigálja Rebi néni. Olyan lettél öregségedre, mint a szomszéd, aki amikor megkérdezték tőle a törvényszéken, hogy mit tud felhozni a mentségire, azt válaszolta, hogy a lőcsöt a szekerből, bíró eltárs...

– Hagyja csak, Rebi néni – legyint Antal atya. – Tudja Józsi bácsi, hogy mit beszél, de én is tudom. Bizony, kedves Irén – fordul a figyelmesen hallgató asszony felé –, én nem tudom hogyan bírtam volna ki a rámmért megpróbáltatásokat, a börtönt, a sötétzárkát, ha lelkemben nem visszhangoznak a Megváltó (Lukács által híven tolmácsolt) szavai. És én ez szerint éltem ott is! Mindenkinek ezt mondottam, a testvéreimnek, akik velem együtt, ártatlanul, koholt perek áldozataiként raboskodtak ott: orvosok, ügyvédek, tanárok, politikusok, görögkatolikus pópák, volt legionáriusok, kommunista elhajlók, katonatisztek... Először csak nevettek rajtam, az egyik meg is ütött, de én tartottam a másik arcomat is, megzavarodott s a többiek azonnal rá is támadtak, hogy nem szégyelli magát!? Éreztem, lassan megértenek és békesség honol majd a lelkükben. Mert, mondottam nekik, az embernek, ha békét akar kötni a világgal, először magával kell megbékélnie... Egyszer ötvenegyben tifuszban megbetegedtem és meg is haltam volan, lázálmomban már hallani véltem Szent Mihály lovainak dobogását is, ha egy őr meg nem könyörül rajam és meg nem súgja, hogy egyék szenet tisztelendő úr, az majd megfogja a hasát. Még volt annyi erőm, hogy megsúgtam a barátaimnak, hozzanak szenet, így azután egy görögkatolikus pópa, a világ legjámborabb embere és egy kételkedő sebész barátom tüzet tett a Duna partján, hogy hogyan, azt csak ők tudták, mindent lehet, mondta a sebész, csak akarni kell, Tónikám, s darabokra törték és én rágtam, csak rágtam, az utolsó erőmmel is rágtam és el is múlott rólam a baj, mert nagy az Úr kegyelme. Mert ahogy Lukács is folytatja Jézus szavait: „El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak. Adjatok és adnak majd nektek is: jót, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyannak fognak visszamérni is.”4

– És tényleg visszamérték-e tisztelend’ úr? – meri a tányérokba a kivörösödött arcú Rebi néni a párolgó tyúkhúslevest.

– Élünk, nénékám – mosolyog a pap s figyelmesen fordul Irén felé. – És ebben is az Isten kifogyhatatlan kegyelmét érezhetjük kedveském.

– De azoknak akik vertek, akik csúfot űztek belőlünk – füstölög Józsi bácsi. – Most elmondok egy történetet. Engem néhány héttel a tisztelend’ úr előtt vittek el, lázítással vádoltak, met a piacon jártattam a lepcsest a kollektívvel kapcsolatosan s köztudott volt rólam hogy én magamtól bé nem állok, alája nem írok. Szép idők voltak, jó hogy elmúltak. A tömlecben állandóan éheztünk, osztán hogy, hogy nem, amikor mán semmi egyébre nem tudtunk gondolni csak a csibeleveskékre s a flekkenekre, hogy a hurkákról, kolbászokról, sonkákról ne is beszéljek, odaszegődött a barakkunk mellé egy cirmos cica s amikor gömbölyödni kezdett a hasikája, már előre ittunk a medve bőrire, volt velünk egy író es, azzal vigasztalt elvégre immán ez határhelyzet s azonküjjel a taljánok es megeszik a macskahúst s nem halnak belé, ha élni akarunk meg kell próbálni, elébb megfőzzük, utána megsüssük. Már folyt a nyálunk, figyeltük a mi drága cicánkat, a kiscicáknak es olyan lehet a húsik, mint a tejes malacnak, vigasztalt az író és terveztük, hogy hogyan fogjuk elkészíteni a macskát cicáival együtt, s hát egy reggel halljuk es a szokatlan neszeket... Alighanem megkölykezett Sári, met így szólítottuk a mi macskánkat, akiből mégse a mi áldozatunk lett, noha áldozat lett szegény állat, így vót megírva neki a sors könyvibe.

– Beszélj világosabban – pattog Rebi néni –, nem elég, hogy a csemert hozod rá az emberre, még érthetetlen es amit beszélsz.

– Az őr es látta a macskánkat, sejtette mire készülünk, ezétt azután előttünk verte agyon puskatussal elébb a cicákat, akiknek még a szemik se nyílott ki, azután szegény Sárit. Hát ennek, az ilyeneknek bocsássunk meg, tisztelend’ úr. Soha!...

– S tényleg megettétek vóna a macskahúst – ámuldozik Rebi néni s keresztet vet.

– Szükségiben az ember sok mindenre képes – tölt még egy pohár pálinkát az öreg és egyből kiissza. – A nagy háborúban, Doberdónál egyszer hetekre vágtak el bennünket a hadtáptól a vitéz taliánok, először a szíjakat főztük ki, azt rágtuk, utána mezei pockokat fogdostunk, megsütöttük s megettük őket. Hát ezért es lehetek itt, asszony.

– Egereket, te jóságos Isten, ezt eddig nem is mondta – fordult Rebi néni kétségbeesetten Irén felé. – Egereket evett.

– Éhes ember nem válogat. Métt – pattog az öreg – éhen kellett volna dögöljek, csak azétt, met az ember általában nem eszik egeret? Nyilván nem, addig legalábbis, amíg van más amit ennie. De amikor nincs...

– Hát nem tudom – töpreng Rebi néni és bátortalanul belekostol a pálinkájába. – Ma olyanokat mondassz Jóska, hogy megáll az eszem. Még mik derülnek ki rólad, te vén bolond?

– Igaza van, Rebi néni – mondja az öreg pap és megsimogatja az öregasszony ráncos, kipirosodó arcát. – Nehéz volt a börtönben. A verések, kínzások, megaláztatások, megszégyenítések mellett az éhezés is, igen... Mi azután – néz szét –, igazán beszélhetünk erről, hiszen hárman majdnem harminc esztendőt húztunk le rács mögött, a maga Jánosa, Irénke, ugye hat és fél évig volt hadifogoly a távoli Szibériában, utána majdnem ugyan ennyit börtönben , én is ültem öt esztendőt,de Józsi bácsi is ült vagy négy évet, ötventől, de ha jól tudom, még az első világháborúban is volt vagy négy esztendeig hadifogoly Oroszországban.

– Vótam doktor úr, hogyne lettem vóna, de ott, akkor, nem éheztünk legalább, hozták az orosz fehérnépek a kenyeret, a húst, a borscsot, a szcsit, alighanem arra gondolhattak, hogy az ő uriknak, fiaiknak es viszen valaki ételt a messzi idegenben. Az első szó, amit a muszkák nyelvin megtanultam az volt, hogy szpasszivá, ami annyit tesz, hogy köszönöm. Ezt még a németek es megtanulták, met először csak mind azt mondogatták danke, danke s szegény asszonyok nem tudták mire vélni a dolgot, hát még itt es fenyegetőznek, annyit se bírnak mondani, hogy köszönöm, noha úgy esznek, hogy duvad ki a szemik.

– De hát az elébb még Doberdóról meséltél – húzza el a száját Rebi néni.

– Az a végin volt, az orosz fogság, az olasz és az egerek meg az elejin. Te kell tuggyad a legjobban, hiszen írtál elég levelet, Rebeka. Mán nem emlékszel?

– Az pontosan annyit tisztelend’ úr – vigyorog Józsi bácsi és kanalazni kezdi a levest. – Huszonkilenc esztendőket lopták el tőlünk, de ha arra gondolok, történhetett volna rosszabbul es – legyint.

– Amiután én kijöttem, vitték Jánost – kezdi levesét kanalazni Antal atya is. – Talán, hogy ne maradjanak üresen a börtönök.

– De nekünk azétt nehezebb volt, atyám – néz rá pillátlan kék szeméből egy könnycseppet kidörzsölve Józsi bácsi. – Met minket fehérnépek es vártak szegények, míg a tisztelend’ urat csak a nyája.

– Mindegy az.

– Azétt tisztelettel ellentmondanék. Nem teljesen mindegy. A mi asszonyaink a legszebb éveiket tőtötték tőlünk külön. S az éjszakák. Tudja, atyám, az éjszakák vótak mégescsak a legnehezebbek. A hold ott úszott a barakk ablaka előtt, s én arra gondoltam, milyen szép fehér lába van Rebekának, s nem tudtam hova verjem momentán a makacs fejemet. Átkozódtam miről maradok le, csak azétt, met nem tudtam béfogni a pofámat, mire az emlegetett író – kicsiny madárcsontú emberke megvigasztalt, ne egyem magam, ha hallgatok ugyes utolérnek, elérnekl ezek mindenkit, inkább hallgassuk Lajost.

– Az ki volt?

Egy főpincér. Szegény béállott negyvennégybe a nyilasokhoz, azt se tudta miről van szó, mindenki elképzelheti Szálasi testvér hívei milyen élénk aktivitást fejtettek ki Székelyföldön. De meg es kapta a magéét, öt évet. Emlékszem a fogorvosnál, a mafla doki románul kérdezte meg ki vót az a pancser, aki a Lajos úr fogát kihúzta, met a gyökeret bennehagyta, mire a mi főpincérünk kihúzta magát (kistermetű, de igen komoly ember vót különben) és azt mondotta, hogy aztot a fogát nem kihúzták!... – Hanem? – meredt reá kiváncsian a román rab fogorvos. Kiverték, sóhajtott Lajos.-  Kik verték ki? – értetlenkedett a doki. Hát az őr, legyintett a mi Lajosunk szenvtelenül, mint akit tulajdonképpen nem is érdekel a dolog. Osztán a doki kihúzta neki a gyökeret, sóhajtozva, hogy hova jutottunk. No ezt a Lajosunkat hallhattuk mink, amint éjszaka elkezdte sorolni a fogásokat, franciául, az omletteket, a kotletteket. Én először nem tudtam mi az, de a írónk megsúgta, hogy nem kotló, a kotlót még a művelt franciák se eszik meg, másképpen nem lenne csirke, hanem sült. Csurgott a nyálunk annyit ábrándoztunk evésről, láttam amint Rebi jön a dagadóval, kolbászokkal álmodtam, sonkákkal...

S amikor végre csontsoványan hazakerült – magyarázza könnyeit törülgetve Rebi néni –, enni se tudott szegény. Ült, nézett hol engem, hol az ételt s énekelte, hogy ahol én elmenyek, ott a fák es sirnak.

Az jó is volt, hogy az elején megtartóztatta magát – magyarázza Antal atya. – Mesélték a lágerben olyanok akik német lágerben is voltak, hogy amikor felszabadították őket az amerikaiak s enni kezdtek, mint az állatok, sokan összeestek és meghaltak.

Tudtuk mi azt, lelkem. Csibeleveskét főztem neki s kanállal etettem s itta a teákat, Jézus szíve, kakukfű, menta, hársfa, míg helyre nem jött. De a pocakja, az örökre eltűnt.

Nevetnek.

Józsi bácsi lemegy a pincébe, felhoz egy üveg bort. Szótlanul tölti tele a poharakat.

Ő nézi az öregemberek arcán a diófalevelek és ágacskák árnyékainak jól elkülöníthető vonalait, mint a börtönrácsok, gondolja fáradtam, aztán erőszakkal ragadva ki magát hulló hangulatából, az elmélázó Rebi nénire pillant. Az öregasszony maga elé mered és valószínű imátságot mormol; azután Irénre néz, tekintetük összekapcsolódik és váratlanul, a kitisztuló délutáni, direkt kökénykék égbolton, meglátja a tigriseket. Kecsesen repülnek a templom irányába, szinte siklanak a levegőben, harántcsíkos szőrükön szikráznak a napsugarak...

Felemelik a poharakat, koccintanak s ahogy megissza a kellemesen pincehideg küküllőmenti bort, hirtelen ismét pörögni kezd körülötte minden, úgy tűnik körhintán ül, de a valóságban újra ott áll a kopár dobrudzsai mezőn, a lemenő napa néz s miközben a cigánylány felbátorodva újabb ajánlatot tesz, a káprázatok közül kibontakozik a Nyekuláj falujának kollektív emlékezetében létező, titokzatos harangtorony zömök alakja és hallani véli a láthatatlan harang ezüstös szavát is. Száll, száll, száll a mélakóros harangszó a dobrudzsai mezőn s felélednek az ürömfűben a láthatatlan árnyak.

Mi van? Rosszul vagy? – hajol hozzá Irén s puhán arculcsókolja, és ő zuhanni kezd egy holdfény sütötte tér fölött köröz, állandóan várja a csattanást, elképzeli, hogyan fog landolni a kékesen foszforeszkáló kőkockákon és hogyan loccsan szét a feje, de nem történik semmi, napfényes kertben bolyong, elvadult málna- és ribizkebokrok közt és hirtelen találja szembe önmagát egy tükörrel, bánatosan nézi, ráncos, fonnyadó körtére hasonlító arcát, s így csak későre veszi észre, hogy a nagy ovális állótükröt Irén tartja a kezében, tizenhárom-tizennégy esztendős kislány, vörös hajának rakoncátlan fürtjei röpködnek koboldarca körül és ő mélabúsan döbben rá, hogy már aligha lehet jóvátenni semmit, együtt is élhettek volna, de életük jelentékeny részét számukra értelmetlen „sorsszerű” döntések értelmében egymás nélkül kellett leélniük, egyáltalán elmondhatja mindezt ennek a gyermeklánynak, megmagyarázhatja, megpróbálja, de rádöbben egyszerűen képtelen megszólalni, csak tátog, mint a partravetett hal, Irén kezében a tükörrel közelebb lép, még közelebb, s aztán egész egyszerűen átlép rajta, mintha ő nem is létezne, noha ő létezik, üvölteni tudna kétségbeesésében, miközben fejük fölött égetve világol az örök halasztás napja s már nincsen tovább, landol a betonkockákon a holdfényben, de érintkezését a betonnal nem követi a csattanás semmiféle zaj nem hallatszik és fájdalmat sem érez, az ezüstösen szitáló holdfényben pettes ruhájában ott lebeg fölötte Irén, mint a börtönben annyiszor, még éjszaka van, már nappal, sivatagban vánszorog előre, hómezőn, havat kavar a feltámadó szél, port, Irén továbbhalad, átlépve rajta a kertben kezében a tükörrel és nevet s már nincs tovább, Szent Donát bohócarcán nevetés hullámzik át, aztán egy erősödő örvényben tűnik el minden, csak a diófa ágainak, leveleinek börtönrácsra emlékeztető rajzolata marad meg a vele szemben ülő két öregember arcán, hiába dörzsöli a szemét, nem tűnik el...

 

1. Jön Iván. Elcsesztük... (román)

2. Rom superior. Az idő tájt nagyon népszerű ital. A másik – a rom Jamaica, nem volt annyira keresett...

3. Lukács evangéliuma. Görög eredetiből fordította P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik

4. Lukács evangéliuma i.m.

16. BRÁCSA A FAL MELLETT

 

     Ott ültek egymással szemben, az őrnagy és ő, a meghitten sárga lámpafényben. Közöttük párolgott a nagyapjától örökölt  teásfindzsában a tea –, mert közben teát is készített. Belélegezték  az earl grey semmivel össze nem téveszthető illatát. Kíváncsian, kissé ijedten nézték egymást. A férfi újra rágyújtott. Nem szív ez túl sokat? – ötlött fel benne a kérdés, de azonnal el is hessegtette. Végül is mi köze hozzá? És figyelte a levegőben úszó füstkarikákat. Számításai szerint Emil bármelyik pillanatban megérkezhetett. Már-már hallani vélte a fékező kocsi kerekeinek jellegzetes, súrlódó zaját is a kövezeten, a kapu nyikorgását, Emil lépteinek csikorgását is az udvaron, de hamar kiderült csupán érzékei játszottak vele. Férje megmagyarázhatatlan módon késett, távozása óta órák telhettek el. Mindez kínos volt, és ő eléggé el nem ítélhető módon akkor kezdett komolyabban gyanakodni, hogy mindez talán mégsem véletlen, hogy valakik jól meghatározott céllal rendezték meg ezt az egészet, hogy lépre csalják őt, de már nem volt megállás...

Az őrnagyot láthatólag egyáltalán nem zavarta Emil késése. Cigarettával a kezében nézte őt, és talányosan kérdezte meg: „És arról miért nem beszél, hogy milyennek találta Münchent, a szép Bajorországot, a harmincas évek elején?” Irén félig hunyt szemmel ugorva fejest történeteibe, megpróbálta felidézni németországi vakációinak semmivel össze nem hasonlítható hangulatait.

Az állomásról, kezdte, már beszélt. Lenyűgözte a hatalmas csarnok, a zajok, a szagok, a siető emberek, az állami soványság, a megállíthatatlannak tűnő nyüzsgés. Ez volt az utolsó békeév. Hitler még nem jutott hatalomra, a weimari demokrácia feltűnés nélkül, csendben haldokolt, de már mindenütt a bajuszos, sunyi tekintetű politikus képével lehetett találkozni, s ahogy nagynénje és pezsgővel kereskedő férje mondogatták, Hitler hatalomra kerülése már csupán idő kérdése. Anna és Günther nem voltak nácik, nem is rokonszenveztek a harcias vezérrel, akinek ugató hangja láthatólag idegesítette őket. Günther némi gúnnyal „pojácának” nevezte, „demagóg, szószátyár komédiás”-nak, s családi körben csak úgy emlegette megvetően, hogy „a bécsi szobafestő”. De érdekes módon észlelte népszerűségének csöppet sem elhanyagolható, erőteljes növekedését is, és már nem zárta ki azt sem, hogy végül, Germánia örök szégyenére, demokratikus választásokon kerül majd hatalomra, s a kancellári székbe beülve, az lesz az első intézkedése, hogy eltörölje az ország demokratikus törvényeit, s bevezesse a diktatúrát. Ő nézte a bajuszos arcot a plakáton – Chaplinre hasonlított, a nagy nevettető bája nélkül, és nem értette, hogyan válthat ki ez az alapjában véve jellegtelen személy ilyen óriási érdeklődést. Ezt meg is kérdezte, de Anna meglepetten bámult rá, és nevetni kezdett, megsimogatva a fejét. Günther viszont nem nevetett. Hirtelen olyan lett az arca, mintha citromba harapott volna. „Hát ez az kislány!” – mondta és csokoládéval kínálta. Nem volt képes megérteni, hogy ő nem szereti a csokoládét. A zsebében mindég volt egy-két tábla, s ő elfogadta ugyan a svájci csokoládékat, de nem ette meg. Odacsempészte nagynénjének, és Anna a téren, a Frauenkirche előtt osztotta szét a koldusok között.  Mielőtt bementek volna a hűvös nagytemplomba, mindég visszanézett az ajtóból, és látta, hogy a rongyokba bugyolált gyermekek hogyan tépik ki egymás kezéből a csokoládét, és hogyan gyúrják a szájukba, akár a fél táblát is, csakhogy ne tudják elvenni a rájuk rohanó többiek. Ezeknek Günther és Svájc minden csokoládéja is kevés lett volna – fintorgott, és szembefordult az oltárképpel, amelyről a Madonna talányosan nézett vissza rá, s a kisded mintha egyetértően bólintott volna, de az is lehet, hogy csak a szeme káprázott.

A svájci csokoládé papírján tehenek merengtek ábrándozva egy réten, s fölöttük ott fehérlettek a mesehegyek. Sokszor álmodott is ezekkel a tehenekkel. Leszálltak a csokoládépapírokról, és körülfogtak őt a szobában, nyakukat nyújtogatva. Ma sem tudja megmagyarázni, miért, de ilyenkor görcsösen kezdett nevetni, s az őrült hahotázás közben is érezte, tulajdonképpen sírni kellene. Oka persze lehetett volna rá, nem is egy. Akkoriban ugyan már kezdett megnyugodni, nem ismétlődtek monoton rendszerességgel rémálmai sem, egyre kevesebbet álmodott a vonattal is, a robbantgatásokkal, annál többször tűnt fel viszont álmában az édesapja, s most, amikor megpróbálja felidézni ezeket az álmokat, sokkal öregebben, mint az emlékeiben-álmaiban élő apja, valószerűtlennek tűnik ama tény, hogy ez a mosolygó, karcsú, fiatal férfi az édesapja.

Rendszeresen ismétlődő álmában ő a teniszpályán állott, szívéhez szorítva Tommyját. Mellette Birtalan ült, és eszelős érdeklődéssel követte a fehér labda szeszélyes és kiszámíthatatlan röppályáját. Néha felmordult, s amikor először vonított fel idegességében, s apja kiszólt, hogy nyugtasd meg, kicsi Irám, akkor tűnt fel a teniszpálya bejáratánál édesanyja is, fiatalon, sugárzóan, fehér ruhában, feje fölött rózsaszínű napernyővel. Azonnal észrevette őket, és integetni kezdett. Hívta magához, de ő hiába indult feléje, nyomában az izgalmában nyüszítő Birtalannal, édesanyja egyre távolodott, már-már akkora volt, mint a fehér labda, és zsugorodott, egyre zsugorodott, aztán el is tűnt, hol volt, hol nem volt. Ő visszafordult, hogy szóljon az édesapjának, de a teniszpálya is semmivé esett, és Birtalan is szertefoszlott a levegőben – csak nyakörve maradt a helyén, vibráló kérdőjelként, de aztán elhibbant ez is, mint a szálló porszemek a versben. Ahogy ijedten forgott körbe, anyját, apját, Birtalant és a teniszpályát keresve, hirtelen vette észre a svájci csokoládépapírokról lelépő, mulya teheneket – ott bőgtek, égnek emelt fejjel, a teniszpálya helyén ásító mezőn, s mögöttük koldusgyerekek verekedtek az ezüstpapírba csomagolt csokikért. Aztán belépett a hirtelen előtte felmagasodó templom kapuján. A hűvösség megnyugtatta kissé, a Szűzanya tekintete is, amint biztatóan intett feléje, s karjában a kisded bátorítóan bólintott. Mindez egyáltalán nem tűnt szokatlannak álmában sem, ellenkezőleg. Naponta eljártak Annával ebbe a rideg, méltóságteljes, hatalmas templomba. Az imádkozók mormogása – mintha méhkaptárak surrogtak volna – egyenesen megnyugtatónak tűnt, csak az volt a furcsa, hogy álmában teljesen üres volt a nagytemplom, s nem lehetett tudni kiktől származik az egyhangú mormogás. Ebben már kétségtelenül volt valami ijesztő is. Körbefordult, s ekkor vette észre, hogy megmagyarázhatatlan módon nagynénje is eltűnt mellőle. Tommyt szívéhez szorítva, remegve rohant végig a hűvös templomcsarnokon. Megállott a Madonnával szemben, nézte a Szűzanyát és a karjában pihegő kisdedet, majd térdre hullva kezdett imádkozni: segíts rajtunk, Boldogasszony anyánk – kérte csengő hangon, s hangja visszhangzott az üres templomban. Amikor felébredt, dobogó szívvel, izzadtan s remegve, már nem emlékezett arra, hogy miért is fohászkodott Szűz Máriához? Csak valami meghatározhatatlan, borongó és mélabús áhítat maradt meg benne, és valamifajta félelem, hiszen nem tudta megmagyarázni magának, hova tűntek el mellőle a többiek? Először a szülei és Birtalan, azután Anna... Amikor elmesélte álmát, nagynénje résztvevően nézett rá, aztán valamit mondott németül Günthernek, aki elkomorodva bólintott. Másnap elmentek a pszichológushoz. Ő akkor már meglehetősen folyékonyan beszélt németül, de az itteni nyelvjárás új volt a számára, és amikor az öreg, hajlott hátú, teljesen kopasz doktor bácsi rájött erre, tört magyarsággal kérdezte meg, hogy Erdély melyik részéből jött? Amikor megtudta, hogy Kolozsvárról, elmosolyodott. Ő is erdélyi, magyarázta. Nagyszebenből indult, először Bécsben működött, majd Münchenbe került, mert... de nem fejezte be a mondatot. Félrehajtott fejjel, kíváncsian nézett rá. Az iránt érdeklődött, hogy rémálmai milyen rendszerességgel ismétlődnek, és gondterhelt arccal kezdett jegyezgetni a noteszébe. El kellett aprólékosan mesélnie mindkét álmát, a vonatost és az eltűnésest is, amely mindég a müncheni nagytemplomban ér véget. Ő térdre hullva imádkozik Szűz Máriához és a karján lévő kisdedhez, de hogy mire is kéri őket, már nem emlékezik, mert amikor felriad, s ijedten néz szét maga körül, az ágyában fekszik, s tekintete kis majma, Tommy résztvevő gombszemeivel találkozik. „Hát csodálkozik a doktor bácsi, hogy immár semmit nem ért az egészből, és egyre jobban fél?” „Nem, egyáltalán nem csodálkozik” – mondja lágyan az öregember, s elmosolyodik. „Írhatnék nyugtatókat is – legyintett nagyvonalúan és hanyagul –, de inkább azt tanácsolom, sportoljon rendszeresen a kislány. Olyan keveset tudunk, de egy bizonyos: a testmozgás, a tiszta levegő sokat segíthet. Úszni tud?” „Tudok” – bólintott ő lelkesen, és így vitte el aggódó nagynénje másnap az uszodába. „Legalább te is úszni fogsz, szívem – vigyorgott Günther. – Rád fér a rendszeres testmozgás.” Ő ezt akkor nem értette. Ha belegondol, a nagynénje akkor még nem volt negyven éves. Ragyogóan nézett ki, egy deka felesleg nem volt rajta, és mégis elpirult, amikor férje a rendszeres testmozgás hiányát emlegette életében. Álltak egymás mellett az uszoda kövein, fehér dresszben, Anna teste megfeszült, és jól sikerült fejessel vetődött a vízbe. Ő azonnal követte, egymás mellett tempóztak, s akkor érezte először, hogy semmi nem végleges, és azt is, hogy talán semmi nincsen még veszve, még jóra, de legalábbis jobbra lehet fordítani mindent, s amikor este nagyapja aggodalmaskodva hívta fel, elmesélte neki, hogy úszni járnak Annával, s hogy a kedve egyre javul. Hál’ istennek, dörmögött az öregember, de vigyázzon magára, már számolják a heteket Máriskóval, aki a tervezettnél hamarabb jött meg Lövétéről –, a heteket, melyeket még tőlük távol tölt Németországban, és várják haza. Egyébként, mondta az öreg krákogva, Doina is üdvözli, a szomszéd kislány, s a román ügyvéd szakácsnéja azt üzeni, jegyezgesse fel csak szépen és szorgalmatosan az álmait, majd ha világutazóként hazatér, sorra megfejtik őket, kibogozzák az értelmüket.

Nevettek.

Szíve könnyű lett, úgy érezte, talán még sincsen még veszve minden.

Akkor éjjel semmit nem álmodott, nyugodtan aludt reggelig, és a napsugarak ébresztették.

Akkor reggel vitte el Günther először őket a teniszpályára is, és tanítgatni kezdte édesapja kedves sportjának fortélyaira. Nagynénje is akkor határozta el, hogy ő is eljár, talán neki sem tesz rosszat a rendszeres testmozgás. Talán elmulasztja a spleent, morgott a bajusza alatt Günther. A mélakórt!...Anna nem válaszolt, de megszervezte az első közös, hétvégi kirándulásukat. Akkor volt először a bajor erdőkben.

Előző este koncertre mentek Güntherrel. A zongorista, magas, karcsú, szőke fiatalember, Mozart szerenádjaiból adott elő óriási sikerrel, és a végén Schumann Waldszenenjét is eljátszotta, fergeteges üdvrivalgás közepette. Anna nem volt velük, – ahogy mondták: szeánszra ment. Ő ezt akkor nem értette. Félt megkérdezni, s csak később derült ki, hogy asztalt táncoltatnak és szellemeket idéznek egy Münchenben élő öreg olasz hercegnővel. De vissza a koncertre! Ő akkor hallotta először a csodálatos erdei képeket. Lenyűgözte, megbabonázta, nem hagyta nyugodni, izgatta ez a zene, és a koncert után, már a vendéglőben, vacsora előtt kérdezgetni kezdte a figyelmes Günthert Schumannról és az Erdei képekről. Zenebolond nagybátyja kortyolt a pezsgőjéből, és összehúzott szemmel, figyelmesen, kissé el is csodálkozva meredt rá. Aztán mesélni kezdte a mélakóros Schumann, a legnagyobb német romantikus zeneszerző bizarr, szomorú és fölemelő eseményekben bővelkedő életét, és este, miközben nagynénje a szellemek jövendöléseiről mesélt, egy könyvet is odaadott neki. A zeneszerző tevékenységéről, műveiről szólt ez a könyv. Olvasgassa, ha már ennyire érdekli. A következő heti házi koncertjükön – mert Günther néhány barátjával hetente egyszer, saját kedvtelésére zenélt is, a brácsa már rögtön feltűnt neki, ahogy házukba lépett, szomorúan és karcsún magasodott a sarokban, méltóságteljes formája szinte vonzotta a tekintetet – Schumann Carnevale-ját is előadták, az ő és nagynénje osztatlan örömére és gyönyörűségére. Mozdulatlanul és elbűvölve ült, szólni sem tudott. A barátokat is meglepte ez az áhítatos figyelem. Lopva figyelték, s el-elkapták a tekintetüket, mintha szégyellnék kíváncsiságukat. Fantasztikus – nyögte a végén, és önfeledten tapsolni kezdett. Günther ezután mutatta be, nevetve, erdélyi kishúgát a barátainak. Belezúgott Schumannba – jegyezte meg, de nem nevetett. Abban a korban van, mosolygott a kövér gyógyszerész, aztán zenéltek tovább. Eljátszották a Gyermekjátékokat is, ő pedig éjszaka dobogó szívvel olvasta Schumann biográfiáját, és a különös könyvből kibomló varázslatos világ, már-már új életre kelt benne. Mintegy belépett a könyvbe és a zeneszerző életébe, ő volt a Dávid-szövetség titokzatos, rejtélyes hölgytagja, aki fekete dominóban jelent meg az összejöveteleken, és elmerülten, áhítattal hallgatta Floresztán kirohanásait, a filiszteusok életvitelének forrongó bírálatát, az álmodozó, kedves és szomorú Euzébiuszt, akit mindég virágos rétekre ragadott el nyughatatlan képzelete, s a bölcs és harmóniát árasztó, választékosan beszélő Raró mestert, akit mindannyian tiszteltek mértéktartó és kiegyensúlyozottságra törekvő, derűs kedélye miatt. Hallgatta Felix Meritis ábrándozásait, Chiara mélabús énekét, és boldog volt, hogy közöttük lehet. Aztán az ajtóban mindég megjelent piros-kék trikójában, kifestve Arlekinó is, álarcosbálba invitálta a díszes társaságot, és a néma Schumann, a zongorához ülve, önfeledten kezdte játszani a Kinderszenen elragadó darabjait. Irén előtt megjelent kolozsvári szobája, és tudta, bármelyik pillanatban beléphet Doina is, de akkor megint megszólalt az álmodozó Euzébiusz, áhítatos arccal a zöldbe invitálta a társaságot, a természet szent, örök, dicsőséges templomába, és Arlekinó magára maradt vele. Figyelmesen nézett rá, feléje nyúlt, mintha meg akarta volna simogatni kigyúlt arcát, de csak a dominót vette le, finoman, őt alig érintve, álomszerű mozdulatokkal, és résztvevően jegyezte meg: ne várd a barátnődet kislány, most nem jöhet, de szeretettel gondol reád. Aztán szertefoszlott a halk szavú bohóc, s az ő kezéből is kiesett a Schumann életéről, működéséről, műveiről és ideáiról szóló könyv. Könnyek ömlöttek végig az arcán, tudta Doina már soha többé nem jöhet, mert Doina meghalt.

„De ez nyilván később, nem az első müncheni vakációja idején történt, igaz?” – szólt közbe az őrnagy, és ő megadóan bólintott. Hát persze hogy nem, ez már jóval Doina halála után lehetett, amikor már állandóan Hitler ugató hangját hallották a rádióból, s végtelen gyújtogató beszédei hozták lázba Németországot. Rá is delejes hatással volt az a hang. Persze, persze, ez később volt, de hát ezek a bajor hetek és hónapok, ezek a tündöklő harmincas évekbeli nyarak is úgy, olyan önfeledten és olyan szétválaszthatatlanul csúsznak egymásra, mint fotográfiák az előhívó vízében. Igen, ekkor, már a Schumann jegyében töltött időszakban, amikor kinyílt előtte a világ és képzelete elragadta, Rolf is megjelent az életében, az a fiú, aki talán a legjobban ragaszkodott hozzá a világon, az előtt a férfi előtt, aki most, mint mondotta, a román börtönök sanyarú viszonyaival ismerkedik...

„Igen – mondta az őrnagy. – Nem lehet könnyű neki. De ha tényleg szereti magát, drága Irén, nem adja fel, ki fogja bírni és hazajön.”

Rolffal, ha jól emlékszik, a berlini olimpia évében ismerkedett össze az uszodában... Akkor már rendszeresen járt el úszni, hol nagynénje társaságában, hol egyedül, ha elfoglaltságai miatt Anna nem jöhetett. Rendszeresen teniszezett is, és a nagybátyjával koncertekre járt, amíg nagynénje a felcsigázott olasz hercegnővel szellemeket idézgetett – Napóleon kísértete például félreérthetetlenül tudatta velük, hogy Hitlernek még nyolc esztendeje van hátra! Sok, jegyezte meg vidoran Günther, és ajkához emelte a kávéscsészét. Nagyon sok... Nem is sejtette szegény, hogy neki még annyi sincs, hogy ő, még szívből utált Führere előtt fog átalmenni a másvilágra.

Mindenesetre müncheni hetei egyre változatosabban teltek, egyre jobban megtanult németül, beiratkozott a városi könyvtárba is, és minden Schumannal kapcsolatos könyvet kikölcsönzött. Szenvedélyesen kezdte érdekelni a mélakóros múlt századi romantikus zeneszerző hősi élete. A variáció nagymestere egyik levelében szárnyalva és nagyralátóan vetette papírra, hogy „...engem akkor minden gondolata megihlet – csak épp, hogy nekem zenében kell mindezt elmondanom.”

Rolf napokig figyelte, áhítatosan függesztve rá nagy, fekete szemét. Először az volt az érzése, összetéveszti valakivel. Azután zavarni kezdte a néma imádás, félni kezdett, nem mert odanézni, de a szőke, sovány fiú rajongó tekintetét állandóan magán érezte, bőre viszketni kezdett, s bár állandóan megfogadta, hogy még véletlenül sem fordul feléje, mégis állandóan oda-odanézett, képtelen volt kíváncsiságát visszafojtani. Újra meg újra, akaratlanul is az őt alázatosan figyelő fiú felé fordult, s amikor tekintetük egy-egy villanásnyira összekapcsolódott, úgy érezte, ismeretlen világ tárul ki előtte, labirintusban tévelyeg. A végén már a fiú kapta el a tekintetét, s elvörösödve ugrott a medence vizébe.

Így játszottak egymás képzeletével, amíg ő harmadik vagy negyedik nap meg nem unta az egészet. Akkor odament hozzá és megkérdezte, miért nézi olyan kitartóan, mit akar tőle?!

A fiú elvörösödött, de nem válaszolt. Idegesen fordult el, s felugorva elég sikerületlen hassal vetette agársovány testét az uszoda vizébe. Ám ő ezúttal nem tágított. Gyors fejessel követte, jobban úszott nála, így hamar utolérte. Szembefordult vele, s biciklizve kérdezte meg, alá-alábukva a vízbe, hogy miért nézi, ismeri őt valahonnan? „Nem, nem ismerlek” – prüszkölt a fiú, de hiába igyekezett szégyenlősen elfordulni, elúszni, ő kitartóan követte. „Ismersz valahonnan?” – kérdezte később, amikor fürdőlepedőikbe burkolózva már egymás mellett feküdtek a napozóágyaikon, és kánonban vacogtak. Hirtelen felhősödött el az ég, és támadt fel a szél.

„Nem, nem ismerlek – dadogta a fiú –, de hát te is tudod, érzed, kell tudnod, kell érezned...” – és elkeseredetten hunyta le a szemét. Természetellenesen sápadt arcán nagy vörös foltok ütköztek ki, reszketett, de még mindég nem mert a szemébe nézni. Pedig ő kétszer is végigsimított a kezén, el-elkapta arcáról a tekintetét, majd hirtelen hozzáhajolt, megpuszilta az arcát, és erre a fiú, erőt merítve e bizonyára sokszor elképzelt csókból, felállott, meghajolt, és halkan bemutatkozott. „Rolf vagyok” – mondta. „És te?” „Én Irén.” „Iréne, te görög vagy?” – ámult el a fiú. „Nem, nem vagyok görög, magyar vagyok, erdélyi.” „Transzilvánia, Drakula földje?” – mosolyodott el Rolf. „A földje igen, és Drakula – nevetett ő – a vérszípó gróf, az éjszaka rettegett ura, a sötétség fejedelme. De, gondolom, nem azért nézel olyan kitartóan napok óta, hogy a vámpír királyról fecserésszünk?!

„Nem, nem!” – hadarta Rolf, és újra elkapta a tekintetét az acáról. Látta, hogy ismét beijedt, legszívesebben elfutna, ezért újra a keze után nyúlt. A fiú odaengedte a kezét, s remegett. Zavara nyugtalanító volt, főként azért, mert nem értette. „De akkor miért figyeltél? Miért néztél olyan eszelősen? Miért követtél napok óta? Mit akarsz tőlem?”

Rolf elkapta a kezét, idegességében újra dadogni kezdett. „Szeretlek” – mondta váratlanul, és újra halottfehér lett az arca, mészfehér, Jézusfehér, mint Doináé a ravatalon. „Szeretlek” – ismételte meg, s hirtelen hajolva oda hozzá, futó csókot lehelt az arcára, majd megfordult, és bukdácsolva rohant el az erősödő szélben. Utána napokig nem jött az uszodába.

Ő nem tudta mire vélni a dolgot. Ha szereti, tette fel magának a kérdést százszor is, miért marad távol? Elképzelte, hogy az erdőben, kedvenc tisztásán mezítelenre vetkőzve, ellejti előtte Salome táncát. Azt is elképzelte, hogy odaadja magát neki – ekkora rajongás ajándékot érdemel. Szégyenlősen borzongott meg, nyugtalanította Rolf hiánya. Egyre többet gondolt rá. Az esti összejöveteleken, a Dávid társaság képzeletében pergő purpárléin már napok óta ott hallgatott a fiú is, a mélabús Euzébiusz mellett, áhítattal figyelte a csodálatosan éneklő Chiarát és az élet értelméről meditáló Raró mestert, de nem szólalt meg, s még Arlekínó gonoszkodó tréfáin sem nevetett. Áhítatosan ült a többiek között, és hallgatott. A szemét, akárcsak napokkal ezelőtt az uszodában, figyelmesen függesztette rá. Egy kutya hűségével és rajongásával nézte őt, s ez a többieknek is feltűnt. „A fiatalember – nevetett Felix Meritis – szereti Irénét, a mi görög–magyar barátnőnket... És te? – fordult váratlanul feléje –, te milyen érzéseket táplálsz a szívedben?!”

Ő váratlanul jött zavarba. Érezte, hogy lángol az arca, dadogni kezdett, szívverése felgyorsult, de ekkor, hihetetlen erőfeszítéssel, remegve szakította ki magát képzelete örvényeiből, és kezébe véve Tommyt, hűséges majmát, gondterhelten kérdezte: „Rolfnak hívják, és szeret. Mit szólsz hozzá?” – de a kis majom nem szólt semmit, csak fekete szeme csillogott, talán vidámabban is mint máskor. Láthatólag kedvére volt a dolog, nem tett ellenvetést...

Ő káprázó szemmel nyúlt el az ágyán a szemsértő lámpafényben, s egyre önmagát és Rolfot látta az erdei tisztáson, amint egymással szemben állva vetkőznek. Először a blúzát veti le, a fiú pedig az ingét, s a szeme mellei láttán kerekre tágul, halálos sápadtság önti el. Aztán szoknyájából is kibújik, s a remegő Rolf is kilép a nadrágjából. Egy mozdulattal szabadul meg utolsó ruhadarabjától, és Rolf is követi példáját. Egymásra néznek, a fiú, ez a sovány görög isten, reszketve áll, s ő nem tudja levenni a szemét megmerevedő testrészéről. Aztán feléje lép, átöleli, de egyéb még képzeletében sem történik, mert nagy erőfeszítésekkel hessegeti el a látomást, és elszántan nyúl a padlóra lecsúszó könyv után. Kinyitja, és megint olvasni kezdi Schumann rejtelmes élettörténetét, de Rolf arca, sovány, meztelen alakja, előremeredő dárdája, kutyaszeme állandóan feltűnik a sorok között. Áhítatosan-remegve öleli őt. A hasán érzi a lüktető hímtagját, megfogva kezét óvatosan vezeti combjai közé. „Nem – mondja a fiú –, én ezt nem akarom!” – de már nincs megállás, a szerelem forró szele ragadja el őket. Rolf ott várakozik rá a Schumann-könyv indázó mondatainak zegzugos átjáróiban, de ő hiába igyekszik utolérni, már nem tudja, csak a hangját hallja egyre: „Szeretlek, Iréne! Szeretlek, Iréne!” Azután ez a dadogó hang is távolodik, ő egyedül állingál az erdei tisztáson, s csak egy mókus figyelő tekintetével találkozik. Rolf ismételten eltűnik, szertefoszlik, semmivé esik, hogy újra meg újra megképződjön előtte agársovány alakja.

Másnap, feladva tartózkodását, odamegy az öreg úszómesterhez, és Rolf felől érdeklődik.

„Nem tudom – néz rá gondterhelten az öregember –, bizonyára beteg, igen. Csakis ez lehet, hiszen máskor mindég itt van, minden nap, nem hiányzik soha. Nincsen olyan nagy tehetsége az úszáshoz, megjósolhatom, bajnok biztosan nem lesz belőle, de igen kitartó. Különben miért keresi a kisasszony?”

Beszélni szeretne vele, von vállat, s érzi, hogy elvörösödik, de az öregember kedvesen jegyzi meg, ha meglátom, szólok majd neki.

Még elmúlik néhány szeszélyes és lázas nap. Egyre többet gondol Rolfra, nem tudja elhessegtetni árva kutyaszemét. A fiú végleg bevonul a filiszteusokkal darab idő óta még lázasabban hadakozó Dávid-szövetség tagjai közé, s az összejöveteleiken együttérzően hallgatja a merész, szenvedélyes Floresztán áradozásait, borongó álmodozásait egy szebb és jobb világról. Igen, mindannyiukat végtelen vándorutakra hívja Floresztán a messzeségbe, idegen tájak és emberek, arabeszkek és várkastélyok, mecsetek, tengerek, sivatagok felé, a kék virágok rejtélyes erdeje felé, a fénybe és a mámorba, mert itt, csakis itt találhatjuk meg önmagunkat, magyarázza zengő hangján, itt és csakis itt békülhetünk meg önmagunkkal. Az úton – hiszen már a nagy Cervantes is megjósolta volt, hogy az út mindég jobb, mint a fogadók – régi mesékből integetnek felénk a barátaink. Menni kell, menni, menni!... Aki megáll, az elveszett, aki lemarad, az halott ember...

„Háború lesz” – mondja komoran Günther a reggelinél, lágy tojását kanalazva, s Anna sóhajt, hogy azért talán mégsem. „De az lesz” – erősködik a férje, és izgalmában feldönti a teáscsészét. Irén a  tea terjedő, szeszélyes arabeszkekre emlékeztető foltjait figyeli az abroszon, s hirtelen ott találja magát a foltok között, egy ösvényen. Süt a nap, dermesztő fénybe vonva a tájat. Távolabb ott komorlik a teásfindzsa, ez a magas és rémisztő hegycsúcs, s ő érzi, ha törik, ha szakad, el kell érnie addig a csúcsig, mert Rolf a többiekkel együtt ott vár rá, s szinte hallani véli a szenvedélyesen daloló és a szerelem mindent elpusztító hatalmáról éneklő Chiarát. Hiába jelennek meg körülötte, az abrosz végtelen mezején a német tankok, Germánia dicsőségéért szállva harcba, és hiába masíroznak a Führer csizmás, fekete ruhás elitalakulatai. Tudja, őt már az esetlegesen mégiscsak megkezdődő háború sem tántoríthatja el. Neki igenis el kell érnie a teásfindzsa-hegyet, hiszen egy tisztáson, a titokzatos forrás mellett, amelyben ott zubog-bugyborog-fortyog az élet vize, ott vár rá Rolf. Kutyaszemét alázatosan rászegezve kezdi mondani a titokzatos verset, amelyet Günther rongyossá olvasott, öreg Schumann-könyvében talált. Egy elsárguló lapon, nehezen olvasható kézírással tündökölt. Szerencsére a lelőhelye fel volt tüntetve germán precizitással, amely természetesen nagybátyját is jellemezte, hiszen ő, csakis ő írhatta le távolodó diákkorában ezt a szöveget, ezért rögtön elment a városi könyvtárba, hogy kikölcsönözze Rilke néhány kötetét, de csak hosszú, tétova, már-már reménytelennek tűnő keresés után találta meg az Einsamkeit című verset.

Igen, ezeket a tébolyító sorokat kezdte mondani Rolf a forrás mellett, s minden sorral ledobta egy ruhadarabját, amíg ott nem állt előtte meztelenül, mint egy sovány görög isten.

Az őrnagy arca váratlanul felragyogott, és mondani kezdte a sorokat, átszellemülten s dadogva, mint aki nem tehet mást:

„Die Einsamkeit ist wie ein Regen.

Sie steigt vom Meer den Abenden entgegen;

von Ebenen, die fern sind und entlegen,

geht sie zum Himmel, der sie immer hat.”

A szakasz utolsó, talányos sorát, elfulladva a konyaktól vagy az érzelmek rohamától, már együtt mondták, és tekintetük összekapcsolódott:

„Und erst vom Himmel fällt sie auf die Stadt.”

Kipirulva hallgattak el, kerülve egymás tekintetét.

Ez a vers mindég nyugtalanította őt, s amikor 1961-ben – amikor János még raboskodott – végre magyarul is megjelentek Rainer Maria Rilke versei, megvásárolta a két kötetes gyűjteményt, és idegesen kereste meg benne a Magány című verset, amelyet ráadásul egy híres magyar költőnő fordított, aki – nyomozott is utána – Isten kifogyhatatlan kegyelméből majdnem egy idős volt vele.

„A magány olyan, mint a zápor.

Az alkonyattal kél az óceánból,

a síkságról, mit titkon tart a távol,

az égre tér, amely övé, övé.

S az égből hull a városok fölé.”[6]

Sokáig hallgattak akkor. A férfi gondosan újratöltötte a poharakat. Irén elmesélte furcsa találkozását Rolffal, aki az uszodából eltűnt ugyan, de rejtélyes módon tudomást szerezve távozásáról, virággal, vörös rózsával a kezében jelent meg az állomáson. Odament hozzájuk, elnézést kért nagynénjétől, s a meghökkent Günthertől, és remegve nyújtotta át a rózsaszálat. Átadott egy bőrbe kötött, vaskos füzetet is, amelybe, mondotta dadogva, mindent leírt, s amire ő megszólalhatott volna, megfordult, és szinte futva tűnt el a forgatagban.

„Hát ez ki volt?” – nézett rá kíváncsian Anna. Günther nem szólt, de hosszan nézett a tömegben siető, ám még jól követhető Rolf után, s megcsóválta a fejét.

Már a vonaton elkezdte olvasni, szinte lázasan az izgalomtól és a kíváncsiságtól, Rolf feljegyzéseit. Odakinn lassú, szeptemberi eső permetezett, mintha Rilke csodálatos versének nyugtalanító látomása kelt volna életre, az az örök és elállíthatatlan zápor. „Ma megláttam őt – kezdődött a napló –, s úgy éreztem, azóta ismerem, amióta megszülettem, pedig bizonyosan ma láttam először. Ő is magányos, mint én. Egyedül van, és nagyon szomorú. Vajon mi bánthatja?...” Ő megborzongott, hiszen most láthatta először önmagát egy másik ember szemével, aki ráadásul nem is titkolta, hogy rajong érte, s ez furcsa volt, vonzotta és taszította egyszerre...

Anna – aki vele utazott Kolozsvárra – hökkenten kérdezte: „De hát ki ez a fiú?” Ő elpirosodva mondta el, hogy egy uszodai hódolója. Majd utánanézek, jegyezte meg tűnődve a nagynénje, s újra elmerült az ölében tartott Márai-regényben. Válás Budán – olvashatta ő tűnődve a címlapról, amikor nagynényje kiment a toalettre.

„És nem kérdezett semmit?” – kérdezte érdeklődve az őrnagy, és megcsóválta a fejét.

Ő tagadóan rázta a fejét. Nagynénje – noha minden valószínűség szerint kíváncsi lehetett arra, hogy ki lehet szeretett unokahúga titokzatos rajongója, és arra is, hogy miket írhat a naplójában róla – visszafojtotta kíváncsiságát, és nem kérdezett semmit. Tüntetően olvasta a Márai-regényt. Günthert is mindég idegesítette Anna vélt zárkózottsága, hidegsége, de ő direkt ezért kezdte egyre jobban megszeretni nagynénjét. Nem szólt bele soha az életébe, nem igyekezett soha semmiben befolyásolni őt, nem is kérdezett, és nem is tanácsolt soha semmit, csak akkor, ha kikérte a véleményét. Tiszteletben tartotta az ő köreit, és ez több volt, mint tapintat. Figyelmesség volt, s egyúttal a másik ember szuverenitásának, autonómiájának tisztelete is. A szeretet.

Ezért aztán egyre többet beszélgettek. Őt Anna tartózkodó, mégis szeretetteljes figyelme bűvölte el, és sokszor gyerekes részleteket is elárult önmagáról. Azon a szeptember eleji utazáson, a szemerkélő esőt figyelve a vonatablakból, úgy érezte, mégiscsak tartozik annyival a nagynénjének, hogy Rolfról beszéljen neki.

Ketten ültek a fülkében, s ez a tény nagymértékben megkönnyítette a vallomást. Anna letette a Márai-könyvet a plüssülésre, és figyelmesen nézett rá. „Azt mondta, szeret? – fintorgott. – És nem is beszélgettetek, mert amiután elárulta, félelmét legyőzve végre, hogy szeret, messzire elkerült? Az uszodába se jött emiatt?! Érdekes, romantikus, bűbájos.” Anna nevetett, de melegen, egyáltalán nem sértőn, s tétován simított végig a haján. S ő, ő érez-e valamit? Kíváncsiságot inkább, füllentette, és sóhajtott. És nyilván mélységes sajnálatot is, hiszen ez a szegény pára a naplójában is arról ömleng, hogy mennyire szereti őt, a tartását, a tartózkodó természetét és a kecses mozgását, mert – írja! –, úgy mozog mindég, mint egy gazella, de nem, nem, inkább mint egy leopárd.

Most gazella vagy leopárd? – nézett rá nagynénjére, és hirtelen nevették el magukat, boldogan, felszabadultan. És – folytatta ő könnyeit törülgetve – javasolta azt is, hogy levelezzenek, és a címét is megadta.

„Hogy hívják?” – komolyodott el hirtelen Anna, és ő némán nyújtotta feléje a bőrbe kötött füzetet, amelynek első oldalán ott állott a fiú neve. A nagynénje arca hirtelen elkomorult. „Csak nem a tábornok fia?” – dermedt meg, s még Budapestről – kiszálltak néhány napra, megszakítva utazásukat – felhívta távbeszélőn Günthert, hogy érdeklődjön. Hamar kiderült, nagybátyja már este telefonozott, hogy hódolója tényleg egy harcias, nagyszájú, fényes karrier előtt álló SS-tábornok legkisebb fia.

Ez a tény, hangsúlyozta Anna egészen más megvilágításba helyezi az egészet. A Rózsadombon sétáltak, a visszasütő nap eszméletlen fényében nézték az elúszó villákat és kerteket, s a nagynénje hirtelen feléje fordulva, aggódva kérdezte: „Érzel valamit iránta?” „Mondottam már, hogy csak kíváncsiságot és sajnálatot – magyarázta ő. – Egyre előttem van, amint az uszodában kutyatekintetével követ.” „Felejtsd el akkor, hátha nem lesz nehéz” – sóhajtott lemondóan a nagynénje, s ő igyekezett megfogadni a tanácsát, és nem gondolni Rolfra. Egy levelet is írt neki, melyben hidegen közölte vele, hogy fellobbanását annak tartja, ami – egy szertelen s élénk fantáziával megvert-megáldott kamasz képzelgésének, s azt tanácsolta, tizenhat esztendeje minden megfontoltságával, hogy felejtse el. A fiú postafordultával válaszolt. Őrülten szereti, írta, és ömlengve vallott érzéseiről és álmairól, melynek főszereplője a királylány, a titokzatos görög–magyar leány, Iréne, azaz ő...

Elpirosodva olvasta el újra meg újra a levelet, s hirtelen képződött meg előtte Rolf hűséges kutyatekintete. Látta, amint álmai tisztásán áll meztelenül, és rajongva nézi őt. Megborzongott, de nem válaszolt, akkor még nem. Hódolóját ez az elhanyagolhatatlan tény a legkisebb mértékben sem zavarta, sőt, naponta érkeztek rajongó és ömlengő levelei. A hetedik vagy a nyolcadik után megsajnálta és válaszolt.

Igaz, akkor már egyre többször jelent meg képzeletében, nem tudott szabadulni tekintetétől és alakjától.

Így kezdtek el levelezni, de azután már csak egyetlenegyszer találkoztak, 1938-ban. Akkor ő nem utazhatott Münchenbe, a híres őszi népünnepélyre. Az oktoberfestre időzítették a találkozót. Ez a nap élete egyik legboldogtalanabb napja lett. Akkor már tudta, hogy nem szereti Rolfot, hogy szinte semmiben nem értenek egyet... És többé nem is találkozhattak, a sors más és más utat jelölt meg számukra. A következő évben a nácik lerohanták Lengyelországot. A háború miatt ő nem utazhatott Münchenbe. Azt tervezték, hogy a híres októberi majálison majd újra találkoznak, de sajnos erre sem került sor. Rolf utolsó levelében rajongva írt Hitlerről, minden németek nagy vezetőjéről, s megvallotta, úgy döntött, önkéntes lesz, elmúlt már tizennyolc esztendős, harcolni akar az újra felívelő német dicsőségért.

Ez volt az utolsó levele, s csak néhány év múlva tudta meg, hogy még az orosz támadás első heteiben esett el, valahol Ukrajna széljárta mezőin, de mivel erről hosszú ideig nem tudott, az ő képzeletében, a rejtélyes Dávid-szövetség egyre tartalmasabb, színesebb és vonzóbb összejövetelein továbbra is rendszeresen jelen volt – ült a sarokban s hallgatott, hálás kutyaszemét rászegezve. Akkor határozta el, hogy regényt ír Schumannról, de már a medicina is kezdte érdekelni, a gyógyítás. Lassan elfelejtette Rolfot. Egy őszi napon, amikor Máriskóval venyigéket, gallyakat égettek a kertben, a lángok közül felkunkorodó ágakat nézte, és váratlanul látta meg az egyenruhás Rolfot, aki szigorú tekintettel, kissé tartózkodva nézett vissza rá. Ő könnyek nélkül, hangtalanul sírt, s eltemette a szívében, noha akkor még nem tudta, hogy elesett a bizonytalan germán jövőért. Karesz, első férje kezdettől fogva müncheni hódolójára emlékeztette a rajongásával és reá függesztett, rendületlen hűségről tanúskodó kutyatekintetével. De csak igen-igen későre jött rá, hogy a látszat néha csal. Mindenesetre emberben nem csalódott még akkorát, mint benne. Igen, végeredményben sajnálatból ment hozzá. SAS-behívót kapott a szegény flótás. Akkor már értesült Annától Rolf haláláról, és amikor Karesz váratlanul megkérte a kezét, nevetve mondott igent. Ott ültek a New York kávéházban, hármasban, nagyapja, a fiú és ő. Valószínűleg János is ott sörözhetett akkor valamelyik szomszéd asztalnál, és akkor láthatta őt először. Máig sajnálja, hogy ő akkor nem vette észre, s nem észlelte rajongó tekintetét sem. Kár, egészen másként alakulhatott volna az életük, ha észreveszi akkor...

Az őrnagy kortyolt a poharából, és váratlanul, elmélázva jegyezte meg: „A brácsa, igen a brácsa, Günther müncheni lakása ebédlőjében, a sarokba támasztva, amint ívelt nyaka csillog a fényben, rejtelmesen, titokzatosan hallgat, s néha holdvilágos éjszakákon meg-megzendül egy húr, mintha titokzatos szellemkezek szólaltatnák meg...”

 „Honnan tudja ezt?” – néz kutakodva elábrándozó vendégére, s az őrnagy sóhajtva vallja be, hogy náluk is volt, gyermekkorában, az ebédlő sarkában egy brácsa, az ő édesapja is szenvedélyesen zenélt, s ő is rajongott gyermekkorában Schumannért, elsősorban a Rajnai szimfóniáért és az A-moll zongoraversenyért... Igen, sok véletlen egybeesés van az életükben, ezért is hallgatta olyan szenvedélyes érdeklődéssel a nagyságos asszony vallomását, és természetesen azért is, mert...

De nem tudta befejezni, mert ezúttal tényleg hallották a kapu előtt fékező kocsi kerekeinek semmivel össze nem téveszthető surrogását. Csapódott az ajtó, nyílott a kapu, Emil léptei csikorogtak a kavicson, s hamarosan az ajtóban is megjelent. Kutakodva nézett rájuk s a félig kiürülő konyakosüvegre, majd fanyarul jegyezte meg: látja, nélküle sem unatkoztak. Aztán vendége felé fordulva, sajnálkozva tette hozzá, hogy sajnos elszólította a kötelesség, nézze el ezt neki az őrnagy elvtárs...

Ő azonnal feláll, elnézést kér, egyenes derékkal, minden lépésére ügyelve megy át a szobájába. Még hallja, amint a tiszt szárazon jegyzi meg, ó semmi gond, jól elbeszélgettünk a nagyságos asszonnyal, ügyész elvtárs. Akkor már tudja, felesleges volt képzelődnie, gyanakodnia, itt nem volt semmiféle megegyezés, nincs semmi ellene irányuló összeesküvés... Puhán csukja be maga után szobája ajtaját, s végigvetődve heverőjén, fulladozva kezd el sírni.

– De hát miért? – szólal meg tétován János. A szőlőben sétálnak, újra diadalmasan süt a nap, felszárítva a leveleken és a fürtökön gyöngyszemként csillogó esőcseppeket.

– Hát nem mindegy? Csak!... Talán mert egyedül érezte magát, talán mert kilátástalannak találta az egészet, amibe önhibáján kívül, ismételten belekeveredett! Mibe kavarodtam bele megint? – tette fel a kérdést félhangosan, könnyeit törülgetve. Egyáltalán volt értelme, hogy ennyire kiadta magát egy idegennek? Egy katonatisztnek? De ugyanakkor a férfi figyelmes arca is felrémlett előtte. Látta megnyugtatóan hideg kék szemét, amelyben időnként eszelős, sőt annyira nyugtalanító vörös lángocskák villantak fel, hogy kihunyjanak megint. Megborzongott.

– Tényleg, még mindig nem érti, hogy miért ment végeredményben férjhez Kareszhez? Csak szánalomból? Vagy mert Rolfhoz, első szerelméhez hasonlított? Vagy tetszett is neki?

- Talán, hogy megérthesse, az előbb idézett Rilke-vers második részét is el kellene mondania, mered maga elé elrévedve, és sóhajtva kezdi el:

 

„A korcs órán esőzik, enyhe permet,

mikor az utca pirkadatba vált át,

s mikor a test, amely semmit se lelt meg,

csalódva, bánva messzehagyja párját;

s mikor, kik egymást gyűlölik s utálják,

egy ágyban, együtt, egy párnán alusznak:

 

a magánnyal a hűs folyók elúsznak...”

 

– Igen – legyint fáradtan a nő –, ezt a részletet érzékeimmel, minden idegszálammal éreztem, és megértettem a férjemmel együtt töltött „szerelmes éjszakákon”, hazatérése után...

– És addig?

– Az esküvőnk annak idején egy keddi napon volt. Mindössze három napra korlátozódtak a mézesheteink. Az egészből csak a mérhetetlen csalódásra emlékezett, és az undorra, amit Karesz igyekezete, simogatásai, egész ellenszenves lénye váltott ki belőle. Igen, már akkor undorodott a „férjétől”, a szagától, a bohóckodásaitól, a kedveskedéseitől. Csak külsőleg emlékeztetett halványan Rolfra, belsőleg nem... Önző és durva volt, noha igyekezett nem mutatni. Nagyapja Karesz eltávozása után, még az állomáson, kutakodva nézve az ő karikás szemébe, kételkedve kérdezte meg: „Biztos vagy benne kislányom, hogy jól választottál?!” Ő a legszívesebben az öregember mellére borulva szeretett volna sírni, de sértetten és gőgösen válaszolta, persze, a lehető legjobban. Hát van még egy ilyen fiú, mint Karcsi? De a lelke mélyén ő is meg volt győződve arról, hogy meggondolatlanul, talán szánalomból, talán feltűnési viszketegségből, talán kíváncsiságból jóvátehetetlen hibát követett el, amit elég nehéz lesz az elkövetkező években helyrehozni. A vonat mindenesetre kigördült az állomásról, s megkezdődött furcsa özvegységének hőstörténete. Kapott még néhány lelkesen rajongó, de alapjában véve semmitmondó tábori levelezőlapot, aztán egy hivatalos, szűkszavú értesítést arról, hogy a férje eltűnt a Don-kanyari visszavonulásnál. Ennyi állott a hadügyminisztérium hivatalos közleményében. „Ki tudja? – jegyezte meg nagyapja szárazon. – Talán mindkettőtöknek jobb lesz így.” „De hát – meredt ő rá – most már meghalt, vagy nem halt meg?” Nagyapja legyintett. „Ha túlélte – amire az orosz télben kevés az esély! –, akkor hadifogságba esett, s ismerve az orosz hadifogoly-táborokban uralgó viszonyokat...” Nem fejezte be a mondatot, legyintett, és újra az újságjába temetkezett. Ő szomorúan nézte Tommyt. Rolf után Karesz – akiért nem kimondottan rajongott ugyan, de akkor is –, nem sok ez egy kicsit?... Tommy fekete szeme kifejezéstelenül csillogott a lámpafényben. Ő arra gondolt, hogy férje – furcsa volt így emlegetni, de félt, ha úgy nevezi, akár gondolatban is, hogy a volt férje, mintegy szentesíti a halálát –, aki örökké fel volt dobva, örökké vigyorgott, bohóckodott, hahotázott (legtöbbször ő röhögött elsőnek saját ostobácska viccein is), már nem él. Elszontyolodott. Őt nem kívánta, de a halálát sem. Lelke mélyén már akkor elgondolta, ha valami csoda folytán túléli a visszavonulást a negyven fokos hidegben és a hadifogolytábort, úgyis elválik tőle. Senki nem kényszerítheti, hogy olyan férfival éljen, akit nem szeret, sőt, akitől viszolyog, akinek puszta jelenléte is idegesíti, s érintése undorral tölti el. De most, ahogy elképzelte, amint véresen fekszik a havon és varjak köröznek fölötte, megborzongott. Varjak és hollók, akik hamarosan kivájják a szemét is. Egyelőre persze még csak állórepülnek a tetemek felett, árnyékuk mozdulatlan testére vetül, és a szikrázó havon olyan lesz, mint egy el-elmozduló árnyékrajz. Vacogtak a fogai...

– Úgy érezte, hogy Karesz már nem él?

– Nem. Tulajdonképpen nem érezte sehogy. De az évek során soha nem gondolt rá úgy, mint ahogy egy halottra gondol az ember, egy halottra, aki történetesen a férje, akit nem szeretett ugyan, de aki, ha néhány nap erejéig is, mindenféleképpen része az életének... Ellenkezőleg, a háború alatt és után egyre többször gondolt arra a nyugtalanító lehetőségre, hogy valamiképpen mégis megússza az egészet, és él. Ez nagyapja halála után is, Máriskóval és a román ügyvéddel, a Doina apjával temetve el az egyetlen embert, akit szeretett, egyre többször felrémlett benne. Igen, mondotta többször is Máriskónak, Karesz él és hamarosan hazatér, és akkor döntenie kell, hogyan is legyen tovább... De hát miért? – csóválta a fejét Máriskó, akinek ébenfekete hajában már megjelentek az első sunyi, fehér szálak is... „Mert nem szeretem, s döntenem kell. Hiszen úgy, mint ’férj és feleség’ már nem élhetünk, az érintését sem bírnám elviselni, nemhogy...” Nem folytathatják ott, ahol a férje gyors bevonulása előtt abbahagyták, higgadt le, ahol annyiba maradt bizarr közös életük. „Nem felel meg a fiatalúr ágyilag?” – értetlenkedett Máriskó, de ő erre már nem is válaszolt. Mosolygott, és énekelni kezdte a tőle tanult székely nótát: este van, szürkül bé, tűzhelyedet seperd bé, mert nem tudod, ki jön bé, mert nem tudod, ki jön bé... „Hát ha nem akarsz beszélni róla – vonta meg a vállát Máriskó –, ne beszélj!” De ő nem kapta fel a vizet, énekelt tovább... Ha arra gondolt, hogy Karesz tényleg hazajön, és a világ legtermészetesebb módján akarja, már az első éjszakán, birtokba venni őt, ahogyan férj a feleségét, kiverte a hideg, lúdbőrözni kezdett, émelygett az undortól. Máriskó szörnyű halála után...

–  Hogyan halt meg. Ezt még nem mesélted!

– A pince lépcsőin erőszakolták meg részeg szovjet katonák, miközben én egy hordóban kuporogtam a félelemtől félájultan, s hallottam kétségbeesett, segélykérő kiáltozásait, sikoltozását, majd hallottam a lövéseket is. Később, amikor kimerészkedtem, mert a zajok megszűntek, s a dicsőséges Vörös Hadsereg felszabadítói továbbvonultak, ott találtam az egyetlen emberi lényt, akit még szerettem, s akihez ragaszkodtam, aki felnevelt engem. Ott feküdt vérbe fagyva, lemeztelenített alsótesttel. Már kezdett kihűlni, de fekete szeme nyitva volt, s hiába akarta lezárni, makacsul újra meg újra felnyílt, s vádolón meredt rá...

– Ezt nem értem!

– De hát miattam halt meg, engem akart megmenteni az orosz bakák erőszakoskodásaitól. Feketére pingálta az arcát korommal, gondolta, megtévesztheti a felszabadítókat, de nem így történt. Halálát soha nem tudja megbocsátani magának, végül is úgy szerette, mint a második anyját. Vele volt élete minden nehéz s minden boldog pillanatában, s nagyapja halála után végeredményben a Németországban élő Annán kívül – akiről nem voltak hírei, nem tudta él-e, hal-e – már élő rokona sem volt... Máriskó makacsul újra meg újra kinyíló szemébe nézve sem tudott másra gondolni, csak a „férjére”, s a temetése után – a kertben földelték el, Doina édesapja, a teljesen megőszült és megrokkant román ügyvéd ásta meg a sírt – úgy érezte, végképp magára maradt. Az ügyvéddel és a szakácsnőjével, a felsőboldogfalvi asszonnyal álltak a kis fakereszt előtt, amelyet ugyancsak az ügyvéd úr tákolt össze, és énekelték teli tüdőből, hogy tebenned bíztunk elejitől fogva... Majd egy másik zsoltárt is elénekelt a Máriskót igen kedvelő, már őszülő asszony, aki annak idején Doinát és őt avval rémisztgette, hogy a házuk falában egy kereskedő meggyilkolt és befalazott özvegye nyugtalankodik. Szeles éjszakákon, amikor úgy sír a szél, mint egy részeges kintornás felesége temetésén, s a szélkakasok bosszút forralva csikorognak a tetőn, néha hallani az asszony sikoltozásait, nyögéseit, jajgatását a falból. Azt énekelte Rebeka néni könnyes szemmel, hogy:

„Kegyelmezz meg nékem, én Istenem!

Mert az ember igen kerget engem,

Nagy hatalommal támad ellenem,

Hogy engem elejthessen.

Sok ellenségim háborgatnak szörnyen,

Elszánták, hogy bényeljenek hirtelen;

Úristen én! ilyen nagy félelemben

Benned reménységem!”[7]

Mindhárman elsírták magukat. A fiatal pap, akit a kolostorból hívtak el, késve érkezett. Dadogva, idegesen beszélt, s állandóan forgatta a fejét, maga köré tekintgetett, mintha keresett volna valamit. Rebeka néni a végén még elénekelt egy zsoltárt. Az erősödő szélben már hópelyhek kavarogtak a levegőben:

„Miért vetsz minket így el, Úr Isten?

Miért haragszol mireánk ennyire?

Míglen gerjedez haragodnak tüze

Juhaidnak nyájára ily igen?”[8]

A reszkető, könnyes szemű, öreg román ügyvéd elővett egy üveg pálinkát, poharakat, és töltött. A fiatal pap is elfogadta, s amikor megtudta, hogyan is halt meg Bara Máriskó – akiért az imént imádkozott, s arca sem rezzent, amikor a kezdetleges kereszt előtt egy öregedő asszony református zsoltárokat énekelt –, kipirult a dühtől, és indulatosan mondta: ki mint vet, úgy arat. Őt láthatólag nem jellemezte a Lukács apostol által hirdetett keresztényi megbocsátás. Elmondta azt is – a pálinkától kipirult az arca és beszédesebb lett –, hogy a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái a kolostort is feldúlták és kirabolták. Amire visszaindultak a város felé, már nagy előázsiai pelyhekkel havazott. Kétszer is igazoltatták őket különféle civil ruhás járőrök, s egyszer katonák is, de a Doina apja írást mutatott fel, s meghunyászkodva kotródtak el... Elgondolta, hogy a hódítókkal, akik továbbhömpölyögtek a német hadsereg nyomában nyugat felé, hamarosan megérkezhet Karesz is, soványan, de vigyorogva, és elhatározta, hogy már az első találkozásuk alkalmával, a viszontlátás pillanatában közli vele, hogy tévedés volt az egész, és a legjobb lesz, ha elválnak, már képtelen lenne  vele élni.

– Ahhoz képest sikoltva és örömkönnyeket hullatva vetetted magad a nyakába...

– Hát igen – sóhajt Irén –, megsajnáltam. Néhány hónappal az államosítás előtt, az új világ hajnalán, negyvennyolc tavaszán érkezett meg.

– Tudom. Együtt voltunk, és együtt is érkeztünk haza. Láttam az összeborulásotokat is az állomáson.

         – Amikor megláttam, úgy éreztem, embertelen lenne most azonnal megmondani neki. A szánalmam erősebb volt, mint a viszolygásom és az undorom. Még néhány hétig együtt is maradtam vele, de közben rájöttem, tényleg nincsen más megoldás, ezt azonnal be kell fejeznünk, lehetetlen és mindkettőnk számára csak megalázó helyzeteket kreál a további együttlétünk. Közben találkoztam veled a kórház folyosóján, és bementem utánad a zuhanyozóba. Akkor már döntöttem, s tereád cseréltem a megvetett Kareszt. S pontosan ez a tény, a megjelenésed az életünkben, ez hívta elő a megsértett ex-férjem dühét. Talán, ha akkor hagyom el, amikor még nem volt senkim, belenyugszik. Talán, ha rögtön hazatérése után közlöm vele, hogy kész! vége! – nem vagyok képes megszokni, nem szeretem, soha nem is szerettem, házasságunk egy szeszélyes kamaszlány bizarr ötlete volt, és beadom a válókeresetet, a hirtelen szabadságtól megmámorosodó Karesz simán bele is nyugodott volna az elvesztésembe, és fütyörészve kezdett volna új életet. De ama tény, hogy én – legalábbis így hitte Karesz –, egy másik férfiért hagyom el, ráadásul egy volt bajtársáért, a kelleténél jobban felkavarta, és halálosan megsebezte eredendő hiúságát. Ezért nem is akart elválni, ezért igyekezett, ahol csak lehetett, keresztbe tenni nekik, megnehezítve közös élüket, pedig, s ezt furcsa módon ő is bevallotta, Jánostól igenis tartott, ismerte a nehéz székely természetét, de mégis...

– Egyszer elkaptam a kórház folyosóján, s megragadva mellén a köpenyt, a falhoz szorítva sziszegtem az arcába, hogy ha nem fejezi be, szétverem azt a sima és hazug pofáját. Akkor a félelemtől dadogva mindent megígért, de már másnap feljelentett az igazgatónál, aki valamiért kedvelt engem, s elolvastatta velem a kézzel írott és aláírt feljelentést, mielőtt eltépte volna. Azzal vádolt, hogy a lágerben is a fasisztákkal barátkoztam, s ma is összeesküvést szervezek a népi demokrácia ellen.

–       Erről semmit sem tudtam – sóhajt a nő. – Én akkor már egyáltalán nem beszéltem sem Karesszel, sem senkivel Kareszről. Engem akkor már egyáltalán nem érdekelt a volt férjem. Ha nem válik, hát nem válik. Nekem aztán igazán mindegy volt. Miután ex-férjem disszidált – nem jött haza egy párizsi kongresszusról, ahová, minden kapcsolatát latba vetve, elintézte, hogy kiküldjék, s hamarosan tovább is utazott Amerikába, az öreg kontinensen nem érezve biztonságban magát –, és egy ügyvéd ismerősöm elárulta nekem, hogy ezután „hivatalból” elválasztanak majd áruló férjemtől, megnyugodtam, és többé nem is gondoltam rá. Volt egyéb dolgom elég. Furcsa dolgok jöttek. Ismerőseim, kollégáim jelentékeny része – ha magánbeszélgetéseken egyesek még óvatosan véleményt is nyilvánítottak „ezekről”, szétnézve a szobában, mintha kerestek volna valamit –, lelkesen csatlakozott a többségi kórushoz, teli szájjal szidva és mocskolva az osztályellenséget. Igen, orvos kolleginái és kollégái tömegesen adták be a derekukat, és kezdték nagy pofával hirdetni a szép új világ szép új igéit. Kollektív téboly uralgott a lelkeken, az eufória és a félelem bizarr egyvelege. És ebben a megbolydult világban – a kor veresebbik arcával szemben – akartak ők boldogok lenni!...

17. A ROMVÁROS

 

Már végképp lemondott a reményről, hogy belátható időn belül továbbutazhatnak, és idegesen förmedt rá az egyre kihívóbban magát kellető, körülötte kerengő cigánylányra, hogy hagyja már békén és hallgasson már el, mert beleőrül a panaszkodásaiba, siránkozásaiba. Mindenkinek nehéz – éppen ő ne tudná? A lemenő nap fényében feltündöklő mélakóros mezőt figyelte, az ürömfű-tengert, az alig érzékelhető világhuzatban remegő lilásvörös bogáncsokat és a surrogó katángkórókat. Az ide-oda görgő ördögszekereket nyilván csak most képzeli oda a látványhoz, hiszen akkor még dühöngött a nyár. Egyszer csak a sofőr váratlanul felordított, és diadalittasan közölte, hogy a brantba, megtalálta a bajt, mégiscsak egy zseni ő, egy zseni. Persze azt még nem tudja, hogy képes lesz-e egyedül meg is csinálni, ezért lehetőleg ne igyanak tisztelt utasai előre a medve bőrére. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, hamarosan elválik, hogy mi lesz... De hát már az is egy főnyeremény, hogy egyedül rájött, mi romlott el, hogy már legalább annyit tud, mi nem működik. Lelkesen bámulta őket néhány pillanatig, majd homlokát megtörülve újra a nyitott motorház fölé hajolt. A sértődött cigánylány eltávolodott tőlük, kiállt az útra, s ide-oda kémlelt, de változatlanul üres volt az út, nem jött egyetlen másik kocsi sem. Ez az út – gondolta döbbenten, s ha a surrogó, ide-oda görgő ördögszekereket csak odaképzeli is a július végi forró mezőre, erre a döbbenetére világosan emlékezik –, tényleg a világ végén lehet, valahol az Isten háta mögött. Már órák óta dekkolnak itt, s még egyetlen autó, egyetlen szekér, egyetlen ember sem jött erre. Ez lehet véletlen is, de azt már tapasztalta életében, hogy ilyesfajta véletlenek nincsenek. Lehet – fűzte tovább gondolatait –, hogy a sofőrök körében rossz hírű ez a hely, valamiért tartanak ettől az úttól. Váratlanul eszébe villant, hogy a kocsmában, még búcsúzkodásuk előtt, a második üveg sört kortyolva, Nyekuláj aggodalmaskodva kezdett célozgatni „bizonyos helyi babonákra”, amelyek nyilván a vidék sokat próbált népének beteg agyában léteznek csupán. Következésképpen az ég adta világon semmi közük nincsen a diadalmasan kiteljesedő szocialista népvalósághoz, de azért jó lesz majd vigyázni, üdvös lesz minél hamarabb eltűzni innen a veszélytelenebb tengerpartra, ahol legfeljebb csak terrortámadások célpontja lehet a jöttment idegen, vagy esetleg a tengerbe fulladhat, de ilyesféle bajok, mint ezen az elátkozott mezőn, nem érhetik...De hát miket beszélnek? – nézett rá ő megütődve Nyekulájra. Az elején még azt hihette, hogy barátja tréfálkozik, de az arcába meredve rájött, komolyan beszél. Akkor ejtett szót először valami vámpírról – a kocsmában hirtelen lett csend, és mindenki rájuk figyelt. Nos, ez a vérszípó szörnyeteg a magányos asszonyokat és férfiakat hajkurássza éjszakánként, mert állandóan friss vérre szomjúhozik a dög sátánfajzat... Fekete öltönyben jár, mint egy nyugalmazott törvényszéki bíró. Monogramos pecsétgyűrű villog az ujján, és az idegeneket, levéve és meglengetve cilinderét – mint egy cirkuszigazgató, aki valami miatt elégedett a nézőszámmal és a publikum viselkedésével –, szertartásosan üdvözli. Aztán visszahelyezi a fejére a divatból már régen kiment keménykalapot, amelyet az ötvenes évek karikaturistái előszeretettel rajzolgattak a csacsihasú kapitalisták tökfejére. Váratlanul a dőzsölő, irigy, tökkelütött tőkésekről kezd purpárlézni, akik, szerinte, a mi népi demokratikus államunkra törnek ma is, megint és újult erővel. A román, magyar, sváb, zsidó, török és tatár dolgozó parasztoknak szeretnék megkeseríteni az életét, ismételten igába hajtani és kizsákmányolni őket, mint ahogy eddig is tették, és a világ más, balszerencsésebb részein teszik is. Csakhogy – emelte és lengette meg újra köcsögkalapját – a párt ezt nem tűrheti, a párt készen áll, hogy megvédelmezze a népi demokrácia vívmányait, és vasöklével lesújtson a kövér kapitalisták idióta buksijára, belapítva a cilindereket...

Így beszél a titokzatos dobrudzsai sötétruhás úriember, s fennhéjázóan kezd célozgatni bizonyos viszonyokra, az ötvenes évek eseményeire. Akkoriban, ha emlékezik Sztyepán – ismét így, ilyen bizalmasan szólította őt, és a hangja átmelegedett –, de hiszen kell emlékeznie, hiszen kettejük közül, ha három esztendővel is, de ő az idősebb, s mégiscsak ő az úriember, már a keménykalap sem volt divatban – legföljebb krumpliorral körítve, a cirkuszban. És az öltöny sem volt divatos. Bejött, ugye, a micisapka, a lódenkabát, és az igazi agitátorok vörös sállal a nyakuk körül, csikorgó telekben is hajadonfőtt járkáltak ide-oda az országban. Az osztályellenség után nyomozva és a kulákokat leleplezve, a klerikális reakció cselszövéseiről lerántva a leplet, pellengérre állítva a nép soraiba furakodó orcátlan imperialista ügynököket, legfeljebb simlis sapkát tettek sietve a fejükre. Égő szemüknek ez a sapka mintegy nyomatékot adott, s katonás tartást kölcsönzött nekik. „Most képzeld el, Sztyepán – röhögött fel váratlanul Nyekuláj, és a kocsmában egyre többen s egyre bátrabban csatlakoztak hozzá –, hogyan néztek volna ki ezek a lelkes agitátorok, a párt hős katonái, mondjuk frakkban, vagy pláne cilinderrel a fejükön? Elképzelhetetlen lett volna, igaz?!

Mire ő természetesen megkérdezte, mégis hogyan lehet az, hogy ez a titokzatos vámpír vagy kicsoda, nem kelt feltűnést sötét öltönyében, kezében sétapálcával, karján esőernyővel, fején cilinderrel?

„Egyszerű – hunyorgott a barátja. – Mert csak az látja meg – hangsúlyozta ki jelentőségteljesen –, akinek végeredményben már úgyis teljesen mindegy, hiszen...”

„Hiszen?” – bámult rá ő elveszetten, mint aki már sejti a folytatást.

„Hiszen a találkozást úgysem éli túl!”

Elhallgatott. Megint csend lett a kocsmában, egy eltévedt légy zümmögését is jól lehetett hallani, amint ki akarván jutni a szabadba, elkeseredetten rohamozta meg újra meg újra az ablaküveget, ismétlődő kudarcaiból sem okulva...

„Csakis az áldozatai látják – ismételte meg komoran Nyekuláj –, és ők már nem beszélhetnek róla senkinek!”

„Akkor mégis hogyan lehet tudni róla?”

„Hát ez az, ami rejtélyes – kortyolt a söréből barátja, kézfejével törülve le bajuszáról a habot. – Mert hogyan is kezdődik ilyen elmaradott, elátkozott helyeken – nézett körbe váratlanul Nyekuláj, mintha egyenként eszébe akarta volna vésni az arcokat, s a jelenlévők bűntudatosan sütötték le szemüket – a szóbeszéd?! Csakis úgy – kezdte óvatosan –, hogy valaki azért mégiscsak túléli valami csoda folytán a végsőnek hitt találkozást. Valakinek mégiscsak sikerül elmenekülnie, s aztán ez a szerencsés ember egy ideig magában tartja a titkot, de aztán fecsegni kezd – mert milyen az ember? –, megosztja másokkal is a titkát, s egy idő után már felháborodva, teljesen tudatosan teszi ezt. Figyelmezteti falusfeleit, embertársait a veszélyre, amely ezen az elátkozott mezőn, napszállta után leselkedik mindenkire, aki gyanútlanul arra jár.”

„Tehát van ilyen ember?”

„Csak éppen azt nem tudják, ki lehet az” – emelte fel a hangját Nyekuláj. Ismét körbepillantott, és vizslatva nézett a jelenlévők szemébe. Ismét lesütötte a fejét mindenki, és bűntudatosan hallgattak.

Körülkémlelve a mezőn egyre azt kérdezte magától: ugyan miért? Tudtak volna esetleg még valamit, amiről neki nem beszéltek? Alkonyodott, lemenőben volt a nap, és szúró fényében még utoljára csillantak meg a bogáncsok, mintha véres lett volna a fejük. Arra gondolt, hogy mi lesz itt, ha egyszercsak megjelenik a „vámpír” hírében álló ismeretlen? Vajon melyiküket ragadná el először a titokzatos, fekete öltönyös, kezében sétapálcát lóbáló, karján esernyőt himbáló köcsögkalapos úriember, aki megjelenésében rejtélyes módon nyugalmazott törvényszéki bíróra vagy állástalan temetésrendezőre is emlékeztet? A lányt, a sofőrt vagy őt? De hiába kémlelt körbe, kis szorongással a szívében, rajtuk kívül senki nem volt a mezőn. Alkonyodott. A nap hirtelen tűnt el a horizontról, mintha szakadékba hullott volna, és a homály szobrai máris ott magasodtak körülöttük...

„Soká lesz meg? – hallotta a cigánylányt. – Tudja, drága Nicu bá, én már régen ottan kellene hogy legyek a korcsomában. Már eddig jó néhány fuvart le is nyomhattam volna. Ki fizeti meg az én káromat?”

„Hát én nem! – csattant föl a sofőr. – Mégis mit képzelsz? Felszedlek az útról, és ez a hála?”

Kár, hogy felszállt – feleselt a fruska. – Egy másik kocsival már régen célhoz érkezhetett volna. Az ő családja olyan helyzetben van, hogy is mondja, hogy ő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy dologtalanul ténferegjen itt, ezen az átkozott mezőn.

„No, ebből elég! – kezdett váratlanul üvölteni a sofőr, a franciakulcsot lóbálva. – Melyik másik kocsi? Hát egyetlenben egy sem jön erre! Bár jönne! Több szem többet lát, és egy másik sofőr bizonyosan tudna rajtuk segíteni.”

„Milyen másik sofőr? – gúnyolódott a leányzó. – Hát mindenki tudja, hogy ez a vámpír mezeje. Ezen az úton általában senki nem jár, senki nem kockáztatja meg az esetleges kínhalált. Maga, aki már olyan régóta kóricál erre mifelénk, azt hittem tisztában van vele, hogy...”

„Mivel? – mered rá megütődve az öreg sofőr. – Mivel, te szerencsétlen?!”

„Hát, hogy itten járkál – mutatott körbe a lány a homályos mezőn. – A cilinderes vámpír és megharapja a gyanútlanokat, a védteleneket, és kiszípja a vérüket.”

„Miféle vámpír? – hördült fel az öreg. – Vedd tudomásul, ostoba leány, hogy vérszípók nincsenek! Ez csak egy mese. Nem igaz, doktor úr?” – fordult váratlanul feléje.

Ő nem tudja – vont vállat idegesen –, hogy mi van, és mi nincsen. Már egy nagy angol drámaíró nevezetes hőse is azzal érvelt, hogy sok dolgok vannak földön és égen, amelyeket értelmünk fölfogni nem képes.

„Én ezt nem értem! – legyint csalódottan az öreg. – Aztán mondja már meg, tisztán és világosan: vannak-e vámpírok? Vagy ahogyan én is hiszem, buta babonaság az egész, amivel a mi szerencsétlen népünk meg van verve?”

Ő már látta – így a lány. – Fekete öltönyben volt, s meghajolva köszöntötte őt, leemelve cilinderét. Az ujján megcsillant a pecsétgyűrű, amelyiken egy ördög látszott, s amikor rásütött a nap, világított a piros szeme. Ő akkor rohanni kezdett, s még hallotta a fekete ruhás öregúrra emlékeztető vámpír eszelős röhögését. Közben eltűnt a nap, és sötétedni kezdett. Ő pedig futott, mert tudta, ha megáll, elveszett. Különben szereti az ilyen öreg uracskákat – előre fizetnek, aztán semmire sem képesek, csak őt akarják nézni, esetleg simogatni, nyalogatni pucéron, de már nem áll fel nekik, úgyhogy...

„Jó, jó! – förmedt rá a sofőr. – Ezt most hagyjuk! Nem szeretem a felesleges rablómeséket, s különben is a hibára kell koncentráljak. Jó lenne, ha idedugnád azt a füstös képedet, és tartanád a lámpát!”

Rohamosan sötétedett. Akkor gondolt először arra, hogy ma este már semmi esetre sem táviratozhat, és megérkezni is csak holnap érkezhet meg a tengerpartra. Így Irén, ha holnap egyáltalán kézhez veheti a táviratát, ha ő egyáltalán fel tudja majd adni, jó esetben is csak holnapután kelhet útra – már ha egyáltalán eleget tesz az ő meghívásának, és ha el tudja intézni a szabadságot. Valamifajta címet is meg kell adnia majd, gondolta kétségbeesetten, hogy táviratozhasson vissza: egyáltalán jöhet-e, várja-e, vagy ne várja?

Odasétált a motorházhoz. A lány tartotta a lámpát, s az öreg gondterhelt arccal csavargatott egy bizonyára renitens anyacsavart. Kilátástalannak és reménytelennek tűnt minden, s már-már arra gondolt, mégiscsak elindul gyalog, úgy előbb-utóbb meg is érkezik valahova, amikor hátulról váratlanul egy mély basszushang hallatszott.

„Jó estét, uraim! Miben segíthetek?”

Mindhárman egyszerre fordultak a hang irányába, és a cigánylány fölemelte a lámpát, mert már szinte teljesen sötét volt. Akkor észrevették a fekete öltönyös, nyugalmazott törvényszéki bíróra vagy állástalan temetésrendezőre emlékeztető, magas, fekete keménykalapos, kezében sétapálcát vagy esernyőt lóbáló öregurat, aki, miközben cilinderét fejéről leemelve földig hajolt előttük, mintha gúnyosan vigyorgott volna. Látni vélte a lámpa pislákoló fényében a szemfogán megcsillanó vércseppeket is. Vagy talán mégiscsak a pecsétgyűrűjén lévő ördög piros szeme villant volna fel egy életfogytiglani pillanatra?

Látta, amint megindul, és nyugodt, megfontolt léptekkel közeledik. Kissé félrehajtott fejjel járt, mintha tojásokon lépkedett volna.

Hogy mit kérdez, Irén? Félt-e?

Ugyan mitől is félt volna hat és fél év Szibéria és majdnem hét év deltai láger után? Úgy gondolta – legalábbis akkor és ott –, hogy őt már egyáltalán nem érhetik meglepetések. A bornírt vámpírtól félt volna? Ugyan már... Ellenkezőleg, érdeklődve figyelte. Nem így a lány és a sofőr. Ők kétségtelenül megijedtek. A lány már-már elfutott, az öregember a franciakulcsot lóbálva a kezében hányni kezdte a keresztet, s jól hallhatóan, többször is megismételte, hogy: távozz tőlem, sátán!

„Mi a baj?” – kérdezte az öregúr udvariasan, és cilinderét fejére illesztve jött közelebb, s kíváncsian hajolt a nyitott motorház fölé.

A sofőr kissé magához tért, s dadogva mondta el sejtéseit. „A gyújtással lehet valami” – makogta.

Az öregúr levetette a zakóját, s magához intve a reszkető cigánylányt, annak vállára terítette. Aztán kivette a franciakulcsot a megdermedt sofőr kezéből, csavargatni kezdett egy csavart, majd évődve szólt rá az öregre, hogy üljön már be a kocsiba, s próbálja meg beindítani a tragacsát.

A sofőr engedelmeskedett, és a kocsi motorja váratlanul kezdett hörögni. Abbamaradt darab időre a zaj, de aztán erősebb hörgések hallatszottak, s végül zakatolva beindult a motor.

„Töltenél egy kis vizet a kezemre, te eltévedt liliomszál?” – pillantott az öregúr a lányra, aki ráadva a zakót, egy a sofőrtől kapott literes üvegből engedelmesen vizet csorgatott a kezére.

„Ti is azt hittétek, hogy én vagyok a vámpír, akié ez a mező?” – mutatott körbe az öregúr, miközben vizes kezét rázogatta.

„Annyi mindent beszélnek” – morgott a sofőr, de már nem szállt ki a kocsijából.

„Mért? Maga kicsoda?” – kíváncsiskodott a lány, s felsikoltott, amikor az öregúr évődő mozdulattal végigsimított a fenekén.

„Moisescu altábornagy, szolgálatára! – hajolt meg szertartásosan az öregúr. – Öt érdemérmem van. Hármat még az Istenben megboldogult Antonescu tűzött a mellemre, a mi örökös kondukátorunk, a Vörös Hadsereg ellen elért hadi sikereimért; kettőt pedig bizonyos Zsukov, illetőleg Mallinovszkij kommunista vezérektől kaptam, természetesen már az átállás után, a németek elleni hadjáratban elért nem mindennapi eredményeimért... Végezetül akkor lettem a Szovjetunió hőse is! Mindez azonban, fájdalom, semmit nem számított. Mintegy kiegyensúlyozta az egyik a másikat, s nem gátolta meg a kommunista banditákat abban, hogy börtönbe ne zárjanak, királyhűségemért. Mert ez volt a vád, hogy hűséges vagyok az uralkodómhoz. Mégis kihez kellett volna hűségesnek lennem ebben a bajlátott életben? Szigeten ültem Maniuval, Tătărescuval, másokkal, köztük sok alárendeltemmel is – van, aki rab volt, van, aki őr. Aztán ide kerültem a csatornához, s mivel Bukarestből kitelepítettek, szabadulásom után a láger melletti faluban vettem egy házat. Jól érzem magam itten, Dobrudzsában – sóhajtott a balszerencsés generális. – Csak az a baj, hogy mostanában a fölösen eltunyult és elbutult nép körében szárnyra kapott ez az ostoba és felesleges vámpír-legenda. Állítólag egy hozzám hasonló kinézetű és ruházatú vámpír garázdálkodik itten, s ezért aztán puszta megjelenésem is nem kívánatos feltűnést kelt azok körében, akik önhibájukon kívül még nem ismernek. A múltkor is nekem támadt három részeg suhanc. Az volt a szerencsém, hogy a népbüfé csaposa jól ismert – katonám volt a háború alatt –, s leállította őket, máskülönben nem is tudom, hogyan végződhetett volna ez a sajnálatos incidens. De a csapos ráüvöltött a felhevült legényekre: »Nyughassatok, hékás! – kiabálta. – A tábornok úr nem vámpír, hanem a tábornok úr. Világos?« Erre a támadóim meghökkentek, s vigyázzba vágva magukat dadogták: de hát pontosan úgy néz ki. Aztán megjuhászodtak, és a kezemet csókolva kérték a bocsánatot. Én is megenyhültem, elvégre katonáim is lehettek volna egy másik, jobb időben. Már abban a korban lehettek – állapítottam meg puszta ránézésre –, amikor megkopogtatja a postás az ablakot a behívóval. Sajnálatos azonban, hogy mennyifajta babonaság, butaság és kóros előítélet él és terjeng feltartóztathatatlanul az alsóbb néposztály körében. Bocsássanak meg, ha kissé hosszabbra nyúlt szónoklatom a tervezettnél, de ritkán járok emberek közé. Így azután értelemszerűen minden alkalmat megragadok, ha szóba elegyedhetek valakivel. Ha nem tenném, időnként akár azt is hihetném, hogy immár elfelejtettem beszélni.”

És a furcsa öreg generális ismét meglengette cilinderét, és jó éjszakát kívánva tűnt volna el a sötétben, amikor megszólalt az eddig dermedten és ámultan hallgató, őket lelkesen bámuló cigánylány: „Álljon mán meg, tábornok úr! Várjon mán egy pindurkát! A leányok nem érdeklik? Én mán akár huszonöt lejért is...”

„Beszállás!” – mondta mogorván a sofőr.

A lány lihegve futott vissza, s beszállt a kocsiba. Ő is beült melléje, és máris megindultak. A lapály fölött guruló hold ezüstös fényében még látták a magányosan sétáló, fekete öltönyös, egyenes tartású alakot. Feléjük fordult, búcsút intett, anélkül, hogy ezúttal levette volna köcsögkalapját. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor tíz-tizenkét perc múlva újra észrevették az öregurat. Kétségtelenül ide-oda kanyargott az út, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul, mint bűnbánó öregasszonyok imái, de akkor is, újabb, másodszori feltűnésében volt valami meseszerű, valami eszelősen bizarr, valami fantasztikus és megmagyarázhatatlan... A lány kétségbeesetten hajolt át fölötte, és éles hangon kiabálta: „Gondolja meg, drága generális úr, gondolja meg! Még csak tizenöt esztendős vagyok, s máris olyan élvezetekben részesíthetem, amelyekről a szar hetvenhét éve alatt nem is álmodhatott.” A sofőr káromkodva fékezett. A lány bocsánatkéréseket mormolva mászott át rajta, s odarohant az öregúrhoz, menet közben lépve ki a bugyijából. „Nézze csak meg! – emelte föl szemérmetlenül a rokolyáját. – Még csak tizenöt vagyok, uram! Friss még a pinácskám!” – és a vonakodó öregúr kezét megragadva a lába közé vezette.

A sofőr nevetett kínjában, és nyomni kezdte a dudát. A lány már az öreg tábornok előtt térdepelt, s a nadrágját gombolta, amikor váratlanul felhő ereszkedett a hold elé, és a sötétben már nem lehetett látni semmit – csak furcsa nyögések, hörgések, zihálások hallatszottak, de furcsa módon nem a lány és az öregúr irányából.

„Miféle zajok ezek?” – meredt ő idegesen a sofőrre. Kezdett elege lenni az egészből.

„A mező nyögdécsel – vont vállat közönyösen a sofőr, és újra nyomni kezdte a dudát. – Sokáig én se hittem ezt, mert olyan bizarr és szokatlan, de aztán egyszer meggyőződhettem róla. Nem volt ember elöl-hátul, csak a margaréta, az ürömfű-tenger, s távolabb a szárazon zizegő fű, amikor hirtelen hallatszottak fel ezek a sóhajtozások és nyögések. Amikor én kissé ijedten, megborzongva gyorsítottam, a zajok is hangosabbak lettek, a motor zaja sem tudta elnyomni őket, s a legfurcsább az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt, honnan eredhetnek. Aztán a fehérkapui öreganyó világosított föl, hogy a mező szenved ilyenkor, a mezőn és környékén elkárhozottak lelkei jajonganak, elveszett üdvösségüket siratva...”

„Mehetünk – ült vissza vidáman a lány, s egy huszonöt lejest gyúrt melle közé a blúzába. Öregnek öreg – vigyorgott –, de nem hiába generális. El se hiszem, hogy már a nyolcvanhoz közeledik.”

A sofőr vigyorogva indított. Még láthattuk a nadrágját rendezgető cilinderes öregembert, de most magával volt elfoglalva, nem integetett.

„Na, ez is megvolt – pislantott a lányra a sofőr. – Most elégedett vagy?” A cigánylány nem válaszolt, mereven nézte az utat, figyelte az újra előbukkanó holdat, amint ezüstösen szórja fényét a homály ősállatokat formázó szobrai közé. Elhallgatott a sofőr is. Talán tíz perc is eltelhetett, már szinte el is aludt, amikor az út közepén ismét megpillantották az integető, feketébe öltözött tábornokot – de most mintha valamivel magasabbnak, valószerűtlenül vékonyabbnak tűnt volna. „Mi van? – kacagott gúnyosan a cigánylány. – Repetát akarsz, vén kecske? Megnyaltad a mézet, s megjött a kedved?”

De az öregúr nem válaszolt, valószínűleg nem is hallotta a lány pikírt megjegyzéseit. Cilinderét lengetve állott az út közepén, és a sofőr, mivel keskeny volt az út, s nem tudta volna kikerülni anélkül, hogy áthajtva az árkon ne szaladjon ki a mezőre, káromkodva fékezett.

„Elvinnének egy darabon?” – hallották a sípoló orrhangot.

„Már teli vagyunk” – morgott a sofőr.

„Megállok én a hágcsón is, fiacskám!” – kérlelte az ismeretlen, s most már meggyőződhettek róla, hogy nem a tábornok volt.

„Vagy az ölébe vesz engemet. Egyebekben huszonöt lej a tarifa” – nyelvelt a lány. Ő nyögve kászálódott ki a kocsiból, és fölsegítette az erős pacsuliillatot árasztó férfiút az ülésre. A lány azonnal az ölébe ült, röhincsélve helyezkedett el, s ő is visszaült a helyére.

„Maga nem a tábornok úr, ugye?” – kérdezte kíváncsian a sofőr, és indított.

„Nem.”

„Akkor maga a vámpír – vigyorgott a leányzó, és kezét az öregember ingébe csúsztatta. – Hogy dobog a kicsinyke szíved, vérszípó nadály létedre.”

„Nem. A vámpír sem vagyok” – sóhajtott az öregember, de nem részletezte, és ő sem, a sofőr sem kérdeztek semmit. Hamarosan, az első faluban a lánnyal együtt szállt ki. Magyarázatul csak annyit mondott, hogy eddig csak a tisztelt tábornok úrral tévesztették össze, de mostanában, mióta vámpír garázdálkodik a mezőkön, állandóan holmi elfuserált Drakulát látnak benne. Tíz lejt csúsztatott a sofőr elé, és cilinderét lengetve, karján a lánnyal sétált el a kivilágítatlan utcán egy épület felé, ahonnan zeneszó hallatszott.

Fél óra múlva érkeztek meg Fehérkapura. Felverték a postást, és ő feladhatta a táviratot. „Gyere a tengerpartra, augusztus 1-jén várlak Mamaián, a posta előtt vagy valamelyik közeli bárban.” Fizetett. Július 30. volt, s az öreg postás szerint a távirat már reggel a nagyságos asszony avagy kisasszony – pislantott rá kíváncsian – kiskacsóiban lesz, s ha az esti vonatra jegyet vesz, holnapután reggel itt is lehet!

Fizetett, busás borravalót adott, de meglepetésére az öregember nem fogadta el a pénzt. Nem lesz szerencséje, tolta vissza eléje.

Arra gondolt, hogy holnap lesz egy kis ideje kóborolni is Hrisztián, a romvárosban, ahova mindég is vágyott. Mint kiderült, a sofőr Năvadari-ra ment. Megígérte, hogy reggel elviszi egy darabig, de a forgalmas utcán bizonyosan azonnal fog kocsit találni... Az öregasszonynál ették a tojásrántottát, ittak néhány pohár bort.

„Most már vannak vámpírok, vagy nincsenek?” – kérdezte a sofőr. Erre ő nevetni kezdett. „Már hogy lennének?” – mondta, és fáradságára hivatkozva aludni tért. Egy kis kamrácskában rozoga dikóra heveredett. Rámenős szúnyogok dongtak a feje körül, de nem törődött semmivel. Azonnal el is aludt, és álmában egy holdfénysütötte lapály közepén állott, távol minden menedéktől. Két oldalról közeledett feléje a két köcsögkalapos, fekete öltönyös férfiú. A tábornok jobb oldalról jött, s hasonmása, akit állandóan összetévesztettek vele, bal oldalról. Aztán váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, szembejött velük a harmadik is – fogán és gyűrűjén megcsillant a szúró holdfény. Kiáltani akart, menekülni, de érezte, megmozdulni is képtelen, nemhogy elfutni. S hova is futhatott volna? Látta még, hogy a tábornok – bátor katona módjára – vontcsövű pisztolyából kezdi lőni a vámpírt, aki azonnal össze is esik, mint egy madárijesztő, s erre a fekete kabátos hasonmás öregúr kihegyezett nyársat ver a szívébe, elégedetten rikoltozva. Most már az a kérdés, tényleg vámpír-e, vagy mi vagyunk gyilkosok, tábornok úr? – fordult a generális felé, aki füstölgő csövű pisztolyával a kezében megrökönyödve nézi a földön fekvő tetem szívéből kiálló karót. A választ már nem hallja, felriad. A sofőr rázogatja: „Hét óra van, drága doktor úr! – motyogja bocsánatkérően. – Indulnunk kell!”

Elbúcsúztak az anyókától, aki megkínálta őket még egy-egy pohár frissen fejt kecsketejjel, s máris döcögtek az úttalan utakon. Körülöttük ébredezett, gőzölgött a beláthatatlan mező, s az ürömfű illata újra mindent betöltött.

„Nem tudom, mit gondoljak” – így a sofőr.

„Mégis miről?” – kérdezte ő kíváncsian.

„Hát a vámpírokról, doktor elvtárs. Most már vannak, vagy nincsenek?!”

„Már hogy lennének – nyugtatgatja ő, minden meggyőződés nélkül. – Hát nem maga mondta a kis lotyónak a tegnap este, hogy babonaság az egész, ostobaság?”

„Szél fuvatlan nem indul” – motyogta a sofőr határozatlanul. A legnagyobb meglepetésére nem állt meg, és nem tette ki Năvadari-on, s amikor megrökönyödve fordult feléje, vigyorogva nyugtatta meg: „Most már elviszem Hrisztiára, drága doktor úr. Amúgy is van ottan valami dolgom.” És gyorsított.

A reggeli nap sugárzó fényözönbe borította a tájat. Kocsik hagyták el őket, jöttek szembe velük – már nem voltak annyira magányosak, mint az este azon az elátkozott mezőn.

„Én azt hiszem, az egyik öregember a három közül volt a vámpír” – nézett rá a sofőr, s fékezett a hrisztiai múzeum előtt.

„Én nem” – mondta ő, de vezetője mindentudóan ingatta a fejét, kifejtve, hogy ő most már tényleg nem tudja, mit gondoljon. Hrisztián, a múzeum előtt tette ki, s vigyorogva búcsúzkodott. „Legyen szerencsém, drága doktor úr! – mondta, és nem akarta elvenni a pénzt. – Csak hegy a heggyel nem találkozik. Ki tudja, összefuthatunk még, ha eventual[9] erre jár, és megfoghatjuk a vámpírt. Viszontlátásra!”

A múzeum még nem volt nyitva, így botladozó léptekkel, ásítva indult a romváros felé. A tűző napon izzadva silabizálta a feliratot, miszerint ez itt egy kétezerötszáz esztendős román település, és váratlanul derült jobb kedvre. Ide-oda sétált az emberi lakásokat formázó gödrök között, s próbálta elképzelni, milyenek is lehettek ezek a házak, amelyek itt, az örökös fényben állottak, szemben a hazudozó tengerrel. Egyáltalán, mit kerestek itt ezek a görög kereskedők? Miért jöttek ide? Igaz, a kérdés – gondolta bágyadtan – szónoki. Kereskedtek és hódítottak.

Kiért a tengerpartra, leült egy a napsütéstől máris átmelegedett szikladarabra, és nézte a tengert. Csillogott a víz a fényben, mint egy élőlény. Lenge szél fodrozta csak a felszínét, a hullámok erőtlen kiscicáknak tűntek. Levetkőzött, s óvatosan lépegetve a köveken, hogy meztelen talpát fel ne sértse, bement a vízbe. Sokáig, kitartóan úszott. Ez megnyugtatta, s furcsa módon erővel is eltöltötte, noha kifáradt. Amikor kimászott a partra, és elnyúlt a már-már forrónak tűnő kövön, észrevette a sirályokat. Lomhán köröztek a még nedves homok fölött, céltudatosan le-lecsapva. Felállt és visszament a romok közé. Próbálta megkeresni a romváros centrumát. Magányos középpont magányos körben – motyogta, s most az sem vigasztalta meg, hogy évezredekkel ezelőtt az eszelős, idáig elmerészkedő, itt életfeltételeket teremtő görög kalandorok is ugyanezt a kék egek látták, ugyanezt a napot, a falánk sirályok akkor is lomhán vadásztak a gőzölgő homok felett, s a hullámok akkor is így, kölyökmacskaként hancúroztak, hogy gyakori viharok alkalmával sárkányokká átváltozva, feketén és őrjöngve törjenek meg a móló kövein. Álldogált egy gödörben, s elgondolta, miket csinálhattak itt a virgonc görögök kikapós feleségeikkel vagy szeretőikkel? Eszébe villant, hogy az ókorban is léteztek vámpírok – amikor a sofőrt megnyugtatta, még nem jutott eszébe, most viszont, amikor semmi szükség nem volt rá, hiszen nem kellett meggyőznie és felvilágosítania senkit, igen. Lámiáknak nevezték őket, és azt tartották róluk, hogy gyermekek vérét szívják ki álmukban, éjszaka, amikor mindenki védtelenebb. A Lámia vagy Lamó nyeldeklőt, elnyelőt jelent. A torok garatját – világos.

Elképzelte, amint lehunyta káprázó szemét az élesedő napfényben, hogy feléje közelednek ezek a Lámiák, s mögöttük a most éppen csodaszép Empusa közeledik, az alvilág szörnyetege, aki tetszés szerint ölthet bármilyen alakot, s bármilyen formában megjelenhet. Most direkt az ő elcsábításáért és megejtéséért egy gyönyörű szőke leány képében jelentkezik, hogy szeretkezésre vegye rá, s mialatt üzekednek, az önállósuló és bizonyára irigy Lámiák a nyakát harapdálhassák majd, kétszínűen, mintha tényleg részt vennének a játszadozásban. S ő, miközben elvész Empusa pulzáló, telhetetlen ölében, hiába igyekszik védekezni, amennyire csak lehet, a Lámiák egyre vadabbak lesznek, egyre mohóbbak. Világossá válik előtte, hogy nem kegyelmeznek neki. Hamarosan mély sebeket ejtve rajta szívják ki a vérét, hiszen jól tudják, miután kielégült, a gonosz és irigy Empusa amúgy is fölfalja őt. Nincs menekvés... Sehol, semmilyen időben. Soha.

Izzadt a napon. Nézte a gödröket, s próbálta elképzelni a szobákat. Sajgó szeme előtt megképződött egy tunikás görög lány, amint kezét szeméhez emelve néz a távolba. A gályát várja – ki tudja, miért? S nézi a tengert, nem unja meg soha. Sóhajtott. Nem is lehet megunni. Újra bement a vízbe. Nyitott szemmel merült alá. Figyelte a fövény mozgalmas életét: csikóhalak úszkáltak körülötte, önfeledt medúzák lebegtek az örvénylő homok felett, s távolabb egy polip ábrándozott. Gyorsan bukkant a felszínre, kiúszott a partra, elnyúlt a forró kövön, s eszébe jutott, hogy egy tudálékos monográfiában, közvetlenül kiszabadulása után olvasta, hogy a Lámiákról kerengő történetek tulajdonképpen gyermekeknek szóló dajkamesék. Elvigyorodott. Lámia tehát rémalakká változik. Nevével – legalábbis a tudós szerint – csupán engedetlen római és provinciákbéli kisgyerekeket ijesztgetnek. Lámia különben, írja ugyanez a szerző, királynő volt. A kéjvágyó Zeusz csábította el, mert nyilván szép volt, és megtetszett neki. Kitartóan föl-fölkereste, fergetegeseket szeretkeztek, gyermekeket is nemzett vele, akik Héra szűk látókörű, önző féltékenységének estek áldozatául. Lámia pedig megcsúnyult bánatában, s ezért aztán irigyen rabolta el végső szükségében, más anyák gyermekeit, hogy vigasztalódhasson. Jaj igen, s varázserővel is bír. Ki tudja venni például a szemét, hogy ébren legyen mindég, még akkor is, amikor alszik. S bármivé át tud változni, akárcsak Empusa, az alvilági szörny, vagy Drakula, az erdélyi vámpírkirály, a sötétség vérnősző fejedelme. Érdekes, nem? A gonosz az ókortól kezdve birtokolja az átváltozás képességét. Bármivé és bárkivé változhat, bólogató szomorúfűzfává éppen úgy, mint üvöltő vérfarkassá vagy világszép nádszálkisasszonnyá... Észrevette, hogy hangosan beszél. Restelkedve hallgatott el. Felemelkedett, megdörzsölte sajgó szemét, s egy hangyát figyelt, amint kitartóan ide-oda futkározott a gyermekfejre emlékeztető kövön. A hangya időnként kétségbeesetten felgyorsult, majd – mintha csalódott volna valamiben vagy valakiben –, váratlanul megállt. Azután esztelenül másik irányba kezdett el rohanni, mintha láthatatlan szellemek kergetnék.

Szeretett volna itt, a mélakóros romváros mellett, a tenger partján, a már-már elviselhetetlen hőségben egyetlen életfogytiglani pillanatra hangyává változni, hogy érezze, amit csak egy hangya érezhet, láthassa azt, amit csupán ő láthat. Újra ide-oda sétált, idegesen s türelmetlenül keresve valamit az ásítozó gödrök között. Úgy érezte, mintha kizuhant volna az időből. Mintha elvált volna az életétől, eloldozódott volna, s most elszabadult léggömbként lebegne a forróságban várakozó romváros fölött.

Szédült.

Bement a vízbe, úszott, kijött, hamar megszáradt, felöltözött, s besántikált a múzeumba. Nézegette a tárlókban kiállított tárgyakat, egy hol volt, hol nem volt kultúra eszközeit – fegyvereket, fazekakat, érmeket –, amikor váratlanul egy volt rabtársával találkozott. Úgy nézték egymást, mintha nem hinnének a szemüknek. Dorel, mint kiderült, itt dolgozik. Saját kérésére helyezték ide, az Isten háta mögé, hogy megírhassa a kétezerötszáz esztendős román kikötőváros monográfiáját.

„Hát ennek örülök!” – mondta ő.

„Én pedig annak örülök, hogy találkoztunk” – replikázott régen látott barátja.

Lementek a kocsmába reggelizni. Sajtot, téliszalámit, olajbogyót rendeltek, és sört.

Már nem is tudja, hogyan került sor az Átváltozásokra. Dorel, akinek különben magyar volt az édesanyja, s ezért a táj nagy költőjét korántsem csak latinul vagy románul tudta fejből idézni, hanem magyarul is, az anyanyelvén, mondani kezdte az Átváltozások egyik méltán híres mintadarabját:

„...vannak, te vitéz, akik egyszer

változtak mássá hanem aztán már soha újjá;

s van nem is egy, ki ahányszor akar, tud váltani orcát;

mint, Proteus, te, a földölelő sima víz lakozója.

Mert hiszen ifjú legény egyszer s vagy másszor oroszlán,

most dühödött vadkan, máskor, mihez érni se mernek,

kígyó vagy; de utána bikává válthat a szarvad;

gyakran sziklának, gyakran tudsz látszani fának,

olykor csörgedező víznek mímelve alakját,

vagy folyam, olykor meg víz ellensége tüzes láng.”[10]

Hirtelen támadt érdeklődéssel kezdték nézegetni egymást. Vigyorogtak, ittak, tartózkodásuk elhibbant, mint a szálló porszemek.

„És te? – nézett rá kíváncsian Dorel. – Te mit keresel itt? Kirándulsz? Átváltoztál volna turistává?

Kortyolt a söréből, s röviden, távirati stílusban foglalta össze, hogy hol volt, és miért, s hova megy. Dorel némán hallgatta végig, s beismerte, hogy őt is megkísértette az eszelős gondolat, hogy visszamenjen. Ám azt is tudta, hogy ez a visszatérés esetleg megváltoztathatná egész eddigi, itt vasakarattal kialakított életét, és nem mondhatná többé fennhéjázva önmagáról, hogy magányos középpont magányos körben – ahogy a lágerben mondogatták.

Fizettek.

A romváros gödrei közt ődöngtek. Itt talált rájuk Mira, Dorel fekete hajú, magas, karcsú barátnője, s rábeszélte őket egy nagy úszásra.

Egymás mellett lebegtek az áttetsző tengervízben. Nagyokat nevettek, s akkor hitte el kiszabadulása óta először, hogy az ember tényleg szabad lehet, ha merészel is élni a szabadságával. Kétségtelenül a szép fiatal lány fecserészése is felvidította, s maga sem tudta miért, de különös vámpírkalandjáról kezdett mesélni. Egymás mellett feküdtek az átforrósodott köveken. Ő elmesélte, hogy a titokzatos fekete öltönyös, keménykalapos férfiúról kiderült, mégsem vérszípó kísértet, hanem egy – élete bizonyára utolsó állomásául - kicsiny dobrudzsai falucskát választó – börtönből nemrég szabadult generális, akit a háborúban a nácik is és a szovjetek is kitüntettek, vaskereszttel éppen úgy rendelkezett, mint a Szovjetunió hőse címével. Mira azt mondta erre, hogy ez nem mese – egy őrült tényleg garázdálkodik a mezőn. Dorel pedig a generálisról vallott, akit nagyon jól ismert. Többször is meglátogatta az utóbbi hetekben, s rábeszélte, hogy mondja magnóra az életét. Több dolog villámgyorsan kiderült tehát. Legelőször az, hogy a mendemondák hátterében egy szadista bűnöző áll, egy elvetemült és bizonyára elmeháborodott gyilkos, aki szívesen tetszeleg a vámpír szerepében, kedvét lelve nyilván abban is, hogy ezzel megőrjítse a környék babonás lakosságát. És az is kiderült, hogy a másik – a tábornokhoz hasonló, de nála valamivel magasabb és vékonyabb –, fekete öltönyös férfiú tulajdonképpen egy bukaresti ügyvéd, akit minden valószínűség szerint a gyanakvó belügy bérelt fel, hogy – amennyire lehet – megfigyelje az öreg tábornokot: nem sző-e államellenes összeesküvést Dobrudzsában, a román néphatalom ellen? A tábornok, magyarázta Dorel, megismerkedésük után azonnal rájött, hogy miben is sántikál a domnu avocat[11], és többé nem fogadta. Szóba állni sem volt hajlandó vele, s ha néha találkozott az őt öltözködésében, különc viselkedésében is görcsösen utánozni igyekvő alteregójával, gőgösen nézett el a feje fölött, s köszönését sem fogadta... De az is lehet – purpárlézott vigyorogva Dorel –, hogy a magát vámpírnak kiadó szadista gyilkos is jól meghatározott céllal érkezett Dobrudzsába. Jelesen azért, hogy valamiképpen sikerüljön lejáratnia a tábornokot, aki annyi év után, öregen, halála előtt is szálka a magát mindenhatónak képzelő, eszelős szekusok szemében. „Ezek” még most is tartanak a tábornok úrtól, noha állítólag „magasabb körökben” már rehabilitálásáról is gondolkodnak. Ezt a szovjetek is, a németek is régen szorgalmazzák – legalábbis a rossz nyelvek szerint. De hát ezzel a rehabilitációval beismernék, hogy a Szovjetunió hősét, a legtehetségesebb román tábornokot koholt vádak alapján tartóztatták le, és tartották fogva tizennégy esztendeig... Ezért a felsőbb körök is vacillálnak, nem tudnak dönteni... Amikor már kibírhatatlan lett a forróság, bemenekültek a múzeum hűvös alagsorába. Mira jéghideg söröket hozott, s kifaggatta őt is a terveiről. Elkérte Irén kórházi telefonszámát is, hogy ő majd mindent megbeszél vele... mindent elintéz.

Ültek a hűvös, félhomályos pincében, és itták a sört.

Innen minden összefolyik. Talán a meleg az oka, talán a fáradtság, talán a sör. Mindenesetre délután Mira utánuk jött, beültette őket a kocsijába, s hazamentek a Dorel lakására. Elmondta azt is, hogy már beszélt Irénnel, szerelme a hajnali gyorssal érkezik. A konstancai állomáson várják majd, s akkor eldönthetik, hogy itt maradnak-e Dorelnél, a kerti házban, vagy esetleg az ő konstancai garzonját veszik igénybe. Mindezt azonban már nem volt képes végiggondolni, mert Mira távozása után – valami halaszthatatlan megbeszélése volt a tengerészeti múzeumban, s ezért csak estére ígérte, hogy visszajön – Dorel előszedett a hűtőből egy üveg orosz vodkát. Moszkovszkaja – mondta, és énekelni kezdtek. Még emlékezett Dorel kedvenc magyar nótájára: az én babám olyan szép, olyan szép / csalfa szeme setétkék,setétkék... Egyébre aztán már nem is nagyon emlékezik, csak arra, hogy amikor hajnalban egy idegen lakás ismeretlen szobájában, ismerős illatok ébresztették a széles heverőn,s kinyitva égő szemét, először a nemrég zuhanyozott Irén testét látta meg a káprázatok  között. Nem hitte el, hogy jól lát. Úgy képzelte, álmodik, aztán hamar kiderült, hogy mégsem, hiszen álombéli szerelme mozdulatai egyre valóságosabbakká, simogatásai egyre céltudatosabbakká váltak. Még mindég félálomban, zúgó fejjel magához szorítva ismerős testét végül elhitte, hogy tényleg Irén az, s vörös hajába temetve arcát úgy érezte, hosszú távollét után végre hazaérkezett. Kiderült, hogy hajnalban Mira nem is próbálkozott az ébresztésével. Egyedül ment ki Irén elé az állomásra, és szállította ide... De innen már Irén is tud mindent, hiszen azóta nem is váltak el. Szerelmük legszebb heteit tölthették a mélakóros hrisztiai romváros mellett, s már az sem szegte a kedvét, amikor harmadnap értesülhetett Doreltől az újabb rejtélyes dobrudzsai kéjgyilkosságról. A vámpír áldozata ezúttal egy tizenöt esztendős cigánylány volt, akit prostituáltként tartottak számon a környék kocsmáiban.

Nem, őt akkor már Irénen kívül tulajdonképpen semmi nem érdekelte, s ha valamit szeretett volna, hát csak azt, hogy átváltozhasson egy örökké felgerjedt bakkszamárrá vagy kan kutyává, hogy a nap és az éjszaka minden percében telhetetlen kedvese kedvére tehessen.

A nyár valóban megzavarta kissé őket, bár ott, megkésett hrisztiai mézesheteik alatt még nem merte előhozni közös életükre vonatkozó terveit. Egyáltalán nem is beszélt ilyesmiről. Nem akart ajtóstól rontani a házba, döntését sem hozta szóba, s Irén sem beszélt a jövőről. A testük viszont, legalábbis ő úgy gondolja, szavak nélkül is elmondott mindent. Miközben szerelemtől kábán és örökké felhevülten ődöngtek a romváros tátongó, falánkan ásítozó gödrei között, és próbálták elképzelni az egykor itt élő, vállalkozó szellemű, bátor görög kereskedők életét, s aztán már nem bírva a hihetetlen forróságot, fürdődresszükből is kibújva meztelenül, kézen fogva rohantak a vízbe, hogy mélyen beúszva a tengerbe, a fulladást is kockáztatva próbáljanak szeretkezni. Mindketten tudták, hogy nincsen visszatérés. Kapcsolatuk immár egy olyan pontra érkezett, ahonnan nincsen visszalépés, de még mindég nem beszéltek a jövőről. Ráadásul végig úgy sütött a nap, olyan eszelősen s olyan eszeveszetten – az ott töltött majdnem három hét alatt mindössze kétszer esett az eső –, mintha egész eddigi elcseszett életükért kárpótolni akarta volna őket. Amikor este, leégve és lázasan hazamentek, Mira és Dorel álmélkodva, kissé irigyen figyelte őket, s muzeológus barátja a szerelem hatalmáról gonoszan purpárlézva, két nyelven is előadta kedves, száműzött költője Ars Amatoriájának egyik, szerinte egyenesen az ő kapcsolatukat halálos biztonsággal kifejező részletét:

„Táncol? a karjától, s ha dalol, légy részeg a hangtól,

s félbe ha hagyná,hát onts panaszos szavakat!

Sőt, ha ölelkeztek, bízd rá csak a csóknak a módját,

bárhogy nyújt örömöt néked az éj – te örülj.

Így, ha vadabb volt, mint a dühtől torz szörnyü Medúza,

lágy meg igazságos lesz szeretője iránt”[12]

Ezen mindenesetre lehetett nevetni. Ott ültek a ház teraszán, söröztek, és a hold, ez a vöröslő, talányos asszonyszem kíváncsian függött a romváros fölött. A tátongó gödrök átváltoztak házakká, megelevenedtek a kétezer esztendeje itt lakók álmai. Hallotta a pánsípot, egy lány nevetését, egy férfi dörmögő hangját, s megint úgy érezte, ez már nem is az ő élete. Levállott saját életéről, és kiesett az időből...

 18. AZ OKTÓBER-ÜNNEP

 

Az Oktoberfestről, arról az ünnepségről, ahol először láthatta viszont, több mint másfél esztendős intenzív levelezésük után Rolfot, s ahol lényegében és lényegiekben is megismerhette, megtudhatta, ki is valójában az ő lelkes rajongója, nem beszélhetett az őrnagynak. Pedig akkori felpörgetett állapotában szívesen vallott volna erről is, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedekben szigorúan távol tartotta önmagától ezt a jeles napot, egyáltalán nem akart emlékezni rá. De hát megjött Emil, és az október-ünnep felidézésére már nem maradt idő. S ahogy meggondolja, most sincsen idő, hiszen azonnal indulniuk kell az állomásra, ha tényleg el akarnak jutni a másnapi temetésre. Egy félóra, és máris jön a vonat, hogy elragadja őket az egyik leghiábavalóbb, sejtései szerint teljesen felesleges útjukra. De nincs mit tenni – mint annyiszor egymásbagabalyodó és külön-különváló életük során, ismét játékszerei egy gonosz akaratnak. Kissé unja is már, hogy valaki állandóan játszik velük.

– De ahhoz, hogy erről megbizonyosodhassunk – szól közbe halkan a férfi –, szembe kell néznünk Emillel, élve vagy holtan.

Szótlanul csomagolnak, átöltöznek, bezárják a házat. Csontot hagynak a Harap-lak előtt – Gombóc természetesen sehol sincs, hiába füttyentgetnek, hiába hívják, nem tudnak elbúcsúzni tőle. Visszafordulva keretezi be a látványt, a domb tetején a hársfa biztatóan int. Irén elmosolyodik. A férfi kezében a kézitáskával, ruganyos léptekkel indul lefelé az ösvényen. Még egyszer megnézi a hársfát. Visszajövök, ígéri a szívében, és megindul János után. Kikerülik a falut, rövidítéseken, úttalan utakon közelítik meg az állomást. A peron üres, az öreg bakter is eltűnt valamerre. Irén mélyeket lélegezve ül le a padra, a férfi a kútkávához támaszkodva, érdeklődve figyeli.

– Nos, még mindég azt hiszed, hogy Emil él, s csak téged akar kicsalni az odúdból, szülőfalum biztosnak hitt menedékéből, hogy még egyszer, utoljára leszámolhasson veled?

– Már magam sem tudom, hogy mit hiszek – ingatja a fejét szomorúan a nő, s kézitükrében nézegetve az arcát, gondosan kezdi kifesteni a szemét.

A vonat érkezéséig már nem is beszélnek.

Közben megjön Samu bácsi is a jegyekkel. Elbúcsúznak.

 – Siessenek vissza! – szól utánuk aggodalmaskodva az öreg. – Még a háború kitörése előtt...

Más felszálló nincsen. A mozgó vonat folyosóján dülöngélve keresnek és találnak egy üres, első osztályú kupét. Bemennek, s János gondosan csukja be az ajtót. Elhúzza a csodálatos módon ép és tisztának látszó függönyöket is – szerencséjük van, a legtöbb fülkében nincs függöny –, leül szembe vele, és figyelmesen néz rá.

– Most már tényleg nyugodtan bevallhatod: tényleg azt hiszed, hogy Emil él? Hogy csel az egész távirat?

– Én sem tudom – legyint Irén. – De folyamatosan rossz előérzetem van.

Ez a baljós előérzet is egyre inkább az október-ünnepet megelőző napok szomorú, mélabús hangulatát idézi fel benne, és ebben is van valami különös. Hiszen akkor, 1938 szeptemberének végén, októberének elején is készült valami a világban. Hogy mi, azt ma már tudják, de hogy most mi készül, azt még nem.

Már az indulásnál kételyei voltak – egyáltalán helyes lesz-e találkozni Rolffal, érdemes lesz-e az egy ideig magánlevelekben körvonalazódó sejtelmes és éteri kapcsolatot megváltoztatni, és váratlanul reálissá tenni. Érdemes-e testi valójukban is megismerkedniük, leveleik tulajdonképpen fölfoghatóak monológoknak is. Ő visszafogottabban, de időnként tagadhatatlanul önfeledten, a fiú kétségbeesetten vall, már-már gyóntatójának tekintve őt. De mi lesz, amikor a párhuzamos monológok helyére váratlanul a párbeszéd kerül? Amikor látják, hallják és érzékelik is egymás jelenlétét? Mi lesz, amikor képzelgései a levelek szolidan imaginárius teréből és a Dávid-szövetség sejtelmes területéről, hirtelen a konkrét Münchenbe tevődnek át? Bajor sörivók, üvöltöző és részegen kornyikáló náci pártszolgálatosok közé, amikor egy elfuserált karnevált, egy feltámasztott bolondünnep hangulatát érzékelhetik majd maguk körül? Itt, ebben a környezetben, hogyan viszonyulhat ő egyáltalán a rajongó Rolfihoz?

A vonaton se tudott másra gondolni, mint arra, hogy egyetlen normális dolgot tehetne, azonnal vissza kellene fordulnia. Egyre jobban vonzotta a hűtlenül elhagyott kolozsvári kert is, amely mégiscsak a vénasszonyok nyarán a legszebb. Valami ürüggyel mégiscsak le kellene mondania a találkozót, és haza kellene térnie. Münchenbe se vágyott. Nem tudta azt sem eldönteni, hogy készen vannak-e ők ketten, ezzel a balfácán, rajongó Rolfival, hogy érezzék, megértsék, meg is hallgassák egymást? Nem tudta, nem lenne-e tényleg helyesebb, ha a történelmi körülményekre hivatkozva, utolsó percben fújná le a csúcstalálkozót. Maga sem tudta, miért fél, de félt. Talán meg kellene írnia Rolfinak, hogy ilyen háborús körülmények között nem utazik, de talán így a helyes, ha nem találkoznak, az ilyesféle találkozókra is meg kell „érni”, készen kell lenni, és ő a maga részéről még nem érett meg erre, nincsen kész rá. Sajnálja... Levelezzenek tovább, különös és különleges kapcsolatuk amúgy is a levelek mágikus sorai között, vallomásaik erőterében él – hát maradjon továbbra is ott, ne rontsanak el mindent egy végtelen sörözéssel. Minek kísérletezni? Ugyanakkor – s ezt is bevallotta magának a vonaton, figyelve a szemben ülő, szundikáló Annát – egyre jobban izgatta is a találkozás. Próbálta maga elé képzelni Rolfi rajongó arcát, de hamar rájött, hogy egyáltalán nem emlékszik rá. Egy vékony, sovány kamasztest volt előtte, amikor szinte megérintette az uszoda vizében. Már nem emlékezett, hogy milyen színű a szeme, csak arra, hogy szomorúnak találta, mint hajdan a Birtalanét. A haja egészen rövidre volt nyírva, s mintha bal gyűrűsujján valami pecsétgyűrű is lett volna, és a nyakában ezüst, netán aranylánc? De ezekre már nem esküdött volna meg, tudta, már tizenhat évesen is tudta, hogy a látszat néha csal.

Budapesten leszálltak, és úgy döntöttek, két napra, útjukat megszakítva kószálnak egyet, lemennek a Balatonra fürdeni. Gyönyörű volt a magyar indián nyár. Táviratozott Rolfnak, hogy közbejött valami, ezért október 7-én, pénteken reggel érkezik, és ha tudja, várhatja az állomáson. Kedden délután indultak kocsival a magyar tengerre. Sugárzó napsütésben suhant az autó, hátradőlt az ülésen, és nagynénjét figyelte. Anna önfeledten vezetett, sárga sálja lobogott, amint ki-kihajolva az ablakon az utat figyelte, szembenézve a sugárzó nappal. Valami kétségtelenül történt vele, de nem tudta, hogy mi. Kérdezni nem akarta, inkább lehunyva a szemét, Rolfra koncentrált – próbálta maga elé idézni az arcát, de nem sikerült. Hogyan lehetett szeretni valakit, töprengett, akinek nem is emlékezünk világosan az arcára, nem tudjuk, milyen színű a szeme, akit talán meg se ismernénk az utcán, ha egy promenádon, mondjuk, ellejtene mellettünk. És mégis, egyre az erdei tisztást látta – már annyiszor elképzelte, annyiszor megálmodta, hogy már-már gyanakodott is, ha eddig még nem történt meg, most, október-ünnepi találkozójuk során fog megtörténni –, s önmagát kívülről, amint szemben áll a fiúval, leveti a blúzát, szoknyáját, szemével biztatja az őt elvörösödve figyelő Rolfot, vetkőzzön ő is. Szállnak ruhadarabjaik a tisztáson, aztán a fiú, ez a sovány és idétlen görög isten megindul feléje. Ő kitárja karjait, magához öleli, szorosan simul hozzá, már-már hozzátapad, lélegzetük összekeveredik, érzi arcán a fiú szempilláinak rebbenését, és sírhatnékja támad. A szája erőszakosan keresi meg a fiú száját, rátapad, csókolja, mint aki hosszú távollét után végre hazaérkezik, odaadóan és önfeledten. Nem, ennek soha nem lehet vége.

Az álom vagy a képzelgés mindég ezen a ponton szakad meg, de ő már maga előtt sem titkolja, hogy a valóságban – ha ugyan sor kerül erre az erdei légyottra – nem fog megtorpanni. Ha törik, ha szakad, elcsábítja Rolfot, akkor is, ha a fiú nem akarja. S ugyan miért ne kerülhetne sor erre az erdei együttlétre? – töpreng még mindég lehunyt szemmel a kocsiban. – Hiszen ő akarja, Rolf pedig, aki teljesen bele van zúgva, már számtalan levelében megfogadta, hogy minden kívánságát teljesíti, minden szeszélyét, tehát nem látja akadályát kirándulásuknak. Valószínűleg amikor közli vele, hogy kirándulni szeretne a bajor erdőbe, boldogan fog igent mondani, és megszervezi a kirándulást. Igazi német pedantériával szervezi majd meg, a tízórairól, a termosz teáról, esetleg a borról sem feledkezik meg, annál is inkább, mert bizonyára ő is kettesben szeretne maradni immáron vele, már csak azért is, hogy nyugodtan vallhassa meg érzelmeit, s erre az október-ünnepi forgatag nem a legalkalmasabb hely, egy sörfesztivál nem éppen ideális terep kezdő szerelmeseknek. Minden egyszerű lesz. Keresni fognak egy tisztást, és képzelgéseit átviheti a gyakorlatba. Levetkőzhet az ámuló és valószínűleg elpiruló fiú előtt, őt is levetkőztetheti, magához szoríthatja, csókolózhatnak, és semmi akadálya nem lesz annak, hogy végre egymáséi legyenek, annak rendje-módja szerint... Természetesen ha a fiú is akarja, de miért is ne akarná? Nem a világ legtermészetesebb dolga, latolgatta, hogy azé akarunk lenni, akit szeretünk, hogy magunkévá akarjuk tenni a szeretett lányt? Ekkor eszébe jutott Rolf menekülése az uszodában. Hát igen – gondolta –, meglehetősen félénk természetű, de ezen is lehet segíteni, ő majd bátorítani fogja. Menekülése előle tavaly nyáron nem volt normális, de hát istenem, ő az első szerelme, ilyenkor elgyávul a rajongó. Lehet, döbbent meg, hogy mégsem lesz olyan egyszerű meg is élni visszatérő, makacs képzelgéseit? Lehet, hogy nem várt akadályok merülnek fel? Egyre az egymáshoz simuló meztelen testüket látta, önmagát és a fiút figyelte, amint összetapadnak a napsütésben. Felülről figyelte, lepke képében lebegett fölöttük meg a tisztás fölött, és az egész teljesen valószerűtlennek tűnt. Lehunyt szemmel állott a lány, szorosan ölelve a fiút, nem mozdultak, mintha belemerevedtek volna találkozásuk fölött érzett örömükbe, akárha egy viccet követő félmosolyba. Nem mozdultak, mintha elvették volna az áramot, és a vetítővásznon kimerevedett volna az utolsó képkocka. Lepkeként körözött saját szélcibálta vörös haja fölött, nézte mozdulatlan, gyönyörbe meredő arcát – olybá tűnt, mintha aludna. Nézte a fiú remegő kezét a derekán, és váratlanul érezte meg a hasához préselődő, lüktető valamit. Odanyúlt, de ekkor szél kelt, s messzire sodorta a kíváncsian figyelő lepkét. Egy fa koronájába gabalyodva még látta, hogy a fiú és a lány álomszerűen, lassan válnak szét, mintha búcsúzkodnának, és a szemükből könny pereg, de ekkor nagynénje váratlanul fékezett. Egy út menti csárdába mentek be. Anna elálmosodott az erős napsütésben, kávét akart inni.

A teraszon ültek le, ő teát kért, s kíváncsian pillantott nagynénjére, aki elmélyülten kavargatva feketéjét hirtelen emelte rá lobogó szemét, s halkan vallotta meg, hogy végre úgy maradt. Első együttlétük óta, tizenhat esztendeje erre készülnek. Günther kezdettől fogva gyermeket akart, de valahogy ez idáig nem jött össze. Az elején még néhányszor terhes maradt, de nem bírta kihordani. Sok orvosnál is jártak, volt, aki biztatta, volt, aki próbálta lebeszélni róla, de ő nem adta fel, s most, harmincnyolc évesen úgy érzi ez az utolsó esély. Megpróbál élni vele, reméli, az égi hatalmak is segíteni fogják. Minden esetre imádkozik a jóistenhez, segítsen és könyörüljön meg rajta, hadd szülje meg a kisfiát, mert érzi, fiú lesz, csak fiú lehet...

„Günther tudja?” – kérdezte ő gyöngéden, megsimítva nénje kezét.

„Nem. Csak most akarom megmondani neki. Füreden vár ránk.”

Belekortyolt a kávéjába, és kidörzsölt egy könnycseppet a szeméből.

Újságárus szaladt el mellettük, és a Szudéta-vidéki válságról kiabált valamit. Nem értette jól, mint a dum-dum golyók röpködtek a levegőben számára ismeretlen politikusok nevei.

Anna arca váratlanul torzult el. „Günthert is behívhatják, ha háború lesz. Ó, a szegény...”

Elhallgatott. Hasára szorítva kezét segélykérően bámult rá.

Ő megijedt, hogy rosszul van, felugrott, s vizet kért az odaugró öreg pincértől. Megitatta Annát, aki megnyugodva, váratlanul Chamberlaint kezdte szidni, aki néhány napja a gyáva és megalkuvó Daladier-vel együtt tárgyalt az ő kretén és rámenős Adolfjukkal, és annyira beszartak, hogy... 

Ez a trágár szó, amelyet Anna soha nem használt, annyira megdöbbentette, hogy azt sem tudta megkérdezni, kik ezek az emlegetett urak? A további mondatokra sem tudott figyelni, annyira meglepte ez az Anna szájából különösnek és fenyegetőnek hangzó, durva kifejezés. Nagynénje mindég választékosan beszélt ritkán használt anyanyelvén, soha nem használt trágár kifejezéseket, valahogy légies, álomszerű lényétől is idegenek voltak az efféle szavak... Döbbenten bámulta, s azt, hogy végeredményben mi zaklatta fel, csak este értette meg a vendéglőben, a vacsorára várva, gondterhelt nagybátyja magyarázataiból. Günther szerint az angol miniszterelnök gyáván viselkedett. Megijedt, s ezt nem is titkolta az egyre inkább vérszemet kapó Führer előtt. „Nem akart lövészárkokat ásni – hangsúlyozta még a müncheni csúcstalálkozó előtt, az angol néphez intézett rádió-szózatában –, egy olyan viszály miatt, amelyik távoli országban és két olyan nép között tört ki, akikről semmit sem tudunk.” Így mondta Chamberlain, fintorgott Günther a szalvétát morzsolgatva. Semmit sem tudnak. Jó, nem?! Mégis mit tudnak ezek? Azt tudják-e, hogy hol élnek? Mikor? És azt, hogy kik előtt alázkodnak meg, kivel akarnak megegyezni?! Nem tudnak semmit! Mert a francia miniszterelnök sem jobb. A két megalkuvó politikus meg akarván őrizni minden áron, Hitlernek tett engedmények árán is a világbékét, a Führer minden követelésébe gyáván beleegyezett. Várható tehát – fintorgott dühösen nagybátyja –, hogy hős fiaink hamarosan megindulnak, és lerohanva a Szudéta-vidéket, elfoglalják Csehszlovákiát.

Vacsora után a parton sétáltak. Megálltak a félhomályban, a tóban tükröződtek a lámpák fényei, és Anna, talán hogy kiragadja férjét a hulló hangulatból és eloszlassa rosszkedvét, akkor közölte, hogy terhes, hogy gyermekük lesz.

„Nem értem” – bámult rá Günther. A Szudéta-vidéki válság után mindent várt, csak ezt a bejelentést nem.

„Gyermekünk lesz” – ismételte meg suttogva Anna, és futó csókot lehelt a meglepett férfi arcára.

„Hogyan? – dadogta a férje. – Ez nem lehet igaz!” – s óvatosan szorította magához Annát, mint egy játékbabát, mintha attól félt volna, hogy mégiscsak üvegből van, s összeroppanthatja...

Ő ekkor hagyta tapintatosan magukra őket, és továbbsétált a parton. Már szinte teljesen sötét volt. A parti lámpák fényei mellett a csillagok is tükröződtek a tó vizén, s a nagy veres telihold tányérja is ott lebegett a vízen. Ott úszott mellette prüszkölve és fújtatva Birtalan is, az anyja és az apja is, de itt volt Rolf is, aki bánatosan nézett vissza rá, mögötte pedig halott barátnője, Doina lebegett a vízen, és egészen hátul feltűnt az az asszony is, akit a múlt században a féltékeny és őrült kereskedő Doináék házának falába falaztatott be. Nyögött és kiabált is valamit, de nem lehetett jól érteni a szavait, mert acélsisakos katonák üvöltözése zavarta meg a meghitt együttlétüket, és minden más zajt elnyomtak a felugató gépfegyverek. A Führert éltették a katonák, Hitlert és a háborút, ami egyszerre újjászületés és megtisztulás. Germánia nem volt, hanem lesz, kiabálták és hurrázták. „Hát ezeknek születik meg imádott gyermekünk?” – hallotta még Günther panaszos hangját. Aztán váratlanul felhő takarta el a holdat és a csillagokat, és sorra tűntek el vendégei: anyja, apja, Doina, Birtalan. A befalazott asszony haja szétterült a vízen, jajgatva tűnt el ő is, csak a feltámadó szél motozott a parti nádasban, s valami ismeretlen kis állat neszezése hallatszott. Nagynénje sírt. Günther átölelve vigasztalta, s ő meredten állott, azt a helyet figyelte a vízen, ahol az előbb még az őt áhítatosan bámuló Rolfi lebegett, de ahol most már csak a homály szobrai magasodtak fel, és sötét kérdőjelek örvénylettek.

Megfordult és rohanni kezdett a sötétben a villa felé. Egy végtelennek tűnő pillanatra mintha Birtalan vonítását halotta volna, de már nem fordult vissza. Futott, mintha üldöznék, zihálva rontott be szobájába, hanyatt vetette magát a vetetlen ágyon és zokogni kezdett. Rossz előérzete erősödött. Legszívesebben újra visszafordult volna, legszívesebben el sem utazott volna Münchenbe. Egyszerre távolinak és idegennek tűnt az Oktoberfest, elérhetetlennek és ismeretlennek Rolf is. Legszívesebben közölte volna Annával, hogy meggondolta, nem utazik sehova, az idén már nem megy Németországba, de aztán arra gondolt, hogy most, amikor gyermekükről képzelegnek, nem zavarhatja meg őket hisztériás kitöréseivel. Elszenderedett, s álmában a teniszpályán ücsörgött megint, figyelte a titokzatos kis fehér labda röppályáját, apja kecses mozgásában gyönyörködött, s nem értette, Birtalan miért vonyít fel időről időre, a labdát figyelve, nem is sejtette, mi baja lehet. A bejáratnál édesanyja is feltűnt fehér ruhájában. Rózsaszín napernyőjével lelkesen integetett neki. Hívta magához, és ő oda is akart rohanni hozzá, de váratlanul erős szél támadt, és elsodort mindent – szüleit, a kutyát, a teniszpályát. Ő térdrehullva kérte Miasszonyunk segítségét. Mária ott tündökölt fölötte a tiszta levegőben, de nem mint festmény, hanem mint egy eleven asszony. Karjából a kisded figyelmesen nézett vissza rá, és kék szemében megcsillant egy könnycsepp.

Ő is sírni kezdett. Néptelen mezőn állott, és a surrogó ördögszekereket figyelte. A távolban, valahol a látóhatár peremén, a levegőbe már-már beleivódva, fekete bivalyok álltak, s vártak valamire. Hogy mire, azt nem tudta megállapítani, hiába közeledett feléjük, a távolság nem csökkent.

Reggel Anna ébresztette. Lementek úszni. A víz hideg volt, de nem elviselhetetlenül. Egymás mellett tempóztak, szemben a felkelő nappal, és ő dadogva vallotta meg hallgatag nénjének, hogy legszívesebben visszafordulna, valahogy semmi kedve elmenni Münchenbe, megjelenni az Oktoberfesten, Rolffal találkozni. Rossz előérzete van, érzi, valami nem várt esemény történik majd, ami más irányt szab a dolgoknak, és megváltoztatja az életét. Nagyon nyugtalan, fél is, noha maga sem tudja, mitől.

Ezt nem érti, döbbent meg Anna. Rolffal nem teheti meg, hiszen nagyon várja. Güntherrel sem, hiszen programot is szervezett neki, el akarja vinni egy Schumann-hangversenyre is. Egyáltalán mi történt? Rosszat álmodott megint?

Mit mondhatott volna erre? Hogy tulajdonképpen egész eddigi élete egyetlen befejezhetetlen, önmagát megsokszorozó és ismétlő szörnyűséges álom volt?! Hogy szülei iszonyú halála után egyszerűen képtelen felébredni? Hogy Doina korai és iszonyú halála mennyire megviselte? Hogy végeredményben nem is Rolftól fél – miért is félne attól, aki szereti őt –, hanem önmagától?... Hogy akkor is hallja a Doináék falába száz esztendeje befalazott asszony panaszkodásait, jajgatásait, sírását, amikor nincs is ott, amikor máshol van, mint most például, amikor a Balatonban úszik, szembe a  vöröslő napkoronggal, és legszívesebben alámerülne a kékesen csillogó víztükörbe, lesüllyedne a puha fövényre, az aljba, s fel se jönne többé soha.

Ki tudja, talán így lenne jobb?

„Rossz ötletnek tartom – suttogta résztvevően nagynénje, s kezével jelezte, forduljanak vissza, mert túl messzire beúsztak. – Szeszélyes vagy, ez kamaszkori sajátosság, de akkor is hiba lenne lemondani az egész, már eltervezett programot. Az Oktoberfesttől ne félj, egy kedves bolondünnep. Egyelőre még a nácik sem tiltották be – de ki tudja? Lehet, hogy az idei lesz az utolsó, jövőre a háborús helyzetre hivatkozva majd be is tiltják. Ki tudja? Azon kívül az a szegény fiú is nagyon vár, rólad képzeleg, olyan szerelmes beléd, hogy se nem lát, se nem hall. Nem is meséltem még, a múlt héten váratlanul találkoztam az édesanyjával. A gőgös porosz asszonyt, a nagyravágyó és hiú tábornoknét is érdekelni kezdte kisfia erdélyi szerelme. Fényképeket kért rólad, kérdéseket tett fel a transzilvániai viszonyokkal kapcsolatban. De olyan modorban tette mindezt, hogy nagyon hamar meguntam a riportot. Velem ne társalogjon úgy, mint egy zupásőrmester a beosztottjával, s arra hivatkozva, hogy dolgom van, találkoznom kell barátnémmal, az olasz hercegnővel, hogy megidézzük Bismark szellemét, faképnél hagytam. A cukrászda ajtajából visszafordulva, még egy végeérhetetlen pillanatra elképedt arcába meredhettem. Hát mit mondjak? Az a legkevesebb, hogy meg volt lepve, vagy hogy meg volt sértődve. Ha pillanatra ölni tudott volna, most nem úszkálnék itt melletted, Irénkém. Vigyázz majd ezzel a gőgös asszonnyal, jó? Hideg, önfejű, makacs és szeszélyes. A fajtája legrosszabb tulajdonságai jellemzik. Nem ilyen anyósról álmodtam neked, az bizonyos...”

Ő egyáltalán nem is akar találkozni vele, dadogta, s észrevette, hogy a parton rájuk várva, fürdőlepedőkkel a karján ott toporog Günther és figyelmeztetően intett a fejével.

„Meg van indulva – mosolygott nagynénje. – Reggelig szeretkeztünk, ez is régen fordult elő. Úgy imád, mint amikor tizenhat esztendeje udvarolni kezdett nekem. Virágot is hozott, beborított rózsákkal, s reggel ágyba hozta a reggelit...”

Ez is furcsa volt, még soha nem hallott ilyen vallomásokat Annától. Ez, ha lehet, még a tegnapi trágár kifejezésnél is jobban meglepte. Megpróbálta elképzelni a rózsákkal borított meztelen nagynénjét az ágyon, s a föléje tornyosuló, lihegő Günthert, de valószerűtlennek tűnt az egész.

„Muszáj lesz találkoznom az anyjával?”

„Elkerülhetetlen lesz – mosolyodott el kedvesen Anna, s megérintette úszás közben a kezét. – Kíváncsi rád. Meg akarja ismerni azt a klosenburgi kis magyar boszorkányt, aki elcsavarta imádott Rolfikája fejét, aki megbabonázta az ő kis nebáncsvirág fiacskáját...”

De ő ezt nem akarja, dadogta. Anna azonban már megint Günther megváltozott viselkedéséről áradozott, s kiemelkedve a vízből, integetni kezdett a férjének, aki úgy várta őt, mint egy szerelmes kisdiák. Aztán már soha többé nem is tértek vissza Rolf anyjára. Günther a parton állva várta őket, s lelkesen sürgölődött a felesége körül pirosló fülekkel, mint egy iskolásfiú.

Láthatólag új volt neki a jövendőbeli apa-szerep, s egyelőre, jobb híján, be kellett érnie a gondoskodó, mindenre felügyelő férj hálátlan szerepével. Ezt viszont, el kell ismerni, majdnem hibátlanul, tökéletesen alakította. Termoszból forró teával is megkínálta őket, az ő vállára is fürdőlepedőt borított, a teraszon Anna elé helyezte az újságokat, s addig erősködött, amíg hoztak baracklekvárt is, mert Anna ezt kívánta. A reggelizőasztal közepén hatalmas vörös rózsa bizonyította Anna iránt érzett végtelen szerelmét. Kíváncsian figyelte őket, ahogy egymásra mosolyognak, ahogy kezük összeér, miközben Anna teát tölt a findzsából és férje elé tolja. A rózsákat is megnézte – ezek bizonyosan nem abból a csokorból származtak, amelyekkel szeretkezésük előtt, a szerelmes Günther behintette nénje barnára sült testét.

A házaspár boldogsága némileg őt is elragadta. Ezért is volt meglepő, hogy Günther az egyik újságba beleolvasva idegesen horkant fel. „Leon fel van háborodva azon – fintorgott –, hogy a francia katonákat egy távoli és sötét helyre kell küldenie, ahol igen könnyen meg is dögölhetnek, anélkül hogy halvány segédfogalmuk lenne a helyről, s még azt sem írhatják meg a siratójukba, hogy a hazáikért harcoltak és haltak meg, hiszen ez nem lenne igaz!...”

Döbbenten bámulták nénjével a felhevült férfit.

Nem is érti, kezdte ő bocsánatkérően, hogy ki az a Leon. És azt sem érti, hogy miféle helyről beszél. „Hát a francia kormányfő!” – horkant fel Günther, lecsapva az asztalra az újságot. Összekoccantak a poharak, a tea kiloccsant, nagy sötét foltokban terjedt a fehér abroszon –, a foltok Rolfra emlékeztették őt, kutyaszemét is látni vélte.

„És a hely?” – értetlenkedett Anna is, megnyugtatóan simítva végig férje kezén.

„Szövetségesükről, Csehszlovákiáról beszél” – fújtatott Günther, és szokásaitól eltérően kért egy kupica barackot. Emlékszik, magyarul rendelt, s így mondta kupica, aztán még fintorogva tette hozzá: „Hát így képzelik a tigris utódai a szövetségi hűséget?”

„Hogyhogy fogalmuk sincsen?” – értetlenkedett Anna, csillapítóan simogatva férje remegő kezét.

„Nagyhatalmi gőg, kedvesem, elszánt gall arrogancia... Chamberlain is ezt szajkózza, ő sem jobb a Deákné vásznánál. Ostoba módon egymás nótáját fújják, s nem jönnek rá arra, hogy pontosan úgy halálra vannak ítélve, mint a nyomorult csehek. Nem is sejtik, hogy a Führer étvágya fölülmúlja Gargantuáét is.”

„Kiét?” – bámult rá döbbenten Anna, és sértődötten húzta el a kezét.

„Mindegy az” – itta ki Günther poharát, s arca kivörösödött.

„Nem mindegy. Tudni akarom!”

„Rabelais óriása – legyintett megvetően Günther, és a semmibe meredt, talán önmagát látta katonaruhában egy mezőn, a tankok között –, akinek lenyűgöző az étvágya! Furcsa lehet azért – pillantott résztvevően rájuk –, nektek magyaroknak, hogy pontosan egy német beszél így, de legalábbis átérzitek a kis népek szorongatott helyzetét. Mert Magyarországot bármikor pontosan így lerohanhatják. Volksdienst[13], mondják majd. Elvégre itt is élnek németek, hol nem?! Benes – olvasta gondterhelten az újságból –, még mindég és leállíthatatlanul, kétségbeesve mondja a magáét. Ebben az ügyben még akkor is Európáért harcolunk – hangsúlyozza hamis pátosszal –, ha Európa magunkra  hagy bennünket.”

„Miért volna ez hamis pátosz?” – nézett rá döbbenten Anna, mintha hirtelen mindent megértett volna.

„Az újságíró gúnyolódik. Valószínűleg náci – fújtatott dühösen Günther. – Nem, Benesnek most ebben teljesen véletlenül igaza van, nem ő tehet róla, hogy végtelenül, mondhatni, heroikusan komikus ez az egész. Harcolni?! Ők, a német hadsereggel... Svejk, a derék katona a maga hátultöltős, a búr háborúból megmaradt flintájával a germán tankokkal... Ugyan már! Chamberlain viszont azon siránkozik, a balfácán, hogy milyen szörnyű, milyen fantasztikus és mennyire hihetetlen az, hogy megint lövészárkokat kell ásniuk, és fel kell rakniuk a gázálarcokat, egy ostoba és bizonyára elkerülhető vita miatt, ami olyan emberek között robbant ki, akikről semmit se tudnak. Igen, kedvesem – nézett Annára –, irritáló ez a nagyhatalmi gőg. Hogy saját szövetségesükről semmit nem tudnak... Egyszerűen siralmas. Hogy legfőbb ellenségükről sem, egyszerűen elképesztő?! Az az érzésem, hamarosan, legalábbis legfőbb ellenségükről mégiscsak meg fognak tudni egy és mást, de akkor már sajnos késő lesz.”

„Nyugodj meg – érvelt Anna –, minket még egyelőre mindez amúgy sem érint!...”

„Ugyan már, kedvesem – komorodott el nagybátyja, s arcán felhő suhant át, üres poharába meredt, és szomorúan tette hozzá –, ne légy ennyire naiv! Bármelyik pillanatban behívhatnak, s amilyen peches vagyok, pontosan engem fog eltalálni hátultöltős puskájából az a pechvogel[14] Svejk, a derék katona, vagy csorba pikájával engem fog szíven szúrni egy lengyel huszár, mert Csehszlovákia után nyilván Lengyelország következik, a szövetségesek pedig kussolnak... Európa, ugyan már!...”

„Nem fognak ellenállni?”

„Nem fognak, Annám – meredt szomorúan feleségére Günther. – Ezek csak beszélnek, míg a mi hős Adolfunk cselekszik. Ezek beszélnek, beszélnek, beszélnek, Európáról is handabandáznak, noha fogalmuk sincsen az öreg kontinens – beismerem, valóban igen bonyolult – lelkületéről. Ami, már tudniillik a bonyolultság területéből következik, mezői végtelen sokaságából, vén hegyei tölgyerdőiből, havasai fenyveseiből. – Itt barátságosan rápillantott, s biztatóan vigyorodott el. – Borvízforrásaiból, várromjaiból, kikötőiből, piactereiből, katedrálisaiból, folyóiból, patakjaiból s a bábeli zűrzavarból, amit Európa nyelvei jelentenek. Hiszen ez volt, kedveseim, mindig is a legfontosabb, ha nem az egyetlen akadálya annak, hogy teljesen egy hódító sem tudta elfoglalni soha az egész kontinenst...”

Günther kitörése annyira szokatlan és annyira új volt a számára, hogy ma, harminc esztendő múltán is visszacsengenek, kísértetiesen és hallucinatorikusan csengenek vissza bizonyos szempontból látnoki szavai, s maga előtt látja kivörösödő arcát és hosszú, zongoraművész ujjait, amint idegesen szorítják a kis tömzsi üvegpoharat, a kupicát...

„Igen – folytatta –, Európában minden hegynek, minden völgynek, városnak, falunak, szigetnek, kisebb s nagyobb tájegységnek saját császára, királya, hercege, bírája, grófja vagy bandavezére volt, és az emberek saját nyelvüket, vagy ennek a nyelvnek sajátságos dialektusait beszélték, s ez önmagában állott ellent minden egységesítő törekvésnek.

– Igen – folytatta Günther –, a nyelv és a geográfia állott ellent a hódításnak, a barbároknak éppen úgy, mint a középkor nagyravágyó császárainak. S ha időnként, ideig-óráig, egy-egy különösen veszedelmes hódító a vénséges kontinens egy-egy tetemes felületét el is foglalta, s jogara alá hajtotta, képtelen volt megteremteni az egységes adminisztrációt, mert Európa ereje az összehasonlíthatatlan sokféleségben rejlett. És ebben rejlik ma is! Hiába ácsingózik Adolf az egészre, hiába tervezi a kontinens lerohanását, elfoglalását. Elfoglalni, meghódítani ugyan meghódíthat tájakat és országokat, ám ezeket hosszabb ideig megtartani nem lesz képes. Ő is megöletheti és elüldözheti a renitens művészeket, a makacs polgárokat, a kitartó tanítókat, a dölyfös mesterembereket, és a nyakas prédikátorokat, mint előtte, kétezer esztendő alatt annyi nagyra törő zsarnok, de mindenkit nem ölethet meg, mindenkit nem semmisíthet meg. Aki tud, máris odébbáll néhány házzal vagy határral, s folytatja munkáját, ami az élete...

– Az európai sokféleség – hangsúlyozta Günther – ami a jobbak eredendő nyugtalanságával párosul, feltörhetetlen dió a zsarnokok számára!... Eddig legalábbis minden elmebeteg diktátornak beletörött az agyara...”

Itt tartott körülbelül Günther, amikor hajlongva jelentette a kissé távolabb álló, de szabadelőadását leplezetlen érdeklődéssel hallgató idősebb pincér, hogy távbeszélőhöz hívják. Így mondta gőgösen, hogy „távbeszélő”, és újra nagy tisztelettel hajolt meg.

Nagybátyja hosszú percek múlva tért vissza, kért még egy kupica barackot, megitta, krákogott, és asztalt bontva kért elnézést a hölgyektől, amiért halaszthatatlan üzleti ügyei elszólítják. Soha többé nem tért vissza a témára, amely pedig annyira izgatta őt, hiszen tökéletesen beleillett a Dávid-szövetség ideáiba. Napokkal később, már Münchenben, Rolfot is megpróbálta meggyőzni elképzelései humanizmusáról, szépségéről, igazságosságáról. Igen, azt mondta, mindez az ő elmeszüleménye. Nem is tudja, miért, de óvatos volt, nem szerette volna mindebbe belekeverni Günthert is. Mindezt úgy adta elő, mint saját ötleteit egy jobb világról, amelynek felépítésében nekik, az új generációnak kell majd dolgozniuk...

Rolf eleinte érdeklődéssel hallgatta, aztán fintorgott. Arca megfeszült, s idegesen harapdálta a szája szélét. Többször is szólni akart, de hihetetlen önuralommal türtőztette magát, nem szakította félbe. De mindez nem jelentett egyúttal egyetértést is, nagyon hamar kiderült, hogy német hódolója, a szerelmes Rolfi az egészet, így ahogy van, badarságnak tartja – pontosan emlékszik, ezekkel a szavakkal fejezte ki magát. Ami pedig a szegény bolond Schumann Dávid-szövetségét és a filiszterek elleni harcát illeti, tisztára zsidó hóbort. Nem véletlen, fejtegette, s a szeme gúnyosan villant meg, arca eltorzult – hogy Mendellsohn is tagja volt a filiszteusokkal hadakozó „szent szövetségnek”!

„És ez miért baj?” – döbbent meg ő, s annyira meglepte a fiú durva kitörése, hogy sírni szeretett volna tehetetlen dühében, de fegyelmezte magát.

„Mert zsidó, és mert a maga sémita szeszélyeivel és hóbortjaival bolondította meg a szegény jó Schumannt is. Az igazi germán szellem, kisasszony, Wagner zenéjében nyilatkozik meg” – jelentette ki Rolf, és arcán nagy vörös foltok gyúltak ki, pattanásai szinte lángoltak a homlokán.

Döbbenten nézte. Ez a fiú lenne az ő rajongója? Az álmodozó, szelíd nyim-nyám Rolfika, akiről annyit képzelgett az elmúlt években, s akit olyan élvezettel képzelt a Dávid-szövetség tagjai közé?! Ez az ő hódolója, aki annyiszor írta le hosszú leveleiben, hogy a lábnyomát is csókolja, hogy imádja őt, hogy jobban szereti mindenkinél, hogy nélküle el sem tudja immár képzelni az életét! Ez az ő szerelme, ez a félrészeg, ostobán handabandázó idétlen kamasz, akinek ám-lám a félkorsó sör is a fejébe szállt, s máris felhatalmazva érzi magát, hogy kioktassa őt, és máris a nagy német tervekről purpárlézik, a német Európáról, a feladatról, amelyet a Führer vezérletével a németeknek kell elvégezniük?

„És mi lenne ez a feladat?” – kérdezte ő sima gúnnyal, de a fiú láthatólag nem vette észre, elragadta önnön vesszőparipája.

„Ez nem más – csuklott Rolf –, mint a határok felszámolása. Európának német fennhatóság alatt kell egyesülnie! Igen, egyesíteni kell a vén Európát, akár a határok felszámolása után, kitelepítések árán is.”

„Kiket akarnának kitelepíteni?” – nézett a fiú felhevült arcába ártatlanul.

„A kis népeket! Akár Afrikába való telepítésük árán is meg fognak szabadulni a teljesen felesleges kis népektől.”

„Afrikába?” – döbbent meg ő.

„Akár oda is! – dobbantott erélyesen Rolfi. – Hely van elég!”

Nevethetnékje támadt. Nézte a fiút, akinek lángoltak a pattanásai, arca kivörösödött, erősen verítékezett, s fehér hab ütött ki a szája szélén. Ezt a szájat akarta ő fuldokolva csókolni? – döbbent meg, de nem fordult el. Erről a fiúról képzelte ő, hogy fiatal görög isten? Ennek a fajankónak akarta odaadni magát, egy napsütötte tisztáson?! Fintorgott. Körülöttük zajlott az október-ünnep, részeg pártszolgálatosok támolyogtak ide-oda, szőke germán leányzókat ölelgetve, kamaszok rohangáltak, szóltak az elviselhetetlen indulók a mindenfelé felszerelt hangszórókból, és várható volt, hogy a német álom kezdetét bejelentve, hamarosan egymásnak esnek a felhevült szukák és a felhergelt kanok, hiszen az egyes számú feladat világos: a népesedési program értelmében haladéktalanul el kell kezdeni a népszaporodást, minden erőnket mozgósítva kell szaporítani a nemzetet, hiszen minden teuton Löki Bözsi, minden bakszász Országúti Mária méhében ott rejtőznek a jövő katonái. Acélsisak, és géppisztoly meg tank elvégre van elég!...

Émelygett, noha éppen csak belekortyolt a sörébe. Tudatáig már régen nem hatoltak el a Rolf szavai. Fel is állott a padról, és szánakozva, de már letagadhatatlan undorral nézett le az egyfolytában beszélő fiúra, akinek szájából fröcskölt a nyál. Már éppen azon volt, hogy sarkon fordul és távozik, lehet észre sem veszi, úgyis csak önmagának beszél, amikor váratlanul jelent meg asztaluknál Rolf édesanyja. Magas, szőke nő volt, talán Annával lehetett egykorú. Hideg szépség – szemrevételezte. Kék szeme kitágult, mint az ugrásra kész vadmacskának, amikor meglátta félrészegen handabandázó fiacskáját, aki még nem is vette észre őt, csak beszélt, beszélt, beszélt, s aztán mélán rápillantott fia szerelmére. Ő megpróbálta beleélni magát a helyzetébe, s a porosz asszony szemével látni önmagát, de nem sikerült. Az asszony hidegkék szeme fenyegetően villant meg. Rájött, hogy ő menekülni szeretne már Rolfikája társaságából, és ezt nehezményezte.

Szembenézett vele. A nő biccentett, ismét fiára pillantott, azután vissza rá, és elkomorult az arca. Mindent azonnal megértett.

„Hallgass már el, te fajankó! – szólt rá szigorúan a fiára. – Ne untasd a kislányt! Ne politizáljatok, inkább...”

De nem folytatta, nem fejtegette ki, hogy mit, miket is csinálhatnának politizálás helyett. Inkább feléje fordulva, ellentmondást nem tűrően az ő kezét ragadta meg, mosolytalanul, mereven nézett rá – így figyelheti az edzett bogarász a szokatlan rovart –, és bemutatkozott.

Ő is fejet hajtott és tagoltan mondta el, fejét felemelve s kezét az asszony kezéből kirántva a számukra kimondhatatlan, barbár csengésű nevét.

„Csókolom, mama” – szólt közbe Rolf is, mint aki csak most ébred fel, de az asszony most nem törődött vele. Őt nézte, szúrósan, mereven. Cigarettát szedett elő retiküljéből, hosszú szipkát, rágyújtott, s rászólt az őket bambán bámuló kisfiára, azaz utasította – mert nem kérte, ó nem! –, hogy azonnal pattanjon, és hozzon neki is egy korsó sört, mert megszomjazott ebben az eléggé szokatlan október eleji melegben. Pattogott a hangja, mint egy őrmesternek, s ő döbbenten gondolta, hogy „ezek” nem is tudnak kérni, csak utasítani, csak parancsolgatni, s már-már azon töprengett, hogy nem folytatja a számára megalázó társalgást, hanem elmegy, de az asszony, megvárva amíg kisfia hallótávolságon kívül kerül, gúnyosan kérdezte meg, szipkájával körbemutatva: „Nosm hogy tetszik?!”

„Minálunk – mondta ő, makacsul a szemébe nézve – úgy nevezik ezt az időszakot, hogy vénasszonyok nyara.”

De az asszony mosolytalanul, hidegen, közönyösen nézte őt.

„Sértegetsz, te kis lotyó? – szűrte fogai közt a szót. – Mindegy. Mit is várhattam volna, mit is reméltem egy vidéki libától?! De azt mondom neked, hogy hagyd békén Rolfit. – Ezt mintegy mellékesen tette hozzá, bocsánatkérően. – Ő nem hozzád való! Keress magadnak egy magyar legényt, s menj lovagolni a pusztára!”

Ő elvigyorodott. S amennyire tudta, olyan szemtelenül jegyezte meg:

„Asszonyom, erre inkább a kisfiát kellene utasítania. Rolfikája ragadt rám, mint egy pióca, két esztendeje a strandon, és azóta is bombáz mérföldhosszú, unalmas, olvashatatlan leveleivel. Most pedig, amikor végre találkozunk, a német nép történelmi szerepéről értekezik. A maga nevelése?!”

„Hagyd őt! – ismételte meg az asszony szenvtelenül. – Nem hozzád való!...”

„Hagyni fogom, asszonyom – állt fel –, s magának pedig azt ajánlom, vigye el a bordélyházba, ahol...”

Nem folytatta, megfordult és köszönés nélkül rohant el, de nem jutott messzire, mert azonnal elkapta egy razziázó őrjárat, és amikor igazoltatták, akkor döbbent rá, hogy táskáját, az irataival együtt az asztalon felejtette. A rendőrök nem is figyeltek rá, nem érdekelték őket eldadogott magyarázatai. Betuszkolták egy rabomobilba és a rendőrségre vitték, bevágva a félrészegen danolászó, vidám prostituáltak közé. Égett az arca, sírhatnékja volt. A kurvák körülállták, szánakozva nézegették.

„Hát te?” – kérdezte egy barna hajú, festett arcú nő, s tétován megsimogatta a haját. Elmondta, ki ő, hol volt, kikkel, s hogy miért van itt, hogy az asztalon felejtette a táskáját, az irataival. A nők lármázni kezdtek, s egy idő után megjelent a szolgálatos tiszt. Egymás szavába vágva és őrá mutogatva, hadarva beszéltek hozzá. Felét sem értette. A sovány, agárarcú főhadnagy mindenesetre intett neki. Az idősebb rendőr kinyitotta a cellaajtót, kiengedte őt, és mutatta, hogy kövesse az előre induló tisztet.

„Maga külföldi?”

„Román állampolgár vagyok.”

„Maga román?”

„Nem, magyar vagyok.”

A tiszt figyelmesen nézett rá.

„Mit keresett az ünnepségen?” – kérdezte, s csak akkor enyhült meg némileg, amikor megtudta, hogy kikkel volt. Kis tétovázás után hajlandó volt felhívni Günthert is, aki természetesen igazolta őt, s egy negyedóra múlva már ott is volt, képéből kikelve követelt magyarázatot, de a tiszt nem is figyelt rá.

„Máskor vigyázzon, magyar kisasszony Romániából” – magyarázta semleges hangon. és kiengedte.

A kocsiban mondta el ideges nagybátyjának, hogy mi is történt.

„Hát ennek vége – bólintott Günther. – Sajnálod?”

„Nem – rázta ő a fejét. – Ez egy éretlen kamasz, akit megfertőztek a ködös germán eszmék.”

„Hát már nem szereted?”

„Ez nem az a fiú, aki két éve áhítatosan és merengve bámulta őt a strandon, és naponta írta azután neki a hosszú, ömlengő leveleket. És az édesanyja...” – Legyintett és elhallgatott.

„A tábornokné asszonyt van szerencsém ismerni” – jegyezte meg szenvtelenül Günther, és fütyülni kezdett egy operettáriát.

Anna a nappaliban várta őket. Figyelmesen nézett rá, forró csokoládéval kínálta, de ő inkább teát és kétszersültet kért. Mohón evett, s közben előadta még egyszer a történteket. Nagynénjét láthatólag nem lepték meg a szavai.

„Ezek ilyenek” – kezdte, amikor váratlanul csengettek. Hosszan, követelőzőn visított fel a csengő. A tábornok segédtisztje volt, az ő táskájával.

Hát ezért a fiúért rajongott ő, gondolta. Még annyira sem képes, hogy ő hozza vissza a táskáját.

„Nem – magyarázta Anna, s megsimogatta a haját, pontosan olyan mozdulattal, sejtelmesen, mint az öregedő kurva a cellában. – Inkább egy érzésért rajongtál, drágám! Nem is ismerted Rolfot. A levelekben az elképzelt szerelemnek adta át magát ő is, úgy, ugyanolyan hévvel és lelkesedéssel, mint az ünnepségen a hősi germán ideáknak és ideáloknak. »Ezek« ilyenek...”

De nem tudta megmondani, végül is milyenek ezek? Nem tudta befejezni az értékelést, mert újra csengettek.

Günther nevetve jegyezte meg, hogy kissé nagy ma a forgalom, és kirohant ajtót nyitni. Néhány perc múlva a feldúlt, borzas, idegesen remegő, kisírt szemű Rolffal jelent meg. 

„Beszélnünk kell!” – dadogta a fiú.

„Már mindent elmondtál – vágott ő durván a szavába. – Mit akarsz?” Ellenségesen beszélt, s megvetően méregette sápadozó gavallérját.

Günther nem mozdult az ajtóból, de inkább szánakozva, mint megvetően nézegette az ideges Rolfot.

„Félreértettél Iréne, én...”

„Nem volt amit félreérteni.”

„De hát te nem is vagy zsidó, mégis...”

„Anyukád elengedett, Rolfika – állt fel ő jelezve, hogy a kihallgatásnak vége. – Hány óráig? Csodálkozom!”

„Miért, ő...”

„Amíg téged sörért küldött, értésemre adta, hogy fel is út, le is út. Felszólított, hogy hagyjalak békén téged, mert nem vagyok hozzád való.”

„Ez nem lehet igaz!” – nyögött elkínzottan Rolfi.

„De igen – mondta ő, és az ajtóra mutatott. – Elmehetsz, Rolfika!”

„De hát ezt nem lehet így befejezni!”

„Látni sem akarlak!” – mondta ő, és berohant a szobájába. Az ágyba vetette magát, és végre felszabadultan kezdett el sírni. Amikor később Anna, lábujjhegyen beóvatoskodott a szobába és betakarta, már félig-meddig álomba sírta magát, így csak reggel tudta meg, hogy a sértődött Rolf úgy rohant el tőlük, mint egy tigris, s hangosan káromkodva fogadkozott, hogy most aztán megmutatja az anyjának, hol a határ.

De mindez már nem érdekelte. Rolf is elmúlt, egyik pillanatról a másikra, mint a kamaszkor. Akkor éjjel a Dávid-társasággal álmodott. Egy nagy teremben tolongtak mindannyian. Floresztán a titokzatos kék virágról áradozott, Euzébiusz rá is akarta beszélni őket, hogy sürgősen keljenek útra, és keressék meg a titokzatos kék virágokat, mire a bölcs Raro mester csendre intve, ahogy kihangsúlyozta a „bohó fiatalokat”, kifejtette, hogy a kék virág nem is létezik – de ha mégis, akkor tudják meg, hogy ők maguk a kék virág. Mert a kék virág bennük van. Felix Meritis lelkesen intett Chiarának, és egy kottát nyújtott át neki. A nő a zongorához pattanva játszani kezdte a mélabús, szomorú etűdöt. Mindannyian döbbenten hallgatták, s akkor neki hirtelen feltűnt, hogy Rolf nincsen jelen. Változott a szín, de hát ez álom, ne is keressen  benne senki logikát. Egy napsütötte tisztáson várakoztak mindannyian, és Raro mester az élet vizéről mesélt nekik. Rolf ott se volt jelen, az október-ünnepi incidens után egy ideig nem is szerencséltette jelenlétével a Dávid-szövetség éteri és ezoterikus összejöveteleit, s csak azután kezdett feltünedezni megint, mogorván húzódva meg a sarokban és hallgatva, miután megjött a levele, amelyben tudatta, hogy bevonult, és harcolni fog a német jövőért.

Igen, Rolf egyik pillanatról a másikra tűnt ki képzelgéseiből és az életéből. Az volt a legkülönösebb, hogy nem is hiányzott a szövetségből senkinek. Csak Floresztán tette egyszer szóvá a szép és szomorú Iréne rajongójának érthetetlen távolmaradását, amire Euzébiusz talányosan egy Hölderlin-verset idézett:

„Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,

téged vettek el és véled a két szememet.

Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,

mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.”[15]

De hát ő, bámult az idegesen mélabús költőre, nem is szerette azért ilyen nagyon a hallgatag hódolóját.

Ő – meredt rá sápadtan Euzébiusz, s arcán lángoltak a tüdővész rózsái, és egy életfogytiglani pillanatra mintha a sápadt Rolf is feltűnt volna a háta mögött – nem is Irénéről beszélt, a versben a költő Menon, a férfi, panaszát tolmácsolja.

Nem tudott válaszolni, mert Chiara a zongorához ülve játszani kezdte Mozart bűbájosan talányos Rondóját, miközben ők egy tükörlabirintusban bolyongva elképedten meredtek egymás elszánt arcába, és a kék virág ismét messze tűnt az álmok ködében. Aztán ahogyan kezdődött, véget is ért a varázslatos zene. Euzébiusz pedig soha többé nem hozta szóba Rolfot, az ő hallgatag, félénk hódolóját. Immár nélküle zajlottak a Dávid-szövetség összejövetelei. S ha bevonulását hírelő levele után néha még fel is tűnt, mindenki úgy tett, mintha nem is venné észre. Megszűnt számukra létezni, mintha értesültek volna, valami megmagyarázhatatlan csoda folytán, az Oktoberfesten elhangzó, lesújtó ítéletéről...

Történetük az oktoberfesti incidenssel még nem ért véget. Nem tudja befejezni, a fülke ajtajában megjelenik egy öreg kalauz.

– Biletele la control[16] – mondja fahangon, s úgy bámul rájuk, mintha kísérteteket látna.

János már a börtönben volt, amikor ő váratlanul rátalált arra a gyönyörű Hölderlin-versre. Már az első sorok elbűvölték. Nem is biztos, hogy el tudja mondani felindulás nélkül, hiszen akkor is, azóta is Jánost és természetesen önmagát képzelte a titokzatos Menon és a szomorú Diotima szerepébe:

„Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,

csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,

s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,

míg hűvös éteri kék fodroz a testük alatt,”

Akkor már tudta, hogy Rolf tévedés volt. Nem a suta, begőzölt teuton kamaszba szeretett bele, hanem saját érzéseibe, magába a szerelembe. Annának, mint mindenben, ebben is természetesen igaza volt, de ez is csak a János ideiglenes elvesztése után tudatosodott benne.

– Aveţi un chibrit?[17] – jelenik meg a fülkeajtóban ismét a restelkedő öreg kalauz.

János feláll, tüzet ad, s a vonat hatalmasat sípolva lassít, valamilyen nagyobb állomás következik...

 

19. A MEGÁLLÍTHATATLAN ROMLÁS

 

Felfigyelt, még a Deltában való menekülésszerű elutazása előtt – nyomatékosítja és a vonat megremeg, mint egy fújtató állat, s a távolban megcsillannak egy közelgő állomás fényei – bizonyos furcsa, nehezen értelmezhető jelekre is. Igen, a romlás megállíthatatlan folyamata zajlott körülötte, bármennyire is melodramatikusan hangzik, s miközben folyamatosan észlelte, egyre azon töprengett, hogy az ő élete nincs is, s ha van, tulajdonképpen csak másolat, megismétlődése valaminek, ami már volt. Igen – gondolta szomorúan, s már hiába igyekezett Irént megidézni maga elé, sehogyan sem sikerült –, ez egy másolat-élet, és olyan önfeledten próbálta maga elé képzelni a mezőket, amelyek beláthatatlan síkjain hegyeik közül emigráló ősei élete zajlott más és más időben, hogy érezni vélte az ürömfű fanyar illatát is. Látta a repedéseket, a föld sebeit, olyan elevenen, mintha ő maga is benne lett volna a képben, saját elképzeléseiben. Noha kívülről látta mindezt, s mi tagadás, zavarta is az egész, a meghittség émelygésig giccses részletei felkavarták. Talán ezért is volt bărăgani kóválygásai alatt végig egy olyan érzése, hogy mindezt átélte már, noha azelőtt soha nem járt ezen a mezőn. Mégis olyan ismerősnek tűnt minden, hogy beleborzongott. A hársfa alá menekült, onnan nézett vissza a napsütésben lángoló házra. Mi ez? – tette fel a kérdést többször is. Akkoriban már hangosan beszélt, a füveknek, a fáknak, a szőlőbokroknak, a háznak, s ez az önfeledt kiáltozás is idegesítette, a saját hangja, hiszen kiérezte belőle a félelmet, s hiába áltatta magát azzal, hogy mindez valakivel ősei közül – akik körmenetben vonultak előtte, és közönyösen bámultak a semmibe éjszaka is, nappal is – pontosan így megtörtént, a rettegés nem múlt el. Egy János keresztnevű ősét, akit a családi legendárium alakjai közül különösen közel érzett magához, ugyan nem Szibériába hurcolták a tatárok – mit is kerestek volna ott? –, hanem a Dnyeszter-parti pusztákra, de a fogság fogság, s a lényeget tekintve sorsa nemigen különbözött az övétől. Nem volt reflektorok és drótkerítések mögé összezárva sorstársaival, mint ő, hanem aránylag szabadon kóvályoghatott a beláthatatlan mezőn, ami az elején – ismerte be egyik hazaküldött levelében – rettenetesen zavarta. Úgy érezte képtelen gondolni bármire is az ürömfű-tengerben, gondolatai elsiklanak, mint lúd a jégen. Ezért lehasalt a földre, s fülét a repedésekre szorítva, igyekezett meghallani a föld morajló hangjait, de ez nem mindég sikerült. Annyit azonban elért, hogy fogvatartói többé nem zaklatták, már-már tisztelettel vegyes babonás rémülettel tekintettek rá. Éveket töltött ez a János nevű őse a tatárok fogságában. Hosszú esztendőkbe került, amíg feleségének és a rokonságnak sikerült összekaparnia azt a tetemes váltságdíjat, amit a tatár kán követelt, hogy hazahozhassák, legalább meghalni. Amire a pénz összejött, János nevű őse már nem is óhajtott volna hazajönni a számára egyre inkább félelmetesnek és dermesztőnek tűnő székely hegyek közé. Akkoriban már nem a földet akarta kihallgatni, ó nem! Ült a sarkán, az ürömfűillatban, és behunyt szemmel figyelte az ukrán mezőkön szabadon kóválygó kóbor szelek halk, duruzsoló női hangokra, csivitelő madarakra is emlékeztető beszédét. Órákig ült így – mint megvallotta egy, ugyancsak fennmaradó, feleségének írott levelében –, s leginkább imádott édesanyja, a képből már kicsi gyermekkorában kitűnő, gyermekágyi lázban elhalálozó Lestyán Anna összetéveszthetetlenül selymes hangját vélte meghallani, s ilyenkor öccse, Márton fekete szeme is feltűnt előtte, aki életét anyja halálának köszönhette, s aki iránt, ő, éppen ezért nem is tudott soha igazán felmelegedni. Igen, a megbocsáthatatlanul korán elveszített anyja hangja bujkált a meg-megálló, majd újra nekilóduló szelek suttogásában. Óvva intette őt valamire ez a hang, de hogy mire, azt soha nem sikerült meghallania. A csalafinta szelek, mintha csak játszottak volna vele, huss, hirtelen álltak odébb, mint a mezőre leszálló, tollászkodó, bogarakat, férgeket, kígyókat, gyíkokat, pockokat kereső nagytestű madarak, s a Dnyeszter-parti, messzi távolban zöldellő füzeseket fésülgették nagy előszeretettel, s zúgásukból – már ha elhallszott ebből valami az ő melankólikus, behunyt szemekkel sarkán ülő és sóvárgó őséhez –, csupán női kacagásokat lehetett volna kihallani. De János őse makacs volt, nem adta föl, s amire reákényszeríthette volna akaratát egy különösen gonosz és csapodár, Krivec nevű szélre, s kihallgathatta volna fondorlatos zúgásaiból édesanyja hangját, és megérthette volna mire is kellene figyelnie, mire is kellene vigyáznia, megjöttek vérei a váltságdíjjal, s mennie kellett haza. Így hát soha nem tudta meg, mitől féltette őt világszép édesanyja, aki álmaiban is gyakran megjelent. Ő már hatvan esztendős is elmúlt akkor, fehér hajú, roskatag vénemberként üldögélt a kert végében, egy vidáman virágzó vadkörtefa alatt, és a derengő fenyveseket nézegette, de anyja ugyanolyan szép és fiatal volt, mint amikor öccsét világra hozva, eltávozott körükből. Fölötte valahogy nem volt hatalma az időnek, fehér hálóingben libegett, mint egy eltévedt angyal. Fia fejére ejtette pillangókönnyű kezét, és biztatóan súgott valamit, de amire ő megszólalhatott volna, hogy elfulladva kérdezze meg, mitől is kell tartania, mindég felriadt, és verhette fejét a falba, a kereszt alá, vagy nézhette a keresztfán Urunk testét, ismét elpuskázott egy lehetőséget! Pedig a mi urunkhoz is imádkozott közben, és a környék védőszentjéhez, Babba Máriához is, s a vadkörtefa alatt ülve behunyt szemmel olyan önfeledten képzelte maga elé édesanyját, hogy fájdalmában felnyögött. Érezte, már közel jár a megoldáshoz, s amikor egyszer álmában mégis meghallotta édesanyja hangját: „Vigyázz, kicsi fiam!” – kezdte el a fehér ingben libegő tünemény, de nem fejezhette be, mert ősét váratlanul ragadta el az álmaiban addig soha nem kísértő, kutyafejű tatár szörnyeteg, amelyik a babonás tatárok szerint a pusztán él, de nehezen azonosítható, mert csupa láng a teste, s így könnyen rejtőzhet a nap káprázatai, vagy a hold ezüstösen szitáló fénysugarai közé, s csak akkor mutatkozik meg iszonyatos alakjában, amikor el akar ragadni valakit a maga kietlen, sivár birodalmába. Nem vitás, tartották a családban azok akik pontosan így álmodták meg a jeleneteket, a halál incselkedett vele. Hát világos ezek után, hogy mire is kellett volna vigyáznia. Arra, amire nem lehet, ami nem mitőlünk függ... S persze nem csak erre, de hát ez is családi vonás. Ők, ismerte fel egy különösen meghitt beszélgetésük alkalmával édesapja, egy kissé tényleg lassúak, bár felfogásuk különben nem rossz, amit egyszer megtanultak, többé nem felejtik el, de mindez egy kissé lassabban zajlik, mint amennyire ez megengedett lenne. Ezért azután mindenre későbben jönnek rá, mint a normális emberek. Mindebben persze van egy szerencsés árnyalat is, ez a bárgyúság immúnissá is teszi őket – legalábbis egy ideig – a külvilággal szemben, de ugyanakkor azt is eredményezi, hogy egész nyomorult életükben sóváran vágyakoznak valamiféle bizonyosság után, amit általában a család férfitagjainak egy-egy végzetes szerelmet hozó asszony jelent, vagy egy madár, virág, illat, képzelgés, bármi...

Mit nevet Irén? Ja, a virág? Hát igen. A sóvárgás virág alakját is öltheti a család férfitagjainak zűrzavaros, egymásra csúszó, egymást tükröző, kiegészítő és folytató történetében. Már erre is volt példa! Egy másik őse, Áron – ez a Páduát is megjárt, későbben tudásáért köztiszteletnek örvendő, a fejedelmi udvarban fontos posztokat is betöltő ős – egész életében vak és magtalan hiúsággal, egy különös virág után vágyakozott. Ez a sóvárgás adott értelmet életének, s tette kielégületlenné és szomorúvá is egyúttal. A virágot húsz esztendősen látta, éjfélkor, egy Florentina nevű, káprázatos fekete lány ablakából, abban a nevezetes esztendőben, amikor újra szó volt arról, hogy keresztes hadak indulnak a Szent Sír visszafoglalására. A virág a levegőben lebegett, az ablakkeretben, s úgy tűnt, mindjárt meg is szólal. Áron is remegni kezdett ágyában – ahol Florentinát várta –, remegni, mint egy mezítelen leányzó, mielőtt a gőzölgő fürdővízbe lépne. Villódzott is a virág, lila is volt, és kék is, piros is és sárga. Olyan volt, mint egy szivárvány, mint egy égi jelenés, de Áron nevű őse sajnos nem tudta jobban megszemlélni, mert a mellékhelyiségből visszatérő Florentina nevetve vetette rá magát. Szerelmük havában voltak, s nem tudtak betelni egymással. Hatalmas fekete hajzuhataga eltakarta szeme elől a jelenést, és elképedt őse hiába akarta, egyre dühödtebben ellökni a felhevült lányt, ez sehogyan sem sikerült neki. Sőt, el lehet képzelni, hogy minél inkább szabadulni akart, annál inkább szerelmese ölelésébe veszett. Florentina ugyanis mindezt – Áron bizarr és védekező mozdulatait – a szerelmi játék varázslatos, mert eddigelé soha nem tapasztalt jelenetének vélte, és nem engedte ki szorításából. Hajával betakarta, még jobban rátapadt, s hirtelen Áronban is felébredt az érdeklődés, ami abban a helyzetben nem is volt csoda. A csoda az lett volna, ha nem ébred fel, ha egy akármilyen virág miatt elmulaszt egy ilyen alkalmat. Darab időre egymásba vesztek tehát, megszűnni látszott az idő is, de egyszer, amikor már a földön forogtak egymásba gabalyodva, s ő hirtelen, nem is tudva, hogyan kerültek oda, s felül kerülvén kipillantott az ablakon, döbbenten észlelte, hogy a különös virág már eltűnt, nem volt sehol, csak a gúnyosan kacsintó asszonyszemre emlékeztető, vérvörös holddal nézhetett farkasszemet. Fekete pontok pulzáltak a vörös körben. Nem vitás, kacsintott ez az égi asszonyszem. Ő újra magához szorította Florentinát, és keserűségében, kétségbeesésében sírni kezdett, amit a lány a szerelmi odaadás jelének vélt, és újra meghatottan fogadta magába. De a virág azon az éjszakán többé nem tűnt fel, a holdat is felhők takarták, csak egymás forró testét érzékelhették a páduai éjszaka sötétjében. S utána se láthatta meg soha többé ezt a virágot, noha állandóan, a napfényes Itáliában is, a zord erdélyi hegyek között is, a gyulafehérvári palota folyosóin kóvályogva is sóváran várta. Bizonyos volt benne, hogy ami egyszer megjelent és bizonyosságot adott létezéséről, megjelenik, megjelenhet másodszor is! Csak azt nem tudta, mikor. És ebben a mások számára érthetetlennek és őrültségnek tartott várakozásban telt el az egész élete, és a különös virág utáni sóvárgást fiaira, unokáira, neve és alakja folytatóira hagyományozta.

A virág pedig egyre szépült az időben, noha a család tagjai közül senki sem pillanthatta meg. Jelenléte így láthatatlanul is valóságosnak tűnt, sőt, az egyetlen bizonyosság volt az életükben, maga a káprázat. De mégis birtokában voltak valaminek, amiért élni érdemes, s ami legtöbbször – mivel állandó hiányérzetben élni nem lehet –, szép és csalafinta asszonyok alakját öltötte, hogy a szerelmi lázban legalább csillapodhasson, ha meg egészen nem is szűnhet ez az érthetetlen, maláriához hasonlóan váltólázt okozó gyötrelmes sóvárgás.

De megjárta Oroszországot nagyapja is. Igaz, ő csak átutazott a végtelen ukrán mezőkön, s csak futólag érzékelhette az ürömfű álmosító illatát. Ő Szibériában kötött ki, ahol egy Tánya nevű leány áfonyabefőttel kínálta meg, s nagyapja, noha öt esztendő fogság után – megfogyva bár, de törve nem – hazakerült, azóta is a szibériai áfonya szájában elomló varázslatos zamata után vágyakozott. Igen, a nagyapjáék élete, a nagy háború hajótöröttjeié azért kissé más volt, mint az övék. Ők például kíséret nélkül, szabadon járhattak ki a táborból. Ismerősökre, barátokra, szerelmekre is szert tehettek a kisvárosban, ahol raboskodtak, s ahol nagyapámat számtalanszor megkínálták áfonyabefőttel is a jótékonykodó hölgyek, amikor estélyeket rendeztek a fogoly tisztekkel és katonákkal fraternizálva. De ama első befőtt ízét semmi nem múlta felül, minden további áfonyabefőtt csak távolról emlékeztetett ama varázslatos elsőre, amivel Tánya kínálta meg, s amikor ő, a hársfának vetve hátát, visszanézett a fényben lángoló présházra, hirtelen olybá tűnt, hogy nagyapja is ott van a háta mögött – lélegzetét is hallani vélte, furcsa rekedtes nevetését is.

Felugrott, és a domboldalon lerohanva bebotorkált a házba.

Az ágya mellett, a falon egy újabb repedés keletkezett, olyan volt, mint egy görbe tatár szablya.

Hogy mindez már megtörtént egyszer, s majdnem ugyanígy, arról nagyapja feljegyzései győzték meg.

– Az akkor már esztendők óta halott öregember fiókjában, az iratok, birtoklevelek között találtam rá a Székely Egyesület 1916-os képes Naptárára, amelybe fáradhatatlan nagyapám utolsó éveiben leírta mindazt, ami vele történt. Talán rám, a Deltában raboskodó unokájára gondolt, amikor írta, noha azt sem tudhatta bizonyosan, hogy egyáltalán még életben vagyok-e. Hiszen a Duna-parti fegyenctelepek nem számítottak kimondott üdülőhelyeknek abban az országban, amelyik különben híres volt hegyi és tengeri üdülőiről. A naptárt a nagy mesemondó, Benedek Elek szerkesztette, s amint lapozgattam benne, ráakadtam a nap és holdfogyatkozásokat felsoroló fragmentumban egy érdekes híradásra, miszerint 1916-ban – mely nevezetes esztendő különben szökőév volt! – három nap és két holdfogyatkozás lesz, de náluk egyik sem lesz majd látható. Napok óta először telt meg a szívem derűvel. Váratlanul elnevettem magam, s kíváncsian tovább lapozgattam a naptárban. Így találtam rá nagyapám feljegyzéseire. A verébfej nagyságú, düledező vármegyei betűk szemmel láthatóan már arról a romlásról tanúskodtak, összetéveszthetetlen képükkel is el-eltakarva a szöveg értelmét, amely a megkeseredett, hetven esztendősen végérvényesen magára maradó öregemberben is megindult, mintegy beteljesítve a külvilágban közvetlenül megnyilvánuló, de a távolabbi környezetében is zajló, megállíthatatlan folyamatokat. Miközben éjszakánként hanyatt fekve, némán meredtem magam elé a reménytelen sötétségben, éppen így meredhetett maga elé ő is. Talán nagyanyámat képzelte ide, fehér ruhában, hajában margarétával, fiatalon. Talán Tányát, aki mosolyogva áfonyabefőttel kínálta meg. Mintha saját szervezetében is ugyanazok az erők léptek volna feltartóztathatatlanul működésbe, mint a házban, az udvaron, a szőlődombon, a faluban, vagy – amint le is írta valahol – „ebben az egész megzsarolt, szerencsétlen országban, ami az én életemben úgy nőtt meg, mint egy elburjánzó rákos daganat...” Mert az öregember bizonyos volt abban, hogy végérvényesen elromlott minden benne, és amint le is írta, a síron túlról is szeretett, haláláig várt unokájának üzenve, körülötte, hiszen: ”... ha bennem romlik el valami, az kihat a világra is. Következésképp, ha a világban romlik el valami, az meg visszahat rám, mert mikrokozmosz és makrokozmosz egy, és ahogyan már a nagy Hermész Triszmegisztosz is leírja smaragd táblájára, a végső summában, ami fent van olyan, mintha lent lenne, és ez természetesen fordítva is igaz. Együtt pusztulnak – amint engem külön is figyelmeztetett rá, egy gondosan zárójelbe tett közbevetésében – ő és a világ, a feltartóztathatatlan romlás zsibbasztó enyészete egyszerre éri el őket...

Igen, látja az öregembert – pillant ki öntudatlanul is az ablakon, és elúszik előtte egy kivilágítatlan kisállomás. Észleli a kövér forgalmistát is, amint vigyázzállásban üdvözli a vonatot, s közben nagy hasáról lecsúszik a nadrágja – nem tudni, miért, talán az illemhelyről rohant ki a vonat érkezésére, és nem volt ideje be is gombolkozni. De az állomás nevét már nem sikerül elolvasnia. Rágyújt, s váratlanul simít végig a feszülten figyelő Irén arcán, aki elfulladva suttogja: „hát ez történt, és én már kételkedni kezdtem benned, szegénykém, hogy váratlanul hír nélkül utaztál el...”

Igen, látja az öregembert – kezdi újra –, amint éjszakánként, ágyában hanyatt fekve a sötétség kiolvashatatlan arcát kémleli, láthatatlan szemekkel néz farkasszemet, nagyanyját képzelvén maga elé fiatalon, sudáran, virággal a hajában, amint jézusfehér ruháját lebegteti a szél, a szél, amely János ősével is annyit incselkedett a végtelen Dnyeszter melléki pusztákon, és mosolyog, úgy, ahogy soha másik nő az életében. Igen, látja magányos nagyapját, amint ébrenlét és álom határán egyensúlyoz, ahogyan ő is szokott, s mintha félne elaludni, úgy figyeli a szúk megállíthatatlan percegését, a romlás e megfejthetetlen, baljós morzejelhalmazát, mintha meg akarná jegyezni, s közben érzékeli a szakadatlan recsegéseket is, mintha még mindég egy tutajon ülne a Jenyiszejen, mint hadifogolykorában, és bámulná a cápákra hasonlító tátogó felhőket a tutaj fölött, amint szinte bele-beleharapnak a zavarosan kavargó vízbe. Ma egy szeg lazult ki, és földre hullott a kép. Káromkodva söpörhette össze az üvegtörmelékeket másnap reggel. Másnap, amikor az udvarra akart kimenni a szeméttel, váratlanul maradt kezében az ajtó nagy sárgaréz kilincse, és legalább félórájába került, amíg ezt a nagy – Irén által is megcsodált – kilincset, ezt a valóságos műremeket sikerült visszaillesztenie a helyére, de akkor meg az ablak tolózárja romlott el. Ezt már nem is javította meg. Legfeljebb nem nyitom ki többé az ablakot, gondolta, és igyekezett maga elé képzelni őt, a raboskodó unokáját. Akkor valami csepegésszerű zaj térítette magához, s álmélkodva vette észre, kirohanva a présház elé, hogy a zuhanyozásra használt hordó is pontosan most lyukadt ki! Ekkor már folyamatosan káromkodott, de délután, amikor észrevette, hogy a kertben álló körtefa megmagyarázhatatlan módon hasadt ketté, már káromkodni is elfelejtett. Döbbenten meredt maga elé, és mindezt megörökítve, talán neki is üzenve a másvilágról, ezt írta egyik zárójelbe tett intelmében: „bele kell nyugodnunk, János, nem tehetünk mást, mindez már nem tőlünk függ többé!...”. S ő ezt olvasva s folyamatosan észlelve, hogy mindez újra megtörténik körülötte, elfehéredve ugrott fel, s kétlábra állt benne a keserűség. Dacosan kiáltotta ki a harsogó fénybe: nem! és fáradhatatlanul munkálkodott tovább, hiszen harmadnap, mintha csak nagyapja jövendölése teljesedett volna be arról, hogy mindez tőlünk független, a cserepek mondottak búcsút váratlanul a tetőnek. Mire Józsi bácsi meghozta az új kupás cserepeket, és a falnak támasztva a létrát, nyögve és káromkodva mászott fel, hogy kicserélje a megrepedt s pótolja a tetőtől elválva földre hulló cserepeket, váratlanul a ház falán jelentek meg újra újabb és újabb, változatlanul tatár szablyákra hasonlító repedések, mintha csakugyan az elkövetkező borzalmakra akarták volna, a maguk korántsem rejtélyes módján felhívni a figyelmet. Nézte az öregember a repedések szablyákra hasonlító, egymást metsző, furcsa és kiolvashatatlan hieroglifáit, s már káromkodni is elfelejtett, de amint a naptárba feljegyezte: „felkészült a legrosszabbra!” Ebben a felkészülésben segíthették az egymást követő, megmagyarázhatatlan, borzalmas események is, elsősorban azok a különös és tébolyító morajlások, amelyek éjszakánként kizárólag kettő és három között hallatszottak a szőlőbokrok felől, és amelyekre egészen egyszerűen nem volt magyarázat, hasonlítani se hasonlítottak semmiféle általa ismert hanghoz. Talán a János őse álmában megjelenő tatár szörnyeteg hangja lehetett ilyen, ha egyáltalán el tudta volna még mesélni valaki azok közül, akiket elragadott, e hang mibenlétét. Kirohant a házból, lámpással a kezében kóválygott a szőlőbokrok között, s kereste a titokzatos morajlások helyét, de nem találta. Amikor úgy érezte, no ez az, innen jő a hang, a morajlás, mintha csak meg akarta volna tréfálni, tovább kúszott, bujkált a föld alatt, játszott vele.

– Ezt én is így éreztem – fordul Irén felé, s lehunyja a szemét –, mert az ezt követő éjszakán én is meghallottam a morajlást. Kirohantam a szőlőbokrok közé, kerestem a helyet ahonnan jön, de nem találtam, mintha a hangok valóban tréfát űztek volna velem, mintha ide-oda vándoroltak volna a föld alatt, mint a vakondok, amelyek annyira idegesítették Gombócot, hogy hátán felborzolódott a szőr, és vonítva kereste a titokzatos föld alatti vándorokat, ide-oda rohangálva, mintha csak megszimatolta volna a fekete bundás, konok föld alatti testvérei kiszámíthatatlan útvonalát.

– Ő hogyan reagált erre a morajlásra? – kérdezi váratlanul Irén, és kíváncsian hajol előre.

– Sehogyan. Az első éjszaka nem is volt jelen, elcsatangolt valahová, máskor meg mintha nem is hallotta volna! Ekkor határoztam el, hogy elutazom, hiszen ha tovább is ott maradok egyedül, megőrülök. És így keltem útnak.

De vissza a nagyapjához – sóhajt. A történetnek ugyanis még nincs vége. Mondhatni csak most kezdődik a történet! Amikor borotválkozó-tükre is megmagyarázhatatlan módon repedt el –, noha már évtizedek óta megbízhatóan szolgálta, már a szibériai fogság esztendeiben is vele volt –, úgy gondolta, tényleg feladja. Leroskadt az ágyra, és imádkozni akart, de érezte, hogy zuhan, hiszen az ágy deszkája is abban a pillanatban törött ketté. Ezt még, sajgó derekát masszírozva, kicserélte egy új deszkára, aztán egy pohár borral a nevezetes ötvenhatos évjáratból kiült a kerti székre, figyelni az ellenségesen hallgató szőlőbokrokat. Akkor váratlanul hallotta meg a morajlást, amit addig mindég csak éjszaka észlelt. „A baljós hangok kizárólag éjjel kettő és három között, a szellemek órájában törtek rá, mintha egy mély, föld alatti üregben üvöltöznének az elkárhozott lelkek, – egészen olyan!” – írta naptárába –, s kiitta a poharát. Ekkor szétment alatta a kerti szék. Tűzbe vetette, és felszegve fejét újra nekiállt, már-már eszelős konoksággal megjavítani mindent. Meg volt győződve ugyan arról, hogy ez a romlás feltartóztathatatlan, s minden kísérlet, amellyel meg akarja állítani, eleve kudarcra van ítélve. Ekkor már nem csak éjszaka, de napközben is hallotta a sötétségben a szoba sarkában, vagy a szomszédos pincében, a boroshordók között gunnyasztó árnyék kuncogását.

Ez az árnyék volt a morajlás után, a második megmagyarázhatatlan jelenség. Jelenlétét egyre valóságosabbnak vélte. Már kimerészkedett a hordók közül is. Az ágya mellett állva kuncogott, de mire lámpát gyújtott, nyilván nem látott senkit. Érezte viszont, hogy valaki jelen van még, s ahogy eloltotta a lámpást, azonnal meghallotta motoszkálását, nevetését. Igen, egyre győzedelmesebben kuncogott, kuncogása vihogásba is át-átcsapott, sőt időnként – már ha felkelt, hogy megkeresse –, a háta mögül hallotta a gúnyos hahotázását.

Ekkor adta fel másodszor.

Reggel kiült a présház ajtaja elé, a földre – így legalább nem törik össze alatta többé egyetlen szék sem, legfeljebb a föld nyílik ketté, de ebben sem lesz semmi rossz, legalább elnyeli és vége lesz az egésznek –, és pohár borával a kezében nézegette a szőlődombok felett elúszó, meghatározhatatlan alakú felhőket, miként fiatal korában Oroszországban is. „Noha – jegyezte le – a két állapot között volt azért egy határt vonható különbség: akkor szabadulását várta, most pedig már nem volt mire várnia.” A halál, gondolta szomorúan, úgyis megérkezik, lehet, hogy pontosan akkor, amikor nem is várja. Ült a ház előtt, a földön, a felhők vonulását hosszan elnézegetve – mintha fehér csatahajók úsztak volna az égen, egy láthatatlan kikötő felé –, és már előre reszketett az éjszakáktól, amikor ágyában végérvényesen magára marad. Hiába cserélte ki a deszkákat, időnként vészt jóslóan meg-megreccsent az ágy, s mielőtt álomba hajszolta volna magát, hogy megláthassa végre az Áron ősüket elragadó kutyafejű tatár szörnyeteget, a Dnyeszter környéki puszták tűzből és lángból való démonát, megint úgy érezte, nem is az ágyán hever, hanem egy viharos tengeren imbolygó hajón, vagy a Jenyiszejen úszó, sodródó tutajon, és félt.

De a kutyafejű démon nem jött el érte, legalábbis akkor még nem, s nemegyszer felriadva egy végeérhetetlen hajszából – álmában kutyafalka előtt menekült –, meghallva az árnyék motoszkálását, majd egyidejűleg a szőlőbokrok felől a rettenetes morajlást is, felugorva az ágyból kiszaladt az udvarra, s akkor a holdfényben, a pajta fölött észrevette az Áron ősük által megörökített titokzatos virágot. Ott remegett az ezüstösen szitáló hold fátyolában, mintha eme fátyol titokzatos tartozéka lett volna!... Kék is volt, és bordó, lila és sárga, zöld és vörös, képtelen volt megállapítani a színét – de mindez nem is volt fontos. Hirtelen nyugodott meg, s már az sem zavarta, hogy a holdat felhők takarják el, és a virág eltűnik. Bizonyosságot szerzett valamiről, ami több volt, mint az ő élete, mint a család tagjainak egymás nyomába botorkáló és egymást utánzó élete. Túlnőtt rajtuk, és váratlanul adott értelmet a dolgoknak. A morajlás is megszűnt, aznap éjszaka az árnyék sem zaklatta. Visszament az ágyba, elaludt, és álmában fiatal volt megint. Későbbi feleségével táncolt egy táncteremmé ideiglenesen átalakított csűrben, s az olasz táncmester – aki hét végén rándult ki ide a szomszédos fürdőhelyről, hogy táncolni tanítsa a feltörni vágyó falusi ifjúságot – elismerően ütötte össze a tenyerét. „Téged – mondotta, kissé selypítve – az iszten isz táncosznak teremtett, fiam!” De hát nem így alakult, nem lett táncos. Álmában viszont ismét karjában tarthatta fiatal feleségét, és ez már önmagában is szokatlan örömmel tölthette el. Másnap felkelt, megmosdott, felöltözött, és lement a faluba. A kocsmában olvasta el az újságban, a Berlint kettéosztó hatalmas falról szóló híradásokat, s nem értett semmit. Váratlanul szomorodott el megint. A világ megőrült mondta, s noha aznap szép fehér gallérja volt az azugai sörnek, ott hagyta érintetlenül a poharát, fizetett és hazament. Rájött, hogy a megnyugvás csak látszólagos volt. Benne és körülötte továbbra is ugyanaz folytatódik, s ahogy idáig ért, meghallotta háta mögül az árnyék vihogását is. Ismét félni kezdett, s ez, számára legalábbis – ahogy bejegyezte a naptárba –, azért is különös állapot lehetett, mert egész hosszú életében ez idáig nem félt senkitől és semmitől. A hadifogolytáborban, amikor megsértették, négy német katonával is összeverekedett, és nem szállott az inába a bátorsága akkor sem, amikor még fiatal nagyanyám rosszul lett a hegyen. Karjában hozta le ájult feleségét, és vitte el a doktorhoz, hogy végre megtudja, áldott állapotban van, s hamarosan világra hozza a fiát, hogy folytatódjon a családi sóvárgás továbbra is az időben. Akkor sem félt, amikor a bizottság megszállta a présházat, s emelt hangon biztatták, hogy lépjen be a kollektívbe. „Semmim sincsen, csak ez a ház és néhány bokor szőlő” – mondotta gúnyosan, s a városi elvtársak idegesen néztek össze, és Szikszai, a hírhedett felsőtábori párttitkár felcsattanva vádolta meg azzal, hogy bizonyára becsapja a pártot, hisz köztudomásúlag ő a falu egyik nagygazdája, a környék egyik leggazdagabb embere, aki egész életében a cselédeket nyomorgatta. De nagyapám ettől se jött zavarba. Iratokkal bizonyította, hogy még negyvennyolc tavaszán eladta a házat és a földeket, mert úgy gondolta, immár megöregedett és pihenésre van szüksége, éppen eleget dolgozott hosszú életében... „De miért adta el?” – nézett rá idegesen Szikszai, miközben a városi bőrkabátos elvtársak nyugtalanul konstatálták, hogy bizony az adásvételi szerződések valódiak. „Mert már öreg vagyok” – mondotta ő megint, mire Szikszai felcsattant, hogy „...ugyan már!”, de nem folytatta. Savószínű szemében, amelynek pillantásától annyian rettegtek akkoriban, felvillantak a gyűlölet lángjai. „Hát nézzenek rám – állott fel szomorúan nagyapám –, megöregedtem, s már nem volt erőm megművelni a földeket.” „És a pénz, a pénzt azt hová tette?” – csattant fel az egyik bőrkabátos városi elvtárs, s arcán nagy vörös foltok ütköztek ki az idegességtől. „Igen, mi van a pénzzel?” – csattant fel a másik is, kezében lobogtatva az azelőtt hosszadalmasan tanulmányozott, láthatólag teljesen törvényes adásvételi szerződéseket. „Az unokámnak adtam” – mondotta méltóságteljesen az öregember. „Az unokája hol él?” – jött a következő kérdés. „Városon” – válaszolta az öreg. „És ott mit csinál?” „Operál – magyarázta fensőbbségesen nagyapám. – Sebészorvos. Neki adtam a pénzt, miután hét év után hazatért a hadifogságból, hogy vegyen egy házat magának, ne éljen albérletben, mások nyakán...”

És nem félt akkor sem, amikor medvékkel találkozott a málnásban. De ezeken az éjszakákon, élete utolsó éjszakáin elkezdett rettegni, s akkor értette meg a lövészárokban hamuszürke arccal gunnyasztó egykori bajtársait – ő akkor sem félt, „ha eltalál egy golyó, akkor meghalok, mondotta flegmatikusan, nincs mit tenni, így van megírva a sors könyvében...” –, és egyre többször gondolt arra is, hogy keres a faluban egy készséges özvegyasszonyt és felhozza ide, maga mellé veszi az ágyba, és hallgathatja álomtalanul forgolódva, a lélegzetét. Így legalább nem lesz egyedül, lesz valaki mellette, s nem a gonosz árnyék csúfolódó röhögését hallja majd, hanem egy öregedő asszony el-elfulladó lélegzetét vagy meghitt horkolását.

Nagyapám nem értette, mi történik vele, mi zajlik körülötte, és ha néha elaludt, újra meg újra a hadifogolytáborban volt megint, a közös hálóteremben, és a társai szuszogását-horkolását hallgatva várakozott. Kísértetiesen ugyanezt élte meg ő is, és amíg megfeszülve várta, hogy megszólaljanak az ébresztőt jelző szirénák, legtöbbször azt sem tudta eldönteni a sötétségben, hogy Szibériában van-e, vagy a Duna partján, a láp morajlik-e közelükben, vagy a Duna suttog? Várta a szörnyűséges szirénák vijjogását, noha legszívesebben aludt volna. Álmában is várta, s ha sikerült álomba zuhannia, jöttek a rémségek. Talán mert olyan nehezen tudott akkoriban elaludni, teljesen összefolytak a félálom stációi, és ha el is aludt, ismétli, annyi rémséget álmodott, hogy felébredve nyögött kínjában, s komolyan tartott attól, hogy megőrül. Általában a lápon át akart menekülni a puskájuk závárzatát csattogtató katonák elől, s amikor már szinte sikerült meglógnia, váratlanul süllyedni kezdett a mocsárba, vagy a Dunában úszva próbált megszökni, miközben a katonák a partról röhögve lövöldöztek rá, s amikor már szinte sikerült eltűnnie a zöldesen sustorgó nádasban, érezte, hogy valami kígyó tekeredik rá a lábára, vagy kötél, de annyira szorosan, hogy mozdulni sem bír, nem tudja fenntartani magát, ólmos nehezékként sülyed a folyó fenekére...

Nagyapja természetesen a Jenyiszej fenekére süllyedt a tutajról. Nem volt világos, hogy beleszédült-e a vízbe, vagy valakik belökték, és amikor ezeket a sorokat olvasta megdermedt, hiszen pontosan ez és így történt vele is, csak nagyapja úgy írta le az állapotot, hogy valamiféle titokzatos és szörnyűséges hálóba gabalyodott. De háló, kígyó vagy kötél, lényegében mindegy volt, nem tudott mozdulni ő sem, s tudta, nincs menekvés. Az útja végére ért, s mindez elkeserítette, hiszen még élni akart, elvégezetlen dolgok ármádiája várta...

Igen, benne is, körülötte is megmagyarázhatatlan dolgok zajlottak. Éjszaka ő is állandóan a szibériai lágerben volt, vagy a Duna partján. Ha Szibériában volt, akkor a láp gonosz tündéreinek incselkedő nevetését vélte hallani,  állandóan hívták maguk közé a mélybe, – jelenlétükről az idegesen pulzáló lidércfények árulkodtak. Ha pedig a Deltában volt, akkor meg a Duna fojtó zúgását vélte hallani. Hívta-csábította a folyam, a maga felderítetlen, titokzatos mélységeivel és titkaival. Hiába szedte az altatókat, semmi gyógyszer nem segíthetett rajta, s orvosként tudatában is volt ennek. A monoton  recsegések mintha az éjszaka már előtte is megjelenő és ágyával szemben posztoló árnyék vihogására rímeltek volna, hogy mindennek a szőlődombok felől érkező, egyre baljósabb morajlások adjanak megfelelő nyomatékot.

Meg fogok őrülni – gondolta sokszor hajnalban, amikor a sötétségből végre kibontakoztak az ősállatok módjára ellenségesen gunnyasztó bútorok körvonalai, és a félhomályban kószáló árnyékok is bánatosan estek semmivé.

Állandóan elhatározta, hogy levelet ír Irénnek, vagy felhívja telefonon, de aztán...

– És miért nem tetted meg? – kérdezi a nő, gyengéden simítva végig puha kezével az arcán.

– Magam sem tudom, miért. Talán mert akkor beismertem volna a vereségemet.

– Azonnal jöttem volna, hiszen...

– De akkor még nem adtam fel, legalábbis akkor még nem. Küzdöttem magammal és rettegéseimmel, képzeletem játékaival, és megjavítottam a romlás okozta károkat is. Közben egyre írtam mérföldhosszú segélykérő leveleimet, és hívtalak magamhoz.

– Egyet sem kaptam meg – szólal meg újra az asszony, és a kupéban váratlanul alszik ki a fény. A vonat  meglódulva áll meg. Az ablakon kitekintve sötétségbe vesző mezőket látnak. Nem értik, mi lehet a váratlan pihenő oka. Talán valaki meghúzta volna a vészféket?

– Mert fel se tettem őket. Reggel rendszerint összetéptem és elégettem a leveleket, amelyeket éjszaka lámpafénynél, rémálmaim elől menekülve, képzeletem alakjai elől bujkálva, a folyamatos recsegések és morajlások közepette írtam, miközben egyidejűleg érzékeltem az árnyék maszogását is a hátam mögött, de ha megfordultam, nyilván nem láttam senkit. Hát írtam a leveleket, hogy reggel olvasatlanul gyűrve össze a lapokat elégessem őket, szélbe szórva a hamut.

– De hát miért? – húzódik közelebb hozzá Irén. – Miért?

– Mert reggel minden könnyebbnek tűnt, s mert nem bíztam már benned sem – mondja ő lassan, és újra érzi, ingoványos talajra tévedt, de már egyszerűen képtelen megállni. – Nem értettem, miért ül az egyetlen nő, akit szeretek, és aki állítólag szintén szeret engem, még mindég félhülye, ráadásul béna férje mellett?          Halgattak, az ablakon át bámulva a mezőn imbolygó árnyékokat.

– És a faluban, a rendelő melletti lakásban sem maradt szívesen éjszakára. Itt különféle külső zajok idegesítették: az ablak alatt eltántorgó mindenesti részegek üvöltözése, danolászása és a megszakíthatatlan kutyaugatások, a bánatos macskanyávogások... Ráadásul az ablakon besütő utcai lámpa fénye félálomban mindég, a láger reflektorainak elfelejthetetlen szörnyűségeket idéző fényére emlékeztette. Így hát, ha tehette, mégiscsak a présházban maradt éjszakára, és a vészesen recsegő, széteséssel fenyegető ágyában fekve – „...olyan ez, írta nagyapja, néhány nappal halála előtt egyik utolsó feljegyzésében, mint egy koporsó, talán Gagarin érezhette így magát űrhajójában, amikor megállíthatatlanul repült az Isten felé!...” – próbált rájönni arra, hogy mik is történnek körülötte és benne? Rendületlenül hitt ugyanis abban, hogy a dolgoknak van racionális magyarázatuk, s ha a kiváltó főokra rájön, ha vissza tudja vezetni az egészet a kezdetekhez, uralni is tudja a kuszán szétfolyó dolgokat, és így egységes láncolatba rendezvén őket, megszabadulhat kísértéseitől.

– Írnod kellett volna – sóhajt bánatosan az asszony, s ahogy felemelkedve feléje hajol, hogy megsimogassa, váratlanul, nagyot rázkódva indul meg a vonat, és szinte ráesik. Lélegzetük összevegyül, vadul csókolják egymást, csak a folyosón hallható lépések zajára válnak szét. A kalauz érkezik, gondterhelten kérdezi: nem láttak-e egy gyanús alakot végiglopakodni a folyóson?

–Nem – mondja ő.

A kalauz elnézést kér, és kimegy.

Ülnek egymással szemben, s Irén sóhajtva ismétli meg:       – Írnod kellett volna. Ha írsz, azonnal idejövök, nem számított volna már semmi. Akkor már lényegiekben úgyis eldöntöttem, hogy elhagyom Emilt, és veled élek, s állandóan előttem volt az arcod, de amire elszántam magam, hogy idejöjjek, hívás nélkül is, te már nem voltál itt, te már elutaztál a Deltába, és én nem értettem semmit az egészből. Sírhatnékom támadt, hogy most, a végén veszítelek el, amikor már...

Irénre is sokat gondolt azokban a félelmetes, egymást leköröző májusi, júniusi, júliusi napokban, mielőtt a nagy utazásra rászánta volna magát, s miközben a hátán feküdt a sötétségben, s künn eszeveszetten morajlott a hegy, mintha el akart volna szállni, s az ágy fejénél álló árnyék el-elfulladva hahotázott. Elképzelte szerelmét ruhában és ruha nélkül, próbálta maga elé idézni, akár a lágerben, de most nem sikerült, és az erőfeszítésbe, hogy sikerülhessen, óvatlanul aludt bele. A borospince sarkába elásott aranyrög kikelt a nagy hordó alól, és fölötte világított. Dermesztő sárga fénye olyan volt, mintha a szobájába költözött volna átmenetileg a hold, de forgolódva vette észre, hogy nem is a szobájában van, hanem egy beláthatatlan mezőn, s a sarkán ülve, hunyt szemmel hallgatja az összevissza járkáló szelek susogását, akárha ő lenne a titokzatos, tatár rabságban sínylődő János nevű őse, akinek nevét és félelmeit is örökölte – aztán váratlanul látta meg a virágot. Igen, leírhatatlanul gyönyörű volt. Ott lengedezett fölötte, remegett a szelek érintésétől, fázósan húzódott össze, vörös volt egyszerre, és sárga, kék és zöld, bordó és lila, nem lehetett meghatározni a színét, és olyan szép volt, hogy belesajdult a szíve. Megnyugodott és elhatározta, nem halogatja tovább, mégiscsak elutazik hajdani fogolytársához a Deltába, és ráveszi, menjenek vissza az állítólag már lebontott láger helyére. Hátha ott megbizonyosodván arról, hogy semmi nem tart örökké, megnyugszanak... Az ágyában volt megint, a holddá változó aranyrög változatlanul ott világított megnyugtatóan a feje fölött, s olybá tűnt, mint a tök ászon kaszájával pihenő fickó. Egy pillanatig úgy érezte, megint a pusztán ül, titokzatos szelek simogatják az arcát, és zúgásukban szavakat is vélt hallani. Azután úgy érezte, a mezőn ott libeg fölötte a kísértő családi álom is, a képzeletbeli virág. Ült a sarkán, és a szelek fecserészésére figyelt. Először a holdat vette észre, bár nem volt meggyőződve, hogy nem a borospince legnagyobb hordója alá elásott aranyrög kelt-e ki a rejtekhelyéről, hogy megjelenjen itt, a képzelet beláthatatlan pusztáin. Az ürömfű-tenger fölött görgött ez az aranyló tányér, egyre sebesebben. Egy pillanatra olyan volt, mint egy kerekre sült aranysárga cipó, és talán azért is őrjítette meg a felemelt fejjel utána loholó tatár kutyákat. Aztán hirtelen tűnt fel ismét a szivárvány színeiben pompázó, leír hatatlanul gyönyörű virág is. A semmiből rematerializálódott, mint Paracelsus rózsája, s puszta látványa is hihetetlen nyugalommal töltötte el őt. Forróságot érzett, egy pillanatra mintha Irént is ott érezte volna maga mellett, a nyári éjszaka pedig egyre bensőségesebben pulzált körülöttük, mintha egy pillanatra meg is nőtt volna minden: a puszta, a tovagörgő aranyló holdtányér, a felemelt fejjel, vonítva loholó tatár kutyák, valahol, a láthatáron túl, a messzi folyó és partján a füzesek, s mintha még közelebb került volna hozzájuk a csillagokkal teliszórt ég is...

 Aztán lassan szűnt meg minden. Érzékelte, hogy ágyban fekszik újra, Irén zöld szeme tűnt fel egy pillanatra, azután magára maradt végérvényesen megint, és a nyár is olyan lett, mint egy kártyalap. Igen, egy vidám, kissé közönséges, elégedett fickóvá változott a nyár. Az éjszaka és  a nappal kiegyenlítette egymást, erős sugárzó fény öntött el mindent. Két sárga gömbből jött eme rejtelmesen megnyugtató fény – az egyik nyilván a hold volt, a másik a hordó alól kikelő aranyrög. A két aranyló gömb a fickó feje felett függött, két oldalról világítva meg mindent, s ő némileg melankólikusan vigyorgott, átvetve egymáson hosszú lábait, kaszájára támaszkodva ült, úgy is mondhatná, a jól végzett munka örömével nézte le őt, s látni lehetett zokniját, térdnadrágját és csatos cipőit is, s ő rájött, álmában motyogva, hogy talán azért is elégedett ennyire közönségesen és nyíltan, mert ő is, akárcsak a hold, a víztükörben szemlélheti maga alatt a tükörképét is, boldogsága megduplázódik tehát, s azt is csak ő tudja, hogy amit a hold tükörképének vél, az tulajdonképpen nem a tükörképe, hiszen itt se tükör, se víz, hanem az elásott aranyrög, a családi ház és a földek jelképe. Igen, olyan lett a nyári éjszaka lassan, mint egy kártyalap, s reggel vidáman és megnyugodva öltözött, csomagolt, s a présházat gondosan bezárva és a kulcsot a pajtába rejtve – erről a titkos rekeszről csak Irén tudott és Józsi bácsi –, elindult végtelennek tűnő utazására. A többit tudja az asszony – néz a kíváncsian előrehajoló Irénre. Már természetesen nem hisz abban, hogy lehetne tudni bármit is... de mégis, legalább innen nézve érthetőek lesznek és összeállnak a dolgok rejtélyesnek tűnő mozaikdarabkái, és kirajzolják a történetüket, magukban rejtve magyarázatukat, de a folytatás örök lehetőségét is...

– Ölelj meg! – súgja elfulladtan az asszony. – Szoríts magadhoz!

A vonat álmosító mozgásába alszik bele, a nő ölébe fúrva a fejét. Álmában ismét megjelenik a virág, és titokzatosan lebeg a levegőben, de már nem érzi, hogy mondani is akarna valamit, már üzenetét sem akarja megfejteni, hetek óta először, álomtalanul és nyugodtan alszik, mint egy gyermek.

 

[1] Weöres Sándor verse

[2] Szabó Lőrinc fordítása

[3] Valse triste

[4] Faludy György: Zsuzsának – a tömlöcből

[5] Páskándi Géza verse

[6] Rainer Maria Rilke: Magány. Nemes Nagy Ágnes fordítása

[7] 56. zsoltár

[8] 74. zsoltár

[9] esetleg (román)

[10] Ovidius: Átváltozások. Fordította: Devecseri Gábor

[11] ügyvéd úr (román)

[12] Ovidius: Ars Amatoria. A női öltözék dicsérete. Fordította: Kurcz Ágnes

[13] Népszolgálat (német)

[14] balfácán (német)

[15] Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért. Radnóti Miklós fordítása

[16] Jegyeket ellenőrzésre (román)

[17] Van egy gyufájuk? (román)