Fekete J. József

„Nem sok ez egy kicsit egy érző kebelnek?”

Már egy évszázada bizonyos, hogy a regény nem az a regény többé, ami volt, műfaja átalakult, a totális ábrázolás föladásával a részletekre hagyatkozik, az egész helyett a töredéket, a torzót hangsúlyozza és mutatja fel. Azt meg nem is tudom, hogy mióta kockázatos szerelmi történetből regényt írni, bizonyára mindig is az volt, de émelyítő habostorta-kultúránk tömeggyártásában a pacsulira orkesztrált ordenáréságok közepette feltétlenül írót próbáló vállalkozás.

Bogdán László erre előrukkol egy szerelmi történettel. Emellett nemcsak a közelmúlt komor árnyait idézi meg, hanem annak a balcsillagzatnak is nyomába ered könyvében, amely épelméjűséggel ellentétes magatartásmodelleket szült Közép-Kelet-Európa népeiben az elmúlt században, sőt, kissé tágabb földrajzi síkon és az időben mélyebben is – úgy tűnik, szinte könnyedén bizonyította a Bűbájosokkal, hogy mégis lehet az 'egész'-et összefogó regényt írni. Ami ezen felül szerelmi történet is. A 'könnyedén' szóval persze óvatosan kell bánni, a műből nem biztos, hogy kitetszik a beléje fektetett munka mennyisége, nem is arra gondolok, hogy könnyedén született volna a regény, inkább arra, hogy olvasmányos, húzós szövege hamar magával ragadja az olvasót. Egy pillanatra például annyira magába szippantott engem a szöveg örvénylése, hogy néhány oldalon át az egyik hős szólamát a másiknak tulajdonítottam, már nem arra ügyeltem, hogy mit mond, arra figyeltem csupán, miként mondja azt a narrátor. Persze csak a nyelv varázsa kábíthat el, a történet ehhez túl kemény. Túl sok az, amit szereplőire mér – nem egyszerűen a történet, és nem annak írója: hanem amit a huszadik század Európája kénytelen volt megélni, és amit ez a regény ebből megjelenít.

A regényhősök, János, Irén, Emil sorsa emblematikus, akárcsak a történet koncentrikus köreiben fölbukkanó rokonok, munkatársak, szeretők, ismerősök léthelyzete, magatartása és sorsa is az, ám a regény messze túlmutat a történeten. Ennél fogva ez nem kisebbségi regény, miként feltételezhetnénk, nem arról szól, hogy magyar szereplői kisebbségben élnek a román többség mellett, hanem inkább arról, hogy magyarok, románok, lipovánok, értelmiségiek és kétkezi munkások, sebészorvosok, kurvák, halászok és kéjgyilkosok, ügyészek és a titkosszolgálat tisztjei, elítéltek és bírák mindannyian egy közép-kelet-európai országban élnek, ebben az esetben ténylegesen Romániában, és a társadalomban generálódó egzisztenciális feszültségek áradásával kénytelenek minduntalan viaskodni, mintha egy örökké forgó körhintán ülnének, és a pillanat köröttük sehogyan sem tágulna, csak ismétlődne. Magatartásmodellek alakulnak ki, szinte mindenki valamiféle megalkuvásra kényszerül, de a meghunyászkodás sem hárít el semmit abból, ami az egyenes gerincét nem féltőre is nehezedik. Az egyszer fenn, egyszer lenn Hermes Trismegistos-i elve itt kissé csonkán működik, nagyon lassan fordul a kerék, aki lenn van, az sokáig lenn marad, és aki fenn, az is hamarosan alulra kerül, kész csoda, hogy a regény hősei nem rokkannak bele. Már aki nem.

Pedig nem volt kegyes hozzájuk a sors. János szülei a második világháború áldozatául esnek, ő magyar katonaként hat évig raboskodik egy szibériai munkatáborban, hogy hazatérve egy másik országban találja magát. Irén majdani férje koholt váddal beárulja, és ügyész lévén tesz róla, hogy János újabb hét évet a Duna-deltában töltsön egy fegyenctelepen. Az illető, Emil – aki egyébként János gyerekkori barátja, és azzal kényszeríti magához Irént, hogy cserébe János a büntetőtáborban életben marad – meg is bűnhődik álnokságáért, közlekedési balesetben megbénul. Irén szülei Matuska Szilveszter merényletében veszítették életüket, gyermekkori barátnőjét az orosz fölszabadítók erőszakolják meg és lövik agyon, másik barátnője torokgyíkban hal meg, első hódolója a fronton pusztul, ő éveket tölt szerelméért látszatházasságban. Emil, a megbénult ügyész ugyancsak a társadalom és a történelem áldozata; halála lenne a két szerelmes felmentése – a halálhírről meg is érkezik az értesítés Irénhez és Jánoshoz, de azt már nem tudjuk meg, hogy a két szereplő temetésre utazik-e valójában, vagy a sors Emil által újabb csapdát állított nekik. Remek lélekrajzokra, kiválóan megjelenített sorsmodellekre épül a regény, amely állandó hullámmozgásával minduntalan visszatér a vezérmotívumokhoz – a fejezetek így jószerével önálló elbeszélésekként is olvashatók –, ugyanakkor folyton tágítja a medrét, a regényteret. A történet nyomán az eldugott erdélyi falucskából eljutunk a szibériai tajgáig, a Duna-deltáig, a Fekete tenger nyaralóvárosaiba, Budapestre, Németországba.

A regényben az idő is hasonló módon nyílik meg: a jelen idejű cselekmény alig két napot fog egybe. Nem akármilyen napon kezdődik az elbeszélés: 1968. augusztus 20-án, amikor Csehszlovákiába bevonultak a Varsói Szerződés csapatai. A történet később felszínre dob még néhány markáns történelmi időpontot. A jelen idejű síkban János és Irén mozog, mesélnek egymásnak lankadatlanul, olykor képzelődnek, álmodnak, szeretkeznek, vodkát és bort (1956-os évjáratút) isznak. Találkoznak néhány falubelivel. Fejezetnyi, sőt fejezetből fejezetbe áthajló monológjaikban egyre inkább feltárul a múlt, legmarkánsabban a huszadik század dereka, majd kibontakozik a teljes évszázad, sőt, az emlékezés és a képzelet több századnyit is hátraszalad. Meglepő lenne, ha egy ilyen, a valóság hatalmas szeletét ábrázoló mű megalkotásához a szerző nem hívná segítségül a Bibliát és a babonát, a tájban és a történelemben élő ember kétpólusú kapaszkodóját. Természetesen ezt teszi, és segítségükkel a regény legszebb oldalait alkotja meg. Némely bekezdés egyszerre a szürrealizmus és a metafizika területére csalja át a realista elbeszélőt, mint például A láthatatlan látogató fejezet záró szakasza, ilyenkor a próza költői remekléssé válik.

Olvasmányos mű a Bűbájosok – erre már utaltam –, és ez eleve jelzi a nyelvi teljesítmény értékét, de az egymáshoz illesztett fejezetek között némi egyenetlenség is tapasztalható. A szerző nagyszerűen alkalmazza azt az eljárást, amely az ébrenlét, az álom és a képzelet egybemosódását eredményezi; ennek nyomán a telepatikus világelhagyás a realitás elemeivel és azok érzékelhető nyomaival kiegészülve teremt varázslatos, boszorkányos, bűbájos hangulatot. Egy idő után azonban ez a módszer sematikussá válik, s ezért csak a nagyszerű álomleírások és szürrealista hangulatok kárpótolnak. Leginkább azonban a szöveg túlretorizáltsága zavar: a szereplők Józsi bácsi és a telefonkezelők kivételével szinte mindannyian a köznyelvnél emelkedettebb retorikával szólalnak meg, választékos, szinte körmönfont a szólamuk, sőt, egy-egy mondatuk modorosságba csúszik át. Még az egykori fogolytárs, a lipován halász is úgy mesél, mintha az elmúlt negyven év minden estéjét stilisztikaprofesszorok társaságában kártyázta volna át, kapásból idézi Rilkét; fiai elbeszélésének transzkripciója mögött egyenesen a mindentudó elbeszélőt érezzük. Bizonyára akkor is ugyanez történik, ha a kamasz cigánykurvát is beszélteti az író. Bogdánnak erre a sematikusságra az lehet a mentsége, hogy főhősei értelmiségiek, elbeszélői pedig a románul és németül elhangzott dialógusokat saját interpretációjukban adják elő magyar monológban. Ez még elnézhető, a szerzői szándéknak tulajdonítható. Attól viszont, hogy beszélői folyton versekre hivatkoznak, sorokat idéznek, versekkel érvelnek, monotonná és sablonszerűvé, egyben hiteltelenné válnak megszólalásaik.

Pedig a Bűbájosok különben hiteles, realista regény, ha ki is terjeszti határait a szürrealizmus és a transzcendencia térségeire. Szerelmi történet a huszadik század egzisztencialista nihiljének hátterével, a totalitarizmusok leples és leplezetlen kísérteteinek és bitangjainak statisztálásával. Nagyszerű próza, költői futamokkal, kivételes megjelenítő erővel. Hibái ellenére is fontos regény; egyebek között arról győz meg, hogy mindenről lehet másképpen is beszélni, mint ahogy korábban mások tették.